Rossz hír

Na, hát jó estét nektek!

Nos, először is, ezer bocsánat, amiért már olyan régóta nem jelentkeztem. Sok probléma adódott, amit nem tudtam félretenni és az írásra koncentrálni. De már nem is fogok... 

Egyszer már elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy meguntam az írást és mindent töröltem. Ezúttal nem fogom törölni a blogot, de sajnálatos módon befejezem az írást!

Nem fogok magyarázkodni, azt hiszem felesleges, elég csalódás nektek, hogy abbahagyom és kész. De azért elmondom nektek, hogy részben azért mert én magam is beleuntam már ebbe a témába, túl sok ideje foglalkozok már a Twilightos sztorikkal, másrészt nagyon kiábrándító, és lelombozó, hogy rajtam kívül még rengetegen feladják szintén ugyanezért. Már az Alkonyat szépen lassan, de lejárt lemez lesz. A csapból is ez folyik (jó, most már talán nem) de már szinte nem is tudok újakat olvasni, mert mind ugyanarról szól. Régebben még izgalmas volt, most már sajnos nem az..

Lehetek szidva, akár csak egy másik blogtársam, hogy akkor miért kezdtem bele új történetbe. De napok, hetek telnek és már magam is rájövök, hogy nem boldogít, hogy írok. Ha írok nem azért mert jól esik, hanem mert kötelességemnek érzem, hogy új fejezeteket hozzak.

A másik esetlegesen fontosabb ok, hogy érettségiző vagyok és most jelenleg az írás a legkisebb problémám, még ha szeretem/szerettem is csinálni. De való igaz, hogy aki egyszer már rákapott az ízére, az sose fogja végleg abbahagyni, mert kisebb-nagyobb szünet után úgyis visszatér az íráshoz. Velem már ez megtörtént, szóval nem csodálkoznék, ha pár hónap múlva esetleg ismét rákapnék. De ha így is lenne, akkor biztos, hogy nem Alkonyatos témában. 

(Ha már itt tartok, akkor el is mondom, hogy elég kiábrándító, hogy az olvasók többsége nem a saját történeteket olvassa szívesen, hanem az Alkonyat fanfictionokat. Gyerekek, ezek is a kreatívak, belátom, de őszintén túl sok mondanivalójuk nincsen.)

Mást én nem tudok nektek mondani, Őszintén sajnálom, hogy cserben hagyom azokat, akik viszont nagyon szerettek a történeteimet és már a frisset is várták. Sajnálom, igazán. Remélem egyszer megértitek majd, ha most nem.

UI: a blog marad, mint már említettem, nem fogom törölni, de ha valaki esetleg szeretné folytatni akármelyik történetem, az írjon e-mailbe, hogy megbeszélhessük ezt a dolgot. (esetleges kérésre nyomon követhetem azt ^^)xenike1026@freemail.hu

Sziasztok! ( a legközelebbi viszontlátásra!)

IC'SA 5. rész II. fele

Edward szemszöge:

Ahogy ezt kimondtam, fülembe kúszott az ismert ritmusos szívdobogás, és pillanat alatt éreztem meg a frézia illatot. Elakadó lélegzettel pördültem meg, hogy nem csak a félelmem játszik-e velem, de sajnos nem. Bella döbbenten nézett rám, majd arca szomorúvá, fájdalmasan gyötrelmessé vált, és hátat fordítva felszaladt a lépcsőn. Lehajtottam fejemet, de épp időbe kaptam fel, hogy hátrébb ugorhassak. Alice felém lendülve pofont akart adni, de hála képességemnek megúsztam. Nem mintha nem érdemeltem volna meg.

- Mire volt ez jó? – sziszegte dühösen. – Miért kellett ezt mondanod?

- És te miért nem láttad, hogy rosszkor jövünk be? – jogos kérdése volt Rosalie-nak, aki szintén mérgesen rázta a fejét.

- Veszekedtünk Vicky-vel és…

- Mit foglalkoztok ti is Bellával? – Vicky éles hangja átszelte a fagyos levegőt és mindhárman megdermedve fordultunk felé. – Mióta ez a lány belépett az életünkbe, mindenki Edwardot támadja! De az utóbbi időben elég jó kapcsolatba lettek, szóval le lehet akadni a férjemről! Majd én kiosztom, de….

- Vicky ezzel nem oldasz meg semmit – nyögtem fel elkeseredetten, és kezeimbe temettem arcomat. – Majd megbeszéljük még ezt a dolgot, most megyek – néztem rá, mire száját eltátotta döbbenetében.

- Ugye nem Bellához akarsz menni?

- De – közönyösen fordultam felé, és érzelemmentesen folytattam. – Megmondtam, majd mi megbeszéljük… viszont tőle bocsánatot kell kérnem.

- Miért érzed kötelességednek? – kiáltotta teljesen kikelve magából.

- Mert a barátom.

- Lehet, hogy neked ő már több mint barát – gúnyos hangnemben vágta ezeket a fejemhez.

- Nevetséges vagy Vicky. A féltékenység elvette az eszedet – szomorúan néztem rá, majd felsuhantam.

Zajt hallottam, és nem akartam csak úgy rátörni, de most biztos nem akart volna beszélni velem. Az illetlenebb megoldást választottam, és benyitottam, de le is cövekeltem döbbenetemben.

- Te meg mit csinálsz?

- Nem látszik? – vetette felém közömbösen, miközben tovább dobálta ruháit a bőröndbe. Feldúltan pakolta el a holmiját, én pedig kétségbeestem. El akar menni innen. És miattam.

- Nem mehetsz el! – hitetlenkedve és egyben teljesen kiakadva léptem hozzá közelebb.

- Edward nincs értelme maradnom – folyamatosan útját abbahagyta és rám emelte tekintetét. Elhatározta, hogy elmegy, és féltem, hogy már nem tudom megállítani. – Már egy hónap eltelt, de te ennyi idő után is…

- Bella, hidd el, nem úgy gondoltam!

- Akkor hogy gondoltad? – fakadt ki, de könnyeket nem láttam a szemében. Ismertem már annyira, hogy tudjam kemény erőfeszítések árán szorítja vissza sírását.

- Kiakadtam, Vicky már olyan régóta rágja a fülemet emiatt, és jó, persze nem mentség, hogy ilyeneket mondtam, de csak azt akartam, hogy Vicky elhiggye.

- Barátok vagyunk – mormolta és elfordította fejét, a helytelenítés összes szikrája fellobbant szemében. Nem hibáztattam érte, nem tudta, hogy Vicky néha mennyire buta tud lenni.

- Ne menj el, kérlek – szólaltam meg ismét esdeklően.

- Egy jó okot mondj, hogy miért maradjak – pördült felém dacosan, tekintete tele szomorúsággal.

- Mondok neked többet is – mondtam neki elkomolyodva, de szám megrándult az elfojtott mosolygástól. – Először is, mert nem akarsz innen elmenni. Nem állsz még igazán készen, hogy teljes nyugodtsággal menjél vissza Denaliba és állj Richard elé.

- Hihetetlen, hogy felhasználod az érzéseimet ellenem! – dühösen ökölbe szorította apró kezeit, és szemei szikrákat szórtak.

- Várj, nem fejeztem be! Másodszor, nagyon megbántanád Esme-éket, ha csak úgy elmennél. Nagyon megszeretett itt téged mindenki. Nagyon kapnék a fejemre, ha miattam mennél el, mert olyasmit mondtam, aminek a fele se igaz.

- Önző módon a saját bőrödet véded? – kotyogta felhúzott szemöldökkel, mire türelmetlenül felcsattantam.

- Befejezhetem? Igen, talán a saját bőrömet védem, nem akarok a többiekkel összeveszni, még akkor sem, ha tudom igazuk van. És harmadszor pedig, én sem akarom, hogy visszaköltözz.

- Én csak egy szánalmas, gyenge emberlány vagyok, aki miatt még veszekedni sem érdemes – cinikusan felém fordult, és gúnyolódó mosolyra húzta száját.

- Muszáj volt valamit mondanom, hogy Vicky elhiggye nincs köztünk semmi. Reméltem, ha próbállak úgy beállítani, hogy tényleg nem érdekelsz, akkor leszáll erről a témáról. De csak miatta mondtam ezt, nem gondoltam komolyan! Kérlek, higgy nekem – könyörgően nézett rám, ő pedig vonakodva viszonozta tekintetem. – Rendben, bevallom, hetekkel ezelőtt talán komolyan gondoltam volna, de azóta megismertelek és…

- Ne próbálj hízelegni – rázta meg fejét lemondóan, mire mosolyogni kezdtem.

- Tényleg így gondolom. Sose gondoltam volna, hogy pont egy olyan valaki fog engem a lehető legjobban megérteni, akihez eddig semmi közöm nem volt. Eddig azt gondoltam, hogy Alice az, aki nem csak testvérként, de barátként is megállja a helyét, de csak addig gondoltam így, amíg nem kezdtük egymást megismerni. Szükségem van egy ilyen barátra, mint te.

Bella lehajtotta fejét, majd mélyet sóhajtva szemeimbe nézett.

- Megbántottál.

- Tudom és sajnálom.

- Nem akarom, hogy miattam összevesszetek Vicky-vel.

- Tisztába kell lennie a tényekkel! Akkor is felvilágosítanám, ha nem lennél itt. És te csak egy vagy a sok probléma közül, ne félts, megbirkózóm vele!

Mosolyogni kezdett ezen, majd még is csak megrántotta vállát.

- Talán ez a löket kellett, hogy eldöntsem, itt az ideje, hogy hazamenjek.

- Nem, nincs itt az ideje – Bella meglepődve pillantott felém, de nem döbbenhetett meg jobban, mint én. Nem értettem magamat, hirtelen miért ijedtem meg annyira, hogy el akar menni. Hiszen neki valójában a vőlegénye mellett a helye, nem itt. Még is, nyugtalanított a tudat, hogy visszaköltözzön. Hiányzott volna a sok beszélgetés, az apró nevetséges vitánk és maga a bolond személyisége. – Bella, te is tudod, hogy még nem vagy teljesen készen rá.

- Nem maradhatok itt örökre, előbb utóbb vissza kell mennem és szembe kell néznem Richarddal.

- Tudod mit? Alkut ajánlok neked – hirtelen és őrült ötlet volt, ami az agyamba felvillant, de jobb nem jutott eszembe. Ha elfogadja, legalább nem kell rettegnem, hogy váratlanul egyik napról a másikra eltűnik, és segíthetek neki, hogy szembe tudjon szállni Richarddal. – Adj nekem két hetet!

- Két hét micsodát? – értetlenkedve összeráncolta homlokát, szemöldöke között apró gödröcske keletkezett.

- Maradj itt még két hétig. Ígérem, az utolsó napon már teljesen fel leszel készülve a találkozásra. 

- Miért, mit csinálsz velem két hétig? – látványosan és játékosan megijedt, belőlem pedig kuncogást bukott ki.

- Mondjuk úgy, hogy felkészítelek.

- Edward, ha egy hónap nem volt elég hozzá, hogy elmúljon a félelmem, akkor kétlem, hogy két hét alatt, te gatyába rázol – hitetlenkedve rázta meg fejét. Nem hibáztattam érte, kishitűségének volt valóságalapja.

- Egy hónapja nem terveztem semmit, most viszont úgy fogunk hozzá állni a dolgokhoz – megrántottam vállamat, szemeimben izgalom csillogott. Teljesen feltöltött a tudat, hogy mostantól a cél érdekében mindent meg kell tennem. – Nos, áll az alku?

- Egy feltétellel – óvatosan felpillantott rám, és beharapja alsó ajkát. – Ha nem fogsz megbántani többé.

- Megesküszöm neked, hogy mostantól kifogástalanul fogok viselkedni – mellkasomra tettem kezemet, mire elnevette magát.

- Rendben – sóhajtott fel végül, én pedig boldog mosollyal az arcomon fogtam vele kezet. – Rád bízom magam.

- Helyes – vigyorogva rántottam magamhoz és öleltem meg. Bella felvisított, majd nevetve ölelte át nyakamat.

- Biztos, hogy rám akarod pazarolni az idődet? Makacs természet vagyok.

- Ez az igazi kihívás – néztem rá vigyorogva. – És egyébként pontosan elég volt ez a pár hét ahhoz, hogy megtudjam, mennyire önfejű vagy.

- Remélem ez bók volt – mosolyogva összehúzta szemeit, én pedig átkarolta vállát kifelé tereltem a szobából, ott hagyva a kinyitott bőröndöket.

- Ez a legnagyobb dicséret volt tőlem feléd – vigyorogtam.

- Most hova megyünk?

- Bella, indulnotok kell, különben elkésel! – Alice mosolyogva ugrott elénk a lépcső alján és nyomta Bella kezébe a kabátját.

- A kórház – nyögött fel, majd esdeklően pillantott rám. – Elvinnél gyorsan? A te tempóddal biztosan beérek időbe.

- Nem bánom, megtehetek neked ennyi szívességet – viccelődtem vele.

- Mivel érdemeltem ki ezt a kedvességet? – drámaian felsóhajtott, mire elnevettem magamat. A garázsba belépve azonban a jókedvemet elfújták, Vicky a kocsimnak támaszkodva elkomorult, dacos arccal nézett minket.

- Szóval kibékültetek – szólalt meg, csodálatos módon nem elítélően.

- Elviszem Bellát a kórházba, de ha visszajöttem beszélünk – mondtam neki komoran, mire bólintott. Bella tapintatosan beült a kocsiba, míg én Vicky elé léptem és megfogva állát felemeltem fejét. Szemei szomorúak voltak, csalódottak, láttam mennyire megbántottam. – Héj… szeretlek.

- Én is Edward. De e pillanatban a pokolba kívánlak – elakadó lélegzettel néztem utána, teljesen lefagytam attól, amit mondott. Mitől haragudott meg rám ennyire? Vagy a féltékenység vette volna el ennyire az eszét? Reméltem, hogy mire visszajövök egy kicsit lenyugszik.

- Minden rendben? – kérdezte halkan Bella, pár perccel később, hogy elindultunk. – Én nem szeretném, ha miattam…

- Több van a háttérben ebben biztos vagyok. Ismerem Vicky-t, ő nem szokta ennyire felkapni a vizet. Főleg nem szokott féltékenykedni.

- Ebben tényleg nincs logika már nem azért – motyogta orra alatt, mire kérdőn rá néztem. – Hol vagyok én hozzá képest? Hiszen Vicky gyönyörű, és abban tényleg nem hazudtál, hogy én csak egy halandó vagyok. Egy szürke kisegér, miközben ő…

- Önértékelési problémákkal küzdesz – vágtam szavába helytelenítően. – Bella hiszen te emberként is gyönyörű vagy, vámpír szemmel nézve is fantasztikus lány. Richard nagyon szerencsés.

Láttam mennyire elpirult szavaimtól, amin csak mosolyogni tudtam. Kétlem, hogy Richard ne hangoztatná Bella mennyire gyönyörű. Lopva rá néztem, és egyre jobban igazat adtam magamnak. Csokoládébarna, érzelmekkel teli, mély, ártatlan szemei bárkit meghódíthatnának, szív alakú szépséges arcát bármelyik tinédzser megirigyelhetné, kívánatos, csinos alakját képtelenség nem észrevenni. Hogy lehet valakinek ilyen kevés önbizalma ilyen külsővel? De ezen annyira nem is kéne meglepődnöm, Bellát ismerve ez vele járt. Ez is egy főpont lesz a terveim között, hogy minél jobban megnöveljem Bella önbizalmát. A nélkül nem fog tudni Richard elé állni. Kemény lesz az elkövetkező két hét, de meg fogja érni. És ekkor még nem tudtam, hogy mi vár rám.

Megígértem Bellának a kórháznál, hogy reggel érte jövök. Csak magamban jegyeztem meg, hogy remélem nem is lesz baj belőle. Kitudja Vicky-vel, hova lyukadunk ki. Mikor hazaértem, Alice és Rosalie cinkos mosolyával találtam szembe magamat, míg Emmett és Jasper kajánul mosolyogtak. Felhúztam szemöldökömet, mire idegesen vihogni kezdtek. Megráztam fejemet, úgy tűnik nagyon mulatnak valamin. Egyre idegesebb lettem, hogy fölmentem a szobámba, ahol Vicky-t sejtettem. Ma délután már hallottam hasonló zajt, ezért kitágult szemekkel törtem be az ajtót.

- Vicky! Mit művelsz? – kérdeztem elhaló hangon, mikor a kipakolt bőröndökre esett pillantásom.

- Elmegyek Edward – suttogta halkan, és elém lépett.

- El akarsz hagyni? – fájdalmasan húztam össze szemeimet, mire szomorú mosollyal megrázta fejét.

- Nem. Illetve úgy értem, hogy nem válok el. De gondolkoztam, amit nem is olyan régen beszéltünk, és nekem ez nem megy. Semmi bajom a családoddal, de nekem magányra van szükségem. Csak veled. Ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek Franciaországba, keresek magunknak egy jó helyet. Biztos nem egyik napról a másikra fog menni, de nem kell velem eljönnöd. Addig eldöntheted, hogy mit akarsz.

- Nem fogok választani közted és a családom között. Nem megy – morogtam lehajtott fejjel, mire átkarolta derekamat hozzám bújt.

- Nem akarlak erre kényszeríteni Edward. És nem akarom kihasználni a jó szívedet. De ha szeretsz és fontos vagyok neked, akkor megértesz – felnézett rám bágyadt arany szemeivel, mire bólintottam.

- Nem akarom, hogy elmenj Vicky. De megértem a döntésedet.

- Akkor velem jössz? – némi remény csillant fel szemeiben, de megráztam fejemet.

- Menj, és keress egy alkalmas helyet. Addig én… itthon… - nem kellett tovább mondanom, Vicky megértően bólintott.

- Rendben. Pár nap, legfeljebb egy-két hét az egész.

Lesunyt fejjel bólintottam, és úgy éreztem ezer darabra törik a szívem. Muszáj Vicky-vel mennem majd. Hogy fogom elhagyni a családomat?

Na hát, ez lett volna a második fele az 5. résznek. Tessék kommizni kérlek titeket :(((( remélem tetszett amúgy, lehet nem lett olyan jó igazából a gyorsaságra mentem, mintsem a minőségre :S

IC'SA 5. rész első fele!

Szisztok! Tudom, az egésszel akartam nektek jönni, de egyszerűen időm nincs rá, ne haragudjatok! Ennyit sikerült csak felraknom, hogy ne kelljen olyan sokáig várnotok. 

Fáradtan, kialvatlanul ébredtem, a szemeim duzzadtak voltak a tegnapi sírástól, még is valami más volt. Furcsa mód nem éreztem azt a nyomást és hiányérzetet a mellkasomban, amivel eddig minden reggel keltem. Természetesen még mindig vágytam Richard közelségére, de számítottam rá, hogy ez nem is fog elmúlni. Valahogy másabbnak, könnyebbnek éreztem magam. Kótyagosan keltem ki az ágyból, majd megnéztem az órát. Már dél is elmúlt, többször kellett pislognom, hogy felfogjam milyen sokat aludtam. Mélyet sóhajtottam, és beletúrtam hajamba.

Fintorogva rángattam le magamról a tegnapi ruháimat, és beálltam a frissítő zuhany alá, közben hagytam, hogy a gondolataim szárnyaljanak. Megdöbbentem, hogy milyen könnyen tudok Richardra gondolni. Eddig annyira nehéz, kínszenvedés volt. Most viszont olyan nyugodt voltam, mint még soha. Talán a tegnapi kiborulásom az oka. Azzal, hogy kiadtam magamból a fájdalmat, megkönnyebbültem egy kicsit. Jesszusom! Halkan felsikítottam az emléktől. Szegény Edward…

Nyöszörögve ugrottam ki a víz alól és kaptam magamra valami kényelmeset. Gyorsan összegumiztam kócos hajamat, majd Edward szobája felé siettem.

Nyitva volt az ajtaja, a kanapéján ült, Vicky pedig, előtte állva lelkesen magyarázott valamit neki. Megköszörültem torkomat, mire felém kapták fejüket.

- Nahát, már azt hittük, soha nem fogsz felkelni – elengedtem a fülem mellett Vicky megjegyzését, és Edwardra pillantottam.

- Beszélhetnénk?

- Na, akkor dumcsizzatok, én elugrok a pafrümért! – elfordítottam fejemet, amikor búcsúzóul szenvedélyes csókot nyomott Edward ajkaira. Tudtam, hogy ennyi tökéletes szerelmes pár mellett az ilyeneket el kell viselnem, amíg itt vagyok. Azonban nem kerülte el a figyelmemet, hogy Edward nem viszonozta olyan hevesen, mint ahogy kellett volna. Lehajtottam fejemet, miközben Vicky mosolyogva elhaladt mellettem, és bár tudtam, hogy felesleges még is becsuktam az ajtót. A tegnap este után már nem éreztem magam annyira kényelmetlenül Edward közelében, és megengedtem magamnak, hogy körül nézzek. Az első, amin megakadt a szemem, az ajtóval párhuzamos hatalmos polcsor, amin rengeteg zenei cd roskadozott.

- Milyen sok lemezed van - jelentettem ki meglepődő mosollyal, majd néhány előadót meg is néztem.

- Volt időm felhalmozni őket - hangján hallottam, hogy szintén mosolyog, én pedig sóhajtva felé fordultam.

- Nem akarok zavarni, csak.. köszönetet akartam mondani neked - óvatosan felpillantottam,de Edward kifejezéstelen arccal tekintett rám, habár szája megrándult az elfojtott mosolytól.

- Én is jól éreztem magam este. Furcsa volt emberrel lenni ilyen sok ideig - halk kuncogás tört ki belőlem, de megkomolyodva megráztam fejem.

- Nem erre értettem, de én is jól éreztem magam. Köszönöm a vacsorát és az estét. Örülök, hogy végre kicsit meg ismerhettelek - szívből jövő mosolyt villantottam fel, amit viszonzott. - De nem csak ezért vagyok hálás, hanem a... Diszkréciódért is. 

- Senkinek nem tartozom elszámolással a tegnap este történekről - mondta kicsit hidegebb hangnemben. - Még Vicky-nek se fogok mindent elmondani. Akár a feleségem, akár nem, nincs semmi köze a te magánéletedhez. Én is csupán a szemtanúja voltam a kiborulásodnak, de nem vagyok érintett ebben a dologban. 

Bólintottam, és ismét hálát adtam magamban, hogy Edward ennyire régimódi. A Cullen család összes tagjától megkaptam volna a hallgatás pecsétjét, azonban külön örültem neki, hogy Edward félre téve a kettőnk között lévő feszültséget, ezt félretette és úgy viselkedett, mint egy igazi úriember. Zavartan toporogtam előtte, majd mosolyt erőltettem magamra. Valahogy kényelmetlenül éreztem magam a hatalmas hálószobában.

- Köszönök mindent még egyszer!

- Nincs mit - aranyos, csibészes mosoly ült ki arcára, és szórakozottan figyelte kínlódásomat. Kifelé siettem a szobából, de eszembe jutott reggeli gondolataim, és útra készen nyitva hagytam az ajtót, de visszafordultam Edward felé.

- Amit tegnap kérdeztél... - Edward összeráncolt szemekkel nézett rám, majd felállt a helyéről és kérdőn közelebb sétált. - hogy bánom-e, hogy még nem vagyok a felesége...

- Igen...?

- Nem - arany barna szemei visszatükrözték az én fájdalommal teli tekintetemet, de őszinteség sugárzott belőlem. - Nem bánom - jeges kezek szorították össze szívemet, és szaggatottabban kezdtem venni a levegőt. Még is, a vállaimról, mintha tonnás zsákok pottyantak volna le.

Én ezzel lezártnak tekintettem a témát, a kíváncsiságát kielégítettem legalább is azt hittem.

- Miért nem? – meglepődve fordultam vissza kérdő hangjára, majd lehajtott fejjel, szomorú mosollyal megrántottam vállamat.

- Rossz lett volna, ha mindez esetleg azután derült volna, hogy ki, miután hozzá vagyok kötve.

- De Bella, Richard nem megcsalt, csak megvédte a családját – hitetlenkedő mosollyal az arcán horkant fel, és megrázta fejét.

- Számomra mindebből csak annyi derült ki, hogy talán nem állná meg a helyét férjként. Talán nem tudná… talán Richard nem tudna úgy mellettem lenni, ahogy én azt elvárnám.

- Nem tudok veled egyetérteni – bocsánatkérő mosollyal az arcán rángatta ismét fejét.

- Richard helyébe te mit tettél volna? – kérdeztem olyan mosollyal, amivel a tudomására hoztam, hogy tudom, mit tenne. Edward számára, akárcsak Richardnak a család volt az első.

Edward elgondolkodóan összeráncolta homlokát, ezzel pedig megadta nekem a választ. Kilépve a szobájából, becsuktam az ajtót, és mélyet sóhajtottam. És már régóta, most először mosolyodtam el magam szívből, miközben a fejemet Richard arca töltötte ki az esküvőm romhalmazai között.

 

1 hónap múlva

Önző dögnek éreztem magam. És részben lehet az is voltam. Már egy hónap eltelt, és még mindig nem voltam hajlandó beszélni Richarddal. Már sokszor felakartam hívni, de képtelen voltam megnyomni a hívás gombot. De ez a pár hét elég volt, hogy megbékéljek a történtekkel. Elfogadtam, hogy ennek így kellett történnie. Biztos volt valami oka, és lehet, hogy ez egy próba, ami a kapcsolatunkra játszik. Carmen szerint ideje lenne már, hogy hazamenjek, és én is úgy éreztem, hogy képes lennék rá, de nehezen bevallottam magamnak, hogy szerettem a Cullen családdal élni. Ugyanarról a fajról van szó, még is, mintha teljesen mások lennének. A Cullen család vicces volt, ahol sosem unatkozott az ember. Szórakoztattak, de részben minden este,  - amikor szabadnapom volt – részese voltam annak a meghitt, megnyugtató, családi beszélgetéseknek, ami a nappaliban zajlott le néha. A konfliktusokkal, nézeteltérésekkel tisztába voltam, ilyenkor még is úgy néztek ki, mint egy igazi család, akik imádják egymást. A két lüke srác – néha kiegészülve Edwarddal – mindig felvidítottak, szinte időm nem volt szomorkodásra. Ugyanez vonatkozott a két lányra, akik csajos napokat tartva próbáltak belelendíteni engem az életkörülményükbe. Talán még sose éreztem magam annyira gyereknek, mint Carlisle és Esme mellett. Olykor a kedves, aggodalmas szülőknek mutatkoznak meg, akik már saját gyerekükként viselkednek velem, néha pedig olyan barátra, megértő társa találtam bennük, mint soha. Azonban meglepődésemre, a legjobb viszonyom Edwarddal volt. Még sose éreztem olyan megnyugvást, olyan lelki támogatást, mint mellette. Hihetetlennek tartottam, hogy a sok nézeteltérésünk ellenére, akármikor látta rajtam, hogy elszontyolodok talpra szökkenve felrázott a hangulatomból. Jól éreztem magam a közelében, még Kate-tel se volt ennyire jó. Megértő volt velem, mellettem volt, felvidított, ha kellett, és ezen kívül mindenről tudtunk beszélgetni. Imádtam, amikor mesélt nekem a világról, amikor még ő fiatalabb vámpír volt. Az én kevéske tizenhét évemmel, nem sok mindent tudtam neki mesélni, de nagyon sokszor átcsapott beszélgetésünk filozofikusba. Ebbe is eltért a gondolkodásunk, de ennyi idő után, már nevetve vitáztunk egymással. Ha egy napot kibírtunk nélküle azt hiszem már mindenki fellélegzett.

- Alice, Richard ki fog akadni – motyogtam, miután kiszálltunk a kocsiból és felkaptam a rengeteg szatyrot.

- Ugyan már – legyintett Rosalie nevetve, és megragadta a többi húsz táskát.

- Szerintem örülni fog ennek a sok ruhának – jegyezte meg Alice nevetve, majd elkomorult, amikor besétáltunk a házba. Sajnos nem a legjobb pillanatban. Vicky és Edward veszekedtek a nappali kellős közepén. Vicky-t látszólag nem érdekelte, hogy jóba lettem Edwarddal, még is a vita téma én voltam. Az elejét nem hallottam, de elég volt Edward kegyetlen mondata.

-Vicky ne lovagolj már ezen a témán könyörgök! Bella csak egy szánalmas gyenge emberlány, nem is érdemes veszekednünk miatta.

bocsi, itt hagytam abba :s nem direkt, csak már olyan fáradt vagyok, hogy képtelen voltam tovább írni még egy szóval se. Szal remélem tetszett és írjatok nekem! jah és szombat délután gondoljatok rám ^^

részlet+1 dolog

Sziasztok! Kérdésben burkolt kéréssel fordulnék hozzátok és egy kis helyzetjelentés. 
Nos, először is, mint tudjátok a Bűvölet történetemet befejeztem. Magam se tudom mi volt a legpontosabb oka, de azt hiszem, maga a történetbe untam bele. És ha már én magam se élveztem a töri írását, akkor ott probléma van. Meglátom, hogy fogom-e folytatni, természetesen egyelőre csak az új történetre szeretnék koncentrálni. Tudom, sokan arra szavaztok, hogy szeretnétek a folytatást... egyelőre én hadilábon állok vele, de HA valakinek volna ötlete folytatni, és szeretne is belevágni, arra teljes joggal átruházom. Csupán annyi a feltételem, ha innen folytatja, akkor tüntesse fel a nevemet, hogy meddig írtam én. Onnantól kezdve nem érdekel mit kezd vele. (az se hátrány, ha közbe megszületne valakiben a történet, és közben én is folytatnám, hiszen kicsi az esélye, hogy ugyanaz lenne a történet menete)

Másodszor: Mint sok író, én magam is nagyon, de nagyon csalódott vagyok, ha a kritikák száma kevés, miközben olyan sokat dolgoztam egy fejezeten. Tudom, hogy sokatok inkább csak lustaságból nem ír. Ismerem, mert én is gyakran csinálom ezt, és ha abban a pillanatban nem is, de máskor biztos írok pár szót az illetőnek. Szóval arra kérlek titeket, hogy írjatok nekem. Én nem fogom megszabni, hogy hány kritikától fogok hozni fejezetet, mert azt gondolom ez nem fair azokkal szembe, akik eddig mindig szántak rá időt, hogy írjanak. A fejezeteket mindig úgy írom, ahogy nekem a legjobb, és a legtöbb időm van rá. De azt gondolom, amikor fel is tüntetem, hogy nem tanultam (és nem direkt, hogy írjatok) mert inkább írtam nektek, hogy minél hamarabb olvashassátok, az szerintem elég nagy szemétség, hogy semmibe véve a fáradozásaimat lesz*arjátok az egészet. Ezzel semmi gond nincsen egyébként, ne írjatok semmi gond, de az kicsapta kicsit a biztosítékot nálam, mikor láttam, hogy valaki arra szavazott, hogy olyan rosszak az írásaim, hogy inkább nem nyilatkozik. Oké rendben, én tüntettem fel, de soha nem gondoltam volna, hogy lesz olyan valaki idióta paraszt, hogy meg is szavazza. Akkor könyörgöm minek olvassa? Mit keres akkor a blogomon? Majd akkor pattoghat, ha jobbat ír. Nyilván én se vagyok tökéletes, sokat kell még fejlődnöm, de azért ez piszkosul rosszul esett. Na mind1, visszatérve a kritikákra, nagyon szépen kérlek titeket, hogy írjatok nekem. Természetesen már a pipákkal is nagyon, de nagyon meg vagyok elégedve, de annál szomorúbb, hogy mennyivel kevesebb a kritikák száma. Viszont, akik folyamatosan írnak nekem, azoknak hatalmas nagy hála jár, és miattatok nem hagyom abba az egészet! Vannak emberek, akik tudják értékelni az ember munkáját! 
És még valami. - HA valaki sokáig írt nekem kritikát, az hogy lehet, hogy most már nem ír? A történet nem szimpatikus, nem tetszik? Vagy én fejlődök visszafele és egyre rosszabb vagyok? Meglehet mondani, minden kritika csak segít, de kérlek, akkor mondjátok meg nekem! (vagyis írjátok le) 

Harmadszor és egyben az utolsó dolog. Ahogy már írtam pár helyen a héten kevés szabadidőm lesz. Szombaton lesz a szalagtűzőm, ma főpróba volt, holnap ismét táncom lesz, pénteken pedig szintén soká jövök haza. Nem tudom mennyi időm lesz, próbálok úgy kalkulálni, hogy minél hamarabb felkerüljön a friss. Ha a héten nem is, hétfőn (talán/biztosan) rakok fel frisset! Addigra ki is józanodok az ünneplésből xD 
Na jóccakát nektek, csak ennyit akartam. :)

kis részlet a köviből!

"- Milyen sok lemezed van - jelentettem ki meglepődő mosollyal, majd néhány előadót meg is néztem.

- Volt időm felhalmozni őket - hangján hallottam, hogy szintén mosolyog, én pedig sóhajtva felé fordultam.

- Nem akarok zavarni, csak.. köszönetet akartam mondani neked - óvatosan felpillantottam,de Edward kifejezéstelen arccal tekintett rám, habár szája megrándult az elfojtott mosolytól.

- Én is jól éreztem magam este. Furcsa volt emberrel lenni ilyen sok ideig - halk kuncogás tört ki belőlem, de megkomolyodva megráztam fejem.

- Nem erre értettem, de én is jól éreztem magam. Köszönöm a vacsorát és az estét. Örülök, hogy végre kicsit meg ismerhettelek - szívből jövő mosolyt villantottam fel, amit viszonzott. - De nem csak ezért vagyok hálás, hanem a... diszkréciódért is. 

- Senkinek nem tartozom elszámolással a tegnap este történekről - mondta kicsit hidegebb hangnemben. - Még Vicky-nek se fogok mindent elmondani. Akár a feleségem, akár nem, nincs semmi köze a te magánéletedhez. Én is csupán a szemtanúja voltam a kiborulásodnak, de nem vagyok érintett ebben a dologban. 

Bólintottam, és ismét hálát adtam magamban, hogy Edward ennyire régimódi. A Cullen család összes tagjától megkaptam volna a hallgatást pecsétjét, azonban külön örültem neki, hogy Edward félre téve a kettőnk között lévő feszültséget, ezt félretette és úgy viselkedett, mint egy igazi úriember. Zavartan toporogtam előtte, majd mosolyt erőltettem magamra. Valahogy kényelmetlenül éreztem magam a hatalmas hálószobában.

-Köszönök mindent még egyszer!

- Nincs mit - aranyos, csibészes mosoly ült ki arcára, és szórakozottan figyelte kínlódásomat. Kifelé siettem a szobából, de eszembe jutott reggeli gondolataim, és útra készen nyitva hagytam az ajtót, de visszafordultam Edward felé.

- Amit tegnap kérdeztél... - Edward összeráncolt szemekkel nézett rám, majd felállt a helyéről és kérdőn közelebb sétált. - hogy bánom-e, hogy még nem vagyok a felesége...

- Igen...?

- Nem - arany barna szemei visszatükrözték az én fájdalommal teli tekintetemet, de őszinteség sugárzott belőlem. - Nem bánom - jeges kezek szorították össze szívemet, és szaggatottabban kezdtem venni a levegőt. Még is, a vállaimról, mintha tonnás zsákok pottyantak volna le. "

IC'SA 4. rész

Háháh :D hamar szerintem, hamar :) nem tanultam a matek TZ-re, helyette megírtam ezt a fejezetet :D kikívánkozott belőlem és ha nem vetettem volna papírra, akkor lehet, hogy elfelejtem, jártam már így sajnos :S Jó olvasást hozzá ^^

Szemem sarkából rápillantottam Edwardra, aki továbbra is az asztalra meredt. Összeráncoltam homlokomat, majd tovább majszoltam a sütimet, miközben töprengve figyeltem vonásait. Akárcsak minden vámpírnak, neki is márványszépségű arca volt. Arcvonása tiszta volt, hiába nézett ki tinédzsernek, a szemei elárulták, hogy valójában milyen sok mindent látott már. Ha nem tudnám micsoda, és nem is produkálná a vámpírok tulajdonságait, simán elnézném egy mai fiatal srácnak, aki minden lányt meg tud bolondítani. De ismertem őt, és a tulajdonságai alapján tudni lehet, hogy mennyire nem mai férfi ő.

- Ha hallgatásoddal párhuzamosan nekem mindig ennem kell, akkor hamarosan idehányok, mert tele vagyok – szólaltam meg végre kissé szarkasztikusan, mire rám kapta fejét. Nagyon a gondolataiba mélyedt, ha elfelejtette hol van.

- Ne haragudj – halványan elmosolyodta magát, én pedig elképedtem. Még sosem kért tőlem bocsánatot, pedig voltak már durvább húzásai. És főleg nem hallottam még ilyen kedves, esdeklő hangon beszélni velem.

- Elárulod, mire megy ki ez a játék? – kérdeztem sóhajtva és az asztalra könyököltem. – Ha csak a bankkártyádat akarod koptatni, akkor szólj, segíthetek benne – természetesen füllentettem, sose tudnék csak azért vásárolni, hogy fogyjon a pénz.

- Játék? – értetlenkedve összeráncolta homlokát, én pedig összehúztam szemeimet.

- Edward mindketten jól tudjuk, hogy nem kedvelsz engem. Ennek az egyik okát, már tudom, amikor hazaértetek, szinte a második dolgod az volt, hogy a fejemhez vághasd a rossz tervemet, miután jól kibunkóztad magad – nem tetszett neki, hogy nyersen visszaemlékeztettem őt viselkedésére.

- Sajnálom – rám emelte topáz színű szemeit, amibe megannyi szomorúság volt és bánat. – Nem szokásom így viselkedni, főleg nem nőkkel szemben.

- Már hallottam, hogy nem szokásod, épp ezért nem értem, hogy velem miért. Tettem valamit? – kérdeztem halkan, de gyorsan megrázta fejét.

- Ez nem a te hibád. Mármint részben az, de valójában én vagyok túl hülye, hogy beleavatkozok.

- Kifejtenéd ezt? – kérdeztem értetlenkedve, mire sóhajtva belekezdett.

- Az egyik ok, amit tényleg nem tudok megérteni veled kapcsolatban, az valóban a vámpírrá válásod. Ki akar olyan lenni, mint mi? – gyűlölködve grimaszolt, undorodva rázta meg fejét.

- Ennyire gyűlölsz vámpírnak lenni? – leheltem hitetlenkedve.

- Te már olyan régóta vagy a világunkba, hogy már minden természetesnek tűnik – bosszankodva megforgatta szemeit, de nem értettem, hogy ez, miért olyan nagy baj. – De senki nem választaná ezt az életet önszántából. Inkább maradnánk halandóak, akiknek az idejük múlandó és megkaphatnak bármit, amit mi nem.

- Mi az, ami nekem van, de nektek nincs? – felszisszentem, de lassan, óvatosan pillantott rám.

- Emberi életed.

- Nagyon rossz előítélettel vagy magatokkal – csalódottan dőltem hátra a széken, rájöttem, hogy Edwardnak nem a döntésemmel van egészen baja, hanem a vámpírsággal. Sértett, hiszen az én életemről van szó.

- Csupán tudom, hogy ez az… életforma mivel jár. Most még naivan azt hiszed, hogy tök jó buli, de ez nem így van, rengeteg nehézséggel kell megküzdenünk és…

- Állj! – felháborodva vágtam szavába, és hitetlenkedve mosolyogni kezdtem. – Nem magamért csinálom, nem az öröklétért, hogy létezésem végéig ilyen fiatal maradjak. Azért akarom, hogy a szeretteimmel lehessek. Edward nekem minden… halandó rokonom meghalt, senkim nincs rajtatok kívül.  Önző dolog tudom, de nem akarlak elhagyni titeket. Nem akarok meghalni, hogy aztán ti itt szenvedjetek, mert a kicsi Bellának meg kellett halnia embersége miatt.

- És Richard mit szól a nagyszerű döntésedhez? – fintorgott, de úgy látszott, hogy kezd egy kicsit megérteni.

- Több mindenben hasonlítotok, mint gondolnod – grimaszoltam, mire az ő arcára apró mosoly kúszott. – Ellenzi, de nem szól bele. Az én döntésem.

- Ez a legönzőbb dolog tőlünk, tudod? – szenvedő szemekkel nézett rám, ajkaim pedig elnyíltak a sok keserűségtől, amit láttam. – Önző dolog, mert beleavatkozunk a sors útjába. Itt marasztal téged, miközben lemondasz, az emberi élet csodáiról. És, ha netalántán nem figyel rád a kezdetekben és valami történik, amit te nem bocsátasz meg magadnak, akkor magát is gyűlölni fogja, amiért ezt tette veled.

- Szerinted Carlisle ezt érezte, amikor embert öltél? – döbbent szemekkel meredt rám, én pedig bocsánatkérően mosolyogni kezdtem. – Meséltek ám a többiek pár dolgot rólad.

- Nagyszerű – felhorkant, de megráztam fejemet.

- Nem ítéllek el semmiért, ki tudja, hogy velem mi lesz. De most nem ez a lényeg – legyintettem, amikor láttam, hogy tekintete sötétedni kezdett. – Szerinted Carlisle megbánta, hogy megmentett?

- Természetesen nem, és én is hálás vagyok érte, de…

- Richard engem is megment – vágtam szavába nyugtatóan. – Megment a haláltól, és a fájdalomtól, hogy a szeretteimet el kell hagynom.

- Rendben, ez is egy nézőpont, de…

- Edward nem fogsz meggyőzni! – szóltam rá erélyesen, mire felsóhajtott. Már azt hittem megharagudott rám, amikor halvány mosoly jelent meg arcán.

- Rendkívül makacs vagy.

- Nem mintha téged meglehetne győzni – mutattam rá, mire megrántotta vállát.

- Én már legalább tudom, hogy miről szól ez. Te még nem vagy benne, ezért nem is tudhatod, úgy, mint mi. Sokkal idősebb vagyok, mint te.

- Másrészt – kezdtem, mire türelmetlenül megrázta fejét. Elnevettem magam bosszankodó reakciójára, de folytattam. – Azt hiszem nem is kaphattam volna jobb felvilágosítást, mint hogy két vámpír családot is ismerek közelről, sőt az egyik még a vőlegényem is.

- Nem hiányzik? – váratlanul ért a kérdése, de teljesen jogos volt. Ahogy Edward mondta ez a pár nap is rengeteg időnek számít egy vámpírnak. Nem mintha nekem olyan kevésnek tűnne…

- De – hangom elhalkult és lehajtottam fejemet. – Hiányzik, nagyon is.

- Akkor miért nem mész vissza Denaliba?

- Már elmagyaráztam – sóhajtottam fel, és megráztam fejemet. – De most nem azért vagyunk itt, hogy a kapcsolatomat vesézzük ki, hanem, hogy elmond végre a bajodat. Rendben, a vámpírrá válásommal nem értesz egyet, na és? A családban sok mindenkivel különbözik a véleményed bizonyos dolgokról, még se ugrasz a torkuknak alkalom adtán.

Pár pillanatig nem szólalt meg, zavartan nézett szemeimbe, majd végre rászánta magát, hogy kibökje.

- Hallottál már az énekesről? - Megráztam fejemet, nem tudtam, kire gondol, vagy épp mire. – Nagyjából minden vámpírnak van egy énekese, de nem az-az énekes, akire egy magadfajta fiatal lány gondolna. La tue cantante azt jelenti, az énekesem. Azokra a személyekre mondják ezt, akiknek a vére mindennél jobban csábítja az illetőt.

- És ez mit jelent?  - kérdeztem értetlenül, nem igazán értettem, hogy ennek mi köze hozzám, Edwardhoz és az ő problémájához. És azt se értettem, hogy Richard miért nem mondta még ezt nekem. Biztos nem tartotta fontosnak… talán…

- Minden embernek más a vére, az íze, az illata – bólogattam, hogy ez világos számomra, ő pedig halkan, pörgő nyelvel folytatta. – Ezeket az eszenciákat csak idősebb vámpírok tudják igazán megkülönböztetni. A fiatal, újszülött vámpírok még nem tudnak különbséget tenni. Még is… még a legfiatalabb vámpír is érzi a másságot, ha találkozik azzal a személlyel, aki az énekese.

- Egy vámpírnak lehet több énekese?

- Nem – apró kuncogás tört fel mellkasából, majd kissé elkomorulva folytatta. – Minden vámpírnak van egy. Ilyenkor, nagyon szerencse, ha az adott vámpír már jó önuralommal rendelkezik, különben… - ismét biccentettem, hogy nem kell folytatnia, tudtam, mire akar kilyukadni.

- Miért ilyen nehéz megállni? – suttogtam, akaratlanul borzongás futott végig rajtam.

- Ha a vámpír megérzi az illatát, nem tud megállj parancsolni magának. Olyan, mint egy neki kifejlesztett, csak is a saját ízlésre készített íz. Még csak bele sem kóstolt, de a mámor, már el is elönti, pusztán a képzelettől, hogy belekóstólhat – nyelnem kellett egyet, nem tudtam, hogy ez ennyire félelmetes is tud lenni. – Azért nevezik így. Mert a véred énekel nekem.

- Oké, a vérem… - megakadtam és kikerekedett szemekkel meredtem Edwardra, aki sajnálkozóan húzta el száját. Végre megértettem, hogy miért van ennek olyan nagy jelentősége. – Én? – leheltem kiszáradt ajkakkal, mire bólintott. – Ezért a távolságtartás?

- Mindkettő közrejátszott. Nem lehettem a közeledben, félő volt, hogy… elvesztem a fejemet, miközben olyannyira felbosszantom magam az ostoba terved miatt. A vámpír én akkor a legerősebb, amikor az agy már nem gondolkozik. Ha nekem éppen a dühtől elhomályosult volna az agyam, nem biztos, hogy meg tudtam volna állítani magam – szégyenkezve vallotta ezt be, de nem ő tehetett róla. És, azt hiszem én sem.

- Richardnak vajon énekel a vérem? – akaratlanul bukott ki belőlem ez a kérdés, de szórakozott arca megijesztett.

- Azt kétlem. Voltam már Richard fejében, és megnyugtatlak. Nem fog téged bántani. Már amennyire egy ember mellett meg tudja fékezni magát.

- Te se bántottál még – mutattam rá egy fontos tényre, amire egy vállrándítás volt a válasza.

- Először is, én nem a vőlegényed vagyok, tehát nem is kerülünk olyan kontaktusba, ami… szóval érted – fejem vörösleni kezdett, és hirtelen az asztal érdekesebbnek bizonyult, mint pajkosan megvillanó arany szemei. – Másrészt az én énekesem vagy, nem az övé. Tőlem sokkal jobban kell tartanod. És, kicsit nyugtatóbb a tudat, hogy nem csak nekem vagy különleges – furcsa, ismeretlen hidegrázás futott végig rajtam, hangja lágy lett, és szinte simogató. – Természetesen nekem jelented a legnagyobb kísértést, de eddigi életünk során megállapította már mindenki, hogy nagyon jó illatod van.

- Miközben alszok, az illatomról diskuráltok? Ez kibeszélés – motyogtam, hogy zavaromat valahogy eltüntessem. Ismét elnevette magát, de nem reagált rá semmit. Engem egy másik, fontosabb kérdés foglalkoztatott és kétkedően felpillantottam rá. – Ezért a távolságtartás? A kettő együtt, már sok volt neked?

- Száz év után jön egy lány, és olyan ösztönt váltott ki belőlem, ami még a fiatal éveimet is meghaladta. És még pluszba ehhez fel kellett fognom a tudatot, hogy egy ilyen okos, szép, tehetséges lány, mint te így eldob mindent. Bár már az kicsit betette a kaput, mikor Eleazar-ék bejelentették, hogy megtaláltak téged és felnevelnek.

- Szóval csak sok volt neked így együtt – állapítottam meg hangosan, ő pedig egyetértően biccentett.

- A vámpírokban az se a legjobb tulajdonság, hogy minden érzésünk felerősödik. Nem csak a szerelem, a szeretet, a boldogság és az öröm, de a düh, a harag, a bosszúvágy is, és a gyűlölet.

- Jobb, hogy már tudom, mi a háttere az utálatodnak – mondtam kissé megkönnyebbülve, még sem éreztem magam jól. Nem akartam, hogy Edward ezt érezze.

- Nem utállak Bella! – heves tiltakozására felkaptam fejemet és szembe találtam magamat izzó, éjfekete szemeivel. – Csupán nem értek egyet veled.

- Akkor most már változtatsz, és nem fogsz velem így viselkedni? – kérdeztem félve a reakciójától.

- Mondjuk úgy, hogy próbálok nem beleavatkozni a döntéseidbe. Hiszen valóban a te életed, csak tudom, hogy sokkal jobbat is érdemelnél.

- Vagy ez a sorsom – rántottam meg vállamat, ő pedig rájött, hogy az eddig velem történekre értettem. Már gyerekkoromban elvesztettem a szüleimet, a sors pedig úgy akartam, hogy akkor este Eleazar megtaláljon engem, és arra a döntésre jusson a Denali klán, hogy felnevelnek. Pontosan tudták, hogy az árvaházba nem lett volna jobb helyem. Ők meg tudták nekem azt adni, amire csak vágyhatott egy kislány. Semmiben nem szenvedtem hiányt függetlenül attól, hogy ők mindig mások voltak. És nem véletlen, hogy a szerelem egy vámpír testében jelent meg. Nekem ez van elrendeltetve, bár talán az is közrejátszott ebben, hogy a neveltetésem miatt sosem féltem annyira tőlük, mint kellett volna. Kate mindig azt mondja mai napig, hogy nincs nálam kíváncsibb lány a világon. És talán ez így van. Hajt a kíváncsiság, a tudásvágy, hogy milyen lehet. Milyen egy ilyen élet. Nem érzem, hogy lemondanék bármiről is, hisz minden, amire szükségem van, ott van az orrom előtt, és csak tennem kell érte. – Bánod, hogy akkor… amikor volt egy másik lehetőség… Carlisle megmentett? – szemeim elhomályosultak, már az elképzeléstől is, hogy Edward esetleg nem élne. Talán minden más lenne, de Edward olyan jó… ember, hogy képtelenség, hogy ne érdemelte volna meg a második esélyt.

- Sokkal tartozom neki – mosolyogta, teljes tisztelettel beszélt az apjáról. Váratlanul felkapta a fejét, mintha valaki szólította volna, majd mosolyogva felém fordult. – Táncoljunk.

- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem akadozva és körül néztem. Tőlünk nem olyan messze valóban volt egy kisebb táncparkett, ahol andalogtak a párok, de a probléma itt volt. Én és Edward nem alkottunk egy párt. Egy csendes, hangulatos kis étterembe voltunk, a felállított hangfalakból kellemes, romantikus zene szólt.

- Én már kibeszéltem magam mára. Ha csak neked nincs még valami mondani- és vagy kérdeznivalód – elmosolyodtam magam pimaszságán, és vigyorogva elfogadtam a felém nyújtott kezét.

- Ha lenne elég erőm hozzá, letörölném ezt a vigyort a képedről – sziszegtem neki játékosan, mire ő kicsit keményebben szorította meg kezemet, miközben a táncparkettre vezetett.

Halkan felkiáltottam, ő pedig szórakozva lendített ölelésébe.

-Hogy tudott Vicky hozzád menni? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, mire elnevette magát.

- Vicky ismeri azt a kedves oldalamat, amit te még nem tapasztaltál meg – rendkívül jól érezte magát, de ami még meglepőbb volt, hogy a viselkedése száznyolcvan fokos fordulatot vett. Ahhoz, hogy jó kapcsolatba legyünk pár napnak még el kell telnie, de legalább már jó úton haladunk.

- Akkor milyen a szerelmes oldalad? – néztem fel szemeibe vigyorogva, Edward pedig viszonozta gesztusomat.

- Azt hiszem, nagyon tetszene neked.

- Miből gondolod? – vihogtam fel, miután többször megpörgetett. Az este folyamán ittam egy kis minimális bort, de már szédülni kezdtem, így inkább vállán pihentem meg. Számomra meglepő volt, hogy ahhoz képest, Edwardnak vámpírként nem volt dolga ember nővel, meglepően finoman bánt velem. Richardnak sok idő kellett, amíg megtanulta, hogy mi az, amit még az én gyenge emberi testem elvisel.

- Ha fele annyira olyan vagy, amennyire elképzellek, akkor tetszene.

- És ha nem? – kérdeztem, miután lehunytam szemeimet. Meglepően kellemes volt a karjaiban lenni. Eddig is sokszor ölelgetett meg más vámpír Richardon kívül, de Edward ölelése másabb volt. Egyszerre volt határozott, még is gyengéd. Hihetetlen, hogy ez a srácot milyen sok ellentét övezi.

- Már eleve nem tudhatok biztosra semmit, mert nem tudok olvasni a fejedben – fülemhez hajolva suttogott bele, mire kuncogtam egyet. Csiklandozott, ahogy hideg lehelete megérintette fülemet.

- És én ezért mennyire hálás vagyok – néztem arcába mosolyogva.

- Én annyira nem – ráncolta össze homlokát, de a vigyor ott játszott ajkain. – Te vagy az egyetlen személy az univerzumba, akinek tényleg érdekelnek a gondolatai.

- Hogyhogy?

- Nem úgy reagálsz dolgokra, mint a legtöbb ember. És ez kíváncsiságot ébreszt bennem.

- Nem vagyok másabb, mint a legtöbb normális ember – megrántottam vállamat, mire nevetni kezdett.

- Már ezért a kijelentésedért se vagy olyan, mint a többi.

Inkább nem vitatkoztam vele, hagytam, hogy legalább ebben, azt gondolja, igaza van.

- Milyen házasságban élni? – kérdeztem halkan, váratlanul elkomorulva. Legutóbb a főpróbán táncoltam Richarddal.

- Eddig nem telt el olyan sok idő, hogy véleményt alkossak – kacarászott, de látva, hogy nem tudom viszonozni, elkomolyodott. – Inkább a másik kettőt kéne megkérdezned.

- Ők élvezik.

- Fáj, hogy még mindig nem vagy a felesége?

- Kezdek összezavarodni – vallottam be szemlesütve. – Ahelyett, hogy az idő elteltével tisztázódna mi lenne a helyes, annál nehezebb… piszkosul hiányzik már Richard, nem tudnék nélküle élni. De… nem tudom, hogy megtudom-e neki ezt bocsátani, hogy tulajdonképpen ott hagyott az oltárnál.

- Elítéled, mert a családja volt az első? – kisebb él volt hangjában, és tudtam azért, mert Vicky-vel szintén ezért vitatkoztak. Hát persze, a költözés…

- Más esetben nem érdekelne – határozottan megráztam fejemet, majd felsóhajtottam. – De pont az esküvőnkön… tudta mennyire fontos nekem ez a nap.

- Lehet a sors nem akarta, hogy összeházasodjatok – Edward próbált viccelődni, de most nem voltam vevő rá. Értékeltem az igyekezetét, de jelenleg nem voltam hajlandó rá. Kiváltam öleléséből, mire aggódva pillantott le rám. – Ne haragudj, nem úgy gondoltam.

- Semmi baj – magamra erőltettem egy mosolyt, de nem nyugtattam meg. – Csak eléggé elfáradtam.

- Mehetünk – bólintott, én pedig fancsalian gratuláltam magamnak, amiért elrontottam a hangulatot.

Visszamentünk az asztalunkhoz, Edward pedig kifizette a vacsorát. Bármennyire is akartam, nem tudtam jobb kedvre deríteni magamat. Ismét rám nehezedett a pár nappal ezelőtti hangulatom, és úgy éreztem ismét nem tudok szabadulni tőle. Amíg Edward fizetett a pincérnek, bocsánatot kérve tőle kiszaladtam az étteremből. Légszomjjal küzdöttem, és a mellkasom nem bírta el a rá nehezedő fájdalmat.

Nyögve ültem le a lépcsőre, és hangtalanul kezdtem sírni. Könnyeim potyogni kezdtek, de még az első könnycseppem sem eshetett le karomra, amit magam köré fontam, Edward már rémült tekintettel előttem térdelt.

- Bella! Ne haragudj, sajnálom, ha olyat mondtam, ami….

- Nem a te hibád – ráztam meg hevesen fejemet, majd átszakadt végre a napok óta felgyülemlett szenvedésem. – Miért? Miért fáj ennyire a hiánya, ha közben iszonyatosan haragszok rá? Nem akarok rá gondolni, de közben folyton ott van a fejemben!  Nem akarom, hogy felhívjon és beszéljünk kelljen, de közben annyira hiányzik a hangja! Nem tudom, hogy mit csináljak… - kifakadásom végére elhalt a hangom, könnyfátylamon keresztül pedig Edward sajnálkozó, szomorú tekintetével találtam szembe magam. Remek, nincs rosszabb, amikor valaki a szánalmas tekintetével mér végig. – Edward…

- Semmi baj.

- Sajnálom, nem akartam…. – hangom elcsuklott, de Edward megrázta fejét, és vigasztalóan megszorította kezeimet.

- Még a legerősebbekből is kibuknak néha nem igaz?

- De nekem nem szabad. Ha összezuhanok, akkor…

- Nincs abba semmi rossz! – szólt rám erélyesen. – Alice-ék igazán megérthetnék, hogy neked kell egy kis nyugalom és szünet, nem a mindennapos pörgésre vágysz. Azért jöttél hozzánk, hogy nyugtod legyen, ehhez képest, amióta nálunk vagy körbeugrál mindenki.

- Én költöztem hozzátok, nekem kell alkalmazkodni! – mondtam hangosan és szipogva. – Nem akarok egy púp lenni a hátatoton….

- Bella, fejezd be ezt az önsanyargatást – mondta lassan, nyugtató, kedves hangon. – Nagyon is jó helyen vagy nálunk. Na, gyere, aludnod kell most már.

Tiltakozni se volt időm kezeit becsúsztatta térdeim alá, és megtámasztva hátamat karjaiba kapott. Kicsit furcsa volt a karjaiban ringatózni, de nem volt elég erőm hozzá, hogy ellenkezzek. Átkaroltam nyakát, és a ritmusos mozgásba lassan elálmosodva el is szenderedtem, pedig csak pár lépésre parkolt le Edward. Az egész haza úton szunyáltam, csak az állított meg a mély alvásba, hogy a fejem eszeveszettül zúgott. Úgy éreztem, mintha lebegnék a sötét semmiben. Kényelmetlen volt, de egyben felemelő és könnyű is.

Csak akkor nyitottam fel kissé szemeimet, amikor már az ajtón behajolt Edward értem. Hallottam egy halk sikítást, majd Esme és Alice rémült arcát pillantottam meg, ahogy felém hajolnak.

- Semmi baja, csak kimerült – Edward halk, dünnyögő hangja álmosítóan hatott rám, így csak akkor nyugodott meg kialvatlan tudatom, amikor már a puha ágyat éreztem meg testem alatt lesüppedni. Halvány mosoly kúszott arcomra, a kezek érintéséből ítélve, csak is Edward húzhatta rám a takarót.

- Jó éjt Bella – könnyedén, mosolygós hangon kívánt nekem jó éjszakát, majd csak egy tizedmásodpercnyire éreztem meg arcomon hideg ajkait. Válaszolni akartam neki, és megköszönni neki az estét, de hang nem jött ki a torkomon, és teljesen elmerültem a sötétségben. 

naaa????????? írjatok nekem, hogy tetszett :DD személy szerint én imádtam ezt a részt megírni ^^ véleményeket kérek szépen :) :P nagyon szépen köszönöm, akik pipálgatnak és írnak nekem közben szorgosan kommenteket, nagyon, de nagyon hálás vagyok nektek! Ezért érdemes érni látjátok :))))

IC'SA 3. rész

Reggel furcsa érzésre keltem. A belső ösztönöm valami azt súgta, hogy valami nincs rendben. Nyöszörögve pislogtam párat, és körül néztem, de nem láttam semmit. Sóhajtottam egyet látva az órát, -nagyon korán felriadtam – majd megfordultam. Ebben a pillanatban az ütő is megállt bennem.

- Jó reggelt! – Emmett elordította magát és levette könyökeit az ágyról. Most már tudtam, hogy mitől süppedt ennyire be. – Hogy aludtál?

- Eddig csodásan – válaszoltam álmosan, majd ásítottam egyet. – Minek köszönhetem ezt a korai ébresztőt?

- Csak gondoltuk ma is tölthetnéd velünk a napot – meglepődtem, hogy Jazz is bent volt, aki teljes nyugodtsággal helyezkedett el az egyik fotelben.

- Cuki vagy mikor alszol – jegyezte meg Emmett vigyorogva. Elmosolyodtam magamat, nyilván nem mostanában látott alvó embert.

- Köszi – felültem az ágyba, majd nagyokat ásítva nyújtóztam egyet. – Mi bajotok van az éjszakai alvás elméletével? – kérdeztem szarkasztikusan, mire elnevették magukat. Legalább éjfélig fent voltunk tegnap este, olyan sokáig beszélgettünk. A lányok próbáltak rászedni egy mai vásárlásra, amire természetesen nemet mondtam. Nem erre volt most szükségem. Esetleg holnap, vagy azután.

Azt hiszem nem állapítottam meg hamisan, ha arra gondoltam a fiúk tényleg mindent megtettek, hogy felviduljak. Csak a fürdőszobába hagytak magamra, de akkor is végig hallottam viccelődésüket. Mellettük tényleg nem tud szomorú lenni az ember. Ez a két lökött olyannyira felvidított, hogy alig gondoltam Richard-ra. Mikor kiléptem a fürdőszobából immár felöltözve Emmett feldobott hátára.

- Áh, Emmett! – hangosan felsikoltottam, de közben végig nevettem. – Tegyél le!

Emmett élvezte a sikításaimat, és egy pillanat alatt rohant le velem a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Váratlanul csapott meg az isteni rántotta szag, a gyomrom pedig korogni kezdett.

- Jó reggelt Bella – mosolyogva öleltem meg hálaképp Esme-t és puszit nyomtam márványarcára.

- Nem kéne ennyire elkényeztetni – dünnyögtem a pulthoz ülve.

- Legalább használjuk a konyhát – Carlisle mosolyogva lépett be, majd gyors csókot nyomott Esme-nek. – Este jövök.

- Bárcsak nekem is lenne mit csinálnom – leheltem elkenődve, mire Carlisle meglepődve felém fordult.

- Lenne kedved dolgozni? – kérdezte mosollyal az arcán, nekem pedig kitágultak szemeim.

- De csak egy érettségim van, hova mennék?

- A kórházba éjszakára recepcióst keresnek.

- Ez nagyszerű lenne! – ujjongtam és izgatottan felpattantam. – Igen ez kell nekem! Munka, ami kikapcsol!

- És akkor nappal fogsz aludni? – Esme aggódva nézett rám, de csak legyintettem.

- Ki lehet bírni, de én ezt akarom! – mosolyogva néztem Carlisle, aki bólintott.

- Akkor ma este gyere be a St. Louis kórházba. Az én szintemen leszel, és nekem fogsz segíteni.

- Úristen Carlisle, köszönöm! – boldogan ugrottam bele legújabb főnököm nyakába, aki nevetve visszaölelt.

- Örülni fognak neki, hogy már is találtam valakit. Na, de nekem mennem is kell. Bella, este hét! – ezzel pedig le is lépett. A vigyort nem lehetett letörölni az arcomról, és a reggeli után szinte végig ugráltam a házat. A srácok megmondták, hogy a két lány a garázsban van.

Nevetve ugrándoztam kifele, közben összefutottam Edwardékkal is.

- Sziasztok! – gyorsan integettem nekik, majd tovább haladtam, ha nem állít meg Vicky hangja.

- Mi ez a nagy boldogság? Csak nem beszéltél Richarddal?

- Nem, de kösz, hogy eszembe juttattad – jegyeztem meg cinikusan, de Vicky csak vihogni kezdett. – Carlisle mellett fogok dolgozni.

- Te ilyen okos vagy? – Edward meglepődve húzta fel szemöldökét, de gyilkos pillantásomat látva, inkább elfordította fejét.

- Nem orvosként. Hanem recepciósként – kinyújtottam nyelvemet, mire Edward nevetni kezdett.

- Gratulálunk! – Vicky mosolyogva biccentett felém, majd átölelte Edward derekát.

- Igen Bella gratulálunk – köszörülte meg torkát Edward, és alig bírta visszafogni nevetését. Még mindig a nyelvnyújtogatásom miatt nevet? Megforgattam szemeimet, majd ott hagyva őket a garázsba mentem.

Zene ütötte meg füleimet, és mikor lesétáltam a lépcsőn láttam meg, hogy milyen jó hangulat uralkodik a garázsba. Rosalie egy gyönyörű autó motorháztetője felett állt, és közbe viccesen rázta csípőjét a zene ütemére. Alice körbe táncolta a hatalmas garázst, de vámpírgyorsaságának köszönhetően alig láttam belőle valamit. Mindketten hangosan nevettek, miközben énekeltek a dalt. Vigyorogni kezdtem rajtuk és a hifihez lépve egy másik számra kapcsoltam.

- Héj – Rose felhördült, majd meghallva a számot helyeslően bólogatni kezdett. – Ez tényleg jobb!

- Retro party? – kacagott fel Alice, majd mellém ugrott és erősen megölelt. – Gratulálok!

- Köszönöm, alig várom már – hevesen magamhoz szorítottam, mire Alice felnyögött.

- Ezt már megéreztem szinte!

Már lassan a hasamat fájlaltam a rengeteg nevetésbe, de hihetetlenül jól esett. Később Emmett és Japer is csatlakozott, és egy fantasztikus délutánt töltöttünk együtt. Meséltek nekem az eddig történt legkínosabb szituációkról, a költözésekről, a legrosszabb helyről, a legjobb helyről, szóval nosztalgiáztak. Nagyon jó volt őket hallgatni, annyira látszott rajtuk, hogy egy család. Nem mutattam ki nekik, de kicsit irigykedtem rájuk. Imádom a Denali családot, mindig hálás leszek nekik, de valójában kicsit távol álltak tőlem. Valahogy mindig jobban vonzódtam a Cullenékhez.

Találtam az egyik fiókban egy pakli kártyát, így úgy döntöttem, hogy a nagy mesélések mellett, inkább várat építek. Emmett próbált segíteni, de valahogy nem sikerült neki, pedig még a keze sem remegett.

- Ha azt odarakod, akkor meglesz a teteje – Emmettnek termeténél fogva elég hangos volt, így lepisszegtem.

- Ehhez csendre van szükség – suttogtam, majd koncentrálva próbáltam feltenni az utolsó lapot. Csakhogy valaki olyan hangosan csapta be az ajtót, hogy megijedtem és persze a kezem remegésének köszönhetően az egész összedőlt. Emmett és Alice bosszankodva kiáltott fel, elég sokszor újra kezdtük már. Nevetve temettem kezeimbe arcomat, majd felsóhajtottam.

Mire felnéztem, már többen voltunk bent. Edward és Vicky is kijöttek, de Vicky indulásra készen volt. Furcsa mód, egyik se kérdezte meg tőle, hova megy. Összeráncoltam homlokomat, kicsit megnézve a reakciókat. Emmett és Jazz halkabban, de tovább röhögcséltek az autónak támaszkodva, amit Rosalie tovább javítgatott. És bár eddig, csak szöszmötölt vele, néha-néha odapillantva, most belebújt. Alice pedig mellettem ülve a körmeit piszkálgatta, párszor felpillantva Edwardékra. Nem szívesen láttam őket enyelegni. Eszembe juttatta, amikor Richard piszkálta mindig a hajamat úgy, ahogy Edward Vicky-nek.

- Megyek készülődni – leugrottam a műhelyes asztalról, Alice pedig utánam nézett.

- Sikíts, ha öltözködsz. Odaadom, amit felveszel.

- Kétlem, hogy a kórház igazgatója díjazná a kurvás öltözékemet.

- Nem kurvás! – sikoltott fel Alice felháborodva, mire kuncogni kezdtem.

Edward szemszöge:

- Akkor elmész ma a parfümért, amit rendeltem? – kérdezte Vicky mosolyogva, és a tarkómat cirógatta közben.

- Minek neked olyan, a te illatodnál nincs jobb – vigyorogtam, és nyakához hajolva orromat végig húztam nyakhajlatán. Ahogy ezt kimondtam, váratlanul csapott fejbe a saját hazugságom. Imádtam Vicky kókusz illatát, de ismertem ennél kívánatosabbat. Bella frézia illata csábított mindennél jobban, úgy hatott a testemre, mint egy villámcsapás. Minden érzékem őt kereste, a vámpír ösztönöm legszívesebben csak vele lenne, hogy magához csalogatva zsákmányát, végre ihasson a legédesebb drogból, ami csak létezik. Már szinte az egész házat bejárta eszenciája, ezzel csak még veszélyesebbé téve a helyzetet, de különös módon, ahogy egyre jobban csábított, úgy el is tompultam iránta. Már nem ért olyan váratlanul, amikor belépve a házba megcsapott illata, de annál jobban vágytam rá.

- Most megyek, megjött a cipőm is – szenvedélyes csókot adott számra, majd bepattanva kocsijába el is hajtott. Még sokáig hallgattam a motor zúgását, de elmélkedésemből Emmett hangja kizökkentett.

- Ez paraszt volt!

- Mit csináltam már megint? – fakadtam ki és szembe néztem melák fivéremmel.

- Muszáj volt ezt Bella előtt? – kérdezte halkan Jasper, és közben felemelte a kocsit, hogy Rosalie alá férhessen.

- Már semmit nem lehet csinálni a házban, mert Ő itt van? – mérgesen csattantam fel, de nagyon jól tudtam, hogy igazuk van. Nincs abban a helyzetben Bella, hogy ilyeneket csináljak előtte. Elképzelni se tudtam, mennyire rosszul eshetett neki ez.

- Mi a fene bajod van neked? – kitágult szemekkel meredtem Emmettre, aki még sose kelt ki ennyire magából. Feldúlva vágtatott elém, még egy lépést én is hátráltam, olyan veszélyesen nézett ki. – Teljesen megzakkantál, mióta visszajöttetek a nászútról! Mióta viselkedsz te ilyen barom módon a nőkkel? Főleg Bellával, aki soha nem tett semmit. Nem szolgált rá, hogy ekkora bunkó legyél vele! Mióta vagy te ekkora tapló, hogy ennyire belegázolj egy ártatlan lánynak a szívébe?

- Én…

- És mióta vagy te ekkora önző idióta, hogy itt hagynál mindent egy hisztérika kedvéért? – ordította végül, Rose pedig érezve, hogy ez ritka pillanatok egyike, ki slisszant a kocsi alól és megfogta Emmett karját.

- Emmett… - kérte kedves, nyugtató hangon Rose, és figyelmeztető pillantásokat vetett felém. – Gyere menjünk fel.

- Jól vagyok – fújtatott Em még mindig felbőszülve. Gyorsan és hangosan kapkodta a levegőt, éjfekete szemei lyukat égettek bennem. Még sose vívtam ki ennyire egyik családtagom haragját se, de ezek szerint tényleg megváltozott valami. – Jól jegyezd meg Cullen! Ha még egyszer megbántod azt a lányt valamivel, nem érdekel, hogy a testvérem vagy, biztos, hogy pépé verlek.

- Ellenem fordulnál egy emberlány kedvéért? – döbbenetem, lassan méregbe fordult át, de talán be kellett fognom volna a számat.

Emmett arca lefagyott, majd eszeveszett düh lett úrrá rajta. Ha Jasper és Rosalie nem fogják le, biztos, hogy nekem jött volna. Még sose láttam ennyire kibukva Emmettet, és ijesztő látványt nyújtott. De még rémisztőbb volt az, hogy simán nekem ugrott volna. A vörös köd, olyannyira ellepte fejét, hogy már nem tudott tisztán gondolkodni. Rosalie le tudta annyira csitítani, hogy ki tudja tuszkolni a garázsból. Jasper segített tolni őt, majd miután kimentek becsukta az ajtót és lassan rám nézett.

- Nem csináltam semmit – motyogtam még mindig a történteken lehidalva.

- Tényleg nem? – Jasper nyugodtabb volt, de feszülten méregetett.

- A feleségem felajánlotta, hogy költözzünk el, ebbe nincs semmi rossz! És nem mondtam neki igent! Én nem akarlak titeket elhagyni, ti vagytok a családom, amit Vicky tudomásul vett.

- Vicky csak rátett egy lapáttal, hogy te legyél most a rossz fiú itthon – Jasper megrántotta vállát, és zsebre dugta kezét. – Nem tudjuk mi bajod Bellával, de neked kell vele megbeszélned. Nem tudtunk rájönni, miért gyűlölöd őt.

- Nem gyűlölöm – ellenkeztem, de belegondolva, a viselkedésem tényleg azt mutatja. Pedig semmi bajom vele, csak…

- Beszélned kell vele. Bella nincs abban a lelki állapotban, hogy ezeket elviselje tőled, főleg úgy, hogy nem szolgált rá. Ha elmagyaráznád neki, talán ő is megértené.

- Jó – lehajtottam fejemet, és elszégyelltem magam. Az egész családom haragszik rám. Még is úgy éreztem, hogy nem tettem semmit. Az, hogy Bella és köztem milyen a viszony, ahhoz senkinek semmi köze.

- Emmett pedig…

- Azt hiszem, egy ideig nem kerülök a szeme elé – keserűen elhúztam számat, de hihetetlennek tartottam, hogy a bátyám – akivel eddig mindig jó kapcsolatot ápoltam – hirtelen ellenem fordult. És mindez Bella miatt. Ez a csaj, tényleg mindenhol felfordulást csinál.

- Lenyugszik, mihelyst látja, hogy normális vagy.

- Próbálok változtatni – motyogtam, Jasper pedig helyeslően bólintott.

- Máris kezdheted.

Először nem értettem, mire gondol. Majd Bella és Alice visszajöttek, immár Bella átöltözve.

- Edward, ha már úgyis a városba mész, vidd el Bellát a kórházba – szólt hozzám flegmán Alice  

- Jaj, ne fáradj Edward, csak kerülő… - Bella ijedten kapta rám fejét, de a szavába vágtam.

- Szívesen elviszlek – mondtam és magamra erőltettem egy kedvesebb arcot. Bella bár vonakodva, de végül beleegyezett.

A visszapillantó tükörbe láttam, hogy Alice Jasperhez búj, de mindketten figyelmeztetően néztek a szemembe.

Ha megérkeztetek a kórházba, ne gyere azonnal vissza, majd meglátod miért. Összevontam szemöldökömet Alice kérésére, de végtére is tök mindegy volt.

 A hangulatomnak hála, Bella még inkább feszélyezve érezte magát mellettem. Végig kifele bámult az ablakon, engem viszont zavart ez a csend. Már megszoktam, ha nem is beszélnek mellettem, akkor is hallok valamit.

- Örülsz a munkának? – kérdeztem halkan, hogy legalább valami beszélgetést kezdeményezzek.

- Igen, nagyon – Bella kissé felvidult, hogy még sem némaságban fogjuk tölteni ezt a röpke fél órát. – Legalább elterelődnek a gondolataim.

- Ha nem baj akkor végre elmesélhetnéd, hogy mi történt az esküvőn – kétkedve pillantottam rá, ő pedig ezen meglepődött.

- Miért érdekel?

- Ha szemét lennék azt mondanám azért, mert érdekel, hogy miért pont nálunk vendégeskedsz, aminek hála mindenki ellenem fordul. De nem szemét vagyok – jól esett ezt kimondanom, Bella pedig ezen felháborodott. – pusztán érdekel, hogy miért szomorkodsz már három napja. Elrontott esküvő ide vagy oda, meglehet tartani azt máskor is, nem gondolod?

- Pasik – morogta szem forgatva, mire akaratlanul kuncogás tört fel belőlem. – Ez ennél bonyolultabb.

- A legnagyobb forgalom lesz most, úgyhogy ráérünk.

- Richard testvérei nomádok. Mindig vándorolnak, de Richard fel tudta venni velük a kapcsolatot és meghívta őket az esküvőre. De az úton fiatal, forrófejű vámpírokkal akadtak össze, és hát ugye, mire képes az indulat. Maya és Joey nem tudták, hogy követték őket, és pont az esküvő közepén robbant ki a csetepaté. Bosszút akartak állni a fiatal vámpírok, és pont az én esküvőm volt a legalkalmasabb – hitetlenkedve rázta meg fejét, nekem pedig végre kezdett tisztázódni, hogy mi is történt pontosan.

- Rendben, az esküvőt elrontották, de mi köze van ennek ahhoz, hogy te ilyen messzire menekültél Denaliból? – nem tudtam, nem kíváncsiskodni, mivel nem tudtam olvasni a gondolataiban, muszáj voltam belőle kiszedni.

- Én voltam az egyetlen ember ott, és Richard nem értem aggódott elsősorban.

- Biztos tudta, hogy a többiek megvédenek – ebben teljesen biztos voltam. Emmett és Jasper már azonnal ugrottak volna, ha veszélyben látták volna a helyzetet.

- Nem így értettem – Bella szomorú mosollyal az arcán megrázta fejét. – Richard pontosan tudta, hogy mennyire vártam már ezt a napot. És miután már csak én maradtam ott a romhalmaz között, nem én voltam neki az első. Nem értem aggódott, hanem… a testvéreihez ment. És én nem ezt vártam volna tőle.

- A családja az első mi ezzel a baj? – horkantam fel indulatosan, úgy éreztem, mintha csak Vicky-t hallanám.

- Szeretheti a családját – nézett rám összeráncolt homlokkal. – De az elrontott esküvőnkön, ami nekem olyan sokat jelentett, ne ők legyenek az elsők, akiknek semmi bajuk nem lett!

- Minden nő elakarja szakítani a férjét a családjától?

- Nem Vicky vagyok – összehúzta szemeit és összepréselte ajkait, majd lélegzete elakadt, miután rájött, mit mondott. – Bocs, ez durva volt. Semmi közöm hozzá.

- Igazad van – felsóhajtottam, mire meglepetten felém fordította fejét. – Vicky sokat vár el tőlem. De akkor se tudom elítélni Richardot. Kétlem, hogy olyan szörnyű dolog lett volna, amiért így megbünteted őt.

- Nekem is büntetés ez – lehelte fájdalmakkal szemeiben, mire felcsattantam.

- Akkor mit keresel még itt? Miért nem mész vissza hozzá? Van fogalmad róla, hogy egy vámpírnak ennyi idő is milyen sokat jelent?

- Ez a baj az emberi lényekkel – sziszegett, és éreztem, hogy ez ismét az én nyakamba lesz zúdítva. – Nem tudjuk eldönteni, hogy a szívünkkel vagy az eszünkkel döntsünk. Nagyon hiányzik már, elképzelni se tudod mennyire, de a szívem még nem tudta ezt neki megbocsátani. És nagyon jól tudom, hogy most egymásra lenne szükségünk, az agyam még sem képes mindezt feldolgozni még.

- Nagyon bonyolult személyiség vagy – motyogtam kitágult szemekkel, arcára pedig mosoly húzódott.

- Csak nő vagyok – rántotta meg vállát nemes egyszerűséggel.

- De még az átlagosat is übereled!

Elnevettük magunkat, és végre kezdett összeállni egy képem róla. Viszont ez nem volt elég, hogy előítélet nélkül viselkedjek vele. Ehhez egy alapos kibeszélés kell, de ez az idő túl rövid ahhoz.

Mikor odaértünk a kórházhoz, én is kiszálltam a kocsiból és Bellával tartottam. Meglepődött, de nem szólt egy szót sem. Én már tudtam, hogy Carlisle a harmadikon dolgozik, így mikor Bella az ellentétes irányba ment volna, megfogtam vállát. Felnyögött hideg érintésemtől, amiért elnézést kértem tőle.

- Már megszoktam – rántotta meg vállát, mikor a jó folyosón mentünk. Hát persze! Richard mellett… attól, hogy ember, még biztos meg vannak a… szokásaik. A liftben óvatosan, nehogy ismét megijesszem megérintettem a csuklóját.

Bella meglepődve nézett rám, majd elmosolyodta magát.

- Érintési hiány?

- Csak furcsa olyan ismerőst megérinteni, akinek forróbb a bőre, mint a miénk – és puhább. Ezt már csak magamnak mondtam, de el is engedtem azonnal. Sajnos megéreztem a pulzusát, és a képzeletem azonnal megindult. A vékony bőre alatt, nagyon gyorsan száguldozik a vére, a friss, meleg, vöröslő…

- Vajon hol lehet Carlisle? – nyeltem egyet, és zihálni kezdtem. Bella nagy szerencséjére, kizökkentett gondolataimból. Megráztam fejemet, hogy kiűzzem a képet, amibe öntudatlanul megtámadom Bellát.

Kezeim már elindult, hogy hátát megérintve tolni kezdjem magam előtt, de az előbbi incidens után, inkább visszarántottam karomat és elindultam előtte.

Szerencsére Carlisle meg is látott minket a folyosón, a pultnál támaszkodott és egy kartont töltött ki. Kicsit meglepettnek tűnt, hogy én kísértem el Bellát, de végül megörült neki.

Végre beszéltél vele? – kérdezte reménykedve, de megráztam fejemet. Ő volt az egyetlen a családban, aki tudta, hogy miért vélekedek így Belláról, hol ott én is tudtam, hogy csak egy ártatlan lány

-Üdv Bella.

- Szia Carlisle.

- Van egy kis probléma – Carlisle-t megmosolyogtatta Bella döbbent arcra, majd a pultnál ülő idősebb nőre nézett. – Olivia, ő Bella, aki segítene neked az éjszakai műszakban.

- Sajnálom Kedvesem, hogy befáradtál, de mára már sikerült megoldanunk ezt a problémát. Nem gondoltuk, hogy valaki ilyen hamar szerez valakit – mosolygott a nő Bellára. – De holnaptól kezdhetsz.

- Nekem tökéletes – vigyorogta Bella, akárcsak délelőtt az öröm most is meglátszottak szemeiben.

- Sajnálom, hogy berángattalak ide feleslegesen – mondta Carlisle, de Bella legyintett.

- Semmi gond, legalább tudom, hogy most már hova kell jönnöm!

- Amúgy is még van egy kis dolgom, legalább Bella segít – motyogtam, mire mindketten felém kapták fejüket. – Már ha segítesz – néztem rá komolyan, de csak megrántotta vállát.

- Ma még nem dolgozom.

- Akkor este találkozunk – köszönt el tőlünk Carlisle sietve, amikor behoztak egy súlyosan megsérült férfit.

- Miben is kéne segítenem? – kérdezte Bella, már a kórház kijáratánál.

- Vicky megrendelt egy parfümöt magának és érte kéne mennem.

Magyaráztam kicsit bosszankodva, de Bella felnyögve megtorpant.

- Mi az? – furcsállkodva fordultam vissza, de csak nyöszörögve rágcsálta ajkait.

- Nem akarok beleszólni, és valójában annyira nem értek hozzá, de szerintem ilyen későn, már nem fognak semmit odaadni. A boltok eleve nincsenek ilyen sokáig nyitva.

- Van benne valami – motyogtam, de tudtam ez az én hibám. Vicky azt hitte, hogy még zárás előtt érte megyek, de el kellett hoznom Bellát a kórházba, és a franc nézte az időt. – De nem baj, úgyis szeretnék valamit még – vonakodva és félve pillantottam fel rá, barna szemei pedig kíváncsiak néztek. – Nem jönnél el velem vacsorázni?

- Hát elég éhes vagyok, de van nálatok főzve nekem étel, ezért nem kell külön kifizetni egy vacsorát.

- Otthon nem tudunk beszélni – mondtam elkomorulva, Bella pedig megértette, hogy miért akarom inkább elvinni valahová.

- Nem akarsz beszélni sok szem és fül közt – bólintott.

- Valahogy úgy – kicsit aggódtam, hogy oly sokszor megbántottam már, hogy nemet mond. De egy kis gondolkodási idő után, rábólintott.

- Jól van, menjünk. De te fizetsz – a végére vigyorgott, amit viszonoztam.

- Ez csak természetes!

áhhááá azt hiszem elég hamar jött a friss :D egész hétvégén csak frisseket raktam fel, hogy ne kelljen már az elején ilyen sokat rá várni, de nem tudom, hogy a következő hetem hogy lesz :S szeretnék hétvégén frisselni természetesen, de szalagtűzőm lesz ^^ igaz utána jön egy kisebb szünet, utána pedig egy még nagyobb szal nem kell aggódni, megoldom valahogy :D de a következő tényleg nem tudom mikor jön, igyekszek sietni vele :))) írjatok nekem pár komit légyszi :) de nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm, akik pipálgattak, SŐT akik még komit is írtak! ezer hála nektek!!!