Impossibility 2.fejezet

Nem figyeltem merre megyek, csak futottam végig az erdőben, néha-néha megállva és beleszimatolva a levegőbe. Egy belső énem Bella illatáért ácsingózott, hogy a közelébe legyek, de a haragom nem engedett. Nem kifejezetten rá voltam dühös, sőt sose voltam rá mérges, inkább mérhetetlenül magamra. Erősnek kellett volna lennem, hogy ne legyek a közelébe. De képtelen voltam rá, ezzel megpecsételve az életünket. Nekem már mindegy volt, de nem hagyhattam, hogy az ő lelke is odavesszen. Fogalma sincs, hogy mit akar, elvette az eszét az öregedéstől való félelem. Pedig, ha tudná… szeretném őt örökre magam mellett tudni, hogy az élete soha ne érjen véget, és ez csak egy módon lehetséges. De, ha belőle is olyan szörnyeteg lesz, mint belőlem, és akár egyetlen egyszer is hiba csúszik, majd kioltaná egy ember életét, azt soha nem bocsátaná meg magának. És engem fog gyűlölni, amiért ezt tettem vele. Nem mintha nem érdemelném meg, és teljes joggal igaza lesz. Elvettem tőle a teljes élet lehetőségét, elvettem tőle a családját, csak mert önző módon magamnak akartam, és elvettem tőle az anyaság boldog éveit. Ilyen fiatalon, felfogni se tudja, hogy mit jelent anyának lenni, de nap, mint nap találkozok szülőkkel, és a gondolataira mindig mosolygok. Boldogok, együtt, a gyerekükkel, és hosszú boldog életük lesz. Sose gondoltam bele milyen lennék apának. Homályosan rémlenek az emberi emlékeim, és abból is csak annyi, amennyit nem engedtem, hogy feledésbe merüljön. Az édesanyám arcát sose fogom tudni elengedni. Szükségem lenne most a tanácsára. Teljes szívemből szeretem Carlisle-t és Esme-t, de tekintve, hogy ők is vámpírok azt nézik, ami nekem jó. Nem azt, ami a helyes. Legalább anyám ebben segíthetne.

Ha Bella továbbra is ennyire makacsul ragaszkodni fog a halhatatlansághoz, semmi esélyem nem lesz. Szeretném, ha ő döntene, de tudom, hogy rosszul dönt. Sóhajtva ültem le a fa ágára, majd hunyorítva figyeltem, hogy a felhők mögött, lassan felkúszik a Nap. Elmosolyodtam magam, itt a hegyekben nincs annyi borús ég, mint Forks fölött. Tetszeni fog Bellának, az Esme sziget.

-Edward? – meglepődve pillantottam le, ahol hatalmas döbbenetemre megláttam Carment, és Kate-et. – Mit keresel itt?

- Én… nem tudom… - nyögtem. Ilyen messzire futottam volna? Ennyire elmenekültem volna? Nem kizárt, egész éjjel rohantam, azt se néztem meg merre megyek, de ezek szerint, majd fél Amerikát megjártam. Bár még messze voltam Alaszkától. Leugrottam a fa vaskos ágáról, pont a két Denali lány elé.

- Szia! – mosolyogta Kate, majd megölelt. – Mit keresel erre felé?

- Ez bonyolult – beletúrtam hajamba, majd megöleltem Carment is. – És ti? Alaszka nem erre van.

- Összeveztem Eleazar-ral, így eljöttünk egy kicsit távolabb vadászni – válaszolta Carmen bágyadt mosollyal.

- Ez se minden napi, mi? – nevette el magát Kate, ami engem is mosolygásra késztetett.

- Úgy tűnik ez nem a kapcsolatok hete – elhúztam számat, mire mindketten kíváncsian felhúzták szemöldöküket.

- Alig várjuk az esküvőt, olyan jó lesz végre megismerni Bellát!

- Egyetértek, már nagyon várjuk – bólogatott Carmen.

Csak hümmögni tudtam, ami nekik is feltűnt, de nem faggatóztak. Mielőtt megszólalhattam volna, a mobilom csörögni kezdett. Meglepődtem, hogy magammal hoztam, de csalódottság fogott el. Nem Bella hívott. Bár mit is vártam, hogy majd ő fog keresni? Nekem nem kellett volna eljönnöm. Újult erővel lángolt fel bennem a bűntudat, majd megnyomtam a fogadás gombot.

-Mi az Jasper?

- Hajnal van, és te még mindig nem jöttél vissza!

- Mióta aggódsz értem?

- Érted nem is, de Belláért igen.

- Azt ne mond, hogy hat vámpír nem tud vigyázni rá – morogni kezdtem a tudatra, hogy valami baja esett és ismét korholni kezdtem magamat, hogy ez is az én hibám.

- Testileg semmi baja, de azt hiszem haza kéne jönnöd. Egész este a teraszon ülve várt téged, hátha visszajössz, aminek meg is lett az eredménye. Negyvenfokos láza van, és nem tudja Carlisle levinni. Ja, üdvözöljük Carmenéket – a két lányra pillantottam, akik érdeklődve hallgatták beszélgetésünket.

- Rohanok – hadartam, majd lecsapva a telefont, bocsánatkérően néztem rájuk.

- Semmi baj, megértjük!

- Reméljük az esküvőre, már nem lesztek ilyen fasirtban.

- Tudtommal én vagyok a gondolatolvasó – mosolyodtam el magamat Kate mondatára, mire csak megvonta vállát.

- Nem volt nehéz kitalálni mit keresel itt, több km-re Forks-tól.

- Az esküvőn találkozunk! – gyorsan megöleltem őket, majd eszeveszett sebességre kapcsolva kezdtem rohanni vissza az életem felé.

Ezernyi gondolat cikázott át a fejemen, miközben hazafele szaladtam. Az érzelmek elöntöttek, talán pont ezért siettem még jobban. Mérhetetlen nagy bűntudat kerített hatalmába, és meg is érdemeltem. Hogy lehettem ilyen ostoba? Tudhattam volna, hogy Bella sokkal, de sokkal makacsabb annál, minthogy bárki is berángassa arról a nyavalyás teraszról. Nem szabad lett volna ott hagynom, vele kellet volna maradnom, mindenféleképpen. Bármennyire is dühös voltam, nem lett volna szabad magamra figyelnem, hanem csak is Rá. A lelkiismeretfurdalás mellé társult még a félelmem is, hogy Bella nem fog megbocsátani nekem. Még sose volt alkalom, hogy egy vita után pár perc, óra után ne mentem volna vissza hozzá. Ezúttal majd egy fél napot voltunk távol egymástól. Iszonyatos aggódtam, hogy betelt nála a pohár, és nem kér belőlem többet. Ezzel az érzéssel szemben állt viszont az egészségi állapota is, hiszen sosem kellett kételkednem a szerelmében. Mi más mutatná az érzelmei erősségét, ha nem ez, hogy egész éjjel a lépcsőn ült engem várva? Nagyon ostoba voltam, hogy ennyire messzire mentem. Már teljesen hülyeségnek tartottam, amiért mérges lettem. Nem kellett volna, lassan, de el kell fogadnom, hogy Bella is olyan lesz, mint én. Tudom, hogy megbánhatja és minden joggal lehet majd rám dühös, de nekem kéne a világ legboldogabb emberének lennem, amiért egy ilyen gyönyörűséges és jóságos angyal, csak értem választja az örökké valóságot és feláldoz mindent. Eldobja magától a normális élet lehetőségét, csak hogy velem maradhasson.

Meg se álltam a ház előtt, mint valami őrült robbantam be az ajtón. Csak a nappaliba torpantam meg, ahol két bátyám és Alice volt.

- Nahát meglett a jómadár – köszöntött Emmett, de nem foglalkoztam vele.

- Alszik? – meg se vártam a válaszukat koncentrálni kezdtem a szobámban kijövő szívdobogásra, ami mint egy kolibri szárnya úgy verdesett.

- Jól esett a futás? – kérdezte Jasper apró mosolyra húzva száját. Információadás gyanánt lepörgette fejében a történteket, miután elmentem. Láttam a fejében, mikor beszélgettek, és erősen kihangsúlyozta nekem Bella könnyes arcát és fájdalommal teli szemeit. Nem hagyott időt, hogy bűntudatom lesújtson rám, tovább pörgette fejében a képeket.

-Bella, gyere be most már! Felhívhatom Edwardot, hogy jöjjön haza! – Alice hiába rimánkodott Bellának, ő továbbra is ott ült a lépcsőn, mellkasához húzta lábait, és karjaival átfogta őket.

-Nem! Ha nem érzi úgy, hogy vissza kell jönnie, akkor nem kell ráerőltetni. De visszafog jönni – határozott hangját meghazudtolták könnyes szemei. Egész testében remegett már, csak egy pulcsi volt ráterítve hátára, az esti szellő hajszálait lobogtatta körülötte mutatva, hogy mennyire nincs jó idő a nyár ellenére.

Jasper egy újabb képet mutatott nekem, átlépve ezt a borzalmas látványt, és már hajnal körül járhatott az idő, fivérem pedig a konyhából kiszűrődő csörömpölésre kapta fel a fejét. A nappaliban tartózkodó családom egy pillanat alatt ugrott fel riadva és termettek a konyhában.

Bella zaklatottan mászkált a konyhában, valamiféle reggelit összeütve magának? Legalább is a családom erre gondolt, a rengeteg hozzávalóból következtetve. Esme és Alice aggódva néztek a földre ejtett tányérra, majd szemüket rákapták a kapkodó Bellára.

-Bella?

- Ne haragudj azonnal összeseprem, semmi gond nincs! – hadarta remegő hangon, de mielőtt lehajolhatott volna a darabokért, Esme elkapta a kezét.

- Semmi baj kincsem, majd én megcsinálom! – édesanyámnak csak pár pillanat kellett és a szilánkok már el is tűntek.

- Teljesen készen van a csaj – motyogta Jasper mellett Emmett, de fivérem szúrós szemekkel nézett rá. Jasper szemein keresztül láttam, hogy Alice lassan Bella mellé sétál, aki a pultnak támaszkodva állt mozdulatlanul. Karjai remegtek, ahogy háta is, nekem pedig a szívem szorult össze a látványra.

- Bella? – Alice aggódva érintette meg kedvesem kezeit, aki erre összerándult.

- Nem jött haza az éjjel – hallotta meg rekedtes hangját, amik meg-meg remegtek a sírástól.

- Szeret téged Bella – mindenki egyszerre és kigúvadt szemekkel nézett a falnak támaszkodó Rosalie-re. Hangja unottan csengett, és semmi együttérzés nem volt benne, csak sajnálta őt. – Ezt még a hülye is tudja.

- Tudom Rosalie – fordult felé szerelmem. Egész lényében rázkódott a zokogásától, arca már teljesen nedves lett könnyei sokaságától, szemei annyi fájdalomról árulkodott, hogy Jasper gyomra összerándult. Rég érzett ekkora szenvedést. – De lehet, hogy ez már itt nem elég – suttogta végül, majd mielőtt bárki is felfoghatta volna térdei megrogyva adták fel a szolgálatot.

- Bocs, de legalább tudod mi történt.

- Felszökött a láza, alig aludt valamennyit. Már lefektettük, de Carlisle a lázával nem tud mit csinálni. Mondtam, hogy vegyen fel egy kabátot, de nem volt hajlandó megmozdulni – Alice morranva adott hangot bosszankodásának.

- Köszönöm – hálás voltam a családomnak, amiért helyettem is mellette voltak.

- Menj már fel hozzá Rómeó! – kelt ki magából Emmett vigyorogva. – Biztos, hogy téged vár! Huncutkodjatok egyet és legalább a láza is le fog menni! A szex mindent megold!

Most kivételesen nem vettem fel magamra Emmett hülyeségét, hiszen neki is tartoztam. Láttam a gondolataiban, hogy az este leült Bella mellé és szórakoztatta a hülyeségeivel. Senki nem nézné ki belőle, de ő is tud komoly lenni, ha akar és látja, hogy nagy a probléma. Szó nélkül fordultam sarkon, de nem jutottam el a szobámig. Kicsit féltem a látványtól, hiszen ezt is magamnak köszönhetem. Minden az én hibám, miért kerültem bele az életébe? Amióta megismert olyan sokat szenvedett, mint még soha egész életében.

- Edward! – meglepetten fordultam vissza az utolsó lépcsőfokról, hogy szembe nézzek Jazz-zel.

- Mi az? – leheltem halkan, miközben tovább szörnyülködtem magamon.

- Tudom, hogy problémátok van, minden kapcsolatba vannak. De szüksége van rád, mindennél jobban. Azt hiszem, elképzelni se tudom, hogy mennyit szenvedhetett abban a fél évben, amikor elhagytad. De ma… mikor a konyhában volt. Azt hiszem egy része úgy érezte, mintha ugyanazt élné át. Még talán a te hozzád se ért fel az-az intenzív fájdalom, ami őt átjárta.

- Jasper kérlek ne. Megérdemlem, de ezt hadd beszéljem meg vele, jó? – elgyötörten néztem rá, míg csak bólintott egyet.

- Nem haragszik rád, de nagyon nagy szüksége van arra, hogy ott legyél mellette. Lelépünk vadászni, hogy beszélhessetek nyugodtan, de azért hagyd aludni.

- Köszönöm!

- Egy kocsi elég lesz, hogy megháláld – elvigyorodta magát, mire megforgattam szemeimet, és a szobám elé suhantam. Hallottam Bella egyenlőtlen és zaklatott lélegzetét. Szíve még mindig nagyon gyorsan vert, de nem hallottam mocorgást, amit furcsálltam. Miért nem fekszik? Nyeltem egyet, majd halkan kinyitottam az ajtót. Minden látványra felkészültem, de erre nem. Egész belsőm összeszorult a képre, ami elém tárult.

Bella az ablak mellett ült, éppen valamicske pléddel betakarva lábait, és kifelé meredt az erdőre. Igaz, hogy Jacob által már láttam sokkal rosszabbat, de sose hittem volna, hogy az én hülyeségem miatt lesz egyszer ilyen állapotban. Bár az a fél év is miattam történt, a több hónapnyi kín, amit átélt, illetve átéltünk szintén miattam történt, de akkor tudatában voltam a tetteimnek. És persze reménykedtem, hogy Bella élete visszatér a régi kerékvágásba, miután én kiléptem az életéből. Mára már megvilágosodtam, hogy ez lehetetlen. Bella sose volt olyan, mint a többi halandó, naivan hittem egy olyan dologban, ami nem következhetett be. Most viszont nagyon is elém tárult a kép, hogy mit okoztam az ostoba dühkitörésemmel.

Mintha eddig nem is itt járt volna, felocsúdva kapta felém a tekintetét, majd nedves szempillái megrebbentek. Keserű mosollyal az arcomon sétáltam elé, de addigra ő már felpattant helyéről.

- Visszajöttél – lehelte erőtlenül, még is boldog csillogással a szemében. Arcára simítottam kezeimet, mire hitetlenkedve fogta meg azt.

- Mindig vissza fogok jönni – mondtam halkan, amire elmosolyodta magát.

Mintha csak ismét hónapokra lettünk volna távol egymástól, szorosan magamhoz vontam őt. Bella könnyei ismét eleredtek, bíztam benne, hogy ezúttal az örömtől, hogy tényleg itt vagyok vele ismét. Teste amint hozzám ért, égetni kezdte bőrömet.

- Te tűzforró vagy!

- Te meg jéghideg – kontrázott halkan. Kuncogás szaladt fel belőlem, majd új terv körvonalazódott a fejemben. Gyógyszer nem tudja levinni a lázát, hát más módszerhez kell folyamodnunk. És egy bocsánatkérés ide nem elég…

Bella szemszöge:

Tudtam, hogy visszafog jönni, még ha kicsit később is a vártnál. Boldogan simultam hozzá, tudva, hogy végre ismét itt van velem, és a védelmező karjai közt lehetek. Már teljesen elfelejtettem a veszekedésünket, csak az számított, hogy újra itt van. Teste viszont nagyon hideg volt, mintha csak egy jégszobrot ölelnék. Az én jégszobromat, aki szerelmesen szorít magához. Elmosolyodtam magam, viszont akármennyire is nehezemre esett, muszáj volt elszakadnom tőle. Észrevette gyenge próbálkozásomat, és azonnal elengedett, bár szemében láttam a mérhetetlen fájdalmat.

- Mi a baj? Annyira megbántottalak, hogy….

- Nem! – szavába vágva kezdtem el hevesen tiltakozni. Félreértette elhúzódásomat. – Csak tudod… lázas vagyok, és te meg nagyon hideg vagy. Bármennyire is furcsa, de most egyáltalán nem szeretném, ha a bőrömhöz érnél – elnevettem magam az abszurdomon, miszerint majd pont én ne akarnám, hogy hozzám érjen. Talán az ismeretségünk óta nem volt példa ilyenre, de most kifejezetten nem vágytam hűvösségére.

- Ilyen még nem volt, ez új – mosolyogta.

- Ne haragudj!

- Én sajnálom, Édesem– mosolyogva hagytam, hogy a fülem mögé tűrje az egyik tincsemet, habár kirázott a hideg. – Miattam vagy most beteg. Nem szabadott volna kint maradnod a hidegben.

- A fene gondolta, hogy Forks-ban még nyáron is mínusz van este – motyogtam, de jól szórakozott rajtam.

- Úgy hallottam elég magas lázad van, ami nem szeretne elmúlni igaz? – bár bántotta, hogy szerinte miatta vagyok beteg – pedig csak én voltam hülye – nem tetszett a pimasz vigyora. Ilyenkor tudom, hogy tervez valamit, ami nekem nem lesz ínyemre.

- Jól vagyok – motyogtam kissé hazudva. Vagy legalább is próbálva. – Legalább is most már jól leszek.

- Segítek neked, hogy jobban legyél – vigyorogta, majd megfogta kezemet, és a fürdőszoba felé kezdett húzni.

- Edward ne! Nem fogok hidegzuhanyt venni, hallod!? Edward ne! – gyenge tiltakozásom nagyon kevés volt. Hiába torpantam meg újra és újra, az én gyönge erőm semmi nem volt az övéhez képest.

- Ki beszélt itt hideg zuhanyról? – játszott meglepődéssel fordult meg az ajtóban, mire összevontam szemöldököm.

- Edward, nem tudom mennyire vagy jártas ebben a dologban, de lázas embert nem hiszem, hogy jó ötlet meleg vízbe dugni – motyogtam zavaromban, miközben engedni kezdte a vizet.

- Majd fokozatos lehűtöm neked – mosolyogta. Lehűti? Ő? Nekem? Külön-külön volt értelme, de együtt kicsit érdekesnek hatott. Velem akar fürdeni? Belepirultam az elképzelésbe, hogy ő meg én egy kádban, de határozottan tetszett az ötlet. Kérdés, hogy ezt hogy akarja megoldani, ha még csak le sem vetkőztem előtte sosem?

Edward láthatta rajtam a habozást, és a mérhetetlen mennyiségű vörösséget az arcomon. Nagyon jól szórakozott rajtam, majd mielőtt bármit is kérdezhettem volna tőle, elzárta a csapot és elém lépett. Szemében eddig valami egészen mást láttam, mint eddig. Szilárd elhatározás volt benne, rengeteg vággyal és szerelemmel megfűszerezve. Nyeltem egyet, majd már csak a felém közeledő ajkakat tudtam figyelni.

Karjai hirtelen megragadtak, tüdőmben pedig megrekedt a levegőbe. Ösztönösen összezártam szemeimet, azt gondoltam, hogy belevág a vízbe, de ehelyett a puha ágyat éreztem meg magam alatt. Meglepetten pattantak ki szemeim, és szívem hevesen verni kezdett, ahogy Edward fölém gördült.

- Sajnálom a tegnapit – mondta halkan és bűnbánóan. Már azt se tudtam, hogy min vitatkoztunk, csak arra tudtam gondolni, hogy mikor csókol meg végre. – Nagyon kibuktam, pedig nagyon nem kellett volna. Szörnyen sajnálom főleg, hogy még beteg is lettél miattam.

- Edward? – arcára simítottam kezemet, mielőtt tovább folytathatta volna. – Felejtsük el rendben? Mindketten nagyon hülyeségeket mondtuk, és nagy baromság volt összeveszni. Csak… ígérd meg nekem, hogy mindig visszajössz hozzám jó? – valahogy még az is kiment a fejemből, hogy a láz minden egyes testrészemet majd szétfeszíti, és a testem tüzel a forróságtól, de minden kiment a fejemből, ahogy csillogó arany szemeibe néztem.

- Megesküszöm neked, hogy soha többé nem megyek el. Legyen bármekkora vitánk is, megoldjuk.

- Így van – mosolyodtam el magam. – Megcsókolsz végre?

Edward elmosolyodta magát, majd számomra kínzó lassúsággal közeledett hozzám és nyomta hűvös ajkait az enyémre. Szinte már lehetetlennek tartottam, hogy ennél nagyobb forróságot érezzek, mint a negyvenfokos lázzam, de láss csodát, érezhettem. Amint ajkai az enyémekhez értek, mintha a forró vágy tüze kezdte volna nyaldosni belsőmet, átkaroltam nyakát, hogy még közelebb vonjam magamhoz. Finoman kóstolgattuk egymást, és én egyre többet akartam. Nagyon jól tudtam, hogy hamarosan el fog tolni magától, és nagy döbbenetemre ez nem történt meg. Még percek múlva is sóhajtozva játszottak ajkaink, majd hideg kezei felsőm alá nyúltak, és derekamra simultak. Libabőrös lettem hűvösségétől, és gyomrom liftezni kezdett az érzéstől, ami elöntött. Szívem már ennél gyorsabban nem is doboghatott volna, Ő pedig jót kuncogott rajtam.

Hirtelen tért át az állam, majd nyakam kényeztetésére, én pedig remélni kezdtem. Mi van, ha meggondolta magát? Még sem szeretne várni a nászéjszakáig? A jelek nagyon is erre utaltak, ugyanis mire ez a gyors kérdésözön befejeződött a fejemben, Edward keze feljebb gyűrte a felsőmet, egészen a melltartómig. Zihálni kezdtem, ő viszont halál nyugodtággal kúszott lejjebb és kezdte hasamat apró puszikkal hinteni. A fejem iszonyatosan fájni kezdett, eltompultan minden iránt, úgy éreztem, mintha körülöttem minden égne. De ez egyáltalán nem hasonlított ahhoz a tűzhöz, amit tavaly a balett teremben éreztem. Ez a tűz majd felemésztett, de nem fájt, hanem kínzóan perzselte érzékeimet, és még többet akartam. Fel se fogtam mi történik, Edward újra megcsókolt, majd egy pillanat alatt tépte le rólam pólómat. Felnyögtem a meglepődségtől, és kapkodni kezdtem a levegőt. Kissé megnyugtatott a tudat, hogy nem csak én éreztem így magam, ugyanis Edward szemei koromfeketék voltak, és tele volt hatalmas mennyiségű vággyal, és bár nem volt szüksége rá, ő is nehezen vette a levegőt.

A rossz énem felülkerekedve rajtam simogatta Edward hátát miközben ő ajkaival, és nyelvével kényeztetni kezdte nyakamat, vállamat, és melltartóm szegélye körüli részt. Egész testem libabőrössé vált, a levegő a tüdőmbe rekedt, majd megtaláltam Edward felsőjének szélét, elkezdtem leszedni róla. Észrevette tervemet és mosolyogva kapta le magáról. Elámultam testének tökéletességében, az arányos és kidolgozott izmain legeltetett szemeimet, ami nagyon is mulatatta.

- Csak nem tetszik, amit lát Miss Swan? – vigyorogta.

- Csak nem meggondolta magát az egyik egyességünkkel kapcsolatban Mr. Cullen? – kérdeztem vissza én is vigyorogva.

- Biztosíthatlak róla, hogy… nem – nevetni kezdett elképedt arcomon, és becsapva éreztem magamat. Durcásan fontam össze karjaimat mellkasom előtt, ha már széttépte a pólómat mindegy, és már amúgy is látta a lényeget teljesen mindegy, még is megsértve éreztem magamat. – De így könnyebb lesz megszoknod a vizet.

- Köszi – morogtam, majd mielőtt felállhattam volna, gyengéden visszalökött az ágyra, és kigombolta a nadrágomat. Kiszáradt torokkal néztem rá hatalmas szemekkel, de úgy tűnt ő pontosan tudta mit akar. Nem foglalkozva tiltakozásommal leszedte rólam farmeromat, míg én köpni-nyelni nem tudtam.

- Ed… Edward? Mit csinálsz? – elpirultam, és szörnyen zavarban éreztem magamat, még sosem látott csak fehérneműben és nem is értettem ezt a hatalmas nagy bátorságát és magabiztosságát.

- Miért? – kérdezte majd felállt és végig nézett rajtam. Vöröslő fejjel fordítottam el róla tekintetemet, hiszen majd úgy éreztem magam, mint valami kiszolgáltatott tárgy. Szabadon legeltette rajtam szemét, és én nem tettem semmit ellene. Nagyon zavart ez a szituáció, de nem tartott sokáig. Edward egy pillanat alatt került ismét fölém, és apró puszikat adott arcomra. – Őrülten kívánatos vagy tudsz róla? Hogy fogom így kibírni a nászéjszakát anélkül, hogy bántanálak? Most is… alig bírom vissza fogni magam.

- Akkor miért csináltad? – fakadtam ki, de csak mosolygott rajtam.

- Ezért – motyogta, majd mielőtt felfoghattam volna, mit tesz, már a nagy kádban találtam magunkat. A kezdeti sokk után, agyam lassan kezdte felfogni mi történt, és a reakcióm se maradt el. Szerelmem sikeresen le tudta hűteni saját testével a langyos vizet, hátrafordultam, hogy lássam önelégült vigyorát, majd a házat fülsüketítő sikítás rázta meg, ami belőlem jött ki.