Impossibility 3. fejezet

- Te teljesen megőrültél? – kérdeztem, miközben fogaim összekoccantak a hideg érintésektől. Nem csak a víz volt egyenesen jég hideg, de természetesen Edward kezei sem nyújtottam nagy melegséget. Vagyis nyújtottak, de még a szobában… - Ez hideg! – visítottam ismét, de csak nevetett rajtam. Kiakartam mászni, de kezei visszaültették maga elé, és átkarolt teljesen, hogy megmozdulni se tudjak. Ha éppen nem éreztem volna magam úgy, mint a Titanicban Rose és Jack, akkor még élveztem is volna. Sőt, most is élveztem. Hirtelen már valahogy nem azt tartottam fontosnak, hogy a bőröm lilává vált, hanem arcom pirosodását érzékeltem. Edward izmos teste hátamnak feszült, karjai erősen fogták közre kezeimet, és egyúttal karolta át derekamat. Nyeltem egyet, ahogy észrevettem, hogy tulajdonképpen nincsen rajtunk szinte semmi. Még rajta sincs… - kiáltotta egy hang a fejemben, ahogy combjaimon éreztem, hogy az átázott farmer nem dörzsöli bőrömet, de a lábai annál inkább. Komolyan csak egy boxer van rajta???

- Lenyugodtál? – hallottam meg fülem mellett édes hangját, ami megborzongtatott. Sóhajtva hagytam, hogy kezei csorogtassák rám a vizet, pedig egy porcikám se kívánta. Azonban a helyzetünk, annál inkább egyre nagyobb remegést váltott ki belőlem. Egyszer csak ajkai nyakam oldalát kezdték csókolgatni, amire gyomrom megugrott, karjai pedig kedveskedve simogatták libabőrös karjaimat, combjaimat, hasamat. – Sajnálom, hogy ilyen durva módszert kell alkalmaznom. A szenvedésed, nekem esik a legrosszabbul, azonban ezt muszáj volt megtennem. Már a gyógyszer nem használt.

- Elég lett volna, ha egész nap mellettem fekszel, azzal is lehűtöttél volna – motyogtam durcásan, de csak kuncogott rajtam.

- Tudod jól, hogy az én testem is felmelegszik egy idő után általad.

- Jó tudni – morogtam ismét, majd csendbe burkolóztunk. Egyre érdesebbnek véltem a vizet, pedig az idő elteltével megszoknom kellett volna. Tudtam, hogy egy ideig nem fogja hagyni, hogy kimásszak innen, így elkényelmesedve mellkasának dőltem, és vállára hajtottam fejemet. Edward mosolyogva adott puszit a halántékomra, majd a homlokomra engesztelésképp.

Az idő múlását nem érzékeltem, és valahogy eltompultam a víz által kiváltott remegés iránt is. Egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy még is mi váltotta ki ezt Edwardból. Az aggódása irántam sosem volt olyan mértékű, hogy ezt esetleg fizikailag is kimutathassa. Sőt, inkább mindig eltávolodott tőlem. Nem tudtam rájönni, hogy eddig lappangó magabiztossága, most miért tört a felszínre, és robbanva adta tudtomra, hogy mennyire kíván engem, ahogy én is őt. Valamilyen szempontból szemétségnek tartottam tőle, hogy mindenféle jel nélkül támadást indítottam, én pedig már reménykedve kezdtem gondolni a legjobbakra, de ez sajnos nem jött el. Bíztam benne, hogy ezek után nem fog velem ugyanúgy viselkedni, mint ezelőtt, hanem esetleg még többet szeretne. Nem szándékoztam a nászéjszaka előtt megtenni vele, ha már így beszéltük meg, de még is ki gondol egy buta egyességre, mikor a tökéletes férfi felette kényezteti őt?

-Min gondolkozol ennyire? – kérdezte halkan, és arcát az enyémhez simította.

- Csak a mai napon – nyögtem ki nehezen. Kellemetlen lett volna neki bevallani, hogy éppen azon ábrándoztam mi lett volna, ha nem csak a lázam miatt lépett volna ekkorát a kapcsolatunkba.

- Még éppen hat óra van – jegyezte meg epésen, de hallottam hangjából a komorságot. Tudtam, hogy a veszekedésünk jutott eszébe, mire felé fordítottam fejemet. Arany szemei szomorúan csillantak meg, és bűntudatosan adott apró csókot ajkaimra. – Nem lesz több ilyen megesküszöm neked! – belsőm összeugrott a félelemtől, nem tudtam, hogy éppen most mire értette. – Sosem akartalak megbántani, de újra meg újra megteszem. Sokkal jobban kell figyelnem rád – megnyugodva sóhajtottam fel, majd mosolyogva adtam neki gyengéd csókot.

- Már azt se tudom mi volt a vita tárgya – hanyagul megrántottam vállamat, amire elmosolyodta magát, de szeme továbbra sem engedte el a tegnapot. – De a reggelit megismételhetnénk azért néha – vallottam be vágyamat neki végül, amire elnevette magát.

- Tudom, hogy egy kicsit megrémültél a hevességemtől, ne haragudj, nem akartam, csak….

- Dehogyis! – hevesen tiltakozni kezdtem mondandójával szembe. – Nem tőled riadtam meg, csak… ez nálad nem megszokott ezt mindketten jól tudjuk. Minden egyes lépés, amit fizikailag teszel jól átgondolod, és még véletlenül sem sieted el. Pusztán meglepődtem, hogy mi ez a hirtelen változás és nagy lépés. Persze csalódott vagyok – próbáltam sértődött hangnemet megütni, de nem sikerült valami jól. – Azt reméltem meggondoltad magad ezzel a dologgal kapcsolatban – jól belepirultam mondatomba, ami nagyon szórakoztatta, és kimutatva tetszését puszit adott tűzvörös arcomra. – De mint utólag kiderült, csak csel volt ellenem!

- Nagyon hirtelen ötlet volt, de reméltem, hogy így talán nem lesz annyira kellemetlen a víz hidegsége. Persze a végén már én is elfelejtettem, hogy pontosan mi is volt a tervem, de szerencsére visszatért a lélekerőm.

- Nem bántam volna, ha nem – motyogtam halkan, mire egész testében megfeszült. – Talán nem is lenne baj, ha több ilyen lépésed lenne. Hogy tudod… könnyebb legyen neked.

- Talán igazad van – morogta igazat adva nekem, aminek nagyon örültem. – Minél jobban megszokom a látványodat, talán… nem akarlak majd megölni.

- Ez az! – mondtam vigyorogva, de lelkesedésemre csak megforgatta szemeimet. – Most már kiszállhatok? – kérdeztem vonakodva, nem voltam benne biztos, hogy megengedi. Sosem mondott nekem nemet, ha csak nem a saját egészségemről vagy épségemről volt szó.

Mosolyogva simította kezét homlokomra, majd ajkát is a bőrömre helyezte. Bólintott, mire mintha valami ágyúból lőttek volna ki, úgy pattantam ki a kádból. Természetesen megcsúsztam, de még éppen, hogy eltudta kapni kezemet, és megtartott. Bocsánatkérően rá néztem, de csak vigyorgott rajtam. Kicsit szégyellve magamat toporogtam, miközben a törölközőket kerestem az egyik szekrényben. Nem hallottam, hogy ő is kiszállt volna, de másra nem gondolhattam, mikor egy hatalmas fehér törölközőt terített hátamra, majd szó szerint belebugyolált, és átkarolta derekamat. Hűvös lélegzetét éreztem a nyakamon, és már kifejezetten tetszett a nem normális testhőmérséklete. Többször is lehetnék lázas, ha ilyen helyzetbe kerülnénk mindig.

-Gyönyörű vagy – suttogta fülembe vágyakozva, majd szembe fordított magával. Szemei ismét feketék voltak, de arca sugárzott az örömtől. – Nagyon szeretlek.

- Én is téged – mosolyogtam, majd átkaroltam nyakát, hogy megcsókolhassam. Képtelenségnek tartottam, hogy akár egy percre is elengedjem. Nem is értem, miért veszekszünk mindig. Ő jelenti számomra a mindenséget, nem tudnék nélküle élni, nem is hagyhatom, hogy megromoljunk köztünk, ami van. Már eleve lehetetlennek tartottam ezt az állapotot is, ami volt köztünk a viták által, de ennek is el kellett jönnie. Volt egy holdpontunk, amit át kellett vészelni, de most már minden rendben lesz. Érzem. Nem vagyok hajlandó őt elengedni, mindent feláldozok, csak vele akarok maradni. Az örökkévalóság is kevés lesz belőle, annyira sajnálom, hogy ő ezt nem érti. Azt hiszi jobban szeret, mint én őt, de ez nem igaz. Csak azt tudom elképzelni, hogy vámpír lévén a szerelmet még erőteljesebben érzi, mint én emberként. De már lehetetlen, hogy ennél is jobban szeressem őt.

- Aludnod kell – szakadt ki ölelésemből mosolyogva, ismét az én emberségem miatt. Hülye szükségletek! És még Edward nem érti miért várom annyira, hogy vámpírrá váljak. Nem egyértelmű? Nem kell felesleges dolgokra elvesztegetnem az időt.

- De hát reggel van! – tiltakoztam értelmetlenül.

- Most felcserélődnek a napszakjaid – mosolyogta, majd miután megtörölköztünk, karjaiba kapott.

- Héj, tudok járni! – morogtam neki, nem szerettem, amikor ezt csinálja.

- De így a közelembe vagy – válaszolta vigyorogva, mire csak vállára hajtottam fejemet.

- Ideadod a táskám? – kérdeztem tőle, mikor letett az ágyra. – Át kéne öltöznöm – motyogtam átázott melltartómra és bugyimra nézve. Bár nem volt hideg, még is összébb húztam magam. Mire felnéztem Edward már tiszta és száraz ruhában állt előttem. – Ez nem ér – motyogtam, amire nevetni kezdett. Átnyújtotta a táskámat, majd egy gyors megköszönés után visszamentem a fürdőszobába. Váratlanul éreztem tagjaimban a fáradságot, bár határozottan jót tett a hideg fürdő. Ha olyan szempontból nézem, még kellemes is volt, hiszen Edwarddal még sose voltunk így együtt. De nagyon tetszett és nem bántam volna, ha több ilyen alkalom adódik. A lázam elmúlt, így az izmaim is rendben voltak, de a fáradtság lassan kezdte nehezíteni szemhéjamat. Hiába reggel van a szervezetem követeli az alvást, de képtelen voltam rá, hogy este aludjak. Mindig csak az járt a fejemben, hogy Edward vajon hol van, és miért nem jött vissza. Így az estém álmatlan forgolódással és sírással telt. De most, hogy végre szívem megnyugodott, ólomsúlyként tört rám a kimerültség. Gyorsan magamra kaptam egy száraz fehérneműt, majd rá a szürke pólómat, és hozzám képest gyors tempóban rohantam vissza.

Edward már az ágyon volt, hanyagul elfeküdve. Szemei le voltak csukva, és egyenletesen vette a levegőt. Ha nem ismertem volna olyan jól, azt hinném, alszik, mint a bunda, de természetesen ez nem volt igaz. Elmosolyodtam magam, majd lassan és vigyorogva fölé másztam. Épp, hogy felértem mellkasához karjai bilincsként szorultak derekamra, de szemeit továbbra sem nyitotta ki. Mosolyogva leheltem csókot arcának minden szegletére, mire kezei cirógatni kezdtek karjaimat. Éppen megérintettem felső ajkát, de azonnal mohón kapott az enyéim iránt. Kuncogva viszonoztam heves csókját, majd megnyugodva figyeltem, hogy szemei már „felébredt”.

- Aludnod kell most már. Este pedig hazaviszlek, nehogy Charlie azt higgye, Alice börtönbe tart – mosolyogta, majd hagyta, hogy lecsússzak mellé oldalra és kényelembe helyezve magamat lehunyjam szemeimet.

- Olyan sokáig nem fogok aludni – motyogtam már félálomba, érezve, hogy lassan a sötétség elnyel.

- Majd meglátjuk – kuncogott fel. Még mondott valamit, de azt már nem hallottam, és engedtem, hogy végre mély álomba szenderüljek.

Edward szemszöge:

Ahhoz képest, hogy Bellának szokatlan volt a napközbeni alvás, olyan mélyen aludt, hogy még Emmett hangos hazaérkezésére se kelt fel, pedig arra elég lehetetlen. Összevontam szemöldökömet zavaros gondolataik miatt, majd meghallottam, amint engem szólítanak. Rápillantottam Bellára, majd óvatosan kicsúsztam mellőle, nehogy felébredjen. Bíztam benne, hogy alszik annyira mélyen, hogy még véletlenül se érzékelje a távollétemet. Betakartam, majd lesiettem a nappaliba, ahol összegyűltek a többiek, Carlisle kivételével, aki éppen indulni készült.

-Mennem kell a kórházba – jegyezte meg kérdő tekintetemet látva.

- Vasárnap? – húztam fel szemöldökömet, mire zavartan elfordította a tekintetét. Furcsa volt nekem, a fejében is próbált másra gondolni. De amiről tudod, hogy még véletlenül sem gondolhatsz rá, annál jobban a fejedbe mászik. És apám sose volt jó a gondolatai elrejtésében.

- Mi történt? – kérdeztem türelmesen, és leültem Alice mellé, aki zavartan pislogott a földre.

- Összefutottunk a farkasokkal – adta meg végül a választ Jasper nyugodt hangnemben.

- És? Nem mentetek határon túlra gondolom – rántottam meg vállamat, nem értettem ettől az információtól miért kellene kiakadnom.

- Sam és Jacob ember alakot öltöttek – mondta Esme töprengve, és óvatosan várt a reakciómra. Még mindig nem értettem a rejtőző feszültség okát, és türelmetlenül felsóhajtottam.

- Nem tudtam, hogy Jacob a közelben van.

- Visszajött – nézett rám Alice. – Valami terve van Bellával kapcsolatban, mert Bella jövője eltűnt.

- Akkor biztos idetart – mondtam ki hangosan mindegyikük gondolatát.

- Hacsak nem várja meg, amíg Bella hazamegy. Nyilván kettesben akar beszélni vele – vetette fel Esme, mire bólintottam. Igen, ebben lehet valami. Bár Bella azt mondta, miután elbúcsúztak egymástól valószínűleg Jacob nem fogja őt keresni többé, hiszen Bella döntött, bármennyire is szerette Jacobot. Engem jobban szeretett, legalább is ezt állította nekem Kedvesem, bár még sose láttam annyira szenvedni, mint aznap.

- Lehet. És ez nekem miért fájjon? Nyilván Bella elfogja mondani – rántottam meg vállamat hanyagul, habár összes idegszálam megfeszült már a gondolattól is, hogy ismét kettesben lesznek. Bíztam Bellában, ehhez kétség sem férhetett, de Jacob sosem volt tisztességes.

- A vámpírról akar vele beszélni – fakadt ki Rosalie, ő már nagyon unta, hogy a családom ennyire titkolózik előttem.

- Vámpírról? – kérdeztem döbbenten, majd Alice-re kaptam fejemet. - Volt valami látomásod?

- Nem. A farkasok mondták, hogy egy vámpír van a környéken. Egyelőre még nem tudják miért.

- Nyilván átutazó nem? Biztos csak erre tévedt – kérdezte Esme jószívűen, ő még egy vámpírról se feltételezné, hogy szánt szándékkal van itt.

- Nem kizárt – motyogtam elgondolkodva.

- Apám! Több vámpírral találkoztam az elmúlt másfél évben, mint egész létezésem során – kelt ki magából Rosalie.

- Nem csak te – motyogtam orrom alatt, mire Alice oldalba vágott.

- Ez bunkó volt.

- A barátnőd vonzza a vámpírokat – nevetett fel Emmett, amihez bár vonakodva, de a többiek is csatlakoztak.

- Ha nem így lenne, akkor most nem lenne a mennyasszonyom – mondtam végül, és ott hagyva őket visszasiettem Bellához. Testére rácsavarodott a takaró, mellkasa sűrűn emelkedett és szíve is hevesebben dobogott a szokottnál. Rémálma lenne? Az ágy mellé sétálva végig simítottam arcát, amire egy kicsit megnyugodva szusszant fel. Elmosolyodtam magam, majd az ablakhoz léptem.

Talán nem kellett volna, de egyre jobban belefészkelte magát a fejembe ez az idegen vámpír. Nagyon bíztam benne, hogy nem szándékszik itt maradni, és ahogy Esme mondta talán csak átutazik, de tovább is áll. Azonban ez nekem nem volt elég. Magam akartam utána járni, hogy ki ő és mi a szándéka. Nem akartam kockáztatni, még véletlenül sem, hogy esetleg kiszúrja Bellát. Sajnos mind tisztában voltunk vele, hogy Kedvesem megmagyarázhatatlan okból, de nagyon is vonzza a fajtámat. Ez pedig nagyon is megnehezítette a feladatomat, miszerint megvédem őt mindentől és mindenkitől.

El kell innen mennie, még véletlenül sem maradhat itt. Mihelyst ezt kigondoltam, már el is döntöttem, hogy mit fogok tenni. Nem kellett csak pár perc, hogy Alice bombaként robbanjon be a szobába, persze csak is halkan.

- Jó ötlet ez?

- Igen – mondtam ugyanolyan halkan, mint ő és továbbra is kimeredtem az ablakon.

- Elmondod neki, hogy miért? – kérdezte újból, és gondolatai pedig arról árulkodtak, hogy nagy hülyeséget csinálok ismét, miközben Bellára pillantott.

- Nem.

- Edward! – felháborodását nem rejtette el, és gondolatban is kiabált velem, ha már nyíltan nem tehette meg. – Ne hazudj neki! Ki fog akadni, ha kiderül, miért.

- Ha megtudja – hangsúlyoztam ki a lényeget. – Így lesz a legjobb. És én is nyugodtabb leszek.

Ismét hazudnom kell neki, amiért még megfogom ütni a bokámat, de még mindig úgy vélem, hogy jobb őt megvédeni mindentől, mint megrémíteni egy esetleg veszély miatt.

Egy hét múlva:

-Még mindig nem értem, hogy miért utazok Floridába és egyedül – már percek óta hallgattam a zsörtölődését, pedig már egy órája pakolt. A tervem pedig meglehetően bevált. Bella egy egész hétvégére elutazik az édesanyjához. Florida elég napos hely ahhoz, hogy lehetőleg egy vámpírral se találkozzon és bíztam benne, hogy semmiféle baj nem fogja érni. Nem szívesen engedtem el egyedül, de most nem tehettem mást. Magam akartam megtudni ki ez a vámpír. Bíztam benne, hogy semmi balszerencse nem éri Bellát, bár Alice látomásra nagyon megnyugtatott. Minden a legnagyobb rendben lesz, épségben fog Renée-hez érni és nagyon jól fogja érezni magát a hétvégén.

- Bella, figyelj rám – megfogtam kezét, ami éppen a táskája cipzárjával bíbelődött. – Hamarosan itt lesz az esküvőnk, utána pedig, ha elérkezettnek látod az időt, akkor vámpírrá válsz. Utána már nem találkozhatsz az édesanyáddal, így szeretném, ha minden alkalmat megragadnál. Töltsd vele azt az időt, ami még megadatott.

- De már lelkileg felkészültem rá, és most, hogy vele töltök megint egy hétvégét eléggé felkavarja a lelkivilágom. És, nem jössz velem, de nem tudom miért nem. Pár hónapja is velem jöttél – durcásan összefonta karjait maga előtt és tüntetőleg elfordult tőlem. Tudtam, hogy valójában nincsen megsértődve, inkább csak kéreti magát.

- Nagyon hiányozni fogsz – átkaroltam vékony alakját hátulról és belecsókoltam nyakába, amitől megenyhülve felsóhajtott. – De az örökkévalóságig velem leszel. Nem akarok önző lenni, és a hivatalos dátumig szeretném, ha az idődet a szeretteiddel töltenéd.

- Szóval kapok két nap kimenőt? Azt csinálok, amit akarok? – pimasz vigyorral az arcán megfordult ölelésben, és karjait nyakam köré fonta. – Nincsenek szabályok?

- Biztos vagyok benne, hogy nem fogsz engem hajnali egykor holt részegen felhívni, hogy mennyire szeretsz és hiányzom – elkuncogtam magam már az elképzeléstől is, majd apró puszit nyomtam homlokára. – Nem vall rád se az ivászat, se az érzelem kitörés.

- Ez nem igaz, szoktam néha érzékeny lenni – lebiggyesztette ajkát, majd kínzóan csábos mosolyt villantott. – De csak akkor, amikor ünnepnapom van. És ha megcsallak?

- Ez még viccnek is rossz – elnevette magát féltékenykedésem láttán. – Bízom benne, hogy ilyesmitől sem kell félnem.

- Nem kell – ujjaival megcirógatta tarkómat, és fogalma sem volt róla, hogy ez milyen hatással volt rám. – Szeretlek, te vagy az életem, ezt sose kell kétségbe vonnod.

- Tudom – mosolyogtam, majd lágy csókot adtam neki. – Fejezd be a pakolást és kiviszlek a reptérre.

- Hű, de elakarsz paterolni innen – motyogta orra alatt. Nem is tudta mennyire beletrafált.

Nem tudtam mi okból kifolyólag, de Alice megjelent az ajtóban az indulás előtt. Bellával végig csevegte az utat, vagyis Kedvesem inkább csak hallgatta húgom szóáradatát a különböző témákról. Egyrészt Alice már felvolt pörögve az esküvő miatt, ki nem maradhatott a szervezési készületekről való hadarás, amit Bella megnyugodva hallgatott végig. Ez is egyike volt azoknak a tulajdonságoknak, amikért annyira szerettem őt. Alice-t nagyon kevesen tudják hosszabb ideig elviselni, de Bella mindig eltudta. Higgadtan és kedvesen beszélgetett Alice-szel hátul, én most csak a sofőr voltam. Végig mosolyogtam, ahogy én szótlanul ültem elől, ők pedig hátul beszélgettek az esküvőről. Pedig én voltam a vőlegény, és nekem azt mondták, hogy az jelent valamit, azonban Alice nem így gondolta. Szerinte jobb ha én nem szólok bele semmibe. Amúgy se terveztem beleszólni ezekbe a dolgokba, nekem mindegy, hol, mennyire emberrel lesz megtartva. A lényeg, hogy Bella hozzám jöjjön. A többi nem számít.

-Charlie hívott, jó utat kívánt. Nem tudtam tőle elköszönni.

- Legalább most engem sem kell elviselnie két napig – mondtam, mire Bella megforgatta szemeit. – Mi van? Tudod, hogy Charlie ki nem állhat.

- Ez nem igaz Edward! – kis naiv Bellám. Én nagyon tudtam, hogy mit gondol Charlie, kár volt bárkinek bármit is mondania. Én ismertem a legjobban az álláspontját.

-Üdvözlöm Renée-t és Phil-t – simítottam végig karján, mikor a hangos bemondóba felszólították az utasokat, hogy szálljanak fel a gépre. Nem sokszor fordult felém, többnyire inkább csak a húgommal tárgyalt, és felettébb bosszantott, hogy nem tudtam mi ez a kisajátítás. Végig fogta a kezemet, éreztem, hogy bár figyelt Alice mondandójára, még is ahogy telt az idő egyre erősebben szorított meg.

Bella megriadt a nő hangjától, tudta, hogy ideje lesz mennie. Bágyadtan nézett rám, majd nagyon váratlanul a nyakamba ugrott. Nevetve öleltem magamhoz, muszáj volt megjátszanom magam. Derűsen kellett felfognom, ha látná rajtam mennyire felzaklat a tudat, hogy nélkülöznöm kell őt két napra, akkor nem menne és aggódni kezdene, hogy még is miért akarom, hogy ennyire elmenjen.

- Nagyon fogsz hiányozni – mondta halkan a fülembe suttogva.

- Te is nekem Életem, hidd el – reméltem, hogy nem szorítottam magamhoz túl erősen, még is ahhoz eléggé, hogy érezze mennyire nehezen fogom kibírni azt a két napot. – Nagyon szeretlek és vigyázz magadra kérlek szépen.

- Megteszem, amit tudok – mosolyogta szomorúan. – Hívlak, ha leszálltam.

- Engem is hívj! – kotyogta közbe Alice töretlen mosollyal.

- Sziasztok! - gyors búcsúcsókot adott, nem szerettem volna nagyon belemerülni, tudtam akkor nem tudnám őt elengedni. Amint eltűnt a látókörünkből, mindkettőnk arcáról eltűnt a boldog mosoly, és helyette komorak lettünk.

- Hülye voltál, hogy hazudtál neki! Ha megtudja oltári pipa lesz!

- De nem fogja megtudni – pillantottam rá jelentőségteljesen.

- Ne keverj bele a hazugságaidba, én nem fogom előle eltitkolni! – csattant fel mérgesen Alice. Úgy nézett ki, mint egy hisztizve toporzékoló kis bosszantó törpe, és bármennyire is nevethetnékem támadt őt nézve, komolyan kellett vennem húgomat. Tudom, hogy nagyon szereti Bellát és nagyon jó barátnők, biztos, hogy képes lenne rá, hogy elmondja neki az igazat.

- Teszel egy szívességet. Őt is megóvod, és legalább nem hagyod, hogy összevesszünk.

- Na, jó! De az esküvő után elmondod neki! – megbökte mellkasomat szúrós szemekkel, mire bólintottam. Egyszer tényleg elfogom neki mondani, hogy miért is köteleztem erre a hirtelen kiruccanásra. És csak bíztam benne, hogy nem fog kiakadni.