Bűvölet 2. rész- Régmúlt

Percekbe telt, amíg felfogtam a látottakat. Egészen mostanáig Bella csak az emlékeimben élt csupán. De most – miután annyi időn keresztül, abban a hitben éltem, hogy meghalt – itt állt előttem. Legalább is, előbb-utóbb be kellett volna következnie a halálának, hiszen ez az emberek sorsa. Megszületnek és meghalnak. Csak nekünk vámpíroknak adatott meg az a szerencsétlenség, hogy örök időkre kárhozottként élünk a világban.

De mindez már nem számított. Bella előttem állt teljes életnagyságban, és egy évet sem öregedett, hol ott már száz esztendeje nem láttam Őt. Habár nem mondhattam azt, hogy hasonlított volna a régi önmagához. Ugyanazt a lány láttam, akibe anno beleszerettem, még is egy idegen nézett velem farkasszemet. A legrosszabb elképzelésem vált valóra.

Bella értetlen és kíváncsiságtól csillogó szemei áthatóan méricskéltek engem, majd pillantása a családomra esett. Még sem időzött annyit a tekintete rajtuk, mint rajtam. Minden porcikám égett a pillantásától, habár tudtam, hogy soha többé nem fog belőle olyan meleg sugározni, mint anno. Hideg, márványszobor szépséggel torpant meg tőlünk nem messze, csak fejét kapkodta közöttünk.

Mintha éveken át tartó fuldoklásból törtem volna ismét a felszínre, minden egyes sejtem életre kelt és egy személy érintéséért kiáltott. Azonban a három farkas, még mindig ott állt, szinte védelmezően alkottak egy kört Bella köré. Agyam felpezsdült és rengeteg gondolat tört ismét a fejembe, pedig én csak egy személy gondolataira voltam kíváncsi. De akár csak legutolsó találkozásunkkor, most is csendességre leltem.

- Bella? – suttogtam ismét halkan, miután perceken keresztül a két oldal csak meredt egymásra ellenségesen. Már legalább ezerféle módon elképzeltem, hogyan fogok tőle bocsánatot kérni, de válasza lesújtóan hatott rám.

- Igen. És te ki vagy?

Mindenki hangos nyögéssel adta tudtára döbbenetét, én viszont csak lehajtottam fejemet. Nem emlékszik rám.

- Cullen! – felkaptam fejemet az idegen hangra, majd a farkasokra néztem. Egy fiatal srác sétált ki a bozótból egyenesen a farkasok között szlalomozott, majd Bella mellé állt. – Bella, menj haza!

- De… - elmosolyodtam magam az azonnali ellenkezésre és kétségbeesett pillantása ránk esett. Úgy tűnik nem túlságosan szeretett volna engedelmeskedni, még is megtette. Düh lett úrrá rajtam, hogy rossz korcsok parancsolgatnak neki és irányítgatják Őt.

Az idegen srác végig követte tekintetével, ahogy Bella elveszik a sötét erdőben, majd pillantása visszaesett ránk. Carlisle megelégelte ezt a sok értetlenkedést és bíztatást várva tőlem előrébb lépett. Nem hallottam ellenséges gondolatot tőlük.

- Üdvözöllek! Én Carlisle Cul….

- Tudjuk, kik vagytok – vágott a szavába a fiú, én nekem pedig egyre ismerősebb volt. – Én Jason Black vagyok.

- Jacob Black fia? – kérdeztem élénken, mire a családom megdöbbenve néztek rám.

- Igen – bólintott.

- Mit keres nálatok Bella? – fakadt ki Alice, akinek eddig bírta az idegrendszere. Köztudott tény volt, hogy a világ minden táján érvényes a két faj közötti ellenségeskedés.

- Mindent megtudtok a maga idejében. De előbb – Jason rám nézett, majd elhúzta száját. – Apám beszélni akar veled.

- Nem mehetünk a rezervátumba – motyogtam.

- Ez már nem akadály – nevette el magát. – Bella miatt a szerződés már egy bizonyos része megváltozott.

Tele voltam kérdésekkel, és a hallottak és látottak szerint csak ők adhatnak nekem válaszokat. Gyors magyarázkodás után ott hagytam a családomat, és követtem a farkasokat, akik szépen elinaltak.

Nagyon hamar átértünk La Push-ba, tudtam, hogy ez már tényleg nem a mi területünk. Mindenhol farkas bűz terjengett, számomra valami szörnyű volt ezt elviselni, de a tudat, hogy minden kérdésemre kapok valami ésszerű magyarázatot, mindent leküzdött.

Ismeretlen helyekre követtem Jason-t, aki szintén vérfarkas volt. Tényleg a vérvonalban rejtőzik ez a furcsa gén. Eddigi létezésem során még sose éreztem magamban ekkora félelmet, mint most. Ez talán az idegen hely miatt lehet, ami tele van vámpír gyűlölő vérfarkasokkal, vagy talán amiatt, amit hallani fogok majd.

Az erdőn keresztül suhantunk át, majd egyszer csak a farkasok megálltak. Kérdőn pillantottam rájuk, de Jason figyelmeztetett.

„Menj”

Bólintottam, majd kimentem a bozót sűrűjéből, és egyenesen az apró piros ház felé vettem az irányt. Mélyet sóhajtottam, majd megéreztem Jacob Black szagát. Egy műhelyszerűségbe volt, épp autót szerelt.

Nem tudtam mit is kéne mondanom, de úgy tűnt nem is kell megszólalnom. A szél besüvített a nagy garázs ajtón keresztül, Jacob pedig megérezte jelenlétemet.

Ez a farkas dolog a legkülönlegesebb dolog a világon, amit eddig láttam. Jacob Black-nek, már rég halottnak kéne lennie, hacsak nem adta fel a farkas mivoltát. De már nem az a kamasz fiú volt, akire emlékeztem, hanem sokkal, de sokkal idősebb. Az ötvenes éveiben járhatott már, izmosabbnak, magabiztosabbnak tűnt. Arca bölcsességről árulkodott, és az évek is meglátszottak rajta.

 - Szóval tényleg visszajöttetek – szólalt meg, hozzá képest egész barátságos hangon. Sose kedvelt, anno főleg azért nem, mert nagyon is tetszett neki Bella.

- Forsk jó hely – motyogtam halkan, és egyre kényelmetlenebbül.

- Gondolom, válaszokat akarsz – pillantottam rá, és letette kezéből a csavart.

- Igen, nem ártana – mondtam feszengve. – Ez képtelenség! – feltört belőlem a harag, amit eddig magamba fojtottam. – Hogy lehet Bella vámpír?

- Neked kéne tudnod – türelmes volt, ami nagyon nem vallt rá, de az évek alatt nagyon sokat tanulhatott az élettől.

- Mi történt Jacob? – kérdeztem elkeseredve, majd beletúrtam hajamba és neki dőltem a falnak. Jacob kapkodás nélkül ült vissza a székre és egy rongyba megtörölte olajos kezét, miközben engem tüntetett ki figyelmével. Nem bízott bennem, a gondolatai ordítottak.

- Miután ott hagytad szegényt az erdőben, depresszióba esett – jól tudtam, hogy Jacob nem fog köntörfalazni és finomkodni. Kegyetlenül a szememre fogja hányni a tettem következményeit és teljes mértékben igaza lesz. – Eltelt jó pár hét, hónap, majd egyre jobb kapcsolatba lettünk. Időközben én farkassá változtam, és kiderült, hogy a vörös hajú nő vadászik rá.

- Victoria – szisszentem fel gyűlölködve és mérgemben a falba vertem. – Követtem őt, nagyon sokáig, de elvesztettem a nyomát. Fogalmam sem volt róla, hogy James-hez ennyire mély érzelmek fűzték – nem volt szükség, magyarázkodásra, Jacob feje mindenféle információval tele volt. Bella jól tájékoztatta – Ha tudtam volna, hogy szándékámban áll ide visszajönni, akkor… az Ő műve volt ez?

- Micsoda? – kérdezte Jacob halkan.

- Hogy Bella vámpír! – fakadtam ki.

- Várd ki a végét – Jacob gúnyosan vigyorogni kezdett rajtam, míg én már üvölteni tudtam volna a felgyülemlett méregtől. – Szóval, Laurent is megtalálta, de sikerült időben elintéznünk. Bella biztonságban volt. Legalább is ezt hittük, hiszen elég sokan voltunk már. Már nyár volt, mikor… a vörös újra feltűnt. Furcsa volt számunkra, hiszen hetekig nem is láttuk a nyomát. Kiderült, hogy miért… - hirtelen Jacob elkeseredett szemeit rám emelte, majd megmutatta nekem, mi történt azon a nyáron.

- Hogy sikerült? – kérdeztem Bellától vigyorogva, aki felszabadultan nevetett, hogy vége az érettséginek.

- Azt hiszem elég jól – válaszolta, és rám emelte barna szemeit. Nem csillogott úgy, mint amikor együtt volt azzal a féreggel, de már sokkal jobban, mint pár hónappal ezelőtt.

- Biztos klassz voltál, ne aggódj – böktem meg őt nevetve. A parton sétáltunk, már más dolgunk nem igen volt. Vámpírok, már alig tűnnek fel, mintha nem mernének ide merészkedni. Természetesen nagyon jól teszik.

- Jacob! – döbbenten pördültem meg Seth kétségbeesett hangját meghallva. Zihált, mikor végre odaértünk hozzánk, felfogni se volt időm, mit kezdett el hadarni. – Gyorsan! Mennünk kell! Egy csapat vámpír tart erre! Sokan vannak Jacob! – Seth nagyon ijedt volt. Halálra vállt arccal meredtem Bellára, aki tudta, hogy ennek biztos köze van Victoriához.

- Az a rühes szuka! – kiáltottam, majd kézen fogtam Bellát, aki sápadva akart összeesni és magam után vonszoltam. – Egyedül nem képes minket legyőzni, így fogja magát és csapatot gyárt magának! Undorító!

- Jake vagyunk elegen? – Seth-tel, már kezdtünk tervezni, hogyan kéne legyőzni a vámpírokat, mikor egyszer csak Bella felsikoltott.

- Nem! Nem mehettek oda!

- Bella – megállítottam, és a vállánál fogva kényszerítettem, hogy nézzen rám. – Ha ezek a vámpírok beteszik a lábukat akár a rezervátumba, vagy Forkba, akkor elszabadul a pokol!

- Jake, nem vagytok elég erősek, ők…

- Bella, téged akarnak! – kiáltottam magamból kikelve.

- Haza kell mennem, a szagom egyenesen Charlie házához vezeti őket!

-Mi történt utána? – kérdeztem, miután agya elhomályosult és visszatért a jelenbe.

- Nem értünk oda időben – motyogta szomorúan. – Bellának igaza volt. Körbe néztünk, de a környéken nem volt vámpír. Sam üzent nekem és Seth-nek, hogy menjünk vissza a rezervátumba, mert a vámpírok ott vannak. Ott hagytuk Bellát abban a tudatban, hogy biztonságban van.

- De nem így volt igaz? – sziszegtem dühösen.

- De – ártatlanul pillantott rám. – A környéken nem is volt vámpír. Már akkor nem.

- Ezt hogy érted?

- Charlie-t megölte az a szuka, sőt még üzenetet is hagyott neki. Bella öntudatlan állapotba ült kocsiba, hogy átjöjjön a rezervátumba. Útközben, azonban Victoria megtámadta. Balesetet szenvedett és nem elég, hogy átváltozott mindent elfelejtett. Egy emlékfoszlánya sincs. Mintha csak üres oldallal kezdte volna az életét.

- Istenem – leheltem magam elé, és Jacob fájdalmas tekintetével találtam szembe magam.

- Megtaláltuk és a vénekkel megbeszéltük, hadd maradjon itt. Hiszen az apja meghalt, én pedig nem voltam képes elengedni őt. Hiszen, még is csak vámpír volt.

- És a vámpírok? Mi lett velük? – kérdeztem legalább egy kis jóban reménykedve.

- Sikerült őket legyőznünk, hiszen a létezésünkről se tudtak. Victoria viszont még mindig szabadon mászkál.

- Megakarom őt ölni – közöltem szárazon, de Jacob csak elnevette magát.

- Öcsi, nem te vagy az egyetlen, aki ezt a fejébe vette. De már évek óta nem jött ide vissza. Van egy olyan érzésünk, hogy Bellát akarja, bár nem tudjuk miért. Bella még nem találkozott hozzá hasonlóval.

- Mármint vegetáriánus vámpírral?

- Nem. Vámpírral – Jacob válasza meglepett és dühített egyszerre.

- De Jacob, ez természetellenes! – felcsattantam, egyszerűen már ennyi információt nehéz volt feldolgoznom. – Bella vámpír, semmi keresnivalója a farkasok között.

- Tévedsz Cullen! – Jacob végre forytogni kezdett a dühtől, már nagyon nagyon régen nem láttam rajta ilyen gyilkos indulatot. Azt gondoltam, hogy még mindig érez valamit iránta -  az agya, akár egy nyitott könyv, könnyen rájöhettem, ahogy régen ránézett – de már másképp viselkedik vele. – Bellának mi vagyunk a családja. Már száz éve velünk él!

- De ez nem normális! Szüksége van rá, hogy hozzá hasonlóakkal ismerkedjen meg!

- Akkor keresek neki egy családot, de az semmiképp sem a tiéd lesz – morrant föl, de felettébb higgadt maradt.

- Jacob, tudom, hogy… minden az én hibám. De…

- Nem akarom, hogy ismét a közelébe férkőzz! Örülök neki, hogy elfelejtett téged, végleg – szúrós szemeit rám emelte, ami szinte lyukat égetett a mellkasomba. – Hónapokig küzdöttem azért, hogy kicsit jobb legyen neki. De annyira ragaszkodott hozzád! Nem akarok mindent előröl kezdeni ismét.

- És mi van, ha visszatérnek az emlékei? Most, hogy visszajöttünk, elég nagy kockázat volt ez….

- Pont ezért ne bonyolódjatok egy sziánál többe – dühített Jacob, de megértettem őt teljes mértékbe. Úgy viselkedett akár egy apuka, aki félti a lányát tőlem. És persze jogosan.

Éreztem, hogy rezegni kezd a mobilom, nyilván Alice, hogy siessek hazafele. Már estefele járt az idő, épp elég volt ennyi feszültség mára.

-Te tényleg arra kérsz, hogy tartsam távol magam Bellától? – kérdeztem halkan, mire kimérten bólintott. – Mintha egy fuldoklóra rálöknél egy tonnás sziklát – motyogtam mérgesen. Mi jogon akar eltávolítani Bella közeléből? Rendben, próbálom megérteni, hogy Ő csak védeni akarja Bellát, de nekem… szükségem van rá.

- És a szerződés? – szólaltam meg újból. Jó lett volna, ha tisztázzuk, most a két fél hogyan van egymással.

- A szerződés ismét él.

- Te vagy a falkavezér?

- Nem. Már a fiam, te tekintve, hogy az előző falkámból szinte már mindenki felhagyott az átváltozással, így rám hallgat a fiatalabb nemzedék.

- Jake – mindketten felkaptuk a fejünket egy lágy, ismerős hangra. – Zavarok?

- Nem – mondtuk feltűnően gyorsan. Bella halvány mosollyal az arcán bentebb sétált, majd megállt előttem. Szótlanul hagytam rajta szemeimet, elveszve egymás tekintetébe, elfelejtettem, hogy hol is vagyok most.

- Edward Cullen – Jacob gondolatai üvöltöttek felém, de udvariatlan nem lehettem. És képtelen lettem volna úgy elmenni innen, hogy nem érinthetem meg.

- Izabella Swan – elfogadta a felé nyújtott kezet. Bőrünk érintkezve egymással szikrázni kezdett, mire Bella meglepődve elrántotta kezét.  – De csak Bella – motyogta.

Majdnem elnevettem magam a helyzet abszurdságán. Ő akar engem kioktatni a dolgairól? Többet tudok, mint Ő.

-Majd találkozunk Jacob – mondtam hirtelen, mire bólintott. – Szia, Bella – cinikus mosollyal az arcomon köszöntem el tőle. Ő értetlenül állt ott, míg Jacob viszont nevetni kezdett rajtam.

Sóhajtva lépdeltem el a háztól, egyenesen az erdő fele. Egyelőre semmit nem tudtam elhelyezni magamban, idő kellett hozzá, hogy minden felfogjak és helyre rakjak.

-Edward? – elakadó lélegzettel torpantam meg, pedig már a határig futottam.

- Miért jöttél utánam? – elég udvariatlan voltam vele, de képtelen voltam visszafogni magam. Annyira kétségbeesett voltam. Minden egyes sejtem érte kiáltott, de tudtam, hogy nem tehetek semmit.

- Én csak… megakartam kérdezni, honnan ismersz?

- Én? – látványosan meglepődtem, és alig tudtam rendezni arcvonásomat.

- Tudtad a nevemet, és úgy szólítottál meg, mintha meglepődtél volna azon, hogy látsz. Ismertél régen?

Erre találj ki valamit, Edward Cullen!