Bűvölet 3. - egy új kezdet?

Szisztok!
Ez egy kicsit rövidebb lett, mint az előző(ek), de próbálok belehúzni, csak most éppen ennyire volt energiám. Remélem azért tetszeni fog :)

Köpni-nyelni nem tudtam, a hirtelen nekem szegezett kérdés tabu volt. Elfelejtettem megkérdezni Jacobot, hogy mit csináljak, az ilyen váratlan kérdésekkel.

Bella arany szemeit az enyémbe fúrta, én viszont csak megköszörültem torkomat.

- Gondolatolvasó vagyok – legszívesebben megütöttem volna magamat, de ez volt a legelső dolog, ami az eszembe jutott.

- Nem lepődtem meg – motyogta orra alatt, mire az összes levegő a tüdőmbe szorult. – Valahogy úgy nézel ki.

- Micsoda? – mosolyogni kezdtem rajta, mire az ő angyali arcára is halvány mosoly ült.

- Nem tudom. Valahogy sejtettem.

Megrántotta vállát, számára ez nem jelentett annyit, mint nekem. Sejtette, vagyis biztos, hogy valamire emlékszik az előző életéből. Száz év telt el, lehetetlen, hogy semmi sem rémlik neki.

-Az én fejemben nem tudsz igaz? – önelégült mosolyt villantott felém, én pedig csak pislogni tudtam.

-Honnan…?

- Elmondom, de nem itt - csak pislogni tudtam rajta, de egy pillanatra sem akartam levenni a szememet róla.

Oda szökdécselt elém, majd mosolyogva elsuhant mellettem. Olyan közel jött hozzám, hogy az orromba kúszott a jellegzetes levendula és frézia keveréke, amit már száz éve nem éreztem. Olyan váratlanul éledt fel bennem a vámpír és egyben a férfi részem is, hogy zihálni kezdtem.

Mikor Bella ember volt, és ritka pillanatok egyike volt, hogy háttérbe tudtam szorítani lényemnek szörnyeteg részét, és csak Rá figyeltem. Próbáltam az emberi ösztöneimre hagyatkozni és minden mást hátra hagyni. Nem sokszor, de sikerült, és olyan érzések kezdtek kavarodni bennem, amit még soha nem éreztem. Vámpírként ezerszeresebben éreztem Bella illatát és ez felélesztette bennem a férfit is. Annyira bízott bennem, pedig sokszor nem volt tisztába vele, hogy csak pár pillanatot múlott, hogy éppen nem került az életébe, amiért velem találkozott. Hiszen Bella gyönyörű volt, főleg számomra, vámpírként pedig minden érzés még erősebben hat. A férfi részem mindenestül kívánta Bellát, azt akartam, hogy úgy is összetartozzunk, de tudtam, hogy ez lehetetlen.

A különleges eszenciája még mindig ugyanolyan erővel hatott rám, mint régen. Ráadásul már száz éve nem éreztem ezt, így fejbe csapóan váratlanul jött ez. A különbség most más volt. Nem éreztem a vére iránt ellenállhatatlan vágyat, de más után annál inkább kívánkoztam.

Megdöbbentem, miután rájöttem, hogy mi ez az érzés. Mérhetetlen erővel kezdtem el vágyni rá. Nem voltam biztos benne, hogy egyetlen érintéssel megelégednék és szunnyadna bennem ez a feltörekvő kéj.

- Edward? Nem jössz?

- Lenne hozzád két kérdésem is, mielőtt bárhova is megyünk – fordultam felé egy mély sóhaj után.

- Oké – óvatos pillantással jutalmazott, majd neki dőlt az egyik fatörzsnek.

- Először is hová szeretnél menni? Másodszor pedig Jacobtól kértél engedélyt?

Szúrósan pillantott rám a második kérdésem miatt, majd elém suhant. Nyelnem kellett, olyan közel volt hozzám. Ajkai csak pár centire voltak tőlem, szemeit az enyémbe fúrta, és mosolyra húzta száját.

- Miért kérdezed ezt tőlem?

- Jacob… - megköszörültem torkomat, majd gyorsan hátrébb léptem, mielőtt még átkaroltam volna vékony derekát. – Nem örülne, ha velem lennél.

- Nem tilthatja meg nekem, hogy elmenjek vadászni – úgy nézett ki, mint egy fiatal kamasz, aki élvezi a tilosban járást.

Sóhajtva követtem őt, folyamatosan kémlelve az erdőt, nehogy összefussunk valakivel is. Éreztem, hogy ebből még baj lesz.

Követtem őt, bár nem tudtam, hogy hová akar menni. Már jócskán elhagytuk a rezervátumot, így a farkasok nem jöhetnek utánunk, még is aggódtam. Féltem, hogy Bella ezért bajba kerül, miattam. Jacob világosan az értésemre adta, hogy nem akar Bella közelében látni. Megértettem, és jogosnak tartottam, de nem tudja felfogni, hogy mit érzek Bella iránt.

Elismertem, Bella majdnem olyan gyors volt, mint én. Már arra se foghattam, hogy újszülött, már régen túl lépte azt az időszakát. Mindenre kíváncsi voltam, ami vele kapcsolatos, és reméltem, hogy kapok is tőle pár választ.

Szörnyű volt, ami Bellával történt. És mindez miattam. Itt kellett volna maradnom vele, sosem szabadott volna elhagynom Őt. Akkor most nem vámpírként futna mellettem. Bár ki tudja… már nem tudtam dönteni helyes és helytelen között. Annyira felkavart ez a találkozás, hogy összezavarodva, csak hagytam, hadd történjenek maguktól a dolgok. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy Bella itt van tőlem egy karnyújtásnyira, még sem lehetünk úgy, mint régen. Nem emlékszik rám, és ezt is akartam, de nem így. Meg kellett volna találnia a boldogságot, egy ember mellett. De a sors úgy hozta, hogy örökre vámpírnak kell maradnia, és egy olyan személy mellett fogja megtalálni a boldogságot, aki mindent megadhat neki.

Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy most már én is lehetek az a személy, de így elég kicsi az esélye.

Kitágult szemekkel meredtem körbe, mikor egyszer csak megállt. A rétünkön voltunk, azon a helyen, ahol elkezdődött bonyolult kapcsolatunk. Ahol bevallottam neki, hogy mennyire fontossá vált számomra. Bár akkor már mindegy volt teljesen, visszavonhatatlanul beleszerettem és ezzel ő is így volt.

-Pár éve találtam meg ezt a helyet. Vonzott és ez lett az én kis titkos helyem – felém fordult miután perceken át csak hallgattam őt. Képtelen voltam bármit mondani, megrohamoztak az emlékek.

- Honnan tudod, hogy nem tudok olvasni a fejedben? – kérdeztem halkan, és leültem elé a rét közepére.

- Na jó – élvezte, hogy ennyire bosszant engem ez a tudat. Nem mintha régen nem használta volna ki ezt az adottságát. – Jacob elárulta, hogy mi a képességed. És mivel már többször próbáltam veled kommunikálni, ezért rájöttem, hogy nyilván valamiért az én fejem tabu – egyszerű válasz volt, én pedig csalódott lettem. Valami mást vártam. De el kellet könyvelnem magamban, hogy Bella tényleg nem emlékszik semmire.

- Jól gondolod. A te fejed titkos számomra.

- Ennek én mérhetetlenül örülök – csilingelően felkacagott, én pedig csak élveztem a régi hangot, ami ugyanolyan erővel hatott rám, mint régen. – Bosszantó lehet a családodnak is, hogy mindig ügyelniük kell, mire gondolnak.

- Azért nem kell őket félteni – mormoltam halkan.

- Szóval? – felkaptam fejemet kíváncsi hangjára, és nem tudtam betelni a látvánnyal. Annyira szép volt. Voltak alkalmak, amikor megengedtem magamnak, hogy az önző felem elkezdjen ábrándozni. De minden képzeletemet felülmúlta, amit láttam. – Clara mondta, hogy visszatértetek. Egyszer már jártatok itt?

- Igen. Már sok évvel ezelőtt – megint egy olyan kínos kérdésbe ütköztem, amire nem tudok pontosan válaszolni. – Még Jacob nagyapja volt akkor a falkavezér.

- Oh – csalódott lett, engem pedig marni kezdett a bűntudat, hogy hazudnom kell neki. – Kár. Pedig reméltem, hogy ismertél. Mármint, mindegyikőtök, amikor megláttalak titeket, annyira… ismerősök voltatok, azt hittem volt valami közünk egymáshoz, amikor még ember voltam – nyeltem egyet, és majdnem kiszaladt a számon, hogy valójában milyen sok közünk volt egymáshoz.

- Úgy néztél ránk, mintha még nem láttál volna vámpírt – jobb ötlet volt, valami egészen más témába belekezdeni. Jobb, ha én faggatom őt és nem fordítva.

- Ez így van – bólintott elkomorulva, a homlokom pedig értetlenkedve összeráncolódott. – Erre a környékre nem is nagyon jönnek vámpírok, túl sok a vérfarkas. De amikor ritka alkalmakkor még is betéved egy-kettő, akkor Jacob nem engedi, hogy kimozduljak a házból. Nem tudom miért és nagyon idegesítő. Vámpír vagyok, ki akarna ártani nekem? – Bella ingerülten csattant fel, én viszont tudtam, hogy miért csinálja így Jacob.

Fél, hogy Victoria tér vissza egyszer. Annak beláthatatlan következményei lennének, ha az a nő hirtelen visszajönne és találkozna Bellával. Előbb kell megtalálnunk őt, minthogy Bellával találkozzon.

-Ezért is vagyok annyira feldobva! – folytatta Bella kizökkentve engem a gondolataimból. – Hiszen fajtársammal még nem találkoztam, vegával pedig még úgy se. Vártam már, hogy visszagyertek – mosolyogta.

- Tudtál rólunk?

- Igen. Jacob mesélte.

- Hogyan változtál át? – éreztem, hogy veszélyes vizekre evezek, de tudnom kellett, hogy milyen információkkal rendelkezik pontosan. Más különben nem tudhatom, miket mondhatok neki.

- Nem tudom – csalódottam megrázta a fejét, de nem rázta meg nagyon ez a tudat lelkileg. Vagy már beletörődött, hogy nem emlékszik semmire. – Jacob azt mondta, hogy éppen hozzá tartottam, amikor egy vámpír megtámadott. De semmire nem emlékszek. Mindent új lappal kezdtem. Jacob nem mondott semmit az emberi életemről, szerinte nekem kell rájönnöm. De, ha száz év alatt nem jött semmi emlék, akkor ezután se fog.

- Hogy viselted az első évet? – kérdeztem rá a legfontosabb dologra.

- Mikor felébredtem, nem tudtam, hogy mi történt. Már Jacobéknál voltam. Inkább a kétségbeeséssel voltak problémáim. Annyira össze voltam zavarodva, hogy elfutottam. A farkasok utánam jöttek én pedig azt hittem, hogy bántani akarnak. Sok időbe telt, amíg megértették velem, hogy nem rossz szándékkal követtek.

- És a vérszomjad?

- Kezeltem. Legalább is Jacob azt mondta, hogy ilyet még nem látott. Ő már akkor tudta, hogy egy újszülött teljesen más. Vérszomjasabb, és nehezen tudja kezelni az önuralmát. De nekem nem voltak ilyen problémáim. Már akkor eldöntöttem, hogy semmiképpen sem fogok embert ölni. Azt hiszem ezért is maradhattam a rezervátumba.

Megkönnyebbülés lett úrrá rajtam és csodálat. Tudtam, hogy Bella emberként sem volt olyan, mint a többi. De teljesen meglepődtem, hogy vámpírként sem élt át olyasmit, mint mi abban a korszakunkban.

A nap folyamán kifaggattam őt mindenről. Mit csinált az elmúlt évtizedekben, hogy alakult a kapcsolata az itteniekkel. Nem kérdeztem a régi életéről, hiszen semmi sem derengett neki. A meglepő ebben az volt, hogy nem is érdekelte, ami számomra egy kicsit fájó volt. Azt hittem, hogy talán valami majd beugrik neki rólam. Persze, sosem mondhattam volna el neki magamtól, hogy mi történt, ezért reménykedtem, hogy előbb-utóbb majd neki beugrik.

Nagyon hamar eltelt az idő, már be is sötétedett, amikor átrágtuk magunkat az ő életén. Mielőtt rákérdezhetett volna az enyémre, felpattantam, a telefonom rezgésére.

- Ideje mennünk. Már téged is biztosan keresnek.

- Még ne! – melegség töltött el, ahogy rémült tekintettel felpattant. – Ne haragudj, nem akarlak feltartani, csak…

- Csak? – mosolyogtam rajta, ahogy zavarba jött a kirohanása miatt. Hogy tudtam ezt az angyalt elhagyni? Még egy nélküle töltött óra is gyötrelmes volt.

- Eddig nem voltam társaságba a saját fajtámmal – fogadni mertem volna, ha még ember lenne, már régen elpirult volna. De már soha többé nem fogom élvezni a pirosságát az arcán, csupán szemeiből és arca játékából tudok olvasni.

- Gyere el hozzánk – tudtam, hogy hatalmas bajba keverem őt ezzel, de Jacob ostoba. Senkit nem foszthat meg ettől, főleg nem Bellát. Elképzelni se tudtam, hogy milyen szörnyű lehetett neki. Éveken át, csak az irritáló farkasok között lézengett. Nem csodálkoztam rajta, hogy kap az alkalmon, amikor olyanokkal találkozott, mint ő maga.

- Nem baj? – kérdezte vonakodva, de láttam rajta, hogy mennyire örül ennek a meghívásnak.

- Majd kimagyarázod valahogy – a kedvenc, csibészes mosolyomat felvillantottam neki, mire zavarában lehajtotta fejét.

- Rendben – döntötte el hirtelen és vágyakozva mosolyogni kezdett.

Reméltem, hogy Alice előre látta, hogy elindultunk hozzánk. Hülyeséget csináltam, még nem volt alkalmam figyelmeztetni őket: Bella elfelejtett mindent, beleértve minket is.

Gondolataimba mélyedtem, miközben hazafele mutattam Bellának az utat, bár nem tűnt nagyon elveszettnek. Nem tudtam betelni vele, végig őt néztem, amit ő is észrevett, és kellőképpen zavarba is jött.

-Hűha – motyogta, mikor megtorpantunk a ház előtt. Hallottam, hogy odabent a többiek izgatottan várják, hogy bemenjünk.

- Tetszik? – micsoda öngól!

- Igen – Bella hirtelen összeráncolta homlokát, majd szeme sarkából rám pillantott. – Olyan de javu-m lett. Jártam már itt? Olyan ismerős.

- Szerintem nem – nyelnem kellett egyet, hogy eléggé magabiztosan jelentsem ezt ki. – Max, ha egy vadászat alkalmával nem-e jártál erre – a gondolat, hogy már együtt mehetünk el vadászni furcsa érzéssel töltött el. Egyrészt megnyugtatóan, hiszen már nem eshet semmi baja. Amúgy is mindig kíváncsi volt arra, hogyan működik ez a vadászat dolog. Most már nem csak, hogy megnézheti, de maga is megtapasztalhatja. Másrészt viszont ettől akartam őt mindig is megóvni. Hogy soha ne legyen része ilyesmiben. De nagyon ellenem szólt a sors.

- Nem – rázta meg fejét kétkedve.

- Na, gyere – vigyorogva fogtam meg kezét, az elektromos szikrák pedig ismét pattogni kezdtek közöttünk. Boldog érzés töltött el, ahogy fogtam a kezét, de valamiért nem engedett tovább mennem.

- Biztos nem zavarok? – kérdezte kétségbeesett szemekkel, mire csak megforgattam szemeimet. Odabentről halk nevetés hallatszódott, ami engem is mulattatott.

- Biztos – pillantásomat az övébe fúrtam, mire lélegzete elakadt. Meggyőző képességem ismét sikert aratott, akárcsak anno és bólintva, hagyta, hogy magammal húzzam.

Akkor még nem tudtam, hogy mekkora lavinát indítottam el, ezzel a tettemmel. Valójában ez a találkozás, még csak a kezdet volt, és fogalmam sem volt róla, hogy micsoda meglepetéseket fog nekem tartani ez a visszaköltözés. Egyelőre bíztam a legjobbakban, és önző módon egyszerűen csak elvesztem a mámorban, amit okozott nekem a visszatérés. Ma délutánig, csak élőhalott voltam, önmagam árnyékaként éltem. De a mellettem lépdelő lány újra, már másodjára vakított el. A csillagjaim ismét fényesebben ragyogtak – hol ott eltűntek, nem láttam őket száz évig – és én ismét új reménnyel néztem a fénybe. 

írjatok nekem kritikát kérlek :((