Impossibility 21. fejezet

Nem gondoltam volna, hogy süllyedhetek mélyebb depresszióba, mint akkor, amikor Edward elhagyott. De megdöntöttem a rekordomat. Bár ezúttal, én hagytam el a családomat, és nem fordítva. A bennem lévő vámpír résznek köszönhetően, minden egyes részletre emlékszek. Minden egyes nap kísért, még álmomban is. 

Bár elmondhattam volna, hogy a terhességem hat hónapja, életem legszebb időszaka volt. Persze, a családomnak azt mutattam, hogy boldog vagyok, de csak én tudtam, hogy ez csak látszat. Néha, Jasper és Edward is észrevették rajtam, hogy valami nem stimmel, de nem foglalkoztak vele. Úgy gondolták, majd egyszer kibukik belőlem. Túl gyengének hittek, ilyen szempontból, a hat hónap alatt egyszer sem borultam ki. 

- Nem szeretnél valamit elmondani? – fordult felém Edward egy szép napon, mikor reggeliztem. A pocakom rohamtempóban növekedett, és egyre nehezebbnek éreztem magam. Kövérnek tartottam magam, minden nap szükségem volt a megerősítésre, hogy ez nem így van. Az izgalom, ahogyan vártam a kisbabámat, elmaradt. Hiszen tudtam, abban a pillanatban, amikor világra jön, el kell tűnnöm minél hamarabb.

- Mire gondolsz? – nyammogtam összeráncolt szemöldökkel, de belsőm remegni kezdett a félelemtől, hogy megsejtett valamit.

- Olyan furcsán viselkedsz a Volturi látogatása óta – nézett rám szomorú szemekkel, mire zokogni támadt kedvem. – Tudom, hogy felzaklatott téged, ez, de minden rendben lesz most már. Aro gondolatai semmi rosszra nem utaltak. Kicsit aggódtak, illetve magukat féltik. Még mindig paranoiásak, félnek, hogy valaki leakarja taszítani őket a trónról, és mivel mi elég nagy család vagyunk, magától értetődne, hogy mi akarunk a helyükbe lépni. Veled azt oldalunkon pedig gyerekjáték lenne.

- Tömegpusztító vagyok az lehet – felcsattantam, pedig nem Edwardra voltam dühös. Volt logika, abban, amit mondott és Aro-t ismerve, pontosan ez volt a látszat. – De én csak békében akarok élni veletek.

- Mi se szándékozunk újat húzni a Volturival – nézett rám fancsali mosollyal. – Még veled sem.

- Hát igen.

Több alkalommal volt, hogy Edward kusza kérdéseket tett fel nekem, és mind a Volturihoz volt kapcsolva. Ilyenkor kivert a víz, és azt se tudtam, hogy mit mondjak. De cserfes voltam, és mindig kitaláltam valamit. Szörnyen éreztem magam, amiért így átverem az egész családot. Amikor legelőször komolyan felfogtam, hogy el kell hagynom a saját gyermekemet, az akkor volt, mikor Edward viccesen felvetette a név választást. 

Eltört a mécses, és hangosan, szívszorítóan zokogni kezdtem. Edward nagyon megijedt, hogy mi történt, de sikerült azt hazudnom, hogy nem fogtam még fel, az eseményeket. 

Az ijedtségem meg volt, ami minden kismamánál előjön. Aggódtam, a szülés miatt, hogy minden rendben lesz-e vele, és egészséges lesz-e. A táplálkozásom meglehetősen hasonlított a Rosalie-éra. Kénytelen voltam hetente kétszer tasakos vért inni, egyébként mindent befaltam, ami a konyhában volt. A három gézengúz nagyon izgatottak voltak a gyerekem miatt, alig várták már, hogy kibújjon. Mindig beszéltek  a hasamhoz, és mindenki a tenyerén hordott. 

Majd megszakadt a szívem, hogy mindent itt kell hagynom, azért, hogy senkinek ne essen baja. Gyűlöltem a Volturit, amiért megfosztanak azoktól a dolgoktól, amiket át kellene élnem. De nem nagy ár, ha belegondolok, a kislányomat akarják. Ha még is Aro és társai megszegnék az ígéretüket, még mindig megölhetem őket.

Fájdalmamban összeroskadtam a szobámban, és engedtem, hogy könnyeim útra kelljenek. Szinte átéreztem azt a szenvedést, amikor elhagytam az apró kisbabámat.

Senki nem tudott a tervemről, egy embert kivéve. Alice látta, hogy nem leszek velük a baba születése után, így megijedve rohant hozzám. Azt hitte megfogok halni, de muszáj volt neki elmondanom, hogy nincs köze hozzá. Elmondtam neki, hogy mihelyst a baba megszületik, a lehető leghamarabb el kell mennem. Ha sok időt a kisbabámmal töltök nem lett volna erőm elhagyni. 

A szülés egy esős délutánon történt meg. Nagyban falatoztam az epres csokimat, mikor éles fájdalom nyílalt belém. Kidülledt szemekkel meredtem Edwardra, aki ugyanolyan ijedten tekintett vissza rám. Éreztem, hogy elfolyt a magzatvíz, én pedig kétségbeestem. Még nem szülhetek, van még három hetem! Kissé örültem, hogy végre a karomban tarthatom, de egyben a szívem majd megszakadt, hogy tudtam soha többé nem látom. Carlisle segítségével, röpke egy óráig vajúdtam, és nagyon hamar megszültem. Fájdalmat alig éreztem, sokkal jobban szenvedtem a lelki gyötrődéstől. 

Egy gyönyörű kislányt szültem. Mikor Carlisle mosolyogva a kezembe adta, a szavam is elakadt. Annyira szép volt. Fekete baba haja volt, enyhe göndörrel, amit biztosan Charlie-tól örökölt. Lassan kinyitotta zöld szemeit, én pedig zokogni kezdtem. Kis ujjait megfogva gügyögni kezdtem neki.

A boldogságom nem tartott tovább pár percnél, itt volt az ideje, hogy menjek. Fájdalmad jelentett elengednem őt. Pár könnycseppem a homlokára hullt, miközben hosszan megpusziltam fejecskéjét. Érezte, hogy elfogom hagyni, hangosan sírni kezdett és keze erősebben szorította ujjamat. 

Biccentettem Alice-nek, aki tudva a jelet, elvette tőlem és levitte Esme-nek és Rose-nak. Carlisle mosolyogva pakolt el mindent, miközben én összeszedtem magamat. Kimerült voltam, de ez semmi nem volt ahhoz képest, amit éreztem belül. Nagy mázlim volt, Jasper és Emmett Edwarddal együtt elmentek vadászni. Legalább tőle nem kellett elbúcsúznom. A már előre megírt levelet az ágyra raktam, miközben próbáltam hisztérikus zokogásomat visszafolytani. Hallottam, odalentről a kislányom sírását. Minden egyes porcikám leakart menni hozzá, hogy a karomba vegyem és megvígasztaljam.

-Az anyukáját akarja – fanyar mosollyal az arcomon fordultam Alice felé, aki szomorúan nézte, ahogy összepakolok. – Pont időben fogsz elmenni. Edwardék még nem fognak hazaérni, mikor elmész.

- Köszönök mindent Alice – gyorsan megöleltem, és sírva borultam a vállára.

- Biztos lenne más megoldás – ha Alice ember lenne, már régen zokogna, de csak lebiggyesztett ajkakkal nézett rám. – De azt hiszem én is ezt tenném a helyedbe, ezért nem állítalak meg.

Bólintottam, majd sóhajok közepette Alice kiugrott velem az ablakon, pontosan az előre beparkolt kocsi mellé. Gyors búcsút vettem Alice-től, majd hátra se nézve indítottam be a kocsit. A fülemben csengett kislányom zokogása, és a mai napig nem tudtam kiverni a fejemből. Pedig már három hónap telt el azóta.

Edward szemszöge:

Lenne valaki a helyembe? Az egyik percben még örülve szerelmem terhességének, várom a születését a gyerekemnek, és boldog tudattal várom az elkövetkező éveket, a másik pillanatban pedig ott állsz egyedül, a párod nélkül, egy gyerekkel a nyakadon. 

Nem tudtam hova tenni a dolgokat. Mikor hazaértem a fivéreimmel, csak azt láttam, hogy mindenki búskomor, Esme karjaiban a legújabb Cullennel. Mosolyogva vettem át tőle, de haragudtam magamra, amiért nem voltam itt. Gyönyörű kislány volt, és mennyire hasonlított az édesanyjára.

- Hol van Bella? – kérdeztem, még mindig ragyogva a kislányom mosolyától.

- Elment – mondta ki végül Alice percek után.

- Hová? – értetlenkedtem, de csak egy levelet adott át nekem. Rossz érzés kerített hatalmába. A kislányomat visszaadtam Esme-nek, és remegő kezekkel felbontottam a számomra hagyott levelet.

Hetek teltek el azóta. Még mindig felfoghatatlan volt számomra Bella döntése. A levélben mindent leírt nekem, de megérteni nem tudtam. Elkeseredett lettem és szörnyen dühös, amiért Bella elhallgatott előlem mindent. Csalódott voltam, és tehetetlen. Most még is mit csináljak? Elhagyott engem, érthető okokból, de akkor sem tudtam neki megbocsátani ezt. Miután elolvastam a levelet, közömbös arccal szét téptem, majd elvettem Esme-től újra kislányomat és elindultam vele az emeltre. Zöld szemivel kérdőn tekintett rám, gondolatai végig az anyjára irányultak.

- Mi lesz a kisasszony neve? – kérdezte Esme halkan, mire megtorpantam.

- Ever – suttogtam. – Ez volt Bella kívánsága.

Számomra az, hogy Bella a Volturihoz csatlakozott megölt mindent. Nem akartam rá így gondolni, de elhagyott és meg se kérdezett róla. Szörnyen dühös voltam rá. 

Szerencsére nem tudtam a szomorúságba csöppeni, hiszen itt volt nekem a kislányom, aki bearanyozta a napjaimat. Csak esténként volt a leggyötrőbb, amikor aludt. Mindig vigyáztam az álmát, de közben én az érzéseimbe temetkeztem. Többször zokogtam Bella döntése miatt, és nem egyszer utána akartam menni, de a családom meggyőzött, hogy nem tehetem. Hiába próbálnék beszélni Bellával, nyilván nem érdekelné. Feláldozta magát Ever-ért, és értünk. Megértettem, de a döntése, hogy elhagyott engem és a lányát mélypontra süllyesztett. 

Amikor Ever megkérdezte hol van az anyukája, azt mondtam neki, meghalt. A családom egytől egyig nagyon mérges volt rám emiatt, de nem éreztem azt, hogy itt az ideje az igazságnak. Ever nem fogta volna még fel, hogy az édesanyja miatta elhagyta őt. Ez megbélyegezte Ever gyerekkorát is. Nagyon gyorsan növekedett, három hónap után, már három évesnek nézett ki. Az ikrek és Lili nagyon imádták őt, ők tudták, hogy mi történt valójában, de megértették, hogy Ever nem tudhatja meg. 

A vigaszt, csak ő adta nekem. Ha ő nem lenne, nem is tudom mi lenne velem akkor. Tudtam, hogy nem adhatom meg neki azt, amit az anyukájának kéne, de megpróbáltam mindent megtenni. Esme és Alice ebben nagyon sokat segített, még Rosalie is, és a fivéreim is. Carlisle és Esme imádták a legújabb unokájukat, Alice pedig úgy bánt vele, mintha csak a sajátja lenne. Nekem és neki volt a legrosszabb, hiszen nagyon hasonlított Bellára. Pont ezért sose tudtam kellőképpen szigorú lenni hozzá. Makacs volt, amit a fejébe vett, azt véghez is vitte. Okossága mindenkit lenyűgözött, de meg se lepődtem kíváncsiságán. Nagyon sok időt töltött Carlisle és Jasper társaságában. Tőlük nagyon sok dolgot tanult. A kölykök testvérként tekintettek rá, aminek nagyon örültem. Legalább nem érezte magát annyira egyedül. 

Felsóhajtottam, mikor a legutolsó széket is a helyére tettem. Emmett és Rosalie úgy döntöttek, hogy összeházasodnak, most, hogy a gyerekek is nagyobbak lettek. Senki nem mondta ki, de tudtam, hogy ez kicsit miattam is van. Remélték, hogy ha kizökkenünk a mindennapokból, akkor jobb lesz. Csak arra nem gondoltak, hogy ez bennem visszafele fog elsülni. Eszembe jutatta, hogy Bellával mi nem tudtuk összeházasodni. 

A Denali klán is el fog jönni, és még jó pár ismerős. Nem örültem neki annyira, hiszen kérdések hada fog majd irányulni felém, és ami a legrosszabb, hogy ismét Belláról kell majd beszélnünk. Amióta elment, kerüljük a beszélgetéseket, amik vele kapcsolatosak.

Ének ütötte meg a fülemet, mire mosolyogva felsuhantam Alice szobájába és neki támaszkodtam. Gyakori volt, hogy Jasper gitár kíséret mellett, Alice és Ever énekeltek. Gyönyörű hangja volt a kislányomnak, mindig elámulok rajta. Belőle sose volt elég. Alice mosolyogva fogta kezét, kislányom pedig az ágyon állt, hogy ne tűnjön olyan aprónak.

Derékig érő fekete göndör haja csak még édesebbé tette őt, és nem akartam, hogy felnőjön. Zöld szemei olyan gyermekien csillogtak, féltem, ha felnő, akkor meg kell tudnia mindent. Tudtam, örökölte édesanyja képességeit, és ez csak még több félelemre adott okot. Még nem mutatkozott meg semmi nála, de rettegtem a naptól, amikor bekövetkezik. 

Meghatódva hallgattam a szép duettet, és tovább csodáltam kislányomat. Elámultam rajta, de legalább annyira szenvedtem is ettől. Annyira hasonlított az édesanyjára. Bella hiánya egy picit sem enyhült, de lassan kezdtem hozzá szokni. Az űr, ami keletkezett bennem, a kislányommal helyettesítettem. Mindig vele foglalkoztam, hogy ne kelljen Bellára gondolnom. 

Mikor befejezték Ever kacagva tapsolni kezdett, majd rám kapta fejét.

-Irány öltözni kiasszony, hamarosan mindenki megjön – mondtam neki, mire nevetve leugrott az ágyról és elsuhant mellettem. Alice gyengéd pillantással nézett utána, majd mosolya komorabb lett és rám nézett.

- Nem tartottam jó ötletnek ezt az esküvőt.

- Jól vagyok Alice – jegyeztem meg, de jól esett, hogy ennyire aggódott értem. Nem akartam, hogy Jasper elkezdjen kutakodni az érzéseimben, mind tudtuk, hogy ez csak álca, hogy ne törjek össze. Nem tehettem meg, hogy összezuhanok. A kislányomnak szüksége volt rám.

Mikor Ever szobájába mentem, már fel is öltözött, és a haját igazgatta.

- Szép vagyok? – kérdezte mosolyogva, mire csak megráztam fejem.

- Te nem szép vagy, hanem gyönyörű!

- Alig várom, hogy nagy legyek! – megdöbbentem, és nem is tudtam elrejteni ezt előle. – Apu, mi a baj?

- Miért akarsz felnőni? – kérdeztem lehangoltan és leültem ágyára.

- Azért, hogy végre én is olyan legyek, mint Alice néni, vagy Rosalie – a karjaiba szaladt, majd felpattant combomra, és az ingem egyik gombjával kezdett játszani. – Ez szomorú dolog?

- Nem. Ez normális dolog – megsimogattam bársonyos arcát, majd felsóhajtottam. – De a mi életünkbe, nem olyan sok dolog normális, te is tudod.

- Értem – somolyogta, majd harapdálni kezdte száját.

- Na, menj, Rose-t biztos érdekelné a véleményed – intettem, mire kacarászva leugrott ölemből és elszaladt.

Egy óra múlva már szinte mindenki megérkezett, és elfoglalták helyüket. A karomba volt Ever, mire Kate és Tanya odajött hozzám.

- Te nagyon szép kislány vagy – mosolyogta Kate, de Ever nem volt hajlandó megszólalni.

- Ever, ő Kate egy régi barátom, köszönj szépen – néztem szemeibe, de csak megrázta fejét. – Ever, viselkedj!

- Talán nem tudsz beszélni? – nézett Tanya rá, mire Ever ajkai lekonyultak. Úgy nézett ki, mint, aki rögtön sírni kezd.

- Ever! Mi a baj kicsim? – bocsánatkérően néztem rájuk, majd távolabb sétáltam tőlük. – Ever? Miért nem szólalsz meg? Mi történt? – Ever továbbra sem mondott semmit,  mintha, megnémult volna. A gondolatai is titkosak voltak, csak a nénikéje szép ruhájára gondolt. Mocorogni kezdett a karomban, mire meglepődve letettem. Azonnal el is szaladt, egyenesen Jasper karjaiba, aki Eleazar-ral beszélgetett.

Utánuk mentem, de még Jasper se tudta kiszedni belőle, hogy mi volt a baja. Egyre kétségbeesettebb lettem. Csapni való apa vagyok, még azt se tudom eldönteni mi baja van a saját gyerekemnek.

-Ever miért szomorú? – Max megrángatta nadrágomat, de csak tanácstalanul tudtam nézni rá.

- Fogalmam sincs. Talán nektek elmondja.

- Gyerünk skacok! – intett Lili az ikreknek, mire Ever-rel együtt elszaladtak az asztalok felé.

- Ne aggódj! – meglepődve néztem Esme-re, aki megsimogatta karomat. – Majd én rajtuk tartom a szemem. 

A nap további részében, már alig láttam Ever-t. Mindig más valakinél volt, de csak is a családom tagjaival beszélgetett. A ceremónia hamar lezajlott Carlisle vezetésével, de Emmett és Rosalie nagyon boldog volt. A gyerekeik hangosan gratuláltak nekik, amin mindenki mosolygott. Reméltem, hogy nem kerül sor faggatásra, de úgy tűnt egyelőre nem miatt kell félnem. Carmen mintha megtörte volna egy kicsit a jeget, a látszat vacsoránál kihúzott Ever-ből néhány szót.

- Mond Ever, mit szeretsz a legjobban tanulni? – Ever tanácstalanul nézett körbe a családom között. Esme és Carlisle bíztatva bólogattak, mire szégyenlősen felpillantott Carmenre, aki türelmesen várt.

- Orvos leszek.

- Ez nagyszerű! – tapsolt Carmen, nagyon örültem neki, hogy legalább neki megszólalt egy kicsit.

- Itt az ideje egy kis táncnak! – ugrott fel Alice.

Rose és Emmett természetesen keringőztek egyet, majd Alice gyorsabb zenére váltott. Az ikrek és Lili nagyon élvezték, ott ugráltak a szülők körül. Kate felkérette magát, így mosolyogva én is hamar táncparkettre kerültem. Már idejét se tudtam mikor engedtem el ennyire magam. Jól esett szívből mosolyogni, Kate pedig nagyon jó társaság volt. Tudtam, hogy Ever jó helyen van, de a hitem megdőlt, amikor megláttam Kate válla fölött a lépcsőn ülve. 

- Jaj szegénykém – pillantott rá Kate. – Biztos hiányzik az anyukája. Beszéljek vele?

- Nem – hálás voltam Kate-nek, hogy segíteni akar, de ez az én feladatom volt. – Majd én.

Átvágva a tömegen, elé siettem, de a szívem szakadt meg látva apró testét, ahogy összegubózva ül a lépcsőn, a többieken nézve. 

-          Mi a baj kicsim? – leguggoltam és bágyadtan fúrtam szemeimet az övébe. – Annyira rossz így látni téged. Kérlek, mondd el, talán segíthetek rajta. Nem akarsz táncolni?

Válasz helyett csak megrázta fejét, mire lemondóan felsóhajtottam. Ez így nem fog menni, nem fog nekem beszélni. Nekem kell kezdeményeznem. Szótlanul kaptam fel karjaimba, és szembe találtam magam értetlen szemeivel. Csak mosolyogtam rajta, majd erősebben szorítva őt, felugrottam vele a ház tetejére. Gyönyörű esténk volt, egy felhő se volt az égen, a hold pedig teljes valójában ragyogott.

Leültem a cserépre, majd az ölembe helyeztem Ever-t, aki nagy szemeivel pislogott rám.

- Nézd Ever… Én….

- Ne haragudj apa – szomorú szemekkel meredt maga elé, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. – Nem akartam így viselkedni, csak… Lilinek és az ikreknek olyan jó. Ott van az anyukájuk és jó nekik.

- Igen. Ott van nekik, de ez téged ne szomorítson el. Egy egész család oda van érted, még ha nem is vérszerinti, de vannak testvéreid. És itt vagyok neked én. Mindennél jobban szeretlek téged. És tudod miért?

- Miért?

- Mert te vagy egyetlen, ami jól sikerült a létezésemben. Te vagy nekem a legfontosabb!

- Szeretlek, apu – könnyeim szemei rám emelte, majd a nyakamba ugrott.

- Én is téged prücsök! Nem is tudod mennyire!

- Edward!!!

- Te jó isten, mi történt? – kérdeztem hátrafordulva és szembe találtam magam Alice boldog, de értetlen tekintetével. – Alice?

Bella. Visszajön egyszer. Azt nem tudom mikor, de egyszer biztosan!

Pár percig döbbenten meredtem arany szemeibe, majd halványan elmosolyodtam magamat. Tudtam, hogy nem hagy el örökre. Ahogy én sem, ő se lenne képes rá örökre a másik nélkül élni. És már van más személy is, aki miatt vissza kell jönnie. A csodaszép kislánya, Ever miatt.

The End

Na, hát ennyi lenne. Lehet nem lett a legjobb fejezet de én megkönnyeztem az egészet ^^ mit szóltok hozzá? :$