Bűvölet 6. fejezet - Változások

Hamar sikerült hoznom a fejezetet, mert ez nem is sikerült olyan izgalmasan :D De azért remélem ez is tetszeni fog, másért nem is, azért mert hamar jött :)

Az életben egy valami állandó: a változás.

Kétszáz évem alatt természetesen sok minden történt körülöttem, de egyikre se mondható az, hogy befolyásolt volna engem. Kivéve három alkalmat.

Az első, amikor Bellát megismertem. Ez olyan mértékű fordulatot jelentett, ami örök időkig kísérni fog. A második, amikor életem értelmét elhagytam. Életem legrosszabb döntése volt, de, úgy véltem helyesen cselekedtem akkor, és sose fogom másképp látni. A harmadik pedig, amikor Bella ismét megjelent az életemben. Pedig már egy éve…

Valami azt súgta, egy hatodik érzés, hogy nem jó ötlet, hogy Bella ideköltözzön. Amikor Jacob Black-kel összevesztem emiatt többször is, saját magamat hazudtoltam meg. Bellának a sajátjai között a helye, ezzel mindenkinek tisztába kellett, hogy legyen. De valamilyen szempontból igazat kellett adnom Jacobnak. Mi van, ha ismét megbántom Bellát? Nem szerettem volna elszúrni a második esélyemet, de már nem voltam biztos magamban. Bella annál inkább magában…

Néha kételkedem benne, hogy tényleg emlékezetkiesése van-e. Olyan dolgokat tudott, amiket csak is tőlem, esetleg Alice-től hallhatott, de csak is ember korában. Ilyen volt például az, hogy hol születtem, és hogyan lettem vámpír. Carlisle szerint minden nem eshetett ki a fejéből, bizonyos információkat mindig elraktároz az agy. De ha ezeket tudja, azt miért nem, hogy ki az a Renée? Nem ismerős neki a baseball és Phil? Miért nem járt még Forksba, hiszen, ha betévedne Charlie házába, biztosan rémleni kezdene neki pár dolog.

De önző módon, nem akartam siettetni. Féltem, rettegtem, mi lesz, ha rájön mit tettem vele száz éve. Alice látomása, azóta is zaklatott. És nem tudtam, hogy mit kezdjek vele. Előzzem meg? Mondjak el neki mindent, ezzel talán enyhíthetnék haragján? Nem mertem döntést hozni, bár kétségkívül segítene egy kicsit a bizonytalan jövővel kapcsolatban. Bár már magamban sem voltam biztos. Ha Jasper nem érti mit érzek, akkor én honnan tudnám?

Bella teljesen megváltozott. Nyíltan felvállalta, hogy tetszek neki és egyáltalán nem szégyellte. Persze, ostobaság lenne, ő nem tudja, de az egész család tisztában van a kettőnk múltjával. Természetesen örültem neki, hogy ennyi változás és idő ellenére is, de ugyanúgy vonzódik hozzám, mint ember korában. Bár én is ezt érezném.

Természetesen úszok a boldogságban, hogy él, és gerinctelen módon, de örülök neki, hogy nem kellett végig néznem az első pár újszülött évét, és nem kellett végig hallgatnom az átváltozását. Rosszul voltam, hogy így éreztem, és tudtam, nekem kellett volna mellette lennem, de ettől még nem bántam.

- Talán azért érzel így, mert nem hasonlít az ember Bellára – az egyik délután pár hete megosztottam fivéreimmel a gondolataimat és érzéseimet. Valahonnan tanácsot kellet kérnem, még ha nem is ők voltak a megfelelő személyek erre, de őket is meghallgattam.

- Igen, lehet. És még enyhén fejezted ki magad – mondtam, majd gyorsan elhallgattam, mikor meghallottam, hogy Rosalie-vel a nappaliba tartanak. Hangosan kacarásztak, divatmagazinokat nézegetve, ami már egy árulkodó jel volt. Bellát sose érdekelte a divat.

Bella megpillantva engem azonnal odasietett és leülve mellém a vállamra hajtotta fejét. Ez természetes mozdulat volt már tőle, és tudtam, alig várja, hogy végre én is lépjek felé. De azon kívül, hogy viszonoztam gesztusait, többre nem voltam hajlandó. Egy belső hang azt súgta, hogy nem ő az, aki nekem kell. És hallgattam erre a hangra, még ha egyszer, rossz útra is térített jó pár esztendeje.

- Elkéne kezdeni az iskolát – tört be ismét egy délutánon a szobámba és angyali mosollyal ölembe ült. Udvariatlanság lett volna, ha felállítom őt, így hagytam, hogy átkarolja vállam és halvány puszit nyomjon arcomra. – Már egy éve ideköltöztem, és azt hiszem új tapasztalatokat akarok szerezni!

- A többiek nem akarták ismét elkezdeni a gimit – oktattam ki lágyan, mire grimaszolni kezdett. – Ezért nyitott Alice és Rose egy ruhaboltot, a helyieknek, ahogy Emmett és Jasper a város végén egy műhelyet. Elfoglaltságnak jó, és nem kell négy éven keresztül koptatniuk az iskolapadot.

- De ez így uncsi – nézett rám kissé nyávogóan. – akarok valami mást! Jacob sehova nem engedett, csak vadászni, azt is felügyelettel és reméltem, hogy ti engedékenyebbek lesztek.

- Alice szerint ma tökéletes idő lesz egy kis játékhoz – mondtam, mire csalódottan elhúzta száját. Tudtam, hogy nem szereti a baseballt, játszani legalább is semmiképp. Az utóbbi egy évbe, sok mindent megtudtam róla, de nem lettem közelebb az érzéseim megértéséhez.

Bella és Alice kapcsolata is nagyon… furcsa volt nekem. Hiszen elszakíthatatlan barátnők letten anno, most viszont átnéznek egymáson, tudomást sem véve a másikról. Azt hittem Alice örülni fog neki, ha Bella ideköltözik, de ez is meglepetés volt számomra.

- Alice, miért dúlsz ennyire? Mi a baj? – utána mentem a szobájába, ahol az ágyra feküdt, és befészkelte magát Jasper karjaiba, aki figyelmeztető pillantásokat lövelt a válla fölött. Ez annyit jelentett, vigyázz mit mondasz neki, vagy halott leszel!

- Őszinte leszek – pillantott rám keményen – nem örülök, hogy ide költözik!

- Alice, ő Bella – értetlen szempárbajt vívtam Alice-szel, miközben az ajtó felé mutattam. – A legjobb barátnőd!

- Maradjunk annyiban, hogy okom van azt mondani, hogy semmi keresnivalója nincs itt!

Életemben először nem tudtam Alice-t megérteni. Ha látomása volt, akkor azt azonnal meg kellene osztania velünk, nem pedig durcáskodva magába tartani. Hacsak nem is annyira fontos.

Mára már megtudtam, hogy mi volt az-az ellenszenv kobold húgom szemében. Ahhoz képest, hogy Bella milyen viselkedést tanúsított emberkorában, most teljesen más volt.

„- Mintha a saját gyermekeim lennétek – fordult Bella felé Esme, akinek barna szemeiből melegség és tisztelet sugárzott.

- Nagyon ritka, hogy valakiben ekkora szeretet legyen, mint benned Esme – Bella szemei könnyesedni kezdtek, majd szégyenlős mosollyal megölelte fogadott anyámat. „

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Nem sokára jövök!

- Hová mész? – fordult felé Bella kíváncsian.

- A lányoknak és a fiúnak is engedély kell a megnyitáshoz, ezért megyek – mosolyogta Esme szeretetteljesen, de rögtön le is lombozódott, amikor Bella megszólalt.

- Miért te ugrálsz? Nagyok már, eltudják intézni maguknak szerintem. Ahelyett, hogy nekik teszel szívességet, inkább törődnél magaddal és Carlisle-al.

Esme-nek rosszul estek ezek a szavak, hiszen ő mindent teljes szívéből és önzetlenül tett. Tanácstalanul kapta rám fejét, de én Bellát néztem, azt hiszem kicsit mérges tekintettel. Nem beszélhet így Esme-vel!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Alice, muszáj ezt? – Bella meggyörnyedt háttal ült az egyik kanapé karfáján, míg én a kanapéban ültem és a hátát simogattam. Betegesen vágytam minden egyes porcikájáért, szinte rosszul lettem, ha nem érhettem hozzá.

- Vacsorázni mentek Bella – nézett rá Alice, miközben csinosabbnál csinosabb ruhákat mutogatott Bellának. – Egy nagyon szép és elegáns étterembe, gondolom, nem szeretnél tornacipőben mutatkozni!

Bella felsóhajtott, tudta nem menekül, engem pedig elöntött a szerelem és a hála iránta. Tudtam, mennyire a háta közepére kívánja ezeket a dolgokat, de örültem neki, engedi, hogy kényeztessem. Értem pedig, még képes elviselni Alice nyaggatását is. Bella rám kapta fejét, majd mosolyogva dőlt hátra egyenesen az ölembe. Elnevettem magam, majd a karomba zártam őt, miközben ő feltornázta magát és karjait nyakam köré fonta.

- Nem mehetnénk el csupán a Mc Drive-ba? Még ki se szállni a kocsiból! – elmosolyodtam magam könyörgő tekintetét látva, majd halvány csókot leheltem arcára.

- Akkor egy mozi? – ajánlottam föl, mire szemei felcsillantak, húgom pedig bosszúsan fújt egyet.

- Oda nem kell kiöltöznöm ugye?

- Ha csak nem akarod, hogy a jegyszedőnek kocsányon lógjon a szeme, akkor azt hiszem, nem, én sem ragaszkodok a kirívó öltözékhez – természetesen csak miatta mondtam, nekem semmi kifogásom nem lett volna az ellen, hogy egy ilyen gyönyörűséggel mutatkozzak. De mikor tudtam én neki nemet mondani?

- Látod, mindig lehet kompromisszumot kötni! – Bella elégedett, angyali mosollyal fordult felém, majd elvesztünk egymás tekintetében. – Köszönöm! Tudtam, hogy te megértesz…

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Mit szóltok? – felkaptam fejemet Bella hangjára, majd felsóhajtottam. Bella egy piros, inkább kirívó, mintsem elegáns ruhában pördült meg előttünk. Alice sokat mondóan rám nézett, mire jelentőségteljesen rá néztem, hogy meg ne szólaljon.

- Nekem tetszik – jegyezte meg Rosalie mosolyogva. – Bár talán a fekete cipő jobban menne hozzá, mint ez a piros.

- Lehet, de annak kisebb a sarka!

Alice-szel összenéztünk, majd megköszörültem torkomat és felálltam a helyemről.

- Gyönyörű vagy! – ez tényleg így volt, káprázatosan festett. De ez a fajta magabiztosság, egyáltalán nem vallott rá.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Köszönöm, egy gyönyörű volt! – Bella alig bírta visszatartani könnyeit, miután ismét a zongorához ültem.

- Érted bármit – mosolyogva öleltem meg, ő pedig elveszett ölelésemben. Örültem, hogy ekkora hatással volt rá játékom, igazán meghatódott az én túlérzékeny Bellám.

Az új Bellát viszont nem igazán hatotta.

Sok idő eltelt, amíg az emlékeimben merengi kezdtem. Már esteledett, a többiek is hazaértek.

-Elszaladok Jacobhoz, rendben? – fordult felém Bella, már átöltözve. Végre, nem magassarkút vett fel… - Ott találkozunk!

Bólintottam, majd kissé vonakodva, de viszonoztam heves csókját.

Bella szemszöge:

- Anya azt mondta egyre többet eszek – mosolyognom kellett rajta, ahogy már az ötödik palacsintát tömte magába.

- Ahogy nősz egyre több táplálékra van szükséged, természetes, hogy többet eszel – megsimogattam gyermekien ártatlan arcát, majd elfordultam tőle, hogy ne lássa meg aggodalmamat.

Sarah ember volt, amikor találkozott egy vámpírral. A szerelem csak egy hónapig tartott, de visszafordítani már semmit nem lehetett. Éppen visszatértem Európából, mikor találkoztam vele. Egyre jobban gyengült, se segítettem neki, amiben csak tudtam. Át kellett változtatnom, különben Sarah nem éli túl a szülést. Persze vicces, hogy pont én, amikor én se vagyok teljesen vámpír.

Kapkodni kezdtem a levegőt, mikor megláttam Charlie autóját a felhajtón, de világosság sehol nem égett, az ajtó viszont nyitva volt. Rossz érzésem lett, és felkészületlenül rohantam be a házba. Kétségbeesetten kezdtem kiabálni apám nevét, majd szám elé kaptam kezemet, mikor megláttam a rengeteg vért. Egy vámpír ellen semmi esélye sem volt… de Charlie akkor is küzdött. Éreztem, hogy a vér szaga bejárta a házat, de eltompultam iránta. Könnyeim már áztatták arcomat, mikor Charlie szobája felé lépdeltem. Kezem remegett, tüdőmbe szorult levegőm, és benyitottam.

- Megjöttünk! – hálásan felsóhajtottam, amiért visszajött Sarah és… Cathrine. Olyan görcsösen szorítottam az asztalt, félő volt eltörik. Megköszörültem torkomat, majd felálltam.

- Végre - nyögött Cathrine, majd teste vibrálni kezdett és visszanyerte eredeti alakját. Cathrine a maga módján gyönyörű volt. Hosszú fekete haja a derekáig ért, arca akár egy angyalé, vörös szemei barátságtalanul méregettek, de csak mosolyogni tudtam rajta. – Kényelmetlen ilyen sokáig ugyanabban a kinézetben maradni.

- Tartoztál nekem. Hálás vagyok, az adósságodat leróttad.

- Ezek szerint végre felfeded magad? – szemei végre felcsillantak a jó hír hallatán, én pedig bólintottam. – Végre! Már untam abban a házban élni! Az-az Edward egy begyepesedett hülye – alig tudtam elrejteni mosolyomat, vicces volt Cath bosszankodása. – Annyiszor próbáltam elcsábítani ebben az egy évben, de egyszerűen nagyon nem keltettem fel az érdeklődését. Pedig ugyanúgy nézek ki, mint te!

Kisebb önelégültséget éreztem erre. Pedig próbáltam elnyomni magamban, de nem tehettem róla. Jól esett valamilyen szinten, hogy Edward érzi, nem én voltam ott.

- Hol vannak most? – kérdeztem, nem reagálva megjegyzésére.

- Baseballozni indultunk, leráztam azzal, hogy megyek a farkasokhoz.

- Rendben. Akkor még egy kérésem lenne. Gyere velem a tisztásra, ahol játszani szoktak.

- Jól van – morogta, de nem volt elragadtatva a tervemtől. Tudtam, hogy jobban kihasználom őt, mint kellene. De minden szó nélkül teljesíti a kérésemet, hiszen megmentettem az életét.

Szótlanul vette fel ismét a külsőmet, majd kisétált az ajtón. Kifele menet megpöckölte Scott homlokát, aki csúnyán nézett utána. Megértettem, nekem se a kedvencem volt.

- Sok sikert! – Sarah bíztatóan sietett elém, majd ölelt meg. Szorosan hozzá bújtam és mély levegőt vettem. Erőt adott nekem, amire most szükségem volt, de már nem viszakozhattam. Száz évem volt felkészülni, hogy szembe nézzek a Cullen klánnal, itt volt az ideje, hogy meg is történjen.

- Köszönöm, arra most szükségem van – mosolyogtam izgatottan.

Meghallottam Cathrine türelmetlen morgását, mire grimaszolva, de utána eredtem. Gyors puszit nyomtam Scott maszatos arcára, majd Cath után eredtem.

A szívem a torkomban dobogott, mikor felfogtam, hogy újra fogom látni Őt. Nem szabad lett volna így éreznem, de ezen sajnos nem tudtam változtatni. Pedig kellett volna. Élveztem, hogy a futást, a szél, ahogy süvített a fülembe, így legalább kiverte egy kicsit a fejemből a rossznak ható gondolataimat. Csak semmi érzelem Bella!

-Itt vagyunk – nem kellett mondania, magamtól is felismertem a helyet. Száz éve pont ezen az ösvényen futott végig Edward, majd kiléptünk a bozót takarásából. Ez most se volt másképp. Cathrine-re néztem, aki már alig várta, hogy kiderüljön az igazság. Kényelmetlen volt neki egy éven át szinte engem szimulálnia.

Cathrine diadalittas mosollyal az arcán lépett ki, én utána viszont közömbös arccal. A Cullen család csak percekkel később vette észre jelenlétünket, aztán szépen sorban felkapták fejüket. Halk döbbent moraj futott végig rajtuk, majd erőt vettem magamon és végig néztem az összes arcon. Esme ajkai elé kapta kezeit és Carlisle-ba karolt, miközben mindketten köztem és Cath között kapkodta fejét. Jasper összeráncolta homlokát, majd Alice-re nézett, aki kitágult szemekkel meredt rám. Rosalie csak tátogni tudott, ahogy Emmett is, de ő volt az első, aki a leghamarabb felocsúdott.

-Ti is kettőt láttok?

- Nem kezdjük a játé… - csak most vettem észre, hogy Edward Cullen sokkal messzebb volt, és mikor visszaérve a tisztásra meglátott megtorpant. Pillantása mellém esett, egyenesen Cath-re. – Mi a….?

- Köszönöm – szemem sarkából Cath-re néztem, aki vigyorogva biccentett, majd lehunyta szemeit és teste remegve adta vissza az eredeti alakját. A Cullen család felhördült, mire Cathrine felnevetett.

- Ezeket a döbbent arcokat látni akartam. Pá Édes – felhúztam szemöldökömet, az Edward felé dobott puszi miatt, majd biccentett nekem. – A dolgomat elvégeztem.

Bólintottam, mire még egy utolsó pillantást vetett a családra, ahol egy egész évet töltött. Talán egy kicsit sajnálta, hogy el kellett mennie.

Edward még mindig hitetlenkedve közelebb sétált, és homlokát ráncolta.

- Bella? – beleborzongtam, ahogy halkan kiejtette a nevemet, de méltóságosan felemeltem fejemet.

- Hello Edward. Rég láttalak – hangom ridegen csengett, de ezt akartam nem?