Bűvölet 9. fejezet - te mit adtál fel értem?

Sziasztok! Mint látjátok most igen hamar jött a friss. Tényleg leépültem egy kicsit az utóbbi hetek alkalmával, de igyekszek visszatérni hozzátok. :) a kritikák is megcsappantak ahhoz képest, hogy az első fejezet után milyen sok lelkesedést kaptam de megértem valahogy. nem úgy alakultak a dolgok, így a lelkesedésem is alább hagyott egy kicsit, de próbálom visszahozni magam :) Nagyon szépen köszönöm az eddigi kritikázóimnak! ezer hála nektek ^^ a fejezetet nektek küldöm, mert kitartóan írtok nekem, hiába rosszabb fejezetet adok nektek :) Jó olvasást hozzá! Puszi

Ui: Próbáltam terjedelmileg és izgalmilag is jobbat írni, mint eddig :)

Edward döbbent tekintete bűntudatot okozott, majd hirtelen lelökött magáról. Óvatosan tett le az ágyra, de a gesztusa szíven ütött. Felpattant, majd háttal nekem a falnak támaszkodott. Hallottam, hogy gyorsabban veszi a levegőt.

- Edward?! – szólítottam meg halkan, de megrázta fejét. – Edward, kérlek…

- Mire volt jó ez az egész? – fakadt ki és éjsötét szemét az enyémbe fúrta. – Azt hittem Cathrine-t azért használtad fel, hogy bosszút állj rajtam, amiért elhagytalak. Hogy érezzem, milyen, amikor fordítva sül el a dolog. De olyan ember, aki nem szereti a másikat, nem tesz ilyet.

Erre nem tudtam mit mondani. Kár lett volna összezavarnom őt is, hiszen még magamat sem értettem. A hosszú éveken át tartó lyuk a mellkasomban, lassan dühvé vált bennem. De az érzelmeim akkor sem változtak az irányába. De nem engedhetem meg, hogy bonyolulttá váljanak a dolgok. Azt akartam, hogy Edward tudja élek, és minden rendben van velem. De nem számítottam rá, hogy visszafele sül el, és ahelyett, hogy Edwardot szenvedni látom, én fogom helyette. A tudat, hogy még mindig ugyanúgy szeretem, de nem lehetek vele, mindennél rosszabb volt. Ő nem akar engem.

- Bella, mond el miért – fekete szemeit izzón fúrta az enyémbe. Nem bírtam állni a pillantását, helyette könnyek szöktek a szemembe. – Miért jöttél vissza? – suttogta. – Miért, ha nem kaphatlak vissza?

- Miért akarnál visszakapni? – leheltem én is remegő hangon. – Száz éve elhagytál és…

- Nem azért, mert nem szerettelek! – csattant fel, én pedig összerázkódtam. – Soha, senki nem jelentett nekem olyan sokat az életemben, mint te. Mindennél jobban szerettelek, és ez soha nem fog megváltozni. Jasper… nem az ő hibája volt a szülinapod, de legalább felnyitotta a szemem. Mi soha nem élhettünk volna úgy, ahogy te megérdemelted volna.

- Ezért döntöttél úgy, hogy inkább eltűnsz?

- Abban bíztam, hogy elfelejtesz. Tudtam, hogy szeretsz, sok idő kellett, hogy egy ilyen… szakítás után összeszedd magad, de hittem benne, hogy túllépsz rajta.

- Hinni a templomban kell – motyogtam, mire gúnyosan felhorkantott.

- Hidd el, azt kívánom bár mindent másképp csináltam volna – vontatottan visszanéztem rá, és egy fájdalmas tekintetbe ütköztem. – Akkor most… talán együtt lennénk.

Jeges ujjak szorították össze szívemet, és lehajtottam fejemet.

- Talán igen – leheltem halkan.

- Jobb, ha megyek – mordult föl, és szerencse, hogy lehajtottam a fejem. Nem látta szememben a fájdalmat, hogy itt hagy. Hallottam lépteit, ahogy az ablak felé veszi az irányt, de rekedtes halk hangom megállította.

- Miért jöttél ide? Egy éve, itt jártál. Mit kerestél?

- Amikor elhagytalak… azt ígértem neked, hogy nem fogsz rám emlékezni. Még is meghagytam a cuccaidat, elrejtettem a…

- Padlódeszka alá – fejeztem be helyette.

- Megtaláltad? – hátamba éreztem fúródó tekintetét, mire bólintottam.

- Igen. Mielőtt elmentem volna innen. Azt kerested? – kissé csalódott lettem, hogy nem engem, de aztán rájöttem, hogy Cathrine-t akkor már feltűnt a színen.

- Csak azt hittem…

- Hogy itt maradt – fejeztem be helyette ismét a mondatot, majd egy sóhaj kíséretében, erőt vettem magamon és felállva felé fordultam. Kezdett lehiggadni, de tudtam ez csak a külső. Belül fortyog a dühtől, csak fél kimutatni.

Szótlanul álltunk egymással szembe, miközben fájdalmaktól teli szemeit az enyémbe fúrta. Minél tovább bámultam őt, annál nagyobb szenvedés éreztem szívemben és lelkemben egyaránt. Szeretem őt. Ezt tagadni se tudtam. De sosem fogom neki megbocsátani, hogy elhagyott. Kettőnknek már nincs közös jövőnk. Egykor talán lett volna, de azóta sok minden megváltozott. És Will…

- Legalább jó hozzád? – kérdezte feszülten.

- Will rendes. Próbál nekem mindent megadni – válaszoltam, bár tudtam minden egyes szóval megbántom. Reméltem, hogy előbb vagy utóbb túllép rajtam, úgy, ahogy én próbáltam.

- Csak próbál? – enyhe gúny érződött a hangjában, mire felsóhajtottam. Tudtam, hogy bármit is mondok, akkor is megpróbál majd belekötni. Mindig azt hajtogatta, hogy nála csak jobbat találok. De úgy tűnik, most viszont már úgy gondolja, ő a tökéletes nekem. Ebben nem tudtam kételkedni, de csak magamban mertem ezt kimondani.

- Tudja. Tud rólad, és mindenről.

- És? – horkant fel fennhéjázva, de türelmes voltam vele.

- Próbálja kitölteni az űrt, amit hagytál – nem akartam, hogy Will-t rossznak higgye. Bár ezen nem fogok tudni változtatni. Minden egyes porcikájában láttam a féltékenységet.

- És most hol van? Hol van, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá? – kérdezte egyre indulatosabban, én pedig nyeltem egyet. Sose féltem tőle, most pedig már végképp nem tud engem bántani, még is olyan fenyegetően nézett rám és tornyosult fölém, hogy egy pillanatra megriadtam.

- Will katona. Dél-Amerikában van. A vámpírok harcában ő is részt vesz, egyéb okok miatt.

- Szóval igazi hős – morogta. Egyre nagyobb gombócot éreztem a torkomban, de nem akartam, hogy sírni lásson. – Egy úriember, aki mindig veled van igaz?

Valami elpattanhatott bennem, mert felszínre törtek az érzelmeim. Dühös lettem rá, amiért így beszél Will-ről.

- Nem ismered őt, nincs jogod így beszélni róla! És igen, ő mellettem volt, amikor kellett, és nem hagyott el! Vannak kötelességei, igen, és elfogadom, hogy el kell mennie! Ettől függetlenül szeret engem, és bármikor számíthatok rá, még ha nem is élünk együtt!

- Még nem? – kérdezte elégedetten.

- Megígérte, hogy befejezi. Hogy velem élhessen – válaszoltam habozva. Nem akartam mindent az orrára kötni. De csak akkor vagyok határozott, mikor nincs a közelemben. Mihelyst előttem áll, ahogy érzem a zsigereimben a tekintetét, képtelen vagyok rá, hogy elhallgassak előle bármit is. Nem mintha megérdemelné az igazságot.

- Mit fel nem adunk érted – motyogta kisebb cinikussággal.

- Te mit adtál fel értem? – kérdeztem helytelenítve.

Közelebb jött, izzó szemeivel végig mért, majd közvetlenül előttem megállt. Arca csak pár centire volt az enyémtől, nyelnem kellett, ahogy megéreztem illatát. A napfény illata bekúszott orromba, mire minden idegszálam megfeszült. Betöltötte az agyamat, elködösült és nem tudtam ésszerűen gondolkozni. Emberként is odáig voltam az illatáért, ami körül lengte, de így, hogy érzékszerveim erősebbek lettek, még nagyobb hatással voltak rám. Szemeim megrebbentek rémisztő szemeit látva és akaratlanul gyorsabban kezdtem kapkodni a levegőt. Vámpír énem óvatosan hátrébb húzódott, kisebb teret hagyva kettőnk között, de én vágytam a közelségére.

- Félsz tőlem? – olyan váratlanul emelte fel kezét, majd érintette az arcomra, hogy összerándultam. Azt hittem meg akar ütni. Tudtam, hogy a hangulatai ingadozóbbak, mint bármi más, és ismeretségünk óta először féltem, hogy feldühítettem. Megérezte, hogy a rettegéstől gyomrom összerándult iszonyában, mire szemei kikerekedtek a döbbenettől. – Te tényleg félsz tőlem? – nem mertem rá nézni, csak zihálni kezdtem. – Bella soha nem bántanálak – suttogta és lepkeszárny finoman végig simított arcomon.

- Te mit adtál fel értem? – leheltem remegő hangon, majd könnyes szemeimmel az övébe néztem. Ahogy megláttam fekete szemeiben érzelmei kavalkádját sírni kezdtem.

- Te voltál az életem – mondta ugyanolyan halk, de szenvedélyes hangon. – Feladtam az életemet, azért, hogy te élhess – letörölte arcomról könnyeimet, majd kezét arcomra helyezte. Akaratlanul fektettem arcomat a tenyerébe, és hagytam, hogy könnyeim tovább csorogjanak. Belsőm megremegett érintésére. – Azt akarom, hogy boldog legyél – rá emeltem szemeimet, tekintetében határozott tűz lobogott. – Ha Will az a férfi, aki mellett te maradéktalanul boldog vagy, akkor nem fogok az utatokba állni. De soha, soha nem azért hagytalak el, mert már semmit nem jelentettél! Azért volt, mert mindig is többet jelentettél a puszta létezésemnél is.

Azt hittem, hogy álmodom. Hányszor, de hányszor elképzeltem ezt. Immár megtudtam érteni tettét, de felfogni sose tudom majd.

-Értem – jelenleg mást nem tudtam mondani.

- Ez kevés számodra igaz? – kérdezte kíntól eltorzult arccal.

- Tudom, miért tetted. Ellenkező esetben lehet én is így döntöttem volna. De sose döntenék más helyett – mondtam, majd kissé elszakadtam tőle és letöröltem könnyeimet. – És te egyebet se tettél. Mindig helyettem hoztad meg a döntést – hangom akadozni kezdett, Edward arca pedig egyre ridegebb lett. – Egy vámpír sose változik – mondtam végül határozottan.

- Ettől félsz? – kérdezte halkan, apró mosollyal az arcán. Bárcsak a szemei is mosolyogtak volna. – Hogy ezután is helyetted döntenék mindenben?

- Lett volna lehetőséged, hogy a közős jövőt tervezgesd – motyogtam lehajtott fejjel. –De az én jövőm most már Will. És nem te…

- Sose hazudtál jól – morogta mulatva rajtam. Ijedten kaptam fel fejemet, majd összefontam karomat.

- Ez nem hazugság Edward! Lehet, hogy te szórakozol rajtam, de ez nem vicces!

- Mindketten tudjuk, hogy még mindig szeretsz engem! – fakadt ki keményen, én pedig ismét összerezzentem, ezúttal a rám törő vágyakozástól, hogy a karjaiba lehessek.

- Boldog vagyok Edward! – mondtam kicsit sem hihetően. Pedig így volt. Boldog voltam. Már amennyire tudtam, Edwarddal a fejemben, egy másik férfi karjaiban.

- Hiszem, ha látom – kihívó tekintete egyre jobban bosszantott. Utáltam, ha tudja neki van igaza. Arcára a rég nem látott, de imádott csibészes félmosoly ült, én pedig tudatlanul, de mosolyogni kezdtem rajta.

- Barom – motyogtam mosolyogva és megráztam a fejem.

- Akarod, hogy elmenjek? – kérdezte hirtelen, bennem pedig megállt az ütő. Ha elmegy, tudom, hogy egy lehetőséget elszalasztok. Kettesben vagyunk, és mindent meg tudnánk beszélni. Jól esett a közelében lenni, sőt… a lelkemben tátongó lyuk, mintha nem is létezett volna soha. Egésznek éreztem magam, teljesnek, és ettől az érzéstől, soha nem akartam szabadulni. Könnyed volt, természetes. – Azt hiszem, akkor kényelembe helyezem magam – mosolyogta, majd könnyeden lehuppant az ágyamra.

Fogaimon keresztül beszívtam a levegőt, majd villogó szemeimet rá emeltem.

- Utálom, hogy ennyire ismersz!

- Nem ismerlek – mondta komolyan. – De a szemeid mindent elárulnak. Szem a lélek tükre, mondják ugyebár!

- És a tiédből vajon mit lehet kiolvasni? – tetetett töprengéssel sétálgatni kezdtem az ágyam mellett és elgondolkodó arcot vágtam. – Önmarcangolást a múltban elkövetett hibák miatt, vagy a bosszankodás, hogy Cathrine így átvert titeket, esetleg a megdöbbenés, hogy félvámpírként élek a világban, netalántán a féltékenység, hogy elvesztettél és mással vagyok…?

Nem tudtam befejezni a többi hirtelen agyamból kipattanó kérdést, mert Edward vámpírgyorsasággal felült és megragadva csuklómat az ágyra rántott. Nem tudtam nem nevetni bosszús arckifejezésén, immár nem éreztem félelmet. Magam sem tudom, hogy miért hittem azt Edward bántani tudna, most már csak szórakoztam dühén. Maga alá gyűrt, és csuklómat a fejem fölé szorította. Morcosan néztem rá, de csak diadalittasan mosolygott, és úgy helyezkedett, hogy mozdulni se tudjak.

-Próbálok nem töprengni a múlton, és inkább kijavítani, amit elrontottam. Nem bosszankodom Cathrine miatt, szörnyen rosszul játszott téged. A döbbenés helyett, örülök, sőt boldog vagyok, hogy élsz és nem érdekel, hogy mi vagy! Mivel Will több kilométerre van innen, majdhogynem egy másik kontinensen, egyelőre nem tud marni a féltékenység. Jelenleg itt vagy velem, és teljesen biztos vagyok benne, hogy még mindig szeretsz. Ezek után miről is beszélünk? – nagyon jól érezte magát ebben a testhelyzetben, nem is tudta elrejteni önelégültségét.

Mielőtt bármit is a fejéhez vághattam volna összeszorítottam állkapcsomat és ráharaptam nyelvemre. Szemei kezdték visszavenni az arany színt, olyan gyengéden nézett vissza rám, hogy teljesen elvesztem mélységébe. Úgy éreztem, mintha egészen a lelkéig látnék, ahol tömérdek szerelmet, boldogságot láttam. Nyeltem egyet, ahogy tekintetem lentebb vándorolt ajkaira. Már majd száz éve, hogy nem éreztem ajkaimon, az övét. A márványsima ajkakat, amik mindig szédülésig kínoztak.

Észrevette, mit nézek annyira vágyakozva, ajkai pedig apró mosolyra húzódtak. Elengedte kezeimet, amivel nagy hibát követett el. Mielőtt megcsókolhatott volna, vállainál fogva taszítottam és szorítottam őt a falhoz.

- Hű! – meglepetten pislogott rám, mire csak kuncogtam. – Tényleg erős lettél!

- Bizony – mosolyogtam, és most én szorítottam le csuklóját. Persze, kiszabadulhatott volna, annyira nem voltam erős, mint egy vámpír. Ezt Edward is tudta, de engedte, hogy kiélhessem egy kicsit magam. – Szóval most már nem tudod kihasználni, annyira az erődet, mint szeretnéd.

- Azt nem is – suttogta lehengerlő mosollyal az arcán, majd hirtelen lenézett rám sötét szempillái alól. Szemei perzselni kezdték bőrömet. El akart kápráztatni, ismertem már ezt a nézést. Csontjaim mintha olvadni készültek volna, bőröm felforrósodott, szívem pedig egyre hevesebben kezdett dobogni. Lélegzetem elakadt, szorításom enyhült, amit Edward kihasznált és megfordította helyzetünket.

Durcásan néztem rá, de ő csak nevetett rajtam. Önfeledten nevetett, amit már nagyon régóta nem hallottam. Zene volt füleimnek, mindig elhallgattam volna. Percekig mulatott, majd lassan elkomorult és csak néztünk egymás szemeibe.

-Hiányoztál – bukott ki belőlem, ő pedig mintha csak erre a bűvös szóra várt volna. Elmosolyodta magát, majd közelebb hajolva megcsókolt. Felsóhajtottam az érzésre, ahogy testem egy pillanatra ledermedt, majd életre kelt. Ajkai először gyengéden becézgette az enyémeket, majd végig simítottam nyelvemmel felső majd alsó ajkain. Edward az érzéstől felnyögött, majd nyelve hirtelen megtalálta az enyémet, és szenvedélyes táncba kezdett vele. Átkaroltam nyakát a rám törő vágytól, így még soha nem csókolt meg. Minden egyes tagomba, mintha forró láva ömlött volna végig, és mindenhonnan egy pontba egyesült a kiolthatatlan tűz.

Felnyögtem az érzésre, amit eddig még Will se tudott kiváltani belőlem. Ez az érzés pokolian jó volt. Edward mohón vette birtokba ajkaimat, majd sóhajtozva áttért nyakamra. Akadozva indult neki a szenvedélyünk, de aztán elöntött a hiányérzet. Vágytam rá mindig is, még emberkoromban, de akkor sose éreztem ennyire intenzívnek, mint most. Forrón égette a tűz minden egyes sejtemet. Izmaim megfeszültek minden egyes érintésére, gyomrom kínzó görcsbe rándult, amikor kezei csípőmhöz értek. Tarkóját egyre vadabbul cirógattam, és hangosan sóhajtoztam az édes kényeztetésre. Ajkai egy pillanatra sem hagyták abba dolgukat, elégedetten mordult föl, mikor lábaim közé állt, és fenekemet megfogva kicsit feljebb emelt. Kishíjján felsikoltottam megérezve egyre keményedő vágyát, de csak zihálni tudtam. Edward vágytól izzó szemeit az enyémbe fúrta, és hátamat kezdte cirógatni, majd végig tartva a szemkontaktust a pólóm aljához vándoroltak ujjai. Úgy játszott keze testemen, mintha a zongora lennék. Gyengéd volt, még is éreztem bennük a kéjt, ami őt is átjárta, minden egyes érintésnél.

Az érzelmek – amit még anno éltem át mellette – semmit nem változtak, az új énembe, mintha még erősebbek lennének. Elmondhatatlanul akartam őt. Próbáltam csillapítani légzésemet, de Edward egy pillanat alatt húzta át fejemen a pólómat, amibe elég szépen belepirultam és csak még inkább kapkodni kezdtem a levegőt. Beletúrt hajamba, majd tarkómnál fogva közelebb vont magához és ismét kapkodva kezdtünk csókolózni. Kezeim megtalálták felsőjének alját, ujjaim pedig hozzáértek a felhevült bőréhez. Egy vámpír bőre csak igazán nagy intenzitású dolog miatt tud felhevülni. Mikor ujjaim cirógatni kezdtek hátát, izmos mellkasát és hasát, teste remegéssel adta tudtomra mennyire jól esik neki. Elégedetten nyugtáztam a reakcióját, jól esően borzongott meg ölelésemben, minden egyes érintésre. Úgy tűnt hamarabb vesztett türelméből, mint én karjaiba kapott, majd az ágyra fektetett.

Kuncogás tört rám sietős mozdulatai miatt. Mennyivel másabb volt régen, és mennyi mindentől fosztottuk meg magunkat. Volt már alkalmam tapasztalni, milyen, amikor egy vámpír ereje teljében van, és tisztán éreztem, hogy bár Edward mohó, nagyon is ügyel a mozdulataira. Nem állított fel magának határt, aminek mérhetetlenül örültem. Továbbra is nyakamat kényeztette, majd áttért vállaimra és egyre lejjebb haladt. Csak mosolygott remegő testemen, aztán csókjaival egyre lentebb haladt. Minden idegszálam megfeszült, mikor a két mellem között haladt egészen a hasamig vándorolt ajkaival, majd a csípőm alját kezdte kényeztetni, a nadrágom szegélyénél. Torkom már teljesen kiszáradt a zihálástól, nem akartam tovább várni.

Felhúztam magamhoz, és szenvedélyesen csókolni kezdtem, miközben letéptem róla felsőjét és nadrágját kezdtem kicsatolni. Edward szórakoztatónak találta sietségemet, pedig éreztem combomnak neki feszülő vágyát, így lehetetlennek tartottam, hogy őt nem sürgeti már a vágy. Olyan régóta várok, várunk erre mindketten. Nem ez a megfelelő alkalom, hogy kiélvezzük a pillanatot. Érezni akarom őt, eggyé akarok végre válni vele. Csak vele érzem teljesnek magam. Edward se akart már teketóriázni, leszedte magáról farmerét, majd az enyémet is leszaggatta rólam. Mindketten önfeledten nevettünk, nem nyomta egyikőnk lelkét sem az aggodalmas súly, hogy vigyázni kell rám. Megtehetett velem bármit, amit csak akart. Én pedig őrülten hagyom neki, mert mindennél jobban szeretem ezt a férfit.

Hamar lekapta rólam melltartómat, de annyi időm nem volt, hogy esetleg szégyellhetném magam. Edward éhesen vette birtokba melleimet, és cirógatni kezdte őket. Egyre hangosabban sóhajtoztam, majd kezeim hátába martak türelmetlenségem jeléül. Természetesen tudta mit akarok, de tovább akarta tüzelni így is egekbe levő vágyamat. Kezei combomra tévedtek, majd ujjai egyre beljebb tévedtek. Határozottan eltoltam kezét, és szerencsére nem kellett kétszer figyelmeztetnem. Nekem most másra volt szükségem. Edward tudta mire gondolok, és halvány mosollyal az arcán gyengéd, puha csókot adott. Mielőtt megszólalhattam volna, hogy most mire vár, hirtelen belém hatolt. Felsikoltottam az élvezettől, majd döbbenve figyeltem fel magamra. Ilyet még soha nem éreztem. Ennyire teljesnek magamat.

Edward észrevette rajtam, hogy valami baj van, de nem hagytam, hogy bármit is mondjon. Hevesen kapkodtam a levegőt, majd Edward várva, hogy felocsúdjak lassú mozgásba kezdett. Erőteljes morgás hagyta el ajkait, és ismét kényeztetni kezdte nyakamat. Testem összerándult minden egyes lökésénél, de türelmetlenül mardostam Edward haját és vájtam körmeimet hátába. A számomra hosszas előjáték után, tudtam, hogy nem fogjuk egymást olyan sokáig kényeztetni. Egyre jobban hajszoltuk egymást a beteljesedés felé, ami váratlanul csapott le mindkettőnkre. Egyszerre ért el minket a gyönyör, komoly extázissal éltem át a bizsergést, ami végig járt a gerincemen. Hangosan felsikoltottam, majd Edward is egy hangos morgással és nyögéssel feszült meg felettem, majd hanyatlott rám. Mindketten kapkodtuk a levegőt, közben én süketnek és vaknak éreztem magam. Minden forgott körülöttem, sípolt a tüdőm, a fülem pedig zúgott. Éreztem, hogy Edward eltávolodik tőlem, mire fájdalmas hiányt töltötte el belsőmet. Homályosan láttam, de megerőltettem magam. Edward mosolyogva feküdt mellém, majd átkarolt és csókot nyomott vállamra, miután kiszedte alólam a lepedőt.

- Jó éjt Edward – motyogtam enyhe mosollyal az arcomon. Kellőképpen elfáradtam ahhoz, hogy sikerüljön elszenderednem.

- Tudsz aludni? – kuncogtam meghökkent hangját hallva, majd bólintottam.

- Ha nagyon kimerülök akkor igen, képes vagyok rá – már félálomban voltam, vágytam a sötétség felé. – Azért az altatómat eldúdolhatod, ha nem okoz gondot – motyogtam egy ásítás után, mire nevetve megpuszilta arcomat és már el is kezdte. Jól esett, embernek éreztem magam, és ugyanolyan volt, mint száz éve. Ismét a karjaiba voltam, biztonságban, nyugodtan és kielégülten. Egyelőre csak ez számított.

Reggel a furcsa hiányérzetemre riadtam fel. Nem tudom mennyi lehetett az idő, de már jócskán elmúlhatott dél is. Összevontam szemöldökömet, mikor odalentről önfeledt nevetést hallottam. Egyből felismertem Edwardot és Sarah-t, és a hozzá csatlakozó Scott gyermeki kacagását. Hunyorogva ültem fel az ágyamban, majd a földre pillantottam, ahol ott hevert a tegnap este maradványai. Felnyögtem, mikor benéztem a fehér lepedő alá, amivel bizonyítékot láttam, hogy nem csak álmodtam. Ahelyett, hogy mennyire boldog érzés kezdett volna bennem kialakulni, inkább elsüllyedtem volna szégyenemben. Most, hogy tudatosult bennem mit tettem, szörnyen éreztem magam. Tegnap este megcsaltam Will-t, még hozzá nem is akárhogyan. Hányingert kaptam magamtól.

Hogy lehettem ekkora hülye? Nem tehetem ezt Will-lel. Könnyeimmel küszködve rohantam a fürdőszobába, majd tusoltam le vámpírgyorsasággal. Megmostam a fogamat, majd kerestem magamnak ruhát. Iszonyatosan rosszul éreztem magam, végig átkoztam magam, ahogy felöltöztem. Magamra rángattam a farmert, majd felkaptam egy fehér inget. A tükörbe nézve valami szörnyen festettem. Szemeim nem az örömtől csillogtak, ahogy helyén való lenne, hanem a bűntudattól, az önutálattól, és a szégyentől. Beletúrtam kócos hajamba, és mezítláb indultam le a földszintre.

A konyhában kellemes hangulat uralkodott, és mindhárman egykedvűen vigyorogva köszöntek nekem. Csak biccentettem nekik, nem mertem Edwardra nézni. Lerogytam a székre és kezeimbe temettem homlokomat. A sírás határán voltam, mikor hallottam, hogy Sarah a nappaliba viszi Scott-ot.

-Ne haragudj, nem akartunk felkelteni – vonakodva néztem föl Edward csillogó arany szemeibe. – Nem szívesen hagytalak magadra, de ebédet csináltunk Sarah-val neked és Scottnak. Imádnivaló kisfiú – folytatta mosolyogva. Észrevette szenvedő szemeimet, mire elkomorult. – Minden rendben?

- Szörnyen érzem magam – mormoltam orrom alatt, mire mellém lépett és megfogta kezemet.

- Ugyan, miért? A tegnap este miatt? Ha neked nem volt jó, akkor…

- Nem! – ijedten kaptam fel fejemet, és tiltakozóan megráztam. – Nem azzal volt a baj. Illetve de van! – fortyogtam a dühtől. Mindkettőnkre mérges voltam. Magamra legfőképp, mert egyszerűen Edward érintésére, eszembe se jutott Will. És rá is, amiért tudta, hogy Will van nekem, még is kihasznált minden alkalmat. – Edward ez semmin nem változtat – mondtam hirtelen komor arccal.

- Hogy semmin? – értetlenkedve ráncolta össze márványsima homlokát, én pedig legyűrtem a torkomban felgyülemlő gombócot.

- Nem hagyom el Will-t – mondtam ki a kegyetlen igazságot. Nem mertem belenézni a szemeibe. Képtelen voltam rá. Éreztem a vesémbe ható pillantást, az elakadó lélegzetet, majd a szellőt, ahogy elsuhant mellettem. Mihelyst becsapódott az ajtó, könnyeim utat törtek, és zokogva temettem kezeimbe arcomat.

 folyt. köv.


Na, hogy tetszett?? :D próbáltam mindent beleadni, ami tőlem telt, kicsit hosszabb lett és izgalmasabb is egy kicsit :) Kérlek szépen írjatok nekem :(((((