Impossibility 5. fejezet

A hazafelé úton szinte nem is érzékeltem semmit. Csak futottam, amerre az ösztöneim vezettek, de az agyam teljesen máshol járt. Könnyednek éreztem magam, mintha lebegnék. Lábam alig érintette a talajt, szinte repültem Forks-ba. Meghittség járt át, gondtalannak éreztem magam, pedig nagyon nem kellett volna így lennie. A tegnap este még is olyan nyugodtsággal töltött el, amit még sose éreztem. Minden feszültséget kiadtam, ami bennem volt, úgy éreztem, nincs, ami most tönkre tehetné ezt. Ehhez az érzéshez hozzájárult önelégültségem és boldogságom, miszerint nem bántottam Bellát. Olyan gyöngédséggel tudtam őt szeretni, hogy magam is meglepődtem. Azt hittem, hogy egy vámpír mindig elveszíti a fejét a nagy hévben, és bár kapkodtam a számomra nem szükséges levegőt, magabiztos voltam, és mindent megfontoltam. Boldog voltam, mert teljesítettem Bella egy kívánságát. Nem tudtam, hogy a hirtelen elhatározásom, hogy alakult ki, de a külön töltött idő elborította az elmémet és a lehető legközelebb akartam hozzá lenni. Egésznek éreztem magam és nem csak az este folyamán, de most is. Átléptünk egy olyan akadályt, ami állandó problémává vált, de úgy éreztem, hogy mivel ezt átléptük már nincs olyan, ami minket szétválaszthatna. Békesség járt át, mindent szépnek és kiegyensúlyozottnak találtam.

Hallgattam a lassan ébredező erdőt, és a világot, majd lelassítottam, ahogy Forks-ba értem. Megtorpantam a fák között és mélyen beszívtam a levegőt. Még mindig éreztem orromban Bella illatát, mintha soha nem akarna megszűnni, még mindig bizsergetett a forróság, amit ő okozott. Nem éreztem a torkomban mindig jelen lévő kaparást, a vér utáni vágyat, mintha csak úgy lettem volna.

Nem akartam minden szó nélkül ott hagyni Bellát, de felkelteni se volt szívem. Bíztam benne, hogy nem fog haragudni, de a napfény még mindig elválaszt minket. Az este olyan intenzíven és erősen éreztem, hogy kell nekem, hogy szükségem van rá, mint még soha. Úgy éreztem belepusztulnék, ha el kéne őt engednem. Ha keserű szájízzel, de elfogadtam, hogy ő is olyan lesz, mint én. Az álláspontját és a lelkünk iránti hitet nem tudom megváltoztatni és nem is fogom. Minden oldalt megvizsgált, hogy valóban ezt akarja-e. Néha kételkedtem a józan ítélőképességében, aggódtam, hogy a szerelem elvette az eszét, de a családom megnyugtatott, hogy ez nem így van. Igaz, hogy az irántam való szerelme miatt szeretne vámpírrá válni, és képes ezért mindent feláldozni. A szerelem tényleg sok mindenre képes.

-De jó, hogy visszajöttél! – még be se léptem az ajtón, Alice már ott állt a lépcsőn vigyorogva. – Volt egy látomásom, amiben….

- Az nem úgy volt Alice! – tiltakoztam egyből, és biztos voltam benne, ha ember lennék, már folyna rólam a víz zavaromban. – Mi csak… tudod, hogy van ez….

- Te miről beszélsz? – kérdezte hamis mosoly kíséretében. Le se tagadhattam volna, hogy történt valami, egyszerűen lerítt rólam. – Csak azt akartam mondani, hogy az esküvőn lehet, hogy sütni fog a nap. Ami nem valami bíztató számunkra. Szóval lehet, hogy át kell rakatnunk egy másik időpontra. Szerinted Bella megharagudna? Mert szerintem nem! De azért… nem mondanád el neki, hogy miért kellett olyan váratlanul betoppanod, hogy az esküvő elhalasztása ne tűnjön olyan tragikus hírnek?

- Valószínű – morrantam fel, majd elsiettem mellette. Nem jutottam el a lépcsőig, ugyanis a farkas bűz megtorpantott. Összevont szemöldökkel sétáltam a nappaliba, ahol Seth és Jacob beszélgetett Carlisle-al és anyával. – Mit csináltok itt? – túl bizarr volt a helyzet, hogy a farkasok a vámpírok házában ülnek nyugodtan.

- Hello Edward – mosolyogva biccentettem Seth-nek, majd összehúzott szemekkel kezdtem méregetni Jake-t. Seth még érthető volt, kedvelt minket, de Jacob?

- Hello – motyogta orra alatt a másik.

- Beugrottunk, tudod hátha Alice látott-e valamit Scott-tal kapcsolatban – mondta Seth, mire bólintottam.

- Csak néha látok pár villanást róla. A képessége miatt nem látom őt olyan jól, mint bármelyikünket – felsóhajtottam húgom magyarázatára. Ismét egy gond, amivel meg kell küzdeni. Úgy tűnik nem telik el úgy egy időszak, amikor ne akadna valami. Vagy egy bosszúszomjas vámpír, vagy egy dühtől remegő vérfarkas klán, vagy egy balszerencsés szerelmem, aki nem tud vigyázni magára.

- Ki a szerencsés lány? – kérdeztem végül Jacobtól, mielőtt belemerülhettem volna a gondolkodásba.

- Port Angeles-be él. Jenny nagyon rendes lány, véletlenül futottunk össze, mikor apámnak mentem gyógyszerért – Jake le se tagadhatta volna a bevésődését. Olyan áradattal mesélt róla, mint én Belláról. A fejében több ezer képet vetített le a lányról, de mindegyik ugyanarról szólt. Hogy milyen gyönyörű, okos és csinos. Elmosolyodtam magamat, hogy nem Bellát látja már így. Legalább egy gonddal kevesebb.

Nem tartott sokáig a felszabadultságom, mihelyst hazaértem mellbevágóan nehezedett vállamra a sok probléma. Alig élvezhettem ki boldogságomat, ami elkeserítően hatott rám, de bűntudatom volt miatta. Elvégre felvállaltam mindezt, mikor hagytam magamat úszni az árral, hagytam, hogy a szerelem Bella iránt vezessen a végzetem felé, és engedve vágyaimnak hagytam, hogy a tegnap estéig fajuljanak a dolgok.

Ráadásul minden szó nélkül hagytam ott. Nagyon fájt, hogy nem akkor tudtam tőle elköszönni, mikor felébred, de talán enyhítettem egy kicsit a virággal. Jó érzés töltött el még is mikor a tegnapra gondoltam. Azt hiszem rég éreztem magam ennyire… emberinek.

Alig vártam, hogy végre késő délután legyen, hogy ismét a karjaimba zárhassam Őt és többször is elismételjem, neki mennyire szeretem. És hogy megelőzzem Jacobot, mielőtt a fejébe venni, hogy bevallja neki miért is kellett olyan hirtelen elmennie Forks közeléből.

Bella szemszöge:

Talán sokkal nehezebb volt most elválnom anyától, mint eddig bármikor. Amikor Forksba költöztem, nem gondoltam volna, hogy ez a búcsú egyszer örökre fog szólni. De rám talált a szó szerint örök szerelem, és ezzel együtt egy döntést kellett hoznom. Egy életre, sőt még annál is tovább tartó döntést. Szeretem a szüleimet, és nagyon hiányozni fognak, talán a halálukat fogom a legrosszabbul viselni, miközben én még mindig tizennyolc évesen járom a világot vámpírként. A temetésükre sem mehetek majd el, egyszerűen mindenki, akit valaha ismertem számukra ismeretlen fogalom leszek. Eltűnök a világból, mintha nem is léteznék. Legalább is egy időre.

Sóhajtottam mielőtt ismét felszínre törnének a belső félelmeim, és pár embert kikerülve indultam ki a parkolóba. Grimaszolva néztem fel az égre, hiszen már a Seattle-i repülőtéren is borús idő volt, mintha már is Forks-ban lennék. Bármennyire is rossz kedvem lett az ismét párás és esős idő miatt, szívem már a gondolatra is hevesebben kezdett verni, ha arra gondoltam, hamarosan újra láthatom az én lovagomat.

Felnéztem, de a mosoly az arcomra fagyott, majd szívből nevetni kezdtem. Azt hittem Charlie fog elém kijönni, de nagyszerű meglepetés ért.

- Szia, szépségem! – vigyorogta Jacob, akit már hetek óta nem láttam. Majdnem könnybe lábadt a szemem, majd boldog nevetéssel ugrottam az óriásom nyakába.

- Jacob! Úristen!

Hangosan és önfeledtünk nevettünk, most ebben a pillanatban az sem érdekelt, ha megbámultak az emberek. Annyira örült a lelkem, hogy épségben látom őt. Semmi baja, jól van, minden rendben van vele. Legalább is testileg…

Továbbra is boldog mosollyal az arcomon léptem tőle egy lépést, majd jól megnéztem. Tényleg úgy láttam, hogy nincs baja kívülről.

- Mit keresel itt?

- Én hoztam el. Látni akart – döbbenten néztem oldalra, ahol Edward állt. Iszonyatosan szégyellni kezdtem magamat, amiért ennyire nem vettem észre őt. De Edward nem volt dühös, boldog mosollyal az arcán várta, hogy oda menjek hozzá. Azonban én annyira zavarban voltam, hogy ennyire nem gondolkodtam, hogy nem mertem még rá nézni sem. Aztán bár szégyennel és bűntudattal az arcomon és lelkemben odaléptem hozzá, majd megöleltem. Éreztem, hogy Edward kissé késve ölel vissza, sőt olyan furcsa volt. Biztos, hogy megbántottam, de úgy éreztem, hogy nem ez a baj.

- Szia – suttogtam fülébe, majd rohamosan peregni kezdtek a képek az együttlétünkről. Bár egy napja se volt, hogy nem láttam őt, még is úgy éreztem magam, mintha igazán egész lennék.

- Üdv újra itthon – hangja bár mosolygós volt, egész testén éreztem a feszültséget. Összevont szemöldökkel váltam el tőle, majd kapkodni kezdtem fejemet a két szívem között.

- Ti… meg… hogy… hogy… együtt jöttetek el értem… de hát? – nehezen tudtam összepakolni a szavakat, de végül habogtam valamit. Bár mindkettőt megmosolyogtattam az értetlenkedésemmel, nem tudtam nem észrevenni azt a gyors pillantást, amit Edward vetett Jake felé. Talán csak bemagyaráztam magamnak, de még is úgy éreztem, mintha titkolnának előlem valamit. – Oké! Ez a hétvége nekem csak meglepetéseket tartogat – motyogtam, mire mindketten kuncogni kezdtek. Gyors és jelentőségteljes pillantást váltottam Edwarddal, akinek szemei felcsillantak és számomra perverzen megeresztett egy csibészes félmosolyt.

Edward egy szó nélkül tette be a táskámat a kocsijába, majd végig a hazafelé úton hallgattam Jacob mesélését. Elmondta mi van a la pushi-akkal, Emily terhes lett, de még előtte megejtik a lagzit, Leah még mindig morcos, Seth pedig egyre gyorsabban nő. Megtelt szívem teljes nyugodtsággal, ahogy a sztorikat hallgattam. Annyira jól esett végre minden problémamentes meséket hallgatni. Aztán megtudtam, hogy a két egyetlenem között mi ez a nagy haverkodás. Jacob Black bevésődött. Azt hiszem ennél meglepődöttebb arcot nem is vághattam volna. Hiszen alig volt három hete, hogy elbúcsúztam Jacob-tól, tudva, ő mennyire gyűlölni fog, amikor vámpírrá válok. Most pedig úgy nézett rám, mint a legjobb barátjára. Természetesen nagyon örültem neki, de nagyon meg akartam ismerni Jenny-t. Kíváncsi voltam, hogy milyen az a lány, akit Jacobnak teremtettek. Nagyon bizarr és félelmetesen új volt nekem Jacobot úgy látni, hogy szomorúan sóhajtozva rimánkodik Jenny után az ablakon kibámulva.

Edward is mesélt nekem mi van a családjával, meglepődtem, mikor meghallottam, hogy Rosalie és Alice egészen Párizsba akarnak utazni egy ruha kollekció miatt. Carlisle-nak, mint mindig sok a munkája, de mivel sose tudott elfáradni, örömmel segített a betegeken. Edward végig fogta a kezem, vagy olykor a térdemet simogatta. Az ütő akkor állt meg bennem, mikor a keze feljebb csúszott a combomra, és ujjaival körözni kezdett lábam belső felén. Megütközve néztem rá, de mikor megláttam pimaszos mosolyát, tudtam ugyanarra gondolunk.

Számomra túl hamar Forks-ba értünk, de ami még meglepőbb volt, hogy Edward nem a város felé vette az irányt, hanem feléjük.

-Miért megyünk hozzátok?

- Gondoltam beszélgess egy kicsit Alice-szel – megrántotta vállát, de ez a lazaság nem volt annyira laza, mint hitte. Láttam rajta, hogy nyomasztja valami, de Jacob előtt nem akarom faggatni. Attól, hogy Jacob már csak a legjobb barátom, nem fogom előtte kiteregetni a magánéletemet.

- Pedig arra gondoltam, hogy a holnapi napot nálatok töltöm – pedig eldöntöttem, Alice nem látta?!

- Ez nem volt kérdés, hogy nem engedlek el magam mellől – nézett rám, majd megláttam, hogy megérkeztünk. Nem tudtam rá válaszolni, mert kipattant a kocsiból és kinyitotta nekem az ajtót. Megköszöntem, és a ház felé vettem az irányt, de a morgás megállított. Észre se vettem mikor, de Jacob már farkas alakban állt mellettünk, illetve a kocsi mellett. Valamit kommunikált Edwarddal, ugyanis végig egymást nézték, Edward pedig bőszen bólogatott. Jacob még barna és meleg szemeivel rám nézett, ami tele volt daccal, és küzdeni akarással, na meg mérhetetlen mennyiségű védelmezéssel. Ismét azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem, de akkor láttam utoljára ezt Jacob szemeiben, amikor egy csapat újszülött vadászott rám. Valami baj lenne?

Összevont szemöldökkel néztem Edwardra, aki türelmesen várta meg, amíg szemeibe nézek.

- Minden rendben?

- Én is ezt kérdezhetném – motyogtam, amire csak legyintett. Közelebb lépett, és karjait előre nyújtotta, hogy megöleljen, de én hátrébb léptem és mellkasom előtt összefontam karomat. Láttam szemében az értetlenséget, de dacosan és kitartóan néztem rá. Most már biztos voltam benne, hogy valamit elhallgatnak. – Mit mondott neked Jacob?

- Bár bevésődött, de az aggodalma irántad, nem változott – mondta mosolyogva, és ismét közelebb akart lépni, de megint eltávolodtam tőle.

- Biztos, hogy nem titkoltok el semmit előlem? – kérdeztem komor arccal. Edward szemei hirtelen sötétek lettek, és arca is megfagyott. Pókerarccal méregettük egymást, bár én kezdtem érezni a szorító sírást. Túl sokáig hallgatott, ez sosem jó jel. – Edward! Mondd el az igazat, mi történt, amíg nem voltam itt?

- Miért csinálsz a bolhából elefántot? – fakadt ki ingerülten, amire eltátottam számat. – Nem történt semmi, nincsen baj, egyszerűen Jacob még mindig meg akar védeni, akár tőlem is. Már nem szerelmes beléd, de akkor sem barátkozott meg a gondolattal, hogy hamarosan vámpír leszel.

- Nem csak ő – mondtam halkan, de persze meghallotta. Szemei hirtelen szikrákat kezdtek szórni, majd összepréselte ajkait és úgy mondta nekem dühösen.

- Ne kezdjük újra rendben? Most nincs türelmem még ezt is lenyelni – nem értettem az utolsó mondatát, de mindenesetre az én fejemben megmaradt. Könnyeimmel küszködve és mérhetetlenül dühösen mentem el mellette, hogy berohanjak a házba.

Aztán legyűrtem a sírógombócomat, és erőltetett mosollyal léptem be a nappaliba.

-Sziasztok!

- Bella! – kiáltottak fel kórusban. Alice a nyakamba vetette magát, Esme is megölelgetett, ahogy Emmett is, bár azt kihagytam volna. Nem láttam, hogy bejött-e esetleg Edward, de nem is tudtam ezen gondolkozni, ugyanis Alice csacsogni kezdett.

- Jaj úgy örülök, hogy itt vagy végre! Hogy van Renée? És Phil? Meglátszik, hogy volt részed egy kis napozásban, barnább lettél! Jaj, de jó, legalább ha rád adom a kék ruhát, akkor nem fogsz úgy kinézni, mint egy albínó! És…

- Elég lesz Alice! Hagyd levegőhöz – hálás voltam Jaspernek, ismert is már annyira, hogy tudja nem az én műfajom, és valószínűleg érezte is meglehetősen pocsék hangulatomat. Hát… a repülőn még nem így terveztem a mai napot.

-Alice! Holnap majd átjövök, de hazavinnél? Este van és fáradt vagyok – bocsánatkérően néztem Esme-re, aki csak bőszen bólogatni kezdett.

- Menj csak Kincsem, biztos kimerített az út! Majd holnap elmesélsz mindent! – Esme kedvesen megölelgetett, majd barátnőmre néztem, aki a hátam mögé meredt. Kérdőn fordultam meg, de talán nem is kellett volna. A sötét, fenyegő szemek dühösen villantak meg döntésemre. Lehajtottam fejemet, hogy ne kelljen állnom a tekintetét, de nem hihette, hogy ezek után nyugodtan tudok vele együtt lenni. Érzem, hogy valami nincs rendben, Edward valamit eltitkol.

Alice megfogta kezemet, majd szomorú mosollyal az arcán húzott a garázsba, a kocsijához. Tudta, hogy most nem kell faggatnia semmiről, nincs lelkierőm most ehhez. Csak haza akarok menni, hogy kibőgjem magam. Miért kell mindig mindennek elromlania? Azt reméltem egész hazafele jövet, hogy végre a szexszel már nem lesz problémánk. De a már pár napos hullámunk még mindig tart. És kitudja meddig…

Hatalmas fájdalom járt át, hogy Edward csak úgy hagyta, hogy elmenjek. Nem állított meg, nem szólt semmit, csak félre állt.

- Hogy jutottunk el idáig? – nyögtem fel halkan, majd kinéztem a zuhogó esőre, mikor a kocsi megállt Charlie háza előtt.

- Talán meg kéne beszélnetek egyet, s mást – mondta és jelentőségteljesen nézett rám.

- Te tudsz valamit? Elhallgat valamit előlem igaz? – a gyanúm ezzel beigazolódott. Edward hazudik.

- Én nem mondok se igent, se nemet. Nem szeretnék beleszólni olyan dologba, ami nem tartozik rám. De a bátyám nagyon rosszul csinál valamit. És erre lehet csak későn fog rádöbbeni.

- Köszönöm – hadartam, majd ingerülten kipattantam a kocsiból. Nagyon jól tudtam, hogy Alice nem választhat a bátyja és köztem. Se Edwardnak, se nekem nem ad igazat, bár testvérét mindig kioktatja, ha helytelenül cselekszik. És igenis feltűnt, hogy Alice nem kedvesen mosolygott szerelmemre.

Mérges voltam, mert nem mond el nekem semmit, de bűntudatom is volt. Talán túlreagáltam, de hiszen ha hazudik, akkor nekem kellene duzzognom és nem neki!

-Mit állsz ott kint? – felkaptam a fejem Charlie mogorva, de örülő hangjának. Elmosolyodtam magamat, majd felkaptam táskámat és felé szaladtam. – Végre itthon kölyök! Aggódtam, érted.

- Nincs semmi baj, jól vagyok – motyogtam és megforgattam szemeimet.

- Hogy van anyád és Phil? – kérdezte, persze semmi kíváncsiságot nem hallottam hangjából. Grimaszolva követtem őt a házba, majd miután a lépcsőre letettem a csomagot a konyhába igyekeztem.

- Jól vannak. Sajnálom, hogy ilyen sokára jöttem csak haza. Összeüthetek valamit, ha gondolod.

- Eléltem pizzán – mondta, mintha mi sem lenne természetesebb. – És bemutatok neked valakit – morogta zavartan, majd megfogta vállamat és a nappaliba kezdett tolni. Meglepődtem, mikor egy férfit találtam ott. Háttal állt nekem, a polcon lévő fényképeket bámulta, majd meghallva érkezésünket, megfordult. Idősebb férfi lehetett, barna hajjal. Azonban míg Charlie nagyban motyogni kezdett, én kővé fagytam. túlságosan ismertem már, ezt a fehér bőrt, és az arany szemeket. Riadtan néztem apára, aki teljes nyugodtsággal állt köztem és a férfi között. – Bella?

- Igen? – ziháltam, és rámeredtem az idegenre. Egy vámpír van a házban!

- Ő Scott. Még a gimiben egy volt osztálytársam fia – jó kitaláció, gondoltam, de aztán rájöttem, akár még igaza is lehet. – Erre járt, és beugrott. Apád hogy van?

- Meghalt – mondta, mire libabőrös lettem. Nem is csoda, ha kiszívtad a vérét.

- Főzök valamit – motyogtam, aztán már ott sem voltam. Próbáltam visszaállítani szívemet a rendes ütembe, de a tudat, hogy egy vámpír van a házban, aki még idegen is megrémített. Abban az egyben biztos voltam, hogy nem akarja bántani Charlie-t, különben már megtette volna.

Fel kellett hívnom Edwardot, sürgősen! Jó alibi is volt a kipakolás, így a nappaliba se nézve futottam fel. Szívem eszeveszett tempóban vert, miközben a telefonomat kerestem remegő kezekkel. Kapkodva fordultam meg, de abban a pillanatban fel is sikoltottam. Illetve csak tettem volna, de az arany szemek megvillantak és kezét a számra tapasztotta. Elmosolyodta magát, majd szabad kezével ujját a saját szájára rakta mutatva, hogy maradjak csendben.

- Végre megtaláltalak – mondta, mire egész testem remegni kezdett. Mit akar tőlem? És Alice miért nem látta előre? Miért engedett be a házba, miért nem figyelmeztetett? Ennyi lett volna? Úgy kell meghalnom, hogy Edwarddal összevesztem. – Nem akarlak bántani, de kérlek, ne sikíts – kért, majd miután sírógörccsel bólintottam elhúzódott tőlem.

- Mit akarsz tőlem? – suttogtam és imádkoztam, hogy Alice-nek látomása legyen. Elakartam dönteni valamit, de hogy lehet eldönteni valamit, amit nem akarsz véghez vinni?

- Egyelőre semmit – kifürkészően méricskélt, majd elmosolyodta magát. – Ugyanolyan vagy, mint nagyanyád.

- Nem ismertem – motyogtam, és a kezemben tartott telefonra néztem, ami rezegni kezdett. A kijelzőre pillantva láttam, hogy Edward hív, ráadásul nagyon türelmetlenül.

- Ne vedd föl, hidd el rosszabbul jársz – vigyorogta, mire dühösen az ágyra dobtam a telefont.

- Mit akarsz tőlem? – ismételtem, egyre nagyobb méreggel és kétségbeeséssel.

- Sok mindent, de nem az életed kell nekem – nagyon viccesnek találta a feltételezést, de nekem a hátamon folyni kezdett a víz. – Legalább is, nem elvenni akarom, hanem pont az ellentéte.

- Vagyis?

- Azt akarom, hogy még véletlenül se legyél vámpír! – fakadt ki.

- Honnan…? – elakadt a lélegzetem, agyam pedig lázasan pörögni kezdett. Mennyi mindent tudhat rólam?

- Sok mindent tudok, sőt még többet, mint amit te és a barátod eltudtok képzelni.

- Edward?!

- Már régen túl lennénk ezen, ha hétvégén nem mész el! De csak most tudtalak megtalálni! – magyarázta, valóságos kétségbeeséssel. – Ráadásul a barátod elég nyers stílussal fogadott, nem is érdekli, hogy egyáltalán mi rejtőzik benned!

- Egy pillanat! – ki keltem magamból, ahogy lassan a darabkák összeálltak. – Hirtelen kellet elutaznom és Edward nélkül, ami azt jelenti, hogy tudta, hogy errefelé leszel?

- Meg van a képességem, hogy a jelenlétemet és egyáltalán a létezésemet eltudom rejteni. Biztos volt, hogy a kis Alice látott engem, de nem mindig van látomása rólam! Most se érzett meg, mikor hazahozott téged. Csodálkoztam, hogy nem Edward, nehezebb lett volna a gondolataimat is eltüntetni, de így könnyebb volt.

Annyira megdöbbentem, hogy muszáj volt leülnöm.

-Bella?

- Hazudott nekem – suttogtam, majd keserűségem felszínre törve, kezdtem el zokogni, és egyben szinte dühöngeni.