Impossibility 6. Fejezet

-Öhm… most meg hová mész? – kérdezte halkan, mire hátrafordultam. Szemei kétségbeesve csillantak meg, egész testéből áradt a szomorúság. Nem értettem, miért váltottam ki belőle ilyen reakciót, de egyelőre ő volt a legkisebb problémám. Csak egy valaki tudja megmondani, hogy még ennél is biztosabb legyek benne, Edward hazudott nekem, és nem is csak egyszer. Amióta elküldött Floridába, folyamatosan hazudott mindenről. Remegő kezeimet összekulcsoltam, amikor tudatosult bennem, hogy akkor még is miért feküdt le velem? És én miért utáltam ennyire a tudatot, hogy életem legeslegjobb éjszakáját megbántam?

- Velem jössz? – kérdeztem hanyagul. Örömtelien vigyorogni kezdett, majd követett a nappaliba. Ő teljes nyugodtsággal, én feldúltan. – Apa! Elmegyek Jacobhoz!

- Meglett a kölyök? – elcsodálkozta magát, mire csak futólag bólintottam, de már a kabátomat vettem fel. – Nincs egy kicsit késő ehhez? És te Scott? Hová mész?

- Elkísérem. Sötét van, ne járkáljon egyedül ilyenkor – magyarázta, mint valami mintafiú. Szúrós szemekkel néztem rá, de csak mosolygott.

- Nagyon helyes – dörmögte, és végig nézte, ahogy kiszaladtunk a szakadó esőbe, majd bepattantunk a járgányomba. Sokáig nem is szólt hozzám Scott, nekem pedig nem volt annyi türelmem hozzá, hogy csevegjek vele. Mérhetetlenül dühös voltam Edwardra és hatalmasat csalódtam benne. Eredetileg Jacobhoz akartam menni, de aztán meggondoltam magam. Jobb, ha személyesen tudom meg az illetőtől.

- Miért is vagy most kiakadva? – kérdezte halkan, láttam rajta, hogy szórakoztatónak találja mérgemet.

- Edward tudta, hogy a közelben jársz, így félve, hogy előbb utóbb kiszúrsz engem, elküldött jó messzire. A lényeg benne az, hogy nem mondta el, miért kell elutaznom. Mindenféle hülyeséget kitalált, aminek persze van értelme, így nem gondoltam volna, hogy valójában egy idegen vámpír áll a háttérben. Szombat este még el is jött Floridába és…

- Akkor ezért ment el olyan gyorsan – kiáltott fel meglepődve, mint aki végre felfogott valamit.

- Miről beszélsz?

- Hát már pár napja erre kószálok, a kutyák pedig meg is éreztek. De nem Alice látott rólam valamit, hanem találkoztak a farkasokkal, akik elköpték, hogy ezen a területen körözgetek. A barátod nyilván félve tőlem küldött el minél messzebbre, ez érthető, én is így cselekedtem volna a helyében – bólogatott.

- Nem az bánt, hogy elküldött, hanem, hogy hazudott! – fakadtam ki. – Nem mondta el, még ma sem! Pedig észrevettem a jeleket, láttam, hogy valami nem stimmel velük! Először is, együtt jöttek Jake-kel, értem, holott mindig is utálták egymást, később kiderült, hogy azért lettek ilyen jó haverok, mert a barátom bevésődött! Aztán úgy dumáltak, hogy még véletlenül se értsem a dolgokat, de feltűnt, hogy valamit nem akarnak elmondani! Aztán Edward úgy állította be, mintha én látnám rosszul! Ezt még nagyon megfogja bánni! – Scott csendben hallgatta végig kifakadásomat, majd miután befejeztem nyugodtan megszólalt.

- Azért ne legyél túl szigorú hozzá. Bár én nem hiszem, hogy tudnék hazudni a szerelmemnek – motyogta orra alatt és kinézett a mellettünk elsuhanó sötét erdőre.

- Szeretném tudni, hogy pontosan mi történt – jegyeztem meg célozva rá, hogy mesélje tovább.

- Hát pár órára távolabb mentem, de persze üldöztek, aztán úgy gondoltam jobb, ha nem titkolózok tovább, és persze bíztam benne, hogy Edwarddal leszel, így végre beszélhetünk. De megtudtam, hogy nem vagy itt, Floridába pedig nem mehettem. Nagyon mérges voltam, mikor megtudtam, így nem lehettem valami bizalomgerjesztő. De már nagyon régóta kereslek téged. Edward viszont nagyon védelmező, teljesen kiakadt, mikor megtudta, hogy te kellesz nekem – Scott nevetni kezdett, de én nem találtam viccesnek. Belsőmet egy fajta nyugodtság és szerelem töltötte el, tudtam, hogy Edward milyen. De nem javított a helyzetén! - Aztán elküldtek, kicsit csúnyán, hogy ne merjek a közeledbe menni. Nem tudták, hogy miért is kellesz nekem, így megvártam a megfelelő alkalmat.

- És ez tűnt a megfelelő alkalomnak? – kérdeztem kissé gúnyosan, ami nem tetszett neki. Figyelmeztetnem kellett magamat, hogy bár eddig nem bántott, ezután se tenné meg, de ettől függetlenül még sem ismerem, és akkor is egy vámpír. Könnyűszerrel megölhet, ha elpattan nála a cérna.

- Tudtam, hogy amíg a Cullen család nem biztos benne, hogy a közelben vagyok-e, addig nem fognak magadra hagyni. Kapóra jön a képességem is. Mindenképpen beszélnem kellett veled – nézett rám komolyan. – Bella, te…

- Nézd, szeretném, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba. A Cullen család meg fog nyugodni, ha ők is hallani fogják miért kerestél te ennyire engem – mondtam, mikor a nagy ház felé befordultam.

- A cápák közé akarsz dobni? – kérdezte félig mosolyogva, de tudtam, hogy nagyon feszült lett. Én is az lennék a helyébe, hiszen ők sokkal többen vannak és ráadásul nem is bíznak benne. Nem tudja megvédeni magát, ha a család rátámad, de bízom benne, hogy ilyesmire nem kerül sor. Inkább a farkasokra jellemző ez a hirtelen támadás.

- Azt akarom, hogy ők is hallják – magyaráztam, majd sóhajtva megálltam a kivilágított háznál. Bíztatóan mosolyogtam Scott-ra, aki látványosan nyelt egyet.

Nem kellett sokáig várnunk, épp, hogy megkerültem a kocsit, Edward kirohant a házból, majd lefékezett előttem. Félszeg mosollyal az arcán lépett közelebb, majd lefagyott az arcáról a mosoly, mikor hátam mögé nézett. Szemei feketék lettek a dühtől, és felszisszenve szólalt meg.

-Ez….

- Te vagy az utolsó személy, aki most fel lehet háborodva! – mondtam magabiztosan, mire rám kapta szemeit. Szomorúan sóhajtott fel, majd bűntudatosan fúrta tekintetét az enyémbe.

- Bella, sajnálom, én…

- Majd később – mondtam lehajtott fejjel, majd Scottra néztem. – Gyere! – gyomrom liftezni kezdett, ahogy végig néztem Edward arcát, elhaladva mellette. Láttam, hogy iszonyatos lelkiismeret furdalása van, tudta, hogy rájöttem mit tett.

Izgulva léptem be a házba, a két vámpírral az oldalamon, majd a nappaliba mentem, ahol legjobb megérzésem szerint a többiek tartózkodtak.

- Bella! Mit keresel itt ilyen későn Kicsim? – nem csak Esme, de a többiek is meglepődtek a késői látogatásom miatt. Nem mondtam semmit, csak beljebb lépve az ablakhoz sétáltam, és hagytam, hogy a pár perces döbbenet után megszólaljanak.

- Mit keres ez itt? – kelt ki magából Rosalie, amire csak elmosolyodtam magam.

- Üdv újra – szólalt meg Scott. Még én is kihallottam a hangjából a feszültséget, és egy kis félszet.

Éreztem, hogy hideg kezek érintik meg karomat, mire oldalra néztem. Alice állt ott megértő mosollyal, majd hátra nézett. Követtem pillantását, és Edward szemeibe ütköztem. Ott ült a zongoránál, majdhogy nem behúzott vállakkal. Mérhetetlen nagy bágyadtsággal a szemében tekintett rám, én pedig már lassan sajnálni kezdtem őt. Közel jártam hozzá, hogy azonnal odamenjek hozzá és megölelve megbocsássak neki, de aztán Scottra esett a pillantásom. Ismét felszínre tört, hogy mennyire haragszok rá, így inkább eltakartam ezt a késztetést.

- Elmagyarázná valaki, hogy mi folyik itt? – kérdezte Jasper, ahogy láttam teljesen kikészült a sok érzéstől. Sajnáltam őt, igazán. Scott-ra néztem és bíztatóan bólintottam felé.

- Sajnálom, hogy a legutóbbi találkozásunk nem sikerült olyan jól. Nem vethettem valami jó fényt magamra, kicsit lényegre törő voltam – szemeiből őszinteség sugárzott, de a Cullen család még mindig feszülten ült. – A nevem Scott, mint már mondtam és örülök, hogy találkozhattam veletek.

- Tegnap nem örültél annyira neki – motyogta Alice és végig fogta a kezemet. Örültem neki, most mindenképpen szükségem volt egy kis támaszra.

- Ne haragudjatok, nem akartam ilyen durván viselkedni, csak kicsit kiakadtam, mikor megtudtam, hogy Bella nincs itt.

- Mit akarsz tőle? – csattant fel Edward, és eltudtam képzelni, hogy akkor tegnap mit művelt. Helytelenítően néztem rá, mire lehajtotta fejét.

- Fiam – nézett rá Carlisle is, majd mosolyogni kezdett.

- Igaza van én is ki lennék akadva a helyében – legyintett Scott, majd sóhajtott egyet. – Kezdem akkor az elejéről. Nagyon kevés vámpír van tisztába vele, hogy honnan származunk illetve, hogyan jöttünk létre.

- A google azt hozza ki, hogy Káin volt a legelső vámpír – vigyorogta Emmett, de Rosalie a karjára csapott.

- Ezt csak egy mítosz, ami elterjedt, hiszen az igazsággal kevesen vannak tisztába – Scott nagyon fintorogni kezdett erre, majd lassan mellém sétált és közben elkezdte a meséjét. Izgatottan vártam, hogy mit akar kihozni ebből az egészből, és kíváncsiságom az egekbe szökött. – Az emberek ma már egy olyan világban élnek, ahol teljesen elveszett a természetfölötti. És a pénzkereső jósda, nem annak számít – vigyorogta. – Azonban régen, évezredekkel ezelőtt, még nem így volt. Az emberiség olyan életet élt, ahol szinte mindenhol jelen volt a jelenség. Vámpírok, vérfarkasok, alakváltók, boszorkányok éltek még akkor. Innen eredünk mi is végtére.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Carlisle, aki lázas izgalommal itta minden szavát. Mindig is érdekelte őt, honnan erednek.

- Az első vámpír nem Káin volt. A mai emberek már nem is hisznek a vámpírok létezésében, de régebben az a hír terjedt el, hogy Káin fertőzni kezdte az embereket azokkal a tulajdonságokkal, amikkel ő bírt. De ez nem volt igaz. Akárcsak most is a szerelem nagyon sok helyen megmutatkozik és több bonyodalmat okoz, mint gondolnánk – Scott rám nézett, míg én Edwardra kaptam a fejemet egy pillanatra. Szemünk találkozott és bár nem voltam gondolatolvasó, tudtam ugyanaz jár a fejünkben. A találkozásunk első napja. – Egy emberrel és egy boszorkánnyal kezdődött az egész. A férfi ugyanolyan átlagos volt, mint a többi, Maria azonban még is beleszeretett. A férfi még sem viszonozta az érzelmet, Leonárd elutasított a nőt. Erre a nő elátkozta. Úgy gondolta, ha az övé nem lehet, akkor ne legyen senkié sem. A férfi nem értette, hogy miért élt át három napig tartó kínt.

- Miért három nap? – kérdezte Edward összefont szemöldökkel.

- Maria az első napon elvette a férfi erejét és a saját testébe olvasztotta, a második napon elvette az emberi tulajdonságait, a harmadikon pedig kitépte a szívét. De hogy ne halljon meg a férfi valami hókuszpókusszal életbe hagyta. Legalább is látszólag. Leonárd nem értette, mikor felkelt, hogy az érzékei miért lettek sokkal kifinomultabbak, hogyan változott meg a gyorsasága, és miért nem léphetett napfényre. A csillogó bőr a mondás szerint, a férfi tiszta szívét jelképezte. De soha többé nem léphetett utcára fényes nappal. Az éjszaka démona lett. Érezte az éhség és a szomjúság hihetetlen mértékét, de semmi nem csillapította ezt. Maga se tudta miért, de felesége szívének dobogása, a pulzáló vére mindennél jobban csábította. Mielőtt gondolkozhatott volna kiszívta az összes vérét, a szeme pedig ekkor vörös lett. Iszonyatosan mérges lett Maria-ra, így megkereste, hogy csinálja vissza. De a nő, addigra halott volt. A saját életét áldozta fel, hogy a férfi ha vámpírként is, de élhessen.

- Ez iszonyatos – szólalt meg Esme, és bár láttam, hogy mindenki így látja, még is hihetetlennek tartják, hogy innen erednek.

- Köszönjük, hogy megtudtuk még is, hogyan lettünk, de nem értem, mi köze van ennek Bellához? – Edward alig tudta csillapítani dühét, bár Jasperen láttam a koncentrációt.

- Bella Leonárd leszármazottja – mondta ki a nyilvánvalót, mire mindenki megdöbbent.

- Ez lehetetlen! – pattant fel Edward és idegében járkálgatni kezdett. Meg kellett kapaszkodnom Alice-ben, hogy megtudjak állni a saját lábamon, majd Scott-ra meredtem.

- Hogyan? – leheltem erőtlenül.

- Azt hiszem a jelenlévő vámpírok is tisztában vannak vele, hogy a vér iránti vágy mellett is eltörpülnek a fizikai élvezetek. Leonárd se tudta ezeken féken tartani és megtalálta az énekesét. Öt évvel később elterjedt a hír, hogy a nő egy félvér gyereket hozott a világra. Persze a nő meghalt benne, de…

- Egy vámpírnak nem lehet gyereke! – kiáltotta Rosalie dühtől szikrázó szemekkel.

- Nem. De egy embernek igen – mondta Scott megértően, mire felkaptam fejemet. Edwardra kaptam fejemet, aki szintén rémült tekintettel nézett rám. Mielőtt Edward megszólalhatott volna, a szavába vágtam.

- Folytasd Scott! – mondtam, majd szám elé kaptam kezemet. Nem, nem ez nem lehet! Csak egyszer történt meg, biztosan nem vagyok terhes!

- Szóval a kisfiú felnőtt és ugyanaz megtörtént, mint a drága apjánál. Évszázadokon keresztül a vámpírok az utcákat járták, féktelenül és szabadon. Majd megjelent a Volturi, akik rájöttek, hogy ez így nem mehet tovább. A vámpírok miatt akár kipusztulhat az egész emberiség is, amit nem hagyhattak. Így tettek róla, hogy a vámpírok korlátozva legyen, akik ezt nem tűrték. A vámpírok egymást kezdték öldökölni – mondta szomorú sóhajjal. – A félvéreket a Volturi kiírtotta. Szerintük nem maradhatott életben, aki nem tisztavérű. De egy mindig elmenekült. Te vagy az utolsó, akiben még van tiszta vámpírvér és nem úgy, hogy megharapták – nézett rám büszkén, mint valami kincsre.

- És Renée, meg Charlie? – kérdeztem megütközve, hiszen akkor valamelyikben szintén van.

- Charlie-ban már nagyon kevés van. Hiszen az évszázadok alatt egyre kevésbé maradt fent a bizonyos személyben a vámpír rész. Te azonban még az utóbbi évszázadok alatt született közül is különlegesebb vagy.

- Mindig is fura csaj volt – vigyorogta Emmett, míg én elpirultam.

- Miért most kerested meg? – kérdezte halkan Edward és aggódó pillantást vetett felém.

- Bellát megharapták – jött közelebb hozzám Scott, közelebb hajolva mélyen beszívta a levegőt. – Mint valami drog. Charlie azért nem vámpír, mert nem volt szüksége rá, hogy a felszínre hozza az ösztönöket. Amúgy sem tud róla, hogy van benne, de Bellának szüksége volt rá. Illetve, nem is szüksége volt, hanem beindult. Amikor megharapták a teste reagálni kezdett. A születésekor megfagyott ereiben pulzálni kezdett a méreg, ez pedig olyan erőket hozott felszínre, amiről fogalma sem volt. Akik nincsenek vele együtt nap, mint nap, azok úgy érzékelik több ezer kilométerről is, mintha egy nőstény párosodni akarna. Én éppen Moszkvába voltam, de így is megéreztem őt. Minden vámpír érzékelni kezdi ezt, mint egy illat úgy vonzz minden egyes vámpírt.

- Most akkor egy csomó vámpír idetart, aki párosodni akar Bellával? – húzta fel szemöldökét Emmett, de erre a mondatára mindenki csúnyán kezdett rá nézni.

- Csak egy példa volt – mosolyogta Scott. – Úgy értettem, hogy mindenki érzi Bellát, mivel nem olyan, mint a többi.

- Ez remek! – csattant fel Edward, és most kivételesen egyet értettem vele.

- És akkor mi van? – kérdeztem halkan, már egész testemben remegtem az elfojtott sírástól. – Nem sokára vámpírrá válok.

- Épp ezt nem akarom – nézett rám elkomorulva Scott, majd Edwardra kapta fejét. – Nem változtathatod át! Nem csak azért vagy különleges, mert ember lévén van benned vámpír, hanem mert olyan hatalmad van, mint még senkinek.

- Mi eddig nem tapasztaltunk semmi furcsát vele kapcsolatban – lépett mellém Edward, miután Alice félre állt, és derekamra simította kezét. Jól esett a közelsége, a hallottak után, szükségem volt most rá.

- Milyen képességem lenne? – kérdeztem, mint egy holdkóros. Teljesen magába szippantott a történet, amit mesélt rólam, szinte gyomoridegem lett. Mindig is tudtam, hogy csodabogár vagyok, de azt nem, hogy ennyire különc. Semelyik fajhoz nem tartozok!

- Akik Leonárd leszármazottai állítólag rendelkeznek a boszorkány erejével. Vagyis a te véredben is ott kell lennie ennek az erőnek.

- Vagyis? – kérdeztem.

- Ez később talán kiderül, de lehet, hogy akár egy holtba is életet tudsz lehelni, vagy éppen életeket tudsz elvenni. Rendelkezel azzal a képességgel, hogy minden egyes tárgyat, vagy éppen a természeti elemeket egészen a részecskéjéig lásd, amit irányítani tudsz.

- Bella? – éreztem, hogy Edward gyengéden, de határozottan rázni kezdi a vállamat, de csak magam elé tudtam meredni ködös tekintettel. Nehéz volt ennyi mindent felfogni.

- Jól vagyok – mondtam halkan, majd elsétálva mellette a kijárat felé vettem az irányt. Hideg volt már kint, de nem érdekelt, hanem lezöttyentem a lépcsőre, mint egy hete és a földet kezdtem bámulni, majd a hallottakon kezdtem gondolkodni. Kisebb sokk ért, mihelyst tudatosult bennem ez a sok dolog. Ez hihetetlen!

Edward szemszöge:

Bajban voltam, ráadásul nem is kicsiben. Azonban a hazugságom eltörpült mindamellett a sok dolog mellett, amit ma megtudtunk Scott-tól. Bella még az emberek között is furcsa volt, de ma kiderült, hogy a vámpírok között sincs még egy olyan, mint ő. Csak én tudtam kifogni egy ilyen különleges lányt. Szerettem volna mellette lenni, hogy érezze nincs egyedül, és mellette vagyok történjék bármi, de nem tudtam, hogy a dühe mennyire nagy irántam. Féltem, hogy elküldene, ha ott lennék, így hagytam, hogy gondolkozzon és megeméssze egy kicsit a hallottakat. Nem csak neki kellett, hanem az egész családnak.

-Egész jól fogadta – jegyezte meg Jasper annyira halkan, hogy Bella ne hallhassa odakint. Carlisle dolgozószobájának erkélyéről tartottam szemmel, ahol láthattam, hogy mit csinál. – Csak egy órát sírt, ez már jó.

- Hogy van? – kérdeztem, mire fivérem felsóhajtva lépett mellém.

- Nehéz neki feldolgoznia. És nagyon mérges. Nem tudom kire, vagy mire, de szerintem az egész világra. Eddig is csodabogár volt. És kiderült, hogy még ennél is furcsább Ő.

- Csak különleges, ezt a fogalmat mi már megszoktuk, ezért szeretnélek téged is, meg az egész családot megkérni, hogy semmiképp se éreztessétek vele, hogy másabb. Lássa azt, hogy ugyanúgy tekintünk rá, mint eddig – mondtam, mire bólintottam és a családom gondolatai is arról árulkodtak, hogy megértették.

- És te is tudsz úgy viselkedni vele? – rátapintott a lényegre. Még mindig ő az életem, és mindennél jobban szeretem őt. De, hogy ezek után átváltoztassam? Egyáltalán szüksége lenne rá? Egyáltalán mellettem akarna még maradni? – Edward? Tudom, hogy lefeküdtetek, mindenki tudja, és…

- Erre a témára meg még véletlenül se gondoljatok! – fakadt ki megrémülve. – Egyszer történt meg, Bella nem lehet terhes.

- Meglátjuk – motyogta kissé meglepődve kifakadásomon. – De lehet. Úgy értem, ő még ember, ha másképp is nézzük. Tehát kitudna hordani egy babát. Megfosztanád tőle az anyai örömöket?

- Anyai örömök? – keserűen felnevettem, majd cinikusan folytattam. – Igen, biztos átakarja élni, és biztos utána halott is szeretne lenni. Láttam Scott fejében, egy anya se élte túl. A félvér meglett csak éppen a saját édesanyját ölte meg. Én pedig így nem tudnék szeretni egy szörnyeteget. – ezzel befejezettnek tekintettem a beszélgetésünket és gondoltam lesz, ami lesz Bella mellé szegődök. Szüksége van valakire, és szeretném, ha rám lenne szüksége. Még ha el is küld, legalább megpróbáltam. Egy ugrással a furgonja mellet termettem, majd lassan felé sétáltam. Lassan felemelte fejét, és könnyektől nedves arcát megtörölte. Szemei még mindig riadtak voltak, és összébb húzta magát. Letérdeltem elé, majd végig simítottam arcán. Szemeit az enyémbe fúrta, de én nem tudtam elveszni ezekbe a szenvedő szemekbe. Annyi szomorúsággal és elkeseredettséggel volt tele, hogy nem bírtam tovább nézni. Magamhoz vontam, mire mintha erre várt volna, zokogva ölelte át nyakamat. Olyan görcsösen szorított, hogyha ember lettem volna, biztos megfulladok. Nyugtatóan simogattam hátát, és hagytam, hogy kiengedje a gőzt. Annyira rossz volt így látnom őt, én is vele szenvedtem ebben a képtelen helyzetben.

- Mit tehetnék érted? – kérdeztem halkan, és puszikat adtam homlokára és halántékára.

- Vigyél haza – hüppögte, mire bólintottam.

Köszönjétek a sok kritikának, hogy már ma hoztam egy másik fejezetet :D Eseménydús volt és próbáltam hosszúra is csinálni, és szerintem nem is lett annyira rövid :) Hálás lennék néhány kommentért, de nagyon köszönöm, annak, aki már az előzőhöz is írt! Nagy hála nekik és megajándékoztalak titeket ezzel :) Remélem tetszett :)