Impossibility 8. fejezet

Nem tudtam elképzelni se, hogy mi szállt meg reggel. Talán maga az ördög, de az nem tehette, hiszen én vagyok maga a pokol. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Még sose voltam ennyire mérges, és főleg nem Bellára. Csalódott voltam és dühös, nem gondoltam volna sose, hogy Bella így átver. Lehet érzékenyen fogtam fel ezt a dolgot, én nyilván meg is érdemeltem, hogy becsapjon, de az utána levő veszekedésünk túlságosan eldurvult ahhoz, hogy továbbra is ott maradjak. Meghökkentem attól a vörös ködtől, ami elborította az agyamat, és könnyűszerrel akár Bellán is kitölthettem, de ezzel az életével fizetett volna.

- SSssss – ujjait a számra helyezte és elmosolyodta magát. – Semmi baj!

- Hajnalba azt mondtad, hogy már nem haragszol!

- Becsaptalak – adta meg az egyszerű választ, mire felszisszentem. Ezt nem hiszem el!

- Te becsaptál, hogy lefeküdjek veled?

- Nem jó érzés ugye? – kérdezte cinikusan, én pedig nem csak hogy teljesen ledöbbentem, de iszonyatosan mérges is lettem viselkedése miatt. Tudta, ha tisztába vagyok vele mennyire haragszik rám, még akkor elmegyek. De kihasználva engem, fogta magát és megszerezte, amit akart, majd jól belém rúgott.

Teljes joggal megérdemeltem volna, ha utána legalább tisztázzuk. Ehelyett úgy összevesztünk, mint még soha. Bár az utóbbi napokban, hetekben is voltak vitáink, egyik sem ment el odáig, hogy kiabáljak vele. Az én koromban még szinte szabályellenes volt egy nővel akár felemelni a hangnemet, nem hogy csúnyán beszélni vele. Azonban a mai kor hatása miatt, ez az illedelem teljesen kiment a fejemből reggel, és később szégyenkezve a beszédemtől hajtottam le fejemet.

Még is fájt a tudat, hogy nem értett meg. Egyetértek most már vele, hogy nem kellett volna hazudnom. Bekellett volna vallanom neki mindent, de annyira bíztam benne, hogy ennek a vámpírnak semmi köze nincs Bellához. Carlisle és Jasper szerint már a rögeszmémmé vált ez a folytonos aggódás és védelmezés Bella iránt, de képtelen voltam kiűzni magamból. Ő volt számomra a mindenség, nem tudtam nem vigyázni rá.

Teljesen elpattant bennem valami, amikor elkezdte ecsetelni, hogy megfog halni. Megőrültem már a gondolattól is, hogy elveszíthetem őt. Sose beszéltem még vele olyan csúnyán, mint ma. Mióta ismerjük egymást, először mutattam meg neki, és először éreztettem vele, hogy mennyivel felette állok a fajtánkat illetően. Nagyon megbántottam őt, pedig nem akartam. Ő volt az utolsó személy, akit meg szerettem volna bántani, de a dolgok maguktól kicsúsztak a kezeim közül és kimondtam, amit gondoltam.

Nem hibáztathattam érte, hogy megrémült ettől a sok ismeretlentől, hiszen egy kicsit mindenki megijedt, legfőképpen én, de úgy éreztem, mintha direkt veszett volna velem össze. Nem támaszkodik rám, hanem inkább távol tart magától. Haragudtam rá, úgy beszélt, mintha feladott volna mindent.

Bella idejön!

Felkaptam a fejemet Alice szólítására, majd mélyen sóhajtottam egyet. Ideje lenne lassan vadászni mennem, és ezzel nem csak én voltam így. Még kibírom, legalább addig, amíg meg nem beszéljük. Az idegem is lement a gondolattól, hogy még a telefont se vette fel.

Kiszaladtam a szobámból, lefékezve a lépcső alján, mikor meghallottam, hogy Bella nem egyedül jön. Scott miatt nem aggódtam, Jasper részletesen megmutatta nekem, amit az este folyamán beszélgettek, bár azért én is szerettem volna egy kis időt tölteni vele. Lett volna pár kérdésem, de kételkedtem benne, hogy Bella is díjazta volna a kérdéseimet.

- Jobb, ha előbányászod a türelmedet – szólalt meg Jasper felpillantva a könyvből. – Bella dühét idáig érzem.

- Ami jogos is – Alice szúrós tekintete a hátamba fúródott. Nem haragudtam rá emiatt, velem szembe mindig is barátnőjét védte, persze igazságosan.

- Bár nem tudom, hogy igazából mi miatt dühös. Nem igazán rád haragszik, de nem is érzem a lángoló szerelmet – motyogta Jasper, én pedig morogni kezdtem. Utáltam, mikor előveszi a katona énjét és elkezd filozofálni. Igazi kihívás voltunk neki Bellával, hiszen nehéz volt minket megérteni.

- Ugye nem az esküvő előtt fogtok szakítani? – kérdezte Rosalie unottan, bár látszott a gondolataiból, hogy nagyon dühös lenne.

- Nem fogunk szakítani – morrantam fel majdhogynem kétségbeesve. Az lehetetlen, nem fogunk egy vita miatt szétmenni.

- Mondod te – nevette el magát Emmett, aki nagy csodálatomra eddig csendben volt.

- Remélem befejeztétek – néztem rájuk, majd az ajtóra kaptam fejemet meghallva a kocsi motorját. Zaklatottan vettem a levegőt, nem tudtam, hogy Bella most milyen viselkedést mutat fel. Nem akartam hagyni, de Emmett mondata szöget ütött a fejemben, habár a nap folyamán már többször is felötlött bennem a szakítás gondolata. Na, nem az én részemről, de tudtam, hogy nagyon elvetettem a sulykot. Izgatott voltam, úgy éreztem magam, mint a legelső veszekedéskor. Nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá és még jobban rettegtem, hogy Emmett igazat mondott. Csak Bella szerelmében bízhattam, és hogy megtudjuk oldani, legyen az bármilyen probléma.

Nyugtalanul vártam, hogy Bella belépjen az ajtón, és ez a pillanat nem is váratott sokáig magára. Scott csak egy bíztató mosolyt küldött felém, mikor besietett, majd gyorsan megveregetve vállamat a nappaliba csatlakozott a többiekhez. Mély levegőt véve felpillantott, mikor végre egyre közelebb hallottam nehézkes lépteit.

Lassan felemeltem tekintetemet arcára, ami számomra semmi nyugtatót nem ígért. Bella hangosan nyelt egyet, ahogy találkozott pillantásunk, majd szemei megrebbentek. Nem tudtam kiolvasni, hogy mire gondol, pedig mindig tekintete volt a kulcs a fejéhez. Barna írisze nyugtalanságot és zaklatottságot tükrözött, ahogy arca is. Frusztrált volt és folyamatosan nyelt izgatottságában.

- Szia – halkan megszólaltam, hogy legalább lépjünk valamerre. Annyira vágytam rá, hogy a karjaimba zárva bocsánatot kérhessek tőle, de a távolságtartása megrémített.

- Szia, Edward – elkapta fejét, miközben megköszörülte torkát enyhített rekedtségén. Nem volt jellemző rá ez a viselkedés, ezért még jobban összezavarodtam. Tehetetlennek éreztem magamat, hisz ilyen helyzetbe még nem voltunk.

- Jól vagy? – kétségbeesve termettem előtte, de mielőtt megérinthettem volna karját hátrébb lépett. Összevontam szemöldökömet, és mérhetetlen szomorúság járt át.

- Igen, kiadtam magamból és azt hiszem, beszélnünk kellene – hangja egy árnyalatnyival mérgesebb lett és ami, jobban feltűnt, hogy határozottabb is.

- Ebben egyetértünk – bólintottam, és mutatva, hogy nem közeledek felé, amíg ő nem akarja, hátat fordítva neki a nappaliba mentem a többiekhez. Bár beszélgettek valami értelmetlen dologról, tudtam, hogy mindegyik hallgatózott és a lopott pillantásokból is ezt gondoltam.

Pár perc után Bella is megjelent komor arccal, majd töprengés után leült Alice mellé, pontosan velem szembe. Még véletlenül sem emelte rám tekintetét, kerülte minden egyes pillantásomat.

-Ööö… ma vadászni megyünk Scott ugye velünk jössz? – hálás voltam Alice-nek, amiért megtörte a kínos csendet.

- Kéne? – Scott felkapta a fejét a kérdésre.

- Hagyjuk egy kicsit a friss galambokat turbékolni – nevette el magát Emmett és meglepődve vettem tudomásul, hogy ő volt az egyetlen, akinek leesett Alice hirtelen vadászati ötlete. Persze nem kellett volna ezen annyira meglepődve, a családban ő értette a legjobban, hogy mit kell tenni egy nagy vita után.

- Oké – Jasper is rábólintott miközben végig engem nézett.

Remélem, hogy nem fog vitába torkollani ez a beszélgetésetek is! – Alice nem is lehetett volna ennél mérgesebb rám. Szerinte elrontok mindent, amit eltudok rontani Bellával kapcsolatban. Ebben valahogy egyet is értettem vele.

Ha nem akarod, hogy Bella még idő előtt lebabázzon neked, akkor visszafogod magad! – Kitágult szemekkel néztem Scott-ra, aki rettenetesen paprikás hangulatba került, hogy kettesben leszek Bellával. Mondata teljesen szöget ütött a fejembe, és nem engedte elmém, hogy tovább lépjek. Kizártam magamból a fecsegést, és teljesen magamba zárkózva járt az agyam.

Bella teherbe is eshet, most hogy együtt szoktunk lenni. Csak, hogy az eddigiek alapján képtelen lenne túlélni. Akár van benne halhatatlanság akár nem, akkor is ember. Túl gyenge hozzá, hogy egy félig vámpír gyereket a világra hozzon. Nem tudtam túljutni a gondolaton, hogy Bellát elveszíthetem, az én ostobaságom miatt. Most, hogy belekóstoltam a tiltott gyümölcsbe, sokkal nehezebb volt lemondani róla. De nem helyezhettem előrébb a saját fékezhetetlen vágyaimat, amikor ilyen súlyos helyzetbe is kerülhetünk.

Akaratlanul is, de belegondoltam, mi lenne, ha…

Bella állapotos lenne általam. Létezésem során nem játszottam el a gyerek gondolatával. Amikor még lehetséges lett volna, akkor nem foglalkoztam ezzel. Amikor pedig már mást sem köthette le volna a figyelmem, már nem volt érdemes, hiszen vámpírrá váltam. Egy apró poronty tőlem és életem szerelmétől. Ha lehetséges lenne, hogy Bella épségben marad, talán semmi kifogásom nem lenne a dologgal kapcsolatban.

-Edward? – felkaptam fejemet a nevemre, és összezavarodva tekintettem Alice-re. Már senki nem volt a nappaliban, a legjobban Bella hol léte érdekelt. Koncentrálni kezdtem ritmusos szívdobogásra, és kissé megnyugodtam, mikor megláttam Jasperrel a garázsban.

- Hol van Esme és Carlisle? – kérdeztem és lassan felálltam a kanapéról. Kezdek lassan becsavarodni ebbe a sok dologba.

- Carlisle a kórházban, Esme pedig hamarosan megjön, vásárolni ment. De felhívtam, hogy hozzon egy üveg bort. Hazajön és indulunk is!

- Bort? Alice, tudom, hogy van vörös bor, de nem hasonlítható a…

- Hülye! – csattant fel. – Bellának ma estére. Már hat óra van és itt az ideje, hogy induljunk. Felmegyünk egészen a hegyekbe, majd csak holnap jövünk!

- Bella nem szokott inni – kétlem, hogy pont Alice ne lenne ezzel tisztába, plusz nem szeretném, ha Bellát kiütné az egy üveg. Tekintve, hogy én nem fogok inni és amúgy is… - Minek kéne neki alkohol?

- Hát gondoltam legalább egy kicsit oldódna a feszültség köztetek – megrántotta apró vállait és cinkos mosolyt küldött felém, majd ellibbent.

- Köszönöm – mondtam halkan, tudtam, hogy úgyis meghallja. Nagyon sokat köszönhettem neki. Többet tett értem, mint bárki más.

Mély levegőt véve sóhajtottam egyet, majd visszaültem a kanapéra, hogy arcomat kezeimbe temessem. Hogy ronthattam el így mindent?

-Edward? Fiam minden rendben? – ködös tekintettel felnéztem Carlisle-ra, aki megrémülve sietett felém. – Edward, jól vagy?

- Kaptam egy második esélyt – nyögtem fel elkeseredetten. – Adtál egy lehetőséget, egy nem éppen ugyanolyan életet, mint ami a betegségem előtt volt. De egy hasonló életvitelt tudtam folytatni. Mindent megtanultam az élettől, az egyetlenegyet nem… hogy becsüljem meg azt, ami megadatott nekem. Sokszor megbántottalak titeket, amit nagyon sajnálok. Nem tudtam megtanulni mi a fontos.

- Edward, semmi baj – Carlisle sóhajtva leült mellém, és nyugtatóan megveregette vállamat. – A fiam vagy és büszke vagyok rád.

- Akkor mi indulunk is – nem értettem Carlisle most miért váltott hirtelen témát és furcsállva a dolgot emeltem fel a fejem. Esme állt velünk szembe meghatódva, mellette pedig Bella állt szomorúan. Felsóhajtottam, majd elfordítottam fejemet és kinéztem az ablakon. Hallottam, amint a családom és Scott elhagyják a házat, de továbbra sem mertem a szívdobogás irányába nézni.

- Sajnálom – gúnyosan elhúztam számat, neki nem volt mit sajnálnia. Minden az én hibám, kezdve onnan, hogy megismertem őt. Gyenge voltam és elbuktam. Viselnem kellett a következményeket és a reggeli vitánk hatását is. – Nem akartalak megbántani, de annyira dühös voltam rád.

- Tudom – bólintottam.

Bella szemszöge:

-De meg kell értened, hogy bízni szeretnék benned! De az úgy nem megy, ha mindig hazudsz nekem – közel álltam a síráshoz, és nem kellett sok, hogy el is bőgjem magam előtte. Hogy ez miért volt, nem tudtam. Csak arra tudtam gondolni, hogy nekem ez így nem megy, túl sok… Edwarddal nincs közös jövőnk. Szótlanul várta, hogy mindent mást rá zúdítsak, de tudtam, hogy nem csak ő volt a hibás. Csúnya dolog volt tőlem, amit tettem reggel. Bár abban az órában, amíg együtt voltunk nem jutott eszembe, hogy tulajdonképpen mennyire mérges vagyok rá, csak az számított, hogy vele lehetek. – De tudom, hogy csak védeni akarsz. Ismeretségünk óta először ismerem ezt az érzést – nem tudtam megakadályozni és az első könnycseppek legördültek arcomon. Fájt őt így látnom, még rosszabb volt, hogy miattam.

- Neked nem kell megvédened – hangja halk volt és erőtlen, mintha csak valami leszívta volna minden erejét.

- De igen – bólintottam. – Nem tudjuk, hogy mi vagyok én, és hogy… mi lehet belőlem. Olyan sok ismeretlennel állunk szembe.

- Mi eddig mindent kibírtunk nem igaz? – szomorú mosolyt villantott fel, nekem pedig majd megszakadt a szívem.

- Szeretlek – felzokogtam, és még jobban fájt, hogy mikor felpattant, hogy megöleljen elhúzódtam. – De ez így nem mehet tovább. Szeretnék minél többet megtudni magamról, de félek ettől az ismeretlentől. És nem akarlak magammal rántani. Rögeszmésen próbálsz megvédeni, de nem tudsz – Edward szemei tele voltak fájdalommal, tudta nagyon jól, hogy mit szeretnék mondani. Nem voltam biztos a döntésemben, de egyelőre túl sok volt nekem ez. Gondolkodnom kellett, de mellette nem vagyok ésszerű. – Szabadságra vágyom.

- Miért? – kérdezte rekedten és elfordította fejét, hogy ne kelljen állnia könnyes tekintetemet. -  Volt bármikor is, amikor…

- Igen volt. Sose azt nézted, ami nekem jó, hanem ami neked tetszik – folyamatosan sírtam, képtelen voltam nem kiengedni magamból szenvedésemet. – nem én döntöttem, hanem te.

- Nem tudok nélküled élni – suttogta maga elé mérhetetlen sok fájdalommal a hangjában.

- Nem fogsz. Itt maradok. De vége Edward – kimondtam végre azt, ami eddig belül nyomasztott végig. Szívem mintha kettéhasadt volna a kemény döntéstől, amit hoztam. De hiszem, hogy jól döntöttem… vagy még sem?

sajnálom, biztos ezért a fejezetért se lesztek odáig, de csak ennyit telt tőlem egyelőre. hamarosan jön egy szünet, és akkor jobban összetudom szedni magam és hozok nektek egy extra hosszú fejezetet :) Csak győzzétek kivárni, és azért remélem kapok néhány véleményt :/