Impossibility 9.fejezet

Sajnálom gyerekek, csak mostanában nem vagyok formában. Ígérem összeszedem magam, de azért remélem, hogy tetszeni fog és írtok pár sort :))

Edward szemszöge:

Valahogy nem lepett meg a mondata. Már amikor megszólalt végig éreztem szavaiban a búcsúzkodást. Még is olyan váratlan súlyú fájdalom járt át, hogy vissza kellet ülnöm a kanapéra. Térdeimen összekulcsoltam ujjaimat, és kezeimre meredtem üveges tekintettel. Akkor ennyi.. végleg elveszítettem volna egy apró vita miatt? Vagy a hazugságom miatt?

- Csak megijedtél – mondtam halkan, de tudtam, hogy megérti.

- Meg – bólintott, letörölve könnyeit és leült a velem szemben lévő asztalra, majd meleg kezeit az enyémre rakta. – De most már megértettem. Tudom, hogy mit miért tettél velem.

- Pont azért ne csináld te – kaptam fel sötét szemeimet. – Ne ess az én hibámba. Én elhagytalak, hogy megóvjalak magamtól, de rájöttünk, hogy külön nem megy. Most pedig el akarod követni ugyanezt a hibát, mint én? – dühös voltam rá, amiért a félelme miatt el akar üldözni maga mellől. És dühös voltam magamra, amiért tudtam, hogy vesztettem. Bella elég makacs ahhoz, hogy tartsa magát a döntéséhez. Tehát elvesztem, végleg… - Ha azért mert hazudtam akkor…

- Nem azért Edward! – határozottan a szavamba vágott, majd folytatta. – Ha a te helyedbe lennék, azt hiszem ugyanezt tettem volna.

- Nem foglak elengedni – mondtam keményen és ridegen, mire szemei megrebbentek. – Ha azért akarnál elhagyni, mert tudom, hogy már nem szeretsz, akkor minden szó nélkül, elengednélek! De nem hagyhatom, hogy hülye döntést hozz, csak mert megrémültél ettől a sok új dologtól! Azért kéne együtt maradnunk, hogy támogatni tudjalak! – kétségbeesve hadartam és sorakoztattam föl egymás után az érveket, hátha megtudom győzni. – Mindennél jobban szeretlek én nem tudlak… elereszteni, képtelen vagyok rá Bella!

- Nem tehetsz mást – suttogta, és szemeiből újra kibuggyantak könnyei.

- Mondj, amit akarsz, én nem szakítok és pont – felpattantam helyemről hátat fordítva neki, és ekkor jött az a pillanat, amikor tényleg megtörtem. Bella fagyos hangja megállított, és mondatára egyszerűen összezuhantam.

- Magadat hazudtolod meg! Mindig azt mondtad nekem, ha ÉN foglak elküldeni, akkor mész! Nem akarok többé veled lenni, fogd föl Edward! – lassan visszafordultam felé és a sírástól vörös szemeibe néztem, amik tele voltak fájdalommal.

- Kár, hogy a szemed nem azt mondja, amit te – gúnyolódtam vele, hogy leplezzem mekkora fájdalmat hordozok magamba. – De igazad van… ezt mondtam, amikor visszajöttünk Volterrából. Akkor… vége? – kérdeztem a legnagyobb ridegséggel és minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne roppanjak össze előtte.

- Én… - minden egyes porcikája az ellenkezőjét kiáltott, ahogy szemeiben is hatalmas szenvedést láttam.

- Értem – bólintottam, majd nem foglalkozva kétségbeesett szólongatásával kirohantam az erdőbe. Ki kellett szellőztetnem a fejemet, minél hamarabb…

Bella szemszöge:

Megsemmisülve rogytam le a földre és átkaroltam lábaimat. Rég éreztem ekkora ürességet a mellkasomban, ekkora fájdalmat, kínt. Mintha szét akarna feszíteni, felrobbanok a szenvedésbe. Hatalmas nagy hibát követtem el. Tudtam, hogy szükségem van rá. Nélküle semmi vagyok, mintha nem is léteznék. Hogy lehetek ekkora idióta? Miért üldözöm el őt magamtól, amikor mindenkinél jobban nagyobb támasztékot nyújt nekem. Mindig rossz döntéseket hozok és mindig megbántok az egyik szerelmemet. Hetekkel ezelőtt Jacob… most Edward. Mi jöhet még Istenem?

- Bocs, bocs nem akarok zavarni! – felpillantottam Rosalie gúnyos hangjára, ami egyre közelebb ért, majd meg láttam, ahogy megtorpant engem nézve. – Nem volt kibékülős szex, mi? – hangjában mintha enyhe sajnálkozást vettem volna ki. Nyeltem egyet és letöröltem könnyeimet, mielőtt még nagyobb csődtömegnek néz. Már így is szánalmas vagyok. – Héj… - apró mosollyal a gyönyörű arcán lépdelt felém, majd leguggolt előttem. – Fel a fejjel! Csak vitáztok…

- Igazából azt hiszem szakítottam vele – suttogtam zavartan, mire Rosalie szemei kitágultak a döbbenettől.

- Mindig tudtam, hogy egyszer eleged lesz belőle, de hogy ilyen hamar – motyogta maga elé, majd megrázta fejét. – Belegondoltál, hogy egy hónap választ el titeket az esküvőtől?

- Az esküvő – felsikoltottam, annyira hirtelen hasított a tudatomba még ez is. – Ezt nem hiszem el!

- Ez pech – vigyorogta Rosalie, én pedig úgy néztem rá, mint valami őrültre. – Mármint… elég… kínos. Pedig már meg van a ruhám is.

- Rosalie ez engem most egyáltalán nem érdekel! – fakadtam ki teljesen kétségbeesve. – Charlie… és anyáék… Alice?! Hogy ronthattam el mindent így? – leheltem magam elé, egyszerűen már ennél rosszabb nem is jöhet lassan.

- Na, elég volt ebből az önsajnálatból, ez nem old meg semmit! – Rosalie dühösen felcsattant, majd megfogta csuklómat és felhúzott a földről.

Elektromosság cikázott át testemen, de Rosalie is érzékelte ugyanis elkapta a kezét, aminek következtében majdnem visszaestem a fenekemre. Mindketten zavarodottan néztük a másikat, majd kezemre néztem. Még mindig éreztem az impulzust az ujjaimba, apró elektromos gömbökként pattogtak ujjaim hegyén, amit csak én láttam. Egész testem bizseregni kezdett, mintha csak Rose-nak átadtam volna egy kis feszültséget magamból. Úgy éreztem, mintha egy kicsit jobban lennék. Nem nehezült mellkasomra ez a nagy fájdalom, és elkeseredettség, kezdtem jól érezni magam.

- Jól vagy? – kérdezte Rose, majd végig tapogatta testét. – Csak mert bennem elektromosság van, hallod?! – Rosalie ijedten sikoltott fel, bár én nem láttam rajta semmi furcsát. – Minden izmom fáj – szűrte fogai között mérgesen.

- Sajnálom – bűntudatosan és gondolkodás nélkül érintettem meg karját, de nagy hiba volt. Ismét úgy éreztem, mintha Rosalie leszívná az érzéseimet, a fájdalmaimat…

- Hagyd abba! – kiáltotta újra és hátrébb lépett.

- Óhó fiatalok becsukom a fülemet! – Emmett hatalmas termete jelent meg mellettünk, és a perverz vigyorát sem hagyta az erdőben. – Na, ennyi volt?! Rose, öltözz és menjünk, hagyjuk őket….

- Edward és Bella szakítottak – pillantott rá Rosalie közömbösen, majd tovább dörzsölte kezét.

- Heh, úgy szeretlek cicám mindig megnevetetsz – Emmett-ten kívül senki nem nevetett. Mikor észrevette komor ábrázatomat, amire még rá is segített vörösen duzzadó szemem, lefagyott arcáról a vigyor. – Ez most komoly?

- Azt hiszem – leheltem és lehajtottam fejemet.

- Te megőrültél?! És hol van most Edward? – kérdezte teljesen feldúlva, mire megrántottam vállamat.

- Fogalmam sincs. Elrohant.

- Ez a mániája most már – motyogta Rosalie és gyilkos szemmel kezdett méregetni engem. – Miért kell mindig elüldöznöd? Tudod te, milyen nehéz őt megtalálni?

- Sajnálom, én nem így akartam! – kezeimbe temettem arcomat és kínlódva nyögtem fel. – Már azt se tudom mi a helyes és mi nem. Összezavarodtam.

- És ezért dobtad? – Emmett-re rá se lehetett ismerni, még sose láttam ennyire feldúltnak. Féltette az öccsét, ebben biztos voltam, és ami azt illeti én is. Ismerem Edwardot, félek valami hülyeséget csinál. – Remek! Akkor kutató csapatokat kell megint szerveznünk – horkant fel, de végig mosolygott.

- Nem tudom miért mondtam ezt neki – hadartam. – Nem akarok szakítani, csak… annyira felbosszantott reggel és… nem hagy nekem szabadságot! Ha tényleg szakítani akarnék vele, akkor jogosan mondhatnám, hogy nem ad nekem szabadságot. Mindig ő dönti el helyettem, hogy mit csináljunk! Mindig saját magát nézi! Edward önző – a felismerés elemi erővel csapott le rám. Bár mindig is mondogatta magáról, de nem hittem el neki, hisz volt olyan alkalom, amikor nekem csak jól jött, hogy ő ilyen. – Ugye nem fog semmi hülyeséget csinálni? – kérdeztem halkan, de minden egyes sejtem azt kiáltotta, hogy elvesztettem őt.

- Végül is, mikor azt hitte meghaltál egész jól viselte – felkaptam fejemet Rosalie cinikus hangjára és láttam rajta, hogy mosolyog is mellé. – Csak a Volturihoz rohant.

- Most csak szakítottatok – bólintott Emmett, majd belegondolva, hogy mit mondott elhúzta a száját. – Ideje lenne megkeresni, azt hiszem. Felhívom Alice-t!

- Nem kell, már itt vagyunk! – megijedtem, ahogy hirtelen az egész család betoppant, és szégyenkezve lesütöttem fejemet. Már megint milyen gondot okoztam?

- Jól vagy? – azt hittem Alice haragszik rám, kellőképpen meglepődtem mikor megölelve kezdett vigasztalni.

- Elmagyaráznátok, hogy mi történt? – kérdezte Jasper méregetve engem. – Hol van Edward?

- Jelenleg házon kívül – motyogtam kínosan toporogva. – Elrohant.

- Megijedt tőled ugye? – Scott megértően bólogatni kezdett és szemében a sajnálkozás összes jelét kimutatta.

- Bella megrázott, mikor hozzám ért! – Rosalie dühösen csattant fel, és még mindig bizsergő karjára nézett.

- Én nem éreztem semmit – motyogta Alice és megfogta kezemet. Igaza volt, nyugodtan álltam mellette és hozzáérve hideg bőréhez nem történt semmi.

- Elkezdődött – mondta sötéten Scott, és Carlisle-ra nézett. – Bellának nem szabad elmenni sehová egyedül. Nem tudni mi fog történni, nincs tisztába még vele, hogy mit kell magában tartania. Mit éreztél Rosalie? – fordult a szőke szépség felé, aki nagyban ecsetelni kezdte az eseményeket.

- Alice, nem látod, hol van Edward? – Jasper-t talán még sose láttam ennyire kétségbeesve. Őt mindig nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak, és komolynak ítéltem.

- Nem döntött el semmit, csak lézeng – morrant föl Alice és nem hagyta, hogy visszatérjen a valóságba. Üveges szemekkel meredt maga elé, hogy találjon valamit Edwarddal kapcsolatba. – Bár a te döntésedet se láttam – nézett rám egy pillanatig.

- Biztos, hogy jól döntöttél? – kérdezte Jasper elkomorulva.

- Nem, egyáltalán nem döntöttem jól! Én csak… nem akarom őt bántani. A legjobb, ha minél távolabb van tőlem!

- Miért csinálod ugyanazt, amit ő? – Emmett megforgatta szemeit, majd leült Jasper mellé a kanapéra. – Nem volt elég egyszer végig játszani ezt? Tényleg ennyire nem bocsátottál meg neki, hogy visszadobod neki a labdát?

- Fordult a kocka – motyogta Jasper.

- Semmi kockáról és labdáról nincs szó! – csattantam fel türelmetlenül. – Edward tudta mindig is, hogy mivel áll szembe, tudta a korlátait! De én nem tudom! Ki tudja mikor fogok bekattanni egy ismeretlen erő miatt, és ha pont Edward ott lesz mellettem? Én nem élem túl, ha valami bántódása esik!

- Ja, mert így nagyon megvéded, hogy elhagytad – bólogatott gúnyosan Jasper.

- Így is gyötör a bűntudat, ne tegyél rá még egy lapáttal – mondtam, és gyorsan letöröltem könnyeimet. A többiek beszélgetni kezdtek, és szembe találtam magamat Esme sajnálkozó tekintetével. Nem bírtam állni a tekintetét, a tiszta és jó szíve egész bizalommal fordult felém mindig, miközben olyan sokat ártottam már mindenkinek.

Odébb álltam, úgy se tudtam már mit hozzászólni a dolgokhoz, és egyedüllétre volt szükségem. Öntudatlanul mentem fel a lépcsőn, egyenesen Edward szobájába. Nem éreztem jogosnak, hogy bemenjek, még is megtettem. Kicsit úgy éreztem, mintha legalább velem lenne. Ismét éreztem az űrt a mellkasomban, a fájdalmat a hiánya iránt.

Tudtam, hogy magamnak köszönhetem, és nem tudtam, hogy csinálhattam ekkora ostobaságot. Annyira szükségem van rá, szeretném, ha velem lenne. Ha bíztatva átkarolva és azt mondaná, hogy semmi baj nem lesz. Kifog tartani mellettem, történjen bármi. Reménykedtem, hogy ez az idő eljön még, és bárcsak minél hamarabb. Lefeküdtem a francia ágyra, majd oldalamra fordulva kinéztem az ablakon. Már sötét volt, a nap lenyugodott, egy egész nap eltelt a reggeli vitánk óta. Szomorúság járt át, és minden izmom görcsbe rándult a gondolatra, hogy Edward lehet sose jön vissza. Vissza kell jönnie, hogy bocsánatot kérhessek tőle, és esedezze a békülésért.

-Gyere vissza kérlek – leheltem magam elé és könnyeimmel együtt nyomott el az álom.

Edward szemszöge:

Már két nap eltelt, hogy eljöttem Forks-ból. Még az nap este nem akartam belegondolni semmibe. Azt kívántam bárcsak ember lehetnék, hogy ne érezzem azt a szenvedést. De képtelen voltam nem rágondolni minden egyes percben. Szerettem volna, ha csak kis időre is, de nem ezen jár az agyam, különben becsavarodok. Valami nagy marhaságot akartam csinálni, ami eltereli a figyelmemet. Hát, megtaláltam a legjobb módot…. csak bár ne érezném, ezt a hatalmas bűntudatot. Gyűlöltem magamat azért, amit tettem. Mindennél jobban undorodtam magamtól. Eredetileg nem tettem semmi rosszat, hiszen már semmi nem kötött Bellához, a halhatatlan szerelmen kívül. Még mindig hozzá tartoztam és ezen semmi és senki nem tudott változtatni.

Csörgő mobilomra kaptam fejemet, bár ezúttal meglepődtem, hogy nem is Bella és nem is Alice keresett.

-Mi az Jasper?

- Haza kell jönnöd öcsi – dörmögte hangosan Emmett, mire meghallottam, hogy Jasper odébb „sepri” őt. Elhúztam számat, úgy tűnik otthon semmi nem változott a távozásom óta.

- Mi történt? – kérdeztem és imádkoztam, hogy ne Bellával legyen valami. De úgy tűnik imáim nem hallgattattak meg.

- Rosalie és Bella… nos… Bella csinált valamit. Gyere haza és megtudod – Jasper hangja komor volt és éreztem rajta, hogy alig tud úrrá lenni döbbenetén.

- Még nem biztos, hogy felkészültem egy találkozásra – motyogtam és arcom grimaszba torzult a fájdalomtól, ami átjárt.

- Hát pedig azt hiszem igenis ideje lenne – morrant föl. – Ja és Alice irtó pipa rád. Elmondta mit tettél. Eszednél vagy Edward? Ha ezt Bella megtudja, akkor…

- Semmi közünk nincs már egymáshoz nem igaz? – a legnehezebben sikerült kimondanom ezt a mondatot, annyira nehéz volt és csak még jobban nyomatékosította döntését.

- Őrült vagy, de ideje hazajönnöd. Nincs vita – mondta, majd lecsapta rám a telefont. Idegesen felsóhajtottam, hisz minden erőmre szükségem volt, hogy visszamenjek Forks-ba. A szívemhez és egyben a szenvedésemhez.

- Edward? – visszafordítottam fejemet Tanya hangjára, és elhúztam számat meztelen vállaira nézve. – Minden rendben? – kérdezte vigyorogva, mire bólintottam. – Nem hittem volna, hogy egyszer itt fogsz kikötni – mutatott körbe kezével a szobájában, de mivel itt már jártam, nyilván nem erre célzott. Hanem inkább az ágyára, ahol most is csak a vörös lepedő takarta el meztelen testét. – Persze, azért gondoltam, hogy nem fogsz nekem ellenállni örökké, de Bella mellett….?

Lehunytam szememet, na, nem azért, mert Tanya nem gyönyörű nő, hanem a szégyentől, ami elfogott. Mit tettem?

na? mit szóltok hozzá? :) tudom, hogy nem lett valami hosszú, pedig próbálom összeszedni magam, de sok minden összejött és kicsit nehezen megy az írás, de bízom benne, hogy hamarosan vége lesz ennek a kis időnek és újult erővel tudok belevágni ismét :)