Impossibility 10.fejezet

Még sose féltem ennyire belépni a Cullen házba, és ahogy egyre fentebb mentem a lépcsőn, úgy nőtt bennem a szégyenérzet is. Már távolabbról meghallottam Bella szívdobogását és dühömben törni-zúzni akartam. Bár szakított velem, még mindig hozzá tartoztam, úgy éreztem, hogy megcsaltam. Ha megtudja, akkor végleg lemondhatok róla. Mindketten tudtuk nagyon jól, hogy kimondta a véget, még sem szakadtunk szét. Ez a két nap sem volt elég hozzá, hogy teljesen elfogadjam a döntését, bár ezek után csodálkoznék, ha még szóba se akar állni velem.

Alice hangos szitokáradatát is már messziről érzékeltem, és csak nőtt bennem a lelkiismeret. Nem tudtam elhinni, hogy ismét csináltam egy hülyeséget. Pedig olyan sok ideje élek már emberek között, sok tapasztalattal rendelkezem, de úgy tűnik az utóbbi két napba ezeket nem hasznosítottam. Száz éves vámpírként több hibát követek el, mint egy ember.

Megráztam fejemet, majd beléptem a házba és lassan a nappaliba sétáltam, ahol a legnagyobb volt a zaj.

-Sziasztok – mondtam halkan, de csak lassan tudtam felemelni a fejem. Akit a legjobban kerestem nem volt ott, mire koncentrálni kezdtem. Fanyarul elmosolyodtam magam, ahogy beazonosítottam, a szobámban van.

- Jaj végre meglettél – teljesen ledöbbentem Esme mondatán, és ahogy a nyakamba ugrott. – Úgy aggódtunk érted! Azt hittük valami hülyeséget csinálsz! Soha többé ne csinálj ilyet, fiam! – Esme ha tudná, már régen pityeregne. Elmosolyodtam magam kedvességén és szeretetén, pedig ha tudná… és miért is nem tudja? Kérdőn néztem Alice-re, aki szúrós szemével majd lyukat égetett mellkasomban. Esme és Carlisle nem érdemlik meg, hogy tudják az igazságot. Köszönetképp bólintottam, bár jól tudtam, hogy alig várja mikor ordíthat velem egy sort.

-Hol voltál Edward? – Carlisle egyáltalán nem gyanakvóan kérdezett meg, inkább csak kíváncsi volt és aggódó.

- Jártam egyet a környéken – motyogtam.

- Egészen Alaszkáig sétált egyet – ijedten kaptam fejemet Alice-re, de csak gúnyosan mosolygott. Még sose láttam ennyire dühösnek Alice-t, bár teljesen megértettem. – Esme, el kéne ugrani a boltba. Bella, ha felkel biztos éhes lesz!

- Igazad van kicsim – bólintott édesanyám semmit sem gyanítva. – Remélem kibékültek és elfelejtitek ezt az egészet – nézett még rám szomorú mosollyal, majd eleget téve Alice mondatának hamar kocsiba szállt és elhajtott. Carlisle sem maradt a házba, pedig reméltem, hogy legalább egy ideig még biztonságban érezhetem magamat. De a sors ismét ellenem volt, apámnak be kellett mennie a kórházba, de még aggódó pillantást vetett Emmett-re.

-Minden rendben lesz fiam – nyugtatóan megveregette vállát, majd elment.

- Mi történt Rosalie-val? – kérdeztem és csodálkoztam is, hogy nincs itt, alig várva, hogy leüvöltse a fejemet ő is.

- Bella valamit csinált vele – mondta halkan Emmett. Még sose láttam őt ennyire szomorúan, kétségbeesettnek. Annyira elveszettnek tűnt.

- De jól van?

- Még él, ha erre vagy kíváncsi – fakadt ki Emmett, én pedig értetlenkedve néztem fekete szemeibe.

- De Bella….

- Ó igen Bella emlékszel még a mennyasszonyod nevére? – csattant föl dühösen Alice és felpattanva elém állt. Felsóhajtottam, azt hiszem, kezdődik… - Hogy tehetted ezt Edward? Teljesen elment az eszed? Mi lesz az esküvővel?

- Alice nem lesz esküvő – morrantam föl. – Szakított velem!

- És a legjobb megoldás a bánat ellen Tanya volt? – kiabálta ismét a dühtől remegve. – Meg se érdemled Bellát! Nem érdemled meg, hogy egy ilyen nagyszerű lány hozzád menjen! De sajnos ezt nem én döntöm el – motyogta orra alatt, én pedig felhúztam szemöldökömet. – Bella nem tudja mit tettél. Még. Ki akar veled békülni, bár én nem tenném a helyébe. És meg is fogja bánni, ha megtudja mit tettél.

- Szerintem nem kéne neki elmondani – szólalt meg Jasper. Mindketten rákaptuk fejünket, mire magyarázatba kezdett. – Bellának most van elég baja. És különben is… senki nem tudja rajtunk, és Tanya-n kívül, hogy mi történt nem igaz? Mi pedig titokba tartjuk és ennyi. Nem kell még egy sokkot adni neki.

- Újra hazudjon neki? – tátogta Alice kitágult szemekkel, majd mindenki megdöbbenésére, ismét kiabálni kezdett. – Jasper, te sem vagy normális! Itt mindenki megőrült?! Elfelejtettétek, hogy Bella milyen szemfüles? Mindent észrevesz és kétlem, hogy Edward ezek után ugyanúgy tudna hozzá viszonyulni – amolyan figyelmeztető pillantásokat küldött felém, és remélte, hogy nem merek tiltakozni. – Ja, és mi a garancia, hogy Tanya nem fecsegi el valakinek?

- Tudja Tanya, hogy mi volt veletek Bellával? – fordult felém Jasper figyelmen kívül hagyva felesége kifakadását.

- Igen – bólintottam. – Ezért nem érez igazi megbánást, hisz elvégre nem csaltam meg.

- És te? – kérdezte fivérem, mire felsóhajtottam.

- Nem tudom.

- Mernéd azt mondani, hogy nem érzel bűntudatot, kitekerném a nyakadat! – sziszegte Alice, mire kezdett már elegem lenni drága pöttöm húgomból. Meg van a saját önutálatom is. Na, nem mintha nem érdemelném meg mindet.

Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de Alice elviharzott mellettem. Jasper mélyet sóhajtva felpattant és utána ment. Megráztam fejemet, majd Emmett-re néztem, aki az ablakon meredt kifelé.

-Emmett? – halkan megszólítottam, mire épp, hogy felém fordította fejét. – Minden rendben?

- Bella ereje kezd megmutatkozni – motyogta maga elé, és jobban megnéztem fivéremet. Emmett arca teljesen komor volt, szemei alatt még sötétebb karikák húzódtak, egész lényéből a szomorúság sugárzott.

- Mi történt?

- Nem sokkal azután, hogy elindultunk vadászni, Rosalie visszafordult, hogy ő nem fogja bepiszkolni a drága ruháját – Emmett elmosolyodta magát fanyarul. – Mire utána indultam, és beértem őt itthon, már a baj megtörtént. Annyit tudtunk, hogy Bella megérintette Rose-t és megrázta őt. Tegnap még nem volt semmi baj, de ma… nem ismertem rá, egyszerűen úgy néz ki, mint egy…

- Ember – agyvérzést kapva fordultam meg és szembe találtam magam Rosalie-val. Igaza volt Emmett-nek, hatalmas a baj. Rosalie bőre már nem volt olyan, mint eddig. Ugyanolyan volt akárcsak Bella. Még innen két méterről is láttam, hogy Rosalie teste már nem olyan kemény, mint a márvány. Arca kissé beesett volt, szőke haja se ragyogott már úgy, mint két napja, és a szeme barna volt. Az arany szemek eltűntek, átvette helyét Rosalie régi írisze.

- Rose? – döbbenten nyögtem ki, és perceken keresztül bámultam őt. Elhúzta száját, majd elsétálva mellettem Emmett-hez lépett, aki aggódóan karolta át.

- Olyan vagyok, mint egy ember – motyogta felém fordulva magyarázatképp. – De a gyorsaságom nem szűnt meg, ahogy a vér iránti vágyam sem, és az erőm sem. Csupán külsőleg nézek ki úgy, mint egy szánalmas halandó – gyűlölködve mondta ki ezeket, és igazán megsajnáltam Rosalie-t. A vámpír létben az egyetlen dolog, amit szeretett az a szépsége volt. Már emberként nem gondolta magát gyönyörűnek.

- Gyönyörű vagy baby – simogatta meg arcát Emmett.

- Ez hogy lehetséges? – kérdeztem halkan.

- Kérdezd az exedet – mondta Rosalie, majd halkan elnevette magát. – Hallom, Tanya-val volt egy kis kalandod. Gratulálok!

- Kösz – morrantam föl, majd felsóhajtva a szobámba siettem. Előbb utóbb szembe kell néznem Bellával és a tettemmel is.

Remegett mindenem az ajtó előtt állva, reszkető kezeimmel pedig megragadva a kilincset, végre sikerült elég bátorságot gyűjtenem, hogy bemenjek. Alice nem mondott semmi konkrét dolgok, de szavaiból azt vettem ki, hogy Bella még mindig hozzám akar jönni. Lassan felpillantottam a szobámba, de levegőt se tudtam venni, Bella a nyakamba vetette magát.

-Tudtam, hogy visszajössz – mondta boldogan és a könnyeit nyeldeste. – Sajnálom Edward! Annyira sajnálom! – elhúzódva tőlem barna szemeit az enyémbe fúrta. – Hülyeségeket beszéltem, de teljes mértékben igazad van. Nagyon sajnálom! Nem akarok veled szakítani, nem is tudom mihez kezdenék nélküled! Szükségem van rád és…

- Bella…

- Ne, kérlek! Béküljünk ki, rendben? Legyen ugyanolyan minden, mint volt – esdeklően fúrta tekintetét az enyémbe, nekem pedig még erősebb lett a bűntudatom. – Vagy… meggyűlöltél?

- Dehogyis! – gyorsan tiltakozni kezdtem, mielőtt bemagyarázná magának a teljes képtelenséget. – Mindennél jobban szeretlek, csak..

- Kérlek Edward, nagyon sajnálom!

- Elhiszem neked Bella – megsimogattam nedves arcát, mire mosolyogni kezdett.

- Akkor…?

- Rendben, de…

- Nincs de! – hevesen a számra rakta kezét és örömmel nevetni kezdett. – Felejtsük el ezt a két napot, meg az utóbb összes veszekedésünket. Kezdjünk tiszta lappal! Felejtsük el, ami volt és mindent. Csak mi ketten számítunk! Ígérem, soha többé nem hozok ilyen ostoba döntést, főleg nem úgy, hogy nem beszélem meg veled! – nem hagyta, hogy bármit is mondjak, ajkait az enyémre nyomta, mire felsóhajtottam. Két napig abban a hitben éltem, hogy már soha többé nem lesz ebben részben, és egésznek érezve magamat boldog tudattal fogadtam magamba ezt az érzést. Kellemes bizsergés járt át, de nem tartott sokáig. Undor fogott el, mikor a fejemben tódult a tegnapi események, és hogy tegnap még Tanya-t csókoltam meg. Képtelen voltam tovább csókolni Bellát, helyette megölelve magamhoz szorítottam.

- Valamit el kell mondanom – húzódtam el tőle, és nyeltem egyet.

- Edward, felejtsük el ezt a pár napot jó?

- De… ezt tudnod kell!

- Ki fogok borulni tőle? – kérdezte kétkedve, mire gúnyosan elnevettem magam.

- A csoda az lenne, ha nem – motyogtam, majd erőt véve magamon megakartam szólalni, de megint szavamba vágott.

- Akkor nem érdekel! Csináljunk úgy, mintha ez a pár nap meg se történt volna rendben? Most, sokkal rosszabb dolgok is vannak – bágyadtan elhúzta száját, majd rám nézett. – Rosalie…

- Tudom, találkoztam vele. Hogy csináltad? – kérdeztem teljesen csodálva őt.

- Nem tudom – megrántotta vállát, majd magyarázatképp folytatta. – Egyszerűen megtörtént… fogalmam sincs miképp, vagy hogy… eleinte nem is történt semmi, de aztán másnapra Rose teljesen elveszítette a …. külsejét, hogy így mondjam. Nagyon rosszul érzem magam emiatt, ugyanis fogalmam sincs, hogyan csinálhatnám vissza.

- Majd megoldjuk – végig simítottam arcát vigasztalásképp, majd ismét magamhoz vontam őt. Annyira hiányzott a meleg test, ami hozzám bújik. Majd beleőrültem a gondolatba, hogy ebben már soha többé nem lesz részem. És ha kiderül mivel akartam ezt a hiányt pótolni, valószínűleg nem is lesz….

- Megjött Scott – kiabált fel Rosalie. Nem értettem, hogy ez miért olyan fontos, de Bella is látta rajtam, hogy nem értem miért ilyen nagy dolog ez, mire magyarázni kezdett.

- Scott tudta, hogy előbb utóbb bekövetkezik egy ilyen dolog. Szeretne segíteni, hogyan irányítsam ezt a dolgot. Most elment vásárolni, bár nem tudom, hogy mit – ez mind új volt, de, ami ezután következett, azon még jobban meglepődtem. Bellával kézen fogva lesiettünk a földszintre, majd meghallva Scott izgatott gondolatait a konyhába vezettem Bellát. – Ez meg mi? – fakadtam ki megdöbbenve, mikor megláttam a tömérdeksok növényt. Kisebb, nagyobb, közepes de mindenfajta és féle volt.

- Hangulatosabbá teszi a konyhát ez tény – pillantott rám mosolyogva Bella, bár ő is furcsállta ezt. – Öö Scott?

- Ez a sok növény neked kell Bella – mondta, miközben további virágokat pakolt be. – Ez a legjobb eszköze, hogy gyakorolhass.

- Virágokat locsolni szokás, nem megölni – lesújtó pillantást vetettem a megjelenő Rosalie-re, aki csak gúnyosan vigyorogni kezdett.

- Hogy vagy? – fordult felé Bella félszeg mosollyal.

- Nem érzem jól magam, de, azt hiszem, megmaradok – csípős megjegyzését senki nem értékelte, amit észrevéve le is lépett. Legalább nem rontja a levegőt. Sajnálom őt, de Bellát nem hibáztathatja. Azt se tudja szegény mit csinált, hogy várná el tőle, hogy már is kijavítsa, amit elrontot?!

- Remélem minél hamarabb sikerül ezt visszacsinálni – motyogta Bella és szomorúan lehajtotta fejét. – Szörnyű így látni őt.

- Mármint emberként? – kuncogni kezdtem rajta, hogy ő ezt halandóként mondja.

- Igen – Bella gúnyosan vigyorogni kezdett rám, majd elnézett és sóhajtva megrázta fejét.

- Ezt majd megbeszélitek később, bár úgy gondolom ezen nincs mit – mormolta Scott és Bella elé rakott egy szép virágot. – Virágot a virágnak – nevette el magát, majd felém fordulva magyarázatba kezdett. – Bella testében ugyanúgy jelen van a vámpír vér. Vagyis nagy valószínűséggel nem fog már sokat öregedni. Megfogsz állni a fejlődésben – pillantott futólag Bellára, bár úgy éreztem és hallottam, hogy főképp engem akar meggyőzni erről, tekintetbe véve, hogy én fogom őt átváltoztatni. Ha tudná, hogy nem nekem kell magyarázkodnia. – Ugyanúgy fogsz élni, mint egy ember csak éppen a halhatatlansággal is rendelkezel.

- És ha átváltoznék? – kérdezte elkomorulva, bár láttam szemében, hogy mennyire örülne neki, ha nem kéne végig szenvednie három napot.

- Valószínűleg csak látványos változás következne be – nézett rá grimaszolva. – Na, meg a képessége…

- Mi van vele? – felkaptam fejemet és bár nem akartam mutatni, de megrémültem.

- Már így is nagy ereje van – mutatott Bellára, aki a háta mögött kicsit flegmázva adta tudomásomra mennyire nem tetszik neki ez a mutogatás. Elmosolyodtam magam, de figyeltem Scott-ra közben. – Mindenki tudja, aki tisztában van Bella létezéséről, hogy neki határtalan ereje van. Majd ti is meglátjátok, ha végre kibújik belőle.

- Nagyszerű – Bella gondterhelten felsóhajtott, majd barna szemeit rám emelte. Nem mutattam ki, de nagyon ideges lettem ettől a dologtól. Sose voltam híve az erőszaknak, teljesen ellene voltam, de nem egyszer szemtanúja voltam annak, amikor Rosalie felpofozta Emmett-tet, ezzel kihasználva a benne rejlő erőt és nem is sajnálta. Nekem sose kellett emiatt aggódnom, hiszen egy nővel sose voltam tiszteletlen, meg aztán Bella előtt nem is volt alkalmam kipróbálni magam egy kapcsolatban. De aztán megjelent Ő, és ezzel minden megváltozott. Tudat alatt, amit sosem mertem volna bevallani, se kimondani, de igenis valamilyen szinten örültem neki, hogy Bella miatt sose kellett félnem. Inkább nekem kellett féltenem őt, hogy akár egy apró kézlegyintéssel is, de sérüléseket szerezhet általam. Magamtól is féltem, hiszen, ha egy kicsit is erősebben ölelem meg, vagy fogom meg a kezét, már össze is zúzhatom őt. Most azonban kiderült, hogy lassacskán, de igazán nekem kell félnem tőle. Nem tudja még uralni a saját képességét, és erejét. Tudatosan soha nem bántana, de ha kiderül, hogy mi történt köztem és Tanya között, akkor azt hiszem imádkozhatok, hogy ne öljön meg.

Nyeltem egyet saját gondolataimtól, majd feszülten néztem Kedvesemre. Láttam, hogy Bella épp, hogy elkapta fejét, ami azt jelentette, hogy végig aggódva figyelt miközben merengtem. Bíztató mosolyt küldtem felé, majd mellé sétáltam és közelebb toltam hozzá a virágot.

- Menni fog Bella – bólintott, majd feszülten sóhajtott egyet.

- Mit csináljak? – kérdezte végül Scott-ra nézve, aki szembe állt velünk a pult túlsó oldalán.

- Biztos vagyok benne, hogy a képességed az érzelmeidhez köthető – ettől tartottam. Vajon Bella mennyire lenne öntudatlan a dühtől, ha megtudná, hogy én és Tanya…? – Azért hatott tegnap a képességed Rosalie-re, mert nagyon mély fájdalmat éltél át. És…

- Várj – Bella hirtelen szavába vágott és összezavarodva pillantott rám, majd vissza Scottra. – Azt mondtad, hogy a vérem akkor kezdett el változni, mikor James által méreg jutott a szervezetembe. De én az óta már éltem át nagy fájdalmat – félve nézett rám szeme sarkából, mire végre megértettem. Mikor elhagytam, depresszióba esett, a fájdalom miatt egy nagyon erős lyuk keletkezett a lelkében. Ez sokkal rosszabb volt, mint tegnapelőtt, amikor kétségbeesésében szakított velem.

- Ez már pszichésen működik Bella – kérdőn néztem én is erre Scott-ra, aki fáradtan felsóhajtott. – Mindezidáig nem is tudtál arról, hogy mi vagy. Persze, hogy a fejedben ez most már mozogni kezdett és az erőd végre megmutatkozik. Akkor nem is törhetett ki belőled, de már tudsz róla és akaratlanul, de megpróbálja egy részed ezt az erőt irányítani. Érted már? Amikor vasárnap megérintetted Rosalie-t, tele voltál tehetetlenséggel, dühvel, fájdalommal. Veled szemben Rosalie-nek nem volt semmi baja. Miközben a saját érzéseidet elakartad tüntetni magadból, Rose-ból elszívtad a halhatatlanságnak egy részét. Mázli, hogy egyelőre csak ennyire voltál képes.

- Miért, történhetett volna rosszabb is? – rémülten pillantottam rá, mire bólintott.

- Megmondtam. Bella egy életet is eltud venni, ha akar.

- Jó tudni, hogy egy két lábon járó veszélyforrás vagyok, aki bárkit bármikor megölhet – fakadt ki Bella dühösen, de jobban láttam rajta a csalódottságot és az ijedtséget.

- Vagy éppenséggel feltámaszthatsz – jegyezte meg Scott. Erre Bella már nyugodtabb és derűsebb arcot vágott, ami nekem is jobban esett.

- Akkor kezdjük – bólintott végül.

- Melletted leszek – néztem szemeibe, majd megcsókoltam.

Nem tudom mennyire tetszett azért remélem írtok pár kritikát :)) Puszi