Impossibility 11-Fejezet

-Bella ne! – Scott ismét túl későn szólt Kedvesemnek, aki kicsit több energiát beleadva felrobbantott ismét egy virágot. Azt hiszem a konyha nem is nézhetett volna ki rosszabbul. Mindenhol virág cafatok, zöld levelek és persze föld.

Bella mindent megtette annak érdekében, hogy az ereje legjobbját nyújtsa. Már túlzásba vitte, kimerülésig ült a pultnál és egymás után kellet elé raknunk a növényeket. Már azt se tudom, hány virágfajta fordult meg itt, de már két hete megy ez. Bella mindent megtesz, szeretné, ha Rosalie ismét olyan lenne, mint régen, de ez nem megy csak úgy. Scott és Carlisle azt találgatják, hogy Bella képessége olyan határtalan, hogy sokkal több idő kell az elsajátításához. Próbáltam rávenni Bellát, hogy pihenjen egy kicsit, de makacs. Hajthatatlanul szeretné Rose-t meggyógyítani, de nem csak ez szívja le őt. Alice nap, mint nap traktálja az alig két hét múlva bekövetkező esküvőnk miatt. Persze húgom előszeretettel reménykedik benne, hogy kitudódik ballépésem, és Bella elhagy. Teljes joggal megérdemelném, azt hiszem. Kegyetlen voltam Szerelmemmel, az utóbbi két hétben alig értem hozzá. Nem tudtam szembe nézni a bűntudatommal, és csak egyetlen egyszer sikerült túl jutnom rajta. Bellát túlságosan megbántottam ezzel a távolságtartással, így hogy még véletlenül se kezdjen el gondolkozni a miértjén, együtt töltöttünk egy csodálatos estét. Napról napra nő a bűntudatom, már ha ez lehetséges. Többször belekezdtem, hogy elmondjam neki, de valahogy sose a legjobb alkalmat választottam. Nagyon szenvedett a sikertelensége miatt, nem akartam még ezzel is bántani őt, de egyre jobban sürgetett az idő.

-Na, jó… mára hanyagoljuk ezt – sóhajtott fel Scott fáradtan.

- Jacob megijedt tőlem – pillantott rám Bella szomorúan. – Tegnap mikor betoppant pont egy ilyen baleset történt. – oh, igen… régi vetélytársamról nem is kell beszélnem. A pokol legmélyebb bugyraiba küldött, mikor Alice elmondta neki mi történt velem és Tanya-val. – Elfáradtam – Bella felszisszent, majd elkezdte dörzsölni halántékát.

- Pihenned kell – megsimogattam hátát, majd kézen fogva őt húzni kezdtem a nappali felé. – Túlhajszolod magad.

- Máson is kitölthetted volna a mérged – motyogta Rosalie méltatlankodva.

- Jobban vagy? – Rose állapota talán napról napra rosszabbodott. Nem tudott elmenni vadászni, a gyorsaságát mintha elvesztette volna, ahogy a vér iránti vágyát is. Naponta émelygett, hányinger gyötörte – legalább is, ahogy Bella és Carlisle megítélte ez lehetett a baja.

- Úgy nézek ki? – kérdezte Rosalie dühösen. – Tudom, hogy szemét voltam veled, de miért velem kellett ezt tenned? – felnyögött, majd visszahanyatlott Emmett combjára. Fivérem egy percre se hagyta magára őt, mindig vele volt, még vadászni sem volt hajlandó elmenni. – Töltsd ki inkább a dühöd a drága Tanya-n – testem megfeszült és figyelmeztetően morogtam nővéremre.

- Miért pont rajta? – mosolyodta el magát Bella, majd szeme sarkából rám pillantott. Bella elkomorult arcomat látva, majd összevonta szemöldökét. – Tudnom kéne valamiről?

- Nem – még sose került ekkora fájdalomba, hogy ki kellett mondanom ezt az egyszerű szót. Nap, mint nap rágódok rajta, hogyan mondjam el neki. Vagy, hogy egyáltalán meg kellene-e tudnia? Ha elmondom neki, örökre elveszítem. Titokba lehetne tartani az örökkévalóságon át egy ilyen félrelépést? Kétségkívül igen, de képes lennék ekkora bűntudattal élni és szeretni őt?

- Ez nem igaz – szűrte ki fogai között fájdalmas nyögéssel Rosalie, majd felpattant és térdeire görnyedve kezdett el remegni. Emmett aggódva guggolt le elé, és majd fogta, a tálat, ha Rose ismét hányna.

- Annyira sajnálom – Bella leült nővérem mellé, majd végig simított hátán. – Hidd el mindent megteszek. Itt vagyok mindennap, és próbálkozok, hogy igenis sikerüljön téged meggyógyítani.

- Igen, mindennap itt vagy – suttogtam, pedig tisztában voltam vele. Bella kérdőn kapja fel fejét rám, én pedig mosolyogni kezdtem legújabb tervemtől. Nem valami becsületes dolog a megcsalás után, de azt hiszem ez nem rossz ötlet. Szükségem volt erre.

- Örülök, hogy észrevetted – motyogta majd furcsálkodva végig mért. – Mi jutott eszedbe?

- Miért nem maradsz itt? – kérdeztem, ő pedig megilletődve állt fel.

- Hol itt?

- Nálunk! – mutattam körbe. – Hozd ide a cuccaidat!

- Edward annak semmi értelme, hiszen akkor mindig haza kéne rohannom, és aztán vissza, majd este megint Charlie-hoz kell mennem és….

- Úgy értem, hogy maradj itt mindennap. Persze Charlie-nak, majd mindig főzöl, de egyébként itt maradnál.

- Edward ez nem valami logikus – rázta meg fejét grimaszolva, mire türelmetlenül felsóhajtottam.

- Mi lenne, ha ideköltöznél? – kérdeztem tagolva, mintha valami gyerekhez beszélnék.

Döbbenten nézett rám, majd miután felfogta mit kérdeztem, boldog mosoly szökött arcára.

Bella szemszöge:

Egy pillanatig nem értettem mit beszél, de aztán belegondolva határtalan öröm terjedt szét bennem.

- Komolyan kérdezted? – kérdeztem, közelebb lépve hozzám, de semmilyen tréfa jele nem mutatkozott rajta.

- Egyébként is összeköltöznénk, az esküvő után. De érthető okokból, több időt kell most már itt töltened. Kétlem, hogy Charlie annyira odalenne, ha a konyhájában virágokat robbantanál fel – magyarázta lelkesen, én pedig egyre jobban elhittem, hogy mennyire komolyan gondolta ezt. – Itt kell lenned most már, hiszen azt se lehet tudni, hogy mikor történik veled valami. Charlie nem tudhatja meg, mi van veled.

- Igen, ez okos ötlet – bólintottam még mindig hitetlenül. – Akkor… összeköltözünk? – kérdeztem akadozva, mire arany szemeit az enyémbe fúrva bólintott. Nevetni kezdtem örömömben, majd a nyakába vetve magamat mohón megcsókoltam.

- Ööö gyerekek?! – szégyellve magamat, hogy elfeledkeztem Rosalie-ról fordultam meg, hogy szemtől szembe nézzek a villogó szempárba. – Nem tudom mi a rosszabb?! A hányingerem, ami olyan súlyos, hogy mindjárt idehányok egy egész szarvast, vagy hogy a szenvedésem előtt beszélitek meg az összeköltözést és ünnepeltek!?!?

- Ne haragudj – lehajtottam fejemet, és próbáltam nem figyelni Edward simogatására, ami felpezsdítette véremet. Eszembe jutott, hogy milyen mennyei éjszakát töltöttünk együtt, úgy másfél hete és ez egy újabb dologra hívta fel a figyelmemet. Edward azóta még nagyon a közelembe se jött. Mi az oka?

- Tök jó, emberrel még nem éltem együtt – kuncogta el magát Emmett, mire mosolyogni kezdtem. Mióta Rosalie „beteg” ő se volt ugyanolyan. A hangos nevetése elhalt, csak halkan jegyezte meg csípősen a dolgokat, de kivételesen senki nem csapta le érte. Mikor már Rose, vagy éppen Alice, Edward vagy Esme lendítette volna a kezét, belenézve a szomorú, bágyadt, aggódó arany szemekbe inkább meggondolta magát. Bárcsak tehettem volna valamit Rosalie-ért. De már szédelgek a fáradtságtól, ennél többet nem hozhatok ki magamból. Éjjel nappal a konyhában vagyok, a növények előtt ülök és próbálok minél jobban koncentrálni, de eddig még nem sikerült semmi. Valamit tennem kell, de ha Rose tényleg ember akkor Carlisle-nak tudnia kell, hogy mi baja. Bár nem teljesen olyan, mint én a betegségének tünetei olyanok, mint egy átlagos halandóé.

-Üdv kis család! – komótosan felemeltem fejemet, Alice és Jasper tértek haza Seattle-ből. – Megrendeltem a virágokat az esküvőre.

- Már csak két hét – suttogtam, és sóhajtva a kanapénak dőltem.

- És annyi dolgunk van még – Alice sose volt a kapkodós természetű, hiszen mindig jó előre tudta mit akar, és mi hogy lesz. Most azonban mintha kifordul volna önmagából. Kapkodott, nem olyan precíz volt, mint szokott.

- Készen leszel, nyugi – nyugtatta Edward, majd mosolyogva mellém telepedett.

- Könnyű mondani, neked semmit nem kell csinálni – Alice szúrós sötét szemei, szinte lyukat égettek Edwardba. Összevontam szemöldökömet, majd kapkodni kezdtem tekintetemet a legjobb barátnőm és szerelmem között. Alice ritkán szokott dühös lenni Edwardra, és ha az, akkor annak nyomós oka van. De maga Alice kért meg minket, hogy hagy csinálja ő meg az egészet, és nekünk ne legyen semmi dolgunk. De az utóbbi pár napba észrevettem, hogy Alice mennyire dühös szerelmemre. Lenne valami különösebb oka? Történni fog valami, vagy már történt? – Hazamegyek veled! – felkaptam a fejemet Alice örömteli hangjára, de a mosolya immár levakarhatatlan volt. – Charlie-nak be kell jelentened, aztán össze kell pakolnunk a holmidat! Gyerünk, pattanj Bella! – Alice dallamos hangja még sokáig a fülemben csengett, de már a garázsban lehetett.

- Nem nekem kéne veled mennem? – fordult felém Edward aggódva. – Elvégre, velem költözöl össze. Charlie-nak tőlem kell megtudnia. Rám akadjon ki, ne rád, hiszen az én ötletem volt!

- Charlie-t és a dühöngését bízd rám – mondtam, majd felálltam, de visszafordultam felé. – Te addig csinálj egy kis helyet a szobádban.

- Ugye nem gondolod, hogy bármit is kifogok lökni?! – láttam rajta, hogy csak viccel, csak egy szavamba kerülne és mindentől megszabadulna. Csibészes mosollyal közeledett felém, majd átkarolta derekamat. – Elfogsz férni nálam, ne aggódj!

- Tudom, amúgy sincs sok holmim – beharaptam alsó ajkamat, de nem tudtam megállni és azért is belékötöttem. – De azért van pár felesleges cuccod.

- Azok nem is feleslegesek! – felháborodást keltettem szavaimmal, de csak nevettünk rajta.

- Nem sokára visszajövök – mondtam pár pillanat elteltével, majd felpipiskedve óvatosan megcsókoltam. Hiányzott, hogy ismét közvetlen legyen velem, de a napokban ez elmúlt és úgy éreztem, mintha ismét csak az ismerkedés fázisában lennénk. Újra távolságot hagyott közöttünk, alig mert megérinteni, nemhogy megcsókolni. Nagyon szükségem volt rá, főleg mostanában. Nem jól időzítette most ezt.

Ugyanolyan gondosan és elővigyázatosan csókolt, mikor legelőször megcsókolt. Nem vitte túlzásba, éppen, hogy valamennyire éreztem őt. Kissé csalódottan húzódtam el tőle, majd néztem egyre sötétedő tekintetébe. Szemei követelték a folytatást, legalább is ezt láttam benne, még is… nem merte. Hogy miért épített ismét egy falat köztünk, amikor már sikerült mindet áttörni, számomra felfoghatatlan volt. Reméltem, hogy elmúlik ez nála. Nem akartam faggatózni vagy ilyesmi, úgy voltam vele, hogy majd kiböki mi riasztotta meg ennyire. De ez a pillanat, még mindig nem jött el.

-Hamarosan jövünk Alice-szel – mondtam félig mosolyogva, mire bólintott és elengedve engem hátrébb lépett. Utamra engedett, és ez egyre többször volt így. Persze, mindig is idegesített a túlzott aggódása, de nem akartam, hogy ennyire érdektelenné váljon irántam. Azt akartam, hogy érdekelje annyira mi van velem, hogy nyugodt szívvel mehessek az oltárhoz és kössük össze emberi módon az életünket. Éreztem, hogy szeret, bár a cselekedetei, mozdulatai nem ezt mutatták, de egész lénye sugározta, már akkor, mikor csak mellette voltam. Ez megnyugvással töltött el, még is féltem. Bízom benne, hogy Alice esetleg majd ad valami tanácsot ma, és végre elárulja nekem, hogy mi történt.

Edward szemszöge:

Kegyetlen voltam szerelmemmel, ezt én is tudtam. Mikor elengedtem, bennem volt a késztetés, hogy visszahúzzam, de nem tudtam. Kiakartam mondani, hogy mennyire szeretem őt, de úgy érzem, hogy nem hagyhatja el ilyen a számat. Nem hazugság lenne, de nem érdemlem meg Őt.

-Ugye túl jutsz a bűntudatodon? – nem tudtam eldönteni melyik volt a rosszabb. Jasper mondanivalója, vagy a tudat, hogy ennyire még nem ijesztettek meg már egy ideje. – Bella gyanakszik és joggal.

- Szerinted tudja mi történt? – kérdeztem megrémülve, de egybe beletörődően is. Előbb utóbb rá fog jönni mi történt, ha nem magától, akkor mástól és akkor én eláshatom magam egy életre. Örökre elveszítem, soha többé nem kaphatom őt vissza.

- Nem. Sejti, hogy valami nem stimmel veled, és ismeri Alice-t, hogy ok nélkül nem haragszik rád – magyarázta, majd hanyagul leült fivérem az ágyra és tovább nézte, ahogy a polcokról leszedek pár dolgot. Számomra kacatok, Kedvesemnek erekjék, még is ő hamarabb kidobná, mint én. – Jobban teszed, ha nem mondod el neki. De akkor lépj tovább, mert így nem fogtok előre lépni.

- Csúnyán viselkedek vele. Ahhoz képest, hogy mi történt egy hete nagyon eltávolodtam tőle – valakinek elkellett mondanom, hogy mi nyomaszt ennyire, és Jasper kitünő személy volt erre. Carlisle elfogult és egyébként sem tudja az igazságot, ahogy Esme sem. Nem érdemlik meg, hogy a szemükbe hazudjak nap, mint nap, de szégyellem elmondani nekik mi történt.

- Valamerre lépj, mert ebből csak rosszul fogsz kijönni – mondta kissé kárörvendően. – És jobb, ha átgondolod mit akarsz a jövőben és beszélsz Bellával. Rá fog kérdezni és ne érjen meglepetésként.

- Egyelőre csak egy gonddal foglalkozok – szisszentem fel. – Akkor fogok még jobban agybajt kapni, ha még a gyerek dolgot is felhozná nekem.

- Nézd, nem kizárt, bár szerintem még nem gondolt bele – Jasper eltöprengett ezen, de elég volt csak az én zavaros gondolataim. – És nem is tervezitek, vagy igen?! – Jasper kissé rémülve kapta rám tekintetét, de gyorsan megráztam fejemet.

- Nem eshet teherbe – keltem ki magamból kicsit hangosan és indulatosan. – Nem veszíthetem el őt!

- Egy gyerek nem akkora dolog…

- Jasper, Bella ember! – ordítottam, mire ülve hátratántorodott. – Nem bírná ki! És kitudja mi lenne az a gyerek!

- Mondjuk a tőled való kis apró baba? – nézett rám, mint egy idiótára.

- Tudod, hogy nem így értettem – megforgattam szemeimet, majd az épp kezembe akadó fényképre néztem. – De nem tudnám elviselni, ha elveszíteném őt.

- Még, ha egy kisgyerek is az ára?

- Még akkor sem – néztem rá, majd elhúztam számat.

- Elég őrült vagy, hogy úgy mondod ezt miközben megcsaltad Tanya-val.

- Oké, először is tulajdonképpen nem csaltam meg, hiszen már szakított velem. Másodszor pedig, más, hogy úgy veszítem, ha tudom épségben van. És megint más, ha már látni se láthatom, mert… tényleg elveszítem.

- Nem fogod, legalább is, amíg a képessége nem mutatkozik meg, nem lesz. Aztán ki tudja.

- Nem fogom hagyni, hogy bármi baja legyen – harciaskodtam. - De ha kiderül, ami köztem és Tanya között történt, akkor… biztos, hogy elhagy. Nem fogja elhinni, hogy ő az életem, és hogy szeretem.

- Ezen csodálkozol?

- Természetesen nem – cinikus hangját, csak szúrós tekintettel méltattam. Mielőtt bármit is mondhatott volna, meghallottuk Rosalie hangos sikoltását. Egymásra néztünk Jasper-rel, majd azonnal lerohantunk a nappaliba, ahol megtaláltuk nővéremet. Rosalie halálra rémült tekintettel meredt Scott-ra, mi pedig már felkészülve a legrosszabbra vettünk fel támadó állást. Emmett sokkolva ült a kanapén egy szót sem szólva, mi pedig csak néztünk döbbenten, hogy mi történt.

-Ez nem lehet – suttogta Rose, majd Scott-ra néztünk, aki magabiztosan állt előttünk. – Biztos vagy benne?

- Teljesen éreztem. Már mozog.

- Mi a fene folyik itt? – kérdeztem és kapkodtam a fejem Scott és Rose között. – Mit mondtál neki?

- Azt mondta… - Emmett megállt a mondatban és hitetlenül megrázta fejét. Megunva, hogy senki nem mond semmit, belehallgattam Rosalie fejébe, aki egy jelenetet forgatott elméjében.

Nővérem a mosdóból lépdelt kifele egy kiadós hányás után, bár senki nem tudta még is mitől, és mit ad ki mindig magából a gyomra. Le volt gyengülve, szervezete már a vért se bírta el, ez pedig egyre rosszabbra fordult. Kótyagos léptekkel sétált vissza Emmett-hez, majd egy futó mosoly után közeledni kezdett felé. De hirtelen megszédült, és még Emmett se volt olyan gyors, hogy elkapja. Scott azonban pont megjelent, és eltudta kapni derekánál fogva. Mielőtt Rosalie egy halk köszönömöt kinyöghetett volna Scott elengedte őt kidülledt kezekkel, miközben azt motyogta ez nem lehet.

-Mit motyogsz? – kérdezte flegmán, szokásos stílusával.

- Rosalie… te terhes vagy!

- Lehetetlen – rázta meg a fejét dühösen Rose.

- Éreztem – mutatta fel kezét Scott még mindig meglepődve. – Benned van!

-Ez lehetetlen! – kiáltottam, majd Jasper-hez fordultam. – Scott azt állítja, hogy Rosalie terhes!

- Mi? – Jasper úgy nézett szét a nappaliban lévőkön, mintha valami idegenek lennének. – Most ez vicc?

- Hogy… hogy…? – Emmett tátogott, mint valami hal, de megértettem teljesen. Ez nem mindennapi hír.

- Scott mi az, hogy érezted? – döbbenetemben én is leültem és megfogtam Rose remegő kezeit. Szegény nagyon kikészült ettől a feltevéstől, de nem tudtam eldönteni, hogy ez jó és boldog döbbenet, vagy pont az ellenkezője.

- Ez a képességem, de már mondtam. A kelleténél jobban érzek dolgokat, érintéssel. Belelátok egy ember fejébe, vagy éppen  a hasába.

- De, Rosalie vámpír! – végre Emmett is felocsúdott a döbbenettől, és most iszonyatosan dühös volt. Féltette feleségét, és főleg azért, mert aggódott, hogy ez csak egy ostoba hazugság.

- Az volt – Scott jól kihangsúlyozta a lényeget. – De Bella által Rosalie szinte emberré vált. És gondolom, hogy azóta már le is feküdtetek, szóval… Bella lehetővé tette ezt. Egy új élet születik benned – fordult nővérem felé, aki könnyek nélküli zokogásba kezdett.

- Nekem ez más sokk – motyogta Jasper, majd a telefonjáért nyúlt. – Fel kell hívnom Alice-t.

- Bellát is hozza ide – mondtam és még mindig ráztam a fejemet.

- Ez biztos? – kérdezte Rosalie teljesen kikészülve. – De hiszen… még nem is lehetne. Alig telt el két hét, mióta Bella ezt csinálta velem!

- A vámpír gyerekek gyorsabban fejlődnek – magyarázta Scott, de rajta nem láttam azt a meglepődést. Mintha már megszokta volna.

- Téged ez a hír nem készített ki úgy látom – hangot is adtam nem tetszésemnek.

- Miért lepődjek meg? – fakadt ki a durva hangnememtől. – Már mondtam, és előre szóltam! Bella képes lesz rá, vagy akkor ezek szerint már tudatán kívül, de képes rá, hogy életet leheljen egy holtba is. Rosalie végülis halott, ha csúnyán fogalmazunk. De Bella egy részét újra élesztette, ez pedig lehetővé tette, hogy a méhe újra működő képes legyen. Ez nem volt meglepő, bár nem gondoltam volna, hogy pont teherbe fogsz esni. Azt hittem először más dolgok fognak jelentkezni.

- Hát ez nagyszerű – csattant fel Emmett, majd felesége elé térdelt, aki a szája elé kapta kezét. – Rose bébim, minden rendben lesz, oké? Felhívjuk Carlisle-t, ő majd segít nekünk, rendben? Rosalie?!

- Nem ijedtem meg Emmett, csak meglepődtem – mondta halkan, majd kezét rátette Em arcára. – Kisbabám lesz – suttogta, majd mosolyogni kezdett. – Kisbabám.

- De Édesem, fogalmunk sincs, hogy ez a gyerek….

- Mit tegyek, ami neki jó? – Rosalie egyáltalán nem foglalkozott férjével, aki majd halálra aggódta magát. – Mit egyek? Mivel tápláljam? Hívjuk fel Esme-t, jöjjön haza! Azonnal el kell neki mondanom! – Rose nem is várt sokáig felpattant helyéről, majd megkerülve Emmett-tet elszaladt. Fivérem sóhajtott egyet, majd utána ment, így kettesben maradtunk Scott-tal. Még mindig nehezen hittem el, hogy Rosalie babát vár. Ez olyan hihetetlen és abszurd! Bella tényleg képes lenne ilyenre? Ekkora ereje lenne?

- Edward – felkaptam a fejemet Scott-ra, aki csak somolygott rajtam. – Ha Rosalie teherbe esett, nagyon valószínű, hogy előbb utóbb Bella is gyereket fog várni. Nála kockázatosabb ez a dolog. Találj ki valamit! Nem lehet gyereke addig, amíg meg nem tudja, hogy egyáltalán ő mit tud. Ha saját magában is tud ártani, lehet, hogy a saját gyerekét ölné meg.

- Nem tudná – kiáltottam, de rendesen megrémített ezzel. – Bella sosem tudná bántani a saját gyermekét.

- Önszántából nem is – mondta ki lassan, majd hátat fordítva ott hagyott engem a gondolataimmal és egyre nagyobb kétségbeesésemmel. 

Nos, nem tudom hogy tetszett, de azért kérlek titeket, hogy írjatok nekem!!!!!!!!