Impossibility 12. Fejezet

Sziasztok! Annyira megörültem a sok kritikának, hogy nem is tartott sokáig, amíg megírtam a következő fejezetet, és nem is lett rövid, legalább is hosszabb lett, mint az eddigiek :) Remélem ez is tetszeni fog legalább annyira, mint az előző :)

Nem tudtam kiverni a fejemből Edward arany szemeit. Annyi érzelem dúlt benne, de egyiket se tudtam hova rakni. Láttam rajta, hogy külön erőfeszítésébe kerül, hogy ennyire távol legyen tőlem, de érthetetlen volt számomra, hogy akkor miért teszi?

Mintha ismét több mint másfél évvel ezelőtt lennénk. Nem tudok olvasni benne, idegen számomra a viselkedése, de ezúttal a magyarázat elmarad. Tudatlanul maradok, és összezavarodva próbálok alkalmazkodni hozzá. Nem akarok az a fajta lány lenni, aki számon kéri a barátját, ha már egy kicsit is másképp viselkedik, de tudom, hogy nála semmi sem egy fellángolás. Mindennek oka van, és van valami háttere. Féltem tőle megkérdezni, féltem a válaszától. Nem akartam teljesen hallani az igazságot, a tudatalattim egy része már azt a gondolatokat vetítette felém, amiket nem mertem jobban fitogtatni.

- Bella?! – felkaptam fejemet Alice paprikás hangjára, majd szégyenlősen mosolyogni kezdett.

- Ne haragudj! Mit mondtál?

- Holnap hozod át a cuccokat vagy még ma? – Alice megértő volt, legalább is úgy látszott.

- Mond meg te – vigyorogtam, de ujjaim játszani kezdtek az eljegyzési gyűrűmmel. Töprengve forgattam ujjam körül, majd felnéztem barátnőm arcába, aki türelmesen várta, hogy végre kibökjem mi bajom van. – Alice?

- Igen? – töretlenül mosolyogni kezdett, de végül visszavonulót fújtam. Alice sosem árulná el a testvérét. Ha baj van, azt Edwardnak kell elmondania.

- Charlie hogy fog reagálni a tervemre?

- Nem lesz baj, bár egy ideig dühöngeni fog, de aztán megbékél és ő maga fogja a bőröndödet kivinni a kocsihoz – kegyesen megadta a választ, és bár titkon tényleg aggódtam apám miatt, voltak fontosabb gondjaim is. Elvégre, ha Edward nem fog elvenni, akkor nem kell költöznöm sehová.

- Az jó – motyogtam, majd mélyet sóhajtottam. Nem fogom tudni hosszú távon elviselni ezt a bizonytalanságot. Vagy lehetséges lenne, hogy Edward tőlem fél? – Alice?

- Miért tart távolságot a bátyám közted és közte? – halványan mosolyogni kezdtem, majd bólintottam.

- Nézd Bella – Alice mosolya lehervadt arcáról, majd gondterhelten leült mellém az ágyra, és megfogta kezemet. – Neki kell elmondania, hogy mi a problémája veled.

- Problémája van velem? – ennél jobban meg se rémülhettem volna. Biztos undorodik tőlem, vagy ilyesmi. Nem vagyok neki elég jó, hiszen legutóbb is egy hete feküdtünk le egymással.

- Igazából nem vele. Hanem… magával.

- Ezt nem értem – megráztam fejemet, már nem tudtam, hogy mit gondoljak. Annyi lehetőség van, hogy miért ilyen velem, de közbe meg mindig ellent mondok a feltevéseimnek. Nem akarna lefeküdni velem, akkor miért tesz mindig utalást rá? Nem szeretne, de ezt a fajta érzelmet, nem lehet így megjátszani, hiszen sugárzik a lényéből, hogy még mindig érez irántam valamit. Félne tőlem? Akkor miért van velem, minden egyes áldott nap a konyhában? – Összezavarodtam Alice – néztem rá könnyes szemekkel, mire szomorúan átölelve vigasztalni kezdett. – Mióta szakítani akartam vele, annyira más. Mintha bűntudata lenne, de miért? Mit tett, amit nem mer elmondani?

- Úgy tudom, te akartad elfelejteni azt a két napot, esélye sem volt bevallani!

- De mit? – szemeim kitágultak a döbbenettől, mire Alice ijedten felpattant.

- Túl sokat mondtam így is!

- Csak beigazolódott a gyanúm, Alice! – mondtam keményen, majd mielőtt megszólalhattam volna, barátnőm telefonja csörögni kezdett. Bocsánatkérően nézett rám, majd felvette. Mormogott valamit, de olyan gyorsan, hogy nem értettem semmit. Hamar lezavarták a beszélgetést, sejtésem szerint Jasperrel, majd gyors búcsú után letette és felém fordult. – Mi az?

- Haza kell mennem, történt valami! – bólintottam, de egyben a rémület is urrá lett rajtam.

- Mehetek?

- Jobb, ha nem. Ígérem, felhívlak, ha megtudom mi történt. De neked most itt kell maradnod! Töltsd még ezt a délutánt és estét Charlie-val, aztán majd holnap reggel Edward érted jön és a holmidért.

- Rendben – mire ezt kimondtam Alice már ki is ugrott az ablakon, és egyedül hagyott. Magányos lettem egy tömérdek ruha között, amik a szobámat el lepték, a szétpakolt pár bőröndről, és apró dolgaimról nem is beszélve. Sok idő lesz, amíg ezt összepakolom, de szeretném apát meglepni még egy finom vacsorával. Persze, terveztem továbbra is itt főzni neki, és eljönni ide, amikor csak tudok. Nem akarok lemondani végleg Charlie-ról, még nem.

Úgy gondoltam, hogy a szobámat még rendbe tudom hozni, de első a vacsora. Még sose izgultam ennyire valamit megkérdezni, illetve elmondani Charlie-nak. És tulajdonképpen megértettem őt. Én vagyok az egyetlen gyermeke, az egyetlen pici lánya. A legtöbb esetben nem díjaztam, ha így tekintett rám, de kivételesen most ebben a helyzetben nem zavart. Egyre nehezebb volt belegondolnom, hogy el fogom őt hagyni, ahogy anyát is. Bár azt hiszem Reneé-t egy picivel könnyebb lesz. Bár életem nagy részét vele töltöttem, az utóbbi két évben olyan távol kerültünk egymástól, hogy a hiánya már kezdett hozzám nőni. Ettől függetlenül még iszonyatos hiányérzet volt bennem, de nyugtatott valamelyest a tudat, hogy fel kell adnom ezt az életet egy szebbért, jobbért. Charlie-ék a családom voltak, de Edwardék az esély, hogy egy másik családom legyen. Nem szívesen választanék közöttük, de már döntöttem. Edward az én életem, és képtelen vagyok nélküle élni. A sorsom az volt, hogy összefussak vele, és igenis vele éljek örökre. Még visszakozhatnék, de nem akarok. Ez az, amit szeretnék, Edward mellett önmagam lehetek. Nem kell előtte megjátszanom magam, azt mutathatom aki, valóban vagyok.

Elmélkedésem közbe már a kaját kezdtem csinálni. Charlie legalább teljesítette a kis üzeneten lévő parancsot, miszerint vegye ki a fagyóból a halat. A tűzhelyre néztem, hogy meggyújtsam a gázt, de nem érintett meg a gombot. Arra gondoltam, hogy meg akarom gyújtani, tüzet szeretnék a kis apró vadedényen, mire forróság öntött el. Nem ahhoz hasonlít, amit akkor érzek, mikor Edwarddal szeretkezek, de ez is kellemes volt. Jól esett, ahogy végig cikázott a gerincemen, majd perzselni kezdte a bőrömet. Fura anyagot éreztem ujjaim között, mintha valami furcsa anyag mászkálna tenyerembe. Összevont szemöldökkel kaptam fejemet kezemre, és meglepődve felsóhajtottam. Kezemben ott lobogtak az apró lángcsóvák. Olyan volt, mintha lebegő vizet markolnék. Nem sütött, nem égetett, csupán kellemes bizsergést okozott. Elbűvölve néztem a tenyerembe lobogó lángokat. Lehetetlennek tűnt számomra ez a látvány. A vörös fényben, a saját arcomat véltem felfedezni. Pislogás nélkül figyeltem az egyre nagyobb tüzet, ami a markomban volt. Úgy éreztem, mintha az egész világot a kezemben tartanám.

Hirtelen a tűz nagyobbra csapott kezemben, amibe megláttam szemeimet. Barna szemem helyén végtelen feketeség volt. Nem láttam benne magamat, nem láttam azt, aki vagyok. Gonoszságot, haragot láttam benne. Mérhetetlen riadalom terjedt szét bennem, majd el akartam tüntetni az okozott tüzet. De hiába erőlködtem nem tudtam…. a tűz fellobbant kezeimben, szinte méterekre tőlem. Láttam magam előtt a robbanást, ahogy szétzúztam a konyhát, majd métereket repültem a nagy nyomástól. Éreztem, hogy valamim eltört, de mire felnéztem ismét hatalmas nagy lángokkal találtam szembe magamat. Karjaim magam előtt voltak, mintha én irányítottam volna őket, tudat alatt. Hiába sikoltottam, mintha senki nem hallotta volna. Erőlködni kezdtem, de a fájdalom erőt vett rajtam, a tűz marcangolni kezdte bőrömet, mintha ezerfele tépnének, majd már csak egy elkeseredett sikolyt hallottam, ami az én torkomból tört fel.

Mielőtt azonban eleshettem volna, két erős kar megragadott és hátrébb ugrott velem, mielőtt elérhettek volna teljesen a lángok. Kitágult szemekkel meredtem megmentőmre, de nem azt kaptam, amit vártam. Scott kifejezéstelen arccal meredt oda, ahol a tűz volt. Azonban mire én is odanéztem volna eltűnt. Képzeltem volna csak? Még sose hasogatott ennyire a fejem, de tudtam, hogy nem csak álmodtam ezt. Tényleg majdnem felrobbantottam a konyhát!

- Jól vagy? – nézett rám, miután elengedett. Bólintottam, majd közelebb léptem a tűzhelyhez, ami csodálatos módon égett. Óvatosan ráraktam a serpenyőt, mintha mi se történt volna. – Ne legyél a kelleténél többet egyedül, ha megkérhetlek – meglepődve fordultam meg mérges hangjára.

- Miért?

- Ha nem viszlek hátrébb, valószínűleg te bántad volna, illetve a bőröd.

- Akkor nem csak képzeltem – motyogtam boldogan, hogy nem őrültem meg. – Uralnám, a tűzet, vagy mi?

- Nem. Te nem a tűz elemet tudod irányítani, hanem mindent, ami létezik – magyarázta, bár nem értettem. – Túl egyszerű azt mondani, hogy csak egy valamit birtokolsz – felsóhajtott, majd a pulthoz dőlt és végre bővebben kezdett magyarázni nekem. – Az elméd annyira széles látókörű, hogy részecskéire tudsz bontani mindent, amit látsz. Számodra, vagyis az agyadnak, lényegtelen, hogyha szakadna az eső, te akkor is hatalmas orkánú lángoszlopokat tudsz létrehozni. A te agyad már sokkal fejlettebb, mint az… elődeidnek. Több mindenre vagy képes. Ezt kell mihamarabb kitapasztalnod. Ha nem vagy képes ezeket irányítani, akkor akár saját magadban is kárt tehetsz.

- Vagy a szeretteimben – suttogtam, majd bevillant Charlie képe, majd Edwardé, és az egész Cullen családé.

- Akár – motyogta. – Bár azt gondolom, most senki nem fél tőled, sokkal inkább hálásak.

- Miért? – néztem rá, miután a húst sütni kezdtem.

- A szőke nő terhes.

A döbbenettől megmukkanni se tudtam, annyira sokkolt a hír. Rosalie… terhes? De hát, a vámpírok nem tudnak teherbe esni, nem képesek rá. Scott látva értetlenkedésemet, elmesélte mi történt az után, hogy eljöttem a Cullen házból. Elmondta nekem, hogy hogyan voltam képes rá. Egyben büszke is voltam magamra, - még ha nem is tudatosan történt – viszont ott volt bennem a félelem is. Ha ennyire nem fogom tudni mikor mit, csinálok, mi lesz a következő ilyen eset? Ha Edwardot tovább ölelem, akkor emberré változik, vagy mi? Nagyon összezavarodtam ebbe a dologba. Nap, mint nap új dolgokkal kell szembe néznem és sajnos kezdem úgy érezni, hogy ez sokk. Szerettem volna tartani magam, hogy ne lássák rajtam mennyire bánt ez az egész. Tisztában voltam vele, hogy mindig is különc voltam. Sose hasonlítottam a többi emberre, de én sose akartam kívülálló lenni.

Gondolatmenetem végén Scott-ra néztem szemem sarkából és szöget ütött a fejemben, hogy miért nem Edward van itt. Csalódottan sütöttem le szemeimet, amit észrevett, de nem jegyezte meg. Próbáltam túltenni magam rajta, Scott pedig erre nagyon is jó módszer volt. Amíg Charlie-nak és részben magamnak is főztem a vacsorát, addig Scott jó társaságnak bizonyult. Mesélt magáról, és a családjáról. A fia, Tom és a felesége Grace most Párizsban élnek, és persze várják, hogy Scott mikor megy vissza hozzájuk. Furcsának találtam, hogy ennyi időt távol töltenek, és Scott-ton nem látszik meg a hiány, de ahogy beszélt róluk, hallottam, hogy mennyire szomorú, hogy ilyen messze vannak egymástól és már alig várja, hogy visszamenjen. De azt mondta már évtizedekkel ezelőtt esküdt tett. Megfogadta, hogy a magamfajtának segíteni fog, bármi áron.

Nagyon gyorsan eltelt a délután, jól éreztük magunkat. Sokat kérdezgetett az én életemről. Mikor kerültem ide, és miért. Hogy ismertem meg a Cullen családot, és persze a történetre is kíváncsi volt, hogyan haraphatott meg egy vámpír, aki nem a Cullenek közül volt.

Beszélgetésünk megakadt egy kicsit, mikor meghallottuk Charlie autójának hangját. Apa úgy tudta, hogy Scott-nak már vissza is kellett mennie a családjához, így nem mutatkozhatott meg előtte. Megkért, hogy mihamarabb menjek vissza a Cullen házba. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez nem tőlem függ.

- Szia apa! – üdvözöltem kedvesen, majd elé raktam a rántott halat.

- Te már itthon? – kérdezte meglepve, majd láttam, mennyire örült neki, hogy főztem. Az utóbbi két hétben kissé elhanyagoltam őt, amiért bűntudatom is volt, nem is kicsi. De szerettem volna ezt bepótolni.

- Majdnem egész nap itthon voltam – válaszoltam. – Gondoltam rád.

- Örülök, hogy nem felejtetted el édesapádat – mosolyogta, mire felvontam szemöldököm. Enyhe szemrehányás volt, hogy bár még nem vagyok Edward felesége, még is kezdek teljesen elszakadni az otthonomtól. Nem tudtam ezzel vitatkozni, csak éppen az okát nem tudta.

Hálásan megköszönte a vacsorát, majd hozzá látott. Vele ettem, de sose voltam odáig a halért, most meg egyenesen rosszul lettem tőle. Nem csodálkoztam olyan gyomorgörcsöm volt, hogy meg kell vele beszélnem az elköltözésemet. Fohászkodtam, hogy ne menjen át ez a kérdés, veszekedésbe, és bár nem szépszerével, de elenged.

- Apa – halkan megszólítottam, mire türelmesen rám nézett. – Valamit meg akarok veled beszélni és szeretném, ha nem akadnál ki nagyon.

- Ha nem olyan a dolog, akkor nyilván nem fogok – dörmögte, de láttam a szemében, hogy már fél a kérdésemtől.

- Apa… én szeretnék Edwardékhoz költözni – böktem ki végül mély sóhaj után és felkészültem a legrosszabbra. Azonban a dühkitörése elmaradt. Egyre nagyobb döbbenettel néztem, ahogy lassan letette a villáját, majd tányérja fölött összekulcsolta kezét és töprengve rám pillantott.

- Felnőtt vagy – szólalt meg fojtott hangon – a te döntésed, hogy mit csinálsz. De biztos jó ötlet ez? Bella, ne legyél felelőtlen! – na, kezdődik…

- Apa, figyelj! Nem akarok felelőtlen lenni, de te már mindenre megtanítottál, amire szükségem volt. Ideje, hogy elkezdjem a saját életemet élni. Ha hibázok, arra magamtól kell rájönnöm. Nekem kell tanulnom belőle, nem foghatod mindig a kezem! – egyikőnk se volt az-az érzelgős típus, de úgy éreztem, Charlie-t, most mással nem tudom meggyőzni. – Nem óvhatsz meg mindentől. A rossz így is utol fog érni. Melletted vagy nélküled.

- Rendben – bólintott sóhajtva, én pedig majd ugrálni kezdtem örömömben. Büszke voltam Charlie-ra, még sose kezelt valamit ennyire higgadtan. – Ennek amúgy is be kellett következnie, Reneé már figyelmeztetett. Csak nem akarjuk, hogy elkövesd ugyanazt a hibát, amit mi.

- Ti nagyon jó szülők vagytok, a legjobbak! Felkészítettetek az életre, ideje, hogy elkezdjem a sajátomat – már nem volt szükség győzködésre, és attól féltem, ha tovább erősködöm, akkor Charlie gyorsan visszavonulót fúj és még sem enged el. De nem kellett tartanom ettől, Charlie beleegyezett.

- Azért remélem, még meglátogatsz. Amíg egyetemre nem mentek – mondta, mire csak bólogattam. Ez természetes. Nem akartam annyira elszakadni Charlie-tól, amíg nem muszáj.

A vacsorát hamar befejeztük, majd miután ő a nappaliba tv-zett, én elmosogattam. Ismét sikerült elkalandoznom, sajnos. Ahogy telik az idő egyre jobban érzem a döntésem súlyát. Bár feladtam ezt az életet, azért hogy azzal legyek, akit nekem szánt a sors. Nem akartam elbizonytalanodni, de ahogy megállt a nappali előtt, és megnéztem Charlie-t, elöntöttek az érzelmek. Először Reneét, hagytam el, önzetlen okból. Tudom, hogy ő boldog lesz. Megtalálta Phil-ben az igazi szerelmet és ennél többet nem is kívánhatnék neki. De Charlie-val mi lesz? Igaz, amíg nem éltem itt, addig is el volt. De akkor még nem szembesültem vele, hogy mennyire egyedül van. Nem éreztem fairnek, sőt egyszerűen rossz embernek hittem magam, amiért magányosságra ítélem a saját apámat. De ennek így kellett lennie.

- Szeretlek, apa! – mondtam halkan és próbáltam úrrá lenni remegő hangomon.

- Én is téged, drágám – pillantott rám meglepően, aztán aggódóan. Reméltem, hogy nem látta könnyes szemeimet, és időben elfordultam.

Felszaladtam a szobába, amilyen gyorsan csak tudtam, majd átlépve a sok ruhakupacon az ágyamra vetődtem. Még sose éreztem ennyire, hogy mennyire nehéz lesz őt itt hagynom. Nem akartam sírni, de akaratlanul buggyantak ki a könnycseppek.

- Bella – felkaptam fejemet Edward halk hangjára, majd futólag elmosolyodtam magam.

- Szia – suttogtam, majd felállva az ágyról, hozzá sétáltam. Szó nélkül hagyta, hogy hozzá bújjak, és karjaival erősen magához szorított.

- Minden rendben? – törte meg a csendet hosszú percek után. Hallgatva bólintottam, és még jobban mellkasához bújtam. Szükségem volt egy kis vigasztalásra. Hagytam, hogy felkapjon ölébe, majd leült velem az ágyra és az ölébe vont. Igaza volt, nekem is kényelmesebb volt így, sokkal jobban át tudtam karolni. Régen éreztem már őt ennyire közelinek. Nagyon jól esett, hogy kivételesen nem a gyerekes aggályaival foglalkozik, hanem tudta mennyire kell ez most nekem. – Ne sírj, jó? – halványan mosolyogni kezdtem rajta, majd átkaroltam nyakát, és belenéztem arany szemeibe. – Ha szomorú vagy, akkor én is – mondta, majd fülem mögé tűrte egyik hajtincsemet. Nem voltam normális, de most jutott eszembe, hogy haja kell mosnom ma.

- Akkor nem leszek az – értékelte erőfeszítésemet, majd gyors puszit nyomott arcomra.

- Nem sikerült Charlie-val beszélni? – kérdezte megértő hangon, mire mosolyogva megráztam fejemet.

- Pont ez az, hogy de. Pedig azt hittem kihallgattad a gondolatait!

- Most jöttem, ő pedig már alszik – adta meg a magyarázatot, hogy miért nincs tisztába vele mi történt.

- Felkészült már rá, hogy egyszer elő fogok állni ezzel a kéréssel – hangom ismét elcsuklott, ezért megköszörültem torkomat. – Még sose volt ennyire megértő velem, és ez… valahogy ráébresztett arra, hogy nem sokára itt fogom hagyni. De nehogy azt hidd, hogy megbántam bármit is – tiltakozni kezdtem, mielőtt olyanokra gondolt volna, ami nem igaz. – Jól leszek, csak kicsit nehéz volt ebbe belegondolni.

- Értem – bólintott, szerencsére nem kellett még jobban belemennem, teljesen megértette. – Látom, a pakolással nem végeztél – nézett körül a szobámba, fél mosollyal.

- Elkezdtem – zavaromba, megvakartam tarkómat, majd követtem pillantását. – Holnap korán reggel folytatom, aztán elvihetnél hozzátok – néztem rá szemem sarkából kissé talán kérlelően.

- Miért nem a saját kocsiddal jössz? – kérdőn felhúzta szemöldökét, én pedig csak nevetni kezdtem.

- Nem tennéd meg nekem ezt a szívességet? – kérdeztem vigyorogva, és megráztam vállát.

- Még át kell gondolnom – válaszolta pimaszan. – Tudod, elég drága a benzin.

- Nem érek meg ennyit? – kérdeztem megjátszott felháborodással.

- Hát…

- Szemét! – kiáltottam, majd ki akartam mászni öléből, de karjai szorosan tartottak. Mellkasára vont, úgy, hogy még arcára se tudtam nézni, és úgy lehelte fülembe.

- Elmernél szökni tőlem?

- Nem is tudom. Még át kell gondolnom – válaszoltam, mire elengedett, hogy szemeibe nézhessek. Mindketten vigyorogtunk, mint a vadalma, rég éreztem magam ennyire felszabadultnak. – Hiányoztál – mondtam kissé elkomorulva, és cirógatni kezdtem tarkóját.

- Pedig csak pár órája váltunk el – mondta csibészes mosollyal, de nagyon jól tudta, hogy nem így értettem. – Tudom – sóhajtott fel. – Te is hiányoztál nekem. És ígérem, nem lesz több ilyen.

- Elmondod, ha bármi problémád lesz? – nem akartam, ha azt érezné, számon kérem, vagy megígértetek vele egy olyan dolgot, amit nem biztos, hogy betart, de tudnom kellett. Még mindig hajtott a kíváncsiság, hogy mi üthetett belé az utóbbi napokban, de nem szabadott folyton kérdezgetnem. Elmondja, ha el szeretné.

- Nem lest semmilyen problémám többé – mondta halkan, mire bólintottam.

- Helyes – megrándult szám az elfojtott mosolygástól. Már napok óta nem láttam szemeiben azt a ragyogást, amit régen, és mérhetetlen boldogsággal töltött el, hogy ismét láttam benne az örömet. Ilyenkor még eszembe se jutna kétségbe vonni a szerelmet irántam. Tisztán láttam benne, és ez nekem is elég volt.

Egyenletes lélegzésem felgyorsult, ahogy Edward közelebb hajolva megcsókolt. Régi ismerősként üdvözöltem ezt a fajta csókot. Nem csak a szerelmét éreztem benne, hanem a vágyát is. Kíván engem, és már majd egy hete, hogy együtt voltunk. A távolságtartása megrémített és ebből a szempontból, nem mertem erősködni.

Úgy éreztem magam, mint délután, azzal a különbséggel, hogy ez a tűz, ami végig perzselte testemet, egyre rosszabb volt. Csillapíthatatlan kéj tört rám, és ha nem csinál Edward valamit, akkor baj lesz. Felsóhajtottam, ahogy kényeztetni kezdte nyakamat, keze pedig betért a pólóm alá. Hideg keze végig cirógatta lapockámat, majd előrekúszott, és ujjaival épp, hogy megérintette hasamat. Belsőm megugrott erre az érzésre, de a tempót lassúnak véltem. Ajkai után kaptam, majd mohón csókolni kezdtem. Egyre vadabbul markoltam vállát, majd tarkóját, és nagy örömömre Edward se volt rest. Morogva leszakította rólam felsőmet, és végig csókolta dekoltázsomat. Sóvárogva vártam a folytatást, majd mosolyogva kigomboltam Edward ingjét.

- Nem baj, hogy Chalire itthon van? – kérdezte rekedten és persze zihálva.

- Elmehetünk hozzátok – suttogtam, majd kezem elindult mellkasától le, egészen a hasáig. Végig cirógattam a sima, márvány bőrt, majd kezem tovább indult a nadrágjához. – De szerintem nem fogunk odáig eljutni.

Halkan kuncogni kezdett, majd fordított testhelyzetünkön. Mosolyogtam hevességén, majd hangosan sóhajtozni kezdtem, ahogy ujjai útra keltek testemet. Hideg keze csak még jobban felpezsdítette véremet, a lángok nyaldosták minden porcikámat, aztán hangos reccsenés adta tudtomra, hogy nadrágom se bírta sokáig. Csak azért nem voltam mérges rá, mert én is akartam.

- Szeretlek – hajolt fel hozzám, majd szenvedélyesen megcsókolt.

- Én is szeretlek.

Bár nem lett annyira izgalmas, de azért remélem ez is lett olyan jó, mint az előző és ehhez is kapni fogok jó pár kritikát :) Írjatok nekem kérlek szépen, annyira jól esne és hamarabb is fogom hozni, mert úgy feldobtok vele, hogy képes vagyok egy napon át folyamatosan írni :) Nos, vélemény?