Impossibility 15.fejezet

Sziasztok!

Na, hát a pár nap alatt csak ennyi telt tőlem, de szerintem hétvégén is feltudok tenni egy fejezetet, ha minden jól megy :) 

utólag is bocsánat, amiért  a kommentekre nem válaszoltam az előző fejinél :( csak moderálni tudtam, annyi időm volt, válaszolni rá még sajnos nem /: de majd bepótolom ígérem :))

Nem kaptam annyi kritit, mint az előzőkhöz, de ezt megértem, hiszen nem lett olyan nagyszerű fejezet az biztos :/ De azért bízom benne, hogy ez tetszeni fog :)

- Ezt értetted kikapcsolódás alatt? – húztam fel szemöldökömet, miután kimentem a próbafülkéből. Mikor egy kiadós reggeli után elindultunk Emmett dzsippével Port Angelesbe, nem gondoltam volna, hogy az első megálló a pláza lesz. – Ennyi erővel, a lányokkal is jöhettem volna – megforgattam szemeimet, ahogy Emmett egy nagyon kivágott, piros felsőt mutogatott és elém tette, megnézve, hogyan állna rajtam.

- Ez nem ugyanolyan – Jasper az egyik ruhákkal teli csövön támaszkodott és kritizált minden egyes ruhadarabot, amiben kiléptem. Scott-tal élénken cseverésztek, de még sose láttam Jaspert ennyire felszabadultnak. Lehetetlen, hogy nem érzi azt a vihart, ami a lelkemben dúl már reggel óta. – Akárcsak Edward, én is nagyon jól ismerem az emberi természetet. Vagyis inkább a lelki viselkedést. Neked idő kell, hogy tudj beszélni ezekről a dolgokról, és úgy, hogy megkönnyebbülj. Egyelőre magadban és egyedül kell tisztázni a dolgokat.

- Micsoda lélekbúvár vagy – motyogtam kitágult szemekkel, ugyanis pontosan eltalálta, hogy ez kavarog bennem. Ismerem Alice-t, biztos, hogy csevegni akarna.

- Szerintem ez jól állna – hozott Emmett ismét egy mély dekoltázsú ruhát.

- Emmett, én nem hordok ilyesmit – mondtam a ruhát visszautasítva.

- Akkor itt az ideje! – elnevette magát, majd a kezembe nyomta. – Legalább Edward is rájön, hogy mit veszített.

- Edward mindig úgy szeretett, ahogy vagyok. Nincs szükségem ilyenekre – közöltem vele a véleményemet. – És meglepő, hogy te ennyire ruhaszakértő vagy – felhúztam szemöldökömet, nem volt megszokott ez a nagy poénos medvétől.

- Hidd el, én, mint férfi, sokkal jobban értek a ruhákhoz, mint akármelyik csaj otthon – mondta kuncogva. – Tudom nagyon jól, hogy mivel tudod elcsábítani az öcsémet.

- Az öcséddel szakítottunk Emmett – mondatomat pár másodperces hallgatás követte, majd mind a három fiúból kirobbant a nevetés. Olyan hangosak voltak, hogy még az eladó nő is furcsán nézett rájuk.

- Nem úgy látszott otthon – fűzte Scott hozzá még mindig mulatva rajtam.

- És nem fog sokáig tartani ez a ti „szakításotok” – Jasper nagyon jól szórakozott ezen. – Szeretitek egymást és szükségetek van a másikra, pont ezek után. Lehet, hogy dühből dobtad, de nap, mint nap látni fogjátok egymást otthon. A haragod enyhülni fog és rájössz, hogy mennyire nem volt okos a döntésed.

- Nem tudom neki megbocsátani, hogy hazudott – motyogtam, miután Emmett visszalökött a próbafülkébe.

Bármennyire is nem akartam Jaspernek és Scottnak hinni, igazuk volt. Hiába vagyok dühös Edwardra, a haragom azon nyomban elpárolog, amikor mellettem van. Annyira szeretném, ha mellettem lenne, és támaszkodhatnék rá. Apróbb fájdalmaim még mindig vannak, és ez folyton emlékeztet a történtekre. Legalább ő mellettem lenne. Tisztába vagyok vele, hogy nem fogom sokáig bírni ezt a se veled, se nélküled állapotot. Nem fogom tudni megállni, hogy megcsókoljam, vagy megöleljem. Nem tudok vele csak barátként bánni, hiszen ő a mindenem. Vajon feladnám a makacsságomat a vágyaimért? A válasz egyértelmű. Előbb utóbb biztosan. És kitudja, hogy Edwardnak mennyi ideig lesz türelme várni rám. Lehet, ha sokáig csinálom ezt a fesztivált, még a végén Tanya mellett köt ki. 

- Menjünk – nagy indulattal kivágtattam a próbafülkéből és Emmett kezébe nyomtam a ruhakupacot.

- Akkor megvesszük ezeket? – kérdezte Scott vigyorogva. Megrántottam vállamat, ha azt mondom nem, akkor akadékoskodnak. Ha igen, de én szeretném fizetni, leszavaznak. Egyszerűbb volt rájuk hagyni a döntést, bár nagyon kellemetlen volt, mikor Emmett fizetett.

- Fel a fejjel kislány – Scott félszeg mosollyal átölelte vállamat, így vándoroltunk Emmett és Jasper után. – Minden rendben lesz.

- Nem tudtam, hogy az erőm ilyen vészes lesz – mormoltam halkan, hogy a mellettünk haladó embertömeg ne hallja meg miről beszélek.

- Sajnálom. Tudtam, hogy ez egyszer be fog következni.

- Hogy kinyírom a saját kisbabámat is? – undorodva magamtól fintorogtam, mire kicsit megszorította a karomat. Egy pillanatra hunyorítottam, jól tudtam, hogy ez be fog lilulni holnapra.

- Nem a te hibád. Még nem álltál készen rá, hogy irányítsd magad. És Tanya pedig nem tudhatta, hogy nem valami jó téged felbosszantani.

- Nem akartalak téged se bántani – felnéztem arcába, de csak mosolygott.

- Nem bántottál, meg se éreztem. Vámpír vagyok, emlékszel? – közelebb hajolva belesuttogta a fülembe, mire nevetni kezdtem.

- Ugye nem depizel? – fordult hátra Emmett hatalmas vigyorral. Mosolyogva megráztam fejemet. Kuncogni kezdett, majd helyeslően bólogatott.

Mélyet sóhajtottam, és éreztem, hogy kezdek fáradni. Bár majd egy hetet aludtam, de nekem csak egy pillanatnak tűnt. Ahogy felébredtem, csak akkor tudatosultam igazán a dolgokkal és ólomsúlyként nehezedtek rám a történtek.

Számomra is meglepő volt, ahogy a nap eltelt. A pláza bár számomra bosszantó volt, nem szerettem vásárolni, még is másabb volt, mint Alice-ékkel. A fiúk mindent megtettek annak érdekében, hogy ne legyen rossz kedvem. Emmett-tet kicsit jobban megismertem. Ami tényleg megdöbbentő volt, hogy Edward nem hazudott. A nagy melák humoristának tényleg van egy komolyabb oldala. Mikor ebédelni vitt a három fiú, igazán beszélgetett velem. Elmondta a véleményét Edward tettével kapcsolatban – időközben kiderült, hogy mindenki tudott a dologról, de nem az ő felelősségük volt elmondani, és ezzel egyetértettem – és csodálkoztam, hogy még a szexmániás is mennyire elítélte Edwardot. Sőt mindenki függetlenül attól, hogy szakítottam vele. 

Hálás voltam a három srácnak. Jaspert is egy másik oldaláról ismertem meg, sokkal felszabadultabb, mint ahogy eddig láttam. A megállapításom, amit még hetekkel, sőt szinte hónapokkal ezelőtt sikerült elkönyvelnem magamban, rossz volt. Jasper egyáltalán nem a Cullen család egy visszahúzódó tagja, sőt, nagyon is része neki. Megtudtam, hogy milyen nehézkesen indult a beilleszkedése, mikor Alice-szel csatlakoztak Edwardékhoz. Ekkor már egy parkban ültünk és fagylaltot ettem, szerencsére az idő megengedte ezt nekünk. Egy padon ücsörögtünk, én ettem, Emmett pedig előttünk állt és szórakoztatott minket. 

- Szóval, te kívülálló voltál, amikor bekerültél a családba? – örültem, hogy Scott is részt vesz ebben a napban, és csodálkoztam is, hogy a három fiú nagyon jó barátságba van.

- Eleinte igen. De aztán Edwarddal mintha közelebb kerültünk volna egymáshoz. Furcsa volt, betolakodónak éreztem magam, hiszen Emmett és Edward már régebben ismerték egymást és elég jó volt a kapcsolatuk. De valahogy Edwarddal se voltunk egy síkon. Aztán elkövettem egy csínt Alice ellen, és akkor Emmett látta, hogy tulajdonképpen sokkal több a közös bennünk, mint bennem és Edwardban.

- És így kezdődött a mi belsőséges kapcsolatunk – folytatta Emmett hangos nevetéssel. – Mi vagyunk a család, szórakoztató eleme, bár engem senki nem múlhat felül!

- Dugulj már el, izomagy! – Jasper nevetve lepattant a padról, egyenesen Emmett-re ugorva, így meglökve őt. Kuncogtunk rajtuk Scott-tal, mint két gyerek, úgy lökdösték egymást.

Már késő délután volt, mikor hazafele indultunk. Még életemben nem nevettem ennyit, mint a mai nap. A fiúk mindent kitettek magukért, igazán jól éreztem magam, és felszabadultam.

A kocsiban hangosan énekelni kezdtünk, persze csak olyat, amit én is ismertem. A három fiú hangját bármelyik profi énekes megirigyelhette volna, így én csak károgtam mellettük szinte, még is telehalmoztak bókokkal a hangomat illetően. Persze, el is pirultam, de valahogy teljesen más volt velük ez a zavar, mint amit Edward tud kiváltani. 

A sok nevetés már a hasamnak is ártott, de képtelen voltam abbahagyni. Határtalan jókedvem volt.

Mikor a ház elé értünk láttam a nagy ablaküvegen keresztül, hogy a család többi tagja a nappaliban kupaktanácsozik. Ez egy kicsit megtörte a hangulatot, de Emmett és Jasper ezt is megoldották.

- Tudtam, hogy Rose bébi megcsal Alice-szel, de nem gondoltam, hogy nyíltan!

- Én mit szóljak? Alice egy szőkével csal meg!

- Ti se vagytok százasok – jegyezte meg Scott. Vigyorogni kezdtem rajtuk, majd besietve előttük bementem a házba.

- Megjöttünk! – kiáltottam, habár már régen tudták. De jól esett.

- Sziasztok! – üdvözölt Esme tetett jókedvvel. – Jól éreztétek magatokat?

- Istenien – mondtam mosolyogva, majd Carlisle néztem, aki elém lépve megölelt. Meglepődtem, de attól még félszegen viszonoztam.

- Hogy érzed magad? – láttam az aggodalmat arany szemeiben, ami felmelegítette a szivemet, de egy kis keserűséget is éreztem. Az én szüleim soha nem tudják meg mi történt velem. Mert egy olya világban élek a Cullen családdal, amit ők soha nem tudhatnak meg.

- Jól, illetve jobban. Köszönöm!

- Ugye majd velünk is eljössz? – nevette el magát Alice pimaszul, miután egy szerelmes csókkal köszönt Jaspernek.

- Hát persze – nem szerettem volna letörni lelkesedését, de nem fogom olyan jól érezni magam, mint a mai nap. – Mihelyst készen állok rá – folytattam, mire bőszen bólogatni kezdett. Örültem, hogy Alice már ismert ennyire. Nem is csodálkoztam, hogy annyira shoppingolni akart már, hiszen Rose-ra nézve eltátottam számat. Rose már úgy nézett ki, mint egy három hónapos állapotos nő.

- De szépen gömbölyödsz – jegyeztem meg mosolyogva.

- Ugye? – Rosalie boldogan felvihogott, majd felnevetett, ahogy Emmett megsimogatta pocakját.

 Nagyon örültem, hogy Rose és Emmett ennyire boldog, de lopva Edwardra néztem. 

Mióta beléptem az ajtón éreztem magamon perzselő tekintetét, de belenézve arany szemeibe, még rosszabb volt. Valahogy ugyanarra gondolhattunk, az ő írisze is tele volt szomorúsággal, és vágyakozással. Olyan jó lett volna odamenni hozzá. Nem is hezitáltam sokáig a kanapé karfájára ültem és megfogtam kezét. Csibészes mosollyal ajándékozott meg, majd másik kezével simogatni kezdte derekamat.

- Mi volt ez a búskomor hangulat? – szólalt meg Jasper. Körbenézve összevont szemöldökkel láttam, hogy mindenki zavartan a másikra néz.

- Már veled beszéltük, egyedül Bella nem volt még érintett ebbe – hát persze, amikor egy hétig aludtam.

- Miről van szó? – néztem Carlisle-ra, aki bűnbánóan elhúzta száját.

- Nem tudom, nem fog-e felzaklatni, de veled is meg kell beszélnünk – Edward jól tudta miről van szó, és éreztem, hogy kényes téma fog jönni, megfeszülő teste jelezte ezt nekem.

- Szóval? – lopva Scott-ra néztem, láttam, hogy ő is tudja, miről van szó.

- Hamarosan mennünk kell Bella – megütközve a hallottakon fordítottam fejemet Edward hangjára. Rám emelte szomorú szemeit, de Carlisle átvette a szót.

- Már nem maradhatunk sokáig. Az embereknek fel fog tűnni, hogy miért nem öregedtem ennyi idő alatt, és a srácok miért nem mennek főiskolára. Jelenleg nagyobb pletyka vagy te, de ez nem fog sokáig tartani.

- Tudom – felsóhajtottam, majd bólintottam. – Rendben. Menjünk – mintha nem számítana olyan sokat megrántottam vállamat, de mindenki tudta, hogy mennyire érzékeny dolog ez. Rosszul érzik, hiszen én erre már felkészültem. Csak hirtelen jött, egyelőre az esküvővel kellett volna foglalkoznom, most pedig a nászúton kellene lennem Edwarddal, ahol töltöm a mézesheteimet.

- Beszélhetnénk?

Bólogatni kezdtem Edward kérdésére, majd felvetésére a hátára kapott, hogy kivigyen a rétünkre. Felkaptam egy kabátot, hiszen Forksban mint mindig, most se volt jó idő. 

Hűvös szél fújt, ami az arcomba csapott, még is jól esett Edward hátán utazni. Pár perc elteltével már ott is voltunk, engem pedig megrohamoztak az emlékek.

 Amikor elsőnek idehozott, mikor láttam ragyogni őt, a nyári napok, amiket itt töltöttünk, majd, amikor Laurent itt megtalált. Aztán a kibékülésünket itt pecsételtük meg. Itt véglegesítettük a döntésemet az esküvővel, a vámpírrá válásommal és a szexszel kapcsolatban.

Edward tudhatta, hogy éppen emlékképek peregnek előttem, mert mosolyogni kezdett, majd kézen fogott és a közepére húzott, ahol mindig ülni szoktunk. Akárcsak első alkalommal leült a fűbe, bal kezével háta mögött megtámaszkodott, a másikat a kezeim közé csúsztatta.

- Nem baj?- cirógatni kezdtem kezét, amire mosolyogni kezdett.

- Nem – mondta, majd felsóhajtott. – El sem tudod képzelni, milyen érzés!

Könnyek szöktek a szemembe, hogy milyen régen történt ez és most hol tartunk Edwarddal. A kapcsolatunk eleje volt, most ez lenne a kapcsolatunk végén a pont?

- Miről akartál beszélni? – kérdeztem suttogva, majd elengedtem kezét és kapkodva letöröltem könnyeimet.

- A költözésről – nem tudtam elrejteni rémületemet. De nem azért, amiért ő gondolta. Eszembe jutott, amikor legutóbb arról volt szó, hogy elmennek. Akkor hagyott el… és akkor kezdődött minden. – Nem akarsz jönni Bella – mondta kicsit erőteljesebben, sokkal szomorúbban és reménytelenebbül, de egyben ridegen is.

- Miről beszélsz?

- Velünk szeretnél jönni? – kérdezte szinte gúnyosan. – Miért?

- Mert… - könnyű volt elkezdeni, de aztán megakadtam. – Megfogtál, a jelen esetünkben nem tudom – hadartam egyre ingerültebben. Mit vár tőlem, mit mondjak? Megyek, de nem biztos, hogy még hozzá megyek? Vagy egy reménysugarat akar, hogy igenis szeretem? Nincs szüksége rá, hiszen tudja. Éreznie kell!

- Nem akarom, hogy bármit is megbánj – mondta egy kis szünet után.

- Edward, nézd…

- Nem akarlak sietetni, vagy akár bármit rád erőltetni. De Carlisle-ék hamarosan indulni akarnak.

- Én vagyok a marasztaló személy? – fakadtam ki és egyre rosszabbul voltam a tudat miatt, hogy lehet én fogom őket lebuktatni, csak mert nem tudom mit akarok.

- Nem így értettem – morogta.

- Edward, figyelj… szünetet kértem tőled. De szeretlek. És képtelen vagyok nélküled élni – szemlesütve vallottam meg ezt neki. – Ne kételkedj a döntésemben.

- Feladsz egy életet miattam? – kérdezte halkan, mire fáradtan felsóhajtottam.

- Ne kezdjük jó? Veled maradok és kész, pont! Fogadd el, hogy nem fogsz megszabadulni tőlem! Persze, amíg ki nem szeretsz belőlem, hiszen mostanában… - kezét számra tette, hogy ne tudjam folytatni, majd nevetni kezdett szúrós szemeimet látva.

- Olyan bolond vagy! – hideg kezével végig simított arcomon, én pedig megnyugodva simultam tenyerébe. – Lehetetlenséget beszélsz! Még hogy kiszeressek belőled…. ez képtelenség tudod jól. És várni fogok, amíg teljesen meg nem bocsátottál, meg persze én magamnak.

Bólintottam, majd meghatódva karjaiba bújtam. Senki se olyan szerencsés, mint én. Lehet, hogy Edward felfogása azért ilyen, mert ilyen idős. Sokkal több mindent látott már a világból, mint én. De tudom, hogy már emberként is ilyen természete lehetett. És tudom, hogy várni fog, amíg tényleg készen nem fogok állni a tovább lépésre.

Karjaiba tartva feküdt a hátára és együtt figyeltük a különösen ritka jelenséget, miszerint Forks felett nem volt felhős az ég. 

A csillagok ragyogtak, a Hold fénye bevilágította a kis rét területét. Körülöttünk fák voltak, vészjósló hangok szűrődtek ki az erdőből, de Edwardnál veszélyesebb kétlem, hogy lakna itt. Tudom, hogy ő megvéd, történjen bármi. 

Hosszú percekig csendben voltunk, és bár én éreztem, hogy álmosodni kezdek, még is beszélgetni kezdtem vele. Megjegyeztem neki, hogy Jasperrel milyen jóba lettünk, hogy Emmett nem is akkora bunkó, mint amilyennek látszik, sőt, lehet hogy a legokosabb ember, akit ismerek. Scott-ról is beszélgettünk, Edward elmondta, hogy az egy hét alatt, amíg én szunyáltam mennyire jóba lettek. Edward elmesélte, hogy Charlie is meglátogatott.

 Csodálkoztam, hogy nem üvöltötte le Edward fejét, de elmondta, hogy mikor Charlie meglátta Edwardot az ajtó előtt gubbasztva, akkor tudatosult benne igazán, hogy mennyire szeret engem. Persze aggodalmaskodott, és azonnal felhívta Reneét. Nem ijesztgetés miatt, pusztán Esme ezt javasolta neki. Hiszen az anyám tudnia kell róla, hogy mi van velem, még ha több kilométerre is van tőlem. Edward elmondta, hogy beszélt is Renée-vel, aki teljesen ki van borulva. Ide akart repülni, de Charlie-val együtt lebeszélték erről.

 Hálás voltam, most még nem készültem fel rá, hogy a szemébe hazudjak.

Valamit éreztem a combomnál rezegni, mire felülve láttam, hogy Edward telefonja csörög.

- Mi az Alice? – mormolta, majd mosolyogva fülem mögé tűrte egy hajtincsemet. Mosolyogni kezdtem, majd mindenféle hátsó szándél nélkül átöleltem nyakát és vállára borultam. – Rendben. – Edward kuncogott tettemen, és mélyen beleszippantott nyakamba, ami nagyon csiklandozni kezdett. – Szia.

- Baj van?

- Nincs, csak vadászni mennek – válaszolta nevetve, majd velem együtt ismét hátára dőlt. Olyan hirtelen csinálta, hogy felsikoltottam, de utána egyből kuncogni kezdtem. Edward megállás nélkül fúrta arcát a hajamba és simogatta hátamat. 

Felszínre tört az egész napos mászkálás, és a fáradtság elemi erővel tört rám. Nem tudom mikor aludhattam el Edwardon fekve, de már csak azt éreztem, hogy Edward elhelyez a karjaiban, majd már csak a suhanó szelet éreztem, azt is csak pár percig. Edward nagyon óvatosan közlekedett velem, a házba is csak lassan vitt be, majd felsétáltam velem a vendégszobába. Kótyagosan vettem tudomásul, hogy hol vagyok, majd az utolsó pillanatban karoltam át Edward nyakát. Nem akartam elszakadni tőle.

- Bella, hazajöttünk. Aludhatsz most már – belesusogta fülembe ezt a pár információt, bár felfogni alig tudtam, csak az alvást vettem ki belőle.

- Ne menj el – mormoltam halkan, mire mellkasa hullámozni kezdett kuncogásától.

- Nem megyek el, itt maradok, rendben? – csak bólogatni tudtam, majd látva, hogy nem fogom elengedni, velem együtt feküdt be az ágyba. Úgy helyezett, hogy nekem is kényelmes legyen, bár nem mindegy volt. Csak érezzem, hogy itt van mellettem.

Az álmosság még mindig bennem volt, de mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon, úgy pattantak ki szemeim és néztem fel Edward szemébe. Tudatosult bennem, hogy itt vagyok Edwarddal egy ágyban. És hihetetlen vágy tört rám.

 Láttam, hogy mosolyog, bár nem tudtam eldönteni, hogy min. Talán rajtam, hogy nézhettem ki? Kómásan végig tapogattam magam, és észrevetten, hogy csak egy póló és egy short van rajtam. Hol a ruhám, ami rajtam volt? Már le is vetkőztetett volna? 

-Miért vetted le a ruhám? – kérdeztem halkan, féltem, hogy megtöröm az idilli csendet, bár ezzel már elkéstem.

- Gondoltam nem akartál kabátban aludni – jót szórakozott lassú észjárásomon, de nekem már teljesen más járt a fejemben.

- És másra nem is gondoltál? – kérdeztem, majd érzékien megnyaltam ajkaimat. Sose próbáltam elcsábítani szánt szándékkal Edwardot, bár meggyőződése, hogy nagyon hamar eltudnám.

- Mit akarsz Bella? – összevonta szemöldökét, mire feljebb húzódtam és végig simítottam mellkasán.

- Csak arra gondoltam, hogy milyen régen voltunk már együtt…

- Milyen kívánós lettél hirtelen. Ezt hozza ki a fáradtság? – éreztem, hogy komolyan kérdezi. És fél a következményektől. – Bella, ez nem jó ötlet – lehámozta magáról kezeimet és leszorította, sötét szemeit pedig az enyémbe fúrta. Láttam rajta, hogy megkívánt.

- Tudom, hogy szeretnéd.

- De nem tanácsos. Bella, egy hete te elvetéltél. Nem valami… egészséges.

- Semmi baj, én jól érzem magam - győzködni kezdtem, pedig jól tudtam, hogy nem ez az elsődleges szempont. Sokkal inkább a tény, hogy szünetet kértem tőle. – Edward senki nem fogja megtudni, köztünk marad rendben? De neked igenis kötelességed kielégíteni a volt barátnődet!

- Te vagy annyira fáradt vagy, hogy már nem tudod mit beszélsz, vagy pusztán elment az eszed! – elnevette magát, mint a két lehetőség viccesnek hatott.

- Vagy csak egyszerűen megkívántalak! – felcsattantam, majd kacéran elmosolyodtam magam. – Na, Edward! Szeretkezz velem, kérlek!

- Nem fog menni – motyogta éjfekete szemeivel, mire megrántottam vállam.

- Fogadjunk? – ördögien vigyorogni kezdtem, tudtam, hogy már ezt a meccset megnyertem. Teste megfeszült alattam, ádámcsutkája megugrott, majd kitágult szemeit rám emelte. 

Vélemény? ^^