Impossibility 16.Fejezet

Sziasztok! Tudom, hogy az előző fejezettel nem voltatok annyira megelégedve, amit igazából sajnálok :) Mihelyst több időm lesz ígérem, hogy válaszolok a kritikákra :) Egyelőre itt van nektek egy másik fejezet, ami egy kis hogy is mondjam? Előzetes Bella és Edward további viszonyáról :) Remélem tetszeni fog, és Nagyon szépen köszönöm a kritikákat az előzőhöz :) Terjedelmileg talán nem lett olyan hosszú, de sietek a kövivel azért :) A jövőhetem nagyon húzós lesz, tehát valószínű, hogy csak hétvégén lesz friss sajnos :/ Puszi ^^ Jó olvasást hozzá!

Edward szemszöge (egy kicsit :D már régen volt ^^)

Újabb két hét telt el, és én ismét a bűntudatommal küzdöttem. Bár azt hiszem már megszokhattam volna. Ha én nem tudok Bellán kiigazodni, akkor ki tud? Tudtam, hogy hatalmas baj lesz abból, ha Tanya és az egész Denali klán idejön. Sikerült még azelőtt beszélnem Tanya-val, mielőtt találkoznának. De pechemre Eleazar és Kate elhívtak vadászni. Látták rajtam, hogy valami nincs rendben, így töviről hegyire elmeséltem, hogy mit kerestem három hete náluk és miért voltam ott két napig Tanya társaságában. Szörnyű rossz érzés fogott el, az nap délután így mihamarabb vissza akartam menni. Már messziről láttuk, éreztük a tüzet én pedig egyre jobban aggódni kezdtem.

Mikor visszaértünk szörnyű látvány tárult elém. Bella öntudatlanul engedte ki magából dühét, mikor pedig meglátott csak még nagyobb tűz kerekedett a szobában. Ennek nagy részét Tanya szenvedte meg leginkább, akkor már tudtam, hogy baj van. Bella megtudta. Akkor este magyarázta el nekem Carlisle, hogy mit állapított meg Kedvesemnél. Bella terhes volt. Még sose roppantam ennyire össze, mint akkor este. Bella egy hétig feküdt a vendégszobába, én pedig egy percig se mozdultam el az ajtó elől. Mélypont alá süllyedtem a tudattól, hogy elvesztettem az egyetlen nőt, akit valaha szerettem és vele együtt a gyermekemet is. És mindez miattam. Az ostoba viselkedésem miatt. Tudtam, hogy vége. Örökre elvesztettem Bellát. De még is, azt hiszem én vagyok a legszerencsésebb a világon. Jól tudtam, hogy Bella nem fog nekem megbocsátani, de nem menekült el tőlem, hanem velem maradt. Legalább abban van részem, hogy láthatom őt.

Amire azonban nem számítottam az a következő lépése volt. Reméltem – és ez be is igazolódott – szeret annyira, hogy ne távolodjon el tőlem. Egy nap – bár neki talán egy hét – elég volt ahhoz, hogy úgy viselkedjen velem, mintha már pár hete szakított volna velem, nem egy napja. Hazudtam volna, ha azt mondom nem esett jól. Meglepett viszont a költözéshez való hozzáállása, ami a második nagy rémálmom volt. Féltem, sőt rettegtem a döntésétől, hogy a köztünk lévő kapcsolat miatt nem fog velünk jönni és tényleg ki fog törölni az életéből, mintha soha nem is léteztem volna. Azonban ez nem történt meg. Már családtagnak tartja magát, ami mérhetetlen nagy boldogság volt nekem. Szüksége van rám, ahogy nekem is rá, főleg most, hogy elvetélt. Szörnyű nagy lelkiismeret furdalása van, hogy miatta történt mindent, illetve a képessége miatt. Nem értettem ezzel egyet, hiszen ha Tanya tartja a száját, akkor nem történt volna semmi. Illetve, ha én nem csinálok hülyeséget, nem is kellett volna mit elmondania. Ez egy ördögi kör, és a legnagyobb hibás én vagyok.

Az este különösképp nem úgy alakult, ahogy én gondoltam volna. Arra számítottam, hogy miután Bellát hazahoztam, ő elalszik, én pedig az ágy mellett ülve figyelhetem, persze csak titokban. A régi szokásaimról le kell mondanom, most, hogy köztünk mindennek vége. De Bella akárcsak egész ismeretségünk során, most is megdöbbentett. Ahelyett, hogy elküldött volna a legközelebb akart magánál tudni. Nagyon boldog voltam, már ettől az apró gesztustól, hogy nem akar elküldeni és akármikor hozzáérhetek, megölelhetem. Épp ezért soha nem gondoltam volna, hogy az este ekkora fordulatot vesz. Bella túl nagy távolságot lépett át, amit én éppen csak felfogni tudtam, megérteni nem. Összezavarodtam, de ellenkezni nem tudtam.

Tudtam, hogy hatalmas hibát követtem el azzal, hogy engedtem Bellának. De hiszen én is csak férfiből vagyok, aki felfoghatatlanul szereti a Kedvesét. És igazából már attól is féltem, mi van, ha visszautasítom. Természetesen azzal magamat is büntetném, de már hiányzott Bella. Ameddig nem tudtam milyen is ez a fizikai kontaktus, addig nem értettem. De túltettem az aggályaimon, és félelmeimen, ez pedig egy teljesen ismeretlen kaput nyitott meg nekünk. Számtalanszor éreztem már csupán egy öleléssel, hogy Bella mennyire hozzám tartozik, de semmihez sem fogható az-az érzés, amikor a szerelmünkkel eggyé válunk. Akkor érezhető csak igazán, hogy szeretjük egymást, bármit megadnánk a másikért, és nincs semmi, ami elválaszthatna minket. Persze, én ezt a hiedelmet megdöntöttem, de attól még így van. Ezért is nem tiltakoztam igazán, hiányzott, hogy ennyire közel legyek Bellához. Ettől függetlenül tudtam, hogy mindketten megfogjuk bánni, ezt a lépést.

Már a saját döntéseimben sem voltam biztos, egyszerűen minden bizonytalannak látszott. Bella tényleg fáradt volt, szinte miután legördültem róla azonnal elaludt. Nem akartam bonyolítani a dolgokat, ezért nem sokkal azelőtt, hogy felkelt elmentem onnan. Hidegzuhanyt vettem, jó sokáig álltam a kabinban, majd felöltöztem és lementem a konyhába, hogy Bellának reggelit készítsek. Azonban megelőzött. Kicsit meglepődtem, hogy miért nem hallottam, mikor hangos lépteivel lecsattogott, de ezek szerint tényleg a gondolataimba merülhettem.

- Szia – halkan ráköszöntem, bár kinézetét látva talán azt se tudja, hogy már felkelt. Egy apró sort volt rajta, amik megmutatták nekem kecses lábait, és egy apró kis póló, ami alól kivillant selymes bőre.

- Hello – háttal állt nekem, de még így is szinte magam előtt láttam érzelemmentes arcát.

- Hogy aludtál?

- Jól. Nem kérdezem meg, hogy te, azt hiszem tudom – nem láthatta, de homlokom összeráncolódott gúnyos hangjától.

- Elárulod, hogy mi a baj? – kérdeztem végül pár perces néma csönd után. Örültem mikor végre megfordult és szemébe nézhettem, amik számomra most semmit nem árultak el.

- Hálás vagyok, hogy megkíméltél egy visszautasítástól és könyörületből lefeküdtél velem….

- Én nem…

- Nem fejeztem még be! – fakadt ki hangosan, mire szemeim kitágultak a döbbenettől. Még sose láttam Bellát ennyire indulatosnak, ráadásul most rám dühös. – Mikor fogsz egyszer a büdös életbe meghallgatni? Sose figyeltél rám és arra, amit mondok!

- Bella…

- Ne vágj a szavamba Edward! Ez most nem az a pillanat, amikor megteheted! – szemei szikrákat szórtak, én pedig úgy láttam jónak, ha tényleg nem szólalok meg, bár lett volna pár ellenvetésem. – Semmi szavad nem lehet, hiszen megbocsátottam neked a Tanya-s dolgot, úgyhogy… és most még én érzem magam rosszul a tegnapi miatt. Hogy lehettem ilyen hülye?

- Most akkor rám vagy mérges vagy magadra? – talán nem kellett volna megütnöm vele szembe ezt a gúnyos hangnemet, de képtelen voltam tovább tűrni, hogy kiabál velem.

- Ugye most csak viccelsz, hogy még neked áll feljebb? – láttam szemeiben, hogy tényleg meglepődött ezen.

- Nem kéne? – természetesen egyáltalán nem haragudtam rá a tegnapi miatt, sőt mindent megteszek annak érdekében, hogy egyszer ugyanúgy legyünk, mint régen. Bármi, ami neki jó, azt megteszem. De ezt neki nem kell tudnia, hogy lemondtam a saját akaratomról, miatta. – Bella, szakítottál velem!

- Szünetet kértem! – csattant fel.

- Nekem az szakítás, nincs olyan, hogy szünet – folytatta, mire csak tátogni tudott. – Megértem és bele is törődtem, de igazán lehetnél egy kicsit rendesebb is. Tudom, hogy megbántottalak, megcsaltalak, hazudtam neked, de Bella még nekem is rosszul esnek dolgok! Szerinted hogy viszonyuljak most hozzád? Szakítottál velem, de különben bármikor, amikor jobb hangulatba vagy és szexelni akarsz, akkor füttyentesz nekem?

- Csak azt akartam, hogy egy kis együttérzés miatt velem legyél! Talán téged nem, de engem megviselt a gyerekem elvesztése! És ilyen dolog után, nem kereshetek vigaszt olyan embernél, akinek semmi köze hozzá!

- Akkor ez most együttérzésből való szeretkezés volt, vagy csupán szeretnéd elfelejteni, hogy az első gyerekedet elvesztetted, így szeretnél másikat? – költői kérdésnek szántam, de persze volt igazságalapja.

- Egy gyerek nem olyan, mint egy tárgy te szemét – kiáltotta teljes dühből, mire a konyha ablakai remegni kezdtek.  – Nem lehet, hogy az első eltört, nem baj veszek másikat! Megőrültél? Mi a fene van veled? – suttogta végül könnyes szemekkel. – Ennyire hidegen hagy, hogy a gyerekedet elvesztetted, vagy tényleg nincs lelked?

- Nekem senki nem számít, csak te, mikor fogod fel végre? – kiáltottam és a pultra csaptam dühömbe, ami megrepedt.

- Még egy gyerek sem? – lehelte.

- Tudod a választ – mondtam ridegen, majd hátat fordítva neki a nappaliba mentem, hogy egy kicsit távol legyek tőle. Hallottam, hogy szaggatottan kezdi venni a levegőt, szíve pedig egyre hevesebben vert. Lehunytam szemeimet, majd mély lélegzetet vettem, és visszafordultam, hogy bocsánatot kérjek. – Bella, saj…

- Nem hiszem el, hogy egy ilyen emberhez akartam hozzá menni – suttogta egész testében remegve, majd megéreztem a könnyeinek sós illatát. Sírt, és miattam.

- Én se, hogy lassan egy hisztérikává válsz – szóltam keményen, mire villogó könnyes szemeit rám emelte.

- A legjobb döntést hoztam, amikor szakítottam veled – gyűlölködve nézett rám, majd átkarolta magát, amit már sokszor láttam tőle. Azért csinálja, hogy tartsa magát, hogy ne essen össze, ne törjön meg.

- Én is – mondtam pár perces csönd után, mire hátrahőkölt. Sose gondoltam bele, hogy valaha ezt ki fogom mondani, vagy hogy egyáltalán ilyet mondok. De anno igaza volt Jacobnak. Nem kellett volna visszajönnöm.

- Hogy jutottunk idáig? – kérdezte majd üveges szemeit rám emelte.

- Nem akarom, hogy… - fogalmam sem volt,hogy mit akarok mondani.

- Akkor jól döntöttünk mindketten – hangja rekedt volt és halk, szerencsém volt, hogy tökéletes hallással rendelkezek. Szótlanul bólintottam, majd elidőztem Bella arcán. Gyönyörű arca könnyes volt, homloka kisimulva, szemei pedig vöröslöttek a sírástól. Barna szemei végül megtalálták az enyémeket, mire újabb könnyek buggyantak ki. Fájdalomról árulkodtak és mérhetetlen szomorúságról. Nem mutattam ki, de ugyanazt éreztem, ha csak nem beszélünk még a hatalmas bűntudatról, amiért így megbántottam. Még sose éreztem Bellát ennyire távolinak, ennyire meg nem értettnek. Mintha csak egy idegen állna előttem, akit mérhetetlenül szerettem. Egy teljesen ismeretlen személy, akit megváltoztattak a vele történő tragédiák. Be kellett látnom, hogy innen már nincs visszaút. Bella és köztem mindennek vége. Örökre.

Bella szemszöge:

Nem tudom, hogy mi üthetett belém reggel, mikor ordibáltam Edwarddal. Annyira nem én voltam, még is belőlem jött. Keserűség töltött el, mikor reggel nem volt mellettem és nagyon szomorú voltam. Olyan méreg tört felszínre reggel, mint még soha. Titkon örültem neki, hogy az érzelmeim most nem kötődtek a képességemhez, és nem bántottam őt, vagy akár magamat. De már ki kellett adnom magamból, megkellett neki mondanom minden sértettségemet.

Megsemmisülve éreztem magamat, talán az érzés miatt, hogy mi már soha többé nem leszünk együtt. Annyira megváltoztunk mindketten. Vagy csak nem ismertük egymást eléggé? Úgy összezavarodtam.

Számomra érthetetlenül Edward szótlanul végig ült mellettem, amíg megreggeliztem. Nem kívántam a rántottát, még is éhes voltam, így magamba tömtem. Gyakran Edwardra sandítottam, de ő az asztal lapjára meredt és kezeit összefűzve maga előtt merengett valamin. Arca beletörődő volt, még is elszánt, de legalább ennyire szomorú is. Veszekedésünk ellenére örültem neki, hogy itt van mellettem.

Hangos beszélgetés csapta meg fülemet, most már értettem, hogy Edward pár percre miért kapta oldalra a fejét.

- Jó reggelt fiatalok! – köszönt nekünk mosolyogva Esme, de miután látta mennyire fagyos a hangulat köztünk, mosolya lehervadt. – Minden rendben?

- Persze – Edward felállt a helyéről, és eröltetett mosollyal gyors puszit nyomott édesanyja arcára, aztán lelépett. Szomorúan néztem utána, majd Esme felém fordult.

- Összevesztetek? – hangja együtt érző volt, de csak bólintani tudtam. – Úgy sajnálom aranyom! – Esme odajött és megölelgetett. Apró mosoly kúszott fel arcomra, majd lehajtottam fejemet, mikor megláttam Alice és Jazz-t megjelenni. Jasper arca elkínzott volt, ahogy Alice arca szomorú.

- Mi az? – kérdeztem halkan, de nagyon rekedt voltam, így gyorsan kortyoltam párat a narancslevemből.

- Már nem látlak titeket együtt – nem lepett meg, amit mondott Alice. – Sehogy.

- Elviseled? – kérdezte Jasper, miután elgémberedett tagjaimmal felálltam.

- Kibírom – jegyeztem meg fagyosan, majd gyorsan elmosogattam magam után. – Éltem már át rosszabbat is – mormoltam, de éreztem, hogy a gombóc egyre nagyobbodik torkomban, és a sírás kerülget.

- Tényleg velünk szeretnél jönni? – lépett elém Alice. – Láttam amikor eldöntötted, de már nem látlak téged, sehol, ahol Edward van.

- Itt nem maradhatok nem igaz? – kérdeztem nevetve, de elfulladtam, és zokogni kezdtem. Alice szomorúan megölelt és az ő vállán vigasztalódtam percekig. – Mi lesz így Alice? – hüppögtem, de csak hátamat, és hajamat simogatta.

- Minden rendben lesz, megígérem! És mindjárt telefonod lesz – halványan elmosolyodta magát, de mire elindultam volna Jasper már át is nyújtotta.

- Köszönöm – mormoltam, majd ebben a pillanatban rezegni kezdett, a kijelzőn anya nevével. Mélyet sóhajtottan, majd megköszörültem a torkomat. – Szia anya! – bűntudatom támadt, amiért nem kerestem fel azonnal, miután felébredtem. Nagyon aggódott miattam.

- Jaj kicsikém, végre! Olyan jó hallani a hangod! Hogy érzed magad?

- Már jól – de mekkorát hazudtam neki. – Még fáradt vagyok, de megmaradok.

- Annyira rám ijjesztettél, de ne aggódj, hamarosan ott leszek!

- Ezt hogy érted? – összeráncoltam homlokomat, és rossz érzésem lett.

- Ma estére már ott is leszünk Phillel! Muszáj, hogy meglátogassalak!

- De anya…

- Nincs de! Ma estére ott leszünk, már hiányzol, és beszélni szeretnék veled! Sajnálom, hogy az esküvő el lett halasztva! – jaj anya, bárcsak tudnád, hogy mi történt.

- Semmi szükség, hogy iderepülj, hiszen jól vagyok – a fenébe! Biztos beszélt Charlie-val, akivel szintén nem találkoztam már régóta. Illetve, én nem láttam őt, mikor itt volt meglátogatni.

- Majd, ha a saját szememmel látom, akkor elhiszem!

- Rendben!

Kár lett volna vitatkozni vele, de megrémültem. Elköszöntem tőle, és hirtelen azt se tudtam mit csináljak.

A nappaliba rohantam, ahol a többieket sejtettem.

-Minden dolgos kézre szükségem van! Anya és Phil iderepül, és…

- Charlie is jön majd – kotyogta közbe Alice vigyorogva, mire megforgattam szemeimet.

- Oké, akkor plusz egy fő – mondtam kedvetlenül.

- Miért van ránk szükséged? – kérdezte Rosalie összeráncolt szemöldökkel.

- Ki kell takarítani a házat, és főznöm kell egy nagy vacsorát nekik! Semmi gyanút nem kelthetünk, azt kell mutatnunk, hogy minden rendben van!

- De semmi nincs rendben – mosolyogta Scott, mire rá néztem gyilkos szemekkel.

- Én is tudom, és ti is tudjátok, de nekik nem szabad ezt tudniuk! – hadartam. – Gyerünk, talpra! – intettem őket, mire nagy nehezen Emmett, Scott, Edward és Carlisle megmozdult. – Rose, te pihenj! Carlisle menj a kórházba! Esme segíts nekem főzni, addig a többiek kitakarítják a házat!

- Egy porcica sincs itt – horkant fel Emmett. Semmi kedve nem volt takarítani.

- Kérlek Emmett, ez nekem most nagyon fontos!

- Jól van na – mormolta, majd összefonta karjait.

- Mi lesz a szobámmal? – fordult felém Edward zavartan.

- Bízom benne, hogy anya nem akarja az egész házat feltérképezni, de nyilván tudni akarja, hogy hol alszom. Úgyhogy fesd ki, kérlek! – nehezemre esett a szemeibe nézve szívességet kérni, de most nem tehettem mást.

A nap nem is telhetett volna számomra mozgalmasabban. Legalább egy óráig gondolkoztam rajta, hogy mit főzzek nekik. Hálás voltam Esme-nek, és Alice-nek, akik segítettek nekem, a vacsora elkészítésében. Rosalie közben felhívta Charlie-t, hogy ma este hatra jöjjön ide.

A konyha egy csatatérré változott, ahogy dolgoztunk. Közben a többieket is ellenőriztem. Jasper és Emmett nagyon rendesek voltak, minden szobát kitakarítottak egytől egyig. Alice hol nekem segített, hol a fiúknak. Ő nagyon élvezte ezt a pörgést, de csak Ő. Esme próbált nyugtatni, hogy minden rendben lesz, de a nagy siettségben, már azon is járt a fejem, hogy mit mondjak majd anyának, ha rákérdez Edwardra. Ezt még vele is megkell beszélnem. Bár a ma reggel után nem szívesen beszélnék vele ilyenről. Amiben biztos voltam csak az volt, hogy semmiképp sem tudhatta meg egyik szülőm sem, hogy mik történtek velem. A tökéletes boldogságot kellett tükröznöm, ami nagyon nehezemre esett, de kénytelen voltam.

Mielőtt bármi baleset érhetett volna Esme átvállalt minden olyan dolgot, ami veszélyes. Ilyen volt a vágás, a szeletelés, vagy éppen az olajjal való munka. Már öt óra volt, mire megsült a csirke és a hal, majd a sütivel bajlódtam. Már a hátamat is krémesnek éreztem, ahogy a hajam nem is lehetett volna rosszabb, az arcomról nem is beszélve.

-Viccesen nézel ki – jegyezte meg Rosalie, aki végig ott ült velünk, és beszélgetett. Persze a reggeli veszekedés Edwarddal tabu téma volt.

- Ez nem az a pillanat, amikor elfogadom a kritikádat – mondtam, mire csak kuncogott.

- Azt hiszem gyorsan meg kéne fürödnöd és hajat mosnod. Majd én kisminkellek, ha gondolod – Rose bár nem mutatta, ő is szeretett volna ebben a nagy munkában részt venni. Én viszont nem akartam, hogy megerőltesse magát, hisz a pocakja már látszott, biztos egyre nehezebb volt bánni magával.

- Addig mi befejezzük a süteményeket – mondta Esme mosolyogva, aki szintén élvezte ezt a napot.

- Rendben, köszönöm – hadartam, majd az emeletre rohantam. Megtorpantam, mikor a lépcső tetejére értem és a vendégszoba helyett, Edward szobájába mentem.

- Még nem vagy kész? – kirobbantam, ahogy megláttam Edward még szinte sehol se tart, de ő már tiszta fehér festékes volt.

- Tudod te mennyi idő volt, amikor eltüntettem az égés nyomokat és kihurcoltam a dolgaimat?

- Ez nem kifogás, vámpír vagy! – morogtam, mire indulatosan felsóhajtott.

- Menj inkább te is a dolgodra rendben, ezt pedig bízd rám – rám se pillantott, hanem tovább folytatta a plafon festését.

- Ha nem leszel kész, és…

- Majd én kimagyarázom, hogy mi történt itt – nézett rám durván. – Nem kell aggódnod.

- Remélem ízleni fog neked is a vacsora – mondtam, majd bevágtam magam után az ajtót, mielőtt szembesülhettem volna döbbent képével.

- Kész vagyunk minden kitakarítottunk! Csillog-villog az egész ház, sőt még a kocsikat is sikerült lemosni!

- Nagyon szépen köszönöm fiúk! – hálásan mosolyogtam rájuk, mire csak bólintottak. – Akkor elugorhatnátok vadászni. Tudjátok, csak elővigyázatosság – hadartam könyörgő szemekkel, majd elsiettem Jasper és Emmett mellett, hogy a vendégszobába menjek. Scott volt ott, aki vállalta, hogy megcsinálja ezt a szobát.

- Kész is vagy?

- Persze minden rendben – válaszolta mosolyogva. Elsiettem mellette, majd lekapkodtam magamról a ruháimat. Hamar megsikáltam magamat és a hajamat is sikerült megmosnom. Csak egy törölközőbe kirohantam a fürdőből, majd az Alice által kiválasztott ruhára néztem. Egy fekete feszülős nadrág volt, és egy szépen dekoltált fehér, fekete mintás felső. Na és a kihagyhatatlan magassarkú. Megforgattam szemeimet, de nem volt időm még azon is filózni, hogy mit vegyek fel. Sietve felöltőztem, majd hagyva, hogy a hajam magától megszáradjon visszaszáguldottam Edward szobájába.

- Nagyon sok időd lehet, ha még erre is figyelsz – mormoltam orrom alatt, ahogy a kis apróságokra is figyelt, például a kapcsolók körüli festésre.

- Direkt kötsz bele mindenbe, vagy csak élvezed, ha cseszegethetsz? – fordult felém dühösen, majd leplezetlenül végig nézett rajtam. – Jól nézel ki.

- Köszönöm – ez sosem fog megváltozni, az arcom bizseregni kezdett és valószínűleg olyan piros voltam, mint a rák. – Elszaladsz vadászni?

- Nekem nincs szükségem rá. És a többieknek sincs, hiába küldted el őket, tegnap este voltak. Ezzel nem kell foglalkoznod, nem lesz baj.

- De te nem voltál – mutattam rá egy lényeges dologra, mire felém fordult.

- Nincs más, aki nálad jobban vonzana, tudhatnád.

- Bocs – mormoltam, majd végig néztem festékes arcán, ruháin, összekuszálódott haján. – Ugye összeszeded magad, már csak fél órád van!

- Ne aggódj már mindenért – csattant föl kissé szórakozva rajtam.

- Edward – haboztam, de muszáj volt kiböknöm. – Anya…

- Mit akarsz neki mondani rólunk? – nem lepett meg, hogy nem csak én gondolkoztam ezen.

- Nem akarom, hogy bármit is megtudjanak – mondtam ki végül.

- Jó, akkor a tökéletes párt fogjuk alkotni, rendben? Nem fogom elszúrni ne aggódj, és amúgy is hallani fogom, ha valami feltűnne nekik, így tudok rajta javítani – meglepődtem milyen könnyen belement, de csak bólintásra futotta tőle. Belső énem egy része megremegett a gondolatra, hogy ugyanúgy fog velem viselkedni, mint hetekkel, hónapokkal ezelőtt. Nem tudtam eldönteni, hogy ez engem zavarni fog-e vagy esetleg jól fog esni.

- Köszönöm – döbbenten hátrafordult hálás és nyugodt hangomra, majd a kedvenc csibészes mosolyommal ajándékozott meg.

- Nincs mit.

Magára hagytam, hadd fejezze be a dolgát, és készülődhessen. Mosoly szaladt fel arcomra, úgy mentem le a lépcsőn. Kíváncsiságból a nappaliba mentem, de a szám tátva maradt.

- Nem vagytok kész?

- Nyugi Bella! Két perc alatt kicsípjük magunkat – szólalt meg Emmett, aki az egyik focimeccset nézte Jasperrel. Dühösen a tv elé álltam, mire próbáltak mellettem elnézni.

- Nem várok öltönyt és nyakkendőt, de ne ebben a melegítőben legyél! – hangos voltam, és kezdett Edwardnak igaza lenni. Olyan voltam, mint egy hisztérika és a legtöbb helyzetben, már leállítottam volna magamat, de most megengedhettem ezt, hiszen nagyon aggódtam. Nem voltam még felkészülve arra, hogy szembe nézzek a szemfüles anyámmal, aki mindent észrevesz. Nagyon jól kellett alakítanunk Edwarddal a párt, különben a kérdésözön a nyakamba zúdul.

- Jól van nyugi, ne izgasd fel magad! – meglepetten néztem Scott-ra, aki bár az alkalomhoz illően volt felöltözve, még sem voltam vele megelégedve.

- Te mit keresel itt még?

- Ja, én nem vagyok hivatalos?

- Scott, apa nem tudhatja meg, hogy végig itt voltál! – mondtam megrémülve, majd a csengő megszólalt. – Még van fél óra, ez lehetetlen! – sipítottam, majd az ajtóhoz rohantam, de nagyon boldog voltam, hogy nem sikerült elesnem, sőt nagyon ügyesen mozogtam benne. Ez a vámpír részem miatt lehet? – Jacob?

- Hello! Csini vagy bébi – megforgattam szemeimet, már csak ez hiányzott. – Rég láttalak.

- Most láttál, szia – Jake úgy nézett rám, mint egy őrültre és kb. úgy is nézhettem ki. – Jacob! – kiáltottam rá mikor vigyorogva elment mellettem, be a nappaliba.

- Sziasztok!

- Hello haver! – Jasper és Emmett úgy köszöntötték, mint valami régi, jó barátot.

- Oké, akkor már el is tűnhetsz – morogtam, végig az órát nézve.

- Hová sürgetsz? Zavarok?

- Családi vacsi lesz, és Bella nagyon izgul – adott neki választ Jasper nevetve.

- Akkor elmentem – Scottra néztem, aki egy kocsikulcssal a kezében mosolygott. – Majd éjfél fele visszajövök.

- És mit csinálsz addig? – kérdezte vigyorogva Emmett.

- Várost járok – megrántotta vállát, de engem nagyon is megnyugtatott, hogy legalább Charlie nem fog semmi gyanúsat észrevenni.

- Köszönöm Scott!

- Ugyan nincs mit! Csak nyugodj meg – mosolyogta, majd megölelgetett.

- Te is mehetsz – néztem Jacobra.

- Ha családi vacsi, akkor itt a helyem – horkant fel felháborodottan. – Amúgy is rég beszéltem veled, meg Charlie-val.

- Mert leköt a barátnőd – sétált be Rosalie mosolyogva.

- Hamarosan a feleségem – kitágult szemekkel néztem rá, de nem csak én. A srácok és Rose is gratulált, de én csak tátogtam.

- Megnősülsz?

- Meg is vagytok hívva Edwarddal – mondta, mire elhúztam számat. Na, arra se kell elmenni akkor. Bár sose bántanám meg Jacobot, de még nagyon sok mindent nem tud Jacob. És hiányzott is a legjobb barátom, de nem a legjobbkor jött most.

- Hová? - hang irányába kaptam fejem és elmosolyodtam magam. Edwardon egy sötét farmer volt, és egy ing, amit feltűrt a könyökéig. Haját mint mindig összeborzolta, arany szemeit pedig végig futatta az ott lévőkön. Tökéletes. – Hello Jacob.

- Látjátok így kell kinézni – mutattam rá és szemeimet lekaptam róla, mikor találkozott tekintetünk.

- Nem állna jól ez a haj – mormolta Emmett, mire Jasper és Jacob elnevették magukat. Nagy könyörgések után, végre hajlandóak voltak felállni a helyükről és felöltözni ők is. A konyhába siettem, Jacob pedig követett, mint egy jól nevelt kiskutya.

- Kisminkeljek? – Rosalie izgatottan utánam sietett egy nagy táskával a kezében. Miután leellenőríztem, hogy minden rendben van az ételekkel, bólintottam.

- Várj! Nincs megterítve – felsikoltottam, majd az étkezőbe siettem, de hatalmas kő esett le a szívemről. Esme már nagyrészt megcsinálta, már csak egy kis díszítést rakott fel, sőt fel is volt öltözve egy nagyon szép ruhába. – Hálám örökké üldözni fog – mosolyogtam, majd kihúztam egy széket, Rosalie pedig elém térdelt. Szinte alig éreztem valamit olyan finoman dolgozott, és sietett is, aminek nagyon örültem. Persze mivel szokatlan érzés volt, gyakran felszisszentem, vagy nyavajogtam, de Rosalie leteremtett. Folyton az órámat lestem, és hirtelen nem esett le, hogy anyáék hogyan fognak eljutni ide, de Alice ezt ismét megoldotta. Charlie elhozza őket, és itt alszanak. Nem tartottam okos dolognak, hogy két ember itt aludjon, de igazat adtam annak, aki kitalálta, hogy milyen dolog lenne, ha apánál lennének. Túl kínos lenne mindenkinek.

- Kész vagy – mosolyogta Rosalie. – Büszke vagyok magamra, gyönyörű lettél!

- Köszönöm – mondtam, majd felpattantam, de az ütő is megállt bennem, mikor megszólalt a csengő. – Úristen!

- Bella, nyugalom! – csitított Jacob, akit közben Edward felvilágosított.

- Nem lesz semmi baj – mondta Edward is, majd Jasperre néztem, aki tényleg nyugalmat erőltetett rám.

Esme ajtót nyitott, már meg is hallottam anya hangját. Tördeltem a kezeimet a nappaliba, majd éreztem, hogy egy hideg kéz a combomhoz ér. Edwardra kaptam fejemet, aki biztatólag nézett rám.

- Semmi baj nem lesz – bólintottam, majd ahogy megláttam anyát fel is pattantam helyemről.

- Anya!

- Jaj, Édesem! – a nyakamba borult, engem pedig lassan tényleg megnyugvás szállt meg. A könnyek marni kezdték szemeimet, de nem engedtem őket kicsordulni. Túl elveszettnek látszottam volna. – Annyira hiányoztál! Jól vagy? – még megszólalni se tudtam annyira szorított magához.

- Reneé a gyereked megfogod fojtani – magamba kuncogtam Charlie epés megjegyzésén, de igaza volt. Persze, anya nem örült ennek a felszólításnak, de elengedett.

- Szia, apa! – Charlie-hoz is odamentem megölelni, aki csak félszegen viszonozta ezt.

- Jó téged nyitott szemmel látni! De remélem tudod, hogy egy jó darabig nem ülhetsz kocsiba – már épp mondtam volna erre valamit, de a levegő a tüdőmbe rekedt. Fogalmam sincs, hogy Alice mit talált ki álcázásnak.

- Phil! – nem mondtam semmit rá, helyette Phil-t is megöleltem. Most, hogy már pár perc eltelt kicsit lenyugodtam, és az izgatottságom is elmúlt, de féltem, hogy a java még csak most jön.

na hogy tetszett? ^^