Impossibility 14.fejezet

Sziasztok!
Nos, meghoztam nektek a következő fejezetet, sikerült még ezen a héten felraknom a frisset :) Sajnos rossz hír, hogy jövőhéten már megint suli lesz, tehát a frissek nem fognak ilyen gyakran jönni. Ettől függetlenül próbálok azért ugyanúgy sietni vele, mint eddig :) Jó olvasást hozzá!

Hagytam, hogy a sötétség mélységébe zuhanjak, de mintha az egész pillanatok alatt zajlott volna le. Mikor szemeimet lassan kinyitottam és óvatosan körbenéztem egy számomra nem annyira ismerős szobát fedeztem fel. Megköszörültem torkomat, majd nyöszörögve felültem.

- Óvatosan! – oldalra néztem, ahol Rosalie ült és vállamat fogva segített.

- Milyen szoba ez? – kérdeztem körbe nézve, nem sokszor jártam még itt.

- Vendégszoba – adta meg a választ mosolyogva. Szótlanul kezembe nyomott egy pohár vizet, amiért hálásan mosolyogni kezdtem. Egy húzóra megittam, eddig nem is éreztem, hogy mennyire ki voltam száradva. Várt pár percet, hogy visszatérjen a tudatom. Sóhajtottam, majd egy apró szúrást éreztem a hasamban. Odatettem kezemet, de a hiányérzetem már jelentkezett is. Ez eszembe jutatta, hogy mi történt, mikor legutóbb még nyitott szemmel voltam. Fanyarul mosolyogni kezdtem, majd homlokomra tettem kezemet. Mit tettem Tanya-val? Mi történt egyáltalán? Rosalie-re néztem, aki látta rajtam, hogy kérdésekkel teli vagyok. – Minden rendben?

- Igen, csak… mi történt? Mit csináltam tegnap?

- Hát, először is az nem tegnap történt, hanem egy hete – megnyikkantam, hogy mennyi idő telt el, de én csak egy fájdalmas pillanatnak éreztem. De, ha egy hét eltelt, akkor az esküvő… mielőtt kérdezhettem volna valamit, Rose készségesen mondta magától a dolgokat. – Nem kell aggódnod. Az esküvő lefújva természetesen. Mindenki úgy tudja, hogy autóbaleseted volt, ami persze nem volt súlyos, de alaposan beverted a fejed. Senkit nem érdekelt a részletek, de azért Alice mindent kitalált, ha valaki megkérdezné. Később majd elmondja neked.

Felsóhajtottam, majd bűntudatot kezdtem érezni. Úristen ugye nem öltem meg Tanya-t? Nem akartam bántani… na, jó ez nagy hazugság volt. Kínoztam őt, és piszkosul élveztem. Legalább is egy részemnek nagyon is tetszett. Grimaszolva fejemet előre hajtottam, mire hajam előre bukott. Kitágult szemekkel néztem hajamra, aki sokkal rövidebb volt, mint amilyen eddig. Értetlenkedve fogdostam hajamat, majdhogynem hisztizni volt kedvem. Barna hajam jó pár centivel kisebb volt, szinte éppen a lapockámig alig ért, és a szemembe hullott.

- Ki vágta le a hajam? – kérdeztem egyre nagyobb dühvel.

- Nyugi, ne idegesítsd fel magad – csitított egyből Rosalie kisebb riadalommal a szemében. – Egyébként senki. Mikor elájultál hirtelen kisebb lett. Mintha leégett volna a vége, vagy nem is tudom. Elég csúnya volt, ezért Alice kicsit igazított rajta, haragszol? – összevont szemöldökkel néztem az idegesen kezeit tördelő Rose-t. Miért fél tőlem ennyire? Elakadt lélegzetem, ahogy felrémlett előttem, hogy a falhoz vágtam mindenkit, beleértve őt is. Ha Jasper nincs itt, akár baja is eshetett volna, akár neki, vagy a babának.

- Sajnálom Rosalie.

- Óh, semmi bajom nincs – legyintett halvány mosollyal. – De te hogy vagy?

- Bűntudatosan – motyogtam ismét lehajtott fejjel, majd kisebb fintorral játszani kezdtem hajammal. – Tanya jól van?

- Hihetetlen, hogy még te aggódsz érte – szisszent fel nem helyeselve viselkedésemet. – Egyébként igen, kutya baja. Sajnos. Két-három nap persze neki is kellett, amíg helyre jött a bőre, de pár vadászat után, mintha mi se történt volna. De ne aggódj, nem fogsz vele összefutni! Elmentek. – bólintottam, bár bocsánatot akartam kérni tőle.

- És… Ő? – képtelen voltam nyíltan kimondani Edward nevét. Még magamban is csak félve mondtam ki.

- Az ajtó előtt – fintorgott Rosalie, de szemében egy kis sajnálatot is láttam. – Még sose láttam ennyire összezuhanni. Mikor elhagyott még akkor is jobban nézett ki, pedig az se volt kutya. Nem mozdult mellőled.

- Itt volt?

- Igazából nem. Miután Carlisle megvizsgált és csak egy kis agyrázkódást talált, megnyugtatta. Persze Edward mindenre kíváncsi volt, és megtudta, hogy… szóval…

- A babát – mondtam ki helyette.

- Igen. Azóta nem mozdul az ajtóból. És folyamatosan zokog. Számára… is nagy veszteség volt, még ha… nem is tudott róla. Az ő gyereke is volt.

- Nem is tud sírni – fakadtam ki és reméltem meghallja.

- Tudod, hogy értem – Rose megsimogatta karomat. – Nagyon rosszul van. Mindenért magát okolja, persze jogosan is.

Ismét csak bólintásra futotta, de felrémlett a kép, amikor láttam a kisbabámat.

-Csak egy órája tudtam meg, hogy terhes vagyok – eltört bennem a mécses, és Rosalie, mintha erre várt volna, átült az ágyra, majd átkarolta vállamat. – És el is vesztettem – zokogni kezdtem, és szinte órákig nem is csitultam le.

A fájdalom semmihez se fogható volt. Az én picimet elvesztettem, méghozzá miattam! Ha nem borulok ki, akkor nem tört volna fel a képességem, akkor most bár nem teljesen boldogan – Edward tette miatt – de némileg örömmel várnám a kicsim érkezését. Most azonban csak a hiánnyal, és a szenvedéssel találkozok.

Furcsa hangot hallottam, mire balra nézve a remegő ablakokkal találtam szembe magam. Mint valami földrengés szerű, úgy mozogtak a bútorok a szobában, ahogy a tárgyak is, vagy a rezgő ablakok.

- Bella, nyugalom! – csitított Rosalie szinte kétségbeesve, mire rájöttem, hogy ezt én csinálom. Koncentrálni kezdtem, hisz, ha elvesztem fejem, akkor Roséknak baja eshet. Lehunytam a szemeimet és mélyeket kezdtem lélegezni, mire a zaj abbamaradt. Kissé higgadtabban pislogtam körbe, majd bocsánatkérően néztem Rose-ra. Kezdett előjönni az egy hétnyi fekvéssel járó kényelmetlenség, így felakartam állni. Rose nem volt biztos, hogy kell ez már nekem, de leintettem. Muszáj kicsit átmozgatnom magam.

- Miért fáj ennyire a hasam? – nyögtem fel elkeseredetten. Legalább múlna el, hogy ne kelljen folyton arra gondolnom.

- Carlisle altatott és megműtött – motyogta Rosalie szomorúan.

- Megműtött? – tágra nyíltak szemeim, majd leesett, hogy miért. Hát persze… ki kellett „tisztítania”. – Értem.

Rosalie egy kék, szatén köntöst nyújtott felém, amit elfogadtam, hisz csak egy bugyi és egy nagy póló volt rajtam. Kicsit megigazítottam a hajamat, hogy ne legyek a kelleténél rosszabb látvány. Mielőtt kiléphettem volna az ajtón meggondoltam magam és visszafordultam a fürdőszobába. Csodálkoztam, de annyira izgultam a többiek szeme elé kerülni, hogy egyszerűen kivert a víz. Mélyeket kezdtem lélegezni, majd gyorsba fogat mostam, és megmostam hideg vízzel az arcom. Kicsit jobban éreztem magam, fel is ébredtem tőle, majd még egy mélyet sóhajtva kiléptem a szobából.

Rosalie megértően megvárt engem, majd megfogta kezemet, mint egy bíztatásképp. Mikor a lépcsőnél jártunk elakadó lélegzettel néztem vissza a folyosóra, de megnyugodhattam. Nem találtam szembe magamat Edward alakjával. Kicsit nyugodtabb szívvel sétáltam le a lépcsőn, bár attól még nagyon aggódtam. Rose egyenesen a nappaliba húzott, majd elengedte kezemet. Lassan felpillantottam, majd szinte le is sütöttem. Mindenki a szobában volt, Carlisle-on kívül, na és Edwardon kívül.

Mielőtt felnézhettem volna azonban egy apró test csapódott hozzám, és szorított magához.

-Úgy megijesztettél – Alice ha tudott volna sírni, már zokogott volna. – Annyira aggódtam!

- Semmi baj Alice – futólag visszaöleltettem, majd megsimogattam hátát. – Minden rendben lesz – mondtam, de végig a padlót bámultam. Hogy lenne rendben? Edwarddal…

- Nem vagy éhes Bella? – Alice elengedett, rögtön Esme lépett mellém.

- Nem még nem, köszönöm – gyorsan megölelgettem Esme-t is, hiszen ő is nagyon aggódhatott értem.

- Tudtam ám, hogy felkelsz egyszer kislány! Csendes volt a ház – dörmögte Emmett nevetve.

- Köszi – mosolyogni kezdtem rajta, majd összefontam magam előtt karomat – Bocs – ránéztem Jasperre, akinek egész lényéből sugárzott mennyire szenved.

- Ez most nem a te sarad – vigyorogta.

- Hogy érzed magad? – fordult felém Scott számomra nagyon is szigorú arccal, ami rosszul esett. Mintha haragudna rám.

- Kicsit jobban,de kimerülten.

Jasper nyugalmat kezdett felém is, és véleményem szerint Edward felé is sugározni. Aztán váratlanul úgy éreztem, hogy azonnal beszélni akarok vele. Jasperre sandítottam, tudtam, hogy az ő műve, ettől függetlenül nem haragudtam rá. Igaza volt, mihamarabb beszélnem kellett Edwarddal. Hogyan tovább?

-Mi készítünk neked valami finomat – szólalt meg Alice, nyilván tudta, hogy mire készülök. Bólintottam, majd ott hagyva őket ismét az emelet felé vettem az irányt.

Még sose volt ennyire nehéz felvonszolnom magamat Edward szobájába. Mikor felértem nyeltem egyet, majd benyitottam. De a látvány ledöbbentett. Rá se ismertem Edward szobájára. Minden koromfekete volt, az ablak kitörve, minden szétégve.

-Uramisten – nyögtem fel, majd Edwardra néztem, aki a holmijait, na meg már az enyémeket próbálta megmenteni, persze már eredménytelenül. – Sajnálom – pillantottam rá, de ő nem nézett felém. Szégyellte magát. Edward a lemezeit nézegette, illetve dobálta a kukába sorjában. – Tudom, mennyit jelentettek neked ezek a dolgok. Tönkre tettem. Ne haragudj Edward, én….

- Ezek a vackok semmik ahhoz képest, hogy majdnem két életbe került az én tettem – szólalt meg halkan, majd a mondat végére már mérhetetlen dühvel. – Semmik – ismételte, majd hangja elcsuklott és lassan rám emelte fekete szemeit. Olyan mértékű fájdalom és szomorúság volt benne, mint amit én éltem át.

- Tanya nem halt meg – egy pillanatig azt gondoltam rá érti, de ismertem már. Nem rá értette, még is jogosnak éreztem ezt. Hadd higgye el ezt a feltételezésemet.

- De a babánk igen! És majdnem te is… – kiáltotta magából kikelve, mire könnyesedni kezdett szemem. – Miattam.

- Miért magadat okolod? – kérdeztem remegő hangon, de csak akkor vettem észre, hogy egész testem reszketett.

- Bella, kérlek.

- Én tettem, nem te!

- Ha nem fekszek le Tanya-val, akkor….

- Ezzel nem tudok vitatkozni – szóltam közbe keményen és ismét erősnek éreztem magam. Éreztem, amint a dühöm eláraszt, akárcsak egy hete, de ez inkább a tehetetlenség dühe volt.

- Nem Tanya-t kellett volna bántanod, semmi köze nem volt hozzá – közölte velem rideg hangnemben és hangosan beledobált egy rakat cd-t a kukába. – Nem védem őt, de nem az ő hibája volt.

- Legyek hálás neki? – enyhén grimaszolni kezdtem, ami nagyon nem tetszett neki.

- Nem. De nekem kellett volna ott lennem.

- Téged sose bántanálak – nem hazudtam. Bármennyire is dühös voltam Edwardot képtelen lettem volna bántani. Bár azt hiszem szabad akaratomból Tanya-t se bántottam volna.

- Bella nem ő tehetett róla – próbálkozott újra, én pedig úgy éreztem, hogy védeni akarja.

- Örüljek neki, hogy tönkre tette a kapcsolatunkat? – kezdtem igazán mérges lenni rá.

- Bella, én csak kihasználtam, hogy mindig akart tőlem valamit! – fekete szemeit rám szegezte, mintha csak így akarna meggyőzni. – De nem értem miért vagy itt – folytatta halkabban.

- Azt akarod, hogy elmenjek? – megilletődtem azon, amit mondott.

- Természetesen nem – gondterhelten felsóhajtott, majd bágyadt arcát felém fordította. – De nem itt lenne a helyed. Hanem el kéne hagynod.

- Megbántottál, és csalódtam benned.

- Tudom. Pont ezért nem kellene itt lenned.

- Nem mondtam, hogy hozzád megyek – mondtam ki az igazságot, amit már eldöntöttem.

- Akkor miről beszélünk még? – csattant fel. – Menj el, Bella! Eleget fogok szenvedni, könyörgök, ha valaha szerettél, akkor nem fokozod ezt! – teljesen eltátottam számat kirohanásán és csak percekig emésztgettem.

- Nem én dugtam félre – mondtam, majd kiakartam menni, de nem hagyta.

- Te szakítottál velem!

- Nem szakítottam veled! – megpördültem és mérgesen méregettük egymást. – Vagyis… még nem mondtuk ki véglegesen!

- Nekem már annak tűnt, világos? – Edward még sose volt ennyire faragatlan velem. Szerintem nem ezt érdemeltem. De tudtam, hogy nem rám dühös, sokkal inkább magára.

- Jó. Megbocsátom, hogy lefeküdtél vele – közölte velem ridegen, mire értetlenül összevonta szemöldökét. – De azt nem, hogy hazudtál nekem! Edward pár hete kértelek meg, hogy ne hazudj többet! Amikor elküldtél Floridába, utána megígérted, hogy nem hazudsz többet nekem.

- Nem hazudtam. Csupán nem számoltam be arról, hogy mit csináltam abba a két napba, amíg újra facér voltam – mondta hadarva, indulattal telve.

- Nem szakítottunk – kiáltottam, majd beletúrtam apró hajamba. – De tegyük fel mégis… ez volt a nagyszerű ötlet? A szingliségedet egy kiadós menettel ünnepled meg az első nővel, akivel összefutsz?

- Ha igen, mi közöd hozzá? – kérdezte, mintha mi se lenne természetesebb.

- Istenem, de bunkó vagy – szisszentem fel hitetlenkedve. – Nem hiszem el, hogy én egy hete még majdnem hozzád mentem!

- Én se – motyogta.

- Az a célod, hogy megutáltasd magad? Mert akkor csináld tovább!

- Azt gondolom, hogy már régen elveszítettelek – nézett rám, mire belsőm remegni kezdett.

Bólintottam, majd kirohantam a szobájából, egyenesen a vendégszobába vissza. Hangosan zokogni kezdtem, majd leültem az ágy szélére, és tenyeremet szám elé helyeztem. Bárcsak visszamehetnék az időbe, hogy mindent helyre tegyek. Elvesztettem a kisbabámat, elvesztettem Edwardot… mi jöhet még?

Hideg kezek simítottak végig combomon, majd szorította meg szabadon lévő kezemet. Könnyfátylamon keresztül kivettem Edward szomorú arcát.

-Mit vársz tőlem Bella? – suttogta reménytvesztve.

- Hogy mellettem legyél – keservesen felsírtam, de hideg ujjaival letörölte könnyeimet. – Nem tudok benned megbízni ezután. Kell egy kis szünet, hogy tényleg mindent… letisztázzak magamba – megértette, és bólintott is rá. – De nem akarok tőled elszakadni. Szükségem van rád! Még ha neked ez fájdalmat is okoz.

- Ennyi a minimum, amit megtehetek érted – fanyarul elmosolyodott, majd végig simított arcomon. – Szeretlek, már, ha elhiszed nekem.

- Tudom – halványan mosolyogni kezdtem, majd erős karjaiba bújtam. Nyugtatóan simogatta hátamat, hajamat és apró puszikkal halmozta el homlokomat.

Kellemes, sőt még annál is jobb volt, ez a féle nyugtatás. Nem kellett szavak, csak ennyi is elég volt, hogy ott volt. Nem akartam megváltoztatni a döntésemet. Egy ideig Edward csak egy személy lesz az életemben. De túlságosan nagyot csalódtam benne. Azt hittem, hogy ő engem sose tudna engem ennyire megbántani.

-Hahó gyerekek! – zavartan elszakadtunk egymástól Edwarddal, majd meglepődve pislogtam Emmettre, Jasperre, és Scottra.

- Na mi van? – kérdezte Edward és leült mellém, egy kis távolságot tartva.

- Te nem pakolsz? – fordult Jazz Edward felé.

- Elkezdtem – Edward lopva rám sandított, majd mintha figyelmeztetően nézett volna fivérére.

- Tetszeni fog neked Párizs.

- Lemaradtam valamiről? – szólaltam meg Edwardra nézve.

- Hát… úgy döntöttem, hogy elutazom. Scott pedig felajánlotta, hogy menjek a családjához Párizsba, hogy ne legyek egyedül.

- Mi? – csak tátogni tudtam, mint valami hal. Edward, elakar menni?

- De lemondtam róla – hadarta, megnyugtatva egy kicsit engem.

- Tényleg? – Emmett vigyorogni kezdett, amiből levágtam, hogy egyáltalán nincs így.

- Igen – morgott fel figyelmeztetően.

- Na, jó nem ezért jöttünk! Bella mit csinálsz ma? – fordult felém Jasper levakarhatatlan mosollyal.

- Lehet depresszióba esek az elvesztett babám miatt, hála nekem. Vagy a majdnem esküvőmet gyászolom, esetleg bevallom Charlie-nak, hogy közveszélyes vagyok mindenkire, még magamra is és megöltem az első és valószínűleg egyetlen unokáját! Nem tudom, még nem döntöttem el! – feldúltan hadartam el ezt Jaspernek, az ott lévők pedig egyre komorabb hangulatba kerültek. – Miért?

- Arra gondoltunk elviszünk kikapcsolódni, de ezek sokkal jobb programok – mondta Emmett és kezeit összekulcsolta.

- Miért nem a lányok visznek? – kérdeztem kicsit ezen megütközve. Hiszen Alice, a legjobb barátnőm ki nem hagyna egy ilyen alkalmat, Rosalie pedig szintén.

- Az ő ötletük voltak legelőször, de aztán rájöttünk, hogy neked most nem lányok csevegésre van szükséged! – összevont szemöldökkel néztem Jasperre. – Velünk töltesz egy délutánt!

- Csak fiúkkal? – nem is leplezhettem volna döbbenetemet.

- Problémát jelent? – húzta fel szemöldökét Edward.

- Te is jössz? – mintha jobban éreztem volna magam.

- Isten ments! – kiáltott fel Jasper, mire meglepődtem rajta. – Tönkre tenné a hangulatot!

- Menj el – fordult felém Edward csibészes mosollyal. – Szükséged van rá.

- Nem korai még?

- Nem. Jól fogod érezni magad – megfogta kezemet, majd megszorította azt biztatásképp. – Én addig megpróbálom rendbe hozni a szobámat. Tudhattam volna, hogy ennyire tüzes vagy – az arcom tűzvörössé vált, mikor Edward még benyögte ezt a mondatot, mielőtt távozott volna a szobából.

- Indulhatunk? – kérdezte Emmett száz wattos vigyorral. Volt bennem egy kis félsz, habár nagyon jól tudtam, hogy vigyázni fognak rám. És talán tényleg csak előnyömre fog válni ez a „pasis” nap. Nem szokványos, de nem biztos, hogy tényleg jót tett volna, ha Alice-ék a lelkemre hatnak. Kikapcsolódásra volt szükségem, és ez jó kezdet volt. Kicsit megfog nyugodni a lelkem, és utána nagy erőbedobással beszélhetek Charlie-val, a „balesetemről”.

Na, hogy tetszett? Remélem ez is tetszett annyira, mint a két előző, ahol nagyon sok kritikát kaptam, ezért is tudtam olyan gyorsan hozni :) Bízom benne, hogy ehhez is kapok jó párat :)