Impossibility 18. fejezet!!!

Az idő mulandó. 

Az idő gyógyít. 

Az idő felejtett. 

Gondolná az ember, hogy a hiánya valakinek, amikor már elviselhetetlen, akkor minden egyes sérelmet és gondot elfelejtünk? Már száz éve, hogy a saját fajtám és az emberek között járkálok. Időm volt, mint a tenger, hogy megfigyeljem az emberek mentalitását és lelkét. Hiába volt számomra érthető és érthetetlen, ha megtapasztalja az ember – esetemben vámpír – teljesen más. Amikor az emberek gondolataiba olvastam, annyira kioktattam volna őket és terelni a helyes útra mindet. De amikor már velem történt meg, és én kerültem lehetetlen helyzetbe, az ösztöneim és a helyes gondolkodásom teljesen kitörlődött. Már nem tudtam mi a helyes, és rossz döntéseket hoztam. 

Eleve lehetetlennek tartottam és még mindig felfoghatatlannak, hogy megtaláltam létezésem értelmét. És amikor már azt hittem, hogy számunkra is eljöhet a boldog örökké, mint a mesékben, váratlanul olyan helyzetekben találtuk magunkat, ami sors döntő volt, mindkettőnknek. Elhagytam őt egyszer, ami majdnem mindkettőnk vesztét okozta, most pedig elhagytam másodjára. A különbség az volt, hogy a döntés közös volt.

 Bár most se hagytam neki túl nagy választási lehetőséget, és tudtam azt szerette volna, ha maradnék. Még se küzdött ellene, hiszen tudta jól mennyire rá fér egy kis távolság, ahogy rám is. Neki is meg kellett küzdeni a költözéssel, a születendő kistesójával – akit soha nem láthat, feltéve, ha tényleg a családommal marad – és a saját babájának elvesztésével. Sose tudta, hogy engem ezek mennyire megviseltek, hiszen, ha látja rajtam mennyire megtörtem, csak még jobban magát okolná. Nem is hasonlíthatnánk ennél jobban!

Már öt hónapja, hogy elhagytam Forks-ot és vele együtt egy időre a szívemet és a családomat. Tudtam, hogy Alice-ék vigyázni fognak Bellára. És támogatni fogják mindenben. Ami a legjobban meglepett, azok a döntései voltak. Esme és Carlisle szinte minden héten felhívtak, és tájékoztattak a fejleményekről. Mosolyogtam, mikor megtudtam, hogy Londonba hova költöztek. Még sokkal régebben, én találtam üresen azt a hatalmas házat. Még egykor valami grófé volt, tehát hatalmas, mindenki el fog férni benne, főleg, ha kicsit többen leszünk. Megdöbbentem, mikor megtudtam, hogy Bella elkezdett egy londoni egyetemre járni. De mérhetetlenül örültem neki. 

Kíváncsi voltam Rosalie-ra is, aki bár egyre izgatottabb a szülés miatt, egyre elviselhetetlenebb is, már ahogy hallottam Emmett-től. Kicsit örültem neki, hogy legalább ezt nem kell hallgatnom, még is keserű érzés kerített hatalmába ilyenkor. Nagyon vissza akartam már menni a családomhoz, és Bellához, de vajon neki is elég volt ennyi idő? Tény, hogy nem beszéltük meg, mennyi időre fogok elmenni, ezért is nem akartam olyan hirtelen betoppanni.

-Még mindig nem szeretnél visszajönni?

- Azt hiszem, még kell egy kis idő – mormoltam halkan anyának, aki szomorúan felsóhajtott. – Legalább is Bellának…

- Szerintem meg itt az ideje, hogy ide jöjj! – mosolyogtam Esme próbálkozásán, de tudtam, hogy csak jót akar. – A saját fülemmel hallottam, persze csak véletlenül, amikor Alice-nek ecsetelte, hogy mennyire hiányzol neki. Ha ilyen messze vagytok egymástól, az nem segít túltenni magatokat a veszteségen. Londonba kell jönnöd!

- Még meggondolom - motyogtam, majd felkaptam a fejemet, mikor meghallottam Eliot lépteit. – Most mennem kell.

- Azért bízom benne, hogy itt leszel a keresztlányod születésén.

- Lány?

- Rosalie úgy hiszi – felnevettem, majd elköszöntem tőle és megvártam, amíg Eliot belép.

Meglehetősen furcsa volt számomra Scott családja. Persze, Scott már szólt nekik, hogy jönni fogok, így nem volt meglepetés. Grace titokzatos volt számomra. Nagyon kedves volt velem, de mérhetetlen szigorral viselkedett a nevelt fiával, Eliottal. Szép külsővel rendelkezett, Esme-hez hasonlítottam volna. Arany szemei semmilyen érzelmet nem árultak el, gondolataiból csak annyit tudtam kivenni, hogy nagyon őriznie kell a fejében lévőkre. Nem igazán értettem mi ez a nagy titokzatosság, de természetesen mindenkinek lehetnek titkai.

 Ha valami olyasmiről van szó, hogy Grace nem hűséges a férjéhez, akkor ahhoz tényleg nincsen semmi közöm. Ellentétbe vele, azonban Eliot nagy rendes srác volt. Pusztán tizenöt éves volt, mikor vámpírrá változott, nagyon fiatalnak tartottam. Eliot gyűlölt vámpírnak lenni, de hadakozott ellene. Rész vett ugyanazokban, mint a mai fiatalok semmiből sem maradt ki. Nagyon nyílt volt, felém legalább is. Mintha felüdülés lett volna számára, hogy megjelentem. 

-Üdv – biccentettem nekik, mikor végre megérkeztem Páris külső körébe, egy apró, családi házhoz. Na igen, a látszatra nekik is adni kell.

- Edward ugye? – bólintottam, Grace barátságos hangjára, majd kissé meglepődtem, mikor megölelt. – Üdvözöllek! Érezd magad otthon.

- Köszönöm. Nem szeretnék kellemetlenkedni – mondtam, majd Eliotra néztem szemem sarkából, aki letörölhetetlen vigyorral bámult rám.

- Ugyan már! Kétlem, hogy nagy gondot okoznál – Grace mosolyogva legyintett, majd szemei sötétedni kezdtek, és éreztem, hogy faggatni kezd. – Mond csak… te lennél Bella párja?

- Ühm.. hát… igen, végül is az vagyok – kínosan érintett ez a kérdés, és nem tudtam rá mit felelni.

- Ez nem volt valami határozott – kotyogta Eliot, aki mintha kissé elkomorult volna.

- Hát… most egy kicsit szüneteltetünk… vagy valami olyasmi. Kellett egy kis távolság, sokat vitáztunk mostanában.

- Nem lehet, hogy köze van a vetéléshez?

- Honnan tudsz róla? – döbbenten néztem Grace-re, aki erőltetetten felnevetett.

- Óh, hát… Scott mondta.

- Értem – nem igazán tetszett, hogy Scott mindent elmondott. Úgy éreztem senkinek semmi köze hozzá, hogy milyen problémák vannak köztem és Bella között. – És mióta vagytok együtt Scott-tal?

- Már nem tudom – hadarta idegesen.

Még nem derült ki, hogy Grace miért viselkedik ilyen furcsán, amikor szóba jön Scott. Próbáltam kicsit kutakodni a fejében, de nagyon ügyel rá, hogy mire gondol a közelemben. Azonban ő egész nyugodtan kérdezgetett engem, szinte minden egyes kérdése rólam és Belláról szólt. Gondoltam, hogy nagyon informált, hiszen még is csak Scott felesége. 

A házban tébláboltam, mikor csengeni kezdett a telefonom. Meglepődve pattintottam föl, majd nyomtam meg a hívás gombot.

-Igen?

- Edward! Rose-nál megindult a szülés! – csak tátogni tudtam, miközben még mindig a fülembe csengett Alice boldog kacaja.

- Már? De hát még csak hat hónapos!

- Scott megmondta, hogy nem fogja kihordani kilenc hónapig! Látnád már így is mekkora a hasa! Haza kell jönnöd!

- Rendben, indulok, ahogy tudok – mosolyogni kezdtem, majd mielőtt megkereshettem volna Grace-t, Eliot elém állt.

- Elmegyünk vadászni?

- Eliot, a nővéremnél megindult a ….

- Ssss – rémültem szájára mutatott, hogy maradjak csendben, majd intett és kifutott a házból. Meglepődtem, de végül utána mentem. Jó messzire mentünk, gondolatai nem árultak el számomra semmit, én meg csak értetlenkedni tudtam. Örültem mikor végre megállt az erdő közepén és szembe fordult velem szomorú arckifejezéssel.

- Haza kell menned, minél hamarabb.

- Indulnék, ha nem tartanál fel – mosolyogtam, de megrázta fejét.

- Nem a testvéred miatt. Most, hogy Rosalie szül, mindenki körülötte forog. Bella pedig védtelen.

- Mi a fenéről beszélsz Eliot? – kezdtem egyre ingerültebb lenni. Már, amikor kimondta, hogy Bella védtelen, már arra bekaptam a csalit.

- Az apám hazudott neked – fakadt ki bánatos szemekkel. – Nem kedvességből segít Bellának! Nem is a rokona! Bellát már nem tudja maga mellé állítani, de ha Bella mihamarabb teherbe esik, akkor.. Scott gyűlöli a Volturit. Felesküdött az utolsó felkelésnél, hogy bármi áron, de megölni mindet. Bellánál nincs erősebb vámpír a földön!

Elakadó lélegzettel hallgattam Eliot magyarázkodását, majd hirtelen mindent megértettem. Ezért nem tudtam soha megbízni benne. Mindent úgy alakított, hogy neki jó legyen. Már amikor megjelent, tudta. Mindent eltervezett és mi belesétáltunk a csapdájába. Hát persze… Bellát nem tudja maga mellé állítani, de ha szülne egy kisbabát, aki hasonló képességekkel rendelkezik, mint ő, őt már a saját elképzelése szerint nevelhetné. Ehhez azonban először Bellát kellett mellőlem eltávolítania, hogy meggyűlöljön. 

-Muszáj volt most vadászni jöttünk? – néztem Kate-re és Eleazar-ra feszülten.

- Scott mondta – Kate megrántotta vállát hanyagul, de én egyre idegesebb lettem. Tanya otthon maradt, és lehet, hogy Bella hamarosan hazaér… még előttem.

Azt gondolta, hogy Tanya majd végleg összeugraszt minket. De nem sikerült neki teljesen.

-Bella kell neki – leheltem rémültem, majd Eliot-ra sem nézve rohanni kezdtem Londonba.

Bella szemszöge:

Sóhajtva csaptam hátamra vizes hajamat, majd a tükörre szállt párát letöröltem kezemmel. Barna szemeim még ennyi idő – öt hónap – után is az új szokása miatt örömmel csillogtak, de megannyi szomorúság is volt benne. Hiányzott Edward. Napról napra egy jobban. Mikor akar visszajönni? Visszajön egyáltalán? A polcra rakott családi címerért nyúltam és ujjaim között forgatni kezdtem. Azóta se veszem le soha a csuklómról, csak ha fürdök. Szerettem volna hinni, hogy én is ugyanúgy hiányzok neki és szenved a távolságtól. De egyetlen telefont se kaptam volna. Nekem kellett volna hívnom? Nekem kell őt felkeresni, hogy mihamarabb jöjjön vissza? Tele voltam bizonytalansággal, már magam sem tudtam mi a helyes. Ha nincs velem, akkor sose tudok jól döntetni. Ő nyújt nekem támaszt, ha velem van.

Talán fel kellene hívnom őt. Mielőtt döntésre juthattam volna a londoni házat hangos sikoly rázta meg. Rosalie! Feltéptem az ajtót, de egy hideg testbe ütköztem.

-Scott! Mi történt? Jól van Rose? – záporoztak felé a kérdéseim, mire lassan bólintott. Elakartam menni mellettem, hogy a saját szememmel is lássam, de nem engedett. – Scott, ne hülyülj! Engedj ki!

- Megindult a szülés – másodpercek teltek el, amíg felfogtam mit mond, majd örömömben felsikoltottam, bár azért halkabban, és nem annyira fájdalmasan, mint az előbb Rosalie.

- Ez csodálatos! – Scott még mindig nem volt hajlandó arrébb menni, így átbújtam a karja alatt. Hallottam magam mögött a nem tetsző morgást, lefelé menet még visszanéztem arcára, de el is kaptam fejemet. Szemei sötétek voltak és fenyegetőek. Mihelyst a lépcső aljára értem, szembe találkoztam Rose-sal, akit Esme és Alice támogatott. Carlisle által Rose számára kialakított szoba volt, külön a szülés miatt.

- Rose…

- Valahogy úgy! – felsikított, és fájdalmasan összerándult, miközben hatalmas pocakját szorongatta. – Hol van már Emmett?

- Vadászni… - nem jutottam tovább a válaszadásban, Emmett és Jasper rémülten törtek be a bejárati ajtón.

- Megjöttünk, Kicsim! – Emmett átkarolta feleségét és tovább vitték a szoba felé. Nem merték felkapni, vagy akár futni fele, féltették a babát. – Rose! Óh, bébim! Ez hihetetlen! Végre! – mosolyogni kezdtem, Emmett talán még izgatottabb volt, mint a felesége.

Nem akartam még én is elvenni a levegőt, így inkább a nappaliban maradtam, bár ugyanúgy tördeltem a kezeimet. Csodálkoztam, hogy mindenki bent volt, és hamarosan Carlisle is befutott.

- Hogy haladnak? – hadarta, de mire kinyitottam a számat, már az ajtó csapódás hallottam. Rosalie hangos ordítását borzalmas volt hallanom. Ennyit a szülés csodájáról! Ez borzasztó!

- Akár te is szülhetnél most – meglepődve kaptam fel fejemet Scott mély hangjára.

- Csak szülhettem volna – motyogtam orrom alatt és mély levegőt vettem. Nem érintett rosszul ez az öt hónap, sőt egyre könnyebben tudtam viselkedni. Boldogan vártam a többiekkel a kisbaba születését, egy cseppnyi fájdalom nélkül. – De biztos lesz még rá lehetőségem.

- Lesz, ebben biztos vagyok – somolyogta, de volt valami fenyegető és sötét a hangjában. Egy hang azt súgta, hogy baj lesz ebből és menjek onnan minél messzebb. De őrültségnek tartottam, hiszen Scott nem bántana. 

Egy egész nap eltelt Rosalie vajúdásával. Próbáltam másra koncentrálni, de az egész háztól az üvöltése zengett. Néha-néha kijött pár percre valaki, Jasper is megnézte mit csinálok, és Alice is, aki elárulta, hogy felhívta Edwardot. Szóval valószínű, hogy Edward ide tart. Fogalmam sem volt, hogy Scott hova tűnt, egyszer csak megcsörrent a telefonja, azóta pedig színét se láttam. Biztos nem volt semmi baja. 

Már éjfél is elmúlt, amikor hangos robajjal Scott beszökkent a nappaliba hozzám. Épp valami műsort néztem, elég magas hangerővel, hogy ne halljam mindig Rose sikoltozását, így alig tűnt fel, mennyire trappolt Scott.

-Pakolj – pattanásig feszültek idegei, ezt már így is láttam.

- Micsodát? – kérdeztem értetlenül, mire fekete szemeit rám kapta.

- Azt mondtam pakolj! Elmegyünk! – csak tátogni tudtam, és próbáltam szavait felfogni.

- Nem tudom, hova és miért, de Rose éppen szülni készül, szóval…

- Ha nem jössz azonnal velem önként, akkor a hajadnál fogva ráncigállak magammal! – összeráncoltam homlokomat erre a hangnemre, és hogy mennyire dühös volt.

- Scott…. miért vagy még mindig itt? – baljós sejtelem kezdett a felszínre törni bennem. – Már uralom a képességemet, öt hónap elég volt hozzá, hogy megtanuljam, akkor… miért vagy még velünk?

- Nem jöttél még rá? – gúnyosan elnevette magát, majd közelebb lépett, mire felpattantam a kanapéról és hátrálni kezdtem. – Hiába uralod a képességed. Szart se érek vele! Sosem fogsz nekem segíteni, hogy legyőzhessem a Volturit. Ellenben egy gyerek, akit magam mellé állíthatok….

- Hazudtál nekem – motyogtam könnyeimmel küszködve, miközben lassan a félelem is uralma alá vett.

- Ez legyen jelenleg a legkisebb problémád Bella – mondta halkan, majd sötét vigyorra húzta száját. – Nincs, aki megvédjen téged… és velem jössz.

- Edward – suttogtam kitágult szemekkel, és megszűnt a belső remegésem.

- Ő nincs itt, Grace lefoglalja – Scott elnevette magát, de nem sokáig tartott örömre.

- Ne reménykedj – szólalt meg Edward mögötte, mire Scott hátra nézett. Edward dühösen húzott be neki egyet, Scott az erőtől pedig elesett. 

Felsóhajtottam, majd hálásan néztem a rég nem látott arany szemekbe. Edward rám kapta tekintetét, majd egy pillanat alatt mellettem termett, és megfogta kezemet. Belé kapaszkodtam, és együtt néztük Scott-tot, aki egyre mérgesebb lett. Hol vannak a többiek? Féltem, nagyon féltem, hogy valakinek baja esik. 

-Mindig is tudtam, hogy nem szabad bíznunk benned – lehajtottam fejemet Edward hangjára, és okoltam magamat. Én hittem el neki mindent egyből. – Ostoba voltam, hogy nem hallgattam az ösztöneimre!

- Tök mindegy már nem? A babának vége – felnyögtem, ahogy Scott hidegen kijelentette ezt. Az ő hibája lenne? De hogyan?

- Mi hasznod volt ebből? Hiszen a gyerekét akartad – Edward gyűlölettől szikrázó hangja betöltötte az egész szobát. – Miért örülsz, hogy elvesztette?

- A gyűlölet nagy úr! – konkrétan kijelentette, hogy mi volt a szándéka, én pedig egyre dühösebbé váltam.

 Eszembe jutott a temérdek felrobbantott virág, majd Scottra néztem. Utálatot, gyilkos gyűlöletet éreztem, amiért bedőltem neki. Minden egyes szavának hittem, miközben végig az volt a terve, hogy Edward ellen fordítson, és magával vigyen ki tudja hova. A gyermekemet magának akarta, hogy irányíthassa. A vetélésem óta most először örültem neki, hogy megtörtént. Végül is visszafele sült el, hiszen nem hogy nem kaparintotta meg, de össze is dőlt mindent, amiért dolgozott hónapokon keresztül. Gyűlöltem őt, gyűlöltem!

- Bella, ne! – agyamba tódult a megannyi haragom, és éreztem, hogy az erőm szikrázni kezd körülöttem. Zokogni kezdtem, majd hagytam, hogy a képességem átvegye felettem az irányítást, és elvegyem belőle az éltető erőt. 

Folyt. köv...

Nagyon sajnálom a késést, és restellem, amiért a hosszúra ígért fejezet még sem jött el, azért remélem tetszett és elég izgalmasra sikerült ^^ Nem válaszoltam a kritikákra sem, azt is nagyon sajnálom, nem volt itthon hétvégén így sok mindent elmaradt :/ Ígérem bepótolom, de azért... megajándékoztok pár kritikával ha szépen kérem? :$ ^^