Impossibility 13. Fejezet

A 13. egy szerencsétlen szám, amit majd megláttok a fejezetben is :) Azt hiszem elég szorgalmas voltam, hiszen tegnap raktam fel a másik fejezetet, ma pedig már frisset is kaptok, jah és nem is lett rövid nekem elhihetitek :) Nos, ebben történtek ám az események, remélem tetszeni fognak :D

Az esküvő vészesen közeledett, de azt hiszem minket nem terhelt a megszervezéssel járó fáradtság. Alice kiadta a parancsot, miszerint tegyük a mi dolgunkat, ez lefordítva tűnjünk a fenébe, és hagyjuk, hagy csinálja ő. Nem vettem fel magamra ezt, sőt még megnyugtató is volt, hogy nem nekem kell ezzel foglalkozni, vagy éppen Bellának. De aggasztó is volt egyben, hiszen látom Alice-t, és tényleg olyan dolgokkal foglalkozik, amivel mi biztos nem. 

Még sose voltam ennyire hálás Charlie-nak. Igazán logikusan értette meg Bella érveit, és hagyta, hogy ide költözzön. Bár azt hiszem kapok még tőle egy-két fejmosást, de az a legkevesebb már. Bella már három napja itt van, és a lehető legboldogabb. Ha nem lennének a sorozatos ájulásai, talán én is boldog lennék. Nagyon aggódok érte, hiába próbáltam beszélni Scott-tal, hogy ne hajszolja ennyire túl. A családom se nézte szépen, ahogy Bella kimerülésig hajtja magát a konyhában, és lassan már egyre eredménytelenebbül. Olyannyira kimerült már, hogy a virágok már meg se rezzenek. Ami meglepett ezzel kapcsolatban, az volt, hogy Rosalie mennyire a védelmébe vette Kedvesemet. Amióta megtudta, hogy terhes a családot le se lehetett volna állítani. Rosalie már száz féleképpen eldöntötte, hogy a szobát milyenre fogja kifesteni, mert ugyebár mindenáron kislányt akar. Sőt, még keresztanyának is felkérte Bellát.

 Azt gondolom, hogy Bella most igazán nagyot tett le az asztalra Rose szemében, még ha akaratlanul is. Rose-t kenyérre lehetne kenni, annyira megváltozott. Mindig mosolyog, derűs, mindenkihez kedves és önzetlen. A legnagyobb ajándékot kapta meg a sorstól, illetve Bellától, hogy babája lesz. Ez volt a legnagyobb vágya, és most végre megkapja. Emmett aggódik persze, hogy mi lesz így a gyerek, és stb., de ezeket a dolgokat Scott elmagyarázta neki. Szóval egyelőre az a dolguk, hogy boldogságban élvezzék ki a hat hónapot. Nos, igen valamiért három hónap lemarad a szokásostól. Ez is egy különlegesség a vámpír gyerekeknél.

- Edward – felkaptam a fejemet Bella erőtlen és elkínzott hangjára. A fürdőszobából botorkált kifelé, és fogta a hasát. – Felhoznál nekem egy fájdalomcsillapítót?

- Jól vagy? – ijedten álltam elé, mire csak bólintott, de nem tudta elrejteni fájdalomtól eltorzult arcát.

- Csak… azt hiszem meg fog jönni. Nem figyeltem mostanság erre, más dolgom volt – halványan elmosolyodott, majd ismét összerándult.

- Mindjárt jövök – gyors csókot adtam neki, de mielőtt kiszaladhattam volna az ajtón, visszafordultam. Megvártam még leül az ágyra, majd észrevéve, hogy még mindig ott vagyok összevonta szemöldökét. – Bella… öhm…

- Mi a baj Edward?

- Teherbe eshetnél? – böktem ki végül, mire tágra nyíltak szemei.

- Hát…. lehetne… de…. úristen! – sikoltott fel és kezeibe temette arcát. – Ne haragudj, nem gondoltam rá, hogy….

- Carlisle ír fel neked gyógyszert – néztem rá, majd kirohantam. Láttam, már nyitotta száját, hogy mondjon valamit, de nem hagytam neki. Tudtam, hogy vissza kell mennem hozzá, és szembesülnöm kell kegyetlen kérdésével. Akarok-e gyereket?

Bella szemszöge

Összezavarodva meredtem az ajtóra, majd felnyögtem a folyamatos hasfájástól. Teherbe eshetsz? Hát köszönöm szépen, Edward Cullen! Minek nézel terméketlen bábunak? Nagyon jól tudja, hogy igenis lehetséges a baba lehetősége, főleg, hogy egyáltalán nem is védekezünk. Persze, mikor legelőször lefeküdtünk, akkor még nem is tudta, hogy képes lenne gyereket csinálni, de azóta már többször együtt voltunk. Épp akkor erre nem gondol? Nyilván az én hibám is, hisz a legtöbb esetben én kezdeményezek, és én is hülye vagyok. Nem gondoltam erre, pedig már réges rég el kellett volna kezdenem a gyógyszert. Mázli, hogy pont rendszeres a szervezetem és nem sokára megfog jönni, különben nagy bajban lennék. Ismét felsikoltottam a hasamba szúró fájdalomtól. Mintha késsel döfködnének.

-Minden rendben? – Scott mindig a legjobb pillanatban jelent meg. – Miért sikoltozol?

- Élvezem a fájdalmat – nyögtem ki vigyorogva, és hasamra szorítottam kezeimet. Hogy lehet ilyet kérdezni?

- Miért fáj a hasad? – kérdezte, majd összevont szemöldökkel közelebb lépett.

- Az emberiség illetve a nőiesség egy átka.

- Ja – felismerés csillant fel szemében, majd zavartan félrenézett.

- Mintha mást hittél volna – mondtam gyanakodva, majd felszisszentem.

- Én csak… áh mindegy – legyintett egyet, majd a belépő Edwardra nézett, aki kezembe nyomta a gyógyszert. Nem értettem Scott miért kíséri árgus szemekkel végig a mozdulatsort, ahogy bevettem a gyógyszert, majd ittam rá vizet.

- Ma el kell mennem a Denali klánért – hadarta Edward, mire ránéztem. Gyorsan mondta, mintha kellemetlen lenne neki ez a tett.

- Már régen láttátok őket, nem örülsz neki? – kérdeztem, mire alig láthatólag, de elhúzta száját.

- De, szuper – motyogta. – Nem tudom minek jönnek hamarabb – morogta.

- Miért ne jönnének közeli családtagok – mondtam, nem értve mi ez a nagy ellenszenv. Hiszen Edwardnak semmi baja a Denali klánnal, legalább is sose mondta. – Anya is egy nappal korábban jön. Charlie-nál alszanak Phil-lel, fura mi? – kérdeztem vigyorogva, de jókedvem nem tartott sokáig, ismét felnyögtem.

- Na, jó, gyere elviszek Carlisle-hoz – már Edward megfogta volna a kezemet, de mielőtt tiltakozni tudtam volna, Scott a szavamba vágott.

- Majd én elviszem. Te menj, Tanyaékért – Edward szeme összeszűkült a mondat végére, én pedig csak kapkodtam a fejemet.

- Hallom, beteg vagy! – rohant be Rosalie a szobába, majd leült mellém és átfogta vállamat. – Hogy viseled?

- Jól – erőltettem magamra egy mosolyt. Elmosolyodtam magam, ahogy megsimogattam Rosalie alig dudorodó hasát. Még csak pár nap telt el, de mintha már pár hetes lenne. – Gondolkoztál már a nevén?

- Jaj, ne is mond! – sóhajtott fel. – Emmett mindenképpen fiút akar, én viszont kislányt, így a nevekben sem egyezünk! Én szívesen adnám neki a saját nevemet, vagy a Lilit. Az a második nevem. Szerinted?

- Nem tudom – megvontam vállamat, majd lopva Edwardra néztem, aki engem szuggerált.  – Nem vagyok jó a névadásban. Én a saját nevemet se szeretem.

- Mi bajod a Bellával? – kérdezte Edward teljesen meglepődve.

- A Bellával semmi. De az Izabella nem fekszik – mosolyogtam. De mosoly grimaszba futott, majd felnyögtem.

- Na, jó.. gyere! – Scott szigorúan intett felém, de semmi kedvem nem volt kórházba menni. Ott se tudnak velem mit csinálni. Ez teljesen természetes, bár ennyire rossz még sose volt. Azonban ezt betudtam annak, hogy mióta szexuális életet élek a barátommal, valamennyire a szervezetem is megváltozott.

- Siessetek! És hívj fel – mondta komoran Edward, mikor elmentem mellette.

- Mindenképp – mondtam. Megsimogattam arcát, majd talán kissé gonoszan megszólaltam. – És legalább iratok fel gyógyszert az apukáddal!

- Minek? – hallottam meg Rosalie döbbent hangját.

- Nem akar gyereket – direkt nem mondtam azt, hogy akarunk, bár én sem szeretnék egyenlőre.

- Te nem vagy komplett! – ordította Rosalie dühösen, mire elkuncogtam magam.

- Majd jövök – mosolyogtam, aztán hátat fordítva kimentem a szobából. Még hallottam a veszekedésük egy-két szavát, de aztán lementem a lépcsőn. Odalent Jasper elkínzott tekintetével találtam szembe magam.

- Ugye csinálsz valamit? – könyörögte, én pedig a homlokomra csaptam.

- Ne haragudj – teljesen kiment a fejemből, hogy mindent érez, amit én is. – Ígérem, mire visszajövök sokkal jobban leszek, és csak is boldogságot fogok sugározni!

- Jaj, ne! Ahhoz elég Rosalie is – elnevettem magam, majd elhaladtam mellette és nehezen, de bepattantam Scott mellé a furgonomba.  Még sose éreztem magam ennyire rosszul a menstruációm miatt. Voltak rosszabb napjaim, de ennyire rosszul még sose viseltem. Még nem fájt ennyire a hasam, mióta ezzel a problémával küzdök. Mélyet sóhajtottam, de nem akart abbamaradni, sőt mintha még jobban fájt volna.

-Mit gondolsz az erőm miatt lehetséges, hogy ennyire fáj? – kérdeztem összeszorított fogakkal. Kivételen most szidtam a kedves járgányomat, amiért nem tud gyorsabban menni.

- Nem hinném, hogy lenne hozzá bármi köze – mondta kurtán és lopva hasamra pillantott.

- Miért érzem azt, hogy tudsz valamit?

- Biztos, hogy nem vagy terhes? – kérdezte, mire meghökkentem.

- Biztos. Ezer százalék. Nem híztam, nincsenek hányingereim, nem vagyok kívánós, és a legjobb bizonyíték rá, hogy meg fog jönni – talán kissé durván válaszoltam neki, de csak mosolygott rajta. – Kell ennél több?

- Azért megcsinálhatnál egy tesztet…

- Scott, nem vagyok terhes! – még csak az kéne.

- Miért vagy ennyire biztos benne?

- És te miért hiszed, hogy az vagyok? – fakadtam ki kétségbeesésembe.

- A te üknagyanyádnak is hasi fájással kezdődött minden… illetve Camille-nak is voltak ilyen tünetei. De ő meghalt, mielőtt szülhetett volna.

- Nagyon érzékenyen érint téged ez ugye? – kérdeztem halkan.

- Szerettem Camille-t. Nagyon jó… ember volt. És vámpírnak se volt kutya – futólag elmosolyodott, de aztán arca mérhetetlen szomorúságot öltött fel. – Szerettem őt, ez tény. Nagyon sokáig gyászoltam. De aztán elfogadtam, hogy ez volt az ő sorsa, és megesküdtem, hogy soha többé nem engedem, hogy ilyen történjen egy hozzád hasonlóval.

- Miért? Annyira különleges vagyok?

- Egy régi prófécia szerint egy hozzád hasonló lesz az a személy, aki megváltja a vámpírokat.

- Mi? – mintha valami krimi és fantasy filmben lettem volna egyszerre. – Prófécia?

- Azt hiszik, hogy majd te segíteni fogsz a vámpírokon. Eltünteted a vérszomjat, és egyenlővé teszed az emberekkel őket. Ezért halt meg Camille.

- Akkor rám is ez a sors vár? – leheltem aligha nem halálra rémülve. Az lenne nekem megírva, hogy meghalok?!

- A Volturi tette. Ők nem akarnak változást, nem volt ínyükre, hogy egy számukra tudatlan kislány megváltsa a vámpírokat. Remélték, hogy magukhoz édesgethetik, és ő is tag lehet, ezzel csak még nagyobb hatalommal bírtak volna. De Camille nem bírta nézni azt a könyörtelen mészárlást, amit a Volturi folytatott. Így tiltakozott ellene. A Volturi nem viseli a konkurenciát, már pedig eléggé elterjedt a híre Camille-nak. Megölték. Mielőtt bármit tehetett volna.

- Akkor engem is megfognak, ha megtudják… - mondtam, és kezeimet görcsösen összekulcsoltam. Csak Edward ne tudja meg!

- Megpróbálhatják – vigyorogta hirtelen, de én csak értetlenül néztem derült égből támadt jókedvét. – De te már rendelkezel azzal a tudással, mint az elődeid. Camille még nem tudta magát megvédeni, nem volt benne az-az ösztön. De benned már meg van. Bár minden anya ösztönösen védi magát, ha megtudta terhes, de te már előtte is ezt csináltad – nézett rám sokat mondóan.

- Nem vagyok terhes – ismételtem már sokkal nyugodtabban. Azt észrevettem volna. – Különben is… Edwarddal még csak ötször voltunk együtt úgy…. és talán még sokat mondok – grimaszoltam egyet a számra, legalább is magamban sokkal többre vágytam volna.

- A szám lényegtelen – kuncogta el magát. – Akár elsőnek is teherbe eshet az ember. És mivel a te szervezeted elég friss volt, nem csodálkoznék, ha Edward első próbálkozására sikerült volna…

- Ebbe nem akarok belegondolni – motyogtam, bár akaratlanul jutott eszembe, a fülledt Floridai éjszaka.

Végre a beszélgetés elég volt hozzá, hogy ne tudjak a hasfájásomra figyelni, de megérkeztünk a kórházba. Reméltem, hogy semmilyen ismerőssel nem futunk össze, magyarázkodhattam volna Charlie-nak. Bár itt Forks-ban semmi sem marad titokban.

A recepción már nem jártam sikerrel, valahogy a nő ismert engem, és Charlie-t is. És persze mielőtt félreértette volna, riadtan magyarázni kezdtem, hogy csak gyógyszerért jöttem Carlisle-hoz. Mint nő, megértette és azonnal telefonált is leendő sógoromnak. Furcsa kimondani ezeket a szavakat, még magamban is. Scott végig próbálta elterelni a figyelmemet, egyre kevesebb sikerrel. A fájdalmam egyre elviselhetetlenebb volt. Szerencsére Carlisle hamar megjelent, majd látva ahogy mindig összerándulok, szó nélkül vitt be az egyik üres szobába. Felsóhajtottam, mikor végre nyugodtabban leülhettem, bár ez a kórház szag borzalmas volt. Hogy tudja ezt bárki is hosszú távon elviselni? Kitágultak szemeim, ahogy hányingert kaptam ettől a szagtól, ami ennyire körüljárta az egész épületet.

-Bella, el… - nem tudta végig mondani, berohantam a mosdóba, ahol kiadtam az ebédem tartalmat. Felnyögtem,, mintha a fájdalmam kicsit csillapodott volna. éreztem, hogy kivert a víz, és minden porcikám remegett. Kimostam a számat, majd szégyenkezve visszamentem hozzájuk. – Te tényleg beteg vagy!

- Csak a nőiesség egy kellemetlensége – motyogtam, majd Carlisle kérésére felfeküdtem az ágyra.

- Kemény a hasad Bella. Mit csináltál este? Felüléseket? – értékeltem Carlisle próbálkozását, hogy próbálja elterelni a figyelmemet, de akkor sem tudta elrejteni gondterhelt arcát.

- Mi lenne, ha megultrahangoznánk? – szólalt meg Scott, mire gyilkosan rá néztem.

- Nem vagyok terhes – szótagoltam, mintha valami idiótához beszélnék.

- Egy vérképet csinálunk azért, és tényleg nem árt egy ultrahang. Lehet valami belső szerveddel van baj, az pedig nem játék – Carlisle halványan mosolyogni kezdett, majd nyugtatóan megpaskolta kezemet. – Minden rendben lesz, ne aggódj.

- Nem szeretem a vérvételt – morogtam orrom alatt, de mire felnéztem, Carlisle már mellettem is állt a tűvel. – Csak gyors legyél – könyörögtem neki, majd szorosan összezártam szemeimet. Éreztem, hogy a karomra spricceli az érzéstelenítőt, de a várt szúrós elmaradt. Óvatosan kinyitottam szemeimet, majd a karomra néztem. Carlisle erőteljesen próbálta megszúrni vénámat, de az kemény volt, mint a kő.

- Végre ez is eljött – Scott vidám hangja betöltötte a szobát. Én megrökönyödve néztem rá, Carlisle pedig meglepődve.

- Akkor marad az ultrahang, egyelőre – mondta Carlisle és kezébe vette a kettétört tűt. – Gyere! Közben adhatok valamit fájdalomcsill… nem tudok adni, csak gyógyszer formában – pillantott karomra, majd óvatosan megnyomogatta artériámat.

- Azt vettem be még nálatok – motyogtam, majd szitkozódni kezdtem az újbéli apró rándulásoktól.

Scott kíséretében átmentünk egy másik fehér szobába. Itt még nem jártam, de valamiért gyermeki izgalom járt át, ahogy beléptem. Még nem csináltak ultrahangot rajtam, vagy legalább is akkor nem, mikor ébren voltam. Carlisle megkért, hogy feküdjek fel. Mosolyogva pattantam fel az ágyra, majd húztam fel felsőmet.

Felsikoltottam a hideg zselére, amit hasamra kent, bár nem tudtam eldönteni, hogy jól esett vagy csak rosszabb volt. Egy ideig még a saját szervezetem se tudta eldönteni, mert nem éreztem semmit. Scott koncentrálva meredt Carlisle-al a monitorra, én pedig az ágyon doboltam ujjaimmal, miközben a plafon repedéseit számoltam. Percek teltek el így némaságban, mikor meguntam.

-Mondanátok valamit? Mi a baj?

- Diétáznod kell egy kicsit – motyogta Carlisle, majd tovább mozgatta rajtam a kis kütyüt. – Az epéd sokkal nagyobb, mint az átlag. – a kis kamerával kicsit feljebb ment a hasamnál, addig, ameddig a melltartóm engedte. Meghallottam a szívdobogásomat, de mintha nem az enyém lett volna. – Hát ez nem jó…

- Mi történt? – kérdeztem megrémülve.

- Lassul a szíved – Scott pókerarccal rám nézett, mintha ez természetesen volna.

- Mi? Mi baja van a szívemnek?

- Megnézhetném? – Scott Carlisle felé fordult, nem foglalkozva a lassan rosszul létemmel. Lassul a szívem? És, ha egyszer leáll? Megfogok halni?

- Értesz hozzá? – Carlisle kissé mosolygott, bár számomra a feltételezés abszurd volt, hogy Scott értsen ilyesmihez.  De, elég idős már hozzá, hogy kitanuljon ilyesmit.

- Voltak napok, amikor bele kellett tanulnom – szúrós szemekkel néztem rá, mire mosolyogni kezdett. Carlisle szó nélkül nyújtotta át neki a kis szerkentyűt, de nem ment el.  Scott ugyanazokat a mozdulatok elvégezte, amit előbb Carlisle, de ő erősebben nyomta a hasamra. Fel is nyögtem nem egyszer a nem tetszésemet kimutatva, de nem foglalkozott vele. Nyomogatott valamit a gépen, majd várt pár pillanatot. Arca egy simább lett, majd elégedetten dőlt hátra apró mosollyal, és levette a hasamról a kis kütyüt. Carlisle kidülledt szemekkel meredt a monitorra, majd kapkodta a fejét köztem és a képernyő között.

-Mi az? Mit láttok? – értetlenkedtem egyre jobban félve.

- Kihangosítom neked – mondta Scott, majd ismét pár gomb megnyomása után visszajátszotta, amit az előbb látott és halott. Furcsa, sistergő hangot hallottam, majd valami dobogást.

- Ez az én szívem, na és?

- Ez nem a te szíved – nézett rám Carlisle, majd halványan mosolyogni kezdett. – Ez egy sokkal gyorsabb szívhang.

- Vagyis?

- Ó, essen már le! – csattant fel Scott ingerülten. – Mondtam, hogy nem menstruációs fájdalmaid vannak!

- Terhes vagyok? – suttogtam, majd felültem és a képernyőre meredtem. Nem láttam ki belőle semmit, csak halvány sötét foltokat. – Lehetetlen.

- Még sem az – kotyogta közbe Carlisle. – Holnap elvégzünk pár vizsgálatot, hogy minden rendben van-e veled és a babával.

- Várj Carlisle! Még ideje se volt megtermékenyülni, hiszen alig egy hónapja volt, hogy Edwarddal.. na, ne… már az elsőre? – szemeim teljesen kidülledtek, elhinni nem tudtam, hogy még is igaz, amit Scott mondott.

- Bella, ez nem tragédia – mondta halkan Scott kissé megilletődve a reakciómtól.

- De az – elsírtam magam, belegondolva mit fog hozzá szólni Edward. – Edward nem akar gyereket.

- Majd, ha megtudja nem ezt fogja mondani.

Bólintottam és próbáltam tényleg csak magamra gondolni most és a babámra. Ahogy teltek a percek egyre nagyobb boldogság öntött el, még ha további problémákkal is kell szembenéznem. Edward, Charlie… anyu. Egyelőre nekem kell ezeket megemésztenem, még nem szeretném elmondani senkinek. De két nap múlva esküvő, azt hiszem nem is lehetne nagyobb ajándékot adni Edwardnak, mint egy gyerek. Ott volt bennem a kétség, hogy tényleg nem akarja majd Őt. De miért nem? Csak engem féltene? Igaz, Scott nem valami jó színben tűntette fel azokat az anyákat, akik emberként szültek meg vámpír gyerekeket. Tulajdonképpen konkrétan kijelentette, hogy mind meghalt. De ez engem nem érdekelt. Ha az életembe kerül a kisbabám létezése, akkor megteszem. Hasamra szorítottam kezemet, amikor már Scott hazafelé vitt. Carlisle mondott pár dolgot, hogy majd holnap vissza kell jönnöm, de igazából nem figyeltem rá. Nem akartam Edwardnak hazudni, de ha megtudja, a legnagyobb félelme valóra vált, akkor kitudja mit tesz. Talán el is hagyna…

Nem akartam a rosszra gondolni, csak az járt a fejemben, hogy ez a kis csöppség bennem fejlődik. Méghozzá elég gyorsan. De ő az enyém. Gyermeki boldogság járt át, és már teljesen átadtam magam az érzésnek. Persze, miután megtudtam, hogy Edwardtól lehet gyerekem és nem fogok öregedni, még nem gondoltam, hogy gyereket szeretnék. De nem bántam meg. Ennek ekkor kellett bekövetkeznie, és vége. Most már bennem van a kisbabám és semmit nem adnék fel ezért az érzésért.

-Megjöttünk – csak mosolyogtam Scott halk bejelentésén, de miután látta, hogy mennyire sugárzik az arcom a boldogságtól, ő is felengedett. Beharaptam alsó ajkamat, majd külön erőfeszítésbe került, hogy levegyem kezemet hasamról. Olyan szívesen ott tartottam volna még…

-Sziasztok – mondtam hangosan, bár fogalmam sem volt róla, hogy ki volt otthon, és hogy Edwardék visszatértek-e már. Elvesztettem időérzékemet is, szinte a saját kis világomba temetkeztem. Hallottam, hogy Rosalie és Jasper megkérdezik Scott-tól mi lelt engem, de csak ezen is mosolyogni tudtam. Lassan felvánszorogtam a szobába, alig vártam, hogy egyedül legyek a picimmel, de amikor benyitottam nem várt kép terült elém. Nem az volt bent, akit vártam.

-Tanya?

- Áh, Bella, szia! – az említett nő mosolyogva sétált elém, majd megölelt, mint egy régi ismerőst. – Sokat hallottam rólad – ahogy végig néztem Tanya-n, belém hasított a rossz érzés. Tanya gyönyörű volt, bár nem múlta felül Rosalie-t, még is csodaszép nő volt. Engem simán lepipált.

- Hello. Edward? – talán faragatlannak és udvariatlannak tűntem, de jelenleg más nem érdekelt.

- Elment Kate-tel vadászni, nem sokára visszajönnek – vigyorogta, de volt valami benne, amitől ösztönösen összébb húztam magam.

- Értem – kurta mosolyt erőltettem magamra, majd az ágyra ültem. – Tehetek érted valamit? – kérdeztem mindenféle udvariasságot magamba szorítva. Megrázta fejét, majd arany szemeit az enyémbe fúrva, leült velem szembe.

- Igazából örülök neki, hogy kicsit beszélgethetünk. Örülök, hogy Edwarddal kibékültetek.

- Várj! Te honnan tudsz arról, hogy összevesztünk? – valami nem stimmelt itt. Honnan tudná, ha Tanya-val és az egész Denali klánnal Edward már hónapok óta nem találkozott?

- Én mindent tudok – kuncogta el magát vállvonogatva. – De azt hiszem te nem.

- Miről beszélsz? – hangom metsző volt a feltételezéstől, hogy valamit nem tudnék. De közben szégyelltem magamat a beszédstílusomért, hisz ez nagyon is igaz volt. Edward valamit titkolt, amit nem firtattam.

- Hát… gondoltam megbocsátottál Edwardnak…. ha az esküvő meg lesz tartva – ismét megvonta vállát hanyagul, én meg csak tátogtam mint egy hal.

- Mit kellett volna megbocsátanom?

- Én… és Edward…. amikor szakítottál vele, tudod.

- Edward nálad volt? – suttogtam, majd ahogy Tanya kissé önelégült arcára néztem súlyként nehezedett rám a felismerés.

- Két napig én ápoltam a lelkét, de azt hittem tudsz mindent – nézett félre.

- Edward mindent elmond nekem – felpattantam az ágyról, majd hátat fordítva neki karba fontam kezeimet.

- Akkor könnyen megbocsátottad, hogy lefeküdtünk – mondta halkan, de eléggé, hogy meghalljam.

- Ez hazugság – megremegtem, majd eszembe jutott az összes eset, amikor Edward furán viselkedett velem, vagy éppen mondani akart valamit. Amikor visszajött… elakarta mondani, de én nem hagytam. Hogy lehettem ennyire hülye? Edward megcsalt, de…. nem mondta el nekem.

- Tudod, hogy nem az – megpördültem Tanya ellenséges, szinte már dühtől telt hangjára. Szemei szikrákat szórtak, de még is benne volt az a mérhetetlen önelégültség. – Dobtad Edwardot, ő pedig vigaszt keresett valakinél. Jobb, ha elfogadod az igazságot, kicsi Bella – vigyorogta sötéten, majd mire megnyikkanhatott volna az ablakot kitörve már ki is repült a szobából. Pislogtam egyet, majd a kezeimre néztem, amik az előbb előttem álló Tanya-ra mutattak. Könnyes szemekkel felemeltem fejemet, majd megláttam újra Tanya kissé zilált sziluettjét. Könnyeimen keresztül hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a fájdalom, a megbántottság és a harag. Testem ismét égni kezdett, mint Charlie házában, majd felsikoltottam, a kíntól, ami végig marta hasamat. Összecsuklottam a szenvedésemtől, majd Tanya-ra néztem, aki vonaglott a testét körülvevő tűztől. Márvány bőrét tépni kezdték a lángok, haja pörkölődött, ruhái megégtek. Hallottam, hogy sikoltozott, de csak a fülembe sípoló hangra figyeltem, ami ordított. Kiáltozott a fájdalomtól, az átverés érzésétől, a megcsalással járó szenvedéstől. Éreztem, hogy kiakar törni belőlem még jobban, én pedig zokogva hagytam.

A külvilágot se hallottam, pedig éreztem a hideg kezeket, amik megrázták vállamat. Rosalie kétségbeesett hangját hallottam meg legelőször, majd Scott ijedt arca kúszott elém.

-Bella elég! Megölöd! – értetlenül pislogtam Scott-ra, majd átnéztem válla fölött. Tanya testének nagy része már megégett általam és hangos sikoltozással vonaglott, de nem csak ő égett. Körülötte a padló, a falak, az ágy, a polcok, az egész szoba lángokban ált. Az én fájdalmamat tükrözték, de úgy éreztem nem elég. Nem Tanya-n akartam kitölteni a mérgem, se máson, de mikor már észbe kaptam, hogy elég volt, nem tudtam leállni.

Nem láttam mást magam előtt csak Tanya-t és Edwardot, majd magamat melléjük képzeltem és Edward elhagyott. Ott hagyott engem, hátat fordított nekem. Hirtelen tudatomba kúszott egy ismerős hang, amit jelen pillanatban a pokolba kívántam. Riadozva kiabálták a nevemet, de csak a kép lebegett a szemem előtt. Edward hangját meghallva még nagyobb kín járt át, majd hangosan ordítottam egyet szabadjára engedve dühömnek. Könnyfátylamon keresztül, hogy egy láthatatlan erő repített el mindenkit a közelemből. Scott kirepült a törött ablakon keresztül, ahogy a hátam mögött lévők is a falnak nyomódtak.

Váratlanul megszűnt minden. A tűz kialudt, Tanya abbahagyta a vergődést és zihált, Scott pedig visszaugrott a szobába, bár kissé megviselt állapotban. Oldalra fordítottam a fejemet, Jasper, Rosalie-t karolta át, elkapta mielőtt baja esett volna neki és a babájának. Mindketten rémülten néztek rám. Ahogy hátrébb fordultam szembe találtam magam a zokogó Esme-vel, és a meglepett Emmett-tel, majd Edwarddal. Kitágultak szemeim, de nem az ő látványára. A mai naphoz képest enyhe szúrást éreztem a hasamban, de szinte semmi nem volt a többi fájdalomhoz képest. Valami nedves folyt végig a lábamon, mire lenéztem, és végig simítottam combomon. Vér volt. Ami belőlem jött ki.

- Scott – erőtlenül suttogtam, majd ködösen ránéztem.

- Semmi baj – megremegett hangja, ahogy lábaimra nézett. – Bella?

- Elvesztettem – leheltem megsemmisülve. Láttam magam előtt. A kisbabám szomorúan integetett felém, majd belépett a fénybe, ami hívta őt. Könnyeim ismét csorogni kezdtek piszkos arcomon, majd hagytam, hogy a sötétség elnyeljen.

Na? Vélemény? :D:D Írjatok! Bár ezen a héten nagyon szorgalmas voltam, de kitudja lehet hogy a héten még tudok nektek fejezetet adni ;) Rajtatok múlik :D