Impossibility 13. Fejezet

A 13. egy szerencsétlen szám, amit majd megláttok a fejezetben is :) Azt hiszem elég szorgalmas voltam, hiszen tegnap raktam fel a másik fejezetet, ma pedig már frisset is kaptok, jah és nem is lett rövid nekem elhihetitek :) Nos, ebben történtek ám az események, remélem tetszeni fognak :D

Az esküvő vészesen közeledett, de azt hiszem minket nem terhelt a megszervezéssel járó fáradtság. Alice kiadta a parancsot, miszerint tegyük a mi dolgunkat, ez lefordítva tűnjünk a fenébe, és hagyjuk, hagy csinálja ő. Nem vettem fel magamra ezt, sőt még megnyugtató is volt, hogy nem nekem kell ezzel foglalkozni, vagy éppen Bellának. De aggasztó is volt egyben, hiszen látom Alice-t, és tényleg olyan dolgokkal foglalkozik, amivel mi biztos nem. 

Még sose voltam ennyire hálás Charlie-nak. Igazán logikusan értette meg Bella érveit, és hagyta, hogy ide költözzön. Bár azt hiszem kapok még tőle egy-két fejmosást, de az a legkevesebb már. Bella már három napja itt van, és a lehető legboldogabb. Ha nem lennének a sorozatos ájulásai, talán én is boldog lennék. Nagyon aggódok érte, hiába próbáltam beszélni Scott-tal, hogy ne hajszolja ennyire túl. A családom se nézte szépen, ahogy Bella kimerülésig hajtja magát a konyhában, és lassan már egyre eredménytelenebbül. Olyannyira kimerült már, hogy a virágok már meg se rezzenek. Ami meglepett ezzel kapcsolatban, az volt, hogy Rosalie mennyire a védelmébe vette Kedvesemet. Amióta megtudta, hogy terhes a családot le se lehetett volna állítani. Rosalie már száz féleképpen eldöntötte, hogy a szobát milyenre fogja kifesteni, mert ugyebár mindenáron kislányt akar. Sőt, még keresztanyának is felkérte Bellát.

 Azt gondolom, hogy Bella most igazán nagyot tett le az asztalra Rose szemében, még ha akaratlanul is. Rose-t kenyérre lehetne kenni, annyira megváltozott. Mindig mosolyog, derűs, mindenkihez kedves és önzetlen. A legnagyobb ajándékot kapta meg a sorstól, illetve Bellától, hogy babája lesz. Ez volt a legnagyobb vágya, és most végre megkapja. Emmett aggódik persze, hogy mi lesz így a gyerek, és stb., de ezeket a dolgokat Scott elmagyarázta neki. Szóval egyelőre az a dolguk, hogy boldogságban élvezzék ki a hat hónapot. Nos, igen valamiért három hónap lemarad a szokásostól. Ez is egy különlegesség a vámpír gyerekeknél.

- Edward – felkaptam a fejemet Bella erőtlen és elkínzott hangjára. A fürdőszobából botorkált kifelé, és fogta a hasát. – Felhoznál nekem egy fájdalomcsillapítót?

- Jól vagy? – ijedten álltam elé, mire csak bólintott, de nem tudta elrejteni fájdalomtól eltorzult arcát.

- Csak… azt hiszem meg fog jönni. Nem figyeltem mostanság erre, más dolgom volt – halványan elmosolyodott, majd ismét összerándult.

- Mindjárt jövök – gyors csókot adtam neki, de mielőtt kiszaladhattam volna az ajtón, visszafordultam. Megvártam még leül az ágyra, majd észrevéve, hogy még mindig ott vagyok összevonta szemöldökét. – Bella… öhm…

- Mi a baj Edward?

- Teherbe eshetnél? – böktem ki végül, mire tágra nyíltak szemei.

- Hát…. lehetne… de…. úristen! – sikoltott fel és kezeibe temette arcát. – Ne haragudj, nem gondoltam rá, hogy….

- Carlisle ír fel neked gyógyszert – néztem rá, majd kirohantam. Láttam, már nyitotta száját, hogy mondjon valamit, de nem hagytam neki. Tudtam, hogy vissza kell mennem hozzá, és szembesülnöm kell kegyetlen kérdésével. Akarok-e gyereket?

Bella szemszöge

Összezavarodva meredtem az ajtóra, majd felnyögtem a folyamatos hasfájástól. Teherbe eshetsz? Hát köszönöm szépen, Edward Cullen! Minek nézel terméketlen bábunak? Nagyon jól tudja, hogy igenis lehetséges a baba lehetősége, főleg, hogy egyáltalán nem is védekezünk. Persze, mikor legelőször lefeküdtünk, akkor még nem is tudta, hogy képes lenne gyereket csinálni, de azóta már többször együtt voltunk. Épp akkor erre nem gondol? Nyilván az én hibám is, hisz a legtöbb esetben én kezdeményezek, és én is hülye vagyok. Nem gondoltam erre, pedig már réges rég el kellett volna kezdenem a gyógyszert. Mázli, hogy pont rendszeres a szervezetem és nem sokára megfog jönni, különben nagy bajban lennék. Ismét felsikoltottam a hasamba szúró fájdalomtól. Mintha késsel döfködnének.

-Minden rendben? – Scott mindig a legjobb pillanatban jelent meg. – Miért sikoltozol?

- Élvezem a fájdalmat – nyögtem ki vigyorogva, és hasamra szorítottam kezeimet. Hogy lehet ilyet kérdezni?

- Miért fáj a hasad? – kérdezte, majd összevont szemöldökkel közelebb lépett.

- Az emberiség illetve a nőiesség egy átka.

- Ja – felismerés csillant fel szemében, majd zavartan félrenézett.

- Mintha mást hittél volna – mondtam gyanakodva, majd felszisszentem.

- Én csak… áh mindegy – legyintett egyet, majd a belépő Edwardra nézett, aki kezembe nyomta a gyógyszert. Nem értettem Scott miért kíséri árgus szemekkel végig a mozdulatsort, ahogy bevettem a gyógyszert, majd ittam rá vizet.

- Ma el kell mennem a Denali klánért – hadarta Edward, mire ránéztem. Gyorsan mondta, mintha kellemetlen lenne neki ez a tett.

- Már régen láttátok őket, nem örülsz neki? – kérdeztem, mire alig láthatólag, de elhúzta száját.

- De, szuper – motyogta. – Nem tudom minek jönnek hamarabb – morogta.

- Miért ne jönnének közeli családtagok – mondtam, nem értve mi ez a nagy ellenszenv. Hiszen Edwardnak semmi baja a Denali klánnal, legalább is sose mondta. – Anya is egy nappal korábban jön. Charlie-nál alszanak Phil-lel, fura mi? – kérdeztem vigyorogva, de jókedvem nem tartott sokáig, ismét felnyögtem.

- Na, jó, gyere elviszek Carlisle-hoz – már Edward megfogta volna a kezemet, de mielőtt tiltakozni tudtam volna, Scott a szavamba vágott.

- Majd én elviszem. Te menj, Tanyaékért – Edward szeme összeszűkült a mondat végére, én pedig csak kapkodtam a fejemet.

- Hallom, beteg vagy! – rohant be Rosalie a szobába, majd leült mellém és átfogta vállamat. – Hogy viseled?

- Jól – erőltettem magamra egy mosolyt. Elmosolyodtam magam, ahogy megsimogattam Rosalie alig dudorodó hasát. Még csak pár nap telt el, de mintha már pár hetes lenne. – Gondolkoztál már a nevén?

- Jaj, ne is mond! – sóhajtott fel. – Emmett mindenképpen fiút akar, én viszont kislányt, így a nevekben sem egyezünk! Én szívesen adnám neki a saját nevemet, vagy a Lilit. Az a második nevem. Szerinted?

- Nem tudom – megvontam vállamat, majd lopva Edwardra néztem, aki engem szuggerált.  – Nem vagyok jó a névadásban. Én a saját nevemet se szeretem.

- Mi bajod a Bellával? – kérdezte Edward teljesen meglepődve.

- A Bellával semmi. De az Izabella nem fekszik – mosolyogtam. De mosoly grimaszba futott, majd felnyögtem.

- Na, jó.. gyere! – Scott szigorúan intett felém, de semmi kedvem nem volt kórházba menni. Ott se tudnak velem mit csinálni. Ez teljesen természetes, bár ennyire rossz még sose volt. Azonban ezt betudtam annak, hogy mióta szexuális életet élek a barátommal, valamennyire a szervezetem is megváltozott.

- Siessetek! És hívj fel – mondta komoran Edward, mikor elmentem mellette.

- Mindenképp – mondtam. Megsimogattam arcát, majd talán kissé gonoszan megszólaltam. – És legalább iratok fel gyógyszert az apukáddal!

- Minek? – hallottam meg Rosalie döbbent hangját.

- Nem akar gyereket – direkt nem mondtam azt, hogy akarunk, bár én sem szeretnék egyenlőre.

- Te nem vagy komplett! – ordította Rosalie dühösen, mire elkuncogtam magam.

- Majd jövök – mosolyogtam, aztán hátat fordítva kimentem a szobából. Még hallottam a veszekedésük egy-két szavát, de aztán lementem a lépcsőn. Odalent Jasper elkínzott tekintetével találtam szembe magam.

- Ugye csinálsz valamit? – könyörögte, én pedig a homlokomra csaptam.

- Ne haragudj – teljesen kiment a fejemből, hogy mindent érez, amit én is. – Ígérem, mire visszajövök sokkal jobban leszek, és csak is boldogságot fogok sugározni!

- Jaj, ne! Ahhoz elég Rosalie is – elnevettem magam, majd elhaladtam mellette és nehezen, de bepattantam Scott mellé a furgonomba.  Még sose éreztem magam ennyire rosszul a menstruációm miatt. Voltak rosszabb napjaim, de ennyire rosszul még sose viseltem. Még nem fájt ennyire a hasam, mióta ezzel a problémával küzdök. Mélyet sóhajtottam, de nem akart abbamaradni, sőt mintha még jobban fájt volna.

-Mit gondolsz az erőm miatt lehetséges, hogy ennyire fáj? – kérdeztem összeszorított fogakkal. Kivételen most szidtam a kedves járgányomat, amiért nem tud gyorsabban menni.

- Nem hinném, hogy lenne hozzá bármi köze – mondta kurtán és lopva hasamra pillantott.

- Miért érzem azt, hogy tudsz valamit?

- Biztos, hogy nem vagy terhes? – kérdezte, mire meghökkentem.

- Biztos. Ezer százalék. Nem híztam, nincsenek hányingereim, nem vagyok kívánós, és a legjobb bizonyíték rá, hogy meg fog jönni – talán kissé durván válaszoltam neki, de csak mosolygott rajta. – Kell ennél több?

- Azért megcsinálhatnál egy tesztet…

- Scott, nem vagyok terhes! – még csak az kéne.

- Miért vagy ennyire biztos benne?

- És te miért hiszed, hogy az vagyok? – fakadtam ki kétségbeesésembe.

- A te üknagyanyádnak is hasi fájással kezdődött minden… illetve Camille-nak is voltak ilyen tünetei. De ő meghalt, mielőtt szülhetett volna.

- Nagyon érzékenyen érint téged ez ugye? – kérdeztem halkan.

- Szerettem Camille-t. Nagyon jó… ember volt. És vámpírnak se volt kutya – futólag elmosolyodott, de aztán arca mérhetetlen szomorúságot öltött fel. – Szerettem őt, ez tény. Nagyon sokáig gyászoltam. De aztán elfogadtam, hogy ez volt az ő sorsa, és megesküdtem, hogy soha többé nem engedem, hogy ilyen történjen egy hozzád hasonlóval.

- Miért? Annyira különleges vagyok?

- Egy régi prófécia szerint egy hozzád hasonló lesz az a személy, aki megváltja a vámpírokat.

- Mi? – mintha valami krimi és fantasy filmben lettem volna egyszerre. – Prófécia?

- Azt hiszik, hogy majd te segíteni fogsz a vámpírokon. Eltünteted a vérszomjat, és egyenlővé teszed az emberekkel őket. Ezért halt meg Camille.

- Akkor rám is ez a sors vár? – leheltem aligha nem halálra rémülve. Az lenne nekem megírva, hogy meghalok?!

- A Volturi tette. Ők nem akarnak változást, nem volt ínyükre, hogy egy számukra tudatlan kislány megváltsa a vámpírokat. Remélték, hogy magukhoz édesgethetik, és ő is tag lehet, ezzel csak még nagyobb hatalommal bírtak volna. De Camille nem bírta nézni azt a könyörtelen mészárlást, amit a Volturi folytatott. Így tiltakozott ellene. A Volturi nem viseli a konkurenciát, már pedig eléggé elterjedt a híre Camille-nak. Megölték. Mielőtt bármit tehetett volna.

- Akkor engem is megfognak, ha megtudják… - mondtam, és kezeimet görcsösen összekulcsoltam. Csak Edward ne tudja meg!

- Megpróbálhatják – vigyorogta hirtelen, de én csak értetlenül néztem derült égből támadt jókedvét. – De te már rendelkezel azzal a tudással, mint az elődeid. Camille még nem tudta magát megvédeni, nem volt benne az-az ösztön. De benned már meg van. Bár minden anya ösztönösen védi magát, ha megtudta terhes, de te már előtte is ezt csináltad – nézett rám sokat mondóan.

- Nem vagyok terhes – ismételtem már sokkal nyugodtabban. Azt észrevettem volna. – Különben is… Edwarddal még csak ötször voltunk együtt úgy…. és talán még sokat mondok – grimaszoltam egyet a számra, legalább is magamban sokkal többre vágytam volna.

- A szám lényegtelen – kuncogta el magát. – Akár elsőnek is teherbe eshet az ember. És mivel a te szervezeted elég friss volt, nem csodálkoznék, ha Edward első próbálkozására sikerült volna…

- Ebbe nem akarok belegondolni – motyogtam, bár akaratlanul jutott eszembe, a fülledt Floridai éjszaka.

Végre a beszélgetés elég volt hozzá, hogy ne tudjak a hasfájásomra figyelni, de megérkeztünk a kórházba. Reméltem, hogy semmilyen ismerőssel nem futunk össze, magyarázkodhattam volna Charlie-nak. Bár itt Forks-ban semmi sem marad titokban.

A recepción már nem jártam sikerrel, valahogy a nő ismert engem, és Charlie-t is. És persze mielőtt félreértette volna, riadtan magyarázni kezdtem, hogy csak gyógyszerért jöttem Carlisle-hoz. Mint nő, megértette és azonnal telefonált is leendő sógoromnak. Furcsa kimondani ezeket a szavakat, még magamban is. Scott végig próbálta elterelni a figyelmemet, egyre kevesebb sikerrel. A fájdalmam egyre elviselhetetlenebb volt. Szerencsére Carlisle hamar megjelent, majd látva ahogy mindig összerándulok, szó nélkül vitt be az egyik üres szobába. Felsóhajtottam, mikor végre nyugodtabban leülhettem, bár ez a kórház szag borzalmas volt. Hogy tudja ezt bárki is hosszú távon elviselni? Kitágultak szemeim, ahogy hányingert kaptam ettől a szagtól, ami ennyire körüljárta az egész épületet.

-Bella, el… - nem tudta végig mondani, berohantam a mosdóba, ahol kiadtam az ebédem tartalmat. Felnyögtem,, mintha a fájdalmam kicsit csillapodott volna. éreztem, hogy kivert a víz, és minden porcikám remegett. Kimostam a számat, majd szégyenkezve visszamentem hozzájuk. – Te tényleg beteg vagy!

- Csak a nőiesség egy kellemetlensége – motyogtam, majd Carlisle kérésére felfeküdtem az ágyra.

- Kemény a hasad Bella. Mit csináltál este? Felüléseket? – értékeltem Carlisle próbálkozását, hogy próbálja elterelni a figyelmemet, de akkor sem tudta elrejteni gondterhelt arcát.

- Mi lenne, ha megultrahangoznánk? – szólalt meg Scott, mire gyilkosan rá néztem.

- Nem vagyok terhes – szótagoltam, mintha valami idiótához beszélnék.

- Egy vérképet csinálunk azért, és tényleg nem árt egy ultrahang. Lehet valami belső szerveddel van baj, az pedig nem játék – Carlisle halványan mosolyogni kezdett, majd nyugtatóan megpaskolta kezemet. – Minden rendben lesz, ne aggódj.

- Nem szeretem a vérvételt – morogtam orrom alatt, de mire felnéztem, Carlisle már mellettem is állt a tűvel. – Csak gyors legyél – könyörögtem neki, majd szorosan összezártam szemeimet. Éreztem, hogy a karomra spricceli az érzéstelenítőt, de a várt szúrós elmaradt. Óvatosan kinyitottam szemeimet, majd a karomra néztem. Carlisle erőteljesen próbálta megszúrni vénámat, de az kemény volt, mint a kő.

- Végre ez is eljött – Scott vidám hangja betöltötte a szobát. Én megrökönyödve néztem rá, Carlisle pedig meglepődve.

- Akkor marad az ultrahang, egyelőre – mondta Carlisle és kezébe vette a kettétört tűt. – Gyere! Közben adhatok valamit fájdalomcsill… nem tudok adni, csak gyógyszer formában – pillantott karomra, majd óvatosan megnyomogatta artériámat.

- Azt vettem be még nálatok – motyogtam, majd szitkozódni kezdtem az újbéli apró rándulásoktól.

Scott kíséretében átmentünk egy másik fehér szobába. Itt még nem jártam, de valamiért gyermeki izgalom járt át, ahogy beléptem. Még nem csináltak ultrahangot rajtam, vagy legalább is akkor nem, mikor ébren voltam. Carlisle megkért, hogy feküdjek fel. Mosolyogva pattantam fel az ágyra, majd húztam fel felsőmet.

Felsikoltottam a hideg zselére, amit hasamra kent, bár nem tudtam eldönteni, hogy jól esett vagy csak rosszabb volt. Egy ideig még a saját szervezetem se tudta eldönteni, mert nem éreztem semmit. Scott koncentrálva meredt Carlisle-al a monitorra, én pedig az ágyon doboltam ujjaimmal, miközben a plafon repedéseit számoltam. Percek teltek el így némaságban, mikor meguntam.

-Mondanátok valamit? Mi a baj?

- Diétáznod kell egy kicsit – motyogta Carlisle, majd tovább mozgatta rajtam a kis kütyüt. – Az epéd sokkal nagyobb, mint az átlag. – a kis kamerával kicsit feljebb ment a hasamnál, addig, ameddig a melltartóm engedte. Meghallottam a szívdobogásomat, de mintha nem az enyém lett volna. – Hát ez nem jó…

- Mi történt? – kérdeztem megrémülve.

- Lassul a szíved – Scott pókerarccal rám nézett, mintha ez természetesen volna.

- Mi? Mi baja van a szívemnek?

- Megnézhetném? – Scott Carlisle felé fordult, nem foglalkozva a lassan rosszul létemmel. Lassul a szívem? És, ha egyszer leáll? Megfogok halni?

- Értesz hozzá? – Carlisle kissé mosolygott, bár számomra a feltételezés abszurd volt, hogy Scott értsen ilyesmihez.  De, elég idős már hozzá, hogy kitanuljon ilyesmit.

- Voltak napok, amikor bele kellett tanulnom – szúrós szemekkel néztem rá, mire mosolyogni kezdett. Carlisle szó nélkül nyújtotta át neki a kis szerkentyűt, de nem ment el.  Scott ugyanazokat a mozdulatok elvégezte, amit előbb Carlisle, de ő erősebben nyomta a hasamra. Fel is nyögtem nem egyszer a nem tetszésemet kimutatva, de nem foglalkozott vele. Nyomogatott valamit a gépen, majd várt pár pillanatot. Arca egy simább lett, majd elégedetten dőlt hátra apró mosollyal, és levette a hasamról a kis kütyüt. Carlisle kidülledt szemekkel meredt a monitorra, majd kapkodta a fejét köztem és a képernyő között.

-Mi az? Mit láttok? – értetlenkedtem egyre jobban félve.

- Kihangosítom neked – mondta Scott, majd ismét pár gomb megnyomása után visszajátszotta, amit az előbb látott és halott. Furcsa, sistergő hangot hallottam, majd valami dobogást.

- Ez az én szívem, na és?

- Ez nem a te szíved – nézett rám Carlisle, majd halványan mosolyogni kezdett. – Ez egy sokkal gyorsabb szívhang.

- Vagyis?

- Ó, essen már le! – csattant fel Scott ingerülten. – Mondtam, hogy nem menstruációs fájdalmaid vannak!

- Terhes vagyok? – suttogtam, majd felültem és a képernyőre meredtem. Nem láttam ki belőle semmit, csak halvány sötét foltokat. – Lehetetlen.

- Még sem az – kotyogta közbe Carlisle. – Holnap elvégzünk pár vizsgálatot, hogy minden rendben van-e veled és a babával.

- Várj Carlisle! Még ideje se volt megtermékenyülni, hiszen alig egy hónapja volt, hogy Edwarddal.. na, ne… már az elsőre? – szemeim teljesen kidülledtek, elhinni nem tudtam, hogy még is igaz, amit Scott mondott.

- Bella, ez nem tragédia – mondta halkan Scott kissé megilletődve a reakciómtól.

- De az – elsírtam magam, belegondolva mit fog hozzá szólni Edward. – Edward nem akar gyereket.

- Majd, ha megtudja nem ezt fogja mondani.

Bólintottam és próbáltam tényleg csak magamra gondolni most és a babámra. Ahogy teltek a percek egyre nagyobb boldogság öntött el, még ha további problémákkal is kell szembenéznem. Edward, Charlie… anyu. Egyelőre nekem kell ezeket megemésztenem, még nem szeretném elmondani senkinek. De két nap múlva esküvő, azt hiszem nem is lehetne nagyobb ajándékot adni Edwardnak, mint egy gyerek. Ott volt bennem a kétség, hogy tényleg nem akarja majd Őt. De miért nem? Csak engem féltene? Igaz, Scott nem valami jó színben tűntette fel azokat az anyákat, akik emberként szültek meg vámpír gyerekeket. Tulajdonképpen konkrétan kijelentette, hogy mind meghalt. De ez engem nem érdekelt. Ha az életembe kerül a kisbabám létezése, akkor megteszem. Hasamra szorítottam kezemet, amikor már Scott hazafelé vitt. Carlisle mondott pár dolgot, hogy majd holnap vissza kell jönnöm, de igazából nem figyeltem rá. Nem akartam Edwardnak hazudni, de ha megtudja, a legnagyobb félelme valóra vált, akkor kitudja mit tesz. Talán el is hagyna…

Nem akartam a rosszra gondolni, csak az járt a fejemben, hogy ez a kis csöppség bennem fejlődik. Méghozzá elég gyorsan. De ő az enyém. Gyermeki boldogság járt át, és már teljesen átadtam magam az érzésnek. Persze, miután megtudtam, hogy Edwardtól lehet gyerekem és nem fogok öregedni, még nem gondoltam, hogy gyereket szeretnék. De nem bántam meg. Ennek ekkor kellett bekövetkeznie, és vége. Most már bennem van a kisbabám és semmit nem adnék fel ezért az érzésért.

-Megjöttünk – csak mosolyogtam Scott halk bejelentésén, de miután látta, hogy mennyire sugárzik az arcom a boldogságtól, ő is felengedett. Beharaptam alsó ajkamat, majd külön erőfeszítésbe került, hogy levegyem kezemet hasamról. Olyan szívesen ott tartottam volna még…

-Sziasztok – mondtam hangosan, bár fogalmam sem volt róla, hogy ki volt otthon, és hogy Edwardék visszatértek-e már. Elvesztettem időérzékemet is, szinte a saját kis világomba temetkeztem. Hallottam, hogy Rosalie és Jasper megkérdezik Scott-tól mi lelt engem, de csak ezen is mosolyogni tudtam. Lassan felvánszorogtam a szobába, alig vártam, hogy egyedül legyek a picimmel, de amikor benyitottam nem várt kép terült elém. Nem az volt bent, akit vártam.

-Tanya?

- Áh, Bella, szia! – az említett nő mosolyogva sétált elém, majd megölelt, mint egy régi ismerőst. – Sokat hallottam rólad – ahogy végig néztem Tanya-n, belém hasított a rossz érzés. Tanya gyönyörű volt, bár nem múlta felül Rosalie-t, még is csodaszép nő volt. Engem simán lepipált.

- Hello. Edward? – talán faragatlannak és udvariatlannak tűntem, de jelenleg más nem érdekelt.

- Elment Kate-tel vadászni, nem sokára visszajönnek – vigyorogta, de volt valami benne, amitől ösztönösen összébb húztam magam.

- Értem – kurta mosolyt erőltettem magamra, majd az ágyra ültem. – Tehetek érted valamit? – kérdeztem mindenféle udvariasságot magamba szorítva. Megrázta fejét, majd arany szemeit az enyémbe fúrva, leült velem szembe.

- Igazából örülök neki, hogy kicsit beszélgethetünk. Örülök, hogy Edwarddal kibékültetek.

- Várj! Te honnan tudsz arról, hogy összevesztünk? – valami nem stimmelt itt. Honnan tudná, ha Tanya-val és az egész Denali klánnal Edward már hónapok óta nem találkozott?

- Én mindent tudok – kuncogta el magát vállvonogatva. – De azt hiszem te nem.

- Miről beszélsz? – hangom metsző volt a feltételezéstől, hogy valamit nem tudnék. De közben szégyelltem magamat a beszédstílusomért, hisz ez nagyon is igaz volt. Edward valamit titkolt, amit nem firtattam.

- Hát… gondoltam megbocsátottál Edwardnak…. ha az esküvő meg lesz tartva – ismét megvonta vállát hanyagul, én meg csak tátogtam mint egy hal.

- Mit kellett volna megbocsátanom?

- Én… és Edward…. amikor szakítottál vele, tudod.

- Edward nálad volt? – suttogtam, majd ahogy Tanya kissé önelégült arcára néztem súlyként nehezedett rám a felismerés.

- Két napig én ápoltam a lelkét, de azt hittem tudsz mindent – nézett félre.

- Edward mindent elmond nekem – felpattantam az ágyról, majd hátat fordítva neki karba fontam kezeimet.

- Akkor könnyen megbocsátottad, hogy lefeküdtünk – mondta halkan, de eléggé, hogy meghalljam.

- Ez hazugság – megremegtem, majd eszembe jutott az összes eset, amikor Edward furán viselkedett velem, vagy éppen mondani akart valamit. Amikor visszajött… elakarta mondani, de én nem hagytam. Hogy lehettem ennyire hülye? Edward megcsalt, de…. nem mondta el nekem.

- Tudod, hogy nem az – megpördültem Tanya ellenséges, szinte már dühtől telt hangjára. Szemei szikrákat szórtak, de még is benne volt az a mérhetetlen önelégültség. – Dobtad Edwardot, ő pedig vigaszt keresett valakinél. Jobb, ha elfogadod az igazságot, kicsi Bella – vigyorogta sötéten, majd mire megnyikkanhatott volna az ablakot kitörve már ki is repült a szobából. Pislogtam egyet, majd a kezeimre néztem, amik az előbb előttem álló Tanya-ra mutattak. Könnyes szemekkel felemeltem fejemet, majd megláttam újra Tanya kissé zilált sziluettjét. Könnyeimen keresztül hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a fájdalom, a megbántottság és a harag. Testem ismét égni kezdett, mint Charlie házában, majd felsikoltottam, a kíntól, ami végig marta hasamat. Összecsuklottam a szenvedésemtől, majd Tanya-ra néztem, aki vonaglott a testét körülvevő tűztől. Márvány bőrét tépni kezdték a lángok, haja pörkölődött, ruhái megégtek. Hallottam, hogy sikoltozott, de csak a fülembe sípoló hangra figyeltem, ami ordított. Kiáltozott a fájdalomtól, az átverés érzésétől, a megcsalással járó szenvedéstől. Éreztem, hogy kiakar törni belőlem még jobban, én pedig zokogva hagytam.

A külvilágot se hallottam, pedig éreztem a hideg kezeket, amik megrázták vállamat. Rosalie kétségbeesett hangját hallottam meg legelőször, majd Scott ijedt arca kúszott elém.

-Bella elég! Megölöd! – értetlenül pislogtam Scott-ra, majd átnéztem válla fölött. Tanya testének nagy része már megégett általam és hangos sikoltozással vonaglott, de nem csak ő égett. Körülötte a padló, a falak, az ágy, a polcok, az egész szoba lángokban ált. Az én fájdalmamat tükrözték, de úgy éreztem nem elég. Nem Tanya-n akartam kitölteni a mérgem, se máson, de mikor már észbe kaptam, hogy elég volt, nem tudtam leállni.

Nem láttam mást magam előtt csak Tanya-t és Edwardot, majd magamat melléjük képzeltem és Edward elhagyott. Ott hagyott engem, hátat fordított nekem. Hirtelen tudatomba kúszott egy ismerős hang, amit jelen pillanatban a pokolba kívántam. Riadozva kiabálták a nevemet, de csak a kép lebegett a szemem előtt. Edward hangját meghallva még nagyobb kín járt át, majd hangosan ordítottam egyet szabadjára engedve dühömnek. Könnyfátylamon keresztül, hogy egy láthatatlan erő repített el mindenkit a közelemből. Scott kirepült a törött ablakon keresztül, ahogy a hátam mögött lévők is a falnak nyomódtak.

Váratlanul megszűnt minden. A tűz kialudt, Tanya abbahagyta a vergődést és zihált, Scott pedig visszaugrott a szobába, bár kissé megviselt állapotban. Oldalra fordítottam a fejemet, Jasper, Rosalie-t karolta át, elkapta mielőtt baja esett volna neki és a babájának. Mindketten rémülten néztek rám. Ahogy hátrébb fordultam szembe találtam magam a zokogó Esme-vel, és a meglepett Emmett-tel, majd Edwarddal. Kitágultak szemeim, de nem az ő látványára. A mai naphoz képest enyhe szúrást éreztem a hasamban, de szinte semmi nem volt a többi fájdalomhoz képest. Valami nedves folyt végig a lábamon, mire lenéztem, és végig simítottam combomon. Vér volt. Ami belőlem jött ki.

- Scott – erőtlenül suttogtam, majd ködösen ránéztem.

- Semmi baj – megremegett hangja, ahogy lábaimra nézett. – Bella?

- Elvesztettem – leheltem megsemmisülve. Láttam magam előtt. A kisbabám szomorúan integetett felém, majd belépett a fénybe, ami hívta őt. Könnyeim ismét csorogni kezdtek piszkos arcomon, majd hagytam, hogy a sötétség elnyeljen.

Na? Vélemény? :D:D Írjatok! Bár ezen a héten nagyon szorgalmas voltam, de kitudja lehet hogy a héten még tudok nektek fejezetet adni ;) Rajtatok múlik :D

Impossibility 12. Fejezet

Sziasztok! Annyira megörültem a sok kritikának, hogy nem is tartott sokáig, amíg megírtam a következő fejezetet, és nem is lett rövid, legalább is hosszabb lett, mint az eddigiek :) Remélem ez is tetszeni fog legalább annyira, mint az előző :)

Nem tudtam kiverni a fejemből Edward arany szemeit. Annyi érzelem dúlt benne, de egyiket se tudtam hova rakni. Láttam rajta, hogy külön erőfeszítésébe kerül, hogy ennyire távol legyen tőlem, de érthetetlen volt számomra, hogy akkor miért teszi?

Mintha ismét több mint másfél évvel ezelőtt lennénk. Nem tudok olvasni benne, idegen számomra a viselkedése, de ezúttal a magyarázat elmarad. Tudatlanul maradok, és összezavarodva próbálok alkalmazkodni hozzá. Nem akarok az a fajta lány lenni, aki számon kéri a barátját, ha már egy kicsit is másképp viselkedik, de tudom, hogy nála semmi sem egy fellángolás. Mindennek oka van, és van valami háttere. Féltem tőle megkérdezni, féltem a válaszától. Nem akartam teljesen hallani az igazságot, a tudatalattim egy része már azt a gondolatokat vetítette felém, amiket nem mertem jobban fitogtatni.

- Bella?! – felkaptam fejemet Alice paprikás hangjára, majd szégyenlősen mosolyogni kezdett.

- Ne haragudj! Mit mondtál?

- Holnap hozod át a cuccokat vagy még ma? – Alice megértő volt, legalább is úgy látszott.

- Mond meg te – vigyorogtam, de ujjaim játszani kezdtek az eljegyzési gyűrűmmel. Töprengve forgattam ujjam körül, majd felnéztem barátnőm arcába, aki türelmesen várta, hogy végre kibökjem mi bajom van. – Alice?

- Igen? – töretlenül mosolyogni kezdett, de végül visszavonulót fújtam. Alice sosem árulná el a testvérét. Ha baj van, azt Edwardnak kell elmondania.

- Charlie hogy fog reagálni a tervemre?

- Nem lesz baj, bár egy ideig dühöngeni fog, de aztán megbékél és ő maga fogja a bőröndödet kivinni a kocsihoz – kegyesen megadta a választ, és bár titkon tényleg aggódtam apám miatt, voltak fontosabb gondjaim is. Elvégre, ha Edward nem fog elvenni, akkor nem kell költöznöm sehová.

- Az jó – motyogtam, majd mélyet sóhajtottam. Nem fogom tudni hosszú távon elviselni ezt a bizonytalanságot. Vagy lehetséges lenne, hogy Edward tőlem fél? – Alice?

- Miért tart távolságot a bátyám közted és közte? – halványan mosolyogni kezdtem, majd bólintottam.

- Nézd Bella – Alice mosolya lehervadt arcáról, majd gondterhelten leült mellém az ágyra, és megfogta kezemet. – Neki kell elmondania, hogy mi a problémája veled.

- Problémája van velem? – ennél jobban meg se rémülhettem volna. Biztos undorodik tőlem, vagy ilyesmi. Nem vagyok neki elég jó, hiszen legutóbb is egy hete feküdtünk le egymással.

- Igazából nem vele. Hanem… magával.

- Ezt nem értem – megráztam fejemet, már nem tudtam, hogy mit gondoljak. Annyi lehetőség van, hogy miért ilyen velem, de közbe meg mindig ellent mondok a feltevéseimnek. Nem akarna lefeküdni velem, akkor miért tesz mindig utalást rá? Nem szeretne, de ezt a fajta érzelmet, nem lehet így megjátszani, hiszen sugárzik a lényéből, hogy még mindig érez irántam valamit. Félne tőlem? Akkor miért van velem, minden egyes áldott nap a konyhában? – Összezavarodtam Alice – néztem rá könnyes szemekkel, mire szomorúan átölelve vigasztalni kezdett. – Mióta szakítani akartam vele, annyira más. Mintha bűntudata lenne, de miért? Mit tett, amit nem mer elmondani?

- Úgy tudom, te akartad elfelejteni azt a két napot, esélye sem volt bevallani!

- De mit? – szemeim kitágultak a döbbenettől, mire Alice ijedten felpattant.

- Túl sokat mondtam így is!

- Csak beigazolódott a gyanúm, Alice! – mondtam keményen, majd mielőtt megszólalhattam volna, barátnőm telefonja csörögni kezdett. Bocsánatkérően nézett rám, majd felvette. Mormogott valamit, de olyan gyorsan, hogy nem értettem semmit. Hamar lezavarták a beszélgetést, sejtésem szerint Jasperrel, majd gyors búcsú után letette és felém fordult. – Mi az?

- Haza kell mennem, történt valami! – bólintottam, de egyben a rémület is urrá lett rajtam.

- Mehetek?

- Jobb, ha nem. Ígérem, felhívlak, ha megtudom mi történt. De neked most itt kell maradnod! Töltsd még ezt a délutánt és estét Charlie-val, aztán majd holnap reggel Edward érted jön és a holmidért.

- Rendben – mire ezt kimondtam Alice már ki is ugrott az ablakon, és egyedül hagyott. Magányos lettem egy tömérdek ruha között, amik a szobámat el lepték, a szétpakolt pár bőröndről, és apró dolgaimról nem is beszélve. Sok idő lesz, amíg ezt összepakolom, de szeretném apát meglepni még egy finom vacsorával. Persze, terveztem továbbra is itt főzni neki, és eljönni ide, amikor csak tudok. Nem akarok lemondani végleg Charlie-ról, még nem.

Úgy gondoltam, hogy a szobámat még rendbe tudom hozni, de első a vacsora. Még sose izgultam ennyire valamit megkérdezni, illetve elmondani Charlie-nak. És tulajdonképpen megértettem őt. Én vagyok az egyetlen gyermeke, az egyetlen pici lánya. A legtöbb esetben nem díjaztam, ha így tekintett rám, de kivételesen most ebben a helyzetben nem zavart. Egyre nehezebb volt belegondolnom, hogy el fogom őt hagyni, ahogy anyát is. Bár azt hiszem Reneé-t egy picivel könnyebb lesz. Bár életem nagy részét vele töltöttem, az utóbbi két évben olyan távol kerültünk egymástól, hogy a hiánya már kezdett hozzám nőni. Ettől függetlenül még iszonyatos hiányérzet volt bennem, de nyugtatott valamelyest a tudat, hogy fel kell adnom ezt az életet egy szebbért, jobbért. Charlie-ék a családom voltak, de Edwardék az esély, hogy egy másik családom legyen. Nem szívesen választanék közöttük, de már döntöttem. Edward az én életem, és képtelen vagyok nélküle élni. A sorsom az volt, hogy összefussak vele, és igenis vele éljek örökre. Még visszakozhatnék, de nem akarok. Ez az, amit szeretnék, Edward mellett önmagam lehetek. Nem kell előtte megjátszanom magam, azt mutathatom aki, valóban vagyok.

Elmélkedésem közbe már a kaját kezdtem csinálni. Charlie legalább teljesítette a kis üzeneten lévő parancsot, miszerint vegye ki a fagyóból a halat. A tűzhelyre néztem, hogy meggyújtsam a gázt, de nem érintett meg a gombot. Arra gondoltam, hogy meg akarom gyújtani, tüzet szeretnék a kis apró vadedényen, mire forróság öntött el. Nem ahhoz hasonlít, amit akkor érzek, mikor Edwarddal szeretkezek, de ez is kellemes volt. Jól esett, ahogy végig cikázott a gerincemen, majd perzselni kezdte a bőrömet. Fura anyagot éreztem ujjaim között, mintha valami furcsa anyag mászkálna tenyerembe. Összevont szemöldökkel kaptam fejemet kezemre, és meglepődve felsóhajtottam. Kezemben ott lobogtak az apró lángcsóvák. Olyan volt, mintha lebegő vizet markolnék. Nem sütött, nem égetett, csupán kellemes bizsergést okozott. Elbűvölve néztem a tenyerembe lobogó lángokat. Lehetetlennek tűnt számomra ez a látvány. A vörös fényben, a saját arcomat véltem felfedezni. Pislogás nélkül figyeltem az egyre nagyobb tüzet, ami a markomban volt. Úgy éreztem, mintha az egész világot a kezemben tartanám.

Hirtelen a tűz nagyobbra csapott kezemben, amibe megláttam szemeimet. Barna szemem helyén végtelen feketeség volt. Nem láttam benne magamat, nem láttam azt, aki vagyok. Gonoszságot, haragot láttam benne. Mérhetetlen riadalom terjedt szét bennem, majd el akartam tüntetni az okozott tüzet. De hiába erőlködtem nem tudtam…. a tűz fellobbant kezeimben, szinte méterekre tőlem. Láttam magam előtt a robbanást, ahogy szétzúztam a konyhát, majd métereket repültem a nagy nyomástól. Éreztem, hogy valamim eltört, de mire felnéztem ismét hatalmas nagy lángokkal találtam szembe magamat. Karjaim magam előtt voltak, mintha én irányítottam volna őket, tudat alatt. Hiába sikoltottam, mintha senki nem hallotta volna. Erőlködni kezdtem, de a fájdalom erőt vett rajtam, a tűz marcangolni kezdte bőrömet, mintha ezerfele tépnének, majd már csak egy elkeseredett sikolyt hallottam, ami az én torkomból tört fel.

Mielőtt azonban eleshettem volna, két erős kar megragadott és hátrébb ugrott velem, mielőtt elérhettek volna teljesen a lángok. Kitágult szemekkel meredtem megmentőmre, de nem azt kaptam, amit vártam. Scott kifejezéstelen arccal meredt oda, ahol a tűz volt. Azonban mire én is odanéztem volna eltűnt. Képzeltem volna csak? Még sose hasogatott ennyire a fejem, de tudtam, hogy nem csak álmodtam ezt. Tényleg majdnem felrobbantottam a konyhát!

- Jól vagy? – nézett rám, miután elengedett. Bólintottam, majd közelebb léptem a tűzhelyhez, ami csodálatos módon égett. Óvatosan ráraktam a serpenyőt, mintha mi se történt volna. – Ne legyél a kelleténél többet egyedül, ha megkérhetlek – meglepődve fordultam meg mérges hangjára.

- Miért?

- Ha nem viszlek hátrébb, valószínűleg te bántad volna, illetve a bőröd.

- Akkor nem csak képzeltem – motyogtam boldogan, hogy nem őrültem meg. – Uralnám, a tűzet, vagy mi?

- Nem. Te nem a tűz elemet tudod irányítani, hanem mindent, ami létezik – magyarázta, bár nem értettem. – Túl egyszerű azt mondani, hogy csak egy valamit birtokolsz – felsóhajtott, majd a pulthoz dőlt és végre bővebben kezdett magyarázni nekem. – Az elméd annyira széles látókörű, hogy részecskéire tudsz bontani mindent, amit látsz. Számodra, vagyis az agyadnak, lényegtelen, hogyha szakadna az eső, te akkor is hatalmas orkánú lángoszlopokat tudsz létrehozni. A te agyad már sokkal fejlettebb, mint az… elődeidnek. Több mindenre vagy képes. Ezt kell mihamarabb kitapasztalnod. Ha nem vagy képes ezeket irányítani, akkor akár saját magadban is kárt tehetsz.

- Vagy a szeretteimben – suttogtam, majd bevillant Charlie képe, majd Edwardé, és az egész Cullen családé.

- Akár – motyogta. – Bár azt gondolom, most senki nem fél tőled, sokkal inkább hálásak.

- Miért? – néztem rá, miután a húst sütni kezdtem.

- A szőke nő terhes.

A döbbenettől megmukkanni se tudtam, annyira sokkolt a hír. Rosalie… terhes? De hát, a vámpírok nem tudnak teherbe esni, nem képesek rá. Scott látva értetlenkedésemet, elmesélte mi történt az után, hogy eljöttem a Cullen házból. Elmondta nekem, hogy hogyan voltam képes rá. Egyben büszke is voltam magamra, - még ha nem is tudatosan történt – viszont ott volt bennem a félelem is. Ha ennyire nem fogom tudni mikor mit, csinálok, mi lesz a következő ilyen eset? Ha Edwardot tovább ölelem, akkor emberré változik, vagy mi? Nagyon összezavarodtam ebbe a dologba. Nap, mint nap új dolgokkal kell szembe néznem és sajnos kezdem úgy érezni, hogy ez sokk. Szerettem volna tartani magam, hogy ne lássák rajtam mennyire bánt ez az egész. Tisztában voltam vele, hogy mindig is különc voltam. Sose hasonlítottam a többi emberre, de én sose akartam kívülálló lenni.

Gondolatmenetem végén Scott-ra néztem szemem sarkából és szöget ütött a fejemben, hogy miért nem Edward van itt. Csalódottan sütöttem le szemeimet, amit észrevett, de nem jegyezte meg. Próbáltam túltenni magam rajta, Scott pedig erre nagyon is jó módszer volt. Amíg Charlie-nak és részben magamnak is főztem a vacsorát, addig Scott jó társaságnak bizonyult. Mesélt magáról, és a családjáról. A fia, Tom és a felesége Grace most Párizsban élnek, és persze várják, hogy Scott mikor megy vissza hozzájuk. Furcsának találtam, hogy ennyi időt távol töltenek, és Scott-ton nem látszik meg a hiány, de ahogy beszélt róluk, hallottam, hogy mennyire szomorú, hogy ilyen messze vannak egymástól és már alig várja, hogy visszamenjen. De azt mondta már évtizedekkel ezelőtt esküdt tett. Megfogadta, hogy a magamfajtának segíteni fog, bármi áron.

Nagyon gyorsan eltelt a délután, jól éreztük magunkat. Sokat kérdezgetett az én életemről. Mikor kerültem ide, és miért. Hogy ismertem meg a Cullen családot, és persze a történetre is kíváncsi volt, hogyan haraphatott meg egy vámpír, aki nem a Cullenek közül volt.

Beszélgetésünk megakadt egy kicsit, mikor meghallottuk Charlie autójának hangját. Apa úgy tudta, hogy Scott-nak már vissza is kellett mennie a családjához, így nem mutatkozhatott meg előtte. Megkért, hogy mihamarabb menjek vissza a Cullen házba. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez nem tőlem függ.

- Szia apa! – üdvözöltem kedvesen, majd elé raktam a rántott halat.

- Te már itthon? – kérdezte meglepve, majd láttam, mennyire örült neki, hogy főztem. Az utóbbi két hétben kissé elhanyagoltam őt, amiért bűntudatom is volt, nem is kicsi. De szerettem volna ezt bepótolni.

- Majdnem egész nap itthon voltam – válaszoltam. – Gondoltam rád.

- Örülök, hogy nem felejtetted el édesapádat – mosolyogta, mire felvontam szemöldököm. Enyhe szemrehányás volt, hogy bár még nem vagyok Edward felesége, még is kezdek teljesen elszakadni az otthonomtól. Nem tudtam ezzel vitatkozni, csak éppen az okát nem tudta.

Hálásan megköszönte a vacsorát, majd hozzá látott. Vele ettem, de sose voltam odáig a halért, most meg egyenesen rosszul lettem tőle. Nem csodálkoztam olyan gyomorgörcsöm volt, hogy meg kell vele beszélnem az elköltözésemet. Fohászkodtam, hogy ne menjen át ez a kérdés, veszekedésbe, és bár nem szépszerével, de elenged.

- Apa – halkan megszólítottam, mire türelmesen rám nézett. – Valamit meg akarok veled beszélni és szeretném, ha nem akadnál ki nagyon.

- Ha nem olyan a dolog, akkor nyilván nem fogok – dörmögte, de láttam a szemében, hogy már fél a kérdésemtől.

- Apa… én szeretnék Edwardékhoz költözni – böktem ki végül mély sóhaj után és felkészültem a legrosszabbra. Azonban a dühkitörése elmaradt. Egyre nagyobb döbbenettel néztem, ahogy lassan letette a villáját, majd tányérja fölött összekulcsolta kezét és töprengve rám pillantott.

- Felnőtt vagy – szólalt meg fojtott hangon – a te döntésed, hogy mit csinálsz. De biztos jó ötlet ez? Bella, ne legyél felelőtlen! – na, kezdődik…

- Apa, figyelj! Nem akarok felelőtlen lenni, de te már mindenre megtanítottál, amire szükségem volt. Ideje, hogy elkezdjem a saját életemet élni. Ha hibázok, arra magamtól kell rájönnöm. Nekem kell tanulnom belőle, nem foghatod mindig a kezem! – egyikőnk se volt az-az érzelgős típus, de úgy éreztem, Charlie-t, most mással nem tudom meggyőzni. – Nem óvhatsz meg mindentől. A rossz így is utol fog érni. Melletted vagy nélküled.

- Rendben – bólintott sóhajtva, én pedig majd ugrálni kezdtem örömömben. Büszke voltam Charlie-ra, még sose kezelt valamit ennyire higgadtan. – Ennek amúgy is be kellett következnie, Reneé már figyelmeztetett. Csak nem akarjuk, hogy elkövesd ugyanazt a hibát, amit mi.

- Ti nagyon jó szülők vagytok, a legjobbak! Felkészítettetek az életre, ideje, hogy elkezdjem a sajátomat – már nem volt szükség győzködésre, és attól féltem, ha tovább erősködöm, akkor Charlie gyorsan visszavonulót fúj és még sem enged el. De nem kellett tartanom ettől, Charlie beleegyezett.

- Azért remélem, még meglátogatsz. Amíg egyetemre nem mentek – mondta, mire csak bólogattam. Ez természetes. Nem akartam annyira elszakadni Charlie-tól, amíg nem muszáj.

A vacsorát hamar befejeztük, majd miután ő a nappaliba tv-zett, én elmosogattam. Ismét sikerült elkalandoznom, sajnos. Ahogy telik az idő egyre jobban érzem a döntésem súlyát. Bár feladtam ezt az életet, azért hogy azzal legyek, akit nekem szánt a sors. Nem akartam elbizonytalanodni, de ahogy megállt a nappali előtt, és megnéztem Charlie-t, elöntöttek az érzelmek. Először Reneét, hagytam el, önzetlen okból. Tudom, hogy ő boldog lesz. Megtalálta Phil-ben az igazi szerelmet és ennél többet nem is kívánhatnék neki. De Charlie-val mi lesz? Igaz, amíg nem éltem itt, addig is el volt. De akkor még nem szembesültem vele, hogy mennyire egyedül van. Nem éreztem fairnek, sőt egyszerűen rossz embernek hittem magam, amiért magányosságra ítélem a saját apámat. De ennek így kellett lennie.

- Szeretlek, apa! – mondtam halkan és próbáltam úrrá lenni remegő hangomon.

- Én is téged, drágám – pillantott rám meglepően, aztán aggódóan. Reméltem, hogy nem látta könnyes szemeimet, és időben elfordultam.

Felszaladtam a szobába, amilyen gyorsan csak tudtam, majd átlépve a sok ruhakupacon az ágyamra vetődtem. Még sose éreztem ennyire, hogy mennyire nehéz lesz őt itt hagynom. Nem akartam sírni, de akaratlanul buggyantak ki a könnycseppek.

- Bella – felkaptam fejemet Edward halk hangjára, majd futólag elmosolyodtam magam.

- Szia – suttogtam, majd felállva az ágyról, hozzá sétáltam. Szó nélkül hagyta, hogy hozzá bújjak, és karjaival erősen magához szorított.

- Minden rendben? – törte meg a csendet hosszú percek után. Hallgatva bólintottam, és még jobban mellkasához bújtam. Szükségem volt egy kis vigasztalásra. Hagytam, hogy felkapjon ölébe, majd leült velem az ágyra és az ölébe vont. Igaza volt, nekem is kényelmesebb volt így, sokkal jobban át tudtam karolni. Régen éreztem már őt ennyire közelinek. Nagyon jól esett, hogy kivételesen nem a gyerekes aggályaival foglalkozik, hanem tudta mennyire kell ez most nekem. – Ne sírj, jó? – halványan mosolyogni kezdtem rajta, majd átkaroltam nyakát, és belenéztem arany szemeibe. – Ha szomorú vagy, akkor én is – mondta, majd fülem mögé tűrte egyik hajtincsemet. Nem voltam normális, de most jutott eszembe, hogy haja kell mosnom ma.

- Akkor nem leszek az – értékelte erőfeszítésemet, majd gyors puszit nyomott arcomra.

- Nem sikerült Charlie-val beszélni? – kérdezte megértő hangon, mire mosolyogva megráztam fejemet.

- Pont ez az, hogy de. Pedig azt hittem kihallgattad a gondolatait!

- Most jöttem, ő pedig már alszik – adta meg a magyarázatot, hogy miért nincs tisztába vele mi történt.

- Felkészült már rá, hogy egyszer elő fogok állni ezzel a kéréssel – hangom ismét elcsuklott, ezért megköszörültem torkomat. – Még sose volt ennyire megértő velem, és ez… valahogy ráébresztett arra, hogy nem sokára itt fogom hagyni. De nehogy azt hidd, hogy megbántam bármit is – tiltakozni kezdtem, mielőtt olyanokra gondolt volna, ami nem igaz. – Jól leszek, csak kicsit nehéz volt ebbe belegondolni.

- Értem – bólintott, szerencsére nem kellett még jobban belemennem, teljesen megértette. – Látom, a pakolással nem végeztél – nézett körül a szobámba, fél mosollyal.

- Elkezdtem – zavaromba, megvakartam tarkómat, majd követtem pillantását. – Holnap korán reggel folytatom, aztán elvihetnél hozzátok – néztem rá szemem sarkából kissé talán kérlelően.

- Miért nem a saját kocsiddal jössz? – kérdőn felhúzta szemöldökét, én pedig csak nevetni kezdtem.

- Nem tennéd meg nekem ezt a szívességet? – kérdeztem vigyorogva, és megráztam vállát.

- Még át kell gondolnom – válaszolta pimaszan. – Tudod, elég drága a benzin.

- Nem érek meg ennyit? – kérdeztem megjátszott felháborodással.

- Hát…

- Szemét! – kiáltottam, majd ki akartam mászni öléből, de karjai szorosan tartottak. Mellkasára vont, úgy, hogy még arcára se tudtam nézni, és úgy lehelte fülembe.

- Elmernél szökni tőlem?

- Nem is tudom. Még át kell gondolnom – válaszoltam, mire elengedett, hogy szemeibe nézhessek. Mindketten vigyorogtunk, mint a vadalma, rég éreztem magam ennyire felszabadultnak. – Hiányoztál – mondtam kissé elkomorulva, és cirógatni kezdtem tarkóját.

- Pedig csak pár órája váltunk el – mondta csibészes mosollyal, de nagyon jól tudta, hogy nem így értettem. – Tudom – sóhajtott fel. – Te is hiányoztál nekem. És ígérem, nem lesz több ilyen.

- Elmondod, ha bármi problémád lesz? – nem akartam, ha azt érezné, számon kérem, vagy megígértetek vele egy olyan dolgot, amit nem biztos, hogy betart, de tudnom kellett. Még mindig hajtott a kíváncsiság, hogy mi üthetett belé az utóbbi napokban, de nem szabadott folyton kérdezgetnem. Elmondja, ha el szeretné.

- Nem lest semmilyen problémám többé – mondta halkan, mire bólintottam.

- Helyes – megrándult szám az elfojtott mosolygástól. Már napok óta nem láttam szemeiben azt a ragyogást, amit régen, és mérhetetlen boldogsággal töltött el, hogy ismét láttam benne az örömet. Ilyenkor még eszembe se jutna kétségbe vonni a szerelmet irántam. Tisztán láttam benne, és ez nekem is elég volt.

Egyenletes lélegzésem felgyorsult, ahogy Edward közelebb hajolva megcsókolt. Régi ismerősként üdvözöltem ezt a fajta csókot. Nem csak a szerelmét éreztem benne, hanem a vágyát is. Kíván engem, és már majd egy hete, hogy együtt voltunk. A távolságtartása megrémített és ebből a szempontból, nem mertem erősködni.

Úgy éreztem magam, mint délután, azzal a különbséggel, hogy ez a tűz, ami végig perzselte testemet, egyre rosszabb volt. Csillapíthatatlan kéj tört rám, és ha nem csinál Edward valamit, akkor baj lesz. Felsóhajtottam, ahogy kényeztetni kezdte nyakamat, keze pedig betért a pólóm alá. Hideg keze végig cirógatta lapockámat, majd előrekúszott, és ujjaival épp, hogy megérintette hasamat. Belsőm megugrott erre az érzésre, de a tempót lassúnak véltem. Ajkai után kaptam, majd mohón csókolni kezdtem. Egyre vadabbul markoltam vállát, majd tarkóját, és nagy örömömre Edward se volt rest. Morogva leszakította rólam felsőmet, és végig csókolta dekoltázsomat. Sóvárogva vártam a folytatást, majd mosolyogva kigomboltam Edward ingjét.

- Nem baj, hogy Chalire itthon van? – kérdezte rekedten és persze zihálva.

- Elmehetünk hozzátok – suttogtam, majd kezem elindult mellkasától le, egészen a hasáig. Végig cirógattam a sima, márvány bőrt, majd kezem tovább indult a nadrágjához. – De szerintem nem fogunk odáig eljutni.

Halkan kuncogni kezdett, majd fordított testhelyzetünkön. Mosolyogtam hevességén, majd hangosan sóhajtozni kezdtem, ahogy ujjai útra keltek testemet. Hideg keze csak még jobban felpezsdítette véremet, a lángok nyaldosták minden porcikámat, aztán hangos reccsenés adta tudtomra, hogy nadrágom se bírta sokáig. Csak azért nem voltam mérges rá, mert én is akartam.

- Szeretlek – hajolt fel hozzám, majd szenvedélyesen megcsókolt.

- Én is szeretlek.

Bár nem lett annyira izgalmas, de azért remélem ez is lett olyan jó, mint az előző és ehhez is kapni fogok jó pár kritikát :) Írjatok nekem kérlek szépen, annyira jól esne és hamarabb is fogom hozni, mert úgy feldobtok vele, hogy képes vagyok egy napon át folyamatosan írni :) Nos, vélemény?

Impossibility 11-Fejezet

-Bella ne! – Scott ismét túl későn szólt Kedvesemnek, aki kicsit több energiát beleadva felrobbantott ismét egy virágot. Azt hiszem a konyha nem is nézhetett volna ki rosszabbul. Mindenhol virág cafatok, zöld levelek és persze föld.

Bella mindent megtette annak érdekében, hogy az ereje legjobbját nyújtsa. Már túlzásba vitte, kimerülésig ült a pultnál és egymás után kellet elé raknunk a növényeket. Már azt se tudom, hány virágfajta fordult meg itt, de már két hete megy ez. Bella mindent megtesz, szeretné, ha Rosalie ismét olyan lenne, mint régen, de ez nem megy csak úgy. Scott és Carlisle azt találgatják, hogy Bella képessége olyan határtalan, hogy sokkal több idő kell az elsajátításához. Próbáltam rávenni Bellát, hogy pihenjen egy kicsit, de makacs. Hajthatatlanul szeretné Rose-t meggyógyítani, de nem csak ez szívja le őt. Alice nap, mint nap traktálja az alig két hét múlva bekövetkező esküvőnk miatt. Persze húgom előszeretettel reménykedik benne, hogy kitudódik ballépésem, és Bella elhagy. Teljes joggal megérdemelném, azt hiszem. Kegyetlen voltam Szerelmemmel, az utóbbi két hétben alig értem hozzá. Nem tudtam szembe nézni a bűntudatommal, és csak egyetlen egyszer sikerült túl jutnom rajta. Bellát túlságosan megbántottam ezzel a távolságtartással, így hogy még véletlenül se kezdjen el gondolkozni a miértjén, együtt töltöttünk egy csodálatos estét. Napról napra nő a bűntudatom, már ha ez lehetséges. Többször belekezdtem, hogy elmondjam neki, de valahogy sose a legjobb alkalmat választottam. Nagyon szenvedett a sikertelensége miatt, nem akartam még ezzel is bántani őt, de egyre jobban sürgetett az idő.

-Na, jó… mára hanyagoljuk ezt – sóhajtott fel Scott fáradtan.

- Jacob megijedt tőlem – pillantott rám Bella szomorúan. – Tegnap mikor betoppant pont egy ilyen baleset történt. – oh, igen… régi vetélytársamról nem is kell beszélnem. A pokol legmélyebb bugyraiba küldött, mikor Alice elmondta neki mi történt velem és Tanya-val. – Elfáradtam – Bella felszisszent, majd elkezdte dörzsölni halántékát.

- Pihenned kell – megsimogattam hátát, majd kézen fogva őt húzni kezdtem a nappali felé. – Túlhajszolod magad.

- Máson is kitölthetted volna a mérged – motyogta Rosalie méltatlankodva.

- Jobban vagy? – Rose állapota talán napról napra rosszabbodott. Nem tudott elmenni vadászni, a gyorsaságát mintha elvesztette volna, ahogy a vér iránti vágyát is. Naponta émelygett, hányinger gyötörte – legalább is, ahogy Bella és Carlisle megítélte ez lehetett a baja.

- Úgy nézek ki? – kérdezte Rosalie dühösen. – Tudom, hogy szemét voltam veled, de miért velem kellett ezt tenned? – felnyögött, majd visszahanyatlott Emmett combjára. Fivérem egy percre se hagyta magára őt, mindig vele volt, még vadászni sem volt hajlandó elmenni. – Töltsd ki inkább a dühöd a drága Tanya-n – testem megfeszült és figyelmeztetően morogtam nővéremre.

- Miért pont rajta? – mosolyodta el magát Bella, majd szeme sarkából rám pillantott. Bella elkomorult arcomat látva, majd összevonta szemöldökét. – Tudnom kéne valamiről?

- Nem – még sose került ekkora fájdalomba, hogy ki kellett mondanom ezt az egyszerű szót. Nap, mint nap rágódok rajta, hogyan mondjam el neki. Vagy, hogy egyáltalán meg kellene-e tudnia? Ha elmondom neki, örökre elveszítem. Titokba lehetne tartani az örökkévalóságon át egy ilyen félrelépést? Kétségkívül igen, de képes lennék ekkora bűntudattal élni és szeretni őt?

- Ez nem igaz – szűrte ki fogai között fájdalmas nyögéssel Rosalie, majd felpattant és térdeire görnyedve kezdett el remegni. Emmett aggódva guggolt le elé, és majd fogta, a tálat, ha Rose ismét hányna.

- Annyira sajnálom – Bella leült nővérem mellé, majd végig simított hátán. – Hidd el mindent megteszek. Itt vagyok mindennap, és próbálkozok, hogy igenis sikerüljön téged meggyógyítani.

- Igen, mindennap itt vagy – suttogtam, pedig tisztában voltam vele. Bella kérdőn kapja fel fejét rám, én pedig mosolyogni kezdtem legújabb tervemtől. Nem valami becsületes dolog a megcsalás után, de azt hiszem ez nem rossz ötlet. Szükségem volt erre.

- Örülök, hogy észrevetted – motyogta majd furcsálkodva végig mért. – Mi jutott eszedbe?

- Miért nem maradsz itt? – kérdeztem, ő pedig megilletődve állt fel.

- Hol itt?

- Nálunk! – mutattam körbe. – Hozd ide a cuccaidat!

- Edward annak semmi értelme, hiszen akkor mindig haza kéne rohannom, és aztán vissza, majd este megint Charlie-hoz kell mennem és….

- Úgy értem, hogy maradj itt mindennap. Persze Charlie-nak, majd mindig főzöl, de egyébként itt maradnál.

- Edward ez nem valami logikus – rázta meg fejét grimaszolva, mire türelmetlenül felsóhajtottam.

- Mi lenne, ha ideköltöznél? – kérdeztem tagolva, mintha valami gyerekhez beszélnék.

Döbbenten nézett rám, majd miután felfogta mit kérdeztem, boldog mosoly szökött arcára.

Bella szemszöge:

Egy pillanatig nem értettem mit beszél, de aztán belegondolva határtalan öröm terjedt szét bennem.

- Komolyan kérdezted? – kérdeztem, közelebb lépve hozzám, de semmilyen tréfa jele nem mutatkozott rajta.

- Egyébként is összeköltöznénk, az esküvő után. De érthető okokból, több időt kell most már itt töltened. Kétlem, hogy Charlie annyira odalenne, ha a konyhájában virágokat robbantanál fel – magyarázta lelkesen, én pedig egyre jobban elhittem, hogy mennyire komolyan gondolta ezt. – Itt kell lenned most már, hiszen azt se lehet tudni, hogy mikor történik veled valami. Charlie nem tudhatja meg, mi van veled.

- Igen, ez okos ötlet – bólintottam még mindig hitetlenül. – Akkor… összeköltözünk? – kérdeztem akadozva, mire arany szemeit az enyémbe fúrva bólintott. Nevetni kezdtem örömömben, majd a nyakába vetve magamat mohón megcsókoltam.

- Ööö gyerekek?! – szégyellve magamat, hogy elfeledkeztem Rosalie-ról fordultam meg, hogy szemtől szembe nézzek a villogó szempárba. – Nem tudom mi a rosszabb?! A hányingerem, ami olyan súlyos, hogy mindjárt idehányok egy egész szarvast, vagy hogy a szenvedésem előtt beszélitek meg az összeköltözést és ünnepeltek!?!?

- Ne haragudj – lehajtottam fejemet, és próbáltam nem figyelni Edward simogatására, ami felpezsdítette véremet. Eszembe jutott, hogy milyen mennyei éjszakát töltöttünk együtt, úgy másfél hete és ez egy újabb dologra hívta fel a figyelmemet. Edward azóta még nagyon a közelembe se jött. Mi az oka?

- Tök jó, emberrel még nem éltem együtt – kuncogta el magát Emmett, mire mosolyogni kezdtem. Mióta Rosalie „beteg” ő se volt ugyanolyan. A hangos nevetése elhalt, csak halkan jegyezte meg csípősen a dolgokat, de kivételesen senki nem csapta le érte. Mikor már Rose, vagy éppen Alice, Edward vagy Esme lendítette volna a kezét, belenézve a szomorú, bágyadt, aggódó arany szemekbe inkább meggondolta magát. Bárcsak tehettem volna valamit Rosalie-ért. De már szédelgek a fáradtságtól, ennél többet nem hozhatok ki magamból. Éjjel nappal a konyhában vagyok, a növények előtt ülök és próbálok minél jobban koncentrálni, de eddig még nem sikerült semmi. Valamit tennem kell, de ha Rose tényleg ember akkor Carlisle-nak tudnia kell, hogy mi baja. Bár nem teljesen olyan, mint én a betegségének tünetei olyanok, mint egy átlagos halandóé.

-Üdv kis család! – komótosan felemeltem fejemet, Alice és Jasper tértek haza Seattle-ből. – Megrendeltem a virágokat az esküvőre.

- Már csak két hét – suttogtam, és sóhajtva a kanapénak dőltem.

- És annyi dolgunk van még – Alice sose volt a kapkodós természetű, hiszen mindig jó előre tudta mit akar, és mi hogy lesz. Most azonban mintha kifordul volna önmagából. Kapkodott, nem olyan precíz volt, mint szokott.

- Készen leszel, nyugi – nyugtatta Edward, majd mosolyogva mellém telepedett.

- Könnyű mondani, neked semmit nem kell csinálni – Alice szúrós sötét szemei, szinte lyukat égettek Edwardba. Összevontam szemöldökömet, majd kapkodni kezdtem tekintetemet a legjobb barátnőm és szerelmem között. Alice ritkán szokott dühös lenni Edwardra, és ha az, akkor annak nyomós oka van. De maga Alice kért meg minket, hogy hagy csinálja ő meg az egészet, és nekünk ne legyen semmi dolgunk. De az utóbbi pár napba észrevettem, hogy Alice mennyire dühös szerelmemre. Lenne valami különösebb oka? Történni fog valami, vagy már történt? – Hazamegyek veled! – felkaptam a fejemet Alice örömteli hangjára, de a mosolya immár levakarhatatlan volt. – Charlie-nak be kell jelentened, aztán össze kell pakolnunk a holmidat! Gyerünk, pattanj Bella! – Alice dallamos hangja még sokáig a fülemben csengett, de már a garázsban lehetett.

- Nem nekem kéne veled mennem? – fordult felém Edward aggódva. – Elvégre, velem költözöl össze. Charlie-nak tőlem kell megtudnia. Rám akadjon ki, ne rád, hiszen az én ötletem volt!

- Charlie-t és a dühöngését bízd rám – mondtam, majd felálltam, de visszafordultam felé. – Te addig csinálj egy kis helyet a szobádban.

- Ugye nem gondolod, hogy bármit is kifogok lökni?! – láttam rajta, hogy csak viccel, csak egy szavamba kerülne és mindentől megszabadulna. Csibészes mosollyal közeledett felém, majd átkarolta derekamat. – Elfogsz férni nálam, ne aggódj!

- Tudom, amúgy sincs sok holmim – beharaptam alsó ajkamat, de nem tudtam megállni és azért is belékötöttem. – De azért van pár felesleges cuccod.

- Azok nem is feleslegesek! – felháborodást keltettem szavaimmal, de csak nevettünk rajta.

- Nem sokára visszajövök – mondtam pár pillanat elteltével, majd felpipiskedve óvatosan megcsókoltam. Hiányzott, hogy ismét közvetlen legyen velem, de a napokban ez elmúlt és úgy éreztem, mintha ismét csak az ismerkedés fázisában lennénk. Újra távolságot hagyott közöttünk, alig mert megérinteni, nemhogy megcsókolni. Nagyon szükségem volt rá, főleg mostanában. Nem jól időzítette most ezt.

Ugyanolyan gondosan és elővigyázatosan csókolt, mikor legelőször megcsókolt. Nem vitte túlzásba, éppen, hogy valamennyire éreztem őt. Kissé csalódottan húzódtam el tőle, majd néztem egyre sötétedő tekintetébe. Szemei követelték a folytatást, legalább is ezt láttam benne, még is… nem merte. Hogy miért épített ismét egy falat köztünk, amikor már sikerült mindet áttörni, számomra felfoghatatlan volt. Reméltem, hogy elmúlik ez nála. Nem akartam faggatózni vagy ilyesmi, úgy voltam vele, hogy majd kiböki mi riasztotta meg ennyire. De ez a pillanat, még mindig nem jött el.

-Hamarosan jövünk Alice-szel – mondtam félig mosolyogva, mire bólintott és elengedve engem hátrébb lépett. Utamra engedett, és ez egyre többször volt így. Persze, mindig is idegesített a túlzott aggódása, de nem akartam, hogy ennyire érdektelenné váljon irántam. Azt akartam, hogy érdekelje annyira mi van velem, hogy nyugodt szívvel mehessek az oltárhoz és kössük össze emberi módon az életünket. Éreztem, hogy szeret, bár a cselekedetei, mozdulatai nem ezt mutatták, de egész lénye sugározta, már akkor, mikor csak mellette voltam. Ez megnyugvással töltött el, még is féltem. Bízom benne, hogy Alice esetleg majd ad valami tanácsot ma, és végre elárulja nekem, hogy mi történt.

Edward szemszöge:

Kegyetlen voltam szerelmemmel, ezt én is tudtam. Mikor elengedtem, bennem volt a késztetés, hogy visszahúzzam, de nem tudtam. Kiakartam mondani, hogy mennyire szeretem őt, de úgy érzem, hogy nem hagyhatja el ilyen a számat. Nem hazugság lenne, de nem érdemlem meg Őt.

-Ugye túl jutsz a bűntudatodon? – nem tudtam eldönteni melyik volt a rosszabb. Jasper mondanivalója, vagy a tudat, hogy ennyire még nem ijesztettek meg már egy ideje. – Bella gyanakszik és joggal.

- Szerinted tudja mi történt? – kérdeztem megrémülve, de egybe beletörődően is. Előbb utóbb rá fog jönni mi történt, ha nem magától, akkor mástól és akkor én eláshatom magam egy életre. Örökre elveszítem, soha többé nem kaphatom őt vissza.

- Nem. Sejti, hogy valami nem stimmel veled, és ismeri Alice-t, hogy ok nélkül nem haragszik rád – magyarázta, majd hanyagul leült fivérem az ágyra és tovább nézte, ahogy a polcokról leszedek pár dolgot. Számomra kacatok, Kedvesemnek erekjék, még is ő hamarabb kidobná, mint én. – Jobban teszed, ha nem mondod el neki. De akkor lépj tovább, mert így nem fogtok előre lépni.

- Csúnyán viselkedek vele. Ahhoz képest, hogy mi történt egy hete nagyon eltávolodtam tőle – valakinek elkellett mondanom, hogy mi nyomaszt ennyire, és Jasper kitünő személy volt erre. Carlisle elfogult és egyébként sem tudja az igazságot, ahogy Esme sem. Nem érdemlik meg, hogy a szemükbe hazudjak nap, mint nap, de szégyellem elmondani nekik mi történt.

- Valamerre lépj, mert ebből csak rosszul fogsz kijönni – mondta kissé kárörvendően. – És jobb, ha átgondolod mit akarsz a jövőben és beszélsz Bellával. Rá fog kérdezni és ne érjen meglepetésként.

- Egyelőre csak egy gonddal foglalkozok – szisszentem fel. – Akkor fogok még jobban agybajt kapni, ha még a gyerek dolgot is felhozná nekem.

- Nézd, nem kizárt, bár szerintem még nem gondolt bele – Jasper eltöprengett ezen, de elég volt csak az én zavaros gondolataim. – És nem is tervezitek, vagy igen?! – Jasper kissé rémülve kapta rám tekintetét, de gyorsan megráztam fejemet.

- Nem eshet teherbe – keltem ki magamból kicsit hangosan és indulatosan. – Nem veszíthetem el őt!

- Egy gyerek nem akkora dolog…

- Jasper, Bella ember! – ordítottam, mire ülve hátratántorodott. – Nem bírná ki! És kitudja mi lenne az a gyerek!

- Mondjuk a tőled való kis apró baba? – nézett rám, mint egy idiótára.

- Tudod, hogy nem így értettem – megforgattam szemeimet, majd az épp kezembe akadó fényképre néztem. – De nem tudnám elviselni, ha elveszíteném őt.

- Még, ha egy kisgyerek is az ára?

- Még akkor sem – néztem rá, majd elhúztam számat.

- Elég őrült vagy, hogy úgy mondod ezt miközben megcsaltad Tanya-val.

- Oké, először is tulajdonképpen nem csaltam meg, hiszen már szakított velem. Másodszor pedig, más, hogy úgy veszítem, ha tudom épségben van. És megint más, ha már látni se láthatom, mert… tényleg elveszítem.

- Nem fogod, legalább is, amíg a képessége nem mutatkozik meg, nem lesz. Aztán ki tudja.

- Nem fogom hagyni, hogy bármi baja legyen – harciaskodtam. - De ha kiderül, ami köztem és Tanya között történt, akkor… biztos, hogy elhagy. Nem fogja elhinni, hogy ő az életem, és hogy szeretem.

- Ezen csodálkozol?

- Természetesen nem – cinikus hangját, csak szúrós tekintettel méltattam. Mielőtt bármit is mondhatott volna, meghallottuk Rosalie hangos sikoltását. Egymásra néztünk Jasper-rel, majd azonnal lerohantunk a nappaliba, ahol megtaláltuk nővéremet. Rosalie halálra rémült tekintettel meredt Scott-ra, mi pedig már felkészülve a legrosszabbra vettünk fel támadó állást. Emmett sokkolva ült a kanapén egy szót sem szólva, mi pedig csak néztünk döbbenten, hogy mi történt.

-Ez nem lehet – suttogta Rose, majd Scott-ra néztünk, aki magabiztosan állt előttünk. – Biztos vagy benne?

- Teljesen éreztem. Már mozog.

- Mi a fene folyik itt? – kérdeztem és kapkodtam a fejem Scott és Rose között. – Mit mondtál neki?

- Azt mondta… - Emmett megállt a mondatban és hitetlenül megrázta fejét. Megunva, hogy senki nem mond semmit, belehallgattam Rosalie fejébe, aki egy jelenetet forgatott elméjében.

Nővérem a mosdóból lépdelt kifele egy kiadós hányás után, bár senki nem tudta még is mitől, és mit ad ki mindig magából a gyomra. Le volt gyengülve, szervezete már a vért se bírta el, ez pedig egyre rosszabbra fordult. Kótyagos léptekkel sétált vissza Emmett-hez, majd egy futó mosoly után közeledni kezdett felé. De hirtelen megszédült, és még Emmett se volt olyan gyors, hogy elkapja. Scott azonban pont megjelent, és eltudta kapni derekánál fogva. Mielőtt Rosalie egy halk köszönömöt kinyöghetett volna Scott elengedte őt kidülledt kezekkel, miközben azt motyogta ez nem lehet.

-Mit motyogsz? – kérdezte flegmán, szokásos stílusával.

- Rosalie… te terhes vagy!

- Lehetetlen – rázta meg a fejét dühösen Rose.

- Éreztem – mutatta fel kezét Scott még mindig meglepődve. – Benned van!

-Ez lehetetlen! – kiáltottam, majd Jasper-hez fordultam. – Scott azt állítja, hogy Rosalie terhes!

- Mi? – Jasper úgy nézett szét a nappaliban lévőkön, mintha valami idegenek lennének. – Most ez vicc?

- Hogy… hogy…? – Emmett tátogott, mint valami hal, de megértettem teljesen. Ez nem mindennapi hír.

- Scott mi az, hogy érezted? – döbbenetemben én is leültem és megfogtam Rose remegő kezeit. Szegény nagyon kikészült ettől a feltevéstől, de nem tudtam eldönteni, hogy ez jó és boldog döbbenet, vagy pont az ellenkezője.

- Ez a képességem, de már mondtam. A kelleténél jobban érzek dolgokat, érintéssel. Belelátok egy ember fejébe, vagy éppen  a hasába.

- De, Rosalie vámpír! – végre Emmett is felocsúdott a döbbenettől, és most iszonyatosan dühös volt. Féltette feleségét, és főleg azért, mert aggódott, hogy ez csak egy ostoba hazugság.

- Az volt – Scott jól kihangsúlyozta a lényeget. – De Bella által Rosalie szinte emberré vált. És gondolom, hogy azóta már le is feküdtetek, szóval… Bella lehetővé tette ezt. Egy új élet születik benned – fordult nővérem felé, aki könnyek nélküli zokogásba kezdett.

- Nekem ez más sokk – motyogta Jasper, majd a telefonjáért nyúlt. – Fel kell hívnom Alice-t.

- Bellát is hozza ide – mondtam és még mindig ráztam a fejemet.

- Ez biztos? – kérdezte Rosalie teljesen kikészülve. – De hiszen… még nem is lehetne. Alig telt el két hét, mióta Bella ezt csinálta velem!

- A vámpír gyerekek gyorsabban fejlődnek – magyarázta Scott, de rajta nem láttam azt a meglepődést. Mintha már megszokta volna.

- Téged ez a hír nem készített ki úgy látom – hangot is adtam nem tetszésemnek.

- Miért lepődjek meg? – fakadt ki a durva hangnememtől. – Már mondtam, és előre szóltam! Bella képes lesz rá, vagy akkor ezek szerint már tudatán kívül, de képes rá, hogy életet leheljen egy holtba is. Rosalie végülis halott, ha csúnyán fogalmazunk. De Bella egy részét újra élesztette, ez pedig lehetővé tette, hogy a méhe újra működő képes legyen. Ez nem volt meglepő, bár nem gondoltam volna, hogy pont teherbe fogsz esni. Azt hittem először más dolgok fognak jelentkezni.

- Hát ez nagyszerű – csattant fel Emmett, majd felesége elé térdelt, aki a szája elé kapta kezét. – Rose bébim, minden rendben lesz, oké? Felhívjuk Carlisle-t, ő majd segít nekünk, rendben? Rosalie?!

- Nem ijedtem meg Emmett, csak meglepődtem – mondta halkan, majd kezét rátette Em arcára. – Kisbabám lesz – suttogta, majd mosolyogni kezdett. – Kisbabám.

- De Édesem, fogalmunk sincs, hogy ez a gyerek….

- Mit tegyek, ami neki jó? – Rosalie egyáltalán nem foglalkozott férjével, aki majd halálra aggódta magát. – Mit egyek? Mivel tápláljam? Hívjuk fel Esme-t, jöjjön haza! Azonnal el kell neki mondanom! – Rose nem is várt sokáig felpattant helyéről, majd megkerülve Emmett-tet elszaladt. Fivérem sóhajtott egyet, majd utána ment, így kettesben maradtunk Scott-tal. Még mindig nehezen hittem el, hogy Rosalie babát vár. Ez olyan hihetetlen és abszurd! Bella tényleg képes lenne ilyenre? Ekkora ereje lenne?

- Edward – felkaptam a fejemet Scott-ra, aki csak somolygott rajtam. – Ha Rosalie teherbe esett, nagyon valószínű, hogy előbb utóbb Bella is gyereket fog várni. Nála kockázatosabb ez a dolog. Találj ki valamit! Nem lehet gyereke addig, amíg meg nem tudja, hogy egyáltalán ő mit tud. Ha saját magában is tud ártani, lehet, hogy a saját gyerekét ölné meg.

- Nem tudná – kiáltottam, de rendesen megrémített ezzel. – Bella sosem tudná bántani a saját gyermekét.

- Önszántából nem is – mondta ki lassan, majd hátat fordítva ott hagyott engem a gondolataimmal és egyre nagyobb kétségbeesésemmel. 

Nos, nem tudom hogy tetszett, de azért kérlek titeket, hogy írjatok nekem!!!!!!!!