Impossibility 10.fejezet

Még sose féltem ennyire belépni a Cullen házba, és ahogy egyre fentebb mentem a lépcsőn, úgy nőtt bennem a szégyenérzet is. Már távolabbról meghallottam Bella szívdobogását és dühömben törni-zúzni akartam. Bár szakított velem, még mindig hozzá tartoztam, úgy éreztem, hogy megcsaltam. Ha megtudja, akkor végleg lemondhatok róla. Mindketten tudtuk nagyon jól, hogy kimondta a véget, még sem szakadtunk szét. Ez a két nap sem volt elég hozzá, hogy teljesen elfogadjam a döntését, bár ezek után csodálkoznék, ha még szóba se akar állni velem.

Alice hangos szitokáradatát is már messziről érzékeltem, és csak nőtt bennem a lelkiismeret. Nem tudtam elhinni, hogy ismét csináltam egy hülyeséget. Pedig olyan sok ideje élek már emberek között, sok tapasztalattal rendelkezem, de úgy tűnik az utóbbi két napba ezeket nem hasznosítottam. Száz éves vámpírként több hibát követek el, mint egy ember.

Megráztam fejemet, majd beléptem a házba és lassan a nappaliba sétáltam, ahol a legnagyobb volt a zaj.

-Sziasztok – mondtam halkan, de csak lassan tudtam felemelni a fejem. Akit a legjobban kerestem nem volt ott, mire koncentrálni kezdtem. Fanyarul elmosolyodtam magam, ahogy beazonosítottam, a szobámban van.

- Jaj végre meglettél – teljesen ledöbbentem Esme mondatán, és ahogy a nyakamba ugrott. – Úgy aggódtunk érted! Azt hittük valami hülyeséget csinálsz! Soha többé ne csinálj ilyet, fiam! – Esme ha tudná, már régen pityeregne. Elmosolyodtam magam kedvességén és szeretetén, pedig ha tudná… és miért is nem tudja? Kérdőn néztem Alice-re, aki szúrós szemével majd lyukat égetett mellkasomban. Esme és Carlisle nem érdemlik meg, hogy tudják az igazságot. Köszönetképp bólintottam, bár jól tudtam, hogy alig várja mikor ordíthat velem egy sort.

-Hol voltál Edward? – Carlisle egyáltalán nem gyanakvóan kérdezett meg, inkább csak kíváncsi volt és aggódó.

- Jártam egyet a környéken – motyogtam.

- Egészen Alaszkáig sétált egyet – ijedten kaptam fejemet Alice-re, de csak gúnyosan mosolygott. Még sose láttam ennyire dühösnek Alice-t, bár teljesen megértettem. – Esme, el kéne ugrani a boltba. Bella, ha felkel biztos éhes lesz!

- Igazad van kicsim – bólintott édesanyám semmit sem gyanítva. – Remélem kibékültek és elfelejtitek ezt az egészet – nézett még rám szomorú mosollyal, majd eleget téve Alice mondatának hamar kocsiba szállt és elhajtott. Carlisle sem maradt a házba, pedig reméltem, hogy legalább egy ideig még biztonságban érezhetem magamat. De a sors ismét ellenem volt, apámnak be kellett mennie a kórházba, de még aggódó pillantást vetett Emmett-re.

-Minden rendben lesz fiam – nyugtatóan megveregette vállát, majd elment.

- Mi történt Rosalie-val? – kérdeztem és csodálkoztam is, hogy nincs itt, alig várva, hogy leüvöltse a fejemet ő is.

- Bella valamit csinált vele – mondta halkan Emmett. Még sose láttam őt ennyire szomorúan, kétségbeesettnek. Annyira elveszettnek tűnt.

- De jól van?

- Még él, ha erre vagy kíváncsi – fakadt ki Emmett, én pedig értetlenkedve néztem fekete szemeibe.

- De Bella….

- Ó igen Bella emlékszel még a mennyasszonyod nevére? – csattant föl dühösen Alice és felpattanva elém állt. Felsóhajtottam, azt hiszem, kezdődik… - Hogy tehetted ezt Edward? Teljesen elment az eszed? Mi lesz az esküvővel?

- Alice nem lesz esküvő – morrantam föl. – Szakított velem!

- És a legjobb megoldás a bánat ellen Tanya volt? – kiabálta ismét a dühtől remegve. – Meg se érdemled Bellát! Nem érdemled meg, hogy egy ilyen nagyszerű lány hozzád menjen! De sajnos ezt nem én döntöm el – motyogta orra alatt, én pedig felhúztam szemöldökömet. – Bella nem tudja mit tettél. Még. Ki akar veled békülni, bár én nem tenném a helyébe. És meg is fogja bánni, ha megtudja mit tettél.

- Szerintem nem kéne neki elmondani – szólalt meg Jasper. Mindketten rákaptuk fejünket, mire magyarázatba kezdett. – Bellának most van elég baja. És különben is… senki nem tudja rajtunk, és Tanya-n kívül, hogy mi történt nem igaz? Mi pedig titokba tartjuk és ennyi. Nem kell még egy sokkot adni neki.

- Újra hazudjon neki? – tátogta Alice kitágult szemekkel, majd mindenki megdöbbenésére, ismét kiabálni kezdett. – Jasper, te sem vagy normális! Itt mindenki megőrült?! Elfelejtettétek, hogy Bella milyen szemfüles? Mindent észrevesz és kétlem, hogy Edward ezek után ugyanúgy tudna hozzá viszonyulni – amolyan figyelmeztető pillantásokat küldött felém, és remélte, hogy nem merek tiltakozni. – Ja, és mi a garancia, hogy Tanya nem fecsegi el valakinek?

- Tudja Tanya, hogy mi volt veletek Bellával? – fordult felém Jasper figyelmen kívül hagyva felesége kifakadását.

- Igen – bólintottam. – Ezért nem érez igazi megbánást, hisz elvégre nem csaltam meg.

- És te? – kérdezte fivérem, mire felsóhajtottam.

- Nem tudom.

- Mernéd azt mondani, hogy nem érzel bűntudatot, kitekerném a nyakadat! – sziszegte Alice, mire kezdett már elegem lenni drága pöttöm húgomból. Meg van a saját önutálatom is. Na, nem mintha nem érdemelném meg mindet.

Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de Alice elviharzott mellettem. Jasper mélyet sóhajtva felpattant és utána ment. Megráztam fejemet, majd Emmett-re néztem, aki az ablakon meredt kifelé.

-Emmett? – halkan megszólítottam, mire épp, hogy felém fordította fejét. – Minden rendben?

- Bella ereje kezd megmutatkozni – motyogta maga elé, és jobban megnéztem fivéremet. Emmett arca teljesen komor volt, szemei alatt még sötétebb karikák húzódtak, egész lényéből a szomorúság sugárzott.

- Mi történt?

- Nem sokkal azután, hogy elindultunk vadászni, Rosalie visszafordult, hogy ő nem fogja bepiszkolni a drága ruháját – Emmett elmosolyodta magát fanyarul. – Mire utána indultam, és beértem őt itthon, már a baj megtörtént. Annyit tudtunk, hogy Bella megérintette Rose-t és megrázta őt. Tegnap még nem volt semmi baj, de ma… nem ismertem rá, egyszerűen úgy néz ki, mint egy…

- Ember – agyvérzést kapva fordultam meg és szembe találtam magam Rosalie-val. Igaza volt Emmett-nek, hatalmas a baj. Rosalie bőre már nem volt olyan, mint eddig. Ugyanolyan volt akárcsak Bella. Még innen két méterről is láttam, hogy Rosalie teste már nem olyan kemény, mint a márvány. Arca kissé beesett volt, szőke haja se ragyogott már úgy, mint két napja, és a szeme barna volt. Az arany szemek eltűntek, átvette helyét Rosalie régi írisze.

- Rose? – döbbenten nyögtem ki, és perceken keresztül bámultam őt. Elhúzta száját, majd elsétálva mellettem Emmett-hez lépett, aki aggódóan karolta át.

- Olyan vagyok, mint egy ember – motyogta felém fordulva magyarázatképp. – De a gyorsaságom nem szűnt meg, ahogy a vér iránti vágyam sem, és az erőm sem. Csupán külsőleg nézek ki úgy, mint egy szánalmas halandó – gyűlölködve mondta ki ezeket, és igazán megsajnáltam Rosalie-t. A vámpír létben az egyetlen dolog, amit szeretett az a szépsége volt. Már emberként nem gondolta magát gyönyörűnek.

- Gyönyörű vagy baby – simogatta meg arcát Emmett.

- Ez hogy lehetséges? – kérdeztem halkan.

- Kérdezd az exedet – mondta Rosalie, majd halkan elnevette magát. – Hallom, Tanya-val volt egy kis kalandod. Gratulálok!

- Kösz – morrantam föl, majd felsóhajtva a szobámba siettem. Előbb utóbb szembe kell néznem Bellával és a tettemmel is.

Remegett mindenem az ajtó előtt állva, reszkető kezeimmel pedig megragadva a kilincset, végre sikerült elég bátorságot gyűjtenem, hogy bemenjek. Alice nem mondott semmi konkrét dolgok, de szavaiból azt vettem ki, hogy Bella még mindig hozzám akar jönni. Lassan felpillantottam a szobámba, de levegőt se tudtam venni, Bella a nyakamba vetette magát.

-Tudtam, hogy visszajössz – mondta boldogan és a könnyeit nyeldeste. – Sajnálom Edward! Annyira sajnálom! – elhúzódva tőlem barna szemeit az enyémbe fúrta. – Hülyeségeket beszéltem, de teljes mértékben igazad van. Nagyon sajnálom! Nem akarok veled szakítani, nem is tudom mihez kezdenék nélküled! Szükségem van rád és…

- Bella…

- Ne, kérlek! Béküljünk ki, rendben? Legyen ugyanolyan minden, mint volt – esdeklően fúrta tekintetét az enyémbe, nekem pedig még erősebb lett a bűntudatom. – Vagy… meggyűlöltél?

- Dehogyis! – gyorsan tiltakozni kezdtem, mielőtt bemagyarázná magának a teljes képtelenséget. – Mindennél jobban szeretlek, csak..

- Kérlek Edward, nagyon sajnálom!

- Elhiszem neked Bella – megsimogattam nedves arcát, mire mosolyogni kezdett.

- Akkor…?

- Rendben, de…

- Nincs de! – hevesen a számra rakta kezét és örömmel nevetni kezdett. – Felejtsük el ezt a két napot, meg az utóbb összes veszekedésünket. Kezdjünk tiszta lappal! Felejtsük el, ami volt és mindent. Csak mi ketten számítunk! Ígérem, soha többé nem hozok ilyen ostoba döntést, főleg nem úgy, hogy nem beszélem meg veled! – nem hagyta, hogy bármit is mondjak, ajkait az enyémre nyomta, mire felsóhajtottam. Két napig abban a hitben éltem, hogy már soha többé nem lesz ebben részben, és egésznek érezve magamat boldog tudattal fogadtam magamba ezt az érzést. Kellemes bizsergés járt át, de nem tartott sokáig. Undor fogott el, mikor a fejemben tódult a tegnapi események, és hogy tegnap még Tanya-t csókoltam meg. Képtelen voltam tovább csókolni Bellát, helyette megölelve magamhoz szorítottam.

- Valamit el kell mondanom – húzódtam el tőle, és nyeltem egyet.

- Edward, felejtsük el ezt a pár napot jó?

- De… ezt tudnod kell!

- Ki fogok borulni tőle? – kérdezte kétkedve, mire gúnyosan elnevettem magam.

- A csoda az lenne, ha nem – motyogtam, majd erőt véve magamon megakartam szólalni, de megint szavamba vágott.

- Akkor nem érdekel! Csináljunk úgy, mintha ez a pár nap meg se történt volna rendben? Most, sokkal rosszabb dolgok is vannak – bágyadtan elhúzta száját, majd rám nézett. – Rosalie…

- Tudom, találkoztam vele. Hogy csináltad? – kérdeztem teljesen csodálva őt.

- Nem tudom – megrántotta vállát, majd magyarázatképp folytatta. – Egyszerűen megtörtént… fogalmam sincs miképp, vagy hogy… eleinte nem is történt semmi, de aztán másnapra Rose teljesen elveszítette a …. külsejét, hogy így mondjam. Nagyon rosszul érzem magam emiatt, ugyanis fogalmam sincs, hogyan csinálhatnám vissza.

- Majd megoldjuk – végig simítottam arcát vigasztalásképp, majd ismét magamhoz vontam őt. Annyira hiányzott a meleg test, ami hozzám bújik. Majd beleőrültem a gondolatba, hogy ebben már soha többé nem lesz részem. És ha kiderül mivel akartam ezt a hiányt pótolni, valószínűleg nem is lesz….

- Megjött Scott – kiabált fel Rosalie. Nem értettem, hogy ez miért olyan fontos, de Bella is látta rajtam, hogy nem értem miért ilyen nagy dolog ez, mire magyarázni kezdett.

- Scott tudta, hogy előbb utóbb bekövetkezik egy ilyen dolog. Szeretne segíteni, hogyan irányítsam ezt a dolgot. Most elment vásárolni, bár nem tudom, hogy mit – ez mind új volt, de, ami ezután következett, azon még jobban meglepődtem. Bellával kézen fogva lesiettünk a földszintre, majd meghallva Scott izgatott gondolatait a konyhába vezettem Bellát. – Ez meg mi? – fakadtam ki megdöbbenve, mikor megláttam a tömérdeksok növényt. Kisebb, nagyobb, közepes de mindenfajta és féle volt.

- Hangulatosabbá teszi a konyhát ez tény – pillantott rám mosolyogva Bella, bár ő is furcsállta ezt. – Öö Scott?

- Ez a sok növény neked kell Bella – mondta, miközben további virágokat pakolt be. – Ez a legjobb eszköze, hogy gyakorolhass.

- Virágokat locsolni szokás, nem megölni – lesújtó pillantást vetettem a megjelenő Rosalie-re, aki csak gúnyosan vigyorogni kezdett.

- Hogy vagy? – fordult felé Bella félszeg mosollyal.

- Nem érzem jól magam, de, azt hiszem, megmaradok – csípős megjegyzését senki nem értékelte, amit észrevéve le is lépett. Legalább nem rontja a levegőt. Sajnálom őt, de Bellát nem hibáztathatja. Azt se tudja szegény mit csinált, hogy várná el tőle, hogy már is kijavítsa, amit elrontot?!

- Remélem minél hamarabb sikerül ezt visszacsinálni – motyogta Bella és szomorúan lehajtotta fejét. – Szörnyű így látni őt.

- Mármint emberként? – kuncogni kezdtem rajta, hogy ő ezt halandóként mondja.

- Igen – Bella gúnyosan vigyorogni kezdett rám, majd elnézett és sóhajtva megrázta fejét.

- Ezt majd megbeszélitek később, bár úgy gondolom ezen nincs mit – mormolta Scott és Bella elé rakott egy szép virágot. – Virágot a virágnak – nevette el magát, majd felém fordulva magyarázatba kezdett. – Bella testében ugyanúgy jelen van a vámpír vér. Vagyis nagy valószínűséggel nem fog már sokat öregedni. Megfogsz állni a fejlődésben – pillantott futólag Bellára, bár úgy éreztem és hallottam, hogy főképp engem akar meggyőzni erről, tekintetbe véve, hogy én fogom őt átváltoztatni. Ha tudná, hogy nem nekem kell magyarázkodnia. – Ugyanúgy fogsz élni, mint egy ember csak éppen a halhatatlansággal is rendelkezel.

- És ha átváltoznék? – kérdezte elkomorulva, bár láttam szemében, hogy mennyire örülne neki, ha nem kéne végig szenvednie három napot.

- Valószínűleg csak látványos változás következne be – nézett rá grimaszolva. – Na, meg a képessége…

- Mi van vele? – felkaptam fejemet és bár nem akartam mutatni, de megrémültem.

- Már így is nagy ereje van – mutatott Bellára, aki a háta mögött kicsit flegmázva adta tudomásomra mennyire nem tetszik neki ez a mutogatás. Elmosolyodtam magam, de figyeltem Scott-ra közben. – Mindenki tudja, aki tisztában van Bella létezéséről, hogy neki határtalan ereje van. Majd ti is meglátjátok, ha végre kibújik belőle.

- Nagyszerű – Bella gondterhelten felsóhajtott, majd barna szemeit rám emelte. Nem mutattam ki, de nagyon ideges lettem ettől a dologtól. Sose voltam híve az erőszaknak, teljesen ellene voltam, de nem egyszer szemtanúja voltam annak, amikor Rosalie felpofozta Emmett-tet, ezzel kihasználva a benne rejlő erőt és nem is sajnálta. Nekem sose kellett emiatt aggódnom, hiszen egy nővel sose voltam tiszteletlen, meg aztán Bella előtt nem is volt alkalmam kipróbálni magam egy kapcsolatban. De aztán megjelent Ő, és ezzel minden megváltozott. Tudat alatt, amit sosem mertem volna bevallani, se kimondani, de igenis valamilyen szinten örültem neki, hogy Bella miatt sose kellett félnem. Inkább nekem kellett féltenem őt, hogy akár egy apró kézlegyintéssel is, de sérüléseket szerezhet általam. Magamtól is féltem, hiszen, ha egy kicsit is erősebben ölelem meg, vagy fogom meg a kezét, már össze is zúzhatom őt. Most azonban kiderült, hogy lassacskán, de igazán nekem kell félnem tőle. Nem tudja még uralni a saját képességét, és erejét. Tudatosan soha nem bántana, de ha kiderül, hogy mi történt köztem és Tanya között, akkor azt hiszem imádkozhatok, hogy ne öljön meg.

Nyeltem egyet saját gondolataimtól, majd feszülten néztem Kedvesemre. Láttam, hogy Bella épp, hogy elkapta fejét, ami azt jelentette, hogy végig aggódva figyelt miközben merengtem. Bíztató mosolyt küldtem felé, majd mellé sétáltam és közelebb toltam hozzá a virágot.

- Menni fog Bella – bólintott, majd feszülten sóhajtott egyet.

- Mit csináljak? – kérdezte végül Scott-ra nézve, aki szembe állt velünk a pult túlsó oldalán.

- Biztos vagyok benne, hogy a képességed az érzelmeidhez köthető – ettől tartottam. Vajon Bella mennyire lenne öntudatlan a dühtől, ha megtudná, hogy én és Tanya…? – Azért hatott tegnap a képességed Rosalie-re, mert nagyon mély fájdalmat éltél át. És…

- Várj – Bella hirtelen szavába vágott és összezavarodva pillantott rám, majd vissza Scottra. – Azt mondtad, hogy a vérem akkor kezdett el változni, mikor James által méreg jutott a szervezetembe. De én az óta már éltem át nagy fájdalmat – félve nézett rám szeme sarkából, mire végre megértettem. Mikor elhagytam, depresszióba esett, a fájdalom miatt egy nagyon erős lyuk keletkezett a lelkében. Ez sokkal rosszabb volt, mint tegnapelőtt, amikor kétségbeesésében szakított velem.

- Ez már pszichésen működik Bella – kérdőn néztem én is erre Scott-ra, aki fáradtan felsóhajtott. – Mindezidáig nem is tudtál arról, hogy mi vagy. Persze, hogy a fejedben ez most már mozogni kezdett és az erőd végre megmutatkozik. Akkor nem is törhetett ki belőled, de már tudsz róla és akaratlanul, de megpróbálja egy részed ezt az erőt irányítani. Érted már? Amikor vasárnap megérintetted Rosalie-t, tele voltál tehetetlenséggel, dühvel, fájdalommal. Veled szemben Rosalie-nek nem volt semmi baja. Miközben a saját érzéseidet elakartad tüntetni magadból, Rose-ból elszívtad a halhatatlanságnak egy részét. Mázli, hogy egyelőre csak ennyire voltál képes.

- Miért, történhetett volna rosszabb is? – rémülten pillantottam rá, mire bólintott.

- Megmondtam. Bella egy életet is eltud venni, ha akar.

- Jó tudni, hogy egy két lábon járó veszélyforrás vagyok, aki bárkit bármikor megölhet – fakadt ki Bella dühösen, de jobban láttam rajta a csalódottságot és az ijedtséget.

- Vagy éppenséggel feltámaszthatsz – jegyezte meg Scott. Erre Bella már nyugodtabb és derűsebb arcot vágott, ami nekem is jobban esett.

- Akkor kezdjük – bólintott végül.

- Melletted leszek – néztem szemeibe, majd megcsókoltam.

Nem tudom mennyire tetszett azért remélem írtok pár kritikát :)) Puszi

Impossibility 9.fejezet

Sajnálom gyerekek, csak mostanában nem vagyok formában. Ígérem összeszedem magam, de azért remélem, hogy tetszeni fog és írtok pár sort :))

Edward szemszöge:

Valahogy nem lepett meg a mondata. Már amikor megszólalt végig éreztem szavaiban a búcsúzkodást. Még is olyan váratlan súlyú fájdalom járt át, hogy vissza kellet ülnöm a kanapéra. Térdeimen összekulcsoltam ujjaimat, és kezeimre meredtem üveges tekintettel. Akkor ennyi.. végleg elveszítettem volna egy apró vita miatt? Vagy a hazugságom miatt?

- Csak megijedtél – mondtam halkan, de tudtam, hogy megérti.

- Meg – bólintott, letörölve könnyeit és leült a velem szemben lévő asztalra, majd meleg kezeit az enyémre rakta. – De most már megértettem. Tudom, hogy mit miért tettél velem.

- Pont azért ne csináld te – kaptam fel sötét szemeimet. – Ne ess az én hibámba. Én elhagytalak, hogy megóvjalak magamtól, de rájöttünk, hogy külön nem megy. Most pedig el akarod követni ugyanezt a hibát, mint én? – dühös voltam rá, amiért a félelme miatt el akar üldözni maga mellől. És dühös voltam magamra, amiért tudtam, hogy vesztettem. Bella elég makacs ahhoz, hogy tartsa magát a döntéséhez. Tehát elvesztem, végleg… - Ha azért mert hazudtam akkor…

- Nem azért Edward! – határozottan a szavamba vágott, majd folytatta. – Ha a te helyedbe lennék, azt hiszem ugyanezt tettem volna.

- Nem foglak elengedni – mondtam keményen és ridegen, mire szemei megrebbentek. – Ha azért akarnál elhagyni, mert tudom, hogy már nem szeretsz, akkor minden szó nélkül, elengednélek! De nem hagyhatom, hogy hülye döntést hozz, csak mert megrémültél ettől a sok új dologtól! Azért kéne együtt maradnunk, hogy támogatni tudjalak! – kétségbeesve hadartam és sorakoztattam föl egymás után az érveket, hátha megtudom győzni. – Mindennél jobban szeretlek én nem tudlak… elereszteni, képtelen vagyok rá Bella!

- Nem tehetsz mást – suttogta, és szemeiből újra kibuggyantak könnyei.

- Mondj, amit akarsz, én nem szakítok és pont – felpattantam helyemről hátat fordítva neki, és ekkor jött az a pillanat, amikor tényleg megtörtem. Bella fagyos hangja megállított, és mondatára egyszerűen összezuhantam.

- Magadat hazudtolod meg! Mindig azt mondtad nekem, ha ÉN foglak elküldeni, akkor mész! Nem akarok többé veled lenni, fogd föl Edward! – lassan visszafordultam felé és a sírástól vörös szemeibe néztem, amik tele voltak fájdalommal.

- Kár, hogy a szemed nem azt mondja, amit te – gúnyolódtam vele, hogy leplezzem mekkora fájdalmat hordozok magamba. – De igazad van… ezt mondtam, amikor visszajöttünk Volterrából. Akkor… vége? – kérdeztem a legnagyobb ridegséggel és minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne roppanjak össze előtte.

- Én… - minden egyes porcikája az ellenkezőjét kiáltott, ahogy szemeiben is hatalmas szenvedést láttam.

- Értem – bólintottam, majd nem foglalkozva kétségbeesett szólongatásával kirohantam az erdőbe. Ki kellett szellőztetnem a fejemet, minél hamarabb…

Bella szemszöge:

Megsemmisülve rogytam le a földre és átkaroltam lábaimat. Rég éreztem ekkora ürességet a mellkasomban, ekkora fájdalmat, kínt. Mintha szét akarna feszíteni, felrobbanok a szenvedésbe. Hatalmas nagy hibát követtem el. Tudtam, hogy szükségem van rá. Nélküle semmi vagyok, mintha nem is léteznék. Hogy lehetek ekkora idióta? Miért üldözöm el őt magamtól, amikor mindenkinél jobban nagyobb támasztékot nyújt nekem. Mindig rossz döntéseket hozok és mindig megbántok az egyik szerelmemet. Hetekkel ezelőtt Jacob… most Edward. Mi jöhet még Istenem?

- Bocs, bocs nem akarok zavarni! – felpillantottam Rosalie gúnyos hangjára, ami egyre közelebb ért, majd meg láttam, ahogy megtorpant engem nézve. – Nem volt kibékülős szex, mi? – hangjában mintha enyhe sajnálkozást vettem volna ki. Nyeltem egyet és letöröltem könnyeimet, mielőtt még nagyobb csődtömegnek néz. Már így is szánalmas vagyok. – Héj… - apró mosollyal a gyönyörű arcán lépdelt felém, majd leguggolt előttem. – Fel a fejjel! Csak vitáztok…

- Igazából azt hiszem szakítottam vele – suttogtam zavartan, mire Rosalie szemei kitágultak a döbbenettől.

- Mindig tudtam, hogy egyszer eleged lesz belőle, de hogy ilyen hamar – motyogta maga elé, majd megrázta fejét. – Belegondoltál, hogy egy hónap választ el titeket az esküvőtől?

- Az esküvő – felsikoltottam, annyira hirtelen hasított a tudatomba még ez is. – Ezt nem hiszem el!

- Ez pech – vigyorogta Rosalie, én pedig úgy néztem rá, mint valami őrültre. – Mármint… elég… kínos. Pedig már meg van a ruhám is.

- Rosalie ez engem most egyáltalán nem érdekel! – fakadtam ki teljesen kétségbeesve. – Charlie… és anyáék… Alice?! Hogy ronthattam el mindent így? – leheltem magam elé, egyszerűen már ennél rosszabb nem is jöhet lassan.

- Na, elég volt ebből az önsajnálatból, ez nem old meg semmit! – Rosalie dühösen felcsattant, majd megfogta csuklómat és felhúzott a földről.

Elektromosság cikázott át testemen, de Rosalie is érzékelte ugyanis elkapta a kezét, aminek következtében majdnem visszaestem a fenekemre. Mindketten zavarodottan néztük a másikat, majd kezemre néztem. Még mindig éreztem az impulzust az ujjaimba, apró elektromos gömbökként pattogtak ujjaim hegyén, amit csak én láttam. Egész testem bizseregni kezdett, mintha csak Rose-nak átadtam volna egy kis feszültséget magamból. Úgy éreztem, mintha egy kicsit jobban lennék. Nem nehezült mellkasomra ez a nagy fájdalom, és elkeseredettség, kezdtem jól érezni magam.

- Jól vagy? – kérdezte Rose, majd végig tapogatta testét. – Csak mert bennem elektromosság van, hallod?! – Rosalie ijedten sikoltott fel, bár én nem láttam rajta semmi furcsát. – Minden izmom fáj – szűrte fogai között mérgesen.

- Sajnálom – bűntudatosan és gondolkodás nélkül érintettem meg karját, de nagy hiba volt. Ismét úgy éreztem, mintha Rosalie leszívná az érzéseimet, a fájdalmaimat…

- Hagyd abba! – kiáltotta újra és hátrébb lépett.

- Óhó fiatalok becsukom a fülemet! – Emmett hatalmas termete jelent meg mellettünk, és a perverz vigyorát sem hagyta az erdőben. – Na, ennyi volt?! Rose, öltözz és menjünk, hagyjuk őket….

- Edward és Bella szakítottak – pillantott rá Rosalie közömbösen, majd tovább dörzsölte kezét.

- Heh, úgy szeretlek cicám mindig megnevetetsz – Emmett-ten kívül senki nem nevetett. Mikor észrevette komor ábrázatomat, amire még rá is segített vörösen duzzadó szemem, lefagyott arcáról a vigyor. – Ez most komoly?

- Azt hiszem – leheltem és lehajtottam fejemet.

- Te megőrültél?! És hol van most Edward? – kérdezte teljesen feldúlva, mire megrántottam vállamat.

- Fogalmam sincs. Elrohant.

- Ez a mániája most már – motyogta Rosalie és gyilkos szemmel kezdett méregetni engem. – Miért kell mindig elüldöznöd? Tudod te, milyen nehéz őt megtalálni?

- Sajnálom, én nem így akartam! – kezeimbe temettem arcomat és kínlódva nyögtem fel. – Már azt se tudom mi a helyes és mi nem. Összezavarodtam.

- És ezért dobtad? – Emmett-re rá se lehetett ismerni, még sose láttam ennyire feldúltnak. Féltette az öccsét, ebben biztos voltam, és ami azt illeti én is. Ismerem Edwardot, félek valami hülyeséget csinál. – Remek! Akkor kutató csapatokat kell megint szerveznünk – horkant fel, de végig mosolygott.

- Nem tudom miért mondtam ezt neki – hadartam. – Nem akarok szakítani, csak… annyira felbosszantott reggel és… nem hagy nekem szabadságot! Ha tényleg szakítani akarnék vele, akkor jogosan mondhatnám, hogy nem ad nekem szabadságot. Mindig ő dönti el helyettem, hogy mit csináljunk! Mindig saját magát nézi! Edward önző – a felismerés elemi erővel csapott le rám. Bár mindig is mondogatta magáról, de nem hittem el neki, hisz volt olyan alkalom, amikor nekem csak jól jött, hogy ő ilyen. – Ugye nem fog semmi hülyeséget csinálni? – kérdeztem halkan, de minden egyes sejtem azt kiáltotta, hogy elvesztettem őt.

- Végül is, mikor azt hitte meghaltál egész jól viselte – felkaptam fejemet Rosalie cinikus hangjára és láttam rajta, hogy mosolyog is mellé. – Csak a Volturihoz rohant.

- Most csak szakítottatok – bólintott Emmett, majd belegondolva, hogy mit mondott elhúzta a száját. – Ideje lenne megkeresni, azt hiszem. Felhívom Alice-t!

- Nem kell, már itt vagyunk! – megijedtem, ahogy hirtelen az egész család betoppant, és szégyenkezve lesütöttem fejemet. Már megint milyen gondot okoztam?

- Jól vagy? – azt hittem Alice haragszik rám, kellőképpen meglepődtem mikor megölelve kezdett vigasztalni.

- Elmagyaráznátok, hogy mi történt? – kérdezte Jasper méregetve engem. – Hol van Edward?

- Jelenleg házon kívül – motyogtam kínosan toporogva. – Elrohant.

- Megijedt tőled ugye? – Scott megértően bólogatni kezdett és szemében a sajnálkozás összes jelét kimutatta.

- Bella megrázott, mikor hozzám ért! – Rosalie dühösen csattant fel, és még mindig bizsergő karjára nézett.

- Én nem éreztem semmit – motyogta Alice és megfogta kezemet. Igaza volt, nyugodtan álltam mellette és hozzáérve hideg bőréhez nem történt semmi.

- Elkezdődött – mondta sötéten Scott, és Carlisle-ra nézett. – Bellának nem szabad elmenni sehová egyedül. Nem tudni mi fog történni, nincs tisztába még vele, hogy mit kell magában tartania. Mit éreztél Rosalie? – fordult a szőke szépség felé, aki nagyban ecsetelni kezdte az eseményeket.

- Alice, nem látod, hol van Edward? – Jasper-t talán még sose láttam ennyire kétségbeesve. Őt mindig nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak, és komolynak ítéltem.

- Nem döntött el semmit, csak lézeng – morrant föl Alice és nem hagyta, hogy visszatérjen a valóságba. Üveges szemekkel meredt maga elé, hogy találjon valamit Edwarddal kapcsolatba. – Bár a te döntésedet se láttam – nézett rám egy pillanatig.

- Biztos, hogy jól döntöttél? – kérdezte Jasper elkomorulva.

- Nem, egyáltalán nem döntöttem jól! Én csak… nem akarom őt bántani. A legjobb, ha minél távolabb van tőlem!

- Miért csinálod ugyanazt, amit ő? – Emmett megforgatta szemeit, majd leült Jasper mellé a kanapéra. – Nem volt elég egyszer végig játszani ezt? Tényleg ennyire nem bocsátottál meg neki, hogy visszadobod neki a labdát?

- Fordult a kocka – motyogta Jasper.

- Semmi kockáról és labdáról nincs szó! – csattantam fel türelmetlenül. – Edward tudta mindig is, hogy mivel áll szembe, tudta a korlátait! De én nem tudom! Ki tudja mikor fogok bekattanni egy ismeretlen erő miatt, és ha pont Edward ott lesz mellettem? Én nem élem túl, ha valami bántódása esik!

- Ja, mert így nagyon megvéded, hogy elhagytad – bólogatott gúnyosan Jasper.

- Így is gyötör a bűntudat, ne tegyél rá még egy lapáttal – mondtam, és gyorsan letöröltem könnyeimet. A többiek beszélgetni kezdtek, és szembe találtam magamat Esme sajnálkozó tekintetével. Nem bírtam állni a tekintetét, a tiszta és jó szíve egész bizalommal fordult felém mindig, miközben olyan sokat ártottam már mindenkinek.

Odébb álltam, úgy se tudtam már mit hozzászólni a dolgokhoz, és egyedüllétre volt szükségem. Öntudatlanul mentem fel a lépcsőn, egyenesen Edward szobájába. Nem éreztem jogosnak, hogy bemenjek, még is megtettem. Kicsit úgy éreztem, mintha legalább velem lenne. Ismét éreztem az űrt a mellkasomban, a fájdalmat a hiánya iránt.

Tudtam, hogy magamnak köszönhetem, és nem tudtam, hogy csinálhattam ekkora ostobaságot. Annyira szükségem van rá, szeretném, ha velem lenne. Ha bíztatva átkarolva és azt mondaná, hogy semmi baj nem lesz. Kifog tartani mellettem, történjen bármi. Reménykedtem, hogy ez az idő eljön még, és bárcsak minél hamarabb. Lefeküdtem a francia ágyra, majd oldalamra fordulva kinéztem az ablakon. Már sötét volt, a nap lenyugodott, egy egész nap eltelt a reggeli vitánk óta. Szomorúság járt át, és minden izmom görcsbe rándult a gondolatra, hogy Edward lehet sose jön vissza. Vissza kell jönnie, hogy bocsánatot kérhessek tőle, és esedezze a békülésért.

-Gyere vissza kérlek – leheltem magam elé és könnyeimmel együtt nyomott el az álom.

Edward szemszöge:

Már két nap eltelt, hogy eljöttem Forks-ból. Még az nap este nem akartam belegondolni semmibe. Azt kívántam bárcsak ember lehetnék, hogy ne érezzem azt a szenvedést. De képtelen voltam nem rágondolni minden egyes percben. Szerettem volna, ha csak kis időre is, de nem ezen jár az agyam, különben becsavarodok. Valami nagy marhaságot akartam csinálni, ami eltereli a figyelmemet. Hát, megtaláltam a legjobb módot…. csak bár ne érezném, ezt a hatalmas bűntudatot. Gyűlöltem magamat azért, amit tettem. Mindennél jobban undorodtam magamtól. Eredetileg nem tettem semmi rosszat, hiszen már semmi nem kötött Bellához, a halhatatlan szerelmen kívül. Még mindig hozzá tartoztam és ezen semmi és senki nem tudott változtatni.

Csörgő mobilomra kaptam fejemet, bár ezúttal meglepődtem, hogy nem is Bella és nem is Alice keresett.

-Mi az Jasper?

- Haza kell jönnöd öcsi – dörmögte hangosan Emmett, mire meghallottam, hogy Jasper odébb „sepri” őt. Elhúztam számat, úgy tűnik otthon semmi nem változott a távozásom óta.

- Mi történt? – kérdeztem és imádkoztam, hogy ne Bellával legyen valami. De úgy tűnik imáim nem hallgattattak meg.

- Rosalie és Bella… nos… Bella csinált valamit. Gyere haza és megtudod – Jasper hangja komor volt és éreztem rajta, hogy alig tud úrrá lenni döbbenetén.

- Még nem biztos, hogy felkészültem egy találkozásra – motyogtam és arcom grimaszba torzult a fájdalomtól, ami átjárt.

- Hát pedig azt hiszem igenis ideje lenne – morrant föl. – Ja és Alice irtó pipa rád. Elmondta mit tettél. Eszednél vagy Edward? Ha ezt Bella megtudja, akkor…

- Semmi közünk nincs már egymáshoz nem igaz? – a legnehezebben sikerült kimondanom ezt a mondatot, annyira nehéz volt és csak még jobban nyomatékosította döntését.

- Őrült vagy, de ideje hazajönnöd. Nincs vita – mondta, majd lecsapta rám a telefont. Idegesen felsóhajtottam, hisz minden erőmre szükségem volt, hogy visszamenjek Forks-ba. A szívemhez és egyben a szenvedésemhez.

- Edward? – visszafordítottam fejemet Tanya hangjára, és elhúztam számat meztelen vállaira nézve. – Minden rendben? – kérdezte vigyorogva, mire bólintottam. – Nem hittem volna, hogy egyszer itt fogsz kikötni – mutatott körbe kezével a szobájában, de mivel itt már jártam, nyilván nem erre célzott. Hanem inkább az ágyára, ahol most is csak a vörös lepedő takarta el meztelen testét. – Persze, azért gondoltam, hogy nem fogsz nekem ellenállni örökké, de Bella mellett….?

Lehunytam szememet, na, nem azért, mert Tanya nem gyönyörű nő, hanem a szégyentől, ami elfogott. Mit tettem?

na? mit szóltok hozzá? :) tudom, hogy nem lett valami hosszú, pedig próbálom összeszedni magam, de sok minden összejött és kicsit nehezen megy az írás, de bízom benne, hogy hamarosan vége lesz ennek a kis időnek és újult erővel tudok belevágni ismét :)

Magam alatt :/

Csak menekülni... futni a világ elől. Ezt akarom én.Van, amikor besokall az ember és olyankor csak egy helyre vágyik, ahol egyedül lehet. Elakarok innen menni, minél messzebb... elfáradtam, olyan sokszor küzdöttem már. Nem akarom feladni, akkor gyenge vagyok, de én ehhez még kevés vagyok. Várom a megváltást, hogy valaki segítsen. Ez lassan az őrület határára sodor. Egy szakadék szélén állok majd, és azt várom, hogy valaki megfogja a kezem és visszahúzzon. De az ember az idő elteltével rájön - bármennyire is fájdalmas - hogy az ember csak magára számíthat. Senki másra.

Impossibility 8. fejezet

Nem tudtam elképzelni se, hogy mi szállt meg reggel. Talán maga az ördög, de az nem tehette, hiszen én vagyok maga a pokol. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Még sose voltam ennyire mérges, és főleg nem Bellára. Csalódott voltam és dühös, nem gondoltam volna sose, hogy Bella így átver. Lehet érzékenyen fogtam fel ezt a dolgot, én nyilván meg is érdemeltem, hogy becsapjon, de az utána levő veszekedésünk túlságosan eldurvult ahhoz, hogy továbbra is ott maradjak. Meghökkentem attól a vörös ködtől, ami elborította az agyamat, és könnyűszerrel akár Bellán is kitölthettem, de ezzel az életével fizetett volna.

- SSssss – ujjait a számra helyezte és elmosolyodta magát. – Semmi baj!

- Hajnalba azt mondtad, hogy már nem haragszol!

- Becsaptalak – adta meg az egyszerű választ, mire felszisszentem. Ezt nem hiszem el!

- Te becsaptál, hogy lefeküdjek veled?

- Nem jó érzés ugye? – kérdezte cinikusan, én pedig nem csak hogy teljesen ledöbbentem, de iszonyatosan mérges is lettem viselkedése miatt. Tudta, ha tisztába vagyok vele mennyire haragszik rám, még akkor elmegyek. De kihasználva engem, fogta magát és megszerezte, amit akart, majd jól belém rúgott.

Teljes joggal megérdemeltem volna, ha utána legalább tisztázzuk. Ehelyett úgy összevesztünk, mint még soha. Bár az utóbbi napokban, hetekben is voltak vitáink, egyik sem ment el odáig, hogy kiabáljak vele. Az én koromban még szinte szabályellenes volt egy nővel akár felemelni a hangnemet, nem hogy csúnyán beszélni vele. Azonban a mai kor hatása miatt, ez az illedelem teljesen kiment a fejemből reggel, és később szégyenkezve a beszédemtől hajtottam le fejemet.

Még is fájt a tudat, hogy nem értett meg. Egyetértek most már vele, hogy nem kellett volna hazudnom. Bekellett volna vallanom neki mindent, de annyira bíztam benne, hogy ennek a vámpírnak semmi köze nincs Bellához. Carlisle és Jasper szerint már a rögeszmémmé vált ez a folytonos aggódás és védelmezés Bella iránt, de képtelen voltam kiűzni magamból. Ő volt számomra a mindenség, nem tudtam nem vigyázni rá.

Teljesen elpattant bennem valami, amikor elkezdte ecsetelni, hogy megfog halni. Megőrültem már a gondolattól is, hogy elveszíthetem őt. Sose beszéltem még vele olyan csúnyán, mint ma. Mióta ismerjük egymást, először mutattam meg neki, és először éreztettem vele, hogy mennyivel felette állok a fajtánkat illetően. Nagyon megbántottam őt, pedig nem akartam. Ő volt az utolsó személy, akit meg szerettem volna bántani, de a dolgok maguktól kicsúsztak a kezeim közül és kimondtam, amit gondoltam.

Nem hibáztathattam érte, hogy megrémült ettől a sok ismeretlentől, hiszen egy kicsit mindenki megijedt, legfőképpen én, de úgy éreztem, mintha direkt veszett volna velem össze. Nem támaszkodik rám, hanem inkább távol tart magától. Haragudtam rá, úgy beszélt, mintha feladott volna mindent.

Bella idejön!

Felkaptam a fejemet Alice szólítására, majd mélyen sóhajtottam egyet. Ideje lenne lassan vadászni mennem, és ezzel nem csak én voltam így. Még kibírom, legalább addig, amíg meg nem beszéljük. Az idegem is lement a gondolattól, hogy még a telefont se vette fel.

Kiszaladtam a szobámból, lefékezve a lépcső alján, mikor meghallottam, hogy Bella nem egyedül jön. Scott miatt nem aggódtam, Jasper részletesen megmutatta nekem, amit az este folyamán beszélgettek, bár azért én is szerettem volna egy kis időt tölteni vele. Lett volna pár kérdésem, de kételkedtem benne, hogy Bella is díjazta volna a kérdéseimet.

- Jobb, ha előbányászod a türelmedet – szólalt meg Jasper felpillantva a könyvből. – Bella dühét idáig érzem.

- Ami jogos is – Alice szúrós tekintete a hátamba fúródott. Nem haragudtam rá emiatt, velem szembe mindig is barátnőjét védte, persze igazságosan.

- Bár nem tudom, hogy igazából mi miatt dühös. Nem igazán rád haragszik, de nem is érzem a lángoló szerelmet – motyogta Jasper, én pedig morogni kezdtem. Utáltam, mikor előveszi a katona énjét és elkezd filozofálni. Igazi kihívás voltunk neki Bellával, hiszen nehéz volt minket megérteni.

- Ugye nem az esküvő előtt fogtok szakítani? – kérdezte Rosalie unottan, bár látszott a gondolataiból, hogy nagyon dühös lenne.

- Nem fogunk szakítani – morrantam fel majdhogynem kétségbeesve. Az lehetetlen, nem fogunk egy vita miatt szétmenni.

- Mondod te – nevette el magát Emmett, aki nagy csodálatomra eddig csendben volt.

- Remélem befejeztétek – néztem rájuk, majd az ajtóra kaptam fejemet meghallva a kocsi motorját. Zaklatottan vettem a levegőt, nem tudtam, hogy Bella most milyen viselkedést mutat fel. Nem akartam hagyni, de Emmett mondata szöget ütött a fejemben, habár a nap folyamán már többször is felötlött bennem a szakítás gondolata. Na, nem az én részemről, de tudtam, hogy nagyon elvetettem a sulykot. Izgatott voltam, úgy éreztem magam, mint a legelső veszekedéskor. Nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá és még jobban rettegtem, hogy Emmett igazat mondott. Csak Bella szerelmében bízhattam, és hogy megtudjuk oldani, legyen az bármilyen probléma.

Nyugtalanul vártam, hogy Bella belépjen az ajtón, és ez a pillanat nem is váratott sokáig magára. Scott csak egy bíztató mosolyt küldött felém, mikor besietett, majd gyorsan megveregetve vállamat a nappaliba csatlakozott a többiekhez. Mély levegőt véve felpillantott, mikor végre egyre közelebb hallottam nehézkes lépteit.

Lassan felemeltem tekintetemet arcára, ami számomra semmi nyugtatót nem ígért. Bella hangosan nyelt egyet, ahogy találkozott pillantásunk, majd szemei megrebbentek. Nem tudtam kiolvasni, hogy mire gondol, pedig mindig tekintete volt a kulcs a fejéhez. Barna írisze nyugtalanságot és zaklatottságot tükrözött, ahogy arca is. Frusztrált volt és folyamatosan nyelt izgatottságában.

- Szia – halkan megszólaltam, hogy legalább lépjünk valamerre. Annyira vágytam rá, hogy a karjaimba zárva bocsánatot kérhessek tőle, de a távolságtartása megrémített.

- Szia, Edward – elkapta fejét, miközben megköszörülte torkát enyhített rekedtségén. Nem volt jellemző rá ez a viselkedés, ezért még jobban összezavarodtam. Tehetetlennek éreztem magamat, hisz ilyen helyzetbe még nem voltunk.

- Jól vagy? – kétségbeesve termettem előtte, de mielőtt megérinthettem volna karját hátrébb lépett. Összevontam szemöldökömet, és mérhetetlen szomorúság járt át.

- Igen, kiadtam magamból és azt hiszem, beszélnünk kellene – hangja egy árnyalatnyival mérgesebb lett és ami, jobban feltűnt, hogy határozottabb is.

- Ebben egyetértünk – bólintottam, és mutatva, hogy nem közeledek felé, amíg ő nem akarja, hátat fordítva neki a nappaliba mentem a többiekhez. Bár beszélgettek valami értelmetlen dologról, tudtam, hogy mindegyik hallgatózott és a lopott pillantásokból is ezt gondoltam.

Pár perc után Bella is megjelent komor arccal, majd töprengés után leült Alice mellé, pontosan velem szembe. Még véletlenül sem emelte rám tekintetét, kerülte minden egyes pillantásomat.

-Ööö… ma vadászni megyünk Scott ugye velünk jössz? – hálás voltam Alice-nek, amiért megtörte a kínos csendet.

- Kéne? – Scott felkapta a fejét a kérdésre.

- Hagyjuk egy kicsit a friss galambokat turbékolni – nevette el magát Emmett és meglepődve vettem tudomásul, hogy ő volt az egyetlen, akinek leesett Alice hirtelen vadászati ötlete. Persze nem kellett volna ezen annyira meglepődve, a családban ő értette a legjobban, hogy mit kell tenni egy nagy vita után.

- Oké – Jasper is rábólintott miközben végig engem nézett.

Remélem, hogy nem fog vitába torkollani ez a beszélgetésetek is! – Alice nem is lehetett volna ennél mérgesebb rám. Szerinte elrontok mindent, amit eltudok rontani Bellával kapcsolatban. Ebben valahogy egyet is értettem vele.

Ha nem akarod, hogy Bella még idő előtt lebabázzon neked, akkor visszafogod magad! – Kitágult szemekkel néztem Scott-ra, aki rettenetesen paprikás hangulatba került, hogy kettesben leszek Bellával. Mondata teljesen szöget ütött a fejembe, és nem engedte elmém, hogy tovább lépjek. Kizártam magamból a fecsegést, és teljesen magamba zárkózva járt az agyam.

Bella teherbe is eshet, most hogy együtt szoktunk lenni. Csak, hogy az eddigiek alapján képtelen lenne túlélni. Akár van benne halhatatlanság akár nem, akkor is ember. Túl gyenge hozzá, hogy egy félig vámpír gyereket a világra hozzon. Nem tudtam túljutni a gondolaton, hogy Bellát elveszíthetem, az én ostobaságom miatt. Most, hogy belekóstoltam a tiltott gyümölcsbe, sokkal nehezebb volt lemondani róla. De nem helyezhettem előrébb a saját fékezhetetlen vágyaimat, amikor ilyen súlyos helyzetbe is kerülhetünk.

Akaratlanul is, de belegondoltam, mi lenne, ha…

Bella állapotos lenne általam. Létezésem során nem játszottam el a gyerek gondolatával. Amikor még lehetséges lett volna, akkor nem foglalkoztam ezzel. Amikor pedig már mást sem köthette le volna a figyelmem, már nem volt érdemes, hiszen vámpírrá váltam. Egy apró poronty tőlem és életem szerelmétől. Ha lehetséges lenne, hogy Bella épségben marad, talán semmi kifogásom nem lenne a dologgal kapcsolatban.

-Edward? – felkaptam fejemet a nevemre, és összezavarodva tekintettem Alice-re. Már senki nem volt a nappaliban, a legjobban Bella hol léte érdekelt. Koncentrálni kezdtem ritmusos szívdobogásra, és kissé megnyugodtam, mikor megláttam Jasperrel a garázsban.

- Hol van Esme és Carlisle? – kérdeztem és lassan felálltam a kanapéról. Kezdek lassan becsavarodni ebbe a sok dologba.

- Carlisle a kórházban, Esme pedig hamarosan megjön, vásárolni ment. De felhívtam, hogy hozzon egy üveg bort. Hazajön és indulunk is!

- Bort? Alice, tudom, hogy van vörös bor, de nem hasonlítható a…

- Hülye! – csattant fel. – Bellának ma estére. Már hat óra van és itt az ideje, hogy induljunk. Felmegyünk egészen a hegyekbe, majd csak holnap jövünk!

- Bella nem szokott inni – kétlem, hogy pont Alice ne lenne ezzel tisztába, plusz nem szeretném, ha Bellát kiütné az egy üveg. Tekintve, hogy én nem fogok inni és amúgy is… - Minek kéne neki alkohol?

- Hát gondoltam legalább egy kicsit oldódna a feszültség köztetek – megrántotta apró vállait és cinkos mosolyt küldött felém, majd ellibbent.

- Köszönöm – mondtam halkan, tudtam, hogy úgyis meghallja. Nagyon sokat köszönhettem neki. Többet tett értem, mint bárki más.

Mély levegőt véve sóhajtottam egyet, majd visszaültem a kanapéra, hogy arcomat kezeimbe temessem. Hogy ronthattam el így mindent?

-Edward? Fiam minden rendben? – ködös tekintettel felnéztem Carlisle-ra, aki megrémülve sietett felém. – Edward, jól vagy?

- Kaptam egy második esélyt – nyögtem fel elkeseredetten. – Adtál egy lehetőséget, egy nem éppen ugyanolyan életet, mint ami a betegségem előtt volt. De egy hasonló életvitelt tudtam folytatni. Mindent megtanultam az élettől, az egyetlenegyet nem… hogy becsüljem meg azt, ami megadatott nekem. Sokszor megbántottalak titeket, amit nagyon sajnálok. Nem tudtam megtanulni mi a fontos.

- Edward, semmi baj – Carlisle sóhajtva leült mellém, és nyugtatóan megveregette vállamat. – A fiam vagy és büszke vagyok rád.

- Akkor mi indulunk is – nem értettem Carlisle most miért váltott hirtelen témát és furcsállva a dolgot emeltem fel a fejem. Esme állt velünk szembe meghatódva, mellette pedig Bella állt szomorúan. Felsóhajtottam, majd elfordítottam fejemet és kinéztem az ablakon. Hallottam, amint a családom és Scott elhagyják a házat, de továbbra sem mertem a szívdobogás irányába nézni.

- Sajnálom – gúnyosan elhúztam számat, neki nem volt mit sajnálnia. Minden az én hibám, kezdve onnan, hogy megismertem őt. Gyenge voltam és elbuktam. Viselnem kellett a következményeket és a reggeli vitánk hatását is. – Nem akartalak megbántani, de annyira dühös voltam rád.

- Tudom – bólintottam.

Bella szemszöge:

-De meg kell értened, hogy bízni szeretnék benned! De az úgy nem megy, ha mindig hazudsz nekem – közel álltam a síráshoz, és nem kellett sok, hogy el is bőgjem magam előtte. Hogy ez miért volt, nem tudtam. Csak arra tudtam gondolni, hogy nekem ez így nem megy, túl sok… Edwarddal nincs közös jövőnk. Szótlanul várta, hogy mindent mást rá zúdítsak, de tudtam, hogy nem csak ő volt a hibás. Csúnya dolog volt tőlem, amit tettem reggel. Bár abban az órában, amíg együtt voltunk nem jutott eszembe, hogy tulajdonképpen mennyire mérges vagyok rá, csak az számított, hogy vele lehetek. – De tudom, hogy csak védeni akarsz. Ismeretségünk óta először ismerem ezt az érzést – nem tudtam megakadályozni és az első könnycseppek legördültek arcomon. Fájt őt így látnom, még rosszabb volt, hogy miattam.

- Neked nem kell megvédened – hangja halk volt és erőtlen, mintha csak valami leszívta volna minden erejét.

- De igen – bólintottam. – Nem tudjuk, hogy mi vagyok én, és hogy… mi lehet belőlem. Olyan sok ismeretlennel állunk szembe.

- Mi eddig mindent kibírtunk nem igaz? – szomorú mosolyt villantott fel, nekem pedig majd megszakadt a szívem.

- Szeretlek – felzokogtam, és még jobban fájt, hogy mikor felpattant, hogy megöleljen elhúzódtam. – De ez így nem mehet tovább. Szeretnék minél többet megtudni magamról, de félek ettől az ismeretlentől. És nem akarlak magammal rántani. Rögeszmésen próbálsz megvédeni, de nem tudsz – Edward szemei tele voltak fájdalommal, tudta nagyon jól, hogy mit szeretnék mondani. Nem voltam biztos a döntésemben, de egyelőre túl sok volt nekem ez. Gondolkodnom kellett, de mellette nem vagyok ésszerű. – Szabadságra vágyom.

- Miért? – kérdezte rekedten és elfordította fejét, hogy ne kelljen állnia könnyes tekintetemet. -  Volt bármikor is, amikor…

- Igen volt. Sose azt nézted, ami nekem jó, hanem ami neked tetszik – folyamatosan sírtam, képtelen voltam nem kiengedni magamból szenvedésemet. – nem én döntöttem, hanem te.

- Nem tudok nélküled élni – suttogta maga elé mérhetetlen sok fájdalommal a hangjában.

- Nem fogsz. Itt maradok. De vége Edward – kimondtam végre azt, ami eddig belül nyomasztott végig. Szívem mintha kettéhasadt volna a kemény döntéstől, amit hoztam. De hiszem, hogy jól döntöttem… vagy még sem?

sajnálom, biztos ezért a fejezetért se lesztek odáig, de csak ennyit telt tőlem egyelőre. hamarosan jön egy szünet, és akkor jobban összetudom szedni magam és hozok nektek egy extra hosszú fejezetet :) Csak győzzétek kivárni, és azért remélem kapok néhány véleményt :/