Impossibility 19. fejezet

Bella szemei egyre sötétebbek lettek. Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, akkor azt mondtam volna, hogy olyan, mint én. Vámpír. De tudtam, hogy ez képtelenség, és csak a képessége van rá ekkora hatással. Tudtam, hogy az idő alatt megtanulta kezelni, de mint a legtöbb hozzá hasonló egyénekkel megtörténik, hogy kicsúszik kezei közül az irányítás. Így történt ez vele is, a keserűség, a fájdalom és a dühe teljesen elborította az agyát. 

Egyre nagyobb döbbenettel figyeltem, ahogy körülötte erős aura kezd kialakulni, és körbevette apró örvénybe testét. Arcán apró fekete erek kezdtek futni, amik éjsötét szeméből húzódtak. Scott-ra kaptam fejemet, aki egyre rémültebbé vált.

- Ne merd ellenem használni az erődet! Én tanítottam meg használni! – Scott kétségbeesett lett, félt a haláltól, ami rá várt. Aggódva figyeltem Bella arcát, ami nyugodt volt, csak fekete íriszéből sütött a vad gyűlölet. Ha szemmel ölni lehetne…

- Bella! – helyesen cselekedtem, amikor Bella elé álltam, habár tudtam, valószínű, hogy az életemmel játszom. – Kérlek, ne tedd! Sosem bocsátanád meg magadnak, ha megölnéd! Ez nem te vagy!

- Átvert – szűrte fogai között, majd könnyei ismét útnak indultak. – A kisbabám miatta ment el… - suttogta végül lehajtott fejekkel, de a körülötte örvénylő kékes aura nem akart megszűnni. Sietnem kell, különben végleg el fogja veszíteni a tudatát!

- Igen, tudom – arcom eltorzult a dühtől és fájdalomtól, de nyugalmat kellett erőltetnem arcomra. Remegő kezeimet az arcára helyeztem, és nedves arcát simogatni kezdtem. – És meg fog fizetni érte. De nem neked kell ezt megtenned. Ha most itt elszabadulsz, akár a vajúdó Rose-nak is baja eshet. Gondolj a keresztfiadra! – hatottam rá, mert arca lassan kisimult, ahogy szemei is újra barna színben pompáztak, a képessége pedig egy erősebb szellővel eltűnt.

- Mázli – villogó szemekkel fordultam Scott-ra, aki önelégült volt. – Sosem lenne képes megölni bárkit is. Túl gyenge hozzá!

- Scott… - mérgesen felkiáltottam, de elkéstem. Bella el lépett mögülem, és felemelve kezeit, tenyereit felé mutatta. Scott-nak megnyikkani se volt ideje, én pedig épp, hogy el tudtam Bellát rántani a robbanástól. Elhűlve figyeltem a Scott-ból maradt hamura. Többször is pislogtam, mire felfogtam, hogy Bella felrobbantotta, vagyis elégette Scott-ot.

- Sajnálom – Bella mintha most fogta volna föl, mi történt megijedve nézett rám.

- Mi a fene folyik itt? – Jasper értetlenkedve robbant ki a szobából, ahol lassan elhalkult Rosalie kiabálása. – Edward, te mit keresel itt már? És… Scott.. hol van… - Jasper megdöbbenve nézett a lábai előtt heverő hamura, majd lassan felemelte fejét és Bellára nézett. – Na, végre! Épp időben.

- Mi?

- Te tudtad, hogy Scott végig hazudott? – értetlenkedve ráztam meg fejemet, és csak döbbenten összenéztünk Bellával.

- Nem. Csak három hete, amikor beszéltél Esme-vel, kihallgattam és tudtam, hogy már hazajönnél. De aznap, Bella szintén erről beszélgetett Emmett-tel, de Scott azt állította, hogy Grace szerint még nem állsz készen.

- Szólhattál volna – mondtuk egyszerre Bellával indulatosan.

- Most én vagyok a hibás? – fakadt ki, pedig egyáltalán nem volt mérges. – Vége és kész!

- Nem egészen – mosolyogva pillantottam Alice-ra, aki gyorsan megölelt üdvözlésképpen, majd elkomorult. – Idejön a Volturi.

- Micsoda? – Bella megfagyott, míg én idegesen felnyögtem.

- Egyre jobb ez a nap! – felcsattantam, majd Emmett-re néztem, aki homályos tekintettel meredt maga elé, kezében két apró csomagra.

- Az meg micsoda? – kérdeztem meglepődve, mire mindenki felhúzott szemöldökkel nézett rám.

- Most hozta a mikulás, szerinted? – Emmett még mindig alig hitte el, amit lát, persze ezzel nem volt egyedül.

- Kettő? – kérdeztem mosolyogva, de szemeim tágra nyíltak, mikor megjelent Rose is.

- Három – Rosalie-t látszólag már egyáltalán nem viselte meg a szülés. Immár ismét vámpír kinézettel mosolygott a három gyerekére. – Hármas ikrek – biztos voltam benne, hogy már sírna, ha tudna. 

- Ez szemétség – mormolta Jasper orra alatt, de azért megnézte az apró csöppségeket.  – Nekem még egy sincs, nekik pedig három?!

- Tudni kell csinálni – Emmett vigyorogva osztotta ismét Jaspert, mi pedig nevetni kezdtünk. Hamarosan Carlisle és Esme is meghatódva léptek be. 

Mindenki üdvözölt, bár senki nem értette, hogy értem ide, ilyen hamar. Elég sokáig kellett ecsetelnem, hogy az aggodalmam hajtott Bella iránt. Elmeséltem nekik, hogy Eliot Scott nevelése ellenére is, jó szívű gyerek, és elmondta az igazságot. Grace-ben már nem voltam biztos, de nagyon aggódtam Eliot miatt. Ki tudja, mit kap a kis srác, ha Grace megtudja. Féltettem, hogy talán Grace megöli őt, amiért elárulta az apját. 

A családom meglepődött, hogy alig hallottak valamit a nappaliban történt eseményekről, miközben alig voltak tőlünk tíz méterre. Bár, amennyire Rosalie kiabált, nem is csodálkozok. Csodáltam, a nővéremet, hogy képes volt egy teljes napig vajúdni a hármas ikrekkel. 

Azonban most, hogy Scott meghalt, még nincs vége. Biztos vagyok benne, ha Grace legalább ugyanolyan, mint ő, akkor bosszút akar. Nem beszélve a Volturi-ról. Holnap reggel, Bellát el kell vinnünk innen. Jasper és Alice elviszi őt, még én sem fogom tudni hova.

- Hogy fogod hívni őket? – kérdezte Bella meghatódva karjában az egyik kisfiúval. Melegség töltött el, ahogy láttam azt az apró kisbabát, Bella karjaiban. Annyira jól állt neki, nagyszerű anya lesz belőle. 

- Nos, a kislány nevét, már rég eldöntöttem – Rosalie önelégülten mosolygott, majd megpuszilta kislánya arcát. – Az én nevemet kapja. Lilian – gyönyörű kislány volt, és bár még most születtek meg, már is látszott rajtuk, hogy nem átlagos gyerekek. Mindhárman érdeklődve figyelték az arany szempárokat, akik úgy nézték őket, mint valami csodákat. Lilian apró haja szőke volt, kék szemei pedig gyermekien csillogtak meg. 

- És a kisfiúk? – Esme könnyek nélkül sírt a meghatottságtól, és Rosalie fölött állt, folyamatosan simogatva a kislány karját.

- A Bella karjában lévő Matt – mondta Emmett nevetve. – Miattam – igaza volt, teljesen hasonlított rá. Baba arca volt, de fekete fürtjei már is megmutatkoztak, ahogy Emmett tulajdonságai is. Apró kezével folyamatosan Bella kezét szorongatta fitogtatva erejét.

- És ő? – biccentettem a fivérem karjában lévő csöppségre.

- Azt hiszem, akkor valóra válik a második kívánságod – Rosalie rámosolygott férjére, aki kuncogni kezdett. – Gyerekek, hadd mutassam be nektek, Max-et! 

- De… - Jasper hangosan töprengeni kezdett, én pedig gondolatait hallva már hangosan nevetni kezdtem. – A két M betűhöz, hogy kerül a Lilian? Jobb nevet nem tudtatok választani?

- Szerencse, hogy nem te vagy a keresztapja – Rosalie szúrósan nézett megjegyzése miatt. – Mindig cseszegetnéd!

- Így is megteszem – Jasper vigyorogni kezdett, mire Alice helytelenítve oldalba bökte őt.

- Mi lesz a Volturi-val? – kérdezte Carlisle aggódva.

Mintha mindenki az én döntésemet figyelné, a válaszomra várva néztek rám. Pár percig csak a gyerekek halk mocorgása hallatszódott, majd végül töprengve megszólaltam, és Bellára néztem, aki végig engem fürkészett.

- Elkel menned innen. Scott még, csak a kezdet volt.

- Felejtsd el – Bella csak azért nem emelte fel a hangját, mert Matt a karjaiba volt, de hogy, ezt megtehesse, át is adta Alice-nek és villogó szemekkel felém fordult. – Nem fogok elmenekülni, amikor valószínűleg miattam jönnek!

- Halkabban – mordult föl Rose, mivel a kicsik megérezve a feszültséget hangosan sírni kezdtek.

Bella halványan mosolyogni kezdett, majd elmormolva egy bocsánatot megragadta a kezemet, és az emelet felé húzott. Egyre jobban tetszett, ahogy közbe megnéztem a villának mondható házat. A forksi házunk se volt semmi, de ez egy kastély szinte. Kicsit talán illet hozzánk, sok helyen inkább a sötét tónusok és színek játszottak, a régi világos helyett.

 Este volt, sőt hamarosan hajnal, túl sok minden történt az utóbbi pár órában. Csodáltam, hogy Bellának még vitázni is van ereje. Bár vámpír vagyok, még is úgy éreztem, hogy le akarok feküdni az ágyra, a karjaimban Bellával és jó ideig nem is akarok elmozdulni onnan. Bella apró kezeire pillantottam, és gyengéden megszorítottam azt. 

Csak most éreztem a viszontlátás igazi örömét, a hónapokig tartó hiány teljesen megszűnt, helyette átvette a megnyugvás és a boldogság. Bella a legfelső emeletre vezetett, majd egy nagy vörös fa ajtónál állt meg, és benyitott. 

-A szobám – motyogta orra alatt. – Illetve a szobánk. Remélem, tetszik.

- Nagyon szép – futólag elmosolyodtam magam, ahogy körül néztem. Nem szeretett volna megválni a Forksban kialakított képtől, így az arany színek megmaradtak. A kilátás itt is csodálatos volt, az egész erdőt be lehetett látni, még a távoli London fényeit is láttam. Persze, egyáltalán nem voltam erre kíváncsi, így visszakaptam fejemet Bellára, aki türelmesen várta, amíg szét nézek. – Bella….

- Nem akarom elkezdeni előről! – szavamba vágott morcosan, majd fáradtan felsóhajtott és lezöttyent a nagy francia ágy szélére. – Nem mehetek el. Főleg nem ezek után, hogy megöltem Scott-tot. Vállalnom kell, hogy én tettem és…

- Ez most nem egy gyilkosságról szól! – fakadtam ki kétségbeesve. – Azt gondolod, hogy Aro-t egy kicsit is érdekli, hogy megölted azt a vámpírt, aki el akarta tenni őt láb alól?  Még hálás is lesz. Aro és a másik kettő miattad jön. Ebbe biztos vagyok.

- Vagy csupán ellenőrizni akarják, hogy vámpír vagyok-e – ésszerű lett volna, de nem hittem el, hogy senkinek nem járt el a szája. Habár… ha Scott mindenben hazudott, akkor nyilván ebben is. Bella a legkülönlegesebb vámpír mindközül, de lehetetlen, hogy mindenki megérezze őt. Akkor már egy halom vámpír tolongana az ajtó előtt…. – És, mit fognak hozzá szólni, hogy Rosalie-nak három gyereke van?

- Azt fogják hinni, hogy szabályt szegtünk – felszisszentem és már előre láttam, hogy mi lenne ennek a következménye. A volturi meg se hallgatna minket, az első pillantás után, megkezdődne a ki irtásunk.

- Szabályt?

- Scott ebben nem hazudott. Ez is egy főben járó törvény. Gyermekeket tilos átváltoztatni. Ezt még a nagy Aro is nagyon ellenzi.

- Ha tud olvasni a fejedben, úgy, hogy egy érintéssel mindent látni fog, akkor talán megelőzhetnénk a bajt. Mielőtt bármit is látnának, előbb neked kell elmagyarázni mindent nekik. Illetve Aro-nak megmutatni.

- Beválhatna? – kérdeztem inkább csak magamtól, de fontolóra vettem ezt a lehetőséget. Logikus volt, és így legalább Rosalie és a gyerekek megmenekülnének, még mielőtt bármi baj történhetne. De, ha Aro megtudja, hogy Bella milyen képességekkel rendelkezik, nem fogja megengedni, hogy szabadon mászkáljon. Még belegondolni se merek, de talán életbe se hagyná. Vagy vele megy Volterrába, vagy meghal…

Idegességembe a hajamba túrtam és ziháltam az elképzeléstől, hogy elvegyék tőlem Bellát. Nem lennék képes rá, hogy elengedjem őt.

- El kell tűnnöd – mormoltam ismét, és már felkészültem Bella ingerült felcsattanására.

- Nem!

- Bella, kérlek – szenvedve rá emeltem tekintetemet, de kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy itt hagyjon minket.

Már hajnalodott, de mi még mindig nem csitultunk le. Akárhányszor Bella érvelni kezdett valamivel, kizárva őt a fejemből, Rose-on keresztül láttam, ahogy a picikkel foglalkoznak. Különlegesek, hiszen ahogy hallottam vérrel is táplálkoznak – ahogy Rose is volt vadászni, amíg tudott – és emberi ételeket is esznek. De az előbbit inkább kedveltebben fogyasztják. A családom a három gyerkőc körül forgott, akik nagyon is élvezték ezt. Alice már a ruhákat tervezgette, majd a legújabb vásárlást, a baba szobába, Jasper és Emmett a két kis sráccal játszott, miközben Carlisle vizsgálta őket, Rose és anya pedig a kis Lili-vel foglalkoztak. Elkelt ez a hatalmas ház, sokan lettünk.

- Figyelsz te rám? – meglepődve kaptam fel fejemet, mikor Bella mérgesen megrángatta kezemet. – Hallod, amit mondok?

- Nehéz lenne nem hallani, de a válaszom nem! – kezdtem kijönni a béketűrésből, de nem mutattam ki. Muszáj volt vele megértetnem, hogy miért olyan fontos elmenni, minél messzebbre. – Elvisz Alice és Jasper ma, akár tetszik, akár nem!

- Én pedig nem fogok úgy pattogni, ahogy te fütyülsz! – fakadt ki mérgesen, mire megforgattam szemeimet. Ez már komolyan hiányzott. – Miattam jönnek! Csak én állíthatom le őket, nem érted? Ha támadni akarnának, akkor megtudom akadályozni a harcot, értsd már meg!!

- Nem – mondtam nyugodtan, majd mit sem törődve pattogásával, a gardróbba mentem. Füttyültem egyet, a hatalmas szobát meglátva, ami szinte nagyobb volt, mint maga a háló. Ennyi pénzt elpazarolni, ruhára! Bár, Forksban nem sok mindenem maradt, annyi szent.

- És miért nem akarod, hogy itt maradjak? – türelmetlen nyögéssel fordultam meg, hogy szembe nézhessek Bella szúrós szemeivel. – Hogy megint eljátszd a nagy lovagot, aki megment a csúnya rossz bácsitól? Vagy, hogy időt nyerj? Vagy talán azért, mert nem tudod elfogadni, hogy már nem feltétlenül van szükségem a fene nagy erődre, meg tudom védeni magam! Vagy…

- Nem veszíthetlek el! – elpattant az agyam a gúnyos hadarásától, kibuktam a rossz feltételezésein. Előtte álltam meg pár centire, majd sóhajtva lehajtottam fejemet, elszégyellve magamat, amiért az előbb még az eddiginél is hangosabban elkiabáltam magam. – Nem bírnám… nem vagyok elég erős, hogy még egyszer… - megakadtam mondandómban, bár tudtam, hogy érti, mire gondolok. 

- Megtartottad – suttogta, szemeimmel követtem kezét, ujjai között forgatta a nyakláncot, amit tőle kaptam.

- Te is – felvillantottam a kedvenc csibészes mosolyát, majd csuklóját megfogva végig simítottam a bőrkarkötőn. – Nem is hiányzott. Tudtam, hogy jó helyen van. Nem féltem, hogy nem kapom vissza.

- Azért valld be, hogy de – szemeimet rá emeltem arcára, és egyre jobban elámultam szépségén. Hogy tudtam elhagyni ezt a gyönyörű angyalt? Akár egy napra is, hogy voltam képes olyan távolra menni tőle? Ajkai csábosan mosolyogtak, barna írisze megcsillant visszatükrözve arany szemeimet. – Egy kis félelem?

- Bíztam benned. De, amit az előbb mondtál, azt vettem le, hogy te nem.

- Bíztam – lehelte, majd bele harapott alsó ajkába. Erős késztetést éreztem, hogy megcsókoljam őt, megízlelhessem ajkait, ami ennyi távol lét után, még édesebbnek hathatott. – Meggyőztem magam, hogy sosem tudnál ismét megbántani.

- Nem szeretnélek, soha többet – engedve ösztöneimnek, elengedve csuklóját végig simítottam arcán. Lehunyta szemeit és belesimult tenyerembe, majd felsóhajtott.

- Hiányoztál – lassan felemelve szemeit, belefúrta az enyémbe, karjait a nyakam köré fonta és mosolyra húzta száját.

- Te is nekem – mormoltam, majd kissé félredöntöttem fejemet, elveszve szemeiben. Úgy éreztem, mintha egészen a lelke mélyéig ellátnék, és mennyire hasonlított azokhoz az érzésekhez, amiket én éreztem ebben a pillanatban. – Fogalmad sincs, mennyit jelentesz nekem.

- Bizonyítsd – pillái megrebbentek, majd mindketten vigyorogni kezdtünk. Ideje volt felavatni az új szobánkat. 

Felkaptam őt ölembe és az ágyra fektetve őt felé gördültem. Eddig nem tapasztalt hiányérzetem a felszínre tört, de a testiség számomra mindig háttérbe szorult. Legalább is addig biztosan, amíg meg nem tapasztaltam, milyen mennyei érzés ennyire közel lenni a szerelmedhez. Éreztem, hogy Bella sietetne, hosszú volt mindkettőnk számára ez az öt hónap, de nem akartam kapkodni. 

Kiakartam élvezni minden egyes pillanatot. A csókolózástól, egészen a végéig szenvedélyesen szerettük egymást, a legvégéig húztuk egymás idegeit, de annál édesebb volt a beteljesülés. A hajnalt teljesen átszeretkeztük, érzékien simogatva egymást, és megadva a másiknak a mindent felülmúló gyönyört. Többször is eljuttattuk egymást a mennyekbe, csak akkor hagytuk abba, amikor már Bella laposakat kezdett pislogni. 

Pihegve dőlt vállamra, miközben hátát simogattam még mindig levegőt kapkodva. Arcát az enyémhez simította, majd percek múltán éreztem, hogy izmai egyre jobban elernyednek. Magam mellé fektettem Őt, ráterítve a lepedőt, majd felkaptam a boxeremet és mellé feküdtem. Rám nézett álmos szemeivel, amik bár fáradtan, de boldogan csillogtak. Mellkasomra feküdt, élvezve a hidegségemet, ami jól esett felhevült bőrének. Kipirult arcát simogattam, és tincseivel játszadoztam, míg ő egyre mélyebb levegőket vett. Mosolyognom kellett szíve lassú ritmusán, mennyire hiányzott nekem ez a rendszeres dallam. Már meg se lennék nélküle. Amíg ez a szív dobog, tudom, hogy én is élek. 

-Grace – suttogta hirtelen, mire arcára kaptam fejemet. – Hogy fogja elviselni, hogy megöltem a férjét? – Bella szemei könnyesedni kezdtek, és fájdalommal gyötört arccal ült fel, maga elé kapva a lepedőt.

- Emiatt nem aggódnék – mormoltam, és játszadozni kezdtek ujjaival. – Grace is ugyanannyira benne volt a dologban, mint Scott. Sose… láttam a gondolataiban, hogy mennyire hiányozna neki, vagy ilyesmi. Nagyon elrejtette ezeket a dolgokat előlem, nyilván nem véletlenül.

- És a fia? – szemei megrebbentek, de sokkal nyugodtabb lett.

- Eliot tudta, hogy az apja gonosz. Nagyon megkedveltem a srácot, jó szíve van. Azért is mondta el nekem az igazságot. Ő nem bírta elviselni a tudatot, hogy egy jó ember életét akarják tönkretenni a szülei.

- Szívesen megismerném – halványan mosolyogni kezdett, majd ásított egyet, és visszadőlt rám.

- Biztos lesz rá alkalmad – végig csókoltam arcát, majd ajkamat a halántékára szorítottam. – Hogy viselte Charlie a költözést? – nem akartam, hogy a történteken rágódjon, bár biztos sok időnek kell eltelnie, amíg valamennyire feledésbe merülnek.

- Ne terelj – vigyorogni kezdtem, de azért készségesen válaszolt. – Egy óra vita után meg tudtam értetni vele. Többé-kevésbé. Jacob volt számomra a nagyobb falat. Ő már nehezebben engedett el. Biztos azok után, ami Forksban történt. Féltett engem…

- Jogosan – kotyogtam közbe, és hálás voltam Jacob-nak. Jobban ügyelt Bella érzéseire, mint én. Tényleg jobb ember volt nálam. De sosem szerette annyira, ezt az angyalt a karjaimban, mint én. – Tetszik az egyetem? – újabb témát váltottam, de ki akartam faggatni minden egyes dologról. Úgy éreztem, hogy nagyon sok mindenről lemaradtam és haragudtam is ezért magamra.

- Nagyon szeretem, csak fárasztó. De Alice és Jasper segít.

- Hallottam, hogy veled mentek – örültem, hogy nem kell egyedül végig csinálnia ezt.

- Nem akartam, hogy miattam szenvedjenek végig ismét három évet, de szívesen tették azt hiszem.

- Szeretnek téged – mondtam somolyogva. Hogy hihette azt, hogy nem tennék meg érte? Ez a legkevesebb. A családom számára Bella egy kincs volt. Megmentett engem az örökös sötétség bugyraitól.

- És sosem leszek elég hálás nekik ezért – csak tiltakozva megráztam fejemet, de már megszoktam makacsságát és kishitűségét. 

- Aludj most már – gyors csókot nyomtam szájára, majd eldöntve, hogy többet nem piszkálom kérdésekkel. Rengeteg időm lesz még rá, hogy kifaggassam a legapróbb részletekről is.

- Edward…

- Igen?

- Szeretlek – kissé lelohadt mosolyom arcomról, hogy helyette a döbbenet vegye át. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar hallani fogom ezt tőle, de hiszen megbeszéltük nem igaz?! Amikor visszatérek mindketten új emberként fogunk szembenézni egymással. Új emberként, régi szokásokkal és érzésekkel. – Edward? – rémülten kapta fel fejét, miután pár percig nem szóltam semmit.

- Köszönöm – arcára pillantottam, és végig simítottam rajta. Láttam szemeiben, hogy várja a választ, de csak mosolyogni tudtam.

- Direkt szórakozol velem? – fakadt ki, mire elnevettem magam.

- Aludj, drága Bellám.

Fejét visszahajtotta mellkasomra, mikor már azt hittem tényleg elaludt, paprikásan dühös hangja átszelte a csendet.

- Tényleg nem mondasz semmit? – nevetni kezdtem, majd felsikoltott, ahogy váratlanul lelökve magamról, megfogtam őt és a hátára fordítottam. Fölé gördültem, majd döbbent szemeibe nézve szenvedélyes csókot adtam neki, amit vonakodva, de viszonzott.

- Szeretlek, imádlak, te vagy a létezésem értelme! – hadartam kuncogva, majd nyakába fúrtam fejemet, és fülébe suttogtam. – Mindezt érezned kell, ki sem kell mondanom, hogy tudd ezeket.

- Azért most már nyugodtabban fogok aludni – motyogta orra alatt mosolyogva.

Hazudtam volna, ha azt mondom sokáig aludt, de nem vonhattam kétségbe, hogy nagyon mélyen. Végig boldog mosoly játszott ajkain, szemeimet nem tudtam levenni róla. Gyönyörűbb volt, bármelyik teremtménynél a világon. 

A családom nagyon csendben volt, még véletlenül sem szerették volna az aprókat felébreszteni, akik szintén már az igazat álmák aludták. Gondoltan nagy baj nem lehet, ha Bellát magára hagyom egy kicsit, bár nehéz szívvel tettem, szerettem volna egy kicsit beszélni a családommal. Ha ott van mellettem Ő, akkor nem mindig tudok helyesen gondolkodni. Halkan rácsuktam az ajtót, majd lesuhantam a hatalmas lépcsőn. Fantasztikus volt ez a ház, amit már inkább kastélynak mondtam. Rose és Emmett a kicsik szobájába voltak, a többiek a nappaliban tartózkodtak.

- Bella, végre elaludt? – mosolyogta Alice. Kínosan elhúztam számat, sose volt kedvemre való, amikor végig hallottak mindent, de azt hiszem megérdemlik azok után, amiket én végig éltem a száz évemben.

- Már nyugodtan alszik, azt hiszem – vallottam be, majd mélyet sóhajtva leültem a kanapéra.

- Szüksége volt most már erre. Mióta elmentél nem volt nap, amikor ne riadt volna föl – meglepődve néztem Esme-re, aki szomorúan tájékoztatott erről.

- Mikor jönnek? – néztem sötét szemekkel Alice-ra.

- Hamarosan. Max pár hét – válaszolta Alice, és Jazz-re nézett. – Új terv kell.

- Megpróbálok előbb én beszélni Aro-val – mondtam. – Talán, ha megmutatom neki az elmúlt hónapokat, akkor nem bántják az ikreket, és ezzel már nem lesz gondunk.

- És Bella? – nézett rám Jasper vigyorogva. – Nem fog innen elmenni, hiába próbálnánk elcibálni. És remélem öcsi megbocsátod, de nem kívánom úgy végezni, mint Scott – elhúztam számat, ahogy az apró égési nyomra pillantottam, ami a padlón maradt.

- Sajnos, tudom. Azt hiszi a Volturi azért jön, mert megölte Scott-ot.

- Bella miatt jönnek – töprengett hangosan Carlisle. – Biztos, hogy megtudták a dolgot. Egyelőre nem tudjuk, hogy mi igaz és mi nem, abból, amit Scott mondott.

- Nagy hiba volt megölni őt – horkantott fel Jasper, mire szúrósan rá néztem.

- Nem Bella hibája, dühös lett. 

- És vajon legközelebb ki fog a dühe áldozata lenni? – nézett rám Jasper elkomorulva. – Ha a Volturi-tól bárkit is megöl, akkor vége. Mindenkit megölnek.

- Egyelőre foglalkozzunk azzal, hogy idejönnek. A többi majd jön magától – csattantam fel egyre ingerültebben, majd felpattantam és visszamentem Bellához. 

Lassan felkell a nap, ő pedig már is nyugtalanabbul forgolódott. Komoran néztem arcára, és egyre biztosabb voltam benne – bár eddig se volt bennem egy szikrányi kétség sem – hogy akár az életem árán, de nem fogom hagyni, hogy a Volturi megkaparintsa őt.

Üdv újra! Mint mondtam, ezen a hétvégén nem leszek itthon, megyek kirándulni, remélem jól fogom magam érezni. Sajnos nem fogok nethez jutni, így majd csak vasárnap tudok a kritikákra is reagálni, persze ha kapni fogom csak akkor ^^ Hamarosan vége a történetnek, majd szeretném, ha kapnék pár jelzést arról, hogy mit képzeltek el, mit szeretnétek olvasni tőlem. Egyelőre semmi elképzelésem sincs, úgyhogy várok tippeket, amikből ötletet meríthetek :)) Remélem tetszett a fejezet és megdobtok pár kritikával. Nagyon jól esne, így egy kis hangulatdobónak :) Pusz nektek!

Impossibility 18. fejezet!!!

Az idő mulandó. 

Az idő gyógyít. 

Az idő felejtett. 

Gondolná az ember, hogy a hiánya valakinek, amikor már elviselhetetlen, akkor minden egyes sérelmet és gondot elfelejtünk? Már száz éve, hogy a saját fajtám és az emberek között járkálok. Időm volt, mint a tenger, hogy megfigyeljem az emberek mentalitását és lelkét. Hiába volt számomra érthető és érthetetlen, ha megtapasztalja az ember – esetemben vámpír – teljesen más. Amikor az emberek gondolataiba olvastam, annyira kioktattam volna őket és terelni a helyes útra mindet. De amikor már velem történt meg, és én kerültem lehetetlen helyzetbe, az ösztöneim és a helyes gondolkodásom teljesen kitörlődött. Már nem tudtam mi a helyes, és rossz döntéseket hoztam. 

Eleve lehetetlennek tartottam és még mindig felfoghatatlannak, hogy megtaláltam létezésem értelmét. És amikor már azt hittem, hogy számunkra is eljöhet a boldog örökké, mint a mesékben, váratlanul olyan helyzetekben találtuk magunkat, ami sors döntő volt, mindkettőnknek. Elhagytam őt egyszer, ami majdnem mindkettőnk vesztét okozta, most pedig elhagytam másodjára. A különbség az volt, hogy a döntés közös volt.

 Bár most se hagytam neki túl nagy választási lehetőséget, és tudtam azt szerette volna, ha maradnék. Még se küzdött ellene, hiszen tudta jól mennyire rá fér egy kis távolság, ahogy rám is. Neki is meg kellett küzdeni a költözéssel, a születendő kistesójával – akit soha nem láthat, feltéve, ha tényleg a családommal marad – és a saját babájának elvesztésével. Sose tudta, hogy engem ezek mennyire megviseltek, hiszen, ha látja rajtam mennyire megtörtem, csak még jobban magát okolná. Nem is hasonlíthatnánk ennél jobban!

Már öt hónapja, hogy elhagytam Forks-ot és vele együtt egy időre a szívemet és a családomat. Tudtam, hogy Alice-ék vigyázni fognak Bellára. És támogatni fogják mindenben. Ami a legjobban meglepett, azok a döntései voltak. Esme és Carlisle szinte minden héten felhívtak, és tájékoztattak a fejleményekről. Mosolyogtam, mikor megtudtam, hogy Londonba hova költöztek. Még sokkal régebben, én találtam üresen azt a hatalmas házat. Még egykor valami grófé volt, tehát hatalmas, mindenki el fog férni benne, főleg, ha kicsit többen leszünk. Megdöbbentem, mikor megtudtam, hogy Bella elkezdett egy londoni egyetemre járni. De mérhetetlenül örültem neki. 

Kíváncsi voltam Rosalie-ra is, aki bár egyre izgatottabb a szülés miatt, egyre elviselhetetlenebb is, már ahogy hallottam Emmett-től. Kicsit örültem neki, hogy legalább ezt nem kell hallgatnom, még is keserű érzés kerített hatalmába ilyenkor. Nagyon vissza akartam már menni a családomhoz, és Bellához, de vajon neki is elég volt ennyi idő? Tény, hogy nem beszéltük meg, mennyi időre fogok elmenni, ezért is nem akartam olyan hirtelen betoppanni.

-Még mindig nem szeretnél visszajönni?

- Azt hiszem, még kell egy kis idő – mormoltam halkan anyának, aki szomorúan felsóhajtott. – Legalább is Bellának…

- Szerintem meg itt az ideje, hogy ide jöjj! – mosolyogtam Esme próbálkozásán, de tudtam, hogy csak jót akar. – A saját fülemmel hallottam, persze csak véletlenül, amikor Alice-nek ecsetelte, hogy mennyire hiányzol neki. Ha ilyen messze vagytok egymástól, az nem segít túltenni magatokat a veszteségen. Londonba kell jönnöd!

- Még meggondolom - motyogtam, majd felkaptam a fejemet, mikor meghallottam Eliot lépteit. – Most mennem kell.

- Azért bízom benne, hogy itt leszel a keresztlányod születésén.

- Lány?

- Rosalie úgy hiszi – felnevettem, majd elköszöntem tőle és megvártam, amíg Eliot belép.

Meglehetősen furcsa volt számomra Scott családja. Persze, Scott már szólt nekik, hogy jönni fogok, így nem volt meglepetés. Grace titokzatos volt számomra. Nagyon kedves volt velem, de mérhetetlen szigorral viselkedett a nevelt fiával, Eliottal. Szép külsővel rendelkezett, Esme-hez hasonlítottam volna. Arany szemei semmilyen érzelmet nem árultak el, gondolataiból csak annyit tudtam kivenni, hogy nagyon őriznie kell a fejében lévőkre. Nem igazán értettem mi ez a nagy titokzatosság, de természetesen mindenkinek lehetnek titkai.

 Ha valami olyasmiről van szó, hogy Grace nem hűséges a férjéhez, akkor ahhoz tényleg nincsen semmi közöm. Ellentétbe vele, azonban Eliot nagy rendes srác volt. Pusztán tizenöt éves volt, mikor vámpírrá változott, nagyon fiatalnak tartottam. Eliot gyűlölt vámpírnak lenni, de hadakozott ellene. Rész vett ugyanazokban, mint a mai fiatalok semmiből sem maradt ki. Nagyon nyílt volt, felém legalább is. Mintha felüdülés lett volna számára, hogy megjelentem. 

-Üdv – biccentettem nekik, mikor végre megérkeztem Páris külső körébe, egy apró, családi házhoz. Na igen, a látszatra nekik is adni kell.

- Edward ugye? – bólintottam, Grace barátságos hangjára, majd kissé meglepődtem, mikor megölelt. – Üdvözöllek! Érezd magad otthon.

- Köszönöm. Nem szeretnék kellemetlenkedni – mondtam, majd Eliotra néztem szemem sarkából, aki letörölhetetlen vigyorral bámult rám.

- Ugyan már! Kétlem, hogy nagy gondot okoznál – Grace mosolyogva legyintett, majd szemei sötétedni kezdtek, és éreztem, hogy faggatni kezd. – Mond csak… te lennél Bella párja?

- Ühm.. hát… igen, végül is az vagyok – kínosan érintett ez a kérdés, és nem tudtam rá mit felelni.

- Ez nem volt valami határozott – kotyogta Eliot, aki mintha kissé elkomorult volna.

- Hát… most egy kicsit szüneteltetünk… vagy valami olyasmi. Kellett egy kis távolság, sokat vitáztunk mostanában.

- Nem lehet, hogy köze van a vetéléshez?

- Honnan tudsz róla? – döbbenten néztem Grace-re, aki erőltetetten felnevetett.

- Óh, hát… Scott mondta.

- Értem – nem igazán tetszett, hogy Scott mindent elmondott. Úgy éreztem senkinek semmi köze hozzá, hogy milyen problémák vannak köztem és Bella között. – És mióta vagytok együtt Scott-tal?

- Már nem tudom – hadarta idegesen.

Még nem derült ki, hogy Grace miért viselkedik ilyen furcsán, amikor szóba jön Scott. Próbáltam kicsit kutakodni a fejében, de nagyon ügyel rá, hogy mire gondol a közelemben. Azonban ő egész nyugodtan kérdezgetett engem, szinte minden egyes kérdése rólam és Belláról szólt. Gondoltam, hogy nagyon informált, hiszen még is csak Scott felesége. 

A házban tébláboltam, mikor csengeni kezdett a telefonom. Meglepődve pattintottam föl, majd nyomtam meg a hívás gombot.

-Igen?

- Edward! Rose-nál megindult a szülés! – csak tátogni tudtam, miközben még mindig a fülembe csengett Alice boldog kacaja.

- Már? De hát még csak hat hónapos!

- Scott megmondta, hogy nem fogja kihordani kilenc hónapig! Látnád már így is mekkora a hasa! Haza kell jönnöd!

- Rendben, indulok, ahogy tudok – mosolyogni kezdtem, majd mielőtt megkereshettem volna Grace-t, Eliot elém állt.

- Elmegyünk vadászni?

- Eliot, a nővéremnél megindult a ….

- Ssss – rémültem szájára mutatott, hogy maradjak csendben, majd intett és kifutott a házból. Meglepődtem, de végül utána mentem. Jó messzire mentünk, gondolatai nem árultak el számomra semmit, én meg csak értetlenkedni tudtam. Örültem mikor végre megállt az erdő közepén és szembe fordult velem szomorú arckifejezéssel.

- Haza kell menned, minél hamarabb.

- Indulnék, ha nem tartanál fel – mosolyogtam, de megrázta fejét.

- Nem a testvéred miatt. Most, hogy Rosalie szül, mindenki körülötte forog. Bella pedig védtelen.

- Mi a fenéről beszélsz Eliot? – kezdtem egyre ingerültebb lenni. Már, amikor kimondta, hogy Bella védtelen, már arra bekaptam a csalit.

- Az apám hazudott neked – fakadt ki bánatos szemekkel. – Nem kedvességből segít Bellának! Nem is a rokona! Bellát már nem tudja maga mellé állítani, de ha Bella mihamarabb teherbe esik, akkor.. Scott gyűlöli a Volturit. Felesküdött az utolsó felkelésnél, hogy bármi áron, de megölni mindet. Bellánál nincs erősebb vámpír a földön!

Elakadó lélegzettel hallgattam Eliot magyarázkodását, majd hirtelen mindent megértettem. Ezért nem tudtam soha megbízni benne. Mindent úgy alakított, hogy neki jó legyen. Már amikor megjelent, tudta. Mindent eltervezett és mi belesétáltunk a csapdájába. Hát persze… Bellát nem tudja maga mellé állítani, de ha szülne egy kisbabát, aki hasonló képességekkel rendelkezik, mint ő, őt már a saját elképzelése szerint nevelhetné. Ehhez azonban először Bellát kellett mellőlem eltávolítania, hogy meggyűlöljön. 

-Muszáj volt most vadászni jöttünk? – néztem Kate-re és Eleazar-ra feszülten.

- Scott mondta – Kate megrántotta vállát hanyagul, de én egyre idegesebb lettem. Tanya otthon maradt, és lehet, hogy Bella hamarosan hazaér… még előttem.

Azt gondolta, hogy Tanya majd végleg összeugraszt minket. De nem sikerült neki teljesen.

-Bella kell neki – leheltem rémültem, majd Eliot-ra sem nézve rohanni kezdtem Londonba.

Bella szemszöge:

Sóhajtva csaptam hátamra vizes hajamat, majd a tükörre szállt párát letöröltem kezemmel. Barna szemeim még ennyi idő – öt hónap – után is az új szokása miatt örömmel csillogtak, de megannyi szomorúság is volt benne. Hiányzott Edward. Napról napra egy jobban. Mikor akar visszajönni? Visszajön egyáltalán? A polcra rakott családi címerért nyúltam és ujjaim között forgatni kezdtem. Azóta se veszem le soha a csuklómról, csak ha fürdök. Szerettem volna hinni, hogy én is ugyanúgy hiányzok neki és szenved a távolságtól. De egyetlen telefont se kaptam volna. Nekem kellett volna hívnom? Nekem kell őt felkeresni, hogy mihamarabb jöjjön vissza? Tele voltam bizonytalansággal, már magam sem tudtam mi a helyes. Ha nincs velem, akkor sose tudok jól döntetni. Ő nyújt nekem támaszt, ha velem van.

Talán fel kellene hívnom őt. Mielőtt döntésre juthattam volna a londoni házat hangos sikoly rázta meg. Rosalie! Feltéptem az ajtót, de egy hideg testbe ütköztem.

-Scott! Mi történt? Jól van Rose? – záporoztak felé a kérdéseim, mire lassan bólintott. Elakartam menni mellettem, hogy a saját szememmel is lássam, de nem engedett. – Scott, ne hülyülj! Engedj ki!

- Megindult a szülés – másodpercek teltek el, amíg felfogtam mit mond, majd örömömben felsikoltottam, bár azért halkabban, és nem annyira fájdalmasan, mint az előbb Rosalie.

- Ez csodálatos! – Scott még mindig nem volt hajlandó arrébb menni, így átbújtam a karja alatt. Hallottam magam mögött a nem tetsző morgást, lefelé menet még visszanéztem arcára, de el is kaptam fejemet. Szemei sötétek voltak és fenyegetőek. Mihelyst a lépcső aljára értem, szembe találkoztam Rose-sal, akit Esme és Alice támogatott. Carlisle által Rose számára kialakított szoba volt, külön a szülés miatt.

- Rose…

- Valahogy úgy! – felsikított, és fájdalmasan összerándult, miközben hatalmas pocakját szorongatta. – Hol van már Emmett?

- Vadászni… - nem jutottam tovább a válaszadásban, Emmett és Jasper rémülten törtek be a bejárati ajtón.

- Megjöttünk, Kicsim! – Emmett átkarolta feleségét és tovább vitték a szoba felé. Nem merték felkapni, vagy akár futni fele, féltették a babát. – Rose! Óh, bébim! Ez hihetetlen! Végre! – mosolyogni kezdtem, Emmett talán még izgatottabb volt, mint a felesége.

Nem akartam még én is elvenni a levegőt, így inkább a nappaliban maradtam, bár ugyanúgy tördeltem a kezeimet. Csodálkoztam, hogy mindenki bent volt, és hamarosan Carlisle is befutott.

- Hogy haladnak? – hadarta, de mire kinyitottam a számat, már az ajtó csapódás hallottam. Rosalie hangos ordítását borzalmas volt hallanom. Ennyit a szülés csodájáról! Ez borzasztó!

- Akár te is szülhetnél most – meglepődve kaptam fel fejemet Scott mély hangjára.

- Csak szülhettem volna – motyogtam orrom alatt és mély levegőt vettem. Nem érintett rosszul ez az öt hónap, sőt egyre könnyebben tudtam viselkedni. Boldogan vártam a többiekkel a kisbaba születését, egy cseppnyi fájdalom nélkül. – De biztos lesz még rá lehetőségem.

- Lesz, ebben biztos vagyok – somolyogta, de volt valami fenyegető és sötét a hangjában. Egy hang azt súgta, hogy baj lesz ebből és menjek onnan minél messzebb. De őrültségnek tartottam, hiszen Scott nem bántana. 

Egy egész nap eltelt Rosalie vajúdásával. Próbáltam másra koncentrálni, de az egész háztól az üvöltése zengett. Néha-néha kijött pár percre valaki, Jasper is megnézte mit csinálok, és Alice is, aki elárulta, hogy felhívta Edwardot. Szóval valószínű, hogy Edward ide tart. Fogalmam sem volt, hogy Scott hova tűnt, egyszer csak megcsörrent a telefonja, azóta pedig színét se láttam. Biztos nem volt semmi baja. 

Már éjfél is elmúlt, amikor hangos robajjal Scott beszökkent a nappaliba hozzám. Épp valami műsort néztem, elég magas hangerővel, hogy ne halljam mindig Rose sikoltozását, így alig tűnt fel, mennyire trappolt Scott.

-Pakolj – pattanásig feszültek idegei, ezt már így is láttam.

- Micsodát? – kérdeztem értetlenül, mire fekete szemeit rám kapta.

- Azt mondtam pakolj! Elmegyünk! – csak tátogni tudtam, és próbáltam szavait felfogni.

- Nem tudom, hova és miért, de Rose éppen szülni készül, szóval…

- Ha nem jössz azonnal velem önként, akkor a hajadnál fogva ráncigállak magammal! – összeráncoltam homlokomat erre a hangnemre, és hogy mennyire dühös volt.

- Scott…. miért vagy még mindig itt? – baljós sejtelem kezdett a felszínre törni bennem. – Már uralom a képességemet, öt hónap elég volt hozzá, hogy megtanuljam, akkor… miért vagy még velünk?

- Nem jöttél még rá? – gúnyosan elnevette magát, majd közelebb lépett, mire felpattantam a kanapéról és hátrálni kezdtem. – Hiába uralod a képességed. Szart se érek vele! Sosem fogsz nekem segíteni, hogy legyőzhessem a Volturit. Ellenben egy gyerek, akit magam mellé állíthatok….

- Hazudtál nekem – motyogtam könnyeimmel küszködve, miközben lassan a félelem is uralma alá vett.

- Ez legyen jelenleg a legkisebb problémád Bella – mondta halkan, majd sötét vigyorra húzta száját. – Nincs, aki megvédjen téged… és velem jössz.

- Edward – suttogtam kitágult szemekkel, és megszűnt a belső remegésem.

- Ő nincs itt, Grace lefoglalja – Scott elnevette magát, de nem sokáig tartott örömre.

- Ne reménykedj – szólalt meg Edward mögötte, mire Scott hátra nézett. Edward dühösen húzott be neki egyet, Scott az erőtől pedig elesett. 

Felsóhajtottam, majd hálásan néztem a rég nem látott arany szemekbe. Edward rám kapta tekintetét, majd egy pillanat alatt mellettem termett, és megfogta kezemet. Belé kapaszkodtam, és együtt néztük Scott-tot, aki egyre mérgesebb lett. Hol vannak a többiek? Féltem, nagyon féltem, hogy valakinek baja esik. 

-Mindig is tudtam, hogy nem szabad bíznunk benned – lehajtottam fejemet Edward hangjára, és okoltam magamat. Én hittem el neki mindent egyből. – Ostoba voltam, hogy nem hallgattam az ösztöneimre!

- Tök mindegy már nem? A babának vége – felnyögtem, ahogy Scott hidegen kijelentette ezt. Az ő hibája lenne? De hogyan?

- Mi hasznod volt ebből? Hiszen a gyerekét akartad – Edward gyűlölettől szikrázó hangja betöltötte az egész szobát. – Miért örülsz, hogy elvesztette?

- A gyűlölet nagy úr! – konkrétan kijelentette, hogy mi volt a szándéka, én pedig egyre dühösebbé váltam.

 Eszembe jutott a temérdek felrobbantott virág, majd Scottra néztem. Utálatot, gyilkos gyűlöletet éreztem, amiért bedőltem neki. Minden egyes szavának hittem, miközben végig az volt a terve, hogy Edward ellen fordítson, és magával vigyen ki tudja hova. A gyermekemet magának akarta, hogy irányíthassa. A vetélésem óta most először örültem neki, hogy megtörtént. Végül is visszafele sült el, hiszen nem hogy nem kaparintotta meg, de össze is dőlt mindent, amiért dolgozott hónapokon keresztül. Gyűlöltem őt, gyűlöltem!

- Bella, ne! – agyamba tódult a megannyi haragom, és éreztem, hogy az erőm szikrázni kezd körülöttem. Zokogni kezdtem, majd hagytam, hogy a képességem átvegye felettem az irányítást, és elvegyem belőle az éltető erőt. 

Folyt. köv...

Nagyon sajnálom a késést, és restellem, amiért a hosszúra ígért fejezet még sem jött el, azért remélem tetszett és elég izgalmasra sikerült ^^ Nem válaszoltam a kritikákra sem, azt is nagyon sajnálom, nem volt itthon hétvégén így sok mindent elmaradt :/ Ígérem bepótolom, de azért... megajándékoztok pár kritikával ha szépen kérem? :$ ^^