Sziasztok!

Nos, gyerekek nagyon sok boldog és sikerekben gazdag új esztendőt kívánok mindenkinek :) Megint véget ért egy év, remélem mindenki megünnepelne (én nem, kivételen itthon voltam xD ) és elbúcsúztattátok a 2011-es évet is :) Nagyon sajnálom, amiért nem tudtam nektek fejezetet hozni, már elkezdtem és haladok vele, ma estére akartam felrakni pont éjfélre, de nem jött össze sajnos :/ Vasárnap és hétfőn pedig tanulnom kellene nem is keveset és fogok is, mert muszáj (ezt most nem tudom elsumákolni xD) de amint időm engedi folytatom a fejezetet és felrakom, amilyen gyorsan csak tudom :) Köszönöm az előző fejezethez a kommenteket, jól estek nagyon és próbálok sietni a következővel :) Puszi mindenkinek!

Napkelte 6. Fejezet

Nagyon sok boldog békés karácsonyt kívánok mindenkinek! Ezzel az új, extra hosszú fejezettel szeretnék nektek kedveskedni, remélem, hogy tetszeni fog, cserébe én csak annyit kérnék tőletek, hogy dobjatok meg néhány kommenttel :) Egyébként még várható tőlem akár ma, holnap, vagy holnapután valami, vagy novella vagy fejezet még nem tudni, de bőséges napoknak nézünk elébe :) Kellemes ünnepeket mégegyszer :)

Sokáig nézett a rám, elvesztünk egymás tekintetében, próbáltuk kitalálni, mire gondol a másik. Ez nekem talán nehezebb feladat volt, hiszen már megszoktam a képességemet, de az ő elméje zárt. Sose hatott rá a képességem, és még arra se fogadhattam, hogy ismerem az emberek gondolkodásmódját, ő sose úgy reagált, mint egy normális ember.

- Nem hagytalak el – szólalt meg csendesen hangjában tele szomorúsággal.
- Így gondolod? – kérdeztem enyhe meglepődéssel.
- Legalább is nem úgy, ahogy az elhagyást értelmezni szokták – rándult meg szája, majd sóhajtva körül nézett a szobámban. – A stílusod nem fog változni igaz? – hangja megremegett az elfojtott nevetéstől, majd tovább nézelődött. Közelebb sétált a rengeteg cd-vel megpakolt polchoz, majd oldalra fordította a fejét. Kissé megfeszültem, hiszen azok a szekrényen csak is képek voltak. Hol a családommal voltam, hol Nessie-vel, de sok képen Vele. Magam sem tudtam, hogy miért, de megnyugvással töltött el, amikor odapillantottam. Még akkor is, ha a feleségem elvesztése iránti fájdalmam megtöltötte bensőmet. – Hm – hümmögött, mikor levette az egyik esküvői képünket. – Már alig emlékszem, milyen volt barna szemmel belenézni a tükörbe. Megijesztett a vörös szem – nézett rám. – De hálistennek hamar sikerült eltüntetnem. Csak pár hónapba telt. Addig pedig kerültem a tükröket. Olyan sokáig éltem köztetek, a ti világnézetetekkel, hogy szinte szégyelltem magam, amiért úgy néztem ki, mint egy nomád vámpír – csendben hallgattam mesélését, hirtelen öntött el a tudásvágy és a kíváncsiság. Mindent tudni akartam, ami vele történt, az utolsó részletig.
- Nagyon nehezen viselted a szomjúságodat? – kérdeztem halkan és felültem.
- Legelőször… igen. Majdnem balesetbe torkollott – szégyenében lehajtotta fejét, de helytelenítettem ezt. Nem kellett mit szégyellnie, ez teljesen természetes az újszülötteknél. – De az utolsó pillanatban megjelent előttem az arcod. És megálltam, hogy ne gyilkoljak. Utána már könnyebb volt, és már mondhatni elég jól viselem az emberek közelségét. Persze, nem merem sokáig húzni, nem merek kockáztatni, de Daniell szerint a várthoz képest, nagyon jó a teljesítményem. – jól esett, hogy én általam sikerült megállnia a kísértést, és rendkívül büszke voltam rá.
- Komoly teljesítmény egy ilyen új vámpírtól. De gratulálok, ügyes vagy! – ha tudott volna, bár biztos vörösbe váltott volna arca, de így csak zavartan lesütötte szemeit és félszegen elmosolyodott.
- Azért még ki tudja, hogy mi lesz. Ne gratulálj, hisz kiszámíthatatlan egy ilyen.
- Furcsa, hogy most már te is érted ezeket a dolgokat – vallottam be neki.
- Várható volt előbb-utóbb nem? Még, ha nem is úgy lettem vámpír, ahogy akartuk.
- Kicsit sem úgy lett, ahogy akartuk. Pár dolog megváltozott a tervünkben – igazat adtam neki, és keserűséggel töltött el.
- Mindenestre gyerek semmiképp sem volt benne – mosolyodta el magát, majd elsétált előttem és kinézett az ablakon. – Sok mindent megkell tanulnom Nessie-vel kapcsolatban.
- Az anyja vagy, ösztönös lesz – feleltem kurtán, majd felsóhajtottam.
- Sokat szenvedtél miattam. Nagyon sajnálom. A ti érdeketekben tettem – nézett rám szomorúan és bűnbánóan. – Tudom, hogy megbántottalak és biztos nehéz felfognod, hogy még is csak élek, de akkor sem értem a távolságtartásodat. Nem mersz hozzám érni, de azt mondod szeretsz. Akkor meg…?
- Már nem te vagy a legfontosabb az életemben. Nessie számomra a legfontosabb most, és mindentől óvom, akár tőled is, ha kell.
- Nem bántanám őt! – kiáltott fel sértetten.
- Nem. De lelkileg vajon mennyire viselné meg, ha újra elmennél? – düh lángolt fel bennem, amit észrevett rajtam, és lassan visszalépett az üveghez, majd nekidőlt.
- Nem fogok elmenni.
- Ezt mondtad öt éve is – pattantam fel, majd az ajtó felé vettem az irányt, de hangja megállított.
- Miért viselkedsz így? Nem örülsz neki, hogy itt vagyok?
- Csupán jó pár részletet nem tudok, és villog a vészjelzőm veled kapcsolatban – sziszegtem neki, mire lehajtotta fejét. A villanykörte felizzott a fejem fölött. Ha rájöttem valamire, amit ő nem mondott el, mindig lehajtotta a fejét bűnbánóan, tudta, hogy rajta kaptam valamin. Sosem tudott jól hazudni, az egyetlen aduásza, amit kitudott ellenem használni az-az agyát körülvevő csönd volt. – Mit nem mondasz el nekünk? Nagyon a lényegre szorítkoztál!
- Én…
- Bella, tudnom kell! – léptem felé könyörögve. – Nessie érdekében!
- Nincs semmi titkolni valóm! – láttam rajta, hogy hazudik, még a vámpírság sem tudta megjavítani ezt a tulajdonságát.
- Rosszul hazudsz.
- Nem hazudok. Visszajöttem, mert szeretlek titeket, itt az ideje, hogy a családommal éljek! Szeretlek Edward!– rég érzett boldogság terjedt szét bennem, egy pillanatra elfelejtettem mindent, és átadtam magam az örömnek. Ezzel a szóval újra a réginek éreztem magam, és végre ismét teljesnek. Egész lényemet árjárta a szerelem, akárhányszor kimondta ezt a szót a hang tulajdonosa. Sose vontam kétségbe, és ezt most se tettem. Szeme gyengédségről árulkodtak, és reménykedve nézett.
- Elhiszem – nyögtem ki nehezen, hisz ebben a pillanatban az egyetlen vágyam az volt, hogy magamhoz szorítsam.
- Te már nem így érzel? – kérdezte csöndesen, szemeiben pedig rettegés volt.
- Már elmondtam.
- Akkor miért vagy ilyen? – suttogta fájdalomtól eltorzult hangon, én pedig elkaptam szememet, hogy ne kelljen az arany íriszekbe néznem. Pechemre pont a képekre vetettem pillantásomat és hosszan időztem rajtuk. Minden képen sugárzott rólunk a szerelem és a boldogság, de ha ebben a pillanatban fotózna le minket valaki, csak két vámpírt látna, akik bár szerelmesek, több méter távolságnyi van közöttük.
- Az emlékeimben még emberként szerepelsz. Akaratomon kívül persze gyakran elképzeltelek milyen lennél vámpírként, de az előnyeit nem tudtam meglátni. Csak azt láttam, hogy te is megragadsz egy időben, egy adott testben és a lelkedet örök kárhozatra ítélem. Fájt a halálod, de tudtam, hogy jó helyen vagy. Te egy angyal voltál, csak a mennybe kerülhettél. Nessie-t is ezzel hitegettem, és magamat is túlszárnyalva tukmáltam az agyába egy képet, ami nem valós.
- Miért hazudtál neki? Nincs tisztába a dolgokkal, de Carlisle és mindenki szerint Nessie a korához és termetéhez képest nagyon okos. Akkor meg miért hazudsz neki, hiszen felfogná!?
- Megóvom az igazság fájdalmától – válaszoltam keménye, mire szemei megrebbentek. – Nem tudom, hogy milyen mesét adtál, vagy adtatok be neki, hogy most itt vagy, de leromboltatok mindent, amit eddig felépítettem.
- Szóval nem kellett volna visszajönnöm, csak azért, hogy megvédjelek téged a hazugságod leleplezésétől? – Bella mérgesen karba fonta kezeit, de egész lényéből sütött a hitetlenkedés.
- Fogalmazhatunk így is – szavaim olyan mértékben fájtak neki, hogy nyögve elfordította fejét és elkeseredve tátogott.
- Nem védheted meg őt örökre a valóságtól – szólalt meg és dacosan nézett egy pontot maga előtt. – Talán itt az ideje, hogy igenis valaki felnyissa a szemét. Én is megakarom védeni, hiszen a kislányom, de a hazugság nem jó védelem, azt hittem, te magad tapasztaltad ezt meg velem! – emlékeztem arra a napra, amikor hála Jacob-nak kiderült, hogy miért is ragaszkodtam annyira Bella édesanyjának a meglátogatásához. – Nessie okos és érett. Felfog mindent, ha úgy tálaljuk neki.
- Éleseszű, mint ahogy te is az voltál.
- Miért beszélsz mindig múlt időben rólam? Hisz itt állok előtted! – a tehetetlenség mozgásra késztette, miszerint nem tud meggyőzni a saját igazáról. És még én mondtam mindig rá, hogy milyen makacs.
- Nem tudom, hogy az évek alatt mennyit változtál, de az a Bella, akivel én voltam, eltűnt és átvette a helyét egy ismeretlen személyiség.
- Megváltoztam külsőleg, de a belsőm ugyanaz az, aki voltam – lehelte maga elé és kezei remegni kezdtek. – Mit tegyek, hogy elhidd nekem?

- Bella – sétáltam elé, mire lassan rám emelte tekintetét. Vontatottan felemeltem kezemet és végig simítottam márvány sima arcán. Rég éreztem ezt a szikrát, valósággal elektromosság szaladt végig testemen, és elégedettség majd öröm járt át, ahogy megérintettem arcát. Akaratlanul adtam át magam az érzésnek, hol ott tudtam, hogy a vesztem felé rohanok. Mindig egyre többet és többet akarok majd, és az sem segített a helyzetemen, hogy az emlékek gyorsan kezdték agyamat megrohamozni, hol ott mindig ott voltak. Észre se vettem, hogy mikor kezdtem arca felé közeledni, de szemei csillogni kezdtek, és közelebb lépett hozzám. A teste már nem termelte a megszokott hőt, már nem nyújtotta azt a forróságot, mint régen. Bőre ugyanolyan volt, mint az enyém, de szépségét nem csorbította. Lassan közelíteni kezdtem kívánatos ajkai felé, úgy éreztem, ha nem kóstolhatom meg azonnal, abba belepusztulok. Bella ember korában is minden porcikájával csalogatott magához, de vámpírként már a homokszemnyi ellenállásom is eltűnt, hisz az apró ellenkezés csak a törékenysége miatt volt. Most viszont olyan lehetőség áll előttem, hogy nem kell visszafognom magam, kiereszthetem végre évek óta bezárt lényemet, tudva, hogy nem árthatok neki. Úgy szerethetem, ahogy megérdemli, és ahogy én szeretném. Gyorsabban emelkedett a mellkasom, rég éreztem ezt az izgatottságot, amit kiváltott belőlem ez a nő, de ő se festett másképp. Bár halvány mosoly játszott ajkain, szemeiben tengernyi öröm volt, miközben a levegőt kapkodva nézett hol sötétedő szemeimbe, vagy számra. Hűvös lehelete égetni kezdett, de nem abban az értelemben, amikor a szél magával hozza egy állat vérének illatát. Torkomat száraznak éreztem, a vágy pedig elemi erővel töltött fel. Kiolthatatlan tűz kezdte marni végtagjaimat, és testemet, hiányérzett kezdte gyötörni számat, és karjaimat, és nem utolsó sorban férfiasságomat. Hogy tudtam ennyi ideig nélkülözni őt? És Ő hogy lehetett ilyen önző, hogy így elhagyjon engem? Megfosztott magától, büntetve engem a sok szenvedés és fájdalom miatt.
Összeszedve magam végre csak egy valamire gondoltam, hogy ismét megízlelhessem ajkait, és végre a karomban tarthassam. Ajkainkat már csak milliméterek választották el, mikor nem várt gondolat kezdett felém szállni.
Annyira szeretlek!
Döbbenten húzódtam el, amit értetlenkedve figyelt, majd mintha megértette volna mi történt, arca ellágyult.
-Mi a baj?
- Az előbb… - motyogtam, tisztán az ő hangját hallottam. – A te gondolatodat hallottam?
- Ez az, amit nem tudok nagyon elmagyarázni, hanem csak megmutatni – magyarázta mosolyogva. – Ezért nem tudtál soha olvasni a fejemben. Valami pajzs védi az elmémet, amit ma már valamennyire megtanultam kezelni, de nem vagyok profi. Ha egy kissé elgyengülök és nem vagyok annyira tudatos, akkor viszont magától kikapcsol – nagyon megörültem ennek, hisz végre teljesült az egyik vágyam, miszerint az ő fejében is tudok majd olvasni, ha akarok. – Látom felettébb örülsz ennek a dolognak – kuncogta el egy kicsit magát, ami engem is mosolygásra késztetett.
- Mindig ez volt a vágyam, hogy beleolvashassak a fejedbe – mondtam egyetértően.
- Pedig nincs benne olyan sok dolog – vigyorogta, mire megráztam fejemet.
- Én akkor is kíváncsi vagyok.
- Majd megengedem neked, most viszont… - nem fejezte be a mondatot arcomra simította kezeit és közeledni kezdett felém. Nem habozott olyan sokat, mint én, egyre nagyobb izgalommal vártam mikor érnek hozzám ajkai. Ajkai épp hogy érintették az enyémet, mikor kicsapódott az ajtó. Remek. Ködös tekintettel fordítottam fejemet az érkező felé, és meglepődtem mikor Jasperrel találtam szembe magam.
- Bocs a zavarásért, de Alice szerint feltétlenül szólnom kell valamiről – motyogta zavartan, gondolatban pedig folyamatos bocsánatkérést kántált. Elmosolyodtam magam, és csalódottan, de eltávolodtam Bellától, aki zavarában a földet kezdte bámulni.
- Mi az? – kérdeztem, és nehezen, de levettem szememet Belláról.
- A Denali klán. Valami nincs rendben – összeráncoltam homlokomat, mire magyarázatba kezdett.
- Alice látta, hogy készülnek minket meglátogatni, és jön velük valaki. Egy ismeretlen egyén, akinek vörös szeme van.
- Daniell? – kérdezte halkan töprengően Bella. Rákaptuk szemünket, miután megköszörülte a torkát. – Tavaly voltunk náluk. Eleazar ismerte fel a képességemet, Daniell pedig visszament hozzájuk, miután megtudtuk, hogy itt vagytok.
- Szóval, akkor nem Jacob segítségével jutottál el ide? – kérdezte Jasper gyanakvóan.
- Részben igen, de aztán eszembe jutott, hogy a Denali klánnal folyamatos kapcsolatba vagytok, így egyelőre őket kutattuk fel – magyarázta zavarban, Jasper pedig szeme sarkából rám pillantott.
Nem tetszik ez nekem. Mindig mást mondana? Neked ez nem gyanús? Amúgy is van egy fura érzésed vele kapcsolatban. Tudom, hogy szereted és örülsz, hogy él, mi is elhiheted, de vannak dolgok, amik sántítanak vele kapcsolatban. Légy vele óvatos, bármennyire is szereted.
Bólintottam, és igazat adtam fivéremnek. Biccentett felém, majd kiment. Kutató szemekkel néztem feleségemre, aki lassan rám emelte tekintetét.
-Beszéljünk Alice-szel – mondtam, majd kifelé indultam, de hangja megtorpantott.
- Nem tudnánk majd beszélni? Csak ketten?
- Miről szeretnél? – fordultam vissza és furcsa görcsöt éreztem gyomromban. Tartottam igazából ettől a beszélgetéstől, habár nem volt mitől félnem, még sem tudtam teljesen nyugodt lenni.
- Kettőnkről – bökte ki lesütött szemekkel.
- Nem fogok tőled elvállni – villantottam fel egy mosolyt, mire elnevette magát.
- Örülök neki .
Láttam rajta, hogy valamit mondani szeretne, de hiába álltam ott még pár percig nem mondott semmit, így megelégelve elindultam lefelé. Nem az a fajta, aki nem mondja el egy idő után, vagy ha nem akkor majd kiszedem belőle. Még számomra is furcsának tűnt, hogy egyszerűen a felé irányuló kívánatom, bár cseppett sem változott, még sem tudtam úgy letámadni, mint ember korában. Még akkor sem, ha tudom, már nem tudok neki ártani. Még sem tudok még hozzáérni úgy mint régen. Betudtam annak, hogy még mindig alig tudtam elhinni, hogy él. Ennyi év szenvedés és hiány után, mindenféle jelzés nélkül újra megjelenik az életemben, pont úgy mint pár éve. Sose számítottam rá, hogy pár óra leforgása alatt ekkorát változik az életnek nem mondható létezésem, és még is. Megismertem Bellát és onnantól kezdve már semmi nem volt olyan, mint régen. A mély érzelmeimet semmi, és senki nem vehette el. Örökké belé szerettem, és ezt a halála után sem tudtam kiűzni magamból, habár kaptam pár célzást rá.

-Új kapcsolat után kellene nézned – vetette fel Emmett az egyik vadászatunk során. Hosszan nézett Nessie után, aki kacagva játszott Rosalie-vel, majd csak miután elég távol ment tőlünk fordult felém. – Tudom, hogy nehéz… és egy vámpír általában csak egy szerelmet talál egész létezése során. De neked talán nem Ő volt az igazi – bökte ki lesunyt fejekkel. Fejében láttam, hogy ezt még talán ő maga is kétségbe vonta, látta, hogy ez a fajta szerelem csak ritkán adatik meg, mint ami köztünk volt.
- Nem fogom Őt helyettesíteni valakivel.
- Ness-nek anyára lenne szüksége – értett egyet Jasper és leugrott mellém a fáról.
- Ness-nek megadja azt a család női tagjai, amit kaphatna – vitatkoztam velük keményen, hol ott tudtam, hogy ez nem igaz. Egyik se tudja pótolni Bellát.
- Egyiket se szólíthatja anyának. De ha neked lenne egy párod, akkor talán….
- Nem! – teremtettem le őket mérgesen. – Nincs szükségem senkire világos?

-Na mi a helyzet? – húzogatta Emmett kaján vigyorral a szemöldökét, mikor meglátott minket a lépcsőn. Megráztam fejemet, mire csalódottan legörbítette a száját. – Szörnyűek vagytok – morogta orra alatt.
- Nessi nagyon boldog, hogy Jacobot nem üldözted el – mosolyogta Esme büszkén. Tudta, hogy milyen érzéseket táplálok Jacob iránt, és hogy mekkora erőre volt szükségem, hogy ezt megengedjem. De sajnos be kellett vallanom, hogy nem szakíthatom el őket egymástól. Őket tényleg egymásnak teremtette a sors, nem úgy, mint egyeseket. Lopva Bellára néztem, aki farkasszemet nézett szőke nővéremmel.
- Úgy tűnik Nessie terve beválik – vigyorogta húgom, én pedig kérdőn felhúztam szemöldököm. – Most láttam, hogy a tavaszi szünetben, elmegyünk Rio-ba.
Talán mindenki ugyanarra gondolt, mert mindenki elkezdte kapkodni a fejét rajtam és Bellán. Bella döbbenten kapta rám fejét, majd ajkát harapdálva hajtotta le fejét és nézett ki a sötét erdőre az ablaküvegnek támaszkodva. Legutoljára akkor jártam ott, mikor Bellával az Esme szigetre tartottunk. Nagyon nem néztük meg a várost, eszünkbe se volt, hisz akkor mindkettőnket inkább az első éjszakánk izgalma kerített hatalmába.
-Beszélj inkább arról, amit láttál a Denali klánnal kapcsolatba – mondtam terelésképpen, majd leültem mellé.
- Csak pár másodperc volt az egész. A bőröndöket már a kocsiba rakták, amikor Tanya mellett hirtelen megjelent egy srác, akinek vörös volt a szeme.
- Már tudjuk, hogy ki – szakítottam félve. – Bella régi… barátja.
Az említett felém kapta fejét furcsa hanghordozásomon, és némi harag gyűlt szemébe. Már épp ismét megszólaltam volna, mikor éreztem, hogy testemen valami ismeretlen erő szántott végig, majd hirtelen meghallottam feleségem gondolatait.
Ahhoz képest, hogy ő hozott vissza a halálból, nem vagy valami hálás neki.

-Ne haragudj, hogy nem vagyok odáig a Volturis haverodért – motyogtam félig elragadtatva, félig viszont bosszúsan. Igaza volt, hálásnak kellett volna lennem, de haragudtam is rá, és nem csak rá, hanem Bellára is. Talán nem kellett volna, de akkor sem tartottam fair dolognak, hogy miközben már évek óta él, egy üzenetet, vagy levelet se tudott dobni, hogy élek!
- Mi a franc bajod van Edward? – fakadt ki teljesen felém fordulva, arca eltorzult a dühtől és az értetlenségtől.
- Héj, nyugi – nézett rá Jasper meglepődve, de nem csak őt érintette így Bella kitörése. Rosalie ismét gyűlölködve nézett rá, Esme és Alice szintén megütközve viselkedésén, míg Emmett majd megpukkadt a visszatartott nevetéstől. Kitartóan álltam egyre sötétedő pillantását, majd fogta magát és kiviharzott.
Alice csúnyán rám nézett, majd Bella után ment. Esme se nézett rám helyeslően, de valamelyest megértette, hogy miért vagyok ilyen.
-Megyek, megkeresem Carlisle-t – csak most tűnt fel, hogy ő nincs itt, és kérdőn néztem szét.
- Eltűnt, valami sürgős ügyre hivatkozva – rántotta meg vállát Emmett, majd visszafordította fejét a meccsre.
- Ez így nagyon nehéz lesz – szólalt meg Jasper, mire rá néztem. – Mindkettőtök felől érzem a szerelmet és az örömöt, hogy újra együtt vagytok, de mindketten
tápláltok egymás iránt valamiféle haragot, amit nem értek. Érzem, hogy bár szeretitek egymás, valamiért ösztönösen taszítjátok a másikat. Miért? – ráncolta össze szemöldökét, és választ várva nézett rám.
- Nem tudom. – ráztam meg fejem sóhajtva. Nem hazudtam ez tényleg így volt. Magam sem értettem viselkedésemet, de a kíváncsiságommal se tudtam mit kezdeni, így nem foglalkozva Jasper mérges helytelenítését Alice gondolatait követve megálltam pár méterre a garázstól. Már meg is hallottam, Belláék zaklatott beszélgetését.

- Nem értem ezt Alice! – Bella hangja tehetetlenségében majdhogynem hisztérikusba csapott át.

- Edwardot most én sem értem, de azt hiszem csak Nessie-t védi egy csalódástól. Hiszen ő is annyira összetört a halálod után, és ha most hagyja, hogy a lánya közelébe kerülj, majd még is eltűnsz az hatalmas fájdalom lenne a lányodnak.

- Sose bántanám Alice! Sose hagynám el, most, hogy végre ismét köztetek lehetek! De egyszerűen nem értem a viselkedését Edwardnak. Mintha már nem szeretne! Sőt, lehet hogy így is van… - szomorú hangja,nekem is fájdalmat okozott, főleg, hogy ez nem volt igaz.

- Beszéltem Jasperrel. Szerinte még mindig ugyanúgy szeretitek egymást, mint régen ha nem jobban, de valamiért van egy távolságtartás köztetek. Megkellene beszélnetek egymással!

- Próbáltam Alice! De egyszerűen ő közönyös. Egyetlen egyszer láttam a megingást a szemében, amikor majdnem megcsókolt, de el is tűnt utána. Fél szinte megérinteni, a karjaiban tartani, de fogalmad sincs, hogy mennyire hiányzik nekem Edward! – Alice szemén keresztül láttam, hogy Bella könnyek nélkül zokogott, és húgom karjaiban próbált vigaszt keresni. Nem akartam ennyire bántani őt. – Annyira szeretem őt.

- Hidd el ő is szeret téged, csak még mindig nem tudja felfogni, hogy itt vagy. Nagyon nehezen állt talpra a halálod után. – vígasztalta húgom, de tudta, hogy hallgatózom a garázs ajtó mögött és gyilkos pillantást vetett felém.


Elhúztam számat, hisz régen éreztem ezt a fajta bűntudatot, amikor a szerelmemet bántottam meg. Eltávolodtam az ajtótól, majd visszasétáltam a nappaliba, és az ablakhoz sétáltam. Már világosodott, lassan a nap is fel kell majd. Már hallottam, hogy Nessie mocorogni kezd, hamarosan fel fog kellni. Nem akartam a szokásos ébresztőt tartani, Jacob ott volt mellette, de bíztam benne, hogy hagyta őt aludni, és nem fog kómásan iskolába menni. Bementem a konyhába nem törődve fivéreim árgus tekintetével, majd hozzá láttam kislányom reggelijének.
-Megcsinálom én – futott be Esme mosolyogva.
- Carlisle? – kérdeztem, és átadtam neki a tálat, amibe a palacsintát kevertem össze.
- A szobájában van – adta meg a választ Rosalie, és leült a pulthoz. Láttam rajta, hogy duzzog, és nem is kellett sokáig várnom, ki is tört belőle. – Nem tudom, hogy miért van oda meg vissza mindenki Bella feltünéséért. Én nem vagyok felpörögve miatta!
- Neked nem is jelentett sose annyit, mint nekünk – mondta neki szelíd mosollyal Esme.
- Kivéve abban az időszakban, amikor Nessie-t hordta a szíve alatt igazam van? – kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban, mire szemei szikrákat szórtak felém. Pimaszan elvigyorodtam magam, majd melegíteni kezdtem a serpenyőt.
- Ha elvittem Nessie-t a suliba, elmegyek az egyetemre. Csak este jövök Emmett-tel – mondta, mire bólintottunk.
- Majd én elhozom az iskolából.
- Nem szükséges – mosolyogtam anyára. – Majd elkéreckedek addig a kórházból, amíg hazahozom.
- Jó reggelt – sétált be Carlisle, mint ha most kelt volna fel. Kuncogtunk rajta egy ideig, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a kutakodó pillantását.
- Mi az?
- Miért tűntél el este? Nem is láttunk órákig – kérdezte Rose közömbösen, majd egy újságot kezdett lapozgatni.
- Csupán megnéztem pár feljegyzést.
- Mivel kapcsolatban? – Esme lehajtotta fejét, amire felvontam szemöldökömet és összenéztem Rose-sal akinek szintén feltűnt édesanyánk furcsa viselkedése.
- Csak… Bella.. – Rosalie felszisszent, de nem törődve vele fordultam Carlisle felé. – Még sose hallottam ilyenről, hogy valakit visszahoznának a halálból. Akárki is ez a Daniell biztosan különleges vámpír.
- Én nem hiszek benne – kotyogta Rosalie.
- Micsoda? – döbbentem meg látványosan, de ezzel nem csak én voltam így.
- Ugyan már! – hördült fel Rosalie és levágta maga elé az újságot. – A volturi megtudta, hogy meghalt, erre küldtek egy különleges képességű vámpírt, hogy támassza fel? Elhiszem, hogy Bella mindenkinek furcsa volt, de a Volturit is ennyire érdekelte volna? És azt adta be nekik, hogy autóbalesetbe halt meg? Aro-t nem érdekelte, hogy te ezt, hogy viseled?
- Sajnos nekem is sántít ez a történet – vallotta be szégyenkezve Carlisle.
- Én hiszek neki – mondta halkan Esme és szomorúan. – Miért nem tudtok hinni neki? Hiszen Bella sose hazudott nekünk!
- Esme nem lehetsz ennyire naiv! – kelt ki magából Rosalie, mire Carlisle-al figyelmeztető pillantást küldtünk felé. – Tudom, hogy jószívű vagy és hogy mindenkinek megbocsátasz, de be kell látnod anya, hogy ezzel valami nem stimmel!
- Mit kutattál? – fordultam Carlisle felé, aki sóhajtott.
- Csupán, hogy valaha is létezett-e ilyen a vámpírok történelmében. De sajnos eléggé ismerem Aro-t. Hiába tartotta Bellát értékesnek, emiatt kimozdult volna? És kíváncsi természet, eléggé felborzolhatta volna az idegeit a tudat, hogy te fiam, vajon milyen állapotba vagy. Azonnal megkeresett volna, hogy próbáljon elcsábítani a Volturi testőrségéhez. Tudja, az emberi érzések közül a fájdalom a legrosszabb, hisz az elkeseredettségben még egy vámpírt is rossz útra lehet téríteni.
- Hálás vagyok, hogy nem így történt, különben téged is elvesztettünk volna – nézett rám remegő ajkakkal Esme.
- Nessie mindjárt felébred. Hanyagoljuk ezt a témát azt javaslom. Hamarosan úgy is minden kiderül, hiszen ha Daniell megjön, akkor úgyis minden ki fog bukni. A hazugságok lelepleződhetnek.
Mindenki csendben bólintott szavaimra, majd elsétáltam onnan. Nem akartam tovább hallgatni apám, és nővérem gondolatait, ez csak nekem bizonyítja azt, hogy a megérzéseim nem alaptalanok. Másnak se tetszik ez a történet. Hallottam, hogy húgom és feleségem még mindig kint beszélgetnek, de ezúttal nem vettem arra felé az irányt. Elhaladtam fivéreim mellett, akik végig nézték, ahogy a lépcső felé veszem az irányt, habár nagyon nem tetszett, ahogy végig magamon éreztem a tekintetüket. A lépcső feléig se értem, mikor kislányom álmos, de boldog szemeivel szaladt felém, majd pár lépcsőfok távolság után odaugrott hozzám. Nem félt, hogy bántódása esik, tudta jól, hogy elkapom, de majd az idegroham kerülgetett, ha ilyeneket csinált.
-Jó reggelt – mosolyogva pusziltam meg arcát, amit kacagva tűrt, majd apró kezeivel kócos hajába túrt.
- Hol van anya? – kérdezte egyből, ami kissé elkomorított, de nem várhattam tőle mást. Természetes volt, hogy félt az eltünésétől.
- A garázsban beszélget Alice-szel – válaszoltam neki, majd lesétáltam vele a konyhába.
- Én is!
- Nem! Előbb reggelizel, majd utána találkozhatsz vele – leültettem Rosalie mellé, aki vigyorogva puszilta meg, majd simogatta meg fejét.
- Rossz volt kutya mellett aludni mi? – kérdezte vihogva, amit én sem tudtam megállni vigyorgás nélkül.
- Ezért mondtam mindig, hogy nem kapsz kutyát karácsonyra – helyeseltem, mire Esme is elkuncogta magát és lányom elé rakta a frissen sült palacsintát.
- Köszönöm! – cincogta, majd mohón enni kezdett.
- Ma Rosalie visz iskolába rendbe? – kérdeztem, mire szomorúan lehajtotta fejét.
- Azt hittem, hogy anya visz ma iskolába – gyors pillantást váltottam Rosalie-val, láttam a fejében, hogy mennyire rosszul estek neki Ness szavai.
- Nem. Még nem – adtam meg helyette a választ. – Rosalie fog iskolába vinni.
- De miért? Anyának nincs jogsija? – kérdezte értetlenül, mire kissé idegesen raktam elé a narancslét.
- Van, de egyelőre Rose vagy mi viszünk iskolába. És légyszives, ne ellenkezz – nem törődtem Ness csalódott és szomorú szemeivel, kivágtattam a konyhából, és megkerestem Carlisle-t.
- Mehetünk a kórházba?
- Menjünk – bólintott.


naaaaaaa hogy tetszett??? :P:P

Eddigi életem legnagyobb tanulsága (novella)

Tudod nem volt szép, ahogy elhagytál… Bár életemnek még csak az egy negyede ez a 17 év, még is úgy érzem, hogy halálomig emlékezni fogok erre a pár hónapra. 16 évig nem volt semmi problémám az életemmel, persze mindig voltak apró-cseprő gondok, de melyik embernek nincs? Aránylag normális családban nőttem fel, hisz a szüleim mindent megtettek értem, de sajnos ezek csak megfogható dolgok voltak. Az egyetlen dolog, amit vártam tőlük mindig az volt, hogy büszkék legyenek rám, de sose láttam azt a szemükben, amit vártam. Emiatt talán rosszul is ítéltem meg őket, ahogy nővéremet is, aki gyakran bántott, de csak most jöttem rá, hogy mindezt azért csinálta, hogy felkészítsen valamelyest az életre.

Életem fordulópontja akkor következett be, mikor a furcsa és elvont agyam hirtelen elkezdett olyan dolgokon gondolkozni, amiken eddig sose. Rádöbbentett pár dologra, és ez váratlan súlyként nehezedett a lelkemre. Eddig is kétségbevontam az élet értelmét, de eddig erősnek és legyűrhetetlennek hittem magam, az életet pedig egy akadályként, egy próbatételként fogtam fel, amit túl kell élnünk. Aki nem elég erős hozzá, az elbukik. Ez volt a világnézetem, pár hónapja, de azóta sok minden megváltozott, és köztük én is. Olyan érzelmi válságba löktem magam, ahonnan lehetetlenség volt egyedül kimászni. Volt egy személy, a legjobb barátom, aki tudta mi a helyzet, hisz ő is átélte ezt. Segített is gyakran, beszélgetett velem, sok időt szánt rám, igaz barátnak mondtam akkor. De a mélypontomon nem tudott segíteni. Elakartam dobni magamtól az életet, hisz nem volt szükségem rá, összehoztam a legjobb barátomat egy barátnőmmel és úgy éreztem, nekem itt ért véget a létezés. Ez volt a cél, amit el kellett érnem, és nincs tovább. Két hetes magányban és szenvedésben úsztam két teljes hétig, amikor egyszer csak azt mondtam elég volt. Én ezt nem bírom tovább. Talán azért is éreztem ezt, mert a barátaim tulajdonképpen leszarták azt, hogy milyen rossz passzba voltam. Haragudtam rájuk, hisz nem az a barátság, ha hátat fordítok neki, mikor szükségem lenne rá, de ők ezt tették. Valamilyen szinten megértettem, senki nem szeret szomorú emberek mellett lenni, de más, hogyha az-az ember a barátod. Azon a napon, mikor elterveztem, hogy öngyilkos leszek, csak néztem a vidáman kacarászó barátnőimet, akik rám se hederítettek. Talán csak szerencsén múlott, hogy akkor délután, olyan mélypontra kerültem, hogy még felállni se tudtam a földről. A fájdalom, amit éreztem elviselhetetlen volt és senki nem akarta enyhíteni. Segítséget kértem hát egy tanáromtól, aki segített szakemberhez fordulni. Október óta pszichológushoz járok, aki kikérdez az életem apró dolgairól is, kimondatja velem az érzéseimet, de útirányt nem adhat. Nekem kellett rájönnöm a megoldásra, de sehol nem láttam. Sötétben tapogatóztam, és lassan a barátaim ellenem fordultak. Némi túlzás, hogy ellenem, de igenis eltávolodtak tőlem. Engem hibáztatnak a viselkedésem miatt, és ebben igazuk is van, de azt hiszik, hogy a mélypontom által lettem ilyen. Ez nem igaz, csupán ott kezdődött. Ha akkor ők mellettem lettek volna, akkor nem kellett volna négy hónapot végig sírnom és szenvednem. De az eredményeim romlottak, a tanuláshoz nem volt lelki erőm, ahogy semmi máshoz sem. Itthon az ágyamban még el is voltam, nem éreztem a nyomást a mellkasomon és a szívemben, de mihelyst beértem a suliba, újra éreztem a feszítő érzést, ami majd kiakart belőlem szakadni. Ordítani támadt volna kedvem, de még sokszor ahhoz se lett volna erőm. Több hónap kiesett az életemből, olyan dolgokat mondanak nekem, amikre én nem is emlékszek. Egyszerűen csak a testem vett részt mindenben, de a lelkem teljesen elveszett. Ez ment hetekig, ahogy a napok összefolytak úgy hullámzott az én hangulatom is. Hol fent, hol lent. Ostoba voltam, már tudom, de valamilyen szinte örülök neki, hogy így történt, így legalább észrevettem, hogy a barátaim akiket istenítek, valójában önző, szemét emberek.

A tetőpont akkor alakult ki, amikor a legjobb barátom (aki nem mellesleg srác) közölte velem, hogy nem akar látni, és soha többé nem akar a barátom lenni, mert elege van a viselkedésemből. Még ezt túl is éltem valahogy, bár majd összeroskadtam a fájdalomban és a saját magamra irányított haragba, hisz mindezt magamnak köszönhettem, még is, hála a barátnőmnek (ha még mondhatjuk így, bár szerintem már nem) a srác egy olyan üzenetet küldött nekem, hogy sokkot kaptam. Szerinte én tehetek róla, hogy a barátaim megutáltak, és észre kellene vennem magam, hogy megváltoztam. Nem tudtam mit teszek az elolvasása után, már csak azt vettem észre, hogy remegek és nem bírom tartani magam, patakokban folynak a könnyeim, nem kapok levegőt, a kezemről pedig csurgott a piros vérem. Összevagdostam a karom. Még magam sem tudom, miért tettem, hisz nem oldott meg semmit, nem változott semmi, még is megtettem. A tudatalattim egy fizikai látszatot akart generálni, hogy ne csak belülről érezzem a fájdalmat, hanem kívülről is látható legyen. Hajnalig sírtam, egyszerűen megsemmisülve éreztem magam. Másnap az állítólagos barátaimnak megmutattam az üzenetet és a karomat, nem tudtam azt mutatni, hogy jól vagyok, amikor egyáltalán nem voltam az. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy a tanárom, aki tudott rólam és a problémámról már az igazgatóiba visz be, ahol elbeszélgettek velem. Elküldtek hát az iskola orvoshoz még az nap, aki lekezelte a karomat, és beutalt a pszichiátriára. Megijedtem magamtól és a környezetemtől is, hogy ennyire rémisztően festek és idegennek a szemükben. Talán akarva-akaratlanul, de egyszer csak túl léptem a hónapok eseményein. Már nem foglalkoztam a mélypontommal, semmivel egyszerűen ismét lettem. Megváltoztam, ezt tényként kezeltem, de nem radikálisan, hogy egyedül maradjak. A magány volt az én legnagyobb félelem és most megkaptam. Hiába kértem a barátnőimtől bocsánatot és hogy kezdjünk tiszta lappal, olyan szinten nagy bűnt követtem el a szemükben, hogy bizonytalanak velem kapcsolatban. Már az érzéseimet kiölték a bántásokkal és azzal hogy egyedül hagytak így nem törtem össze. De késznek éreztem magam, hogy a szüleimmel tisztázzam az utóbbi hónapok eseményeit, ők is részese voltak annak, hogy valami gond van velem. Így hát a hétvégén (amiért nem jött friss, ezer bocs :D ) bevallottam anyának, apának és a nővéremnek mindent. Nővérem tudta, hogy baj van velem, nem is lepődött meg túlságosan, de elítélt a karom miatt, amit összevagdostam és még jobban, amiért nem érzek megbánást. Ez így van, nem érzek bánkódást a karom miatt, pedig nem érte meg magamnak egy ilyet okozni kamu barátok miatt. A szüleim a kezdeti sokk hatás után, elsírták magukat. Önmagukat okolták, hogy ők rontották el a nevelésnél, meg kellett őket nyugtatnom, hogy ez nem így van. Mindenre nem készíthetnek fel, nekem kell végig járnom a saját utamat, és nekem kell erősnek maradnom, hogy elviseljem a bántásokat. Az fájt nekik a legjobban, hogy nem mérlegeltem egy esetleges öngyilkossággal kinek okozok a legnagyobb fájdalmat. És ez így van. A barátaim még talán a temetésemre se jöttek volna el, míg a családomnak örökös gyászt és lelki nyomort hagyok. Nem éri meg. Inkább leszek szánalmasan egyedül az iskolában és ülök a padomnál egyedül, zenét hallgatva vagy a teendőimet intézve, minthogy olyan barátokkal legyek, akik már nem számítanak. Hiszen barátok jönnek és mennek, és a középiskolai barátok elvesznek. Öt év múlva talán a nevükre se fogok emlékezni. Rossz egyedül és fáj, hogy most már tisztán látom a barátaim igazi oldalát, de van előnye is ennek a néhány hónap szenvedésnek. Anyukámmal sose volt erős kapcsolatom, inkább csak elvoltunk egymás mellett, de ezzel talán elindítottam egy olyat, ami mindent megváltoztat. Édesapám januárban ki fog menni Angliába, és egy évben csak kétszer fog hazajönni, a 21 éves tesóm pedig a barátjánál lakik, tehát anyával egymásra leszünk utalva. Szükségünk lesz a másikra, hisz csak mi maradtunk. Az is szempont, ha netalántán és ugyanezt fogom majd látni a gyerekemnél, tudni fogom mi zajlik le benne és mindenkinél jobban megfogom érteni. Nem értettem a támadásokat, még akkor sem, ha mások szemében bolondnak látszok. Én sose ítélek el embert a tettei miatt, hisz sose fogom megtudni mit érezhetett közbe. Ezért én is elvárom mástól, hogy amíg nem járta végig az én utamat, és ezt a néhány hónap szenvedést, addig ne ítélkezzen fölöttem semmiképp sem. Most rendkívül magányos vagyok, de a családom mindenben támogat, amiért hálás lehetek. A család örök. Barátok, és kapcsolatok jönnek, mennek, nem örökre szólnak. A családod mindig visszafogad és megbocsát mindegy mit csinálsz, az-az egyetlen hely, ahol mindig tárt karokkal várnak.

Eddig is kemény szívű voltam, de mindig elkövetem azt a hibát, hogy hamar megbízok másokban. Ez meg fog változni, és ez az utóbbi néhány hónap annyira tele volt szenvedéssel és bántásokkal, hogy egy ideig nem tudok majd megbízni másokban és talán még szeretni se tudok egy ideig. Már nem siratom a múltat és azt, ami elveszett, hisz jön helyette másik. A jövő mindig előttem fog állni, a sorsom meg van írva, és így kellett ennek lennie. (legalább is remélem)

Ha jön egy lavina, bár elpusztít mindent, ami él és mozog, ami számít és fontos, de ha leülepszik és végre csend lesz, egy új élet fog kibontakozni.

Most nem írtam le mindent részletesen, csak szerettem volna, ha tudjátok, hogy ez történt mostanában velem és ezért késik a friss, amit nagyon sajnálok, igyekszek, ahogy tudok, bár a hetem már elég laza lesz, szóval haladok vele lassacskán. :) Ha szeretnétek komizni és véleményt mondani, akkor nyugodtan, vagy ha kérdésetek van akkor is írjatok 

Napkelte 5. Fejezet

Hihi, Mikulás alkalmából gyorsan összedobtam nektek egy fejit, igaz tegnapra kellett volna, de akkor nem tudtam írni, így inkább utóMikulási ajándék :D jó olvasást hozzá és sok kritit kérek :P

Egy ideig még barangoltam az erdőben, mondhatni körbe-körbe futkostam, néha megállva és mélyet szippantva a levegőből. Először teljesen le kellett nyugodnom, hogy átgondoljam azokat a dolgokat, amiket Bella mondott. Még mindig képtelennek tartottam a helyzetet, pedig lassan ideje volt felfognom, hogy az életem, akit eddig halottnak véltem, itt van. Újra velem. Ostobának éreztem magam, amiért nem úgy viselkedtem, ahogyan azt sokan elvárták tőlem. Igen, a helyes reakció az lett volna, hogy a kezdeti döbbenet után szorosan megölelem és addig csókolom, ameddig csak tudom. Így kellett volna, de nem éreztem még erre készen magam. Féltem, hogy ha hozzáérek úgy, mint régen, akkor hirtelen köddé válik és rájövök, hogy csak egy lidérc volt. Egy képzeletbeli kép, ami nem igazi, és csak magamat bántom vele. De kezdtem felfogni, hogy ez bizony mind igaz. Bella él, és ismét itt van, hogy együtt lehessünk. Már, ha ő úgy véli… akaratlanul, de a régi érzéseim nem tudtak homályba vészni és a Daniell névre erős féltékenységet kezdtem érezni. Nem maga a személyre, hiszen nem is ismertem, de a tudat, hogy ő vele lehetett, mindennap beszélhetett vele, megmentette és visszahozta a halálból arra ösztönzött, hogy féltékeny legyek és riválisomnak tartottam, hol ott Bella még mindig az én feleségem volt.

Eleget bóklásztam már a sötétben, így hazaindultam. Nem akartam, hogy kimaradjon a mindennapi jó éjt puszi. Kislányom szavai sokáig visszhangot vertek a fülemben, de nem tudtam rá haragudni. Hiszen ő semmiről nem teher, és legszívesebben elátkoztam volna magam, amikor Bellát próbáltam lebeszélni erről az egészről. Ő már akkor tudta, hogy ő jó és tiszta. Senkit nem tudna bántani és gyűlöltem magam, amiért én ezt későn fogtam fel és nem tudtam Bella mellett lenni, amikor szüksége lett volna rám. De szerencsére ez már a múlt, és sose ért még ekkora csoda, mint Nessie.

-Már azt hittük nem is jössz vissza – vigyorogta Emmett, mikor betévedtem a nappaliba. – Elég szégyen lenne, ha pont akkor tűnnél el, mikor a feleséged meg visszajött – sóhajtva néztem szemem sarkából az említettre, aki rám kapta arany szemeit.
- Ness?
- Már ágyba zavartuk – válaszolta Esme gyenge mosollyal. Aggódott értem, és a ködös jövőről, amit még Alice sem tudott kideríteni. Minden olyan hirtelen történt és gyorsan, hogy időnk se volt rá felkészülni. Volt pár apró dolog, amit mindenképpen tudnom kellett, de volt egy olyan sejtésem, hogy a részleteket, még a családom se tudja. Felrohantam Ness szobájába, majd kopogás nélkül benyitottam, de mérgesen felszisszentem, mikor megláttam, hogy Jacob mellette fekszik.

- Kifelé! – morogtam, de Ness rémültem fogta meg a kutya kezét.
- Ne küldd el. Olyan jó, hogy itt van – kért halkan. – Neked úgy is beszélned kell anyával. – sajnos igazat kellett adnom éles eszű lányomnak, aki nagyon jól láttam immár a helyzetet.
- Rendben, de ebből nem csinálunk rendszert – mondtam, mire hálásan elmosolyodott mindkettő. Már épp kifordultam, de Ness esdeklő hangja megtorpantott.
- Apa! Sajnálom, amit ma mondtam. Nem utállak – szomorúan lenézett maga elé, de csak mosolyogva sétáltam hozzá és adtam leheletfinom puszit homlokára.
- Nem haragszok rád. Ideje lassan megszoknom, hogy minél idősebb leszel annál több vitánk lesz. Jó éjt Nessie! És Jacob – szúrósan néztem a farkasra, aki csak vigyorgott. Megforgattam szemeimet, majd kisétáltam onnan. Nem tettem meg három lépést, Bellába botlottam.
- Hogy lehetséges ez? – kérdezte angyali hangján, amibe kíváncsiság és némi bosszúság vegyült. – Egy vérfarkas, aki bevésődött egy félig vámpírba?
- Majd megszokod – közöltem vele szárazon, majd elhaladtam mellette.
- Hogy tudtad ezt elviselni? – kérdezte, én pedig visszafordultam. – Hiszen Jacob mindig is az ellenséged volt és most itt nem csak a fajtátokra célzok.
- Ismerem a vérfarkasok gondolatait. Nem annyira szörnyű, ha az ő szemszögéből próbálom nézni. Hiszen megvédi mindenáron, sose bántaná, és mindig az ideális kapcsolatot fogja vele létesíteni.
- De egyszer – kezdte Bella felháborodva, de közbe vágtam.
- Egyszer eljön a nap, amikor megtalálják egymásban a szerelmet, igen tudom. De szerencsére az még messze van, és feltudok rá készülni, hogy nem csak én leszek a lányom életében fontos. Bár, ez már most is így van – húztam el számat lopva az ajtóra pillantva.
- Csodállak, hogy képes vagy ezt tolerálni – mondta igazi meglepődéssel a hangjában.
- Nehezebbet is elviseltem már – céloztam, arra az időszakra, amikor ők voltak ilyesmi helyzetbe.
- Ez azért fájt – motyogta, mire bűnbánóan elhúztam számat.
- Bocs – morrantam oda, majd a nappaliba lesiettem a többekhez. Mindenki ott volt, Jasper félve, de próbálta kipuhatolózni az érzéseim okát. Alice pedig majd kiugrott a bőréből, hogy visszakapta barátnőjét, ahogy Emmett is. Körülnézve a családtagjaimon, Esme és Carlisle és fivérem is furcsállták az egész helyzetet, de az örömük nagyobb volt annál, minthogy feltételezésekbe menjenek.

- Bella – ugrott Alice elé vigyorogva. – Most, hogy újra itt vagy megkell ünnepelnünk egy szuper bevásárlással! London csodálatos hely!
- Elhiszem Alice – válaszolta Bella vonakodva, ami kíváncsiságot ébresztett bennem. – De a külsőmtől ellentétbe, alig ha változott volna a véleményem a vásárlással kapcsolatba.
- Ne legyél már ünneprontó!
- Alice, azt hiszem most nem ez a legnagyobb probléma – jegyezte meg Carlisle csendesen, de jót mosolygott lánya túlpörgöttségén. – Bella pár dolgot nem értünk és…
- Most, hogy törpilla alszik már nyugodtan elmondhatsz nekünk mindent – fejezte be Jasper somolyogva.
- Rendben – bólintott zavarban, majd leült, majdnem velem szembe. Szám megrándult az elfojtott mosolytól, hiszen teljesen igaza volt, belsőleg semmit nem változott. Ugyanannyira utál a középpontban lenni, mint régen. – Mire vagytok kíváncsiak?
- Jacobnak mi köze hozzád? – tettem fel a legfontosabb kérdést, ami engem irritált. Az egy dolog, hogy Bella visszajött, de nem értettem, hogy az a bolhás korcs még is miért jött ide. Félek, hogy ezt az elválást már nehezebben viselné Nessie.
- Jacobhoz mentem először, miután eljöhettem Olaszországból – válaszolta csendesen, szemeimbe nézve. – Nem igazán tudtam, hogy pontosan hol keresselek titeket, igazából Daniell csak annyit derített ki, hogy Angliában vagytok. Úgy gondoltam minél csendesebb helyre mentek, de tévedtem. Meg is lepődtem, mikor Jake elmondta, hogy a fővárosban vagytok.

- És hogy fogadta, mikor meglátott téged? – horkant fel Rosalie körmeit piszkálva.
- Nagyon meglepődött és természetesen nem értett semmit. Neki is el kellett magyaráznom mindent, és úgy kértem a segítségét. A falka nem bánt velem vámpírként, mint ahogy azt vártam volna tőlük. Akkor tudtam meg, hogy Jake bevésődött Nessie-be. Ki is akadtam rendesen emiatt, és még mindig nem tudtam megemészteni, de talán majd sikerül. Miután elmondta hol vagytok, ragaszkodott hozzá, hogy ő is jön. Gondoltam, hogy nem véletlen amiért ott hagytátok őt, de nem tudtam La Push-ba marasztalni.
- Ez a Daniell csodálatos képességek birtokában van – mondta halkan tanakodva Carlisle, de igazat adtam neki.
- Daniell nagyon különleges, nincs hozzá fogható. Bármilyen életet vissza tud hozni, egy érintéssel tud egy növényt felvirágoztatni, vagy akár egy lelkileg megcsonkított emberbe szeretetet sugározni. De neki is meg van a rossz oldala. Sajnos, amíg nem tudta a képességét irányítani, ugyanezzel a koncentrációval életeket is ki tudott oltani.
- Egy test és elme ennyi mindent el tudna bírni? – kérdezte Jasper megütközve a hallottakon. Nekem is megdöbbentő volt ezt hallani, és tényleg nincs hozzá fogható.
- Sokat erősödött – rántotta meg vállát Bella hanyagul.
- A legtöbb vámpírnak felerősödik a legerősebb tulajdonsága. Neked van? – Alice izgatottan lehuppant mellé, de erre én is nagyon kíváncsi voltam.
- A képességem nagyon összetett, de majd megmutatom, sajnos nem lehet elmagyarázni.
- Még mindig nem hiszek el valamit – kotyogta közbe Rosalie dühösen és helyéről felpattanva állt Bella elé. – a Volturi csak úgy hagyta, hogy el gyere onnan? Csak úgy?
- Nem olyan gonoszak, mint képzeli nagyon sok vámpír – sütötte le szemeit Bella a gyilkolni való tekintet miatt.
- Nagyon félek tőle, hogy ez nem így van és egyszer csak azt fogjuk észre venni, hogy a Volturi itt áll az ajtó előtt,hogy Nessie-t megöljék! – sziszegte ellenségesen nővérem, de ezt már nem hagyhattam szó nélkül.
- Rose, elég volt! Ha így alakulna…
- De nem fog!
- Ha még is – nem törődtem Bella határozott közbeszólásával, magabiztosan folytattam tovább. – akkor Alice látni fogja, nekem pedig lesz elég időm, hogy Nessie-t a lehető legtávolabbi helyre vigyem innen.
- Aro képessége mindenkiére hat – jegyezte meg Carlisle csöndesen, de ettől a lehetőségtől, hogy a Volturi egyszer megjelenik ő is rettegett.
- Az enyémre nem! – jegyezte meg csendesen Bella, ami sokak számára meglepő volt, kivéve talán nekem nem. Hiszen nekem sem hat rá a képességem, függetlenül attól, hogy vámpír lett. Nyilván ezzel így van Aro és Jane is. Valamiféle megnyugvással töltött el, hogy Aro sose fogja megtudni mi van Bella elméjében, és Jane se tud neki soha fájdalmat okozni.
- Hihetetlen – motyogta elkápráztatva Carlisle.
- Ugye akkor most már itt maradsz Bella? – kérdezte Esme reménykedve. Nem akarta ismét elveszíteni az egyik gyermekét, de erre még én is kíváncsi voltam, bár a nemleges válasz hatalmas szenvedést okozott volna nekem.
- Elméletileg – bólintott Ő, mire Alice ismét a nyakába ugrott.
- Tudtam, hogy egyszer minden rendbe jön!
- Legalább valaki optimistán fogja fel – Rosalie gúnyos megjegyzését mindenki figyelmen kívül hagyta.
- Na, most hogy te is vámpír vagy ideje, hogy bepótoljuk azt a sok bunyót, amit beígértél nekem! – Emmett lelkesedését nem pártoltam, de megakadályozni se tudtam elképzelését.

Pár perccel később Bella és Emmett már a ház hátsó udvarában verekedtek egymással, míg Jasper és Carlisle mellettük elemezték Bella minden egyes lépését. Én az erkélyről figyeltem, de a szokások nem tűnnek csak úgy el, így akárhányszor Emmett Bella felé lendült, görcsösen megmarkoltam a korlátot, felkészülve, hogy megvédjem.

- Nem tetszik ez nekem – szólalt meg Rosalie mellettem.
- Az igazat megvallva nekem sem – mondtam pár perces csönd után.
- Minden túlságosan egybevágó és egyszerű – folytatta Rosalie töprengve és bosszúsan. Tudtam, hogy a félelme Bella visszatérése miatt nem feltétlenül a Volturi, vagy a veszély miatt van. Sokkal inkább a tudat, hogy Nessie-nek visszatért az igazi édesanyja, nővérem félt, hogy immár ő háttérbe fog szorulni, hol ott nagyon is élvezte a helyzetet, hogy a lányom pótanyukája lehet.
- Valami nem stimmel – bólogattam, de nagyon meglepődött, hogy egyet értek vele.
- Pedig ezt nem pont tőled vártam el. Hiszen Bellát már végig kellett volna csókolgatnod, hiszen ő a szerelmed vagy mi – fintorgott, hiszen mai napig nem fogta fel, hogyan tudtam beleszeretni egy emberbe. Nem fogta fel, de elfogadta, úgy se volt más választása anno.
- Már nem csak a szerelmes vámpír vagyok Rose. Van egy gyerekem, akit megkell védenem, ha kell, akkor tőle – fejemmel a feleségem felé biccentettem, aki nevetve ugrott el Emmett újbóli csapása elől. Megkellett hagyni, nagyon ügyes volt. Titkon elámultam kecsességén és szépségén, de nem akartam kimutatni. Féltem, ha engedek az érzéseimnek, akkor vak leszek és nem tudok majd vigyázni Nessie-re.
- Kétlem, hogy Bella tudná bántani. Még is csak az anyja – ismeretlen tapasztalatok révén, de jól tudta, hogy egy anya sose tudná bántani a gyerekét.
- Akkor is rossz érzésem van vele kapcsolatba, és sajnos Nessie védelme mellett eltörpül a szerelem.
- Sajnos? – húzta fel szemöldökét cinikusan, mire felhorkantam. – Ezek szerint még is csak minden vágyad az, hogy ugyanaz legyen köztetek, mint régen. Vagy, hogy ugyanolyan boldogak legyetek, mint a nászúton.- nem tudtam rá mit mondani, amit igennek vett. Gondolatban szánalmasnak tartott, és annak is éreztem magam. De percről percre, amint őt nézem, erősödik a hiánya is. Az agyam hátsó része figyelmeztet, de ez háttérbe szorul addig a pár pillanatig, amíg őt nézem vágyakozva.

- Nessie-t holnap már elkéne vinni az iskolába – mondtam hirtelen, aminek hatására egyből elfelejtette Bellát.
- És arra akarsz kérni, hogy vigyem én? – mosolygott, mire bólintottam. – Nem mész a kórházba?
- Még nem tudom – léptem hátra, mikor láttam, hogy befejezték a versengést egymással. Emmett hangos szitkozódással tápászkodott föl, és ilyenkor örültem, hogy Nessie már alszik. Nem szerettem, ha Emmett a jelenlétében káromkodik.
- Rendben – bólintott, majd távozott a szobámból. Hálás voltam neki, kellett egy kis magány. Sóhajtva terültem el az ágyon, majd kezdtem a plafont bámulni.

Koncentrálni kezdtem, és reméltem, hogy Nessie már alszik, de megnyugodhattam. Hosszú idők óta végre boldog mosollyal az arcán aludt, és álmai is derítőek voltak és örömtelik. Jacob mellette hangosan horkolt, amit nem helyeseltem, de tisztában voltam vele, hogy nem fogom tudni egy könnyen elszakítani őket egymástól. Most, hogy újra együtt vannak… lehetetlen lesz. Becsuktam a szemem és lassan dúdolni kezdtem egy altatót, amit már nem tudom mikor idéztem fel magam szándékosan utoljára. Furcsa volt, nem jutott mindig eszembe egy-egy sor folytatása, de betudtam annak, hogy Bella a közelben tartózkodik így nem tudok rá teljesen odafigyelni, habár ennek már reflexből, gondolkodás nélkül kellett volna jönnie.

Te nem látsz s én
nem látlak téged
érzem, hogy a végzet,
mint fal köztünk áll
tán milliószor elmentünk
már egymás mellett
tudom azt, hogy holnap
újból

Visz az út rohanok
szívem úgy zakatol,
mert tudom azt, hogy
te vársz még rám valahol

A szavakat önkéntelenül kezdtem mormolni, és sok hallott szám szövege kapásból jöttem belőlem.

Miért hagytál így el?
Miért nem kérdezel?
Nem szólsz hozzám már,
Nem vágysz már úgy rám,
Ahogy én még Rád!
De tudnod kell, hogy fáj,
Ez nem szűnik meg már,
A szívem mindig vár!


Hallottam a lépteket, amik a szobám felé vették az irányt, de a vendéget csend vette körül, így nem volt nehéz kitalálnom, hogy ki fog betérni hozzám. Megéreztem a jellegzetes frézia illatot, de nem hagytam abba, tovább dúdoltam a számot. Az ajtó kinyitódott és azonnal magamon éreztem a tekintetet. Abbahagytam a halk éneklést, majd kinyitottam szemeimet, ami egy szomorú arany szempárba ütközött.

tudom, tudom nem lett nagy fejezet, de azért remélem tetszett :) véleményezzétek :D a két szám : Kasza Tibi: Nem kell más
LL. Junoir- Mondd el

Napkelte 4. Fejezet

Hm, igen xD nos, eléggé hamar jött, tulajdonképpen csak egy fél nap választja el a két fejezet egymástól xD azért jó szórakozást :D és így legalább nem kell senkinek parókát lopnom XD

A feleségem nem volt olyan, mint ahogyan én emlékeztem rá, még is ugyanaz volt, akit én szerettem. Karcsú alakja még mindig a lépcső alján toporgott, fehér bőre immár nem ütött el a miénktől, de gyönyörűbb volt, mint bármelyik elképzelésemben. Barna haja lágyan omlott le vállaira, és keretezte szív alakú arcát. Ugyanolyan gyönyörű volt, mikor még élt, azzal a kis eltéréssel, hogy arany szemei meg-meg rebbentek engem nézve.
Két féle én küzdött bennem. Egyrészt ott volt a szerelmes férfi, akinek érzései egy cseppet sem változtak az irányába és legszívesebben a karjaiba zárta volna a halott angyalát. Viszont volt egy másik felem, és – sajnos- a dominánsabb részem, aki mindentől és mindenkitől védi a gyermekét. Nessie-nek talán felfogni sem volt ideje, mikor elindult felém, olyan gyorsan rántottam magam mögé.

-Hello Edward – szólalt meg szépséges hangján, ami már zene volt füleimnek. De szívének dobogása immár megszűnt és soha többé nem fogom hallani többé. – Tudom, hogy hihetetlen…
- Enyhén fejezted ki magad – vágtam szavába hidegen, mire értetlenül összevonta szemöldökét.
- Tudom. De mindent megmagyarázok – apró mosoly kúszott fel arcára, és lépett egyet felém, mire hátráltam. – Nem foglak bántani. És Nessie-t sem – folytatta, miután látta, hogy majdhogynem görcsösen szorítom lányom kezét.
- Apa, nem fog bántani – mondta halkan és megijedve. Elengedtem kezét, mire azonnal elszaladt, de megkönnyebbülésemre nem Bellához, hanem Jacob-hoz.
- Nem tudjuk elhinni, hogy élsz, de egyszerűen boldogok vagyunk! – ugrott a nyakába Alice, amit Bella boldogan viszonzott. Húgom válla fölött még mindig engem nézett, gyakran összekapcsolva tekintetünket, amiben értetlenség csillogott. Nem tudtam felfogni, egyszerűen leblokkolt az agyam. Alice kérdőn és szintén értetlenül nézett rám.
Miért nem öleled meg? Miért állsz még mindig ott?
Nem hibáztattam őt, miért magam sem értettem, még is miért állok ott. Egy pillantás lövelltem a családom felé, akik érdeklődve nézték minden egyes mozdulatomat, majd hirtelen elindultam Bella felé. Szemei hirtelen felcsillantak és mosolyogni kezdett, de nem azt kapta, amit várt. Végig a szemébe nézve elhaladtam mellette, majd felszaladtam a szobámba. Láttam a mélységes döbbenetet és a csalódottságot, de nem foglalkoztam vele. Hogy lehet ezek után még ő így megilletődve akkor mi? Érzelmek sokasága dúlt bennem és nem tudtam, hogy melyikre hallgassak illetve melyik szerint cselekedjek. Teljes káosz volt a fejemben és a rengeteg gondolat sem segített, hogy legalább valamennyire tisztán lássak. Az egyetlen, amit még egyelőre elég volt felfognom az volt, hogy Bella él és itt van. Az erkélyen meredtem az erdőre, és élveztem a nap sugarait a bőrömön, miközben szorításommal majd összeroppantottam a korlátot. Mélyeket lélegezve próbáltam lenyugtatni magam, mikor hallottam, hogy nyílt az ajtó.

- Edward?!
- Most menj el, jó? – kértem őt halkan, még nem álltam rá készen, hogy kommunikáljak vele.
- Beszélnünk kell – mondta szinte könyörögve, mire vontatottan megfordultam és rá néztem.
- Egyelőre a családnak és a gyerekednek tartozol magyarázattal nem nekem – szavaim gúnyosak voltak és kemények, amivel meg is bántottam őt.
- Tudom, hogy egyszerűen elképesztő és…
- Bella – nevét könnyedén mondtam ki még is volt benne valami fájdalom – az-az elképesztő, hogy kórházban dolgozok. Az, hogy te élsz felfoghatatlan!
- Kórházban dolgozol? – akadt el a szava, szemeiből pedig büszkeség áradt.
- Igen, de ez semmi ahhoz képest, hogy az elméletileg halott feleségemmel most itt beszélgetek – akaratom ellenére emeltem fel a hangom, ami számára is nagy meglepetés volt, hiszen vele szemben sose ütöttem meg magas hangnemet.
- Értem – bólintott megbántódva, mire rosszul éreztem magam, még sem volt teljes bűntudatom. Hihetetlenül mérges voltam rá.
- Hogy képzelted ezt Bella? Hogy lehetsz ilyen kétszínű?
- Én? – kérdezte döbbenten, de ezzel csak azt érte el, hogy a dühömet mindenestől rá zúdítottam.
- Senkit sem akartál megbántani sose, aztán még is azoknak okozod a legnagyobb fájdalmat, akik mindennél jobban szeretnek téged!
- Ha végighallgatnál, akkor elmagyaráznám! – hangja esdeklő volt, biztos voltam benne, ha ember lenne már rég könnyeivel küszködve, de így csak kezei remegéséből feltételezhettem. Nem akartam megbántani, de nem tartottam jogosnak, amit tett.
- Nem nekem tartozol magyarázattal már mondtam, hanem a gyerekednek, aki már öt éve szenvedett a hiányodtól! – köptem ki mérgesen.
- Már mindenkivel beszéltem már itt vagyok két órája – mondta halkan, de nem tudtam rá válaszolni, mert lépteket hallottam meg gondolatokkal társulva. Lenyomva a kilincset Jasper jelent meg, mire megnyugodtam. Legalább nem Nessie.
- Bocs a zavarásért és tudom, hogy sok megbeszélni valótok van, de legalább ne a gyerek előtt balhézzatok! Nessie teljesen kiborult, hogy így viselkedsz vele Edward! – kért meg, mire Bella vádlón kapta rám tekintetét. Nem éreztem jogosnak, hiszen ő mit tett öt évig? Bármiféle szó nélkül rohantam el mellette, majd a konyhába mentem, ahol lányom a pulton ülve pityergett Esme-ék társaságában. Könnyes szemeit rám emelte, majd fejét lehajtotta és kezeit tördelni kezdte. Anya és a nővérem csúnyán néztek rám, mire halkan elküldtem őket.

- Ness?!
- Nem örülsz neki, hogy itt van anya? – kérdezte halkan hüppögve. Sóhajtva léptem elé és simítottam meg arcát, letörölve könnyeit.
- Dehogynem örülök – félig igaz volt, de aztán a lelkiismeret elemi erővel csapott le rám, amikor eszembe jutottak Jasper reggeli szavai. Mélyet sóhajtottam, majd felemelve kislányom fejét a szemébe néztem. – Na, rendben van, furcsán érint, hogy ennyi év után váratlanul megjelent. De csak érted aggódok!
- Én örülök neki, hogy anya itt van, tök mindegy, hogy ennyi év után jelent meg, de a lényeg, hogy itt van újra velünk és most már nem fog minket elhagyni! – válaszolta hevesen, a legnagyobb megdöbbenésemre. Nem gondoltam volna, hogy valaha Nessie fog szinte nekem támadni az anyukája miatt. – Azt hittem szereted anyut – csordult ki ismét egy könnycseppje, mire türelmetlenül letöröltem.
- Ness, ez ennél bonyolultabb, de persze, hogy szeretem. De egy ilyen dolgot a felnőtteknek nehezebb feldolgoznia, főleg nekem. Az anyukád nekem a világot jelentette, és az, hogy öt teljes évig hagyta, hogy abban a tudatban éljek, hogy halott sok mindent megváltoztat.
- Miért nem tudsz örülni neki? – kérdezte ismét élesen, szemében erős váddal.
- Nessie ezt te nem értheted! – mondtam neki kicsit szigorúbban.
- Hogyne érteném, nem vagyok hülye! – vált hangja erősebbé és hangosabbá. – Már nem szereted és elakarod küldeni!
- Ez nem így van és ne kiabálj velem! – kértem őt, de egyre dühösebb lettem.
- De! Elfogod küldeni, csak mert te már nem szereted! – leugrott a konyhapultról, de elkaptam kezét, mielőtt elrohant volna. – Önző vagy apa! – kiabálta.
- Nem értheted a felnőttek dolgát, így ne is szólj bele! – keltem ki magamból, mire megdermedt. – Gyerek vagy még Nessie, innentől kezdve pedig elvárom, hogy ne szólj olyanba, amit nem tudsz felfogni!
- Utállak – suttogta hüppögve.
- Az apád vagyok Reneesme! – sziszegtem, de annyira ledöbbentem a szavaitól, hogy apró kezét kitudta rántani szorításomból.
- Miért nem te haltál meg és nem anya? - ordította, mire összeszorítottam kezeim ökölbe szorultak.
- Legalább nem kellene elviselnem téged – sziszegtem, majd hátat fordítva kivágtattam a konyhából egyenesen az erdőbe. Hallottam még kislányom kétségbeesett kiabálását, de nem törődtem vele. Túlságosan mérges voltam, de mihelyst elértem a kedvenc helyemet összezuhantam.

Nem tudtam elhinni, hogy így beszéltem vele. Nem hibáztattam, amiért nem értette meg ezt a dolgot kettőnk között. Kezeimbe temettem arcomat, majd mérgemben a földbe csaptam. A távolban már a nap lenyugodni készült, a pillanatot kiélvezve hunytam le a szememet, és éreztem, hogy dühöm csillapodni kezdett. Az agyam percről percre higgadtabbá vált és lassan kezdtem elgondolkozni a délutánon. Éreztem, hogy a két legfontosabb nővel az életemben elvetettem a sulykot, még is valamennyire jogosnak éreztem. Tudtam, hogy Nessie nem érdemelte meg, hogy így beszéljek vele, de mikor azt mondta, hogy utál olyan volt, mintha tőrt szúrtak volna a szívembe. Elhittem, hogy Bella feltűnése rá nagyon jó hatással volt, hiszen egy kislány számára maga a csoda, ha a halott anyukája hirtelen feltámad és visszajön hozzá. Én is érezhettem volna, ezt a boldogságot és a lényem egy része érezte is ezt. De rosszat éreztem, rossz előérzetem volt Bellával kapcsolatba. Egyszerűen a lányomtól akartam óvni, hiába tudtam, hogy sose tudná bántani.
Remegő kezeimmel beletúrtam a hajamba, majd az előttem elterülő apró tóba néztem. Láttam az összeomlott tükörképemet, talán még rosszabbul néztem ki, amikor még úgy tudtam, hogy Bella halott. Szemeim feketék voltak az érzelmi kavalkádtól, ami lezajlott bennem, zaklatott voltam az események hatására. Kíváncsi voltam, mérhetetlenül, hogy megtudjam hogyan lehetséges ez. De csak egy kicsit. A másik részem, aki viszont tele volt aggályokkal és félelemmel, bizalmatlanul küldte volna el, minél távolabb a lányomtól. Ezt Nessie jól látta bennem, hogy volt egy efféle szándékom. Teljesen össze voltam zavarodva, semmit nem értettem már. Nyögve temettem kezeimbe arcomat, majd gyenge fuvallatot éreztem meg magam mellett. Orromba kúszott a már jól ismert levendula és frézia illat keveréke, mire lassan felnyitottam a szemem. A tóban visszatükröződött Bella alakja, ami mellettem állt és sajnálkozó, de egyben mérges pillantással jutalmazott.

-Szép hely – jegyezte meg, mire biccentettem. – Miért egy tó lett a kedvenc helyed? – hangja igazi kíváncsiságról árulkodott, kivételesen nyugodt voltam. Nem csodálkoztam, szegény kislányomon már kitöltöttem a mérgem.
- Olyan hely kellett, ami még véletlenül se rád emlékeztet – vallottam be, mire bűntudatosan elhúzta száját.
- Hogy beszélhettél így Nessie-vel? – kérdezte hirtelen, szemeiben mindenféle helytelenítés volt.
- Kitűnően megvoltunk, amíg meg nem jelentél – válaszoltam neki, mire összefonta karjait és leült mellém. Szemem sarkából rá néztem, és a szerelmes felem vágyakozva nézett arcára.
- Beszélhetünk? – kérdezte apró csönd után. Felsóhajtottam, hisz úgyse fog békén hagyni, amíg meg nem magyaráz mindent és talán én is választ kapok néhány kérdésemre.
- Nem fogsz békén hagyni.
- Eltaláltad – mosolygott, mire délután óta most először megpróbáltam olvasni a fejében. Hiába, ugyanolyan falakba ütköztem, mint anno. Csalódott voltam, azt reméltem, hogy legalább ha vámpírrá változik, akkor ez megszűnik. Ismét tévedtem, de már lassan kezdtem megszokni, hogy vele kapcsolatban mindenben tévedek.
- Ugyanolyan makacs vagy, mint régen – mondtam, mire elkuncogta magát.
- Köszönöm.
- Sok mindent meséltél a vámpír létről, de az, hogy ilyen azt sose gondoltam volna. Hogy akarhattál megfosztani ettől a csodálatos léttől?
- Még a szomjúságot is csodálatosnak látod? – nem rejtettem el meglepődésemet.
- Ez emlékeztet rá arra, hogy mi vagyok. Nem mondom, hogy jó érzés, de igenis látok benne jót.
- Látom a fura észjárásod nem változott – jegyeztem meg epésen, mire elnevette magát. Csodálattal hallgattam csilingelő kacagását, és most éreztem igazán, hogy ezt vette el tőlem öt évre. A hiányérzet szétáradt bennem, és legszívesebben megöleltem volna, hogy érezzem, ismét mellettem van.
- Akkor mesélj – intettem felé nagyvonalúan. – Magyarázattal akarsz szolgálni, akkor várom.
- Eddig azt vettem észre, hogy nem érdekel – nézett rám kétkedve.
- Csupán nem én vagyok most a legfontosabb, hanem a kölyköd, akit magára hagytál – akaratlanul mondtam gyűlölködve, nem volt szándékos, de nem tudtam megállni.
- Igen, de neki elmagyaráztam azt, ami rá tartozik. De te vagy a legfontosabb – lehelte. – És fáj a viselkedésed, nem tudom megérteni – szemébe fájdalom vegyült és hitetlenkedve rázta a fejét. – Igazából mindenre felvoltam készülve, de erre nem. Ez a távolságtartás…
- Hol voltál öt évig? – vágtam a szavába keményen.
- Olaszországban – nyögte ki nyelve.
- Mi? – kérdeztem és zihálva felpattantam.
- Hadd magyarázzam meg! – kért, és megfogta kezeimet. A bőre érintkezve az enyémmel szikrázott és elkaptam. Megbántódást mutatott, majd újra belekezdett. – Én se gondoltam volna, hogy mindez lehetséges. Valahonnan a Volturi tudomást szerzett arról, hogy meghaltam. És egy új vámpírnak elképesztő képessége az, hogy életet tud lehelni egy halottba. Tudom, hogy hihetetlen, de így van! Daniell-nek tényleg ez a képessége és feltámasztott. De már vámpírként ébredtem fel. A méreg, amit belém juttattál a szülés után, hatott, csak akkor nem eléggé. De mihelyst felkeltem a tűz emészteni kezdett és röpke két nap után felkeltem, immár vámpírként. A volturi mentett meg.
- Ez nem lehet igaz – ráztam meg fejemet.
- Ez négy éve történt. Hálás voltam nekik, de jól tudtam a szabályokat. Nem tudhatták meg Nessie létezését. Megmondtam nekik, hogy vissza akarok térni hozzátok, de Aro felismerve a képességemet nem engedett el, azok után, hogy ők támasztottak fel! Kompromisszumot kötöttem vele. Három évig velük ez volt az egyesség.
- Úgy élték, mint ők? – kérdeztem felhördülve, de megrázta fejét nagy megnyugvásomra.
- Szerencsére nem. Aro egyáltalán nem olyan gonosz, mint amilyennek látszik. Daniell kiderítette, hogy hol vagytok és fogalmad sincs, hogy mennyire rossz volt tőletek távol maradni. De nem tehettem mást, nem tudhatják meg, hogy mi történt pontosan.
- És mit hazudtál, hogyan haltál meg?
- Azt mondtam, hogy autóbalesetem volt – sütötte le szemeit.
- És ennyi? A három év letelte után pedig pusztán eljöttél és megkerestél minket? – kérdeztem még mindig hitetlenkedve. A volturi ennél alaposabb.
- Igen – jelentette ki határozottan. Most már legalább tudtam, hogy miért nem jött hamarabb. Egyszerűen óvta a gyerekét. Hirtelen hálát éreztem iránta, nem bírtam volna elviselni, ha elszakítják tőlem Nessie-t, ne adj isten a volturi meg is ölné!
- Most nekem… gondolkoznom kell – mondtam akadozva, mire bólintott. Sóhajtva hátat fordítottam neki, de hangja megállított.
- Nekem is lennének kérdéseim.
- Ígérem kapsz majd te is válaszokat. Úgyse tűnsz el megint – néztem vissza. Mosolyogva bólintott, majd hirtelen arca komorrá vált, és duzzadó ajkait beharapta. – Mi az?
- A viselkedésed nem tudom, hogy… az érzelmeidet mutatják-e. De igaz? Nem szeretsz már?
- Teljesen mindegy mit csinálsz.. az érzéseim irántad soha nem fognak megváltozni! – nem vártam meg válaszát, visszamentem az erdőbe, majd futva elvesztem a rengetegbe.

folyt. köv. nem tudom mikor xD :D írjatok komit, kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok a fejezethez :D:D

Napkelte 3. Fejezet

Alice reggel időben felkeltette Nessie-t, hogy el tudjon készülni a suliba, míg Esme reggelit készített neki.
-Nessie mostanában sokkal jobban alszik – pillantott rám mosolyogva.
- Igen én is észrevettem. Örülök neki – bólintottam, majd megmasszíroztam orrnyergemet. Mindig is gondoltam, hogy az apaság nem valami könnyű munka, de hogy vámpír létemre is kikészítsen azt viszont soha nem tudtam volna elképzelni. Még is, ismeretlenül fáradtnak és nyúzottnak éreztem magam.
- Minden rendben?
- Igen – mondtam. – Csak… zavar, hogy Jacob idejön, nem tudom miért, eddig mindig felhívott és ennyi volt, amit beszélt Ness-sel, így beszéltük meg. Nem jönne ide, ha nem lenne komoly a dolog.
- Vagy csak már nem bírja az unokám hiányát. Nem felejtheted el Edward, hogy bevésődött. Ez pedig…
- Tudom mit jelent, és hála Jake-nek szinte én is átéreztem, hogy mekkora fájdalmat okozott neki ez az elválás. De muszáj volt.
- Nem hiszem, hogy bárki könnyen viselné, ha elszakítanák tőle a másik felét – jelentőségteljesen nézett rám szomorú szemeivel. – Edward! Nem szeretnél visszamenni Forks-ba?
- Minek? – hülye kérdés volt, de egyelőre nem akartam kimondani.
- Edward… Bella megérdemli, hogy néha meglátogassuk, de te már öt éve nem voltál ott. Olyan messzire elkerülted azt a helyet, ahogyan csak lehetséges. És Charlie-t is meg kéne nézni. Bella érdemel ennyit – még többet is érdemelne, tettem hozzá magamba, de egyedül képtelennek éreztem rá magam.
- Bár öt éve… de még képtelenek lennék rá. Túl friss még – motyogtam magam elé, mire megértően bólintott. – De igazad van. Ennyit megérdemel – álltam fel a székről, majd hallottuk, hogy Alice felsikolt. Nem tudtam, hogy az elhatározásom, vagy más váltott ki belőle ilyen reakciót, de a következő pillanatban, már előttem állt lányommal a karjában.

- Komolyan vissza akarsz menni?
- Mit szólsz hozzá Ness? – néztem kislányomra, aki értetlenül kapkodta a fejét közöttünk. – Elszeretnél menni meglátogatni anyut? – Nessie sose látta az anyja sírkövét, nem szerettem volna ilyennek kitenni, de talán még közelebb érezné magát hozzá, ha még is csak megnézné. Szabad akarata volt, ő döntött, de féltem a válaszától. Még is erősebbnek éreztem volna magam, ha ott van mellettem, a közvetlen közelemben.
- Nem tudom – mormolta, majd lemászott Alice öléből. Mindketten döbbenten néztünk rá, majd rögtön utána mentem. Meglepetten torpantam meg, mikor megláttam, ahogy Nessie apróra összekuporodva bújt oda fivéreim közé, akik nyugtatva simogatták.
- Ness, ez egyáltalán nem kötelező, sőt bármikor elmehetünk oda – magyarázta neki Emmett, nem mintha én nem tudtam volna neki elmondani. Nem értettem még is, hogy Ness miért menekült el szinte tőlem és Alice-től és miért pont a két fivéremhez kötődött ilyenkor. Nem értettem, teljes homályba veszett ez a válasz.
- Nem biztos, hogy még készen állsz rá – nézett rá Jasper, mire felnyögtem. Jól tudtam, hogy a kislányomnak mekkora fájdalmat kellene majd átéreznie, de talán neki könnyebb lenne úgy, hogy nem ismerte. Még is a legjobban talán az ütött meg, hogy Nessie nekem semmit nem mond. De miért? Féltékeny és irigy voltam a testvéreimre, amiért ők mindent tudtak.
- De akarom.
- Biztos törpicúr? – Emmett-tet még sose láttam ennyire aggodalmaskodónak és tapintatosnak. – Várhatunk még ezzel.
- Apának szüksége van rám – motyogta pontosan olyan önzetlenül, mint hajdan az anyja. Mellbe vágtak a szavai, hiszen annyira hasonlított Rá. Kíntól eltorzult arccal sétáltam a garázshoz, majd mély levegőt véve neki támaszkodtam az autómnak. Felnyögtem a fájdalomtól, ami ismét ránehezült a mellkasomra, térdeim alighanem felmondták volna a szolgálatot, ha nem hallom meg saját nevemet.

- Edward minden rendben? – fogalmam sem volt róla Jasper miért kérdez tőlem ilyet, nagyon jól érezte, hogy mi van velem.
- Persze – sóhajtottam föl, majd kiegyenesedtem és kimérten rámeredtem. – Csupán fel nem fogom, hogy Ness…
- Tudom, hogy mire akarsz kilyukadni és elmagyarázom, csak mielőtt félre értésekbe esnél. Ha valamiben, akkor ebben a tökéletes párt alkottátok Bellával – nevének kimondására, nyugalomhullámra volt szükségem, hogy ne tudjak ismét összezuhanni. – Nessie nagyon jól tudja, hogy mennyire fáj Bella hiánya. Épp ezért nem akar traktálni kérdésekkel, de fogalmad sincs, hogy ő neki mennyire hiányzik. Talán életedben először de most voltál a legönzőbb. Nem vetted észre, hogy a te fájdalmad a gyerekedre is kihat, csak veled ellentétben neki valamilyen szinten könnyebb, hisz nem ismerte az anyját. Ezért fordult hozzám és Emmett-hez, tudta, hogy bár szerettük Bellát, még sem álltunk annyira közel hozzá. Nap, mint nap beszélünk neki róla, ő pedig elmondja minden félelmét, bánatát, az érzéseit. Nessie magát okolja a történtekért, azért, hogy te szomorú vagy. Hiába próbálod erősnek mutatni magad, a gyereked nem csapod be. Sajnos ebben az anyjára ütött, hihetetlen megfigyelő képessége van. Beléd lát, minden egyes szavadban hallja a hiányérzetet és a magányt. De tudja, hogy az édesanyja részben miatta halt meg, és szörnyű bűntudata van. Ezért nem készült még fel, hogy elmenjen oda, ahol mindez megtörtént, félne, hogy bár képletesen is, de Bella haragudna rá, hiába magyarázzuk neki, hogy ez lehetetlen, nem fogja fel és nagyon makacs. De megteszi, még ha nehezére is esik. Megtenné érted, hogy veled menjen, csak mert neked szükséged van rá. Ennyi a magyarázat, hogy most miért hozzánk jött és nem egyből a te karjaidba ugrott.
- Milyen kicsi és már is mennyire jól észreveszi a dolgokat – mormoltam, mert még mindig döbbenten álltam.
- Őszintének kell lenne veled, és így cserébe tőle is elvárhatod ugyanezt – fejezte be Jasper, mire bólintottam. Igaza volt, féltettem Nessie-t az igazságtól, a valóságtól, szerettem volna, ha megmarad egy álomvilágban inkább, még ha nem is olyan, mint amilyennek én akartam volna. De igazat adtam fivéremnek, nem csodálkozhatok, hogy a kislányom nem volt velem őszinte, én se voltam vele mindig.
- Úgy tűnik széthullik a családom – irónikus hangomra visszafordult, és belenézett gúnyosan szikrázó szemeimbe. – A szerelmem halott, miközben itt kellene lennie, a lányom pedig színészkedik előttem, és nem őszinte. Lehetne még ennél rosszabb? – nyögtem fel elkeseredetten és kezeimbe temettem arcomat.
- Azt hiszem igen – mérgesen kaptam fel a fejemet, és lassan oldalra néztem.
- Jacob – biccentettem felé, míg Jasper vigyorogni kezdett.
- Üdv, úgy látom még ennyi év sem tudta megváltoztatni benned ezt az önsajnáltató modorodat – kezdte ismét azzal az idegesítő hangnemével.
- Próbálok rólad nem tudomást venni, de elég nehéz lesz, ha a lányom körül fogsz lebzselni ismét, ami reméljük nem lesz túl hosszú idő igaz? – élesen néztem rá, mire elmosolyodta magát. Az idő rajta sem fogott, ugyanolyan volt, mint öt éve. Ugyanaz a testalkat, ugyanaz az idegesítő stílus és ugyanaz az orrfacsaró bűz. Rosalie oda meg vissza lesz, ha megérzi. De nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ide fog jönni. Gyanús volt nekem.
- Most szerintem Nessie a legkisebb problémánk – nem tetszett Jasper kijelentése, de volt benne némi igazság. – Mit keresel itt Jacob?
- Ezt majd odabent elmesélem, de előbb lenne egy fontos dolgom.
- Tudod mit, adok neked egy fél nap engedményt – fintorogtam, de meg kellett tennem. – Nessie nem jár iskolába, beteg, talán egy kicsit még meg is tudnád gyógyítani. Várj azzal a vallomással, amíg vissza nem érünk Carlisle-al a kórházból – igazán nagyvonalú voltam ehhez kétség sem fért. – De ajánlom, hogy nyomós okod legyen rá, hogy itt vagy! – szúrósan néztem rá, de csak önelégülten vigyorgott. – Délután itt leszünk, ki fog sütni a nap, nem maradhatunk a városba Carlisle-al – magyaráztam Jasper értetlenkedését látva.
- Te már kórházban dolgozol? – horkant fel Jacob, de csak megforgattam szemeimet.
- Világosítsátok fel a blökit, hamarosan jövünk – intettem testvéremnek, aki csak bólogatott. – Vigyázz Nessie-re! – utasítottam Jake-et, aki csak gondolatban szidott, hogy miért kérek tőle ilyet, amikor amúgy is megtenné.

Grimaszolva pattantam be a kocsiba, hogy mihamarabb a kórházba érjek. Felkavart Jacob Black feltűnése és azon kívül, hogy a lányom miatt jött ide, más okot nem találtam. Tényleg nem bírta volna tovább? Kétlem, hiszen akkor már hamarabb jött volna. Nem értettem és semmi magyarázat nem volt rá. Próbáltam nem rá gondolni, de a teendőim mellett az agyam egy hátsó része ezen agyalt.
- Jó napot! – hallottam meg egy vékony hangot, mire meglepetten megfordultam. – Az apámat keresem.
- Jó napot – mosolyogtam a szelídségén, annyira ártatlannak tűnt. – Hogy hívják az édesapját?
- James Timeser.
Láttam rajta, hogy majd összeesik az aggódástól, így megpróbáltam megnyugtatni.
- Ne aggódjon, az édesapja jól van. Akivel karambolozott rosszabb állapotban van.
- Nagyon félek, hogy elveszítem, ő maradt már csak a családomból – könnyeivel küszködött, barna szemei könyörögve néztek.
- Nem lesz semmi baja, pár hét és tökéletes egészségnek fog örvendeni.
- Köszönöm – mosolygott halványan, mire biccentettem.

Carlisle épp egy műtétet végzett el, szerencsére semmi komolyabb probléma nem volt most, nyugodtan tudtam lézengeni a folyosókon és rögtönözve segíteni, akinek szüksége volt rá. Az egész nap így telt el, bár segítettem az embereknek, még is csak testben volt ott. Az agyam teljesen máshol járt. Hol Jacob miatt törtem a fejem, hol Nessie miatt. Jaspernek igaza volt, önző módon viselkedtem, de szembe kellett néznem a múlttal. Ő… meghalt, miattam és ennek viselnem kell a következményeit. Öt éve megfogadtam, hogy csak a lányom boldogsága lesz az első, de csak most vettem észre, hogy egy olyan életet akartam neki teremteni, amiben egyáltalán nem boldog. Szüksége van az édesanyjára, és ezzel egyúttal fel kell adnom ezt az énemet. Bele kell törődnöm, a lányom érdekében, hogy nincs többé. Ha nehéz is lesz, de mindent megkell tennem, hogy Nessie boldog legyen. Még ha nekem ez fájdalmakba is fog kerülni.
Nehezen ugyan, de lassan elkezdtem felemlegetni magamban a nevét, amit már nagyon régóta nem tettem meg. Hagytam, hogy az emlékek elárasszanak és minden egyes pillanat, amit vele éltem át ismét a hatalmukba kerítsenek. Halott szívem majd meghasadt az emlékekbe, amikor láttam magam előtt szív alakú arcát, barna szemeit, amik mindig bizalommal tekintettek rám, ragyogó mosolyát, ami szinte már szükségessé vált az életemben.

-Edward? – felkaptam a fejem Carlisle aggódó arcára, és csak most tudatosult bennem, hogy összerogytam a székre. Nem bírtam a terhet, ami rám nehezült, de megkellett szoknom. – Minden rendben?
- Igen – motyogtam halkan, majd akadozó lélegzettel felálltam. – Ideje indulnunk.
- Tudom, téged kerestelek – mosolyogta halványan, de nem tudta elrejteni aggódó gondolatait.
- Jól vagyok – bíztattam, de látszólag nem akart hinni nekem.
- Biztos? Ha bárkivel beszélni szeretnél akkor…
- Tudom, de nincs semmi baj. Illetve lenne egy kérdésem – torpantam meg, és kifürkészhetetlen arccal meredtem rá. – Nessie tőled is szokott az édesanyjáról kérdezgetni?
Láttam rajta a döbbenetet átsuhanni, majd elszégyellte magát.
-Nem haragszok rád Carlisle – mondtam, mire bűnbánóan elhúzta száját.
- Nessie inkább az édesanyja egészségére volt kíváncsi és azokra az időszakokra, amikor teherbe esett.
- Magát okolja – nyögtem ki elszörnyülködve. Le se tagadhattam volna, hogy az én gyerekem.
- Mindannyian próbáljuk meggyőzni, hisz ő nem tehet semmiről, de makacs – halványan mosolyogni kezdett, hisz ez az, ami Őt is nagyon jellemezte.
- Nem fogjátok tudni az ellenkezőjéről meggyőzni, legalább is, nekem kell beszélnem vele erről.
- Bár nagyon sok mindent tud, azt hiszem sok kérdése lenne még. Amire csak te adhatsz neki választ. De nem meri tőled megkérdezni, nagyon jól tudja, hogy mennyire fáj neked.
- Beszélek vele – nyeltem, mire büszkén bólintott.
- Vannak helyzetek, amiből egy apa nem szabadulhat és gyakran mindent fel kell áldoznia, csak a jó cél érdekében – magyarázta már a kórházból kifele menet.
- Igen – leheltem magam elé, de meg is lepődtem. Carlisle vagy nagyon jól ismer, és éppen arra próbált rávezetni, amire én már rájöttem a kórházban, vagy csak nagyon jól ismeri az emberi természet eme oldalát.
Beültünk a kocsiba – miután megtudtam, hogy Rosalie hozta el apát reggel, mielőtt vásárolni indult volna – majd nagy sebességgel kezdtem hazafele menni.

-Nem is mondtam! – szólaltam meg hirtelen. – Jacob itt van.
- Már? – húzta fel szemöldökét csodálkozva.
- Én is eléggé meglepődtem, mikor ma reggel megjelent – mormoltam nem valami nagy kedvvel.
- És hagytad, hogy Nessie-vel maradjon? – kuncogta el magát, ami engem is mosolygásra késztetett.
- Kénytelen voltam, és amúgy se tudtam volna őt megakadályozni. De persze elmagyaráztam neki, hogy nem kell sokáig itt maradnia és bízom benne, hogy fontos dolgot akar közölni – szavaim vészjóslóan csengtek, Carlisle nem tudta megállni nevetés nélkül.
- Eltudom képzelni, hogy megfenyegetted szegényt!
- Nessie-re nem lesz jó hatással, hogy ennyi idő után ismét megjelent Jacob. Ismét szomorú lesz, ha majd el kell hagynia.
- Nem muszáj elmennie – komorodott el Carlisle.
- Jake-nek meg van a saját élete, Forks-ban és ott a családja, a falkája.
- Állítása szerint, már Nessie a családja – rántotta meg vállát, mire felmordultam.
- Nem lesz az – jelentettem ki határozottan, majd felsóhajtottam. Leparkoltam a ház előtt, majd gyorsan bementünk. Mihamarabb túlakartam esni rajta. Carlisle csak jót mosolygott, aztán a nappaliba mentünk.

- Sziasztok! – köszöntünk egyszerre, mire felkapták fejüket. Mindenkin fura döbbenet árulkodott, majd Jacob-ra néztem.
- Halljuk – intettem felé, mire zavartan megköszörülte torkát.
- Üdv Jacob – biccentett felé Carlisle udvariasan, amit Jacob kitörő örömmel fogadott. Megforgattam szemeimet, majd türelmetlenül néztem rá.
- Jacob, mit keresel itt? – kérdeztem ismét, de csak fészkelődni kezdett. Gondolatai zavarosan voltak, akár csak a többieké. – Történt valami Forks-ba?
- Így is mondhatjuk – rándult meg szemöldöke.
- Ti már tudjátok? – néztem a többiekre, akik felettébb csendben voltak. Még Rosalie is lesunyta fejét, mikor ránéztem és idegesen tördelni kezdte ujjait. Emmett és Jasper egymásra néztek, Alice pedig levakarhatatlan vigyorral ült anya mellett, aki nagyokat nyeldesett. – Mi történt?
- Na, jó elmondom, de ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni – nézett rám Jacob határozottan. Kezdtem ideges lenni, és az sem segített, hogy Nessie nem volt itt.
- Hol van Nessie? – kérdeztem visszafolytott dühvel, mire lehajtotta fejét. – Hol van? – kiáltottam, miközben éreztem, hogy egyre mérgesebb lettem, és a pánik is eluralkodott rajtam.
- Apa! – hallottam meg hirtelen Nessie kacagó hangját, mire mélyet sóhajtottam és felkaptam. Érdekes volt a helyzet, Nessie eddig mindig már az ajtóban toporgott, amikor hazajöttem, és az volt az első, hogy a nyakamba ugrik. És hogy-hogy nem Jacob-bal volt sülve-főve? Nem értettem és össze voltam zavarodva, de ha a lányomnak nincs baja, akkor én is jól vagyok. A feszültség tapintható volt és idegesített, hogy senki nem mondott semmit. Jacob folyamatosan köszörülte a torkát, a többiek pedig hol egymásra néztek, hol a földet vagy a plafont bámulták.
Kislányomra néztem, boldogan mosolygott, és próbálta leszedni az ingemnek egy gombját.
-Mit csináltatok ma? – szólaltam meg hosszú csönd után.
- Örülök, hogy itt van Jacob – fúrta fejét nyakamba Nessie, mire összevont szemöldökkel néztem az említettre.
- Miért vagy itt? – kérdeztem immár sokkal halkabban, de összetudott rezzeni szavaimra.
- Hát az-az igazság, hogy….
- Jacob az én türelmem is elfogy egyszer – sziszegtem neki, mire Nessie csúnyán nézett rám, amiért így beszéltem vele.
- Jól van, ez már felettébb furcsa! – szólalt meg Carlisle is, aki Esme kezét fogva kíváncsian méregette őt, de Esme nem mert a szemébe nézni. Sőt senki nem nézett a szemembe.
- Elmagyarázná végre valaki, hogy mi a fene folyik itt? – csattantam fel, de erre Nessie szomorú szemekkel hozzám bújt, és a fülembe kezdett motyogni.
- Ugye nem leszel mérges?
- Nessie, már így is pipa vagyok amiért, nem mond senki semmit – néztem szúrósan a családomra.
- Magyarázzátok már el, hogy mi történt – mondta Carlisle kétségbeesetten.
- Majd én – felkaptam a fejemet a hangra, és ledermedtem. Ő itt? Miért és hogyan? Testem remegni kezdett a dühtől, de egyben le is dermedtem. Féltően Nessie-re kaptam a fejem, aki lemászott az ölemből és az ismeretlen ismerős felé szaladt megfogva kezét. Nyeltem egyet, miközben üveges szemekkel mértem végig. Kétségbeesetten kapkodtam szemeimet, Nessie és a vendég között. Zihálva szorultak kezeim ökölbe, majd vontatottan kinyögtem a nevét.
- Bella…


na hogy tetszett? :D:D írjatok kommit, hogy mi a véleményetek :) milyennek tartjátok Edward karakterét? Próbálok hű lenni a Stepheny Meyer féle karakterhez, remélem sikerül, bár az elkövetkező időkben lehet, hogy meg fog ez változni, de majd ti ezt megmondjátok :D Írjatok véleményt hogyan tetszett :D Puszi nektek!

Friss :)

Bocsi, ne haragudjatok amiért nem hoztam tegnap a frisst, tudtam volna írni, csak egy csomó új blogra találtam, amiket el kellett, hogy olvassak :D:D nem bírtam megállni, így csak ma tudom folytatni a fejezeteket, de ígérem, hogy ma felrakom a frisseket mind a kettőből :) És még egyszer sajnálom a késést :/

Hali :D

Halihó emberek :D Na mi a helyzet? Remélem mindenki örül neki, hogy péntek van és pihenni fog a hétvégén :) Én is ezt fogom kipihenem magam amennyire csak tudom, nagyon sok dolgozat elé fogok nézni a következő hetekben egészen a szünetig szóval nagyon relaxálnom kell ezen a héten :) De a friss miatt ne aggódjatok már neki is ültem, ha ma este készen leszek vele akkor felrakom, ha nem akkor viszont csak holnap sajna :/ Köszönöm azoknak, akik mindig írnak nekem kritikát örülök neki nagyon és sokat jelent :)

Infók

Kívánjatok először is szerencsét a keddemhez, sima töri felelés, emelt töri szintén, és egyikből se tanultam, mivel ismét a Word-ben éltem ki magam :D A frissről nos, hát hamarosan jönni fog legalább is sietek vele, ahogyan tudok, mindkettőből szeretném hozni a következő fejezetet :) Az Incomplete-s képes leszedtem, helyette már felraktam a Napkelte című képet, remélem tetszik, bár ennél jobbat nem tudtam egyelőre összedobni, majd ha sok időm lesz, meg kerítek egy jó képszerkesztőt, akkor majd összeütök valami jót :) Bár még nem tudom, hogy a Napkelte című történetet, át rakjam-e egy másik blogra, de nem mindenki képes rá, hogy kattintson párat, így arra gondoltam, hogy legalább egybe lesz minden történetem, de akkor sajnos nem szabad folyton olyan képet kirakni, ami az adott történethez van :/ Ezt még kiagyalom hogyan legyen, de adjatok tippet nyugodtan :) Szeretnék egy chatet is berakni, de sajna nem tudom hogyan kell, ebben is kérném a segítségeteket :) szeretném, ha az olvasóim ott bármikor, bármit kérdezhessenek és azonnal meg is látom és tudok rájuk válaszolni :) Engem érdekel, hogy az olvasóim(az a kevés) hogyan jutott a történetemhez és stb, kritikákról való vélemény és ehhez hasonló témákat szeretnék felvetni, amit akár kultúrális vitában is meglehet oldani :) A vita fejleszti a képességet, ezt csak úgy megjegyzem, de csak a normális, ésszerű érveken alapuló xD
A Napkelte című történetet, már lehet, hogy egyszer elkezdtem, de nem ilyen formában (és nem is emlékszek rá igazából) ez szebben van megfogalmazva és át is gondoltam nagyjából, hogy mi lesz benne. Nem mindig szoktam eltervezni az egészet, hiszen tudom, hogy időközben meg fogom gondolni magam :) A spontán dolgok vezérelnek inkább :) Egyelőre még kulisszatitkokat nem tudok adni az Incomplete-ből, de mihelyst befejezem jöhetnek a kérdések, persze csak ha érdekel titeket :) Ez a blog, nekem nem csupán az a hely, ahol a történeteimet teszem nyilvánosság elé, hanem az életem :) Na, elnézést az untatásért, mindenkinek sok szerencsét és sikert kívánok a holnapi naphoz, remélem nekem is jól fog telni :) De már nagyon várom, hogy hazajöjjek, legalább folytathatom a fejezetet xD Pacsi nektek :)

Napkelte 2. fejezet

Nem tudom hogy fog-e tetszeni, mindenesetre nagyon hamar megtudtam írni ehhez most volt erőm és energiám, de ne haragudjatok a másikhoz nem :/ nem sokára felrakom abból is a kövi fejezetet, csak bírjátok ki egy kis türelemmel. Ha tetszik akkor komizzatok :)

Nessie nem akart hamar elaludni helyette, megkért, hogy zongorázzunk. Nehéz volt leülnöm a hangszer elé, de megtettem érte mindig. Annyira nem érdekelte sose a zene, de értem megtette, hogy megtanult pár akkordot. Hagytam, hogy helyettem üssön le néhány billentyűt, majd folytattam. Hálás voltam neki, amiért sose kérte az anyja altatódalát. Szörnyű lett volna eljátszani, de egyben felemelő érzés is.
Élvezettel felkuncogott, mikor gyorsabb volt nálam és ujjai megelőzték az enyémet. Mosolyogva figyeltem, mekkora boldogságot adott neki ez a pici dolog is.
-A múltkor egy szám az eszembe jutott, megmutathatom? – nézett fel rám az ölemből, mire csak mosolyogva öleltem át pici derekát. Beharapta ajkát, majd lassan elkezdett egy ismerős számot. Testem megdermedt, mikor felismertem, Nessie mit szeretne nekem megmutatni. Minden egyes akkord az agyamba égett, sose tudtam volna elfelejteni, még akkor sem, ha akartam volna.
- Honnan ismered ezt a dalt Nessie? – suttogtam, és próbáltam remegő kezeimet elrejteni.
- Még régen hallottam – vallotta be szégyenkezve, amit nem értettem. – Még anya dúdolta nekem, amikor még a hasába voltam – a felismerés elemi erővel tört rám. Nessie azért szégyellte magát, mert kérésem ellenére az édesanyját hozta szóba. Rosszul éreztem magam, hiszen neki örömet okozott volna, ha beszélhet róla. Csak éppenséggel megkértem, hogy ne tegye, nekem sokkal fájóbb volt az emlék, mint neki. – Ne haragudj – szomorú barna szemeit rám emelte. Nyugtatóan kezdtem simogatni hátát, majd felemeltem őt.

- Ideje aludnod most már – mondtam erőltetett mosollyal.
- Apa, ne haragudj – hajtotta le fejét bűntudatosan.
- Nem haragszom rád – simogattam meg arcát. – Sose tudnék!
- Nagyon hiányzik – hajtotta fejét a vállamra, mire megtorpantam a lépcsőn. Önző voltam, hiszen bár Nessie alig emlékszik az édesanyjára, bizonyára szeretne tudni róla mindent. Vajon könnyebb lenne, ha beszélnénk róla? Legalább egy kicsit kiadnánk magunkból a hiány érzését, hisz ha beszélünk róla, olyan lehetne mintha itt lenne.
- Tudom – apró puszit adtam halántékára.
- Nem mehetnénk el gyorsan vadászni? – hirtelen témaváltás volt, de egy kicsit örültem is neki.
- Késő van már – válaszoltam, mire apró mosoly kúszott fel arcára.
- Még csak kilenc óra, hamar megjárnánk – akadékoskodott angyalian. Nemet mondtam volna neki, de sajnos tudtam, hogy már régen volt és szüksége van rá. Ahogy nekem se ártana.
- Egyet értek! – robbant ki Emmett a szobából, majd később Rosalie is kisétált. – Nyomás vadászni pöttön! – nem tetszett, ahogy Emmett kiszedte a karomból, majd nyakába téve szaladtak le a lépcsőn. Jól tudtam, hogy Emmett-tel semmi baj nem érheti, de azért melák bátyám figyelmesebb is lehetne vele.

- Neked is szükséged lenne rá, úgyhogy menjünk – mondta Rosalie, mire sóhajtva bólintottam. – A kórházban sok megpróbáltatásban van részed. Jobb az elővigyázatosság. Még akkor is, ha tudom hihetetlen az önuralmad.
- Milyen volt az egyetem? – nem foglalkoztam mondandójával, mire gúnyosan vigyorogni kezdett.
- Remek. Újat már nem tudnak mutatni, bár elég cuki az egyetemes történelem tanárom. Bár hozzám képest fiatal, de…
- Hozzád képest ki nem fiatal? – kérdeztem, mire elnevette magát.
- Én is veletek tartok – hallottam meg Jaspert, mire megforgattam szemeimet.
- Nem tudnánk hétvégén családi vadászatot tartani? – kérdeztem, mire Alice megjelent.
- Elfogunk menni a hegyekbe, és mindenki. Ja, és jobb, ha előre szólok – pillantott rám óvatosan, mire rossz érzés kerített hatalmába. – A jövőnk eltűnik.
- Ne már! – szisszent fel nővérem.
- Jacob? – kérdeztem, mire bólogatni kezdett. Nem tudtam hibáztatni a farkast, hiszen hatalmas fájdalomnak teszem ki azzal, hogy így elszakítottam a lányomtól. Láttam a fejében, hogy még is milyen erős kapcsolatot jelent ez a bevésődés, de nem hozhattuk el őt ide.
- Ness örülni fog – mondtam halkan, majd a sürgetős gondolatokra, követtem őket a nappaliba.
- Megvárom Carlisle-t menjetek csak – mosolygott Esme, mire bólintottam.
- Én se megyek – villantott fel egy ezer wattos vigyort húgom. Értetlenül megráztam a fejem és kérdőn Jasperre néztem, aki szintén nem értette felpörgött húgomat. – Majd hétvégén élvezem ki a vadászatot!

- Ahogy gondolod – bólintottam, majd Jasperrel követni kezdtem Emmett-éket. Hamar betudtuk érni őket, majd egymás mellett haladva futottunk az erdő egy másik részébe. Aggódtam Nessie-ért, hiszen már hideg volt ilyenkor és sötét is, de ő nem volt valami rétegesen öltözve. Így is beteg volt, nem kellene neki még egy tüdőgyulladás. Bosszúsan megráztam a fejem a lányomra nézve, aki pimaszan nevetni kezdett.
- Nessie-re kellett volna egy pulcsi – mondta Rosalie, amire csak bólogatni tudtam.
- Nem is fázok – nyafogta, miután Emmett letette.
- Na, versenyzünk te kis padlón cirkászó? – vigyorogta Emmett, mire kislányom sértődötten fonta össze karjait.
- Nem is vagyok olyan kicsi!
- Ugyan már Nessie, nehogy felidegesítsen már ez a nagy mamlasz! Nézz már rá mekkora! – nevette el magát Jasper.
- Az ajtón alig fér be – kontrázott rá Nessie. Rosalie-vel hangosan nevetni kezdtünk, majd büszkén pillantottam kislányomra.
- Na, gyerünk vadászni! – csapta össze kezeit Emmett, hogy ne rajta nevessünk.
- Igaza van, Nessie-nek mihamarabb ágyba kéne feküdnie – Rosalie rosszallóan csóválta fejét, mérges volt, amiért Nessie ilyenkor még ébren van. Nem tudtam vele ellenkezni, teljesen igaza volt, de nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy szüksége volt most erre.
- Nekünk is cica – nézett rá Emmett perverz vigyorral.
- Ezt ne a gyerek előtt – mondtuk egyszerre Jasperrel, és Rosalie-vel riadtan.
Nessie zavarodottan kapkodta a fejét közöttünk, fogalma sem volt róla, hogy miről beszélünk.

- Gyere törpilla, hagyjuk a felnőtteket kibontakozni – fogta meg kezét Jasper, majd elvesztek az erdőben. Hálás voltam fivéremnek, és örültem neki, hogy Jasper ennyire jól viseli Ness közelségét. Eleinte kissé nehézkesen indult a kapcsolatuk, Nessie vére miatt, de aztán már Jasper se nagyon tudott ellenállni unokahúgának és különleges kapcsolat alakult ki közöttük.
- Jól vagy Öcsi? – nézett rám Emmett, mire felfogtam, hogy csak egyedül álltam ott.
- Persze – bólintottam, majd lopva a karikagyűrűmre néztem.
- Nem úgy nézel ki – mondta kivételesen komolyan. Csak kevés ember, illetve vámpír tudta, hogy a zord külsőt, érző belső takar. – Nézd, azt hiszem, hogy beszélnünk kellene.
- Hallgatlak.
- Tudod, azért én beszélek veled, mert senkinek nincsen mersze hozzá. Mindenki aggódik érted, és félre ne értsd, én is, csak hát… én tudom, hogy kezeljem ezt – Em nem foglalkozott felszaladt szemöldökömmel, komor arckifejezéssel folytatta. – Bella halála mindenkit nagyon megviselt, és látszólag már a neve említésére is összerezzensz – igaza volt, ezt mindenki tudta, hogy már csak a neve is hatalmas fájdalommal jár. – De el kell őt engedned Edward. Nessie-t nagyon érdekelné az édesanyja és minket szokott kérdezgetni, de természetesen senki nem ismerte annyira, mint te. Nessie-nek szüksége van arra, hogy ismerje az édesanyját, de addig nem fogsz tudni róla normálisan beszélni, amíg el nem engeded. Edward, Bella meghalt és ideje tovább lépned.
- Keressek magamnak valaki mást? – kérdeztem gúnytól csöpögő hangon, mire türelmetlenül megrázta fejét.
- Erre lehet, hogy több száz év múlva is képtelen lennél. Egyszerűen mentálisan át kell gondolnod ezt, és ereszd el őt.
- Ez vámpíroknál teljesen más, mint egy embernél – bár határtalan keserűségem és fájdalmam ellenére se emeltem fel a hangom, tudtam, hogy csak segíteni szeretne. – Évszázadok múlva is úgy fogok emlékezni rá, mintha tegnap történt volna.
- A fájdalmad sose fog elmúlni Edward ezt mind tudjuk, de talán enyhülne egy kicsit, ha elfogadnád végre. Ha nem is tudatosan, de még mindig küzdesz, hogy igenis él, de ez nem igaz és muszáj ebbe beletörődnöd.
- Megpróbálom Emmett, a kislányomért muszáj – néztem rá, mire mosolyogva megveregette vállamat.
- Ez a beszéd, te mazochista oroszlán! Na, nyomás vadászni! Holnap is melózol, szükséged van egy kis erőre.

Bólintottam, majd követtem őt egy kis ideig, aztán megérezve pár szarvast a nyomukba eredtem. Emmett szavai még sokáig csengtek a fülemben, még akkor is ezen járt az agyam, amikor a második szarvas tetemét ejtettem ki kezeim közül. Döbbentem vettem észre, hogy ennyi év gyakorlás - és mindenféle probléma nélkül – után kezeim véresek voltak, ahogy ingem is. Mint valami rémálomban, visszarepültem öt évet, és ismét a szobában álltam, feleségem teste mellett.

- Ne add fel, kérlek – leheltem, miután az utolsó harapást is elvégeztem. – Bella, nem adhatod fel! Hallod? – barna szemei élettelenül, üvegesen meredtek előre. – Kérlek – zokogtam, és imádkoztam, hogy a méreg szétterjedjen a testében. – Kérlek, kicsim! – homlokát az enyémhez érintettem, és hangosan ziháltam. – Ne add fel. Nem adhatod fel, megígérted. Szeretlek.
- Edward, gyere – érintette meg karomat Alice.
- Alice, mit látsz? – kérdeztem halkan és reménykedve, de halott szívem tele volt rossz érzéssel.
Gondolatai zavarosak voltak, mintha nem akarna valamit megmutatni.
- Sajnálom – nyögte ki, és megmutatta az elrejtett jövőt.
Szakadt az eső a forks-i temetőbe, de nem foglalkozott ezzel senki abban a pillanatban. Körülöttünk majdhogynem mindazok ott voltak, akik az esküvőnkön is. Kedvesek, hogy Bella temetésére is eljöttek. Bella barátai is ott voltak, és kivételesen most Jessicának se volt rosszindulatú gondolata. Renée-nek és Charlie-nak majd megszakadt a szíve, annyira zokogtak. A farkasok nem néztek ránk gyűlölködve, tudták az igazságot és meglepve több családtagomat is sajnálattal néztek minket, legfőképpen engem. Jacob a kislányomra vigyázott, nem akartam őt ide elhozni. Nem tudom egyáltalán felfogta-e, hogy mi történt egyelőre jobb, ha később fogok vele ide eljönni. Fel se fogtam, hogy mikor távoztak a többiek, legutoljára csak én és Alice maradtunk ott. Alice sem hisztizett most, hogy el fog ázni a haja, belém karolva meredt Bella sírkövére.
- Nem! – kiáltottam, mire húgom lehajtotta fejét. Tudtam, hogy ez bizony be fog következni, és már nem tudok rajta sehogy sem változtatni. Olyan ürességet és fájdalmat éreztem, hogy megmozdulni se tudtam. Bella hideg teste mellett voltam, és kezét fogva hajtottam fejemet az ágy szélére. Az se érdekelt, hogy beterített minket a vér, semmi nem érdekelt. A gondolatok kiszálltak a fejemből, mintha csak végleg megszűntek volna. Nem fogtam fel az idő múlását, csak Bella hideg arcát tudtam simogatni. Még mindig a szemeim előtt voltak a képek, amikor könnyei patakokban folytak az arcán és azért könyörgött, hogy a babáját megmentsük. Remegve csókoltam meg homlokát, nem tudtam elhinni, hogy mindennek vége. Meghalt, vele együtt pedig én is. Könnyek nélkül zokogtam és szorítottam magamhoz testét. Erőtlen voltam, semmihez nem tudtam kezdeni, csak ölelni azt, akit elvesztettem. Eltompultam minden iránt, csak őt tudtam nézni, aki még így is gyönyörű volt. Mintha csak én is meghaltam volna, mozdulatlan voltam, és meredtem rá. Magamban még mindig imádkoztam, hogy még is csak hasson a mérgem, és a három nap után felkeljen, kinyissa vörös szemeit, de az órák teltek és nem hallottam semmit. Se egy sikolyt, ami a fájdalmait mutatná, se a szíve újbóli dobogását, ami végleg megállna, ha a méreg eljut oda. Mintha csak visszatértem volna a valóságba, a zajok, a szagok minden visszatért. A gondolatok ismét megcsapták elmémet, mire felmordultam. Hallottam, hogy valaki benyit, majd apró habozás után meg is szólalt.
- Fiam! – nem tudtam Carlisle-ra nézni, megsemmisülve éreztem magam. Elbuktam, nem tudtam őt megmenteni. – Edward, nem fog felkelni. Alice-ék hadd tegyék rendbe őt, és már a temetést is elintéztük. – hálás voltam nekik, amiért ezt levették a vállamról, de egy újabb probléma vetődött fel, amivel meg kellett küzdenem.
- Charlie mit tud? – kérdeztem halkan, kiszáradt torokkal.
- Elmondtunk neki mindent – válaszolta sóhajtva, mire döbbenten kaptam fel fejemet. – Nem volt más választás. Muszáj volt neki mindent elmondanunk. De tudnod kell, hogy nem gyűlöl téged. Nehezen emésztette meg, de talán Bella tőle örökölte, hogy könnyen bírja a felfoghatatlant is. Nessie pedig… - vontatottan néztem rá, hirtelen több érzés kerített hatalmába. Szerettem volna őt látni, a kislányomat, de egyben képtelen lettem volna megérinteni is. – Különleges. Hamarosan te is megláthatod.
- Jöhetek? – kérdezte Alice és szomorú szemeit rám emelte, de azért bárgyún elmosolyodott.
- Edward, engedd el – fogta meg kezemet Carlisle, ami még mindig halott feleségem kezeit szorongatta.


-Apa? – hirtelen tértem vissza a valóságba és csak most vettem észre, hogy kapkodom a levegőt és kezeim remegnek. – Jól vagy? – nézett rám ártatlan szemeivel, amik aggódva csillantak meg.
- Persze.
- És még én nem tudok vadászni – mosolyodta el magát. Mosolyogva töröltem meg arcomat az ingembe, gondoltam majd otthon jobban megmosakszok, bár nem volt jellemző rám, ez a fajta figyelmetlenség.
- Na, szeretnél még vadászni? – néztem rá, és megfogtam kezét, hogy vissza fele menjünk.
- A-a már nagyon is jól vagyok – kuncogta el magát, majd elengedte kezemet és előre szaladt.
- Azt észrevettem – ráztam meg fejemet. Nem tudtam, hogyan tud ennyire felpörgött lenni, bár ez gyerekeknél normális. Örülök neki, hogy ha nem is sokáig, de egy ideig még élvezhetem ezt a korszakát.

- Sikerült beszélnem egy barátommal, aki nagyon ért a vámpírokhoz.
- És mit mondott? – érdeklődtem félve apánál.
- Az eddigi megfigyeléseink azt mutatják, hogy Nessie fejlődése egyre lassabb. A barátom szerint, lehet lesz egy időszaka, amikor meg is fog állni, aztán majd újra indul.
- Szóval az is lehet, hogy ötven évig tíz éves lesz vagy mi a franc? – keltem ki magamból, de Carlisle nem haragudott rám.
- Annyi ideig biztosan nem, hallottunk egy másik félvámpírról is. Ő hat évig fejlődött, amíg el nem érte a felnőtt korát. Nessie-nek is addig fog, kb. hat-hét évig. Utána pedig már egyáltalán nem fog.

Nessie most érte el a növekedésének azt a szakaszát, amikor abbahagyja az alakulást. Kb. hat évesnek néz ki, de hisz már a születése óta eltelt öt év. A következő két évben, ha rohamosan elkezd változni, akkor sokáig nem maradhatunk itt. És abba kell hagynia az iskolát is. Elmondhatatlanul aggódtam a jövője miatt. Féltettem őt mindentől, de leginkább attól, hogy felfogja-e egyáltalán, hogy mi ő és hogy mi történik vele. Bár korához képest hihetetlen ésszel rendelkezik, elmondta, hogy már akkor is értett minket, mikor az édesanyjában volt.

Megráztam fejemet, hogy kiűzzek a fejemből mindent, na nem mintha sikerült volna. Hamar betudtam érni őket, de meglepett, hogy Emmett és Rosalie hátra maradtak. Kérdőn néztem Jasper-re, aki csak megrántotta vállát.

-Nessie, óvatosabban fuss – szóltam rá, gyakran már idegösszeroppanást kaptam a futási imádatától. Hiszen még a végén valami baja esik. Vajon anno az Ő szemében én is ilyen voltam? Bármit mondott, sose hallgattam rá, nem hibáztathattam, amiért ő nem érezte azt a felemelő érzést, amikor erőmet kiengedve futhattam a nagy semmibe.
- Ne félj, tud vigyázni magára – mosolygott Jasper. Nem akartam vele vitatkozni, igazából ezt én is pontosan jól tudtam. Nessie-nek talán még jobb érzékei voltak, mint akármelyikünknek, de mint apa, nincs más dolgom, mint halálra aggódni magam érte.
Hamar visszajutottunk a házba, már Carlisle is hazaért.
-Szia nagyapa! – ugrott a nyakába Nessie boldog mosollyal.
- Szia aprócska! – ölelt vissza Carlisle nevetve. – Na, hogy érzed magad?
- Már nincsen semmi baja, hisz látod pulcsi nélkül mentünk vadászni – válaszoltam helyette, mire mérgesen összeszorította száját.
- Nem szoktam fázni!
- Azért mert nem érzed a hideget, az még nem biztos, hogy nem is lesz rád hatással. Az őszi szél nagyon becsapós tud lenni – oktatta ki kedvesen apa.
- Ha rám nem, legalább nagyapádra hallgass – Esme meghatódott a megnevezésen, hisz mindig is nagycsaládra vágyott, és unokája is született. Ennél nagyobb boldogság, aligha érhette volna.
- Csak is rá hallgatok – emelte fel állát dacosan, és pimaszan mosolyogni kezdett.
- Azt szeretném én látni – néztem rá ijedt arccal, mire hangosan kacagni kezdett. – Irány az ágy Nessie.
- Rendben, rendben – forgatta meg szemeit. Tudta, hogy addig meddig fogom őt nyüstölni, amíg nem látom végre a párnák között. Mindenkitől elköszönt egy puszi kíséretében, majd szigorú pillantásomat látva, nem a konyhába ment, hanem felszaladt az emeletre. Mire utolértem, már az ágyban volt átöltözve, és igazgatta a plüssállatait. Leültem mellé, mire ásítva hozzám bújt.

-Tudod, az anyukád is épp olyan makacs volt, mint te – mondtam neki, mire meglepődve kapta fel a fejét.
- Tényleg?
- Óh igen, el se tudod képzelni – bólogattam szórakozva döbbenetén. – Nagyon sok vitánk volt emiatt, de pont ezt szerettem benne. A hihetetlen makacsságát és önfejűségét, ami gyakran problémát is okozott.
- De mindig megoldottátok nem? – kérdezte.
- Igen, általában. Úgy, hogy igazat adtam neki és rábólintottam minden egyes dologra, amit kitalált.
- Papucs férj lehettél – közölte, mire megcsikiztem oldalát. Hangosan kacagni kezdett, és arrébb gurult tőlem, majd apró kezével próbált rám csapni. Vigyorogva fogtam meg mindig kezét, ami szinte számomra csigalassúnak tűnt.
- Anyukád is épp olyan akadékoskodó volt, mint te.
- Szóval mindent tőle örököltem – foglalta össze, miközben rám mászott.
- Mondhatni igen. Nagyon hasonlítasz rá – mosolyogtam, és csavargatni kezdtem egy vörös tincsét. – Ugyanolyan szép vagy, mint ő.
- És okos – vigyorogta, mire elnevettem magam.
- Neked is van egy csavaros észjárásod, ami őt is nagyon jellemezte.
- Tök jó – vigyorogta. – Legalább tudom, hogy kinek köszönhetem a jó eszemet.
- Ez nem azt jelenti, hogy én gyengeelméjű lennék – vetettem ellen. Hangos kacagása betöltötte a szobát, mint egy csodaszép dallam.
- Pedig a bácsikáim sokszor szokták mondani, hogy hülye vagy!
- Héj, vigyázz a szádra – néztem rá szigorúan, de angyali mosolyával mindent eltudott érni nálam. Hogy lehet így szigorúságot tartani? – Aludj most már, rendben?
- Oké – bólintott, majd ismét ásított egy hatalmasat. Bebújt a meleg ágyba, majd oldalamhoz bújt. – Apa?
- Tessék?
- Köszönöm – motyogta.
- Érted bármit – csókoltam meg homlokát.

folyt. köv. nem biztos, hogy mostanában szerintem majd csak jövő héten lesz friss :) de akkor mindkettőből :)