Döbbenet O.O

Ma láttam a Hiradóba, hogy Kristen Stewart megcsalta Robert Pattinson-t. :OO Azt hittem, hogy dúl a love a két szerelmes között, de úgy tűnik még sem :D Olyan pletyka is ment már, hogy Rob megkérte a kezét.... most akkor mi az igaz? Tudja valaki ezeket a dolgokat?? :D

jah a frissről pedig: készül, írogatom, ahogy tudom, kis türelmet kérek :)) de szerintem vasárnap körül meglesz :D

Bűvölet 9. fejezet - te mit adtál fel értem?

Sziasztok! Mint látjátok most igen hamar jött a friss. Tényleg leépültem egy kicsit az utóbbi hetek alkalmával, de igyekszek visszatérni hozzátok. :) a kritikák is megcsappantak ahhoz képest, hogy az első fejezet után milyen sok lelkesedést kaptam de megértem valahogy. nem úgy alakultak a dolgok, így a lelkesedésem is alább hagyott egy kicsit, de próbálom visszahozni magam :) Nagyon szépen köszönöm az eddigi kritikázóimnak! ezer hála nektek ^^ a fejezetet nektek küldöm, mert kitartóan írtok nekem, hiába rosszabb fejezetet adok nektek :) Jó olvasást hozzá! Puszi

Ui: Próbáltam terjedelmileg és izgalmilag is jobbat írni, mint eddig :)

Edward döbbent tekintete bűntudatot okozott, majd hirtelen lelökött magáról. Óvatosan tett le az ágyra, de a gesztusa szíven ütött. Felpattant, majd háttal nekem a falnak támaszkodott. Hallottam, hogy gyorsabban veszi a levegőt.

- Edward?! – szólítottam meg halkan, de megrázta fejét. – Edward, kérlek…

- Mire volt jó ez az egész? – fakadt ki és éjsötét szemét az enyémbe fúrta. – Azt hittem Cathrine-t azért használtad fel, hogy bosszút állj rajtam, amiért elhagytalak. Hogy érezzem, milyen, amikor fordítva sül el a dolog. De olyan ember, aki nem szereti a másikat, nem tesz ilyet.

Erre nem tudtam mit mondani. Kár lett volna összezavarnom őt is, hiszen még magamat sem értettem. A hosszú éveken át tartó lyuk a mellkasomban, lassan dühvé vált bennem. De az érzelmeim akkor sem változtak az irányába. De nem engedhetem meg, hogy bonyolulttá váljanak a dolgok. Azt akartam, hogy Edward tudja élek, és minden rendben van velem. De nem számítottam rá, hogy visszafele sül el, és ahelyett, hogy Edwardot szenvedni látom, én fogom helyette. A tudat, hogy még mindig ugyanúgy szeretem, de nem lehetek vele, mindennél rosszabb volt. Ő nem akar engem.

- Bella, mond el miért – fekete szemeit izzón fúrta az enyémbe. Nem bírtam állni a pillantását, helyette könnyek szöktek a szemembe. – Miért jöttél vissza? – suttogta. – Miért, ha nem kaphatlak vissza?

- Miért akarnál visszakapni? – leheltem én is remegő hangon. – Száz éve elhagytál és…

- Nem azért, mert nem szerettelek! – csattant fel, én pedig összerázkódtam. – Soha, senki nem jelentett nekem olyan sokat az életemben, mint te. Mindennél jobban szerettelek, és ez soha nem fog megváltozni. Jasper… nem az ő hibája volt a szülinapod, de legalább felnyitotta a szemem. Mi soha nem élhettünk volna úgy, ahogy te megérdemelted volna.

- Ezért döntöttél úgy, hogy inkább eltűnsz?

- Abban bíztam, hogy elfelejtesz. Tudtam, hogy szeretsz, sok idő kellett, hogy egy ilyen… szakítás után összeszedd magad, de hittem benne, hogy túllépsz rajta.

- Hinni a templomban kell – motyogtam, mire gúnyosan felhorkantott.

- Hidd el, azt kívánom bár mindent másképp csináltam volna – vontatottan visszanéztem rá, és egy fájdalmas tekintetbe ütköztem. – Akkor most… talán együtt lennénk.

Jeges ujjak szorították össze szívemet, és lehajtottam fejemet.

- Talán igen – leheltem halkan.

- Jobb, ha megyek – mordult föl, és szerencse, hogy lehajtottam a fejem. Nem látta szememben a fájdalmat, hogy itt hagy. Hallottam lépteit, ahogy az ablak felé veszi az irányt, de rekedtes halk hangom megállította.

- Miért jöttél ide? Egy éve, itt jártál. Mit kerestél?

- Amikor elhagytalak… azt ígértem neked, hogy nem fogsz rám emlékezni. Még is meghagytam a cuccaidat, elrejtettem a…

- Padlódeszka alá – fejeztem be helyette.

- Megtaláltad? – hátamba éreztem fúródó tekintetét, mire bólintottam.

- Igen. Mielőtt elmentem volna innen. Azt kerested? – kissé csalódott lettem, hogy nem engem, de aztán rájöttem, hogy Cathrine-t akkor már feltűnt a színen.

- Csak azt hittem…

- Hogy itt maradt – fejeztem be helyette ismét a mondatot, majd egy sóhaj kíséretében, erőt vettem magamon és felállva felé fordultam. Kezdett lehiggadni, de tudtam ez csak a külső. Belül fortyog a dühtől, csak fél kimutatni.

Szótlanul álltunk egymással szembe, miközben fájdalmaktól teli szemeit az enyémbe fúrta. Minél tovább bámultam őt, annál nagyobb szenvedés éreztem szívemben és lelkemben egyaránt. Szeretem őt. Ezt tagadni se tudtam. De sosem fogom neki megbocsátani, hogy elhagyott. Kettőnknek már nincs közös jövőnk. Egykor talán lett volna, de azóta sok minden megváltozott. És Will…

- Legalább jó hozzád? – kérdezte feszülten.

- Will rendes. Próbál nekem mindent megadni – válaszoltam, bár tudtam minden egyes szóval megbántom. Reméltem, hogy előbb vagy utóbb túllép rajtam, úgy, ahogy én próbáltam.

- Csak próbál? – enyhe gúny érződött a hangjában, mire felsóhajtottam. Tudtam, hogy bármit is mondok, akkor is megpróbál majd belekötni. Mindig azt hajtogatta, hogy nála csak jobbat találok. De úgy tűnik, most viszont már úgy gondolja, ő a tökéletes nekem. Ebben nem tudtam kételkedni, de csak magamban mertem ezt kimondani.

- Tudja. Tud rólad, és mindenről.

- És? – horkant fel fennhéjázva, de türelmes voltam vele.

- Próbálja kitölteni az űrt, amit hagytál – nem akartam, hogy Will-t rossznak higgye. Bár ezen nem fogok tudni változtatni. Minden egyes porcikájában láttam a féltékenységet.

- És most hol van? Hol van, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá? – kérdezte egyre indulatosabban, én pedig nyeltem egyet. Sose féltem tőle, most pedig már végképp nem tud engem bántani, még is olyan fenyegetően nézett rám és tornyosult fölém, hogy egy pillanatra megriadtam.

- Will katona. Dél-Amerikában van. A vámpírok harcában ő is részt vesz, egyéb okok miatt.

- Szóval igazi hős – morogta. Egyre nagyobb gombócot éreztem a torkomban, de nem akartam, hogy sírni lásson. – Egy úriember, aki mindig veled van igaz?

Valami elpattanhatott bennem, mert felszínre törtek az érzelmeim. Dühös lettem rá, amiért így beszél Will-ről.

- Nem ismered őt, nincs jogod így beszélni róla! És igen, ő mellettem volt, amikor kellett, és nem hagyott el! Vannak kötelességei, igen, és elfogadom, hogy el kell mennie! Ettől függetlenül szeret engem, és bármikor számíthatok rá, még ha nem is élünk együtt!

- Még nem? – kérdezte elégedetten.

- Megígérte, hogy befejezi. Hogy velem élhessen – válaszoltam habozva. Nem akartam mindent az orrára kötni. De csak akkor vagyok határozott, mikor nincs a közelemben. Mihelyst előttem áll, ahogy érzem a zsigereimben a tekintetét, képtelen vagyok rá, hogy elhallgassak előle bármit is. Nem mintha megérdemelné az igazságot.

- Mit fel nem adunk érted – motyogta kisebb cinikussággal.

- Te mit adtál fel értem? – kérdeztem helytelenítve.

Közelebb jött, izzó szemeivel végig mért, majd közvetlenül előttem megállt. Arca csak pár centire volt az enyémtől, nyelnem kellett, ahogy megéreztem illatát. A napfény illata bekúszott orromba, mire minden idegszálam megfeszült. Betöltötte az agyamat, elködösült és nem tudtam ésszerűen gondolkozni. Emberként is odáig voltam az illatáért, ami körül lengte, de így, hogy érzékszerveim erősebbek lettek, még nagyobb hatással voltak rám. Szemeim megrebbentek rémisztő szemeit látva és akaratlanul gyorsabban kezdtem kapkodni a levegőt. Vámpír énem óvatosan hátrébb húzódott, kisebb teret hagyva kettőnk között, de én vágytam a közelségére.

- Félsz tőlem? – olyan váratlanul emelte fel kezét, majd érintette az arcomra, hogy összerándultam. Azt hittem meg akar ütni. Tudtam, hogy a hangulatai ingadozóbbak, mint bármi más, és ismeretségünk óta először féltem, hogy feldühítettem. Megérezte, hogy a rettegéstől gyomrom összerándult iszonyában, mire szemei kikerekedtek a döbbenettől. – Te tényleg félsz tőlem? – nem mertem rá nézni, csak zihálni kezdtem. – Bella soha nem bántanálak – suttogta és lepkeszárny finoman végig simított arcomon.

- Te mit adtál fel értem? – leheltem remegő hangon, majd könnyes szemeimmel az övébe néztem. Ahogy megláttam fekete szemeiben érzelmei kavalkádját sírni kezdtem.

- Te voltál az életem – mondta ugyanolyan halk, de szenvedélyes hangon. – Feladtam az életemet, azért, hogy te élhess – letörölte arcomról könnyeimet, majd kezét arcomra helyezte. Akaratlanul fektettem arcomat a tenyerébe, és hagytam, hogy könnyeim tovább csorogjanak. Belsőm megremegett érintésére. – Azt akarom, hogy boldog legyél – rá emeltem szemeimet, tekintetében határozott tűz lobogott. – Ha Will az a férfi, aki mellett te maradéktalanul boldog vagy, akkor nem fogok az utatokba állni. De soha, soha nem azért hagytalak el, mert már semmit nem jelentettél! Azért volt, mert mindig is többet jelentettél a puszta létezésemnél is.

Azt hittem, hogy álmodom. Hányszor, de hányszor elképzeltem ezt. Immár megtudtam érteni tettét, de felfogni sose tudom majd.

-Értem – jelenleg mást nem tudtam mondani.

- Ez kevés számodra igaz? – kérdezte kíntól eltorzult arccal.

- Tudom, miért tetted. Ellenkező esetben lehet én is így döntöttem volna. De sose döntenék más helyett – mondtam, majd kissé elszakadtam tőle és letöröltem könnyeimet. – És te egyebet se tettél. Mindig helyettem hoztad meg a döntést – hangom akadozni kezdett, Edward arca pedig egyre ridegebb lett. – Egy vámpír sose változik – mondtam végül határozottan.

- Ettől félsz? – kérdezte halkan, apró mosollyal az arcán. Bárcsak a szemei is mosolyogtak volna. – Hogy ezután is helyetted döntenék mindenben?

- Lett volna lehetőséged, hogy a közős jövőt tervezgesd – motyogtam lehajtott fejjel. –De az én jövőm most már Will. És nem te…

- Sose hazudtál jól – morogta mulatva rajtam. Ijedten kaptam fel fejemet, majd összefontam karomat.

- Ez nem hazugság Edward! Lehet, hogy te szórakozol rajtam, de ez nem vicces!

- Mindketten tudjuk, hogy még mindig szeretsz engem! – fakadt ki keményen, én pedig ismét összerezzentem, ezúttal a rám törő vágyakozástól, hogy a karjaiba lehessek.

- Boldog vagyok Edward! – mondtam kicsit sem hihetően. Pedig így volt. Boldog voltam. Már amennyire tudtam, Edwarddal a fejemben, egy másik férfi karjaiban.

- Hiszem, ha látom – kihívó tekintete egyre jobban bosszantott. Utáltam, ha tudja neki van igaza. Arcára a rég nem látott, de imádott csibészes félmosoly ült, én pedig tudatlanul, de mosolyogni kezdtem rajta.

- Barom – motyogtam mosolyogva és megráztam a fejem.

- Akarod, hogy elmenjek? – kérdezte hirtelen, bennem pedig megállt az ütő. Ha elmegy, tudom, hogy egy lehetőséget elszalasztok. Kettesben vagyunk, és mindent meg tudnánk beszélni. Jól esett a közelében lenni, sőt… a lelkemben tátongó lyuk, mintha nem is létezett volna soha. Egésznek éreztem magam, teljesnek, és ettől az érzéstől, soha nem akartam szabadulni. Könnyed volt, természetes. – Azt hiszem, akkor kényelembe helyezem magam – mosolyogta, majd könnyeden lehuppant az ágyamra.

Fogaimon keresztül beszívtam a levegőt, majd villogó szemeimet rá emeltem.

- Utálom, hogy ennyire ismersz!

- Nem ismerlek – mondta komolyan. – De a szemeid mindent elárulnak. Szem a lélek tükre, mondják ugyebár!

- És a tiédből vajon mit lehet kiolvasni? – tetetett töprengéssel sétálgatni kezdtem az ágyam mellett és elgondolkodó arcot vágtam. – Önmarcangolást a múltban elkövetett hibák miatt, vagy a bosszankodás, hogy Cathrine így átvert titeket, esetleg a megdöbbenés, hogy félvámpírként élek a világban, netalántán a féltékenység, hogy elvesztettél és mással vagyok…?

Nem tudtam befejezni a többi hirtelen agyamból kipattanó kérdést, mert Edward vámpírgyorsasággal felült és megragadva csuklómat az ágyra rántott. Nem tudtam nem nevetni bosszús arckifejezésén, immár nem éreztem félelmet. Magam sem tudom, hogy miért hittem azt Edward bántani tudna, most már csak szórakoztam dühén. Maga alá gyűrt, és csuklómat a fejem fölé szorította. Morcosan néztem rá, de csak diadalittasan mosolygott, és úgy helyezkedett, hogy mozdulni se tudjak.

-Próbálok nem töprengni a múlton, és inkább kijavítani, amit elrontottam. Nem bosszankodom Cathrine miatt, szörnyen rosszul játszott téged. A döbbenés helyett, örülök, sőt boldog vagyok, hogy élsz és nem érdekel, hogy mi vagy! Mivel Will több kilométerre van innen, majdhogynem egy másik kontinensen, egyelőre nem tud marni a féltékenység. Jelenleg itt vagy velem, és teljesen biztos vagyok benne, hogy még mindig szeretsz. Ezek után miről is beszélünk? – nagyon jól érezte magát ebben a testhelyzetben, nem is tudta elrejteni önelégültségét.

Mielőtt bármit is a fejéhez vághattam volna összeszorítottam állkapcsomat és ráharaptam nyelvemre. Szemei kezdték visszavenni az arany színt, olyan gyengéden nézett vissza rám, hogy teljesen elvesztem mélységébe. Úgy éreztem, mintha egészen a lelkéig látnék, ahol tömérdek szerelmet, boldogságot láttam. Nyeltem egyet, ahogy tekintetem lentebb vándorolt ajkaira. Már majd száz éve, hogy nem éreztem ajkaimon, az övét. A márványsima ajkakat, amik mindig szédülésig kínoztak.

Észrevette, mit nézek annyira vágyakozva, ajkai pedig apró mosolyra húzódtak. Elengedte kezeimet, amivel nagy hibát követett el. Mielőtt megcsókolhatott volna, vállainál fogva taszítottam és szorítottam őt a falhoz.

- Hű! – meglepetten pislogott rám, mire csak kuncogtam. – Tényleg erős lettél!

- Bizony – mosolyogtam, és most én szorítottam le csuklóját. Persze, kiszabadulhatott volna, annyira nem voltam erős, mint egy vámpír. Ezt Edward is tudta, de engedte, hogy kiélhessem egy kicsit magam. – Szóval most már nem tudod kihasználni, annyira az erődet, mint szeretnéd.

- Azt nem is – suttogta lehengerlő mosollyal az arcán, majd hirtelen lenézett rám sötét szempillái alól. Szemei perzselni kezdték bőrömet. El akart kápráztatni, ismertem már ezt a nézést. Csontjaim mintha olvadni készültek volna, bőröm felforrósodott, szívem pedig egyre hevesebben kezdett dobogni. Lélegzetem elakadt, szorításom enyhült, amit Edward kihasznált és megfordította helyzetünket.

Durcásan néztem rá, de ő csak nevetett rajtam. Önfeledten nevetett, amit már nagyon régóta nem hallottam. Zene volt füleimnek, mindig elhallgattam volna. Percekig mulatott, majd lassan elkomorult és csak néztünk egymás szemeibe.

-Hiányoztál – bukott ki belőlem, ő pedig mintha csak erre a bűvös szóra várt volna. Elmosolyodta magát, majd közelebb hajolva megcsókolt. Felsóhajtottam az érzésre, ahogy testem egy pillanatra ledermedt, majd életre kelt. Ajkai először gyengéden becézgette az enyémeket, majd végig simítottam nyelvemmel felső majd alsó ajkain. Edward az érzéstől felnyögött, majd nyelve hirtelen megtalálta az enyémet, és szenvedélyes táncba kezdett vele. Átkaroltam nyakát a rám törő vágytól, így még soha nem csókolt meg. Minden egyes tagomba, mintha forró láva ömlött volna végig, és mindenhonnan egy pontba egyesült a kiolthatatlan tűz.

Felnyögtem az érzésre, amit eddig még Will se tudott kiváltani belőlem. Ez az érzés pokolian jó volt. Edward mohón vette birtokba ajkaimat, majd sóhajtozva áttért nyakamra. Akadozva indult neki a szenvedélyünk, de aztán elöntött a hiányérzet. Vágytam rá mindig is, még emberkoromban, de akkor sose éreztem ennyire intenzívnek, mint most. Forrón égette a tűz minden egyes sejtemet. Izmaim megfeszültek minden egyes érintésére, gyomrom kínzó görcsbe rándult, amikor kezei csípőmhöz értek. Tarkóját egyre vadabbul cirógattam, és hangosan sóhajtoztam az édes kényeztetésre. Ajkai egy pillanatra sem hagyták abba dolgukat, elégedetten mordult föl, mikor lábaim közé állt, és fenekemet megfogva kicsit feljebb emelt. Kishíjján felsikoltottam megérezve egyre keményedő vágyát, de csak zihálni tudtam. Edward vágytól izzó szemeit az enyémbe fúrta, és hátamat kezdte cirógatni, majd végig tartva a szemkontaktust a pólóm aljához vándoroltak ujjai. Úgy játszott keze testemen, mintha a zongora lennék. Gyengéd volt, még is éreztem bennük a kéjt, ami őt is átjárta, minden egyes érintésnél.

Az érzelmek – amit még anno éltem át mellette – semmit nem változtak, az új énembe, mintha még erősebbek lennének. Elmondhatatlanul akartam őt. Próbáltam csillapítani légzésemet, de Edward egy pillanat alatt húzta át fejemen a pólómat, amibe elég szépen belepirultam és csak még inkább kapkodni kezdtem a levegőt. Beletúrt hajamba, majd tarkómnál fogva közelebb vont magához és ismét kapkodva kezdtünk csókolózni. Kezeim megtalálták felsőjének alját, ujjaim pedig hozzáértek a felhevült bőréhez. Egy vámpír bőre csak igazán nagy intenzitású dolog miatt tud felhevülni. Mikor ujjaim cirógatni kezdtek hátát, izmos mellkasát és hasát, teste remegéssel adta tudtomra mennyire jól esik neki. Elégedetten nyugtáztam a reakcióját, jól esően borzongott meg ölelésemben, minden egyes érintésre. Úgy tűnt hamarabb vesztett türelméből, mint én karjaiba kapott, majd az ágyra fektetett.

Kuncogás tört rám sietős mozdulatai miatt. Mennyivel másabb volt régen, és mennyi mindentől fosztottuk meg magunkat. Volt már alkalmam tapasztalni, milyen, amikor egy vámpír ereje teljében van, és tisztán éreztem, hogy bár Edward mohó, nagyon is ügyel a mozdulataira. Nem állított fel magának határt, aminek mérhetetlenül örültem. Továbbra is nyakamat kényeztette, majd áttért vállaimra és egyre lejjebb haladt. Csak mosolygott remegő testemen, aztán csókjaival egyre lentebb haladt. Minden idegszálam megfeszült, mikor a két mellem között haladt egészen a hasamig vándorolt ajkaival, majd a csípőm alját kezdte kényeztetni, a nadrágom szegélyénél. Torkom már teljesen kiszáradt a zihálástól, nem akartam tovább várni.

Felhúztam magamhoz, és szenvedélyesen csókolni kezdtem, miközben letéptem róla felsőjét és nadrágját kezdtem kicsatolni. Edward szórakoztatónak találta sietségemet, pedig éreztem combomnak neki feszülő vágyát, így lehetetlennek tartottam, hogy őt nem sürgeti már a vágy. Olyan régóta várok, várunk erre mindketten. Nem ez a megfelelő alkalom, hogy kiélvezzük a pillanatot. Érezni akarom őt, eggyé akarok végre válni vele. Csak vele érzem teljesnek magam. Edward se akart már teketóriázni, leszedte magáról farmerét, majd az enyémet is leszaggatta rólam. Mindketten önfeledten nevettünk, nem nyomta egyikőnk lelkét sem az aggodalmas súly, hogy vigyázni kell rám. Megtehetett velem bármit, amit csak akart. Én pedig őrülten hagyom neki, mert mindennél jobban szeretem ezt a férfit.

Hamar lekapta rólam melltartómat, de annyi időm nem volt, hogy esetleg szégyellhetném magam. Edward éhesen vette birtokba melleimet, és cirógatni kezdte őket. Egyre hangosabban sóhajtoztam, majd kezeim hátába martak türelmetlenségem jeléül. Természetesen tudta mit akarok, de tovább akarta tüzelni így is egekbe levő vágyamat. Kezei combomra tévedtek, majd ujjai egyre beljebb tévedtek. Határozottan eltoltam kezét, és szerencsére nem kellett kétszer figyelmeztetnem. Nekem most másra volt szükségem. Edward tudta mire gondolok, és halvány mosollyal az arcán gyengéd, puha csókot adott. Mielőtt megszólalhattam volna, hogy most mire vár, hirtelen belém hatolt. Felsikoltottam az élvezettől, majd döbbenve figyeltem fel magamra. Ilyet még soha nem éreztem. Ennyire teljesnek magamat.

Edward észrevette rajtam, hogy valami baj van, de nem hagytam, hogy bármit is mondjon. Hevesen kapkodtam a levegőt, majd Edward várva, hogy felocsúdjak lassú mozgásba kezdett. Erőteljes morgás hagyta el ajkait, és ismét kényeztetni kezdte nyakamat. Testem összerándult minden egyes lökésénél, de türelmetlenül mardostam Edward haját és vájtam körmeimet hátába. A számomra hosszas előjáték után, tudtam, hogy nem fogjuk egymást olyan sokáig kényeztetni. Egyre jobban hajszoltuk egymást a beteljesedés felé, ami váratlanul csapott le mindkettőnkre. Egyszerre ért el minket a gyönyör, komoly extázissal éltem át a bizsergést, ami végig járt a gerincemen. Hangosan felsikoltottam, majd Edward is egy hangos morgással és nyögéssel feszült meg felettem, majd hanyatlott rám. Mindketten kapkodtuk a levegőt, közben én süketnek és vaknak éreztem magam. Minden forgott körülöttem, sípolt a tüdőm, a fülem pedig zúgott. Éreztem, hogy Edward eltávolodik tőlem, mire fájdalmas hiányt töltötte el belsőmet. Homályosan láttam, de megerőltettem magam. Edward mosolyogva feküdt mellém, majd átkarolt és csókot nyomott vállamra, miután kiszedte alólam a lepedőt.

- Jó éjt Edward – motyogtam enyhe mosollyal az arcomon. Kellőképpen elfáradtam ahhoz, hogy sikerüljön elszenderednem.

- Tudsz aludni? – kuncogtam meghökkent hangját hallva, majd bólintottam.

- Ha nagyon kimerülök akkor igen, képes vagyok rá – már félálomban voltam, vágytam a sötétség felé. – Azért az altatómat eldúdolhatod, ha nem okoz gondot – motyogtam egy ásítás után, mire nevetve megpuszilta arcomat és már el is kezdte. Jól esett, embernek éreztem magam, és ugyanolyan volt, mint száz éve. Ismét a karjaiba voltam, biztonságban, nyugodtan és kielégülten. Egyelőre csak ez számított.

Reggel a furcsa hiányérzetemre riadtam fel. Nem tudom mennyi lehetett az idő, de már jócskán elmúlhatott dél is. Összevontam szemöldökömet, mikor odalentről önfeledt nevetést hallottam. Egyből felismertem Edwardot és Sarah-t, és a hozzá csatlakozó Scott gyermeki kacagását. Hunyorogva ültem fel az ágyamban, majd a földre pillantottam, ahol ott hevert a tegnap este maradványai. Felnyögtem, mikor benéztem a fehér lepedő alá, amivel bizonyítékot láttam, hogy nem csak álmodtam. Ahelyett, hogy mennyire boldog érzés kezdett volna bennem kialakulni, inkább elsüllyedtem volna szégyenemben. Most, hogy tudatosult bennem mit tettem, szörnyen éreztem magam. Tegnap este megcsaltam Will-t, még hozzá nem is akárhogyan. Hányingert kaptam magamtól.

Hogy lehettem ekkora hülye? Nem tehetem ezt Will-lel. Könnyeimmel küszködve rohantam a fürdőszobába, majd tusoltam le vámpírgyorsasággal. Megmostam a fogamat, majd kerestem magamnak ruhát. Iszonyatosan rosszul éreztem magam, végig átkoztam magam, ahogy felöltöztem. Magamra rángattam a farmert, majd felkaptam egy fehér inget. A tükörbe nézve valami szörnyen festettem. Szemeim nem az örömtől csillogtak, ahogy helyén való lenne, hanem a bűntudattól, az önutálattól, és a szégyentől. Beletúrtam kócos hajamba, és mezítláb indultam le a földszintre.

A konyhában kellemes hangulat uralkodott, és mindhárman egykedvűen vigyorogva köszöntek nekem. Csak biccentettem nekik, nem mertem Edwardra nézni. Lerogytam a székre és kezeimbe temettem homlokomat. A sírás határán voltam, mikor hallottam, hogy Sarah a nappaliba viszi Scott-ot.

-Ne haragudj, nem akartunk felkelteni – vonakodva néztem föl Edward csillogó arany szemeibe. – Nem szívesen hagytalak magadra, de ebédet csináltunk Sarah-val neked és Scottnak. Imádnivaló kisfiú – folytatta mosolyogva. Észrevette szenvedő szemeimet, mire elkomorult. – Minden rendben?

- Szörnyen érzem magam – mormoltam orrom alatt, mire mellém lépett és megfogta kezemet.

- Ugyan, miért? A tegnap este miatt? Ha neked nem volt jó, akkor…

- Nem! – ijedten kaptam fel fejemet, és tiltakozóan megráztam. – Nem azzal volt a baj. Illetve de van! – fortyogtam a dühtől. Mindkettőnkre mérges voltam. Magamra legfőképp, mert egyszerűen Edward érintésére, eszembe se jutott Will. És rá is, amiért tudta, hogy Will van nekem, még is kihasznált minden alkalmat. – Edward ez semmin nem változtat – mondtam hirtelen komor arccal.

- Hogy semmin? – értetlenkedve ráncolta össze márványsima homlokát, én pedig legyűrtem a torkomban felgyülemlő gombócot.

- Nem hagyom el Will-t – mondtam ki a kegyetlen igazságot. Nem mertem belenézni a szemeibe. Képtelen voltam rá. Éreztem a vesémbe ható pillantást, az elakadó lélegzetet, majd a szellőt, ahogy elsuhant mellettem. Mihelyst becsapódott az ajtó, könnyeim utat törtek, és zokogva temettem kezeimbe arcomat.

 folyt. köv.


Na, hogy tetszett?? :D próbáltam mindent beleadni, ami tőlem telt, kicsit hosszabb lett és izgalmasabb is egy kicsit :) Kérlek szépen írjatok nekem :(((((

Bűvölet 8. fejezet - Történetmesélés

Edward szemszöge:

Nem bírtam elmenni olyan messzire, mint amennyire akartam. Nem akartam távol lenni. Nem tudtam volna ismét hátat fordítani, úgy ahogy száz éve. Nem voltam én már olyan erős. Éjszaka volt, és egyre többször és hangosabban dörgött az ég. Nem érdekelt, ha rögtön a nyakamba zúdul az eső, akkor is a ház tetején maradtam és hallgattam a többieket. Ilyen közelről, nem is kellett senkinek a gondolataiba olvasnom ahhoz, hogy halljam Bella történetét.

Ekkora érzés kavalkádot egy ember nem bírna elviselni. Az én agyam megosztott. Egy vámpír elme másképpen működik. Kettős érzelem dúlt bennem és egyelőre nem tudtam egyikre sem hallgatni.

Egy részem – és sajnos nem tudom mennyire domináns részem – haragudott, sőt eszeveszett dühöt táplált egykori szerelmem iránt. Talán nem csak rá, hanem magamra. Amiért hagytam, hogy olyan közel kerüljön hozzám. És a sorsra, amiért egymás életébe kerültünk. Ha én nem vagyok, ha anno Carlisle nem ment meg, akkor Bellának egészen más élete lett volna.

De a másik részem, egy igazán erős részem viszont vágyakozott és reménykedett. Az a nő állt előttem, akit szerettem. És teljesen jogosnak éreztem dühét. Az én hibám volt minden, ami vele történt.

Fájdalmasan szívtam be magamba az eső illatát, majd koncentrálni kezdtem és hallgatni kezdtem a leggyönyörűbb hangot, amit valaha hallottam.

- Az egész akkor kezdődött mikor elmentetek. Kellett pár hónap, amíg összeszedem magam, de végül összebarátkoztam Jacob Blackel. Akkor még nem volt vérfarkas. Jobban éreztem magam vele. Közben az egész várost és környékét az a hír járta, hogy valami nagyra nőtt medve gyilkolja az embereket. Egy találkozás alkalmával jöttem rá, hogy ők nem medvék, hanem nagyra nőtt farkasok. Bánthattak volna, de megmentettek helyette. Lauren-től.

- Lauren? – az egyhangú megdöbbenés mosolygásra késztette Bellát.

- Megbízást kapott Victoriától, hogy kapjon el engem. De Lauren, az ígéretét megszegve inkább meg akart ölni. Épp jókor léptek közbe a vérfarkasok. Túlságosan furcsa volt nekem, hogy Jacob annyira távolságtartó lett. Addig zaklattam, amíg ki nem derült, hogy ő is az. Nem mondhatta el, Sam megparancsolta neki, de… rájöttem. Amikor Forks-ba költöztem tizenhét évesen, legendákat mesélt nekem. Akkor még ő se tudta, hogy ez mind igaz és nem szabad elmondania.

- Mi az, hogy nem mondhatta el? – szólt közbe Jasper Bella szavain töprengve.

- Egy alfa parancsa megszeghetetlen. Jacob lett volna anno az alfa, miután átváltozott, de… ő nem akart ekkora felelősséggel élni.

- Mind azt gondoltuk, hogy a farkasok kihaltak – szólalt meg Carlisle, hangjában valami furcsa csillogással. – Amikor legutóbb,- és nem most, hanem már évtizedekkel ezelőtt – találkoztunk velük, akkor is csak hárman voltak.

- A vérvonal nem szakad meg. Mai napig minden egyes leszármazottban ott él a gén. Csak nem biztos az átváltozás – magyarázta, de látva tekintetüket, felsóhajtva tovább mondta. – A farkasok átalakulása csak akkor következik be, ha veszély, ebben az esetben vámpír van a környéken. A vámpír szag aktiválja a géneket. Ahogy telik az idő, mintha egyre többen lennének – mondta halkan, ezt már csak magának, mintsem nekünk.

- Mi miattunk mászkálnak hatalmas kutyák a környéken? – tátogta Emmett döbbenten, majd levakarhatatlan vigyor terült szét arcán. – Ez baró!

- Térjünk vissza hozzád – Rosalie hideg hangja átszelte a levegőt, én pedig megforgattam szemeimet. Moderálhatná egy kicsit magát Bellával szemben!

- Victoria engem akart. A környéken mászkált, próbált a közelembe férközni, de a farkasok ezt mindig megakadályozták. Hálás voltam érte, de nagyon féltettem őket. Nem sokkal érettségi után viszont valami megváltozott. Victoria eltűnt. Csak úgy. Ez Sam szerint nagyon furcsa volt, szerintük ritka, amikor egy vadászó vámpír csak így feladja. Féltem, nagyon. Éppen a rezervátumba voltam, ott voltam akkor a legnagyobb biztonságban, amikor Seth elmondta, hogy mi történt. Egy húsz főből álló vámpír csapat közelített felénk. Nem akartam elmenni, nem akartam őket elengedni. Hiába ott volt tíz vérfarkas, akkor is betegesen aggódtam és rossz érzés kerített hatalmába. Jacob még is hazaküldött, ezzel megpecsételve a sorsomat.

- Mi történt? – suttogta Alice összerázkódva a hallottaktól.

- Holtan találtam meg Charlie-t, a saját vérében – Bella hangja közömbös volt, de tudtam, pusztán megtanult uralkodni az érzelmein. Túl nagy sokk lehetett akkor neki. Istenem… felnyögtem, és kezeimbe temettem arcomat. Szegény Charlie. Semmiről nem tehetett.

- Nagyon sajnálom – Esme megremegett és Carlisle-hoz bújt. – Annyira sajnáljuk Bella.

- Mi történt utána? – kérdezte szomorúan Alice.

- Kocsiba ültem, és azt hiszem La Push-ba tartottam. Nem igazán emlékszek rá. Azt hiszem sokkot kaptam vagy valami ilyesmi – Bella grimaszolva megrázta fejét, mire Carlisle magyarázatba kezdett.

- Ha valakit ekkora sokk ér, akkor vannak esetek, amikor a memóriája nem közvetít a közvetlen agynak. Tudod, hogy mi történt, de nem akarsz rá emlékezni.

- Lehetséges, Carlisle – Bella halványan elmosolyodta magát, majd szemei ismét elkomorultak. – A rezervátumig eljutottam. Aztán nagy csapódás történt, a furgon felborult. Kiestem a kocsiból, majd éreztem, hogy valaki megragad. Nem volt erőm hadakozni, eltört a gerincem meg jó pár csontom. Annyit hallottam, hogy egy ismert és ismeretlen hang veszekednek. Victoriát felismertem, de a pasit nem. Nem tudom, hogyan, de egyszer csak… a vámpírméreg szétterjedt a testemben. Semmit nem érzékeltem két napig, és iszonyatosan furcsa volt, amikor felkeltem. Jacobéknál voltam, de mikor felébredtem, nem azt tapasztaltam, amit kellett volna, az elmondottak alapján. A szemem nem változott, de erősebb lettem, és gyorsabb.

-A vérfarkasok megengedték, hogy maradj – inkább ténymegállapítás volt Carlisle szájából, mint kérdés.

- Igen. Tudták, hogy csak baleset volt, Sam megengedte. Pár hónapig ott maradtam, majd visszatértem Charlie házába. Jacob tett róla, hogy Charlie temetése senkinek ne legyen feltűnő. Azt híresztelték, hogy őt érte a baleset, én pedig elköltöztem, jó messzire.

- És mit csináltál száz évig? – kérdezte Alice kíváncsian.

- Jártam a világot. Eljutottam oda, ahova eddig nem.

- De voltunk Charlie házában – szólalt meg Jasper. – Laknak ott.

- Igen. Pár éve találkoztam Sarah-val. Ember volt, de szerelmes lett egy vámpírba, aki átverte őt. Teherbe esett, és megszületett Scott, miközben ő átváltozott.

- Egy vámpírtól lett gyereke? – Rosalie kitágult szemmel pattant fel.

- Eddig nem hallottunk ilyesmiről – suttogta Carlisle. – A gyermek….

- Félig vámpír. Nagy sebességgel fejlődik. De találkoztunk egy Nahuel nevű félvámpírral, aki szintén egy vámpírtól fogant. Kaptunk pár értékes információt, ami jól jött. Olaszországba jártam éppen, mikor összefutottam Cathrine-nel. Megmentettem őt pár vad vámpírtól, déliektől, akik Volterrába tartottak. Ő pedig bár a Volturi testőreihez tartozik, hálából tett nekem egy szívességet.

- Felvette a külsődet és visszatértetek – mondta Jasper. – Bosszút álltál rajtunk.

- Mondhatni – Bella zavartan lesütötte szemeit, majd sóhajtva folytatta. – Jacob eleinte nem helyeselte ezt a tervet. De aztán még is belevitte az egész falkát, hogy tegyék azt, amit mondok. Itt maradtam Sarahval és Scott-tal, amíg velem vannak, egy ideig a Volturi nem fogja őket bántani.

- Szabályszegésnek hinnék – bólintott Carlisle elkomorulva. – Megölnék Sarah-t és a kisfiút is.

- Amíg velük vagyok, addig a közelükbe nem tudnak menni – Bella hirtelen határozott lett, és vad tűz lobogott szemében. Mindenáron megvédi őket.

- És mi a terved ezután? – feszülten vártam, hogy Bella válaszoljon Alice kérdésére.

- Hát, egyelőre nem tudom. Sarah elakar menni messzire, Cathrine visszatért Olaszországba, én pedig Scott-tal együtt elbújunk valahová. Bár azt gondolom jobb lenne, ha Aro az ő fejéből tudná kiolvasni, hogy mi történt, talán megelőzhetnénk egy vérontást.

- És, ha Aro nem engedi el Sarah-t? – Carlisle próbált minden lehetőséget mérlegelni. – Élve?

- Megesküdtem, hogy megvédem Scott-ot, akár az életem árán.

- Sarah itt van még? – pattant fel Carlisle. – Szeretnék mindent megtudni róla és a kisfiáról. Vagy, tolakodásnak venné?

- Tudja, hogy nem vagytok rosszak. Nyilván ő is szívesebben lenne egy olyan környezetbe, akik szintén megvédenék Scott-ot.

- Ez csak természetes! – fakadt ki Rosalie, mire mindenki meglepődve pillantott rá. – Meg kell védenünk őket, bármi áron!

- Ide tudnád hívni őket? Ne legyenek egyedül – Esme nem tudta elrejteni érzelmeit. Rendkívül aggódott értük.

- Azt hiszem, ide tartanak – mosolyogta végül Bella, majd elindult a kijárat felé. A többiek követték, én pedig leugrottam a tetőről egyenesen eléjük.

Bella kissé meghökkent, hogy hirtelen honnan pottyantam el, majd apró mosoly szaladt fel angyal arcára.

Nem kellett sok idő, már meg is hallottam Sarah féltő gondolatait. Bella már olyan sok ideje távol van. Remélem nincs semmi baja, és Edward nem bántotta. Csak merje meg az a kis ficsúr, kitekerem a nyakát!

Felkuncogtam erre, majd vártuk, hogy végre kilépjenek az erdőből. Sarah, hátán a kisfiával állt meg tőlünk pár méterre és óvatosan pillantásokkal nézett szét. Megnyugodott, mikor látta, hogy Bellának semmi baja.

- Bella! – Scott nevetve ugrott le anyukája hátáról, majd Bella karjai között kötött ki. Kedvesem, mosolyogva puszilta meg az alig öt éves kisfiú arcát.

- Jól vagy? – szólalt meg Sarah és pillantását rám emelte.

- Semmi baj. Carlisle szeretne veled beszélni – mondta Bella nyugodt hangon, mire Sarah bólintott.

- Szervusz Sarah! Carlisle Cullen vagyok, ők a…

- Tudom – vigyorogta Sarah és közelebb lépve kezet rázott apámmal. – Hallottam rólatok elég sok mindent.

- Maradjatok itt Kedvesem! – mondta Esme. – Szörnyű, hogy ketten vagytok Charlie házába. Hiszen nagy veszély fenyeget titeket.

- Úgyse maradunk itt már sokáig – Sarah figyelmét nem kerülte el rémült pillantásom, amit Bella felé vetettem. – Hamarosan mennünk kell. Ha Cathrine-nek eljárt a szája, akkor hamarosan a keresésünkre indulnak.

- Maradjatok – mondta könyörögve Rosalie és vágyakozó pillantást vetett Scott-ra. Bella ezt észrevette, majd mosolyogva guggolt le Scott-hoz.

- Ő Rosalie. Menj oda hozzá, nem fog téged bántani – Scott-nak nem kellett több, úgy volt vele, ahogy Sarah is. Akiben Bella megbízik, abban ők is. Rosalie karjaiba vetette magát és nevetve integetett szeme előtt. Mindenki megmosolyogtatta Rosalie meghatódott tekintete.

- Ne ácsorogjunk itt kint, menjünk be! – Carlisle udvariasan betessékelte a többieket, majd Sarah-ra néztem.

Egy kurta biccenéssel adta Bella tudtára, hogy biztonságban lesz. Sarah még egy figyelmeztető pillantással méltatott, majd fiát kézen fogva bement ő is. Csak ketten maradtunk Bellával. Folyamatosan őt figyeltem, ő viszont nem nézett rám. Mindig lesunyta tekintetét, és inkább az erdőt kémlelte. A házból jövő fényáradat megvilágította arcát, én pedig csak hagytam, hogy az érzelmeim vezessenek. Hallottam, hogy a többiek Sarah-t faggatják és bár én is kíváncsi voltam erre a két iszonyatosan furcsa személyre, még is más kötötte le a figyelmemet. És valamiért úgy éreztem, hogy Sarah-val lesz még alkalmam beszélni.

- Majd jövök – szólalt meg Bella és zavart tekintetét egy pillanatara az enyémbe fúrta. Kétségbeesetten akartam valamit mondani, de hang nem jött a számon. Csupán ijedt tekintetemet láthatta, majd hátat fordított és elszaladt.

-A francba! –szitkozódtam, dühös voltam magamra. Már megint hagytam elmenni. Igaza volt Emmettnek, tényleg egy pancser vagyok, amiért mindig elszakítom őt magamtól.

Besiettem a házba, majd a nappaliba mentem. Scott Esme és Rosalie között ült, miközben sütöt majszolt, Sarah pedig Carlisle-nak mesélt az életéről. Fortyogtam a dühtől, amit mindenki észre is vett rajtam.

Ugye nem veszekedtetek már megint? – kérdezte Alice helytelenítően, de csak megráztam fejemet. – Akkor mi lenne, ha utána mennél? Sok mindent megkell beszélnetek!

- Bárcsak tudnám hova ment, de mivel ugyanolyan gyors, mint mi ezért kétlem, hogy megtalálnám – morogtam. – Bárhová mehetett, lehet a rezervátumba ment, oda én nem mehetek, Alice!

- Pedig ahova ment, oda te is mehetsz – mondta halkan Sarah, mire felvontam szemöldökömet. A gondolatai alapján nem voltam a kedvence. – Nem hinném, hogy most Jacob társaságára vágyik. Egyedül akar lenni, és az önsajnálatba temetkezni.

- Köszönöm Sarah – mosolyogtam, mire csak megvonta vállát.

- Tagadhatja, de még mindig szeret téged. Tudom.

Nem lett volna szabad hagynom, de akkor is boldogság járt át szavaira. Azonnal az illat után mentem, bár ez előbb is eszembe juthatott volna. Talán csak Sarah lökése kellett ahhoz, hogy utána induljak. Az eső már a levegőben volt, pár perc kellett csupán és már szakadt is az eső.

Mikor Charlie házához értem, már teljesen eláztam. Megtorpantam egy kicsit Bella ablakát nézve, majd gondolva egyet felugrottam. Lesz, ami lesz elven, de akkor is beszélnem kell vele. Meg kell hallgatnia, ha törik, ha szakad!

Mikor beugrottam a szobájába, mintha nem is telt el volna száz év. Biztos Bella műve. Mikor egy éve itt jártunk, ez a szoba volt a legrosszabb állapotban. Most pedig ez ragyog a legjobban, úgy, mint száz éve. Bella az asztalának dőlve szorongatta Charlie fényképét, majd megérezve engem lassan felemelte fejét.

-Már száz éve, de még mindig érzem néha a vér szagát. Mintha még mindig látnám az élettelen testét, és az üveges szemét, ahogy rám mered. Ez soha nem fog változni igaz? – kérdezte suttogva, majd szemei könnyesedni kezdett.

- Meg kell békélned a múlttal. Nem te tehetsz róla…

- Hogy ne tehetnék? – csattant fel és indulatosan felém indult. Ösztönösen fogtam meg karját, nehogy kárt tegyen magába. – Az én hibám. Victoria engem akart, és Charlie… istenem, ő semmiről nem tehetett! Megölettem a saját apámat!

- Fejezd ezt be, nem tehetsz semmiről! – mondtam kicsit erősebben, mire megilletődve nézett rám. – Ha valaki hibás, akkor én! Már ott elszúrtam, amikor itt maradtam januárban, ezzel megpecsételve, mindkettőnk sorsát!

Bella elszakította tekintetét az enyémről, majd karját kihúzta szorításomból és eltávolodott tőlem. Hiányérzetem támadt, legszívesebben a karomba zártam volna őt.

- Sose változol meg – mondta halvány mosollyal az arcán és letörölte könnyeit. – De egyszer igazán beláthatnád, hogy nem mindenről te tehetsz.

- Ha New Yorkba egy épület összedől, igen, nyilván nem az én hibám, de itt… azt hiszem elég sok közöm van hozzá. Elviselhetetlen a bűntudatom, hogy Charlie, egy olyan ártatlan ember, meghalt miattunk.

- Ezt jól mondtad – halk kuncogás szakadt ki belőle, majd felsóhajtott. – A mi hibánk. Mindketten hibáztunk bizonyos dolgokban.

- Szóval bejártad a világot – tereltem el egy másik témára, hogy befejezzük ezt az önvádaskodást. Ez mindig az én reszortom volt, nem az övé! Lehuppantam ágyára és valamiféle beszélgetést szerettem volna vele kezdeményezni. – Hol jártál?

- Sok helyen – mosolyogta elém lépve, majd, egy nem túl határozott mozdulattal beletúrt vizes hajamba. Belenéztem szemeibe, ahol bár volt nyoma bizonytalanságnak, sokkal határozottabb érzések vegyültek. Belefúrtam tekintetemet övébe, mire szíve meglódult. Nem tudtam nem mosolyogni ezen, de javu érzés kerített hatalmába.

Arca sugárzott, mintha csak arra ösztönözne, tegyem csak azt, amit akarok. Nem tudtam nem mosolyogni rajta, majd megragadtam csípőjét. Halkan sikkantott egyet, ahogy az ölembe rántottam, és nevetve szorította combjait oldalamnak.

-Bár megtudnál nekem bocsátani – suttogtam, arcán végig simítva, majd nyakhajlatába fúrtam arcomat, miközben szorosan magamhoz öleltem őt. – Fogalmad sincs, mennyire szenvedtem a hiányodtól! Kérlek Bella!

- Mire kérsz? – lehelte, de nem hagyta abba tarkóm cirógatását.

- Bocsáss meg nekem. Nem tudom neked elmondani, hogy mennyire szeretlek – barna szemei mélységébe vesztem, és az egyik tincsét füle mögé tűrtem.

- Bár ne hagytál volna el – motyogta. – Akkor most minden más lenne.

- Bella, de mi…

- Van valakim, Edward!

na hát ez lett volna a következő :D tudom, hogy ahhoz képest, hogy nyár van lejjebb adtam, hiszen volt, amikor hétköznap, suli közben több fejit hoztam nektek, mint most, amikor egyéb dolgom se lenne. de azért remélem majd kapok néhány kritikát és igyekszek válaszolni is rájuk mégha ez nem is jön össze mindig :// 

Bűvölet 7. fejezet - Veled szemben...

-Hello Edward. Rég láttalak.

Hangja hűvösen csengett, én viszont megmukkanni alig tudtam. Láttam őt, de nem fogtam fel. Láttam őt, de nem értettem. Ködös tekintettel elnéztem a válla fölött, ahol nem régiben eltűnt egy számomra ismeretlen lány. Vagy, talán nem is annyira ismeretlen? Ki a fene volt Ő? És, Bella… teljesen összezavarodtam, nem értettem mi folyik itt.

-Én tudtam! – alig érzékeltem valamit a családom reakciójából, de Alice hangját lehetetlen volt nem meghallani. – A szipirtyó nem is hasonlított rád! – Alice nem fogta fel a helyzet súlyossággát, vagy csak engem érintett ennyire fájdalmasan?

- Bella, elmagyaráznád, hogy mi folyik itt? – Esme szinte könyörgően nézett rá, Bella szemei pedig megrebbentek.

- Igen. Igent mindent elmondok.

- Akkor induljunk – biccentett Carlisle és a szemét kapkodta köztem és Bella között.

A családunk elindult hazafele, én viszont nem vette le a szemem Belláról. Percekig néztünk farkas szemet egymással, csak bámultam barna szemei mélységét, ami mindenféle érzelmektől csordultig volt. Lassan összeállt a kép, bár néhol hiányos információim voltak.

- Ez egy… bosszú volt? – suttogtam halkan magam elé.

- Azt akartam, hogy érezd milyen amikor…

- Rájöttem, hogy ez lehetett a terved. És bevált – közöltem vele ridegen, mire ajkai megremegtek és fejét elfordította. – És most mi lesz Bella? Az örökké valóságon át küzdünk egymás ellen, míg végül egyikünk fel nem adja lelki összeroppanásában?

- Azt te már elérted nálam – emelte fel fejét szemei pedig immár lángoltak a dühtől.

- Mennyire össze lehetsz törve, ha ilyen remek bosszút találtál ki ellenem – költői kérdés volt természetesen. Akárcsak rég most is sok mindent ki tudtam olvasni a szeméből. Jól tudtam, megérdemeltem ezt az átverést.

- Semmit se tudsz rólam – szisszent fel pár perces meghökkenés után.

- Valóban kérdéses, hogy ennyi év után mit keresel itt – egy láthatatlan erő közelebb húzott hozzá, és engedve a kísértésnek pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot. Kicsit hátrahőkölt a váratlan közelségemtől, majd összehúzta szemeit.

- Csak egy ajándék, amit hátra hagytál – mormolta orra alatt, majd miután látta értetlen tekintetemet, gúnyos mosolyra húzta ajkait. – Victoria.

- Akkor igaz, ami történt veled? Charlie, a baleset…

- Igen, részben igaz – hadarta és elcsapta fejét, hogy ne tudjak szemeibe nézni. Nem tudtam, hogy hirtelen miért váltott ki belőlem ellentétes érzéseket az igazság. Haragudnom kellett volna rá, dühösnek lennem, amiért egy évig hagyta, hogy azt higgyem az a nő, életem szerelme. De ebben a pillanatban képtelen voltam így érezni. Pusztán megnyugvás töltött el, boldogság, hogy tényleg itt van, nem vesztettem el. Legalább is, nem úgy, hogy soha többé ne lássam.

Bella szemszöge:

Vegyes érzésekkel töltött el ezt a viszontlátás. Volt köztük jó és rossz is. Egy pillanatra elfeledtem minden sérelmet és egyszerűen mosoly kúszott az arcomra őket látva. De ez a perc nagyon hamar elillant, mikor magunkra maradtunk Edwarddal, nem szándékosan. A Cullen család előre ment, minket egy kicsit egyedül hagyva. Tudtam, hogy sok kérdésük van, a választ pedig mihamarabb meg is fogják kapni. Hogy aztán én is véglegesen búcsút vegyek Forks-tól.

Edwarddal való epés beszélgetésünk sokáig húzódott. Kezdtem egyre kényelmetlenül érezni magam közelségétől. Hogy ez a hihetetlen méregtől van, és legszívesebben felpofoznám, vagy a rám törő vágytól, hogy megcsókolnám, nehezen tudtam eldönteni. Mindkettő közrejátszott, így inkább próbáltam nem túl feltűnően hátrébb húzódni. Észrevette távolságtartásom, amivel meg is bántottam, de tudta ő is nagyon jól, hogy ez jogos.

Nem akartam tovább maradni vele kettesben, féltem, hogy meglátja igazi érzelmeimet. A bosszúm egészen addig, amíg bele nem néztem a szemeibe tökéletes volt és jogos. De ahogy az arany tekintete tükrözte fájdalmát, miután rájött, hogy mit műveltem, mélységesen megbántam. Én nem ilyen vagyok… egyszerűbb lett volna, csupán elmenni innen mindenféle kötöttség nélkül. De annyira buta voltam, nem tudtam elmenni innen. Nem tudtam elengedni Edward emlékét, görcsösen ragaszkodtam hozzá, pedig el kellett volna engednem és tovább lépni.

De már nincs visszaút. Megtettem, most pedig itt a lehetőség, hogy én is mindent megtudjak. Kérdés, hogyan reagálnék rá. Dühös vagyok rájuk, főleg Edwardra, de a többiekkel se kivételeztem. Mindegyikben csalódtam valamilyen szinten.

Edward zaklatott állapotban állt előttem, próbált a szemembe nézni, de én mindig mást kerestem tekintetemmel.

- Menjünk – törte meg a kínos csendet, mire csak bólintottam. Aztán meghökkente pillantottam felém nyújtott kezére, és kitágult szemekkel meredtem rá. – Emberként elég hosszú idő lenne visszaszaladnod.

- Igen, és emberként milyen jól tartom magam száz év után – mondtam kisebb cinikussággal a hangomban, mire gúnyosan elvigyorodott. – Nem vetted még észre? Nem vagyok ember. Éppenséggel vámpír se.

- Akkor még is…

- Elmondom, de a családod is kíváncsi rá, hogyan állhattam elétek éppen és egészségesen.

- Tudsz követni? – kérdezte hitetlenkedéssel a hangjában, de csak megforgattam szemeimet.

- Csak indulj.

Nem kellett neki többször mondani, bár a kétkedő tekintete még mindig rajtam volt, mikor végre elindult. Egy fáradt és mély sóhaj szakadt ki mellkasomból. A találkozáson már túl vagyunk, már csak egy rövidke mesélés és végre talán az én lelkem is megnyugszik. Talán végre le tudom zárni magamban a múltat.

Edwardra vetettem egy pillantást, aki kigúvadt szemekkel meredt rám. Meglepő volt neki, hogy utol tudtam érni. Halvány mosoly kúszott fel arcomra, hiszen mindig megtudtam döbbenteni. Sose voltam egy átlagos. És ez a mostani helyzetemre is igaz.

-Már azt hittük sose értek ide – mielőtt Edward bármit is mondhatott volna, már a ház előtt is voltunk, régi barátnőm pedig felpörögve toporzékolt az ajtóban.

Kivételesen egyikünk se mondott semmit sopánkodására, hanem szótlanul követtük őt egyenesen a nappaliba. Egy percre megtorpantam az ajtóban, eltávozásuk után egyetlen egyszer jártam itt. Úgy ötven éve. Tudtam, lelkiekben minden erőmet össze kell majd szednem, ha eljön ez a pillanat.

Ismét kiszakadt belőlem egy sóhaj, majd Edward észrevette, hogy nem követem és kérdőn fordult felém. Megráztam fejemet, mielőtt kérdésekkel bombázott volna. Sok mindent olvastam ki szeméből, és még annyi féleképpen képzeltem el ezt a viszontlátást. De arra sose számítottam volna, hogy Edwarddal ennyire… gördülékenyen fog menni a dolog. Legalább is a kis szójátékunktól eltekintve egészen normális. Közvetlen, és nem ezt vártam tőle. Dühkitörésre vagy hasonló reagálásra számítottam, de nem ezt kaptam.

Esme szeretetteljesen nézett rám, amit nem tudtam mosolygás nélkül hagyni. Alice arcát vigyor terítette be és lezöttyent párja mellé, aki árgus szemekkel mustrált. Felvontam szemöldökömet nézésére, mire elfordította fejét. Emmett arca majd szétrepedt a vigyorától, az övé talán még rosszabb volt, mint Alice-é. Rosalie és Carlisle is érdeklődve bámultak, utóbbi örömtelien, Rose viszont inkább kíváncsian. De nem láttam rajta azt az ellenszenvet, mint száz éve. Edwardra pillantottam végül, aki várakozás teljesen dőlt neki az ablaküvegnek. Mind égtek a vágytól, hogy megtudják mi történt velem, de én még mindig nem tudtam felfogni ezeket a reakciókat. Nagyon nem erre számítottam.

-Akkor talán kezdjük az elején – törte meg a csendet Carlisle és az egyik fotel felé biccentett. Elmosolyodtam magam, de csak a karfára ültem le.

- Nyilván nem arra vagytok kíváncsiak, amikor megfogantam. Az nagyon az eleje – mormoltam, mire halk, de annál vidámabb nevetés cikázott végig a nappalin. Edward szája megrándult az elfojtott mosolytól, majd megrázta fejét. Nem tudtam levenni róla a szemem, amit észrevett és szemeit az enyémbe fúrta.

- Ugorjunk röpke tizennyolc évet – szólalt meg Edward egyre feszültebben. Apró grimaszba rándult arcom, mire próbáltam rendezni vonásaimat. Vámpír énemet dühítette ez a hangnem. Itt, most nem ő az, aki mást kioktathat!

- Vagyis akkor arra a részre, amikor szó nélkül elhagytatok? – hangom ridegsége pengeként szelte át a helyiséget, és megfagyott a levegő. A Cullen család legtöbb tagja lehajtotta fejét, de nem foglalkoztam vele. Ha én megemésztettem, nekik is meg kellett. Ráadásul a sértett fél még mindig én vagyok, a bosszúm ellenére is.

- Meg kell értened, hogy miért…

- Tudom! – mielőtt Edward elkezdhette volna a szavába vágtam. – Akkor is megértettem, hogy miért mentél, mentetek el. Egy ember számotokra nagy kockázat, főleg akkor, ha a nyakatokon marad. Ha az érzések el múlnak nem kell erőltetni – az utolsó mondatot kegyetlenül vágtam Edward szemébe, aki erre kíntól eltorzult arccal elfordult. Miután ezt így hangosan kimondtam, gyerekes és ostoba dolog volt Cathrine-t belerángatni ebbe. Hülye ötlet volt az egész bosszú. Ha nem szeretnek, akkor teljesen mindegy már, nem igaz?

- De mi nem ezért mentünk el – felkaptam fejemet Alice könyörgő és szomorú hangjára. – Az egész Edward ötlete volt.

Mindjárt gondoltam. Futott át az agyamon és gyors pillantást vetettem az említettre, aki felém is fordult.

- Igen. Az én ötletem volt. Meg akartam adni az esélyt neked egy normális, emberi életre.

- Hát akkor ezt nagyon elszúrtad – mutattam magamra gúnyosan.

- Igen, elszúrtam! – fakadt ki Edward tömérdek mennyiségű szomorúsággal a hangjában. – Fogalmad sincs, hogy mennyire megbántam, hogy akkor elhagytalak. De a szülinapod emlékeztetett rá, hogy mi vagyok. Ostobának éreztem magam, amiért hónapokig abba a hitbe ringattam magam, hogy boldog lehetsz mellettem. Ember voltál!

- És boldog voltam! – csattantam fel. – Sose hitted el! – indulatosan felálltam, az érzelmeim kitörtek belőlem. – Sose fogtad fel, hogy nekem te a világomat jelentetted!

- Ahogy te is nekem – suttogta éjsötét tekintetével.

- Hogy tudsz még mindig a képembe hazudni? Ennyi év után is? – leheltem magam elé könnyeimmel küszködve.

- A hazugságot egy pillanat alatt elhitted, de az igazságot sose fogod? – csattant fel elkeseredett hangnemben és idegesen kusza hajába túrt.

- És mi az igazság Edward? – hangom megremegett, és csak egy suttogásnak hatott.

- Úgy se hinnéd el – bágyadt, de magabiztos mosoly kúszott fel arcomra. – Ahhoz túl makacs vagy. Bemesélsz magadnak valamit, aztán ehhez tartod magad.

- Egy hazudozónak még az igazságot se hiszik el – motyogtam, mire megtörten visszabámult rám.

- Leléphetünk, ha gondoljátok – szólt közbe Alice, fejét pedig köztem és bátyja között kapkodta.

- Nem kell – Edward hirtelen hideg maszkot erőltetett magára. – Megyek, járok egyet a környéken.

Lesütöttem pillantásomat, mikor elhaladt mellettem, ajkaim pedig megremegtek. Visszafojtottam feltörni készülő sírásomat, és egy rekedt sóhaj után a többiekre néztem, akik csendben végig hallgatták a szóváltásunkat. Ennyit a nyugodt viselkedésről.

-Nem muszáj, ha…

- De elmesélem – felemeltem fejemet, és Carlisle együtt érző pillantásával találtam szembe magam. – Csak könnyebb lenne, ha ő is itt lenne. Nem akarom ismételni magam.

- Eldöntötte, hogy nem megy olyan messzire, hogy ne hallja valakinek a gondolatait.

Bólintott Alice tájékoztatására. Ezek szerint tudni akarja mi történt velem, csak éppen nem bír látni. Jogos.

Mélyet sóhajtottam, majd lassan felidéztem minden egyes pillanatot, ami majd száz éve történt.

-Az egész akkor kezdődött mikor elmentetek….

folyt. köv.

Szisztok! Tudom, hogy nagyon kevés lett, ne haragudjatok érte :/ Ígérem, sokkal hamarabb fog jönni a kövi, ami remélhetőleg hosszabb is lesz, de azért örülnék pár kritikának :S :) Ó, és nagyon nagyon köszönöm azoknak, akik írtak az előzőhöz!! Mostanában nem válaszolok rájuk, amit nagyon röstellek, de ígérem majd összeszedem magam :) Kérlek szépen írjatok nekem, nagyon fontos :(

Bűvölet 6. fejezet - Változások

Hamar sikerült hoznom a fejezetet, mert ez nem is sikerült olyan izgalmasan :D De azért remélem ez is tetszeni fog, másért nem is, azért mert hamar jött :)

Az életben egy valami állandó: a változás.

Kétszáz évem alatt természetesen sok minden történt körülöttem, de egyikre se mondható az, hogy befolyásolt volna engem. Kivéve három alkalmat.

Az első, amikor Bellát megismertem. Ez olyan mértékű fordulatot jelentett, ami örök időkig kísérni fog. A második, amikor életem értelmét elhagytam. Életem legrosszabb döntése volt, de, úgy véltem helyesen cselekedtem akkor, és sose fogom másképp látni. A harmadik pedig, amikor Bella ismét megjelent az életemben. Pedig már egy éve…

Valami azt súgta, egy hatodik érzés, hogy nem jó ötlet, hogy Bella ideköltözzön. Amikor Jacob Black-kel összevesztem emiatt többször is, saját magamat hazudtoltam meg. Bellának a sajátjai között a helye, ezzel mindenkinek tisztába kellett, hogy legyen. De valamilyen szempontból igazat kellett adnom Jacobnak. Mi van, ha ismét megbántom Bellát? Nem szerettem volna elszúrni a második esélyemet, de már nem voltam biztos magamban. Bella annál inkább magában…

Néha kételkedem benne, hogy tényleg emlékezetkiesése van-e. Olyan dolgokat tudott, amiket csak is tőlem, esetleg Alice-től hallhatott, de csak is ember korában. Ilyen volt például az, hogy hol születtem, és hogyan lettem vámpír. Carlisle szerint minden nem eshetett ki a fejéből, bizonyos információkat mindig elraktároz az agy. De ha ezeket tudja, azt miért nem, hogy ki az a Renée? Nem ismerős neki a baseball és Phil? Miért nem járt még Forksba, hiszen, ha betévedne Charlie házába, biztosan rémleni kezdene neki pár dolog.

De önző módon, nem akartam siettetni. Féltem, rettegtem, mi lesz, ha rájön mit tettem vele száz éve. Alice látomása, azóta is zaklatott. És nem tudtam, hogy mit kezdjek vele. Előzzem meg? Mondjak el neki mindent, ezzel talán enyhíthetnék haragján? Nem mertem döntést hozni, bár kétségkívül segítene egy kicsit a bizonytalan jövővel kapcsolatban. Bár már magamban sem voltam biztos. Ha Jasper nem érti mit érzek, akkor én honnan tudnám?

Bella teljesen megváltozott. Nyíltan felvállalta, hogy tetszek neki és egyáltalán nem szégyellte. Persze, ostobaság lenne, ő nem tudja, de az egész család tisztában van a kettőnk múltjával. Természetesen örültem neki, hogy ennyi változás és idő ellenére is, de ugyanúgy vonzódik hozzám, mint ember korában. Bár én is ezt érezném.

Természetesen úszok a boldogságban, hogy él, és gerinctelen módon, de örülök neki, hogy nem kellett végig néznem az első pár újszülött évét, és nem kellett végig hallgatnom az átváltozását. Rosszul voltam, hogy így éreztem, és tudtam, nekem kellett volna mellette lennem, de ettől még nem bántam.

- Talán azért érzel így, mert nem hasonlít az ember Bellára – az egyik délután pár hete megosztottam fivéreimmel a gondolataimat és érzéseimet. Valahonnan tanácsot kellet kérnem, még ha nem is ők voltak a megfelelő személyek erre, de őket is meghallgattam.

- Igen, lehet. És még enyhén fejezted ki magad – mondtam, majd gyorsan elhallgattam, mikor meghallottam, hogy Rosalie-vel a nappaliba tartanak. Hangosan kacarásztak, divatmagazinokat nézegetve, ami már egy árulkodó jel volt. Bellát sose érdekelte a divat.

Bella megpillantva engem azonnal odasietett és leülve mellém a vállamra hajtotta fejét. Ez természetes mozdulat volt már tőle, és tudtam, alig várja, hogy végre én is lépjek felé. De azon kívül, hogy viszonoztam gesztusait, többre nem voltam hajlandó. Egy belső hang azt súgta, hogy nem ő az, aki nekem kell. És hallgattam erre a hangra, még ha egyszer, rossz útra is térített jó pár esztendeje.

- Elkéne kezdeni az iskolát – tört be ismét egy délutánon a szobámba és angyali mosollyal ölembe ült. Udvariatlanság lett volna, ha felállítom őt, így hagytam, hogy átkarolja vállam és halvány puszit nyomjon arcomra. – Már egy éve ideköltöztem, és azt hiszem új tapasztalatokat akarok szerezni!

- A többiek nem akarták ismét elkezdeni a gimit – oktattam ki lágyan, mire grimaszolni kezdett. – Ezért nyitott Alice és Rose egy ruhaboltot, a helyieknek, ahogy Emmett és Jasper a város végén egy műhelyet. Elfoglaltságnak jó, és nem kell négy éven keresztül koptatniuk az iskolapadot.

- De ez így uncsi – nézett rám kissé nyávogóan. – akarok valami mást! Jacob sehova nem engedett, csak vadászni, azt is felügyelettel és reméltem, hogy ti engedékenyebbek lesztek.

- Alice szerint ma tökéletes idő lesz egy kis játékhoz – mondtam, mire csalódottan elhúzta száját. Tudtam, hogy nem szereti a baseballt, játszani legalább is semmiképp. Az utóbbi egy évbe, sok mindent megtudtam róla, de nem lettem közelebb az érzéseim megértéséhez.

Bella és Alice kapcsolata is nagyon… furcsa volt nekem. Hiszen elszakíthatatlan barátnők letten anno, most viszont átnéznek egymáson, tudomást sem véve a másikról. Azt hittem Alice örülni fog neki, ha Bella ideköltözik, de ez is meglepetés volt számomra.

- Alice, miért dúlsz ennyire? Mi a baj? – utána mentem a szobájába, ahol az ágyra feküdt, és befészkelte magát Jasper karjaiba, aki figyelmeztető pillantásokat lövelt a válla fölött. Ez annyit jelentett, vigyázz mit mondasz neki, vagy halott leszel!

- Őszinte leszek – pillantott rám keményen – nem örülök, hogy ide költözik!

- Alice, ő Bella – értetlen szempárbajt vívtam Alice-szel, miközben az ajtó felé mutattam. – A legjobb barátnőd!

- Maradjunk annyiban, hogy okom van azt mondani, hogy semmi keresnivalója nincs itt!

Életemben először nem tudtam Alice-t megérteni. Ha látomása volt, akkor azt azonnal meg kellene osztania velünk, nem pedig durcáskodva magába tartani. Hacsak nem is annyira fontos.

Mára már megtudtam, hogy mi volt az-az ellenszenv kobold húgom szemében. Ahhoz képest, hogy Bella milyen viselkedést tanúsított emberkorában, most teljesen más volt.

„- Mintha a saját gyermekeim lennétek – fordult Bella felé Esme, akinek barna szemeiből melegség és tisztelet sugárzott.

- Nagyon ritka, hogy valakiben ekkora szeretet legyen, mint benned Esme – Bella szemei könnyesedni kezdtek, majd szégyenlős mosollyal megölelte fogadott anyámat. „

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Nem sokára jövök!

- Hová mész? – fordult felé Bella kíváncsian.

- A lányoknak és a fiúnak is engedély kell a megnyitáshoz, ezért megyek – mosolyogta Esme szeretetteljesen, de rögtön le is lombozódott, amikor Bella megszólalt.

- Miért te ugrálsz? Nagyok már, eltudják intézni maguknak szerintem. Ahelyett, hogy nekik teszel szívességet, inkább törődnél magaddal és Carlisle-al.

Esme-nek rosszul estek ezek a szavak, hiszen ő mindent teljes szívéből és önzetlenül tett. Tanácstalanul kapta rám fejét, de én Bellát néztem, azt hiszem kicsit mérges tekintettel. Nem beszélhet így Esme-vel!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Alice, muszáj ezt? – Bella meggyörnyedt háttal ült az egyik kanapé karfáján, míg én a kanapéban ültem és a hátát simogattam. Betegesen vágytam minden egyes porcikájáért, szinte rosszul lettem, ha nem érhettem hozzá.

- Vacsorázni mentek Bella – nézett rá Alice, miközben csinosabbnál csinosabb ruhákat mutogatott Bellának. – Egy nagyon szép és elegáns étterembe, gondolom, nem szeretnél tornacipőben mutatkozni!

Bella felsóhajtott, tudta nem menekül, engem pedig elöntött a szerelem és a hála iránta. Tudtam, mennyire a háta közepére kívánja ezeket a dolgokat, de örültem neki, engedi, hogy kényeztessem. Értem pedig, még képes elviselni Alice nyaggatását is. Bella rám kapta fejét, majd mosolyogva dőlt hátra egyenesen az ölembe. Elnevettem magam, majd a karomba zártam őt, miközben ő feltornázta magát és karjait nyakam köré fonta.

- Nem mehetnénk el csupán a Mc Drive-ba? Még ki se szállni a kocsiból! – elmosolyodtam magam könyörgő tekintetét látva, majd halvány csókot leheltem arcára.

- Akkor egy mozi? – ajánlottam föl, mire szemei felcsillantak, húgom pedig bosszúsan fújt egyet.

- Oda nem kell kiöltöznöm ugye?

- Ha csak nem akarod, hogy a jegyszedőnek kocsányon lógjon a szeme, akkor azt hiszem, nem, én sem ragaszkodok a kirívó öltözékhez – természetesen csak miatta mondtam, nekem semmi kifogásom nem lett volna az ellen, hogy egy ilyen gyönyörűséggel mutatkozzak. De mikor tudtam én neki nemet mondani?

- Látod, mindig lehet kompromisszumot kötni! – Bella elégedett, angyali mosollyal fordult felém, majd elvesztünk egymás tekintetében. – Köszönöm! Tudtam, hogy te megértesz…

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Mit szóltok? – felkaptam fejemet Bella hangjára, majd felsóhajtottam. Bella egy piros, inkább kirívó, mintsem elegáns ruhában pördült meg előttünk. Alice sokat mondóan rám nézett, mire jelentőségteljesen rá néztem, hogy meg ne szólaljon.

- Nekem tetszik – jegyezte meg Rosalie mosolyogva. – Bár talán a fekete cipő jobban menne hozzá, mint ez a piros.

- Lehet, de annak kisebb a sarka!

Alice-szel összenéztünk, majd megköszörültem torkomat és felálltam a helyemről.

- Gyönyörű vagy! – ez tényleg így volt, káprázatosan festett. De ez a fajta magabiztosság, egyáltalán nem vallott rá.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Köszönöm, egy gyönyörű volt! – Bella alig bírta visszatartani könnyeit, miután ismét a zongorához ültem.

- Érted bármit – mosolyogva öleltem meg, ő pedig elveszett ölelésemben. Örültem, hogy ekkora hatással volt rá játékom, igazán meghatódott az én túlérzékeny Bellám.

Az új Bellát viszont nem igazán hatotta.

Sok idő eltelt, amíg az emlékeimben merengi kezdtem. Már esteledett, a többiek is hazaértek.

-Elszaladok Jacobhoz, rendben? – fordult felém Bella, már átöltözve. Végre, nem magassarkút vett fel… - Ott találkozunk!

Bólintottam, majd kissé vonakodva, de viszonoztam heves csókját.

Bella szemszöge:

- Anya azt mondta egyre többet eszek – mosolyognom kellett rajta, ahogy már az ötödik palacsintát tömte magába.

- Ahogy nősz egyre több táplálékra van szükséged, természetes, hogy többet eszel – megsimogattam gyermekien ártatlan arcát, majd elfordultam tőle, hogy ne lássa meg aggodalmamat.

Sarah ember volt, amikor találkozott egy vámpírral. A szerelem csak egy hónapig tartott, de visszafordítani már semmit nem lehetett. Éppen visszatértem Európából, mikor találkoztam vele. Egyre jobban gyengült, se segítettem neki, amiben csak tudtam. Át kellett változtatnom, különben Sarah nem éli túl a szülést. Persze vicces, hogy pont én, amikor én se vagyok teljesen vámpír.

Kapkodni kezdtem a levegőt, mikor megláttam Charlie autóját a felhajtón, de világosság sehol nem égett, az ajtó viszont nyitva volt. Rossz érzésem lett, és felkészületlenül rohantam be a házba. Kétségbeesetten kezdtem kiabálni apám nevét, majd szám elé kaptam kezemet, mikor megláttam a rengeteg vért. Egy vámpír ellen semmi esélye sem volt… de Charlie akkor is küzdött. Éreztem, hogy a vér szaga bejárta a házat, de eltompultam iránta. Könnyeim már áztatták arcomat, mikor Charlie szobája felé lépdeltem. Kezem remegett, tüdőmbe szorult levegőm, és benyitottam.

- Megjöttünk! – hálásan felsóhajtottam, amiért visszajött Sarah és… Cathrine. Olyan görcsösen szorítottam az asztalt, félő volt eltörik. Megköszörültem torkomat, majd felálltam.

- Végre - nyögött Cathrine, majd teste vibrálni kezdett és visszanyerte eredeti alakját. Cathrine a maga módján gyönyörű volt. Hosszú fekete haja a derekáig ért, arca akár egy angyalé, vörös szemei barátságtalanul méregettek, de csak mosolyogni tudtam rajta. – Kényelmetlen ilyen sokáig ugyanabban a kinézetben maradni.

- Tartoztál nekem. Hálás vagyok, az adósságodat leróttad.

- Ezek szerint végre felfeded magad? – szemei végre felcsillantak a jó hír hallatán, én pedig bólintottam. – Végre! Már untam abban a házban élni! Az-az Edward egy begyepesedett hülye – alig tudtam elrejteni mosolyomat, vicces volt Cath bosszankodása. – Annyiszor próbáltam elcsábítani ebben az egy évben, de egyszerűen nagyon nem keltettem fel az érdeklődését. Pedig ugyanúgy nézek ki, mint te!

Kisebb önelégültséget éreztem erre. Pedig próbáltam elnyomni magamban, de nem tehettem róla. Jól esett valamilyen szinten, hogy Edward érzi, nem én voltam ott.

- Hol vannak most? – kérdeztem, nem reagálva megjegyzésére.

- Baseballozni indultunk, leráztam azzal, hogy megyek a farkasokhoz.

- Rendben. Akkor még egy kérésem lenne. Gyere velem a tisztásra, ahol játszani szoktak.

- Jól van – morogta, de nem volt elragadtatva a tervemtől. Tudtam, hogy jobban kihasználom őt, mint kellene. De minden szó nélkül teljesíti a kérésemet, hiszen megmentettem az életét.

Szótlanul vette fel ismét a külsőmet, majd kisétált az ajtón. Kifele menet megpöckölte Scott homlokát, aki csúnyán nézett utána. Megértettem, nekem se a kedvencem volt.

- Sok sikert! – Sarah bíztatóan sietett elém, majd ölelt meg. Szorosan hozzá bújtam és mély levegőt vettem. Erőt adott nekem, amire most szükségem volt, de már nem viszakozhattam. Száz évem volt felkészülni, hogy szembe nézzek a Cullen klánnal, itt volt az ideje, hogy meg is történjen.

- Köszönöm, arra most szükségem van – mosolyogtam izgatottan.

Meghallottam Cathrine türelmetlen morgását, mire grimaszolva, de utána eredtem. Gyors puszit nyomtam Scott maszatos arcára, majd Cath után eredtem.

A szívem a torkomban dobogott, mikor felfogtam, hogy újra fogom látni Őt. Nem szabad lett volna így éreznem, de ezen sajnos nem tudtam változtatni. Pedig kellett volna. Élveztem, hogy a futást, a szél, ahogy süvített a fülembe, így legalább kiverte egy kicsit a fejemből a rossznak ható gondolataimat. Csak semmi érzelem Bella!

-Itt vagyunk – nem kellett mondania, magamtól is felismertem a helyet. Száz éve pont ezen az ösvényen futott végig Edward, majd kiléptünk a bozót takarásából. Ez most se volt másképp. Cathrine-re néztem, aki már alig várta, hogy kiderüljön az igazság. Kényelmetlen volt neki egy éven át szinte engem szimulálnia.

Cathrine diadalittas mosollyal az arcán lépett ki, én utána viszont közömbös arccal. A Cullen család csak percekkel később vette észre jelenlétünket, aztán szépen sorban felkapták fejüket. Halk döbbent moraj futott végig rajtuk, majd erőt vettem magamon és végig néztem az összes arcon. Esme ajkai elé kapta kezeit és Carlisle-ba karolt, miközben mindketten köztem és Cath között kapkodta fejét. Jasper összeráncolta homlokát, majd Alice-re nézett, aki kitágult szemekkel meredt rám. Rosalie csak tátogni tudott, ahogy Emmett is, de ő volt az első, aki a leghamarabb felocsúdott.

-Ti is kettőt láttok?

- Nem kezdjük a játé… - csak most vettem észre, hogy Edward Cullen sokkal messzebb volt, és mikor visszaérve a tisztásra meglátott megtorpant. Pillantása mellém esett, egyenesen Cath-re. – Mi a….?

- Köszönöm – szemem sarkából Cath-re néztem, aki vigyorogva biccentett, majd lehunyta szemeit és teste remegve adta vissza az eredeti alakját. A Cullen család felhördült, mire Cathrine felnevetett.

- Ezeket a döbbent arcokat látni akartam. Pá Édes – felhúztam szemöldökömet, az Edward felé dobott puszi miatt, majd biccentett nekem. – A dolgomat elvégeztem.

Bólintottam, mire még egy utolsó pillantást vetett a családra, ahol egy egész évet töltött. Talán egy kicsit sajnálta, hogy el kellett mennie.

Edward még mindig hitetlenkedve közelebb sétált, és homlokát ráncolta.

- Bella? – beleborzongtam, ahogy halkan kiejtette a nevemet, de méltóságosan felemeltem fejemet.

- Hello Edward. Rég láttalak – hangom ridegen csengett, de ezt akartam nem?