Infók

Kívánjatok először is szerencsét a keddemhez, sima töri felelés, emelt töri szintén, és egyikből se tanultam, mivel ismét a Word-ben éltem ki magam :D A frissről nos, hát hamarosan jönni fog legalább is sietek vele, ahogyan tudok, mindkettőből szeretném hozni a következő fejezetet :) Az Incomplete-s képes leszedtem, helyette már felraktam a Napkelte című képet, remélem tetszik, bár ennél jobbat nem tudtam egyelőre összedobni, majd ha sok időm lesz, meg kerítek egy jó képszerkesztőt, akkor majd összeütök valami jót :) Bár még nem tudom, hogy a Napkelte című történetet, át rakjam-e egy másik blogra, de nem mindenki képes rá, hogy kattintson párat, így arra gondoltam, hogy legalább egybe lesz minden történetem, de akkor sajnos nem szabad folyton olyan képet kirakni, ami az adott történethez van :/ Ezt még kiagyalom hogyan legyen, de adjatok tippet nyugodtan :) Szeretnék egy chatet is berakni, de sajna nem tudom hogyan kell, ebben is kérném a segítségeteket :) szeretném, ha az olvasóim ott bármikor, bármit kérdezhessenek és azonnal meg is látom és tudok rájuk válaszolni :) Engem érdekel, hogy az olvasóim(az a kevés) hogyan jutott a történetemhez és stb, kritikákról való vélemény és ehhez hasonló témákat szeretnék felvetni, amit akár kultúrális vitában is meglehet oldani :) A vita fejleszti a képességet, ezt csak úgy megjegyzem, de csak a normális, ésszerű érveken alapuló xD
A Napkelte című történetet, már lehet, hogy egyszer elkezdtem, de nem ilyen formában (és nem is emlékszek rá igazából) ez szebben van megfogalmazva és át is gondoltam nagyjából, hogy mi lesz benne. Nem mindig szoktam eltervezni az egészet, hiszen tudom, hogy időközben meg fogom gondolni magam :) A spontán dolgok vezérelnek inkább :) Egyelőre még kulisszatitkokat nem tudok adni az Incomplete-ből, de mihelyst befejezem jöhetnek a kérdések, persze csak ha érdekel titeket :) Ez a blog, nekem nem csupán az a hely, ahol a történeteimet teszem nyilvánosság elé, hanem az életem :) Na, elnézést az untatásért, mindenkinek sok szerencsét és sikert kívánok a holnapi naphoz, remélem nekem is jól fog telni :) De már nagyon várom, hogy hazajöjjek, legalább folytathatom a fejezetet xD Pacsi nektek :)

Napkelte 2. fejezet

Nem tudom hogy fog-e tetszeni, mindenesetre nagyon hamar megtudtam írni ehhez most volt erőm és energiám, de ne haragudjatok a másikhoz nem :/ nem sokára felrakom abból is a kövi fejezetet, csak bírjátok ki egy kis türelemmel. Ha tetszik akkor komizzatok :)

Nessie nem akart hamar elaludni helyette, megkért, hogy zongorázzunk. Nehéz volt leülnöm a hangszer elé, de megtettem érte mindig. Annyira nem érdekelte sose a zene, de értem megtette, hogy megtanult pár akkordot. Hagytam, hogy helyettem üssön le néhány billentyűt, majd folytattam. Hálás voltam neki, amiért sose kérte az anyja altatódalát. Szörnyű lett volna eljátszani, de egyben felemelő érzés is.
Élvezettel felkuncogott, mikor gyorsabb volt nálam és ujjai megelőzték az enyémet. Mosolyogva figyeltem, mekkora boldogságot adott neki ez a pici dolog is.
-A múltkor egy szám az eszembe jutott, megmutathatom? – nézett fel rám az ölemből, mire csak mosolyogva öleltem át pici derekát. Beharapta ajkát, majd lassan elkezdett egy ismerős számot. Testem megdermedt, mikor felismertem, Nessie mit szeretne nekem megmutatni. Minden egyes akkord az agyamba égett, sose tudtam volna elfelejteni, még akkor sem, ha akartam volna.
- Honnan ismered ezt a dalt Nessie? – suttogtam, és próbáltam remegő kezeimet elrejteni.
- Még régen hallottam – vallotta be szégyenkezve, amit nem értettem. – Még anya dúdolta nekem, amikor még a hasába voltam – a felismerés elemi erővel tört rám. Nessie azért szégyellte magát, mert kérésem ellenére az édesanyját hozta szóba. Rosszul éreztem magam, hiszen neki örömet okozott volna, ha beszélhet róla. Csak éppenséggel megkértem, hogy ne tegye, nekem sokkal fájóbb volt az emlék, mint neki. – Ne haragudj – szomorú barna szemeit rám emelte. Nyugtatóan kezdtem simogatni hátát, majd felemeltem őt.

- Ideje aludnod most már – mondtam erőltetett mosollyal.
- Apa, ne haragudj – hajtotta le fejét bűntudatosan.
- Nem haragszom rád – simogattam meg arcát. – Sose tudnék!
- Nagyon hiányzik – hajtotta fejét a vállamra, mire megtorpantam a lépcsőn. Önző voltam, hiszen bár Nessie alig emlékszik az édesanyjára, bizonyára szeretne tudni róla mindent. Vajon könnyebb lenne, ha beszélnénk róla? Legalább egy kicsit kiadnánk magunkból a hiány érzését, hisz ha beszélünk róla, olyan lehetne mintha itt lenne.
- Tudom – apró puszit adtam halántékára.
- Nem mehetnénk el gyorsan vadászni? – hirtelen témaváltás volt, de egy kicsit örültem is neki.
- Késő van már – válaszoltam, mire apró mosoly kúszott fel arcára.
- Még csak kilenc óra, hamar megjárnánk – akadékoskodott angyalian. Nemet mondtam volna neki, de sajnos tudtam, hogy már régen volt és szüksége van rá. Ahogy nekem se ártana.
- Egyet értek! – robbant ki Emmett a szobából, majd később Rosalie is kisétált. – Nyomás vadászni pöttön! – nem tetszett, ahogy Emmett kiszedte a karomból, majd nyakába téve szaladtak le a lépcsőn. Jól tudtam, hogy Emmett-tel semmi baj nem érheti, de azért melák bátyám figyelmesebb is lehetne vele.

- Neked is szükséged lenne rá, úgyhogy menjünk – mondta Rosalie, mire sóhajtva bólintottam. – A kórházban sok megpróbáltatásban van részed. Jobb az elővigyázatosság. Még akkor is, ha tudom hihetetlen az önuralmad.
- Milyen volt az egyetem? – nem foglalkoztam mondandójával, mire gúnyosan vigyorogni kezdett.
- Remek. Újat már nem tudnak mutatni, bár elég cuki az egyetemes történelem tanárom. Bár hozzám képest fiatal, de…
- Hozzád képest ki nem fiatal? – kérdeztem, mire elnevette magát.
- Én is veletek tartok – hallottam meg Jaspert, mire megforgattam szemeimet.
- Nem tudnánk hétvégén családi vadászatot tartani? – kérdeztem, mire Alice megjelent.
- Elfogunk menni a hegyekbe, és mindenki. Ja, és jobb, ha előre szólok – pillantott rám óvatosan, mire rossz érzés kerített hatalmába. – A jövőnk eltűnik.
- Ne már! – szisszent fel nővérem.
- Jacob? – kérdeztem, mire bólogatni kezdett. Nem tudtam hibáztatni a farkast, hiszen hatalmas fájdalomnak teszem ki azzal, hogy így elszakítottam a lányomtól. Láttam a fejében, hogy még is milyen erős kapcsolatot jelent ez a bevésődés, de nem hozhattuk el őt ide.
- Ness örülni fog – mondtam halkan, majd a sürgetős gondolatokra, követtem őket a nappaliba.
- Megvárom Carlisle-t menjetek csak – mosolygott Esme, mire bólintottam.
- Én se megyek – villantott fel egy ezer wattos vigyort húgom. Értetlenül megráztam a fejem és kérdőn Jasperre néztem, aki szintén nem értette felpörgött húgomat. – Majd hétvégén élvezem ki a vadászatot!

- Ahogy gondolod – bólintottam, majd Jasperrel követni kezdtem Emmett-éket. Hamar betudtuk érni őket, majd egymás mellett haladva futottunk az erdő egy másik részébe. Aggódtam Nessie-ért, hiszen már hideg volt ilyenkor és sötét is, de ő nem volt valami rétegesen öltözve. Így is beteg volt, nem kellene neki még egy tüdőgyulladás. Bosszúsan megráztam a fejem a lányomra nézve, aki pimaszan nevetni kezdett.
- Nessie-re kellett volna egy pulcsi – mondta Rosalie, amire csak bólogatni tudtam.
- Nem is fázok – nyafogta, miután Emmett letette.
- Na, versenyzünk te kis padlón cirkászó? – vigyorogta Emmett, mire kislányom sértődötten fonta össze karjait.
- Nem is vagyok olyan kicsi!
- Ugyan már Nessie, nehogy felidegesítsen már ez a nagy mamlasz! Nézz már rá mekkora! – nevette el magát Jasper.
- Az ajtón alig fér be – kontrázott rá Nessie. Rosalie-vel hangosan nevetni kezdtünk, majd büszkén pillantottam kislányomra.
- Na, gyerünk vadászni! – csapta össze kezeit Emmett, hogy ne rajta nevessünk.
- Igaza van, Nessie-nek mihamarabb ágyba kéne feküdnie – Rosalie rosszallóan csóválta fejét, mérges volt, amiért Nessie ilyenkor még ébren van. Nem tudtam vele ellenkezni, teljesen igaza volt, de nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy szüksége volt most erre.
- Nekünk is cica – nézett rá Emmett perverz vigyorral.
- Ezt ne a gyerek előtt – mondtuk egyszerre Jasperrel, és Rosalie-vel riadtan.
Nessie zavarodottan kapkodta a fejét közöttünk, fogalma sem volt róla, hogy miről beszélünk.

- Gyere törpilla, hagyjuk a felnőtteket kibontakozni – fogta meg kezét Jasper, majd elvesztek az erdőben. Hálás voltam fivéremnek, és örültem neki, hogy Jasper ennyire jól viseli Ness közelségét. Eleinte kissé nehézkesen indult a kapcsolatuk, Nessie vére miatt, de aztán már Jasper se nagyon tudott ellenállni unokahúgának és különleges kapcsolat alakult ki közöttük.
- Jól vagy Öcsi? – nézett rám Emmett, mire felfogtam, hogy csak egyedül álltam ott.
- Persze – bólintottam, majd lopva a karikagyűrűmre néztem.
- Nem úgy nézel ki – mondta kivételesen komolyan. Csak kevés ember, illetve vámpír tudta, hogy a zord külsőt, érző belső takar. – Nézd, azt hiszem, hogy beszélnünk kellene.
- Hallgatlak.
- Tudod, azért én beszélek veled, mert senkinek nincsen mersze hozzá. Mindenki aggódik érted, és félre ne értsd, én is, csak hát… én tudom, hogy kezeljem ezt – Em nem foglalkozott felszaladt szemöldökömmel, komor arckifejezéssel folytatta. – Bella halála mindenkit nagyon megviselt, és látszólag már a neve említésére is összerezzensz – igaza volt, ezt mindenki tudta, hogy már csak a neve is hatalmas fájdalommal jár. – De el kell őt engedned Edward. Nessie-t nagyon érdekelné az édesanyja és minket szokott kérdezgetni, de természetesen senki nem ismerte annyira, mint te. Nessie-nek szüksége van arra, hogy ismerje az édesanyját, de addig nem fogsz tudni róla normálisan beszélni, amíg el nem engeded. Edward, Bella meghalt és ideje tovább lépned.
- Keressek magamnak valaki mást? – kérdeztem gúnytól csöpögő hangon, mire türelmetlenül megrázta fejét.
- Erre lehet, hogy több száz év múlva is képtelen lennél. Egyszerűen mentálisan át kell gondolnod ezt, és ereszd el őt.
- Ez vámpíroknál teljesen más, mint egy embernél – bár határtalan keserűségem és fájdalmam ellenére se emeltem fel a hangom, tudtam, hogy csak segíteni szeretne. – Évszázadok múlva is úgy fogok emlékezni rá, mintha tegnap történt volna.
- A fájdalmad sose fog elmúlni Edward ezt mind tudjuk, de talán enyhülne egy kicsit, ha elfogadnád végre. Ha nem is tudatosan, de még mindig küzdesz, hogy igenis él, de ez nem igaz és muszáj ebbe beletörődnöd.
- Megpróbálom Emmett, a kislányomért muszáj – néztem rá, mire mosolyogva megveregette vállamat.
- Ez a beszéd, te mazochista oroszlán! Na, nyomás vadászni! Holnap is melózol, szükséged van egy kis erőre.

Bólintottam, majd követtem őt egy kis ideig, aztán megérezve pár szarvast a nyomukba eredtem. Emmett szavai még sokáig csengtek a fülemben, még akkor is ezen járt az agyam, amikor a második szarvas tetemét ejtettem ki kezeim közül. Döbbentem vettem észre, hogy ennyi év gyakorlás - és mindenféle probléma nélkül – után kezeim véresek voltak, ahogy ingem is. Mint valami rémálomban, visszarepültem öt évet, és ismét a szobában álltam, feleségem teste mellett.

- Ne add fel, kérlek – leheltem, miután az utolsó harapást is elvégeztem. – Bella, nem adhatod fel! Hallod? – barna szemei élettelenül, üvegesen meredtek előre. – Kérlek – zokogtam, és imádkoztam, hogy a méreg szétterjedjen a testében. – Kérlek, kicsim! – homlokát az enyémhez érintettem, és hangosan ziháltam. – Ne add fel. Nem adhatod fel, megígérted. Szeretlek.
- Edward, gyere – érintette meg karomat Alice.
- Alice, mit látsz? – kérdeztem halkan és reménykedve, de halott szívem tele volt rossz érzéssel.
Gondolatai zavarosak voltak, mintha nem akarna valamit megmutatni.
- Sajnálom – nyögte ki, és megmutatta az elrejtett jövőt.
Szakadt az eső a forks-i temetőbe, de nem foglalkozott ezzel senki abban a pillanatban. Körülöttünk majdhogynem mindazok ott voltak, akik az esküvőnkön is. Kedvesek, hogy Bella temetésére is eljöttek. Bella barátai is ott voltak, és kivételesen most Jessicának se volt rosszindulatú gondolata. Renée-nek és Charlie-nak majd megszakadt a szíve, annyira zokogtak. A farkasok nem néztek ránk gyűlölködve, tudták az igazságot és meglepve több családtagomat is sajnálattal néztek minket, legfőképpen engem. Jacob a kislányomra vigyázott, nem akartam őt ide elhozni. Nem tudom egyáltalán felfogta-e, hogy mi történt egyelőre jobb, ha később fogok vele ide eljönni. Fel se fogtam, hogy mikor távoztak a többiek, legutoljára csak én és Alice maradtunk ott. Alice sem hisztizett most, hogy el fog ázni a haja, belém karolva meredt Bella sírkövére.
- Nem! – kiáltottam, mire húgom lehajtotta fejét. Tudtam, hogy ez bizony be fog következni, és már nem tudok rajta sehogy sem változtatni. Olyan ürességet és fájdalmat éreztem, hogy megmozdulni se tudtam. Bella hideg teste mellett voltam, és kezét fogva hajtottam fejemet az ágy szélére. Az se érdekelt, hogy beterített minket a vér, semmi nem érdekelt. A gondolatok kiszálltak a fejemből, mintha csak végleg megszűntek volna. Nem fogtam fel az idő múlását, csak Bella hideg arcát tudtam simogatni. Még mindig a szemeim előtt voltak a képek, amikor könnyei patakokban folytak az arcán és azért könyörgött, hogy a babáját megmentsük. Remegve csókoltam meg homlokát, nem tudtam elhinni, hogy mindennek vége. Meghalt, vele együtt pedig én is. Könnyek nélkül zokogtam és szorítottam magamhoz testét. Erőtlen voltam, semmihez nem tudtam kezdeni, csak ölelni azt, akit elvesztettem. Eltompultam minden iránt, csak őt tudtam nézni, aki még így is gyönyörű volt. Mintha csak én is meghaltam volna, mozdulatlan voltam, és meredtem rá. Magamban még mindig imádkoztam, hogy még is csak hasson a mérgem, és a három nap után felkeljen, kinyissa vörös szemeit, de az órák teltek és nem hallottam semmit. Se egy sikolyt, ami a fájdalmait mutatná, se a szíve újbóli dobogását, ami végleg megállna, ha a méreg eljut oda. Mintha csak visszatértem volna a valóságba, a zajok, a szagok minden visszatért. A gondolatok ismét megcsapták elmémet, mire felmordultam. Hallottam, hogy valaki benyit, majd apró habozás után meg is szólalt.
- Fiam! – nem tudtam Carlisle-ra nézni, megsemmisülve éreztem magam. Elbuktam, nem tudtam őt megmenteni. – Edward, nem fog felkelni. Alice-ék hadd tegyék rendbe őt, és már a temetést is elintéztük. – hálás voltam nekik, amiért ezt levették a vállamról, de egy újabb probléma vetődött fel, amivel meg kellett küzdenem.
- Charlie mit tud? – kérdeztem halkan, kiszáradt torokkal.
- Elmondtunk neki mindent – válaszolta sóhajtva, mire döbbenten kaptam fel fejemet. – Nem volt más választás. Muszáj volt neki mindent elmondanunk. De tudnod kell, hogy nem gyűlöl téged. Nehezen emésztette meg, de talán Bella tőle örökölte, hogy könnyen bírja a felfoghatatlant is. Nessie pedig… - vontatottan néztem rá, hirtelen több érzés kerített hatalmába. Szerettem volna őt látni, a kislányomat, de egyben képtelen lettem volna megérinteni is. – Különleges. Hamarosan te is megláthatod.
- Jöhetek? – kérdezte Alice és szomorú szemeit rám emelte, de azért bárgyún elmosolyodott.
- Edward, engedd el – fogta meg kezemet Carlisle, ami még mindig halott feleségem kezeit szorongatta.


-Apa? – hirtelen tértem vissza a valóságba és csak most vettem észre, hogy kapkodom a levegőt és kezeim remegnek. – Jól vagy? – nézett rám ártatlan szemeivel, amik aggódva csillantak meg.
- Persze.
- És még én nem tudok vadászni – mosolyodta el magát. Mosolyogva töröltem meg arcomat az ingembe, gondoltam majd otthon jobban megmosakszok, bár nem volt jellemző rám, ez a fajta figyelmetlenség.
- Na, szeretnél még vadászni? – néztem rá, és megfogtam kezét, hogy vissza fele menjünk.
- A-a már nagyon is jól vagyok – kuncogta el magát, majd elengedte kezemet és előre szaladt.
- Azt észrevettem – ráztam meg fejemet. Nem tudtam, hogyan tud ennyire felpörgött lenni, bár ez gyerekeknél normális. Örülök neki, hogy ha nem is sokáig, de egy ideig még élvezhetem ezt a korszakát.

- Sikerült beszélnem egy barátommal, aki nagyon ért a vámpírokhoz.
- És mit mondott? – érdeklődtem félve apánál.
- Az eddigi megfigyeléseink azt mutatják, hogy Nessie fejlődése egyre lassabb. A barátom szerint, lehet lesz egy időszaka, amikor meg is fog állni, aztán majd újra indul.
- Szóval az is lehet, hogy ötven évig tíz éves lesz vagy mi a franc? – keltem ki magamból, de Carlisle nem haragudott rám.
- Annyi ideig biztosan nem, hallottunk egy másik félvámpírról is. Ő hat évig fejlődött, amíg el nem érte a felnőtt korát. Nessie-nek is addig fog, kb. hat-hét évig. Utána pedig már egyáltalán nem fog.

Nessie most érte el a növekedésének azt a szakaszát, amikor abbahagyja az alakulást. Kb. hat évesnek néz ki, de hisz már a születése óta eltelt öt év. A következő két évben, ha rohamosan elkezd változni, akkor sokáig nem maradhatunk itt. És abba kell hagynia az iskolát is. Elmondhatatlanul aggódtam a jövője miatt. Féltettem őt mindentől, de leginkább attól, hogy felfogja-e egyáltalán, hogy mi ő és hogy mi történik vele. Bár korához képest hihetetlen ésszel rendelkezik, elmondta, hogy már akkor is értett minket, mikor az édesanyjában volt.

Megráztam fejemet, hogy kiűzzek a fejemből mindent, na nem mintha sikerült volna. Hamar betudtam érni őket, de meglepett, hogy Emmett és Rosalie hátra maradtak. Kérdőn néztem Jasper-re, aki csak megrántotta vállát.

-Nessie, óvatosabban fuss – szóltam rá, gyakran már idegösszeroppanást kaptam a futási imádatától. Hiszen még a végén valami baja esik. Vajon anno az Ő szemében én is ilyen voltam? Bármit mondott, sose hallgattam rá, nem hibáztathattam, amiért ő nem érezte azt a felemelő érzést, amikor erőmet kiengedve futhattam a nagy semmibe.
- Ne félj, tud vigyázni magára – mosolygott Jasper. Nem akartam vele vitatkozni, igazából ezt én is pontosan jól tudtam. Nessie-nek talán még jobb érzékei voltak, mint akármelyikünknek, de mint apa, nincs más dolgom, mint halálra aggódni magam érte.
Hamar visszajutottunk a házba, már Carlisle is hazaért.
-Szia nagyapa! – ugrott a nyakába Nessie boldog mosollyal.
- Szia aprócska! – ölelt vissza Carlisle nevetve. – Na, hogy érzed magad?
- Már nincsen semmi baja, hisz látod pulcsi nélkül mentünk vadászni – válaszoltam helyette, mire mérgesen összeszorította száját.
- Nem szoktam fázni!
- Azért mert nem érzed a hideget, az még nem biztos, hogy nem is lesz rád hatással. Az őszi szél nagyon becsapós tud lenni – oktatta ki kedvesen apa.
- Ha rám nem, legalább nagyapádra hallgass – Esme meghatódott a megnevezésen, hisz mindig is nagycsaládra vágyott, és unokája is született. Ennél nagyobb boldogság, aligha érhette volna.
- Csak is rá hallgatok – emelte fel állát dacosan, és pimaszan mosolyogni kezdett.
- Azt szeretném én látni – néztem rá ijedt arccal, mire hangosan kacagni kezdett. – Irány az ágy Nessie.
- Rendben, rendben – forgatta meg szemeit. Tudta, hogy addig meddig fogom őt nyüstölni, amíg nem látom végre a párnák között. Mindenkitől elköszönt egy puszi kíséretében, majd szigorú pillantásomat látva, nem a konyhába ment, hanem felszaladt az emeletre. Mire utolértem, már az ágyban volt átöltözve, és igazgatta a plüssállatait. Leültem mellé, mire ásítva hozzám bújt.

-Tudod, az anyukád is épp olyan makacs volt, mint te – mondtam neki, mire meglepődve kapta fel a fejét.
- Tényleg?
- Óh igen, el se tudod képzelni – bólogattam szórakozva döbbenetén. – Nagyon sok vitánk volt emiatt, de pont ezt szerettem benne. A hihetetlen makacsságát és önfejűségét, ami gyakran problémát is okozott.
- De mindig megoldottátok nem? – kérdezte.
- Igen, általában. Úgy, hogy igazat adtam neki és rábólintottam minden egyes dologra, amit kitalált.
- Papucs férj lehettél – közölte, mire megcsikiztem oldalát. Hangosan kacagni kezdett, és arrébb gurult tőlem, majd apró kezével próbált rám csapni. Vigyorogva fogtam meg mindig kezét, ami szinte számomra csigalassúnak tűnt.
- Anyukád is épp olyan akadékoskodó volt, mint te.
- Szóval mindent tőle örököltem – foglalta össze, miközben rám mászott.
- Mondhatni igen. Nagyon hasonlítasz rá – mosolyogtam, és csavargatni kezdtem egy vörös tincsét. – Ugyanolyan szép vagy, mint ő.
- És okos – vigyorogta, mire elnevettem magam.
- Neked is van egy csavaros észjárásod, ami őt is nagyon jellemezte.
- Tök jó – vigyorogta. – Legalább tudom, hogy kinek köszönhetem a jó eszemet.
- Ez nem azt jelenti, hogy én gyengeelméjű lennék – vetettem ellen. Hangos kacagása betöltötte a szobát, mint egy csodaszép dallam.
- Pedig a bácsikáim sokszor szokták mondani, hogy hülye vagy!
- Héj, vigyázz a szádra – néztem rá szigorúan, de angyali mosolyával mindent eltudott érni nálam. Hogy lehet így szigorúságot tartani? – Aludj most már, rendben?
- Oké – bólintott, majd ismét ásított egy hatalmasat. Bebújt a meleg ágyba, majd oldalamhoz bújt. – Apa?
- Tessék?
- Köszönöm – motyogta.
- Érted bármit – csókoltam meg homlokát.

folyt. köv. nem biztos, hogy mostanában szerintem majd csak jövő héten lesz friss :) de akkor mindkettőből :)

Ízelítő, avagy első fejezet :D

Na, íme a második történetem első fejezete, vagy ízelítője, ahogy tetszik :) szeretném, ha majd szavaznátok, hogy mennyire jó, mert ha érdeklődést mutattok, akkor szíves örömest belevágok még jobban :) Természetesen az Incomplete be lesz fejezve, de sajnos annak már hamarosan végre, már csak 2 fejezet kb :) Véleményezzétek, és szavazzatok :)

Napkelte

A mindennapi zsivaj, az emberek bárgyú, ostoba elmélkedései ennyi év után már nem tudták annyira irritálni elmémet, mint már jó pár éve. Mindig is egyetlen egy személy gondolataira voltam kíváncsi, de azt sosem kaphattam meg. A halandóknak fogalmuk sincs róla, hogy mennyi mindent dobnak el maguktól, csak mert az emberi szabályok kötelezik őket. Én minden törvénynek ellent mondtam, mint emberi értelemben, és mint a fajtám szabályaiban. Talán a történelemben én voltam az egyetlen, aki elkövetett ekkora baklövést. Még egy ember se tudna ekkora hülyeséget elkövetni az életében. De én megtettem, mert vámpír létemre beleszerettem egy emberbe, aki az életével fizetett ezért. Több, mint öt éve, hogy életem értelme meghalt és miattam. Egyetlen vigaszom talán az apró kislányom volt, ami még megmaradt belőle. Eleinte nem tudtam belenyugodni a tudatba, de aztán hála a családomnak sikerült túljutnom a lány halálán, és ha már egyszer elbuktam, akkor másodjára nem fogok. Nessie boldogsága a célom.

- Maradna valaki ma Nessie-vel? Én nekem most nem megy – sétáltam le a nappaliba a családom pár tagjához. Rosalie természetesen a lányommal foglalatoskodott a konyhában, míg Esme és Carlisle a költözésünket tervezgették.
- Edward – sóhajtott fel Carlisle, majd szomorú szemeit rám emelte. – Tudom, hogy nehéz Bella – nevére erős fájdalom nyílalt belém, és kezeim ökölbe szorultak kínomba. – Bella már három hete, hogy meghalt. Sajnálom fiam és nekünk is nehéz, de… Te nem haltál meg és a gyereked sem, itt az ideje, hogy foglalkozz vele.
- Ne törődj vele doki, nem érdemes – lépett be Jacob és grimaszolva végig mért. – Még mindig nem fogtad fel, hogy Bella kipottyantott neked egy gyereket? – düh lett úrrá rajtam, hogy így beszél rólad, és már indultam is volna, hogy kárt tegyek benne, ha Emmett nem állja az utamat, bár nem szívesen tette.
- Bocs öcsi, de ne őt büntesd. Ő nem tehet róla.
- Bella nagyon haragudna rád, ha látná, mit csinálsz – sóhajtott fel szomorúan Alice a lépcső felől, mire felé kaptam fejemet és gyűlölettől szikrázó szemekkel morogtam neki.
- Igen. Bella nagyon mérges lenne rám – a szavak alig jöttek ki a torkomon, ami már majd széthasadt a feszítő szomjúság fájdalmától. – De nem látja Alice, mert meghalt – kiáltottam, mire szája széle megremegett. Esme a hátam mögött remegve bújt apámhoz, mire lehajtottam fejemet.
- Igen, Edward – lépett mellém Jasper, szintén sajnálkozó pillantással. – Bella meghalt. Hogy a lányod élhessen. Nem azért csinálta, hogy te három hete már ne is vegyél tudomást róla. Emlékezz mit mondott neked. Ha meghal, nem veszíted őt el, hiszen Nessie-ben ott van ő is. És elég rá nézned, tényleg olyan, mintha őt látnád, bár honnan is tudhatnád Edward, több napja már nem is láttad a gyereket! Szedd össze magad, és viselkedj végre apaként!

Elismertem, hogy teljesen igazuk volt, és hálát adtam annak a kis vitának, ami végre észhez térített. Mérges voltam magamra, hogy elvesztegettem három hetet a gyászolásra, miközben a lányommal kellett volna lennem, és bántam is, de úgy gondoltam, hogy szükségem volt arra a pár hét magányra. Egyelőre nem tudtam volna még úgy viselkedni vele, ahogy megérdemelte volna. Beláttam a hibámat, és az estét csak a kislányommal akartam tölteni.

Bevágtattam a konyhába, ahol Rose elragadtatva mosolygott Nessie-re, aki válla fölött átnézve megpillantott engem. Nem tudtam, hogy egyáltalán mennyit tud a helyzetről és rólam, de gondolatai arról árulkodtak, hogy pontosan tudja ki vagyok és hiányoztam neki. Apró mosoly kúszott fel arcomra, amit viszonzott, majd kuncogni kezdett. Rosalie megérezve engem, szigorú tekintettel nézett rám.

- Mit akarsz?
-A kislányomat akarom– válaszoltam neki hasonló stílusban, bár hálás voltam neki. Nagyon sokat foglalkozott a lányommal helyettem is. Sokat köszönhettem neki.
- Vigyázz rá! – intett meglepődve, de egy kicsit örült a lelke mélyén, amit persze soha nem vallott volna be.
Nessie boldogan nyújtozott felém, majd óvatosan felvettem őt a karomba. Rohamosan nőtt, három hetesen úgy nézett ki, mint egy másfél éves gyerek. Karommal védve őt kezdtem vele rohanni arra a helyre, ami eddig a legfontosabb volt az életemben. Nessie meglepődve nézett körül, majd apró kezét az arcomhoz rakta.

„Miért vagyunk itt?”

- Ez volt az anyukáddal a rétünk. A közös rétünk – mondtam rekedten, a síráshoz hasonló gombócot éreztem a torkomban. Leültem a sivár, kihalt rét közepére, és az ölembe ültettem őt. Megfogtam apró kezét, miközben gyönyörködni kezdtem benne. Éles fájdalom hatolt be mellkasomba, ahogy belenéztem kíváncsiságtól csillogó barna szemeibe.

„Apa, hol van anya? Mikor jön vissza?”

Ez volt az a kérdés, amire sehogy sem tudtam válaszolni. A szavak a torkomon akadtak, és bár tudtam, hogy termete nem azonosul az intelligenciájával, még is aggódtam, hogyan fogadná a hírt.
-Anya nem jön vissza Ness – megsimogattam arcát, amik döbbenetet sugároztak, majd szemei hirtelen könnyesedni kezdtek.

„Miattam?”

-Dehogyis! – tiltakoztam hevesen, és könnyek nélkül zokogni kezdtem. – soha, soha, de soha nem lesz a te hibád! Ezt jegyezd meg Nessie! Elkéstem. Sajnálom kicsim! Anya nem jön vissza, ő már jobb egy helyen van – magamhoz szorítottam kicsike testét és mélyen hajába szimatoltam. Olyan illata volt, mint az édesanyjának keveredve egy kicsit az enyémmel. Igaza volt. Tényleg olyan, mintha egy része itt maradt volna velem. – Sajnálom, hogy az utóbbi hetekben nem voltam melletted, elszúrtam. Pedig szükséged lett volna rám. De tudd, hogy bármi is történik nagyon szeretlek. Te részben anyukád vagy, ezért vagy te nekem nagyon fontos. Az életemnél is többet érsz – suttogtam, miközben forró könnyei áztatni kezdték pólómat. Teste langyos volt, szíve gyorsan dobogott, és bár tudtam, hogy sérthetetlen, akkor se mertem őt erősen megszorítani.

- Edward? – szólított meg apám szelíden. – Minden rendben?
- Persze, csak elkalandoztam – bólintottam, majd beraktam az aktát a fiókba és hangosan betoltam.
- Menj haza, Nessie már vár.
- Nem hiszem, hogy olyan beteg lenne már, mint amennyire mondja – mosolyogtam, mire felkuncogott. – Csak örül, hogy nem kell iskolába mennie.
- Ez nem igaz – rázta meg fejét Carlisle, de még a vak is átlátott rajta.
- Nem kellene mindent megtenned neki, csak mert megrebegteti a boci szemeit – oktattam ki, habár ugyanolyan voltam, sőt még rosszabb. Még nagyon kérnie sem kellett, azonnal megtettem.
- Ha az unokám valamit kér tőlem, én azt teljesítem – válaszolta. Fejcsóválva vettem le fehér köpenyemet, és akasztottam a szekrénybe. – Na, nem mintha te jobb lennél nálam – vigyorogta. Csak megráztam fejemet, de csak mulatva rajtam megveregette vállamat és kiment az irodából. Összekaptam cuccomat, hogy végre hazamehessek a családomhoz.
- Viszlát Dr. Cullen – mosolygott a recepciós lány, mire biccentettem. Gondolatai nem voltak már kiborítóak, megtudtam szokni.

Bepattantam a Volvo-ba, amit már évtizedek óta nem cseréltem le újabb kiadásra, és kikanyarodtam a kórház parkolójából. Sose leszek olyan erős, mint Carlisle, de egy bizonyos személy óta már nem tudok úgy gondolni a vérre. Ahelyett, hogy a sebesült emberekre táplálékként nézek, mindig az jut az eszembe, ha ő meghal vajon kit veszít el, kit hagy hátra. Könnyebb így segítenem, hogy megmentem az életét, ezzel másnak hatalmas boldogságot okozva. Bárcsak az én életemet is megmentették volna öt éve.
Örültem, amikor nem Carlisle-al jöttem haza, ilyenkor egyedül lehettem egy kicsit, az emlékeimbe merengve. Már nem fájt annyira a hiánya, megszoktam az érzést, de hogy beletörődjek a halálába? Lehetetlen.

Sokszor mérhetetlen haragot, majdhogynem gyűlöletet éreztem a feleségem iránt, amiért ezt tette. Megígérte, hogy erős marad és kibírja! Hogy nem fog meghalni, de hazudott! Minden egyes emlék hatására hatalmas fájdalmat éltem át, de csak ebből tudtam táplálkozni, hogy valamennyire kibírjam. Nessie mellett könnyű volt lennem, egyben volt csodálatos érzés és egyben szörnyű. Hiszen annyira hasonlított az édesanyjára, de boldogság töltött el őt nézni, vele lenni. Mintha tényleg egy kis része velem lenne. Persze, Reneesmee nem biztos, hogy így volt vele. Nagyon ritkán hozzuk szóba az édesanyját, de biztos voltam benne, hogy nagyon hiányzik neki. Hiába van vele Esme, és Rosalie, akik saját gyerekükként néznek rá, sose fog Nessie úgy rájuk nézni. Gyakran aggódok érte. Nem tudom, hogy álmodja, vagy képzeleg, de sokszor olvasok a fejében, ahol az anyukájával beszélget. Féltem, hogy ez rossz hatással van rá, ezért megkértem, hogy ne tegye. Próbáljon minél kevesebbet gondolni erre a személyre. Úgy, ahogy Jacobra.

Jacob, a volt ősi ellenségem bevésődött a lányomba. Tisztában voltam vele, hogy mekkora következményekkel fog járni, ha elszakítom őket egymástól, de önző voltam. Jake csak rá emlékeztet, és nem kell nekem még egy dolog, ami mindig csak őt idézi fel. Haragudott rám, összevesztünk, még nekem is esett, de végül ő járta meg, pedig nem akartam bántani, de muszáj volt vele megértetnem, hogy nem jöhet velünk Londonba. Neki Forks-ba volt a falkája, a családja. Ott kellett maradnia, és ha majd egyszer, talán sok idő eltelik ismét vissza tudok oda térni Nessie-vel együtt. A lányommal már könnyebb volt megértetnem és örültem neki, hogy ezt a kötöttséget, ami köztük van, még nem tudja felfogni, bár mérhetetlenül szomorú volt.

Ismét vége volt mára az elmélkedésnek, mikor leparkoltam a ház előtt. Megszokássá vált, hogy mindig a várostól messzebb költözünk, senkinek se tűnjön fel, hogy annyira mások vagyunk, és persze az erdőhöz közel eső terület a legjobb számunkra. Kipattantam a kocsiból, és beszaladtam a házba, de túl messzire nem jutottam egy apró energiabomba szaladt felém hangos kacajjal.

- Apa!
- Szervusz tündérem! – kaptam fel karomba mosolyogva, és halántékához szorítottam ajkaimat. – Még mindig beteg vagy?
- Áh, már annyira nem – mosolyogta, a szemöldököm pedig felszaladt megjátszott meglepettségemben.
- Szóval már nem? Akkor holnap mehetsz is iskolába, nem gondolod?
- Azért még nem tökéletes – ráncolta össze szemöldökét. Vihogva sétáltam vele a nappaliba, ahol Alice-ék tartózkodtak.
- Milyen volt a kórház? – érdeklődött Jasper, miközben hagyta, hogy Nessie – miután kikászálódott a karomból – közé és Alice közé férkőzzön.
- Szokásos. Ostoba emberek, túlságosan felbőszült idősek, és kétségbeesett szülők – foglaltam neki össze, majd mintha fáradt lennék rogytam le a kanapéra. Nessie azonnal kapott az alkalmon és átmászott hozzám, mire én ölembe ültetve a mellkasomra vontam és magamhoz öleltem.
- Képzeld – fordult felém Alice vigyorogva. – Mi lenne, ha Nessie tavaszi szünetében elmennénk kirándulni?
- Azt hittem minden vadászat egy kirándulás számunkra – mosolyogtam, mire türelmetlenül dobolni kezdett ujjaival. Jazz-zel jót nevettünk rajta, de Ness felháborodva támaszkodott meg mellkasomon.
- Én találtam ki! – szólalt meg dacosan, mire felhúztam szemöldököm. – Tudod még a múlt héten mesélte Carry, hogy a szüleivel minden évben elmennek valahová.
- Mire te felnősz az egész világot bejárjuk emiatt ne aggódj! – mondtam, mire szája széle legörbült.
- De olyan jó lenne! – hajtotta le fejét, és vörös tincsei előre hullottak. Hátra simítottam az egyik fürtjét, mire felpillantott szempillái alól. Ismertem ezt a nézést, én is sokszor használtam anno.
- Meglátjuk – mondtam, majd gyors puszit nyomtam homlokára.
- Oké – nevetve ugrott le ölemből, és fejcsóválva néztem, ahogy felszalad az emeletre.
- Egyszer még leesik onnan előre érzem – temettem kezeimbe arcomat.
- Ennyi vámpírral, csak nem eshet baja, hiszen Bel… – Jasper elharapta a mondat végét, bár nagyon jól tudtam mit szeretett volna mondani. Bocsánatkérően nézett rám, míg Alice aggódva pillantott fel a magazinból.
- Semmi baj – erőltettem magamra egy mosolyt, majd lassan felálltam a kanapéról és felsuhantam a szobámba, de még hallottam, amit Alice és Jasper beszéltek odalent.
- Megvesztél? Hogy mondhattál ilyet? – Alice-en keresztül láttam, hogy mennyire rosszul érzi magát Jasper.
- Sajnálom, kicsúszott! Ne haragudj Edward! – üzente nekem, de csak megráztam fejemet, habár tudhatta, hogy nem haragszok rá.

Amióta elköltöztünk Londonba a neve alig hangzott el ebben a házban, legalább is az én jelenlétemben biztosan nem. Ügyeltek rá, hogy még véletlenül se juttassák az eszembe őt, bár felesleges volt, amúgy is mindig rá gondoltam, bár próbáltam kiűzni. Nem segített a helyzetemen, hogy nem tudok aludni, ellentétbe Nessie-vel. Örültem neki, hogy ez a feladat nem szűnt meg, mint anno vele, őt is magamhoz öleltem és vigyáztam az álmait. London sok esetben a legjobb hely választás volt. Egyrészt az időjárás miatt, aztán a nagyszerű vadállomány miatt. És azt hiszem – legalább is nekem – az elsődleges szempont, hogy egyáltalán nem emlékeztet rá, még akkor is, ha az emlékek lépten-nyomon bennem vannak. És még annyira közel sem volt Olaszországhoz, ez volt az egyetlen félelmem. Nagyon féltem mi van, ha a Volturi tudomást szerez Nessie-ről? Próbáltam erre nem gondolni, és a lehető legnagyobb titokban tartani a létezését, de szerettem volna, ha a kislányom kap egy normálisnak mondható életet. Másnak ezt már nem adhattam meg, nem akartam elszúrni másodjára is.

- Sajnálja Jasper – szólalt meg Alice az ajtóból.
- Nem haragszok rá – mondtam, mire felsóhajtott és leült mellém a földre.
- Tudod, nagyon sokszor iszonyúan hiányzik – hajtotta le fejét szomorúan.
- Ismerős érzés – szólaltam meg torokköszörülés után.
- Azt hiszem ez sosem fog megszűnni nálunk – nézett rám. – Örökre ezt fogjuk érezni. Ezt a hiányt, az ürességet.
- Élnem kell vele, ha már miattam történt mindez.
- Ne hibáztasd magad – fogta meg kezemet határozottan. – Edward erről senki nem tehet. Így kellett történnie.
- Tudod, ha valamilyen lehetőségem lenne rá, szívesen elbeszélgetnék a feleségemmel – morbid volt, és durva, de nem tudtam rajta nem fenyegetően vigyorogni.
- Odafentről mindent lát és biztosan tudom, hogy nagyon büszke rád, amiért eleget teszel a kérésének. Szereted Nessie-t, az életednél is jobban, gondját viseled, úgy viselkedsz, ahogy mindig is elvárta volna tőled.
- Legalább ebben ne csalódjon, ha már minden másban kellett neki – morogtam, majd hirtelen egy sokkal derűsebb arckifejezést öltöttem magamra, ahogy Alice is. Pár pillanat múlva Nessi berohant a szobába, majd meglepődve nézett ránk.
- Ti mit csináltok a földön? – végig sétált a szobán, majd beleült az ölembe, és hozzám bújt.
- Tudod, jó néha így itt gondolkodni – válaszoltam neki és simogatni kezdtem hátát.
- Kipróbálhatom? – kérdezte izgalommal teli hanggal. Alice-el elkacagtuk magunkat, a gyermeki ártatlansága imádni való volt.
- Hajrá – intett Alice vigyorogva. Ness behunyta szemeit, majd összeráncolta szemöldökét, mintha koncentrálna, aztán hirtelen rám nézett csillogó szemeivel.
- Most azon gondolkodtam, hogy Jasper és Emmett bácsi miért birkóznak folyton és hogy remélem engem is megtanítanak, bár Em bácsi nem szokta engedni, hogy nagyon verekedjek vele, Jazz bácsi már jobban tanít – olyan diadalittas volt, hogy nem akartam szigorúságommal letörni, de a két fivéremmel még el kell egy kicsit beszélgetnem.
- Jasper már két bocsánatkéréssel lóg – motyogta Alice és félve rám nézett.
- Elakarok beszélgetni a férjeddel egy kicsit – összehúztam szemeimet és fenyegetve néztem rá, de csak kinyújtotta nyelvét rám.
Mennyire megváltozott ő is. Alice már sose tudott annyira pörgős lenni, mint régen. A régi énje természetesen nem veszett ki belőle, de gyakran elszontyolodik, és elrejteni se nagyon tudja, hogy mire gondol. Persze, imádja az unokahúgát, akit végre kénye kedvére öltöztethet, de nagyon jól tudja, hogy nem olyan, mintha a legjobb barátnőjét öltöztetné.
- Miről gondolkozzak még? – vigyorogta isméz izgatottan.
- Amiről akarsz, ami érdekel.
- De unalmas itt azon filózni, hogy min filózzak – kimászott ölemből, és az ajtó felé szökdécselt. – Visszajövök később addigra már talán kitalálom – nevette el magát, amire mosolyogni kezdtem. – Ó, elfelejtettem – riadt meg tekintete, majd visszaszaladt hozzám és a nyakamba ugrott. – Szeretlek!
Meghatódva öleltem meg kis termetét, és hajába temettem arcomat.
- Én is szeretlek Kicsim.

folyti akkor, ha van érdeklődő iránta, és kapok sok-sok véleményt :D

28. Fejezet

Hayley szemszöge:

Egyáltalán nem csodálkoztam, hogy elaludtunk, az este nagy részét egymásra szenteltük. Nem féltem a lebukástól, apa a kórházban van, anya pedig ismét ügyet intéz, bár sose árulta el, hogy mi az, na nem mintha tudni akarnám. A lehető leghalkabban másztam ki E.J. karjai alól, majd csendben összeszedtem a cuccaimat, amit még kellett. A sírógörcs kerülgetett minden egyes ruhakupac elpakolásakor, és akárhányszor az ágyamra néztem. E.J. mozdulatlanul szét volt terülve a francia ágyamon, a takaró lecsúszott felsőtestéről. Még mindig elámulok tökéletes vonásain, isteneket megirigylő mellkasán és hasán. Minden szempontból tökéletes volt. Csak nem nekem szánta őt a sors. Kezemet fájó alhasamra szorítottam, bár az éjszaka többször voltunk együtt a fájdalmam nem jelentkezett mindaddig míg fel nem keltem az ágyból. Tudásom alapján ez természetes volt az emberi lényeknél, hogy az első aktus után fájdalmak jelentkeznek, de én nem vagyok ember, ezért is lepődtem meg annyira. De nem érdekelt.
Eddig legszebb pillanatai közé tartozott a tegnapi, és sosem fogom elfelejteni. Sóhajtottam rezgő mobilomra pillantva, bátyám már nagyon türelmetlen kedvében volt. Nem akartam felébreszteni őt, de búcsú nélkül se akartam elmenni, igaz kétlem, hogy szépszerével elengedne. De miért nem? A tegnap este azt jelzi, hogy talán viszonozni tudná az érzéseimet, de nem lehet. Az én életem túl bonyolult és veszélyes, nem lehetek olyan önző, hogy magammal rántom. Neki van családja, akik imádják őt és bármit megtennének érte. Bár szörnyű volt a tudat, még is reméltem, hogy egyszer talál majd egy hozzáillő lányt magának. Az íróasztalomhoz léptem, majd a papírra firkantottam pár sort. Könnyeimen keresztül pillantottam rá, csodálkoztam, hogy nem ébredt fel még a szívem zakatoló dobogására, de jobb volt ez így. Nem akartam, hogy esetleg Ryan még a végén bejöjjön ide és meglássa őt. Szaggatott levegővétellel fogtam meg táskámat és csuktam be magam mögött az ajtót. Lerohantam a lépcsőn, ahogy csak tudtam, majd bármiféle körülnézés nélkül pattantam a kocsiba.

-Hello kislány – nem néztem bátyámra, csak magam elé tudtam meredni. – Ilyen nehéz volt megválni a háztól?
- Bár csak attól kellett volna – suttogtam, majd kinéztem az üvegablakon, hogy egy utolsó pillantást vessek a házra.
- Itt az ideje, hogy mindent elmesélj – hangjára rákaptam tekintetem, a sötét vörös ellentmondást nem tűrő szemek szigorúan meredtek arcomra.
- Jobb, ha nem tudsz mindent.
- Mondtam, hogy zárd ki az érzelmeidet – Ryan-nek nem kellett semmit mondanom, ő ismer a legjobban. Elég a szemembe néznie, hogy tudja miről van szó. – Kötődni senkihez sem szabad. Annál jobban fáj az elvesztése.
- Csak menjünk – csattantam fel, mire gúnyos mosollyal beindította a dzsippet.
- Érdekel hová?
- Kellene? Csak minél messzebb innen – válaszoltam ridegen, és életemben először, de átkoztam a bátyámat, amiért elragadott anyámtól.
- Kedves Lora még életben van sajna – nem szerettem, ha így beszél az anyámról, még akkor sem, ha megérdemelte. – Hamarosan vége lesz.
- És mihez kezdek? – fakadtam ki és mérgesen néztem rá. – Bár nem a normálisak közé tartozik akkor is vele élek, és legalább esélyem van egy emberi életre.
- Te sose leszel ember – pillantott rám kegyetlenül. – Bármit teszel akkor is egy korcs maradsz.
- Nem kell emlékeztetned rá, nagyon jól tudom – húztam össze szemeimet szenvedve.
- A válaszom, velem maradsz.
- Te mindig vándorolsz – vetettem ellen, de hideg pillantása elnémított.
- Majd csinálok valamit veled, ez legyen majd az akkori probléma.
- Ryan, nem akarom, hogy megöld – könyörögtem neki, de mérgesen dobbantott egyet a sebváltón. Már régen Seattle határán voltunk, lehet már E.J. is felébredt. Mit érezhetett mikor felkelt és nem talált ott?
- Leszarom, hogy mit akarsz Hayley! Bántott téged, egy tégla minden egyes csapatba, ahol van. Lora gonosz és kegyetlen, hogy védheted őt? – gyűlölettel köpte a szavakat, a gyomrom pedig összeugrott erre a hangnemre.
- Akkor is az anyám – suttogtam könnyeimmel küszködve.
- Az anyád, aki gyűlöl téged és legszívesebben megölne, de nem teszi, mert tudja, hogy haszna van belőled.
- Nem szokott semmire kérni – ráztam meg fejem hitetlenül.
- A Volturi előbb vagy utóbb megtalál és erővel fog elráncigálni téged Olaszországba. Az anyád pedig ezt szó nélkül hagyni fogja, csak megkapja a jutalmát.
- Már megtette volna!
- Még nem – rázta meg fejét immár sokkal nyugodtabban. – Nem vagy még erőd teljében, a Volturinak csak akkor fogsz hasznot jelenteni. Amíg nem vagy teljesen az erőd ura, semmit nem érsz. Egy labilis félvámpírtól még a nagy Aro is fél.
- Azt akarom, hogy vége legyen – suttogtam, és kezeim ökölbe szorultak. Nyugodtan akarok végre élni.
- Öld meg a Volturit és vége lesz – pillantott rám hideg mosollyal.
- Nem vagyok gyilkos.
- Csak önvédelem lenne – rántotta meg vállát, én pedig rázkódni kezdtem.- Csak, hagyd, hogy kitörjön belőled és minden problémát megoldanál.
- Soha – sziszegtem fogaim között.
- Bolond vagy!

E.J. szemszöge

Kérlek, hívj fel. Szükségem van rád. Mondd meg hol vagy, találkoznunk kell, nem bírom nélküled. Hívj fel kérlek! E.J.

Sóhajtva dobtam el a telefonom vissza az ágyra, és ismét reménytelenül. Megtettem, amit szoktam, suliba jártam, de mihelyst itthon voltam begubóztam a szobámba az üvegablak elé és csak meredtem kifelé, olykor magamhoz ragadva a telefont, hogy már hetek óta csak egy telefonszámot hívjak. Már egy hónapja, hogy Hayley elment. Minden szó vagy búcsú nélkül. Egyetlen egy papírfecnit hagyott, amin már alig látszott a szép kézírás, annyira összegyűrődött. Minden egyes nap elolvastam, hogy aztán elkeseredve a markomba zárhassam. Köszönöm az estét. Vigyázz magadra! Mindössze ennyi volt rajta. Semmi olyasmi, hogy még találkozunk, vagy bármi kis remény, ami arra utalna, hogy nem ennyi volt. És bár a helyzet azt mutatta, hogy a dolgok itt véget érnek, a lelkem mélyén éreztem, hogy ennek még nincs vége. És nem is akarom, hogy vége legyen. Majd belepusztulok a hiányába és csak rosszabb, hogy még a rohadt telefonját se veszi fel, pedig már rengeteg üzenetet hagytam neki. Még csak nem is gondoltam rossz dolgokra, akkor még jobban összeesnék és biztos, hogy a keresésére indulnék. Hiányzik, és ez az érzés egyre erősebb lesz, nem hogy megszoknám. És ha ez még nem tesz eléggé padlóra, akkor ott van az, hogy folyamatosan az-az este jár az eszembe, mielőtt elment. Magamhoz akarom ölelni, hogy tudjam, mellettem van, megakarom érinteni és csókolni. Elmondhatatlanul aggódok érte, és iszonyatos fáj, hogy nincs itt. Nem tudom mi van vele, fogalmam sincs, hogy mit csinál, hol van most, folyamatosan kattog az agyam. Ha ez még sokáig fog így menni, abba beleőrülök.

Hallottam, hogy nyílik az ajtó, de oda se kellett néznem, hogy tudjam anya az. Tudta, hogy itt vagyok, de minden órában benyit és néz pár percig, majd kimegy. Nem tudtam mire jó ez, amolyan ellenőrzés féle gondoltam én, hogy még élek és itthon vagyok, nem rohantam el, hogy bolond módjára megkeressem őt. Nem hülyeség, megfordult már a fejemben, de aztán rájöttem, hogy nem jó ötlet. Bárhol lehet az egész világon, semmi esélye nincs, hogy megtaláljam. De miért nem válaszol egy üzenetemre sem? Mi történt? Baja lett? Vagy elvették tőle? Nem tudom és nem értem meg. Éreztem anyám sajnálkozó pillantását, majd mélyet sóhajtva kiment. Lepörgött az agyamban, az a beszélgetés, ami pár napja történt a szüleim illetve a családom között. Nem tudták, hogy hallom, vagy éppen tudták és ez volt a céljuk, hogy halljam.

- Edward?! Én félek!
- Bella, édesem ne aggódj jó?
- De E.J. teljesen magába zuhant, nem lehet hozzászólni, nem lehet vele beszélgetni, egyszerűen mered ki az ablakon már hetek óta ez nem mehet így tovább, nem bírom így nézni őt Edward!
- Emlékeztet valakire nem? – Jasper is ott volt, jelen volt minden egyes kibeszélésemnél, hisz mostanság ő volt sokszor a közelemben, még ha nehezen bírta akkor is.
- Ez igaz! – helyeselte Alice buzgón, de ugyanolyan lehangolt volt, mint a család többi tagja. Ha Emmett hazajön nénikémmel kapni fogom a fejmosást, de addig még van egy kis időm, hogy eldöntsem, hogyan tovább.
- Kicsim, én is ilyen voltam, sőt talán rosszabb.
- És nézzem végig, hogy a fiam a Volturihoz menekül? – csattant fel anya mérgesen és kétségbeesve.
- Ez azért fájt, Bella.
- Ne haragudj Edward, de nem bírom nézni! A fiam, és nem tudom tovább nézni, hogy így viselkedik. Annyira rossz látni – ha anyám tudott volna sírni, már régen zokogott volna. Sajnáltam őt, nem akartam büntetni, de nem tudtam azt mutatni, hogy jól vagyok, amikor nem.
- Hadd beszéljek vele!

Apa ígéretéhez híven próbálkozott is, nem is egyszer, de mindannyiszor süket fülekre talált minden szava. Mondhatott akármit nem reagáltam rá. Nem türelmetlenkedett, hagyta, hadd hallgassam meg, amiket mond, bár nagyon jól tudta, hogy azt se fogom fel miről beszél. De a fia vagyok, próbálkozik addig, amíg el nem ér valami változást.
A helyzet akkor vált rosszabbá, mikor hazajöttek nénikém és a drága férje. Anyáék mindent elmondtak nekik, hogy mi történt, és hát mindketten másképp reagáltak, de számítottam rá. Na, nem mintha meghatott volna, bármi féle szó is.

-E.J. teljesen megőrültél? Mi a fene van veled? Ő csak egy lány, ne csináld ezt! Nem sokára visszajön és akkor végre visszakapom az unokaöcsémet! Kérlek, nem akarom, hogy ilyen fejjel jelenj meg az esküvőmön!
- Takarodj!


Persze, csúnya elküldésem után többször is bocsánatot kértem, de persze megbocsátást nem kaptam. Bácsikám már más volt. Talán miatta zuhantam még jobban magamba. Szavai nem voltak rám jó hatással, bár szerinte legalább megjött az eszem. Nos, én nem így láttam.

- Hallom mi történt Junior! Szóval csak beleszerettél a kislányba! – Emmett arcrepesztő vigyora most nem derített jókedvre.
- Ez nem igaz – leheltem erőtlenül és visszafordítottam fejemet az ablak felé.
- Vedd már észre E.J. Ha nem így lenne, akkor nem feküdtél volna le vele! Sőt, ha nem így lenne, akkor nem lennél most összezuhanva! Talán rosszabb vagy, mint anno apád volt, de komolyan! Légy szíves szedd össze magad E.J. Itt vagyunk melletted a családod, de nem őrlődnél ennyire, ha végre beismernéd, hogy szereted őt. És egy vámpír érzelmei megsemmisíthetetlenek!

Emmett szavai voltak számomra az egyetlen józanító pofon. Az egy hónap alatt talán sajnos, talán nem, de igenis bevallottam magamnak, hogy nagyon sokat jelent nekem. Immár túl sokat is, és azzal, hogy lefeküdtem vele ezt talán elmélyítettem.
Újra a telefonért nyúltam, és megnyomtam az ismert számot.
-Kérlek vedd fel. Kérlek. Szükségem van rád. Tudnom kell, mi van veled, kérlek! Hayley ne csináld ezt, hívj fel! – kiáltott a telefonba, majd erőtlenül kinyomtam ismét.

Megráztam fejemet, majd homlokomat az üvegnek döntöttem. Odakint már sötét volt, borús felhők takarták az eget, de itt szinte mindig esik az eső, nem meglepő. Lehunytam a szememet, hogy ismét felidézzem csodaszép arcát, és az utolsó estét amit vele töltöttem.
-Nem hívott vissza? – hallottam meg hirtelen apám hangját az ajtóból. Nem néztem rá, csak megráztam a fejemet. – Beszélhetünk? – nem válaszoltam neki, csak megvontam vállamat, mire sóhajtva leült az ágyra mellém. – E.J. ez nem mehet tovább így. Már vadászni se jössz, pedig azt muszáj. – hümmögtem egy sort, pedig igaza volt. Már nagyon kapart a torkom, a szemeim már korom sötétek voltak, de egyszerűen nem volt erőm felállni innen. – E.J.!?
- Hm?
- Tudom, hogy mit élsz át, legalább is hasonlót. Mikor én elhagytam anyádat, hát…. csodálkozok, hogy túléltem azt a fél évet nélküle.
- Miért nem tud egy rohadt üzenetet küldeni, hogy csá jól vagyok vagy bármit, de semmit! – fakadt ki, és öklömmel a földbe ütöttem.
- Türelmes legyél! Lehet, hogy a legutóbbi találkozásotok után, nem tud mit mondani. Erre nem gondoltál?
- Nem olyan – ráztam meg fejemet. Nagyon jól ismertem, legalább annyira furán érzi magát, mint én.
- Amíg ő nem jelentkezik nem tudsz mit csinálni, de kérlek, kérünk téged arra anyáddal, hogy szedd össze magad. Jelentkezi fog, ebbe biztos vagyok, de még csak egy hónap telt el. Az nem olyan sok idő.
- Köszi, nem sok idő – grimaszoltam, mire keserűen elhúzta száját.
- Én fél évet töltöttem anyád nélkül, aztán azt a hírt kaptam, hogy meghalt. Szerinted én hogy éreztem magam?
- Azért rohantál a Volturihoz – ismertem már a történetüket, mint a tenyeremet, régen ezt kaptam esti meseként. Ez volt a leghosszabb és legbonyolultabb tönténet.
- Igen. De tudod, mikor megjelent és rájöttem, hogy nem halt meg, mennyeien éreztem magam. Hihetetlenül boldognak, és ezért ne add fel a reményt. Biztos, hogy hamarosan hívni fog, nem holnap és nem is azután, de előbb utóbb biztos. Jut eszembe, Rosalie bár nagyon csúnya szavakat vágott hozzád Hayley miatt, de az esküvőt elhalasztja egy időre.
- Minek?
- Megvárja, amíg egy cseppet jobban leszel. Nem akar téged így látni az ő napján.
- Addig nem leszek jól, amíg nem hallom a hangját – néztem rá határozottan.
- Rose nem fog sokáig várni, de lehetséges, hogy téli esküvő lesz belőle. Sőt lehet, hogy Emmett lesz a mikulás.
- Szuper – húztam el számat.
- Örülök, hogy legalább már ki lehet belőled húzni néhány szót. Ez már haladás. – önelégültnek tűnt.

Megvártam, amíg kimegy, hogy megint a telefonomhoz nyúljak, de aztán ahelyett, hogy tárcsáztam volna, csak visszaejtettem a földre. Minek hívjam? Hagytam már neki több száz üzenetet. Már egy hónapja, és nem igaz, hogy egyiket se hallgatta meg! Tehetetlennek éreztem magam és az is voltam igazából. De mit tegyek? Látszólag a modern telefonnal már semmit nem értek, de ha a bácsikám esetleg betudnák mérni, hogy hol van, akkor őt is megtalálnám. Már, ha egyáltalán vele van a telefonja. Lehet, elhagyta, vagy direkt dobta el.

Nyeltem egyet, hogy valamennyire csillapítsam ezt a rossz égést a torkomban, de már nagyon nehezen bírtam. Jasper szerint lassan már a környezetemre is veszélyes lehetek. Igaza van, sose húztam el még ennyire a szomjamat. Sajnos igazat kellett adnom nekik, azzal, hogy itt ülök, nem fog változni semmi. Lemondóan megráztam a fejemet, majd sóhajtva felálltam helyemről. Hallottam, hogy odalent Alice felsikoltott, majd halk kacaj hallatszódott. Gyenge mosoly futott fel arcomon, rossz volt, hogy miattam volt mindenki letargiába. Még az ajtóig sem jutottam, hogy megkérjem őket jöjjenek el vadászni, mikor megcsörrent a telefonom.

- Emma felakart hívni ma – hallottam meg Alice boldog hangját.
- Mondjad – sóhajtottam fel, bár nem voltam felkészülve most Emma folytonos lelkes dumájára. Megint kapok tőle is egy adag fejmosást. Nagyszerű. – Emma majd hívj vissza később, éppen családi programot tartunk.
- Ezek szerint vadászni mész – mikor meghallottam ezt az édes, mosolygó hangot hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy ki vagyok.
- Hayley?

hamar hoztam a frisst, gyorsan sikerült megírnom :) nem túl hosszú és eseménydús, azért remélem tetszeni fog nektek és több komit kapok, mint az előzőhöz :)

Breaking Down

Na gyerekek sikerült eljutnom a moziba :) A véleményem a filmről. (aki nem látta az feltétlen nézze meg és vigyázz lehet spoiler is van benne) El kell mondjam, hogy a film nézése közben ez volt az első a 3 közül, hogy úgy éreztem ez tényleg egy vámpíros film. Nagy gondot fordítottak a horrorisztikus oldalára, ami fantasztikusan sikerült, a farkasok zseniálisak voltak. Végre nem hiányoltam a romantikát, most mutatkozott meg igazán Bella és Edward szerelme. Teljesen mind1, ha esetleg mozisan letöltöm, mert nincs benne olyan rész (vagyis ha jól emlékszem) amikor tök sötét lenne, az egész film élvezhető volt és nem volt az, hogy nem látok belőle semmit, mert hunyorítanom kell, hogy kivegyem mi van ott/mi zajlik. Amivel annyira nem voltam megelégedve az, hogy a nászutat szerintem hamar lepörgették. Kicsit szenvedélyesebbre szerettem volna és inkább nem annyira részletezni az esküvőt. Azt se nagyon méltányoltam, hogy a 4. részben mondja el Edward Bellának, hogy volt egy kóborló időszaka, amikor igazi vámpírként viselkedett. Úgy gondolom, hogy ezen már régen túl kellett volna esni. Elfogadom, hogy 2 órába elég nehéz belesűríteni ennyi mindent, de úgy vélem nagyon csak a lényeget mondták és egyszerűen elhagyták a részleteket, amik kiegészítették volna a filmet. De hatalmas gratulációm a rendezőnek, igazi vámpíros film volt, szinte már úgy éreztem néha, mintha az Underworld új részét nézném némelyik pillanatban. Bella kinézete várandósan szenzációsra sikeredett. Tényleg elég ijesztőre csinálták a szülést is, szinte már horror film lett. Borzalmasan jó volt el kell mondjam :D De a rosszak ellenére azt mondom, hogy szerintem a 4 közül ez sikerült a legjobban. Nagyon várom már a második részét, de egy jó darabig először ezzel leszek elfoglalva. :) Minél többször nézi meg az ember annál több hibát vél felfedezni, de ugyanúgy fogom élvezni minden egyes pillanatban. Ezt a részt én sose fogom úgy megunni esetleg, mint az előzőeket :) Mindenkinek kívánom, hogy mihamarabb hozzájusson a filmhez és nézzétek meg minél hamarabb :) Véleményeket várok azoktól, akik már látták esetleg :D

Novella

Ez egy apró kis szösszenet tőlem nektek. Nem tudom, hányan fogjátok elolvasni igazából nem is lényeg, hogy kommentelitek-e, gondoltam megosztok veletek pár dolgot :)

Akit érdekel, az hallgassa közben ezt: http://www.youtube.com/watch?v=Ggc8iOcg1MM

Egy megtört lélek

Számít-e valamit az élet, ha nincs kivel megosztanod? Számít-e valamit a létezés, ha minden egyes ember, aki eddig ért valamit elhagy? Én már csak ezt tudom kérdezni magamtól. Az élet mindig is egy próba volt számomra, a legfontosabb szabály, hogy légy erős és akkor túléled. Ez a fontos az életben… a túlélés. A gyenge ember elbukik és sosem fogja elmondani, hogy megrendíthetetlen lelki erejével túlvészelte ezt. Én azt hittem ez az ember leszek; büszke és erős, akire mindig felfognak nézni az emberek erőssége miatt. Nagyon sokáig az voltam, erős és rendíthetetlen, rideg és kíméletlen. Az voltam egészen 2011. szeptemberéig. Sose foglalkoztam a saját problémáimmal, érzelemmentesen álltam minden egyes akadály elé és sikerült is megugranom. De minden ember életében, legyen erős vagy gyenge, eljön az a pillanat, amikor már nem tud egyetlen akadályt sem megugrani.
Hogy miért? Mert sorba kapja azokat a dolgokat, amiket nem várt volna és életében először elgondolkozik azon, hogy ki is Ő. Mit testesít meg, és mi a célja. Az én célom egy szép jövő és egy elfogadható jelen volt, mindezidáig. Mindenki fontosabb volt saját magamnál, nem foglalkoztam a saját énemmel, mindig mást tartottam szem előtt és itt követtem el a legnagyobb hibát. Önzetlen voltam, és észre se vettem, hogy az erős lelkem az évek folyamán megtört. Ezt történt velem, ami tart már másfél hónapja. Életemben először felnéztem az égre és azt kérdeztem: Ki vagyok én? Megrendültem a saját hitemben, a saját elhatározásomban és összezuhantam a választól, amit megkaptam.
Valójában nem egy önzetlen mindenhol barát voltam, hanem egy önző szörnyeteg, aki mindent magának akart. Mindenkinek a barátságát, a szeretetét akartam elnyerni a buzgó imádatommal, és ez visszafele sült el. Egy lélek akkor kerül a legmélyebb pontra, amikor hirtelen mindent elveszít maga körül. Ezt történt velem is. Elveszítettem saját magamat, a barátaimat, és a családomat. Egyszerre tekintettem ellenségként mindenkire, de legfőképpen magamra. Nem voltam elég erős, hogy túlvészeljem a baráti csalódásokat és a családom folyamatosan támadását, és úgy éreztem innen nincs kiút. Egyetlen választás elé álltam; megtenni vagy nem? Az öngyilkosságra mindenki egy gyáva tettnek tekint. Valójában nem az.
Mindenki gondolkozzon el rajta, hogy valójában mekkora bátorság kell kiállni a halál elé, és ott elgondolkozni azon, hogy mit veszítesz vagy éppen mit kapsz. Önző dolog arra gondolni, hogy a halállal véget ér a szenvedésed, de kit érdekel az önzőség, ha már senki nem áll melletted? A barátok, akiket én a legnagyobb kincsnek tartottam hátat fordítottak akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk. Nem értem miért, és a mai napig nem tudom ezt felfogni. Nem értik meg mi a törés, amikor egyszerűen már semmi nem tud meghatni. Velem ezt történt. Semmi nem érdekelt már, minden lepergett rólam. Nem számított a családom reakciója, életemben először önző akartam lenni, hogy hadd tegyem azt, amit én akarok. Ha valaki igazán szeret és ismer, akkor tudja, hogy miért tettem és bár sose értené meg döntésem, elfogadná. Ha egy barát igazán szeret, akkor melletted áll mindig. Én még nem találtam ilyen barátot sajnos, de szívből remélem, hogy rajtam kívül már sok mindenki találkozott ilyen egyénnel. Nagyon sokáig azt hittem, hogy nekem is vannak ilyen emberek az életemben. Nos, ez megdőlt abban a pillanatban, amikor bár tudatlanul, de az öngyilkosságom tervezgetése előtt a szemem láttára vihogtak és nevetgéltek. Összezuhantam, és ez még mindig kihat rám. Csalódtam magamban, amiért egy szakemberhez kellett fordulnom, mert már nem bírtam a nyomást.
És találtam egy embert, aki igenis meghallgat, és aki nem tud elítélni, mivel ismeretlen vagyok számára. Egy lélek, aki összetört hogyan tud talpra állni? A válaszom; sehogy. Ez vagy idő múlva enyhül, vagy történik egy olyan esemény, ami mindent megváltoztat. Én hittem benne, hogy az idő enyhíti ezt, de eddig még sok jót nem tapasztaltam. A lelkem megtört és soha többé nem leszek olyan, mint régen. Már nem ismerek magamra, a tükörből egy idegen néz vissza rám. A szememből kihunyt a fény, ami eddig éltetett mindenkit, az optimizmuson elveszett, a jót már nem tudom meglátni, az idegen aki pedig farkasszemet néz velem tele van bosszúvággyal és gonoszsággal. Nehéz kezelnem a rosszabbik énemet, de lehet ez is szükséges, hogy túléljem az életet. Nem akarok megfutamodni és a vonat elé vetni magam, elakarom mondani magamról, hogy ezt is túlvészeltem, de az ember ilyen esetben nagyon nehezen fordul vissza. Úgy érzem, hogy nekem már nincs értelme élnem, a célom, ami eddig volt elveszett, nem tudom meglátni, se megkeresni.
Az emberi nevetés, ami eddig engem is mindig vidámságra derített, mintha egy üvegfalon keresztül hallanám, megszűrve, így számomra már csak irritáló zsivaj. A barátaim jókedve, ami mindig is hatással volt rám, már nem ér semmit. Nem érzem jobban magam tőle, ha boldogok. Ez azért van, mert hatalmasat csalódtam bennük. De miért van az, hogy a végén mindig én maradok egyedül? Velem lehet a baj, hiszen eddig mindig én maradtam egyedül, engem hagytak el. De miért? Rossz ember lennék? Valószínű, ezt mindig is tudtam magamról.
Gonosz és goromba vagyok, az emberi érzéseket gyengeségnek tekintem. Vagy talán a barát fogalma jelent nekem túl sokat? Sokat kérek, ha egy olyan embertől, akit én kinevezek barátnak, csak szeretetet és odaadást kérek? Nem kérem tőle, hogy legyen velem a nap 24 órájában, sem azt, hogy minden nap csevegjünk és egymás nyakán legyünk. Sosem kértem ezt, csupán viselkedjen baráthoz méltóan. Úgy tűnik ezt csak én tudom teljesíteni, ha mindenki más elbukik. Vagy én is elrontanám ezt? Ezek olyan kérdések, amiket még a barátaim sem tudnak megválaszolni, hisz bennük is csak a sértettség van és a büszkeség beszélne belőlük, abból pedig nem kérek. Talán én is megváltoztam, nem rosszindulatúságból, de kívánom, hogy mindenki élje át egyszer ezt a mélypontot, amikor úgy érzed, hogy nincs tovább… akkor mindenki érteni fogja, hogy mivé változtam. Egy vagyok a sok földi teremtmény közül, még is ördögi lélek lakozik bennem. Magányos voltam mindig is, barátokra még is szükségem lenne, de nem így… Így senkire nincs szükségem.
Ha nincs a világon senki, aki engem megtud érteni, akkor jobb, ha nem is próbálkozik. Az élet egy megpróbáltatás ezt azt gondolom mindenki tudja. De melyik tudja jobban átvészelni? Egy erős lélek, aki ha megtörik soha többé nem tudja úgy folytatni, mint eddig, vagy egy gyenge ember, aki nap, mint nap minden egyes dolgot egy hatalmas dolognak hisz, de legalább nem törik meg minden egyes alkalommal? Ez a mélypont mindenkit még erősebbé tesz, de csak akkor, ha át tudja vészelni. Ebből a válságból nagyon nehéz kilábalni. Nagyon kevés embernek sikerül. Beleakarok-e tartozni abba a kevés emberbe? Már nem biztos. Már nincs akikért fel kell kelnem. Ha egyszer megszületsz, az élettől már csak a halál ragadhat el. Vagy még sem? Van rosszabb is a halálnál.

Sose féltem tőle, szemrebbenés nélkül nézek vele szembe, de még mindig túl önzetlen lehetek, ha még mindig vannak, akik visszatudnak rángatni. Az én lelkem már meghalt, nincs kiért élnem, nincs kiért küzdenem. Halott lettem, egy járkáló hulla, aki minden egyes pillanatban, szinte lelassított felvételként nézi az embereket. Milyen naiv hústornyok… nem tudják mit fognak még átvészelni. Lelketlenül a legnehezebb a napi teendőket végig csinálni, hiszen hogyan tudok jó képet vágni a barátaimnak, hogy minden rendben, amikor minden egyes percben a halálért fohászkodok? Hogy tudok erősen, mindenféle lenéző pillantás nélkül a tanárokkal kommunikálni? A családom tudja, hogy valami nincs rendben. Gyenge léleknek tartanak, főleg apám. Tartson annak, talán az is vagyok… de soha nem fogja megérteni, ahogy más sem. Nem fogom soha hibáztatni, ezt a csatát nekem kellene megvívnom, de úgy érzem már nincs miért. Lelketlen ember nem tud senkit és semmit értékelni. Nem érdekel a családom, nem érdekelnek a barátaim… semmi nem érdekel már. Türelmesen várok arra a mélypontomra, ami ismét hatalmába fog keríteni, hogy aztán könnyek nélküli búcsúzással szembe nézhessek azzal a teremtménnyel, aki engem kárhozatra ítélt. A lelketlenek már csak a pokolba juthatnak, én pedig alig várom, hogy eljussak oda. Semmi nem lehet rosszabb, mint a földi lét. Emelt fővel fogok kisétálni mindenki életéből, hiszen a helyzetek ellenére sok mindenkit megváltoztattam, de ez nem elég ok, hogy marasztaljanak engem. Lelketlenül, de reménnyel fogok várni erre a pillanatra.

egy megtört lélek szavai

EXTRA hosszú 27. fejezet

Tudom, sokat kellett várnotok a folytatásra, amit nagyon sajnálok. Nos, nem tudom, hogy mennyire fog tetszeni nektek ez a fejezet, remélem azért elnyeri valamennyire a tetszéseteket és kapok tőletek sok-sok véleményt, mert csak a visszajelzésből tudom, hogy mi a helyzet :) Nos, hát jó olvasást hozzá, jah és 16+-os, de 18-as van a képen azért ezt vegyétek kérlek figyelembe :)

E.J. szemszöge


A családom egytől-egyig árgus és kitágult szemekkel nézte végig, ahogy becsörtettem a házba, és bármiféle köszönés nélkül elrohantam mellettük. Jasper épp a lépcsőről vándorolt le, de felkapta fejét talán megérezve hangulatomat és szorosan a falhoz préselődött, nehogy elsodorjam magammal.
- Vigyázz Kölyök fel ne robbanj! – motyogta nekem, de nem érdekelt. A szobám ajtaját olyan erővel csaptam be, hogy az így is instabil falam megrepedt még jobban. Belerúgtam a földön felejtett táskámba, ami nagy csattanással ütődött a falnak, de nem éreztem tőle jobban magam.
- Mi a fenét művelsz, mi ütött beléd? – tört be hozzám anya, és Alice szinkronban.
- Hagyjatok most! – morogtam feléjük, és leültem az ágyamra, arcomat pedig kezeimbe temettem.
- Összevesztél Hayley-vel? – puhatolózott szelíden anya, de szemeim minden választ kimerítettek. – Akkor most magadra hagyunk, de ha beszélgetni szeretnél, akkor, lent leszünk! – nem köszöntem meg nekik, de egy hálás pillantást vetettem feléjük.

Nem tudtam elhinni, hogy ahelyett, hogy egyre közelebb kerülnénk egymáshoz, egyre jobban eltávolodunk. De talán jobb is így, már kezdek teljesen megőrülni. Túl sokat vártam el a kapcsolatunktól, nem tudtam különbséget tenni a köztünk levő barátság, és az egymás iránt érzett vonzalomtól. Nem mertem bevallani, de féltem, rohadtul féltem, hogy belé szeretek, pedig tudom, hogy nem szabad. Igaz, hogy most is én voltam a hibás a veszekedésben, de azt hiszem, rosszul viselem, ha visszautasít, főleg, ha tudom ő is akarja, úgy mint én. Annyi feszültség összegyűlt bennem, de nem tudtam miért. De csak tippelni tudtam, hogy mi az oka. Olyan szinten vágyom rá, arra, hogy együtt legyünk, hogy ez már egyszerűen ki akar törni belőlem. Bár mostanában amúgy is sokkal nehezebben viselek el mindent. Nem tudtam eldönteni, hogy mi fájt jobban? Az, hogy ezzel befejeztük Hayley-vel a kettőnk közti fura kapcsolatot, vagy az, hogy Hayley lezárta a dolgokat, mihelyst bezártam az ajtót? Ha tudtam, hogy ekkora pofon lesz nekem ez a visszautasítás, soha az életbe nem kezdek ki vele, még a közelébe se mentem volna! Teljesen elment az eszem, vágyok egy olyan valaki után, akit megkaphatnék, de még sem úgy, ahogy én a lelkem mélyén szeretném. De ki a franc ő ebbe a fene nagy világba, hogy így kínozzon engem? Ki ő?

Összeszorítottam öklömet, nehogy valaminek, vagy valakinek neki essek, de nagy nehézségek árán leküzdöttem a dühömet. Már csak a fájdalmat hagytam magamban, a mérgemet leküzdöttem, de féltem, hogy egyszer kijön rajtam és nem a legjobb helyzetben. Rezegni kezdett a mobilom, amit azonnal felkaptam, de mikor megláttam a kijelzőn, hogy ki keres, inkább ledobtam magam mellé az ágyra. Hayley kitartóan hívott, nem hagyta abba, ha ki is nyomta, újra hívott. Ez így ment egy ideig, de összeszedtem minden erőmet, hogy ne kapjak azonnal a telefon után, hogy legalább halljam egy kicsit a hangját. De nagyon jól tudtam, hogy nincs szükségem még egy pofonra, bár nem tudhattam mit akar. Jobb a tudatlanság, ezen az elven voltam és hagytam, hogy el nem múló rezgése betöltse a halk szobát.
Mikor már éppen felpattantam volna, hogy valamerre legalább menjek, hogy eltereljem a figyelmem legalább egy kicsit erről a bolond nőszemélyről, éppen kopogtak és meg is jelent Jasper, majd utána apa az ajtóban.

- Lenyugodtál? – kérdezte apám kissé feszengve, majd leült az ágyamra, és mustráló tekintetével végig mért.
- Már nem lesz baj, legalább is egy időre – jelentette ki bácsikám, és leült az egyik fotelbe.
- Elmondod, hogy mi a baj, vagy még nem állsz készen, hogy elmond? – nem tudtam, hogy apám valamelyest átérzi-e, ami most van bennem, de csak reméltem, hogy egy kicsit igen.
- Neked hogy kezdődött anyával a kapcsolatod? – kérdeztem halkan, magam elé nézve, majd dühös szemmel rámeredtem a telefonomra, ami újonnan rezegni kezdett ismét.
- Mi…
- Ó, tudod, hogy megy ez! Meglátták egymást, egymásba szerettek, happy end – hadarta Jasper, mire apám felhúzott szemöldökkel nézett rá, de bácsikám nem foglalkozva vele, tovább folytatta. – Nem tudom, hogy meddig fogod még ezt bírni, de jobb lesz, ha elkerülöd egy ideig a lányt.
- Erre már én is gondoltam, és valószínűleg így lesz.
- Ilyen ez a szerelem – mondta apa mosolyogva, de rögtön lelohadt, miután ránéztem mérges pillantással. – Már úgy értem, hogy ezzel én is próbálkoztam.
- Te azért kerülted, hogy megakadályozd a számodra elrettentő jövőt, és elmenekülj az érzéseidtől – nézett rá jelentőségteljesen Jasper, amire csak bólogatni tudtam. Ez pontosan így volt, nem is tudtam ennek ellent mondani, de ahogy láttam, apa sem. – E.J. más. Teljesen más, mint te, még is nagyon sok hasonlóság van köztetek.
- Érhetően Bellára hasonlít – biccentett apa szkeptikusan.
- Majdnem – na, ettől tartottam… bácsikám imád kielemezni mindenkit, főleg engem, és anyát, de mivel ő már nem tud neki túl sok újat mutatni, maradok én. Mint egy katonai stratégiát, olyan precizitással kezdte el mondani a saját véleményét, na meg amiket érzett felőlem. – még talán Bellánál is bonyolultabb jellem.
- Remek – húzta el száját apa, még is enyhe büszkeséget hallottam ki hangjából.
- Még ő maga se tudja, hogy mi van benne. Bellánál és nálad, Edward az a jó, hogy bármi is van akkor is tudjátok, hogy mit éreztek. De E.J. nem tudja. Igazam van?
- Igen – kelletlenül adtam neki igazat, nem tetszett, hogy folyton ki akart elemezni.
- Ez csak az újdonság varázsa – értetlenül néztem apára, aki erre mosolyogva magyarázni kezdett. – Mikor megismertem Bellát, én is ilyen voltam, csak én már pár hét…
- Nap – köhögte Jasper, mire vigyorogni kezdtem.
- Nap után – fintorogta apám, amit nem tudtam megállni kuncogás nélkül – beismertem, hogy mit érzek iránta. Te ennyi idő után se fogod bevallani. Nem hogy neki, még magadnak is tagadod!
Nem tudtam rá mit mondani, hisz ez így volt. Még ha az lennék, rábólintanék, hogy oké az vagyok, de ahogy látom körülöttem a párokat, én nem tudnék így viselkedni, és nem is érzem azokat, amiket látok a többiek arcán.
- Szeretet és gyűlölet között vékony határ húzódik – mondta csendesen Jasper somolyogva. Igaza volt, nem tudtam, hogy éppen most melyikhez húzok jobban. Helyzettől is függ, hisz amikor együtt vagyunk, azt érzem, hogy szeretem, legalább is egy olyasmi félét, de amikor veszekszünk, vagy olyasmit szól be, akkor legszívesebben felkenném a falra a nagy szájával együtt. Kíváncsi vagyok, hogy mikor fog a mérleg eldőlni.

Apáék egyedül hagytak, legalább tudtam egy kicsit magamban őrlődni. Egész éjszaka fent voltam, mindent hallottam, ami a házban történt. Fél füllel meghallgattam, hogy mi lesz az esküvőn, de amikor csak tudtam kizártam a külvilágot. Egyelőre arra a döntésre jutottam, hogy jobb lesz, ha kerülöm Hayley-t. Már az elgondolás is fájt, hogy nem fogok vele minden szünetben beszélgetni, nem fogunk egymással csipkelődni és szórakozni, nem fogunk viccelődni egymáson. Mindez meg fog szűnni, mert meg kell, hogy szűnjön. Nem akarok úgy járni, mint apa. Megállítom a jövőt, apa csak megpróbálta, de ő nem volt elég erős hozzá, de én igen! Nem fogok belészeretni, nem tehetem meg. Nem bírnám elviselni, ha utána tőlem őt elszakítanák.
Ezzel az elhatározással mentem suliba, kivételesen csak anyáékkal. Jasper nem bírta volna elviselni, amit érezne tőlem, Alice pedig amúgy is segít Rosalie-nek az esküvőben. Esküvő? Pf… minek? Értelmetlennek találtam, főleg, hogy a helyzet a két ember között nem változik. Azt pedig végképp hülyeségnek tartottam, hogy a családom mindegyik párja már minimum két esküvőn túl van, még anyáék is. Csak ők a másodikat megtartották az eredeti terv szerint, vagyis Vegasban gyorstalpalón végezték el a szertartást. Mázli, hogy több száz kilométerrel távolabb voltam tőlük. Ilyenkor áldottam drága nagyszüleimet, akik az ilyen helyzetekben „nyaralni” mennek egy szép vidékre, és hálás voltam nekik, hogy ilyenkor velük mehettem.

Apa aggódó pillantással nézett rám, amikor kiszálltam a kocsiból, és megláttam a bejárat előtti lépcsőn ülni a barátaimat, köztük Hayley-vel. Amint megláttam elemi erővel tört rám a fájdalom, ami belülről égette mellkasomat. Nem tudtam, hogy ez minek köszönhető, de próbáltam nem kimutatni. Elköszöntem anyáéktól, mindkettő arcán ott virított a féltés, de legszívesebben rájuk pirítottam volna, hogy hagyják abba, nem lesz semmi baj.
Ahogy lépkedtem feléjük Hayley szeme fokozatosan váltott mélyebb árnyalatra, de nem volt feltűnő egy emberi szemnek. Mikor odaértem hozzájuk mindegyik feldobott hangulatú köszönéssel fogadott, persze kivétel Ő.
- Hallod nyárra is tervezhetnénk egy ilyet – veregette meg vállamat Scott hümmögve.
- Én benne vagyok, egész nyáron lefoglalhatsz! – nevette el magát Amber, mire megrándult szám széle, főleg Tom nézését megpillantva.
- Meglátjuk – bólintottam, és lopva Hayley-re néztem. Nyúzottnak tűnt, még sose láttam ilyennek, szemei alatt még sötétebb karikák húzódtak, szeméből pedig kihunyt egy afféle fény. Késztetést éreztem rá, hogy beszóljak neki, és megmondjam, hogy én sokkal rosszabbul érzem magam, de nyilván nem volt kíváncsi rá.
A nap további része eseménytelenül telt szó szerint. Emmának feltűnt, hogy a szokásos beszélgetéseket abbahagytam Hayley-vel, és nem is szóltunk egymáshoz egy rossz szót sem. Nagyon rossz volt, főleg, hogy a legtöbb együtt töltött időben ott volt közvetlenül mellettem, a már megszokott vibrálás ott volt, és idegesített, hogy ezt nem vezethettem le most amolyan csipkelődéssel. A kedvem egy fokkal nem lett jobb, pedig Scott és Tom nagyon igyekeztek, hogy egy kicsit feldobják a hangulatom, de erőfeszítésük hiábavaló volt. Emma is próbált velem beszélni, míg Amber Hayley-t akarta szóra bírni, de nagy meglepetésre és persze lány létére nem mondott semmit. Pedig erős meggyőződésem volt, hogy a lányok nem tudják magukban tartani a problémájukat és valakinek biztosan elfecsegik, de mint sok másban, ebben is más volt. De mondania sem kell, mindenkinek feltűnt, hogy köztünk van a feszültség. Hálás voltam mindegyiknek, hogy nem feszegették sokáig ezt a mi a problémám dolgot, csak Amber húzta fel gyakran az agyam, mikor kinyitva a száját megszólt minket, hogy elege van ebből a komor hangulatból. Hálistennek a szerelme ilyenkor mindig leintette, amiért hálás voltam Tomnak. Legalább ő látta, hogy ez most nem az a pillanat, amikor pár beszólt célzás segíthetne a helyzeten. És ez így ment egészen két héten keresztül.

A családom nem piszkált többé Hayley-vel, azt hiszem látták, hogy elég komoly az ügy, de láttam rajtuk, hogy azóta is bosszantja őket a kíváncsiság, hisz nem tudták mi ez a hatalmas változás. Amióta megtörtént köztünk ez a vita, alig látszott az arcomon valamiféle jókedv. Büszkeség ide vagy oda, de akkor is bevallottam magamnak, hogy nagyon hiányzott Hayley. A közelsége, a beszélgetések, a mosolya, az érintései. Majd beleőrültem a hiányába, de szerencsére könnyen eltudtam rejteni. Sajnos ez a kemény külső, gyakran leomlott, amikor megláttam őt, és ő se volt jobb színben, mint én. Gyakran mikor előttem volt, vagy csak egy fele mentünk már nyitottam a számat, hogy mondjak neki valamit, de aztán mindig időben meggondoltam magam. Ő akarta így, és talán kicsit túlzásba estem a távolságtartással, de így volt a legjobb mindkettőnknek. Mind minden egyes nap, az utam nem Hayley-hez vezetett, hogy majd valamikor hazaessek este, hanem hazafelé, már két hete. Általában futva szoktam hazamenni, és örültem neki, hogy anyáék nem erősködtek a fuvarhoz, de azt hiszem, hogy leginkább apának lehetek hálás. Sokat tudtam egyedül lenni, nem voltak a nyakamon, szükségem is volt most erre.
-Szia Kölyök! – köszönt nekem bácsikám. Csak egy lehangolt és gyors sziasztokra futotta, majd fel is mentem a szobámba. Mint, ahogy teszem azt két hete lefeküdtem az ágyamra és meredtem a plafonra. Nem akartam már ezt tovább csinálni, beleőrültem a hiányába. Két hete fájtak a szavai, fájt a visszautasítása, de mit vártam tőle? Igaza volt, ami történt a szünetbe, az csak akkorra vonatkozott. Tudok én rá barátként gondolni, hisz eddig is azt tettem. Hallottam, amikor anyáék megjöttek nem tudom honnan, de egyelőre még nem akartam nekik bejelenteni, hogy eltűnök egy kis időre, hogy beszélhessek Hayley-vel. Az esküvőt Rosalie elhalasztotta, miután Emmett-tel nagyon csúnyán összevesztek és azóta is ki tudja merre vannak. Rose még aznap este összecuccolt, hogy egy kicsit egyedül legyen, de Em pár óra múlva már követte is, azóta pedig nem tudni hol vannak. Egy üzenetet küldtek és mindössze annyit, hogy jól vannak, de meg kell beszélniük pár dolgot. A Denali klán is hazament addig, a mi dolgunk pedig az volt, hogy mindenkit értesítsen az esküvő halasztásáról.
Most, hogy viszont eldöntöttem mit akarok, nem bírtam ülni, és azonnal felpattantam, hogy elmenjek hozzá.
-Hova, hova? – kérdezte anya döbbenten, mikor meglátott lerohanni a lépcsőn.
- Beszélnem kell vele – nem kellett nevet mondanom, nagyon jól tudta, hogy kiről van szó. Nem kaptam semmit, így azt hiszem nyugodtan kiszaladhattam a házból. Eszeveszett sebességgel futottam ahhoz a házhoz, amit már jó két hete elkerültem, és ami a két hetem megkeserítőjének a helyszíne volt. Ismét hibát követtem el, Hayley nagyon sokszor elmondta, hogy szóljak mielőtt leugrok hozzá, de nem volt hozzá erőm, és látni akarom az arcát, amikor meglát. Ezúttal mellettem állt a Sors a házból egyetlen szívdobogás volt hallható, de ettől függetlenül aggódhattam, hogy az anyja itthon van. Kocsi hiány miatt gondoltam, hogy szerencsém van és Hayley egyedül tartózkodik itthon. Én magam is izgultam amiatt, hogy vajon elküld-e vagy örülni fog-e neki, hogy ide jöttem, de reméltem, hogy az utóbbi.

Gondolkodás nélkül ugrottam be az ablakán, és lélegzet visszafojtva vártam, hogy mi lesz most.
- Te meg mit csinálsz? – a kezdeti döbbenet után sikerült összeszednem magam, és bambán bámultam Hayley kezeire, amik a ruháit tartotta.
- Inkább jobb kérdés, hogy te mit keresel itt – szemei semmiféle számonkérésről, vagy felháborodásról nem árulkodtak, sőt inkább volt elkeseredett és szomorú, amire halott szívem összefacsarodott. Nem szerettem, ha ilyen.
- Én csak… - megkezdeni ezt sokkal könnyebb volt, mint bármiféle ésszerűtlen magyarázat nélkül folytatni.
- Ez aztán a válasz – húzta el száját, majd kezei elengedte a ruhakupacot, ami belehullott a bőröndbe.
- Mit csinálsz Hayley? – kérdeztem nyelve, és talán a legeslegrosszabb álmom valóra vált.
- Elmegyek – mondta csendesen, míg én ledöbbentem. Nem, nem mehet el, azt nem! – Ryan holnap reggel eljön értem, és elutazunk valahová.
- Miattam? – fakadtam ki, szemeit pedig ijedten rám kapta.
- Dehogyis. Hisz mondtam neked, hogy szokott ilyen lenni. Csak most hamarabb, mint gondoltam, mert általában megszokta várni a szüneteket, vagy amíg befejezem az évet – szemei nem mutattak más kínt, mint amit amúgy is láttam a szemében már egy ideje.
- Nem mehetsz el – csattantam fel mérgesen. Valósággal kétségbeestem, ahogy tudatosulni kezdett elmémben, hogy elutazik és ki tudja meddig nem is látom. Sőt, azt se tartom kizártnak, hogy nem jön vissza. Miért tenné?
- Miért nem E.J.? – rántotta meg vállát, és karjait összefonta.
- Én… beszéljük ezt meg, jó? – hangom a végére megremegett, amit ő is észrevett és felhúzott szemöldökkel mért végig.
- Miért vagy itt? – kérdezte halkan és szemöldökét összeráncolta. Láttam rajta, hogy a sírás szélén áll, azt sem érdekelt volna, ha előttem esik össze zokogva, de nem hagyhatom, hogy elmenjen.
- Nem az a lényeg, hogy miért vagyok itt, hanem, hogy ki miatt vagyok itt! – dacos és mérges hangomra folyamatosan összerezzent. – Nem mehetsz el, mert… én…
- Jobb, ha nem keserítjük meg egymás életét a kelleténél jobban – vágott a szavamba, na nem mintha tudtam volna folytatni. – Hiba volt téged megismernem. Gyűlöltem a vámpírokat mindig is, ahogy az embereket is, de te… elérted, hogy ez megváltozzon, most pedig tőled kapom a legnagyobb pofont! Miért? – egyre dühösebbé vált, de még megmukkanni se tudtam folytatta kiborulását. – De tulajdonképpen helyesen cselekszel, cselekszünk, hiszen jobb ez így mindkettőnknek. De akkor magyarázd el nekem, miért nem akarod, hogy elmenjek?
- Ezt nehéz megmagyarázni – nyögtem ki, majd sóhajtva járkálni kezdtem a szobában.
- Nem mintha számítana – rázta meg fejét lemondóan. – Holnap jön a bátyám és eltűnök egy időre.
- Mennyi az-az idő? – próbáltam leplezni hangomból a kétségbeesést, de nyilván észrevehette, mivel apró mosoly kúszott fel arcára.
- Pár hét.
- Értem – kezeim remegtek, és minden egyes porcikám ellenkezésért kiáltott, de ismét a józan eszemre hallgattam. El kellett őt engednem, hiszen nincs jogom őt itt marasztalni. Elmondhatatlan félelem járt át, amikor tudatosult bennem, hogy elmegy innen még, ha nem is örökre. De hetekig nem fogom látni, nem fogom tudni, mi van vele. Ez az érzés, pedig elviselhetetlen.
- Miért nem akarod, hogy elmenjek? – kérdezte röpke csend után, de ismét nem tudtam rá válaszolni. Az érveim nagyon önzőek, nyilván ő nincs így ezekkel, nem mondhattam el neki.
- Mert messze leszel tőlem – böktem ki belenézve zöld szemeibe. Ez az igazság volt, de ennél többet nem mondhattam neki.
- Ennyi? – látszott rajta, hogy többet várt tőlem, de nem akartam, hogy többet megtudjon. Így is elég volt ezt bevallanom neki.
- Mi lenne, ha te sorakoztatnál fel érveket, hogy miért szeretném, ha maradnál, és rábólintanék egyre? – szerettem a Jóbarátok sorozatot, és ezzel ő is így volt. Elmosolyodta magát az idézésre, ami az egyik részben volt, és megrázta fejét.
- E.J. ha nem mondod el miért akarod, hogy ne menjek, akkor sajnálom, de csupán az akaratoddal nem tudok mit csinálni. Sajnálom.
- Számítana bármit is, ha megfogalmaznám miért ne menj el? – néztem rá kissé gúnyosan, mire összevonta szemöldökét.
- Tényleg nem sokat számítana – elhúztam számat válaszára, de folytatta. – De szeretném tudni.
- Nem lényeges – sóhajtottam fel, majd elkeseredve rá néztem. – Jó szórakozást – nyögtem ki nehezen, majd az ablaka felé vettem az irányt.
- E.J.! – szólt utánam, mire megtorpantam. Kérdőn néztem rá, mire szomorúan elém sétált. – Nem akarom, hogy így váljunk el.
- Nem örökre mész el. Ha visszajöttél mindent megbeszélünk – nagyon mérges voltam magamra, amiért nem sikerült őt itt marasztalnom, de amúgy se sikerült volna. Teljesen mindegy mit mondok, akkor is elmegy. Nem tudom hogyan fogom átvészelni ezt a pár hetet, lehet addig nekem is el kellene mennem valahova egy időre legalább.
- És ha nem jövök vissza, mert nincs miért? – rosszul estek a szavai, azt reméltem, hogy számítok neki valamit.
- Ez már csak a te döntésed – vontam meg vállamat hanyagul.
- És a te válaszod múlik ezen! – szemei kifejezéstelenek voltak, még is bonyolult érzések kavarogtak benne. – Számítok neked valamit?

- Többet, mint gondolnád – suttogtam lesütött szemekkel. Nem mertem rá nézni, féltem, hogy az ő szemébe mit fogok látni. Nem volt időm gondolkodni, Hayley meleg kezei az arcomra simultak, és felemelte fejemet, hogy rá nézhessek. Egy ideig fürkészte arcomat, majd elmosolyodta magát és lassan megcsókolt. Felsóhajtottam az érzéstől, ami ismét hatalmába kerített, akárhányszor megkóstolhattam édes ajkait. Hevesen ostromolni kezdtem, amit viszonzott, és karjai szorosan ölelték nyakamat. Egyre többet akartam, a telhetetlenség az agyamat elborította és eltemetett ösztöneim felülkerekedtek.
Mire feleszméltem volna, hogy mit művelek, már ledöntöttem Hayley-t az ágyra, miközben nyelveink tüzesen játszottak egymással. Szükségem volt rá, mint a levegőre, nem tudtam tőle elszakadni. Akárhányszor elváltunk egymástól a levegő hiány miatt, akkor a nyakát csókolgattam, de egy pillanatra sem hagytam abba csodálatos testének simogatását. Kezei bekúsztak felsőm alá és cirógatni kezdte hasamat, erre testemen remegés lett úrrá, amit nem tudtam elrejteni. Éreztem, hogy belemosolygott a csókba, bosszúból pedig leszaggattam róla felsőjét, hogy nyakától egészen a hasa aljáig végig csókolgassam bőrét. Sóhajai nyögésbe fulladtak, mikor melltartója szegélyénél jártam. A romantika addig tartott, amíg egész véletlenül ujjbegyeimmel nem szaladtam végig oldalán, ugyanis ebben a pillanatban hangosan nevetni kezdett teste pedig összerándult. Meglepődve néztem rá, majd vigyorogni kezdtem édes kacaján.

-Csiklandós vagy? – nem tudott válaszolni, már lassan aggódni kezdtem, hogy megfullad a nagy nevetésbe.
- Ne haragudj – kezeit szája elé kapta, de így is görnyedezett alattam.
- Fújtak a romantikának – nyögtem fel, majd leszálltam róla és térdeimre ereszkedtem, úgy csodáltam gyönyörű testét, izmos hasát, ami megrándult a kacagásától, és gömbölyű melleit, amit eltakart fekete melltartója.
- Ne haragudj, sajnálom – ült fel, mire kb. egy magasságba lett velem. – Ígérem nem fogok nevetni, de az oldalamhoz nagyon ne érj – mondata ismét röhögésbe fulladt, mire megforgattam szemeimet.
- Rendben az oldaladhoz nem érek most már – mondtam bármiféle mosoly nélkül, mire abbahagyta derültségét és bűnbánóan nézett rám.
- Sajnálom, folytassuk jó?
- Nem megy! - böktem ki, mire arca megnyúlt a döbbenettől.
- Miért nem?
- Ez bonyolult – megmasszíroztam orrnyergemet, de meglepettségembe felkiáltottam. – Mit csinálsz?
Hayley nem törődött azzal, hogy én mit akarok, fordított testhelyzetemet és ledöntött az ágyra, majd ráült csípőmre. Istenem, csak ne csússzon lejjebb, kérlek!
- Túl régóta vágyok már rád – vallotta be szemlesütve. – Nem akarok úgy elmenni, hogy bánom nem tettem meg valamit.
- Nem fogsz örökre elmenni – hirtelen ültem fel, és kezeim közé fogtam arcát. – Ha visszajössz rengeteg időnk lesz egymásra.
- Nem biztos, hogy visszajövök – rázta meg fejét, én pedig elámultam.
- De azt mondtad, hogy…
- Ez nem mindig tőlem függ E.J.! – kezeimre simította sajátját és gyötrődő arccal fürkészett. – És nem akarok úgy elmenni, hogy tudom nem tettem meg, amit akarok – jól tudtam mit szeretne, de jobb tudatlanul élni nélküle, mint hogy tudom milyen lenne és utána soha többé nem kapom meg.
- Képes lennél úgy elmenni, hogy lefeküdtem veled úgy, hogy lehet soha többé nem látlak?
- Élnél abban a tudatban, hogy soha többé nem látsz és nem tettük meg? – kérdezett vissza. Válaszom egyértelmű volt.
- Nem akarom, hogy megbánd – cirógattam meg arcát és ujjaim közé fogtam egy vörös tincsét.
- Nem fogom – mosolyogta. – De szükségem van rád és ezt te is tudod.
- Tudom – suttogtam, majd hagytam, hogy megcsókoljon. Éreztem benne a búcsúzást, és a szenvedést, még is a boldogság akkor is átjárt. Neki is legalább annyit jelentek, mint ahogy nekem ő. Hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar, nem akartam ezúttal irányítani.
Vállamnál fogva hátradöntött, miután leszedte rólam felsőmet. Diadalittas mosolyt villantott felém, és perverz módon nyalta végig ajkait, végig nézve felsőtestemen.
- Csak nem meg vagy elégedve? – nem tudtam megállni, hogy be ne szóljak még ilyen helyzetben is.

- Ó, de nagyon is! – vigyorogta, majd megcsókolt. Nyelve érzékien folytatta útját nyakamon, majd végig mellkasomon. Nyeltem egyet, mikor ujjai a nadrágom szélét simították végig, majd lassan csatolni kezdtem övemet. Úgy gondoltam, hogy elég ideig hagytam kibontakozni, megcsókolva átfordítottam őt hátára. Kezeimmel végig jártam selymes nyakát és a melle közötti részt, majd lassan elértem nadrágja szélét. Szíve eddig is hasonlított egy kolibri szárnycsapásaihoz, de most még gyorsabb ütemben kezdett verni. Aggódtam, hogy a végén még szívrohamot kap, de tudtommal eddig még senki nem halt bele a szexbe. Ez volt az a pillanat, amikor egy kicsit megtorpantam, mikor a ki szedtem gombját a helyéről. „Egy vámpír, ha ilyen helyzetben van, csak az ösztöneire hagyatkozik. Bár te nem vagy teljesen vámpír, még is nagyobb részed az. Gyakrabban veszíted el a fejed, mint Nessie, ezért is kell nagyon óvatosnak lenned minden pillanatban. Ha netalántán és már pedig be fog következni, hogy egyszer egy lánnyal eljuss erre a szintre, vigyáznod kell. Még ha vámpír akkor is, ha ember akkor pedig annál inkább. Apád is küzdött azért ezzel a problémával, de ő nagyon az érzéseire hagyatkozott, ezért nem bántotta sose Bellát. Félek, te más vagy, az érzéseid egészen háttérbe vannak szorítva. Nagyon vigyáznod kell E.J.!

-E.J.! – Hayley erőtlen hangja rángatott vissza a valóságba. – Mi a baj?
- Semmi, csak tudod… a bácsikám elég sokat törődött velem, ő régen katona volt és mindig is érzékeny volt a fajtája viselkedésére, mindig is érdekelte őt. Én tökéletes alany voltam számára, hisz se vámpír nem vagyok, se ember… sokat analizált engem és hát… fél az ösztöneimtől, aggódik, hogy mikor kerekedik felül rajtam, nálam ezt nem lehet tudni.
- Nem fogsz bántani – kezei nyugtatásként simították meg arcomat, mire felsóhajtottam. Én is bízok magamban, talán alábecsültem a vámpír felem, de mindig is hittem benne, hogy tudom magam irányítani. És ha még sem?
- Az ötven évem alatt ez az első, hogy meginogtam saját magamban – vallottam be neki. – Bár eddig nem is kerültem olyan helyzetbe, ami okot adott volna rá.
- Ez nekem hízelgő, még ha nem is a te javadra – rántotta meg vállát, ami engem megmosolyogtatott. – Figyelj, észre fogom venni, ha már nem tudsz uralkodni magadon. Látni fogom rajtad, kb. tudom, hogy mi a határ, hasonlítok rád. Ígérem, azonnal leállunk rendben?
- Csak neked ne essen bajod – azt nem tudtam volna elviselni, ha bántom őt.
- Nem fogsz bántani, ha még is, akkor pedig visszaadom – vigyorogta pimaszan. Nem tudtam elhinni, hogy még ebben a helyzetben is képes volt ilyen lenni.
Hagytam a saját hitében, majd lesz, ami lesz. Könyörögtem azért, hogy ne bántsam őt, és mindent alaposan megfontolással tegyek. Nem szabadott semmit elkapkodnom. Folytattam ott, ahol abbahagytam és lehúztam róla nadrágját. Nagyon türelmetlen lehetett, mert azonnal visszarántott magához, és hevesen megcsókolva az enyémmel kezdett foglalatoskodni. Én is leszedtem magamról, legyen elégedett. Nem tudtam nem elámulni szépségén, annyira gyönyörű volt.
Lágyan megcsókoltam, majd ismét elkezdtem cirógatni egész testét. Hangosan sóhajtoztunk, én pedig majd felrobbantam már. Hayley nem segített rajtam, amikor többször hozzám dörgölte ölét. Majdnem ráestem, karjaimmal alig tudtam ilyenkor megtartani magamat. Hangosan sóhajtoztunk és nyögdécseltünk egymás érintésére, a tudat, hogy mennyire vágyunk a másikra csak fokozta bennünk a gerjedelmet. Én már alig bírtam magammal, de jól tudtam, hogy ezt most nem szabad elrontanunk. Hagyta, hogy leszedjem róla melltartóját és mélyeket lélegezve kezdjem kényeztetni a feszes halmokat. Majd megőrülve éreztem már magam, de gondoltam, hogy őt is nagyon hajtja már a vágy, mikor beleszántott ujjaival hajamba. Csókjaimmal lentebb haladtam, elérve fehérneműje szélét. Felnéztem rá, amolyan engedélykérés gyanánt, de szemei teljes mértékű félelemről árulkodtak.
-Nem folytatom, ha nem akarod – magam is meglepődtem rekedt hangomon, de megrázta fejét.
- Akarom.
- Nem foglak bántani!
- Tudom – sóhajtott föl, majd ujjaimmal leszedtem róla. Teljes egészében végre megcsodálhattam őt, és megállapíthattam, ami tulajdonképpen eddig is meg volt bennem, hogy nála gyönyörűbb nővel még soha életemben nem találkoztam. Olyan, mint egy földre szállt angyal, aki csak az enyém. Legalább is, azt hiszem… Nem sokáig engedte, hogy csak ő legyen mellette, szégyellte is magát, pirulásából ítélve ezt vettem le, de nem értettem miért, hiszen leírhatatlanul gyönyörű volt. Ujjait az alsónadrágomhoz vezette, majd ő is leszedte rólam.
Lágyan megcsókoltam őt, de elkaptam a fejem, mikor éreztem, hogy egész testében remeg.
-Héj – fogtam meg arcát, hogy ne fordíthassa el. – Nem akarod….
- De! – ellenkezett hangosan. – Akarom!
- Nem foglak bántani, eddig se veszítettem el a fejem – igaz ez csak most tudatosult bennem, hogy kijelentettem. Ahhoz képest milyen helyzetben vagyunk, teljesen ésszerű maradtam, pedig már majd szétrobbantam, annyira kívántam őt.
- Én bízom benned csak… nekem ez az első és…
- Abbahagyjuk?
- Nem – rázta meg fejét, majd elmosolyodta magát. – Megszeretném tenni veled.
Elmosolyodtam magam a megnyomott szón, hogy velem akarja először. Határtalan örömmel járt át ez a tudat, de azért mert rajtam nem látszott attól még én is félek tőle. Teljesen új számomra is, hiszen még soha nem voltam együtt senkivel. Lágyan megcsókolva simogatni kezdtem testét, hátha attól egy kicsit megnyugszik. Nyakát is kényeztettem, miközben ő a tarkómat cirógatta kezeivel. Fülembe folyamatosan sóhajtozott, én már nem sokáig bírtam, ami a másik énemre is kihatott. Mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik a kelleténél hevesebben kezdtem őt csókolni, és combján erősen végig szántottam karmaimmal. Hallottam felszisszenését, de nem tudtam, hogy a fájdalom vagy az elviselhetetlen kéj miatt. Lehunytam szemeimet beszívva mámorító illatát, ami mindig is hatással volt rám, fogaimról pedig felhúzódott felső ajkam. Nem voltam tudatába annak, hogy morogni kezdtem, de a karjaimban fekvő test összerándult.
-E.J.? – nyögött fel, mire szemeimbe néztem. – Kérlek!
- Mire kérsz? – sóhajtottam fel, de a szó a torkomon akadt. Undorral lettem tele, ahogy tudatosult mit műveltem. Elvesztettem magam felett a kontrolt egy pillanatra, és ebben az egyetlen pillanatban az akarata és félelme ellenére belé hatoltam, mert én már nem bírtam tovább. – Hayley…. sajnálom…
- Nehogy abba hagyd te őrült! – sóhajtott fel szinte kétségbeesetten.
- De én…
- Folytasd – nyögött fel türelmetlenül és csípőjét megmozdította. Hangosan nyögdécselni kezdett, ahogy mozogni kezdtem benne, immár semmiféle félelem nem volt benne. Hangosan sóhajtozva mozogtunk egy ritmusra, forrt körülöttünk a levegő. Hangomból nem egyszer morgás tört fel az élvezet hatására, Hayley pedig jobban megmutatta a vámpír énjét, hátamon már nem is lehet tiszta bőrfelület, annyira összekarmolta. Hayley szemeiben olyan érzéseket láttam, amiket eddig még csak nagyon ritka alkalmakkor. Szenvedélyt, vágyat, szeretet sugárzott, ami rendkívül jól esett. Tudtam, hogy ez mindent megváltoztat köztünk örökre. Enyhe bűntudatot éreztem, de ráértem ezzel később is foglalkozni. Hisz ez az angyal nekem adta magát és most csak az számít, hogy neki minden tökéletes legyen. Éreztem, hogy hamarosan elérjük a csúcsot, mire még gyorsabb tempóra váltottam. Hayley teste hirtelen ívbe feszült, és hosszan felsikoltott, majd elernyedt, ebben a pillanatban pedig én is átléptem ezt a felejthetetlen gyönyörnek a kapuját. Mozdulatlanná váltunk, percekig csak egymás lihegését hallgattuk.
- E.J.?
- Hm?
- Köszönöm – ködös, zöld tekintetébe néztem majd mosolyogva megcsókoltam.


Na, hát írjatok véleményt, mert nagyon nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon mit szóltok ehhez a fejezethez, nagyon izgultam ennek a résznek a megírásánál és nagyon szeretném tudni, hogy szerintetek hogy sikerült :) Folyt. köv határozatlan időpont, ez függ a kommentelésektől, függ a saját időmtől, de azért próbálok vele sietni, meg persze én is szeretném már nagyon megírni a többi fejezetet is :)