Impossibility 2.fejezet

Nem figyeltem merre megyek, csak futottam végig az erdőben, néha-néha megállva és beleszimatolva a levegőbe. Egy belső énem Bella illatáért ácsingózott, hogy a közelébe legyek, de a haragom nem engedett. Nem kifejezetten rá voltam dühös, sőt sose voltam rá mérges, inkább mérhetetlenül magamra. Erősnek kellett volna lennem, hogy ne legyek a közelébe. De képtelen voltam rá, ezzel megpecsételve az életünket. Nekem már mindegy volt, de nem hagyhattam, hogy az ő lelke is odavesszen. Fogalma sincs, hogy mit akar, elvette az eszét az öregedéstől való félelem. Pedig, ha tudná… szeretném őt örökre magam mellett tudni, hogy az élete soha ne érjen véget, és ez csak egy módon lehetséges. De, ha belőle is olyan szörnyeteg lesz, mint belőlem, és akár egyetlen egyszer is hiba csúszik, majd kioltaná egy ember életét, azt soha nem bocsátaná meg magának. És engem fog gyűlölni, amiért ezt tettem vele. Nem mintha nem érdemelném meg, és teljes joggal igaza lesz. Elvettem tőle a teljes élet lehetőségét, elvettem tőle a családját, csak mert önző módon magamnak akartam, és elvettem tőle az anyaság boldog éveit. Ilyen fiatalon, felfogni se tudja, hogy mit jelent anyának lenni, de nap, mint nap találkozok szülőkkel, és a gondolataira mindig mosolygok. Boldogok, együtt, a gyerekükkel, és hosszú boldog életük lesz. Sose gondoltam bele milyen lennék apának. Homályosan rémlenek az emberi emlékeim, és abból is csak annyi, amennyit nem engedtem, hogy feledésbe merüljön. Az édesanyám arcát sose fogom tudni elengedni. Szükségem lenne most a tanácsára. Teljes szívemből szeretem Carlisle-t és Esme-t, de tekintve, hogy ők is vámpírok azt nézik, ami nekem jó. Nem azt, ami a helyes. Legalább anyám ebben segíthetne.

Ha Bella továbbra is ennyire makacsul ragaszkodni fog a halhatatlansághoz, semmi esélyem nem lesz. Szeretném, ha ő döntene, de tudom, hogy rosszul dönt. Sóhajtva ültem le a fa ágára, majd hunyorítva figyeltem, hogy a felhők mögött, lassan felkúszik a Nap. Elmosolyodtam magam, itt a hegyekben nincs annyi borús ég, mint Forks fölött. Tetszeni fog Bellának, az Esme sziget.

-Edward? – meglepődve pillantottam le, ahol hatalmas döbbenetemre megláttam Carment, és Kate-et. – Mit keresel itt?

- Én… nem tudom… - nyögtem. Ilyen messzire futottam volna? Ennyire elmenekültem volna? Nem kizárt, egész éjjel rohantam, azt se néztem meg merre megyek, de ezek szerint, majd fél Amerikát megjártam. Bár még messze voltam Alaszkától. Leugrottam a fa vaskos ágáról, pont a két Denali lány elé.

- Szia! – mosolyogta Kate, majd megölelt. – Mit keresel erre felé?

- Ez bonyolult – beletúrtam hajamba, majd megöleltem Carment is. – És ti? Alaszka nem erre van.

- Összeveztem Eleazar-ral, így eljöttünk egy kicsit távolabb vadászni – válaszolta Carmen bágyadt mosollyal.

- Ez se minden napi, mi? – nevette el magát Kate, ami engem is mosolygásra késztetett.

- Úgy tűnik ez nem a kapcsolatok hete – elhúztam számat, mire mindketten kíváncsian felhúzták szemöldöküket.

- Alig várjuk az esküvőt, olyan jó lesz végre megismerni Bellát!

- Egyetértek, már nagyon várjuk – bólogatott Carmen.

Csak hümmögni tudtam, ami nekik is feltűnt, de nem faggatóztak. Mielőtt megszólalhattam volna, a mobilom csörögni kezdett. Meglepődtem, hogy magammal hoztam, de csalódottság fogott el. Nem Bella hívott. Bár mit is vártam, hogy majd ő fog keresni? Nekem nem kellett volna eljönnöm. Újult erővel lángolt fel bennem a bűntudat, majd megnyomtam a fogadás gombot.

-Mi az Jasper?

- Hajnal van, és te még mindig nem jöttél vissza!

- Mióta aggódsz értem?

- Érted nem is, de Belláért igen.

- Azt ne mond, hogy hat vámpír nem tud vigyázni rá – morogni kezdtem a tudatra, hogy valami baja esett és ismét korholni kezdtem magamat, hogy ez is az én hibám.

- Testileg semmi baja, de azt hiszem haza kéne jönnöd. Egész este a teraszon ülve várt téged, hátha visszajössz, aminek meg is lett az eredménye. Negyvenfokos láza van, és nem tudja Carlisle levinni. Ja, üdvözöljük Carmenéket – a két lányra pillantottam, akik érdeklődve hallgatták beszélgetésünket.

- Rohanok – hadartam, majd lecsapva a telefont, bocsánatkérően néztem rájuk.

- Semmi baj, megértjük!

- Reméljük az esküvőre, már nem lesztek ilyen fasirtban.

- Tudtommal én vagyok a gondolatolvasó – mosolyodtam el magamat Kate mondatára, mire csak megvonta vállát.

- Nem volt nehéz kitalálni mit keresel itt, több km-re Forks-tól.

- Az esküvőn találkozunk! – gyorsan megöleltem őket, majd eszeveszett sebességre kapcsolva kezdtem rohanni vissza az életem felé.

Ezernyi gondolat cikázott át a fejemen, miközben hazafele szaladtam. Az érzelmek elöntöttek, talán pont ezért siettem még jobban. Mérhetetlen nagy bűntudat kerített hatalmába, és meg is érdemeltem. Hogy lehettem ilyen ostoba? Tudhattam volna, hogy Bella sokkal, de sokkal makacsabb annál, minthogy bárki is berángassa arról a nyavalyás teraszról. Nem szabad lett volna ott hagynom, vele kellet volna maradnom, mindenféleképpen. Bármennyire is dühös voltam, nem lett volna szabad magamra figyelnem, hanem csak is Rá. A lelkiismeretfurdalás mellé társult még a félelmem is, hogy Bella nem fog megbocsátani nekem. Még sose volt alkalom, hogy egy vita után pár perc, óra után ne mentem volna vissza hozzá. Ezúttal majd egy fél napot voltunk távol egymástól. Iszonyatos aggódtam, hogy betelt nála a pohár, és nem kér belőlem többet. Ezzel az érzéssel szemben állt viszont az egészségi állapota is, hiszen sosem kellett kételkednem a szerelmében. Mi más mutatná az érzelmei erősségét, ha nem ez, hogy egész éjjel a lépcsőn ült engem várva? Nagyon ostoba voltam, hogy ennyire messzire mentem. Már teljesen hülyeségnek tartottam, amiért mérges lettem. Nem kellett volna, lassan, de el kell fogadnom, hogy Bella is olyan lesz, mint én. Tudom, hogy megbánhatja és minden joggal lehet majd rám dühös, de nekem kéne a világ legboldogabb emberének lennem, amiért egy ilyen gyönyörűséges és jóságos angyal, csak értem választja az örökké valóságot és feláldoz mindent. Eldobja magától a normális élet lehetőségét, csak hogy velem maradhasson.

Meg se álltam a ház előtt, mint valami őrült robbantam be az ajtón. Csak a nappaliba torpantam meg, ahol két bátyám és Alice volt.

- Nahát meglett a jómadár – köszöntött Emmett, de nem foglalkoztam vele.

- Alszik? – meg se vártam a válaszukat koncentrálni kezdtem a szobámban kijövő szívdobogásra, ami mint egy kolibri szárnya úgy verdesett.

- Jól esett a futás? – kérdezte Jasper apró mosolyra húzva száját. Információadás gyanánt lepörgette fejében a történteket, miután elmentem. Láttam a fejében, mikor beszélgettek, és erősen kihangsúlyozta nekem Bella könnyes arcát és fájdalommal teli szemeit. Nem hagyott időt, hogy bűntudatom lesújtson rám, tovább pörgette fejében a képeket.

-Bella, gyere be most már! Felhívhatom Edwardot, hogy jöjjön haza! – Alice hiába rimánkodott Bellának, ő továbbra is ott ült a lépcsőn, mellkasához húzta lábait, és karjaival átfogta őket.

-Nem! Ha nem érzi úgy, hogy vissza kell jönnie, akkor nem kell ráerőltetni. De visszafog jönni – határozott hangját meghazudtolták könnyes szemei. Egész testében remegett már, csak egy pulcsi volt ráterítve hátára, az esti szellő hajszálait lobogtatta körülötte mutatva, hogy mennyire nincs jó idő a nyár ellenére.

Jasper egy újabb képet mutatott nekem, átlépve ezt a borzalmas látványt, és már hajnal körül járhatott az idő, fivérem pedig a konyhából kiszűrődő csörömpölésre kapta fel a fejét. A nappaliban tartózkodó családom egy pillanat alatt ugrott fel riadva és termettek a konyhában.

Bella zaklatottan mászkált a konyhában, valamiféle reggelit összeütve magának? Legalább is a családom erre gondolt, a rengeteg hozzávalóból következtetve. Esme és Alice aggódva néztek a földre ejtett tányérra, majd szemüket rákapták a kapkodó Bellára.

-Bella?

- Ne haragudj azonnal összeseprem, semmi gond nincs! – hadarta remegő hangon, de mielőtt lehajolhatott volna a darabokért, Esme elkapta a kezét.

- Semmi baj kincsem, majd én megcsinálom! – édesanyámnak csak pár pillanat kellett és a szilánkok már el is tűntek.

- Teljesen készen van a csaj – motyogta Jasper mellett Emmett, de fivérem szúrós szemekkel nézett rá. Jasper szemein keresztül láttam, hogy Alice lassan Bella mellé sétál, aki a pultnak támaszkodva állt mozdulatlanul. Karjai remegtek, ahogy háta is, nekem pedig a szívem szorult össze a látványra.

- Bella? – Alice aggódva érintette meg kedvesem kezeit, aki erre összerándult.

- Nem jött haza az éjjel – hallotta meg rekedtes hangját, amik meg-meg remegtek a sírástól.

- Szeret téged Bella – mindenki egyszerre és kigúvadt szemekkel nézett a falnak támaszkodó Rosalie-re. Hangja unottan csengett, és semmi együttérzés nem volt benne, csak sajnálta őt. – Ezt még a hülye is tudja.

- Tudom Rosalie – fordult felé szerelmem. Egész lényében rázkódott a zokogásától, arca már teljesen nedves lett könnyei sokaságától, szemei annyi fájdalomról árulkodott, hogy Jasper gyomra összerándult. Rég érzett ekkora szenvedést. – De lehet, hogy ez már itt nem elég – suttogta végül, majd mielőtt bárki is felfoghatta volna térdei megrogyva adták fel a szolgálatot.

- Bocs, de legalább tudod mi történt.

- Felszökött a láza, alig aludt valamennyit. Már lefektettük, de Carlisle a lázával nem tud mit csinálni. Mondtam, hogy vegyen fel egy kabátot, de nem volt hajlandó megmozdulni – Alice morranva adott hangot bosszankodásának.

- Köszönöm – hálás voltam a családomnak, amiért helyettem is mellette voltak.

- Menj már fel hozzá Rómeó! – kelt ki magából Emmett vigyorogva. – Biztos, hogy téged vár! Huncutkodjatok egyet és legalább a láza is le fog menni! A szex mindent megold!

Most kivételesen nem vettem fel magamra Emmett hülyeségét, hiszen neki is tartoztam. Láttam a gondolataiban, hogy az este leült Bella mellé és szórakoztatta a hülyeségeivel. Senki nem nézné ki belőle, de ő is tud komoly lenni, ha akar és látja, hogy nagy a probléma. Szó nélkül fordultam sarkon, de nem jutottam el a szobámig. Kicsit féltem a látványtól, hiszen ezt is magamnak köszönhetem. Minden az én hibám, miért kerültem bele az életébe? Amióta megismert olyan sokat szenvedett, mint még soha egész életében.

- Edward! – meglepetten fordultam vissza az utolsó lépcsőfokról, hogy szembe nézzek Jazz-zel.

- Mi az? – leheltem halkan, miközben tovább szörnyülködtem magamon.

- Tudom, hogy problémátok van, minden kapcsolatba vannak. De szüksége van rád, mindennél jobban. Azt hiszem, elképzelni se tudom, hogy mennyit szenvedhetett abban a fél évben, amikor elhagytad. De ma… mikor a konyhában volt. Azt hiszem egy része úgy érezte, mintha ugyanazt élné át. Még talán a te hozzád se ért fel az-az intenzív fájdalom, ami őt átjárta.

- Jasper kérlek ne. Megérdemlem, de ezt hadd beszéljem meg vele, jó? – elgyötörten néztem rá, míg csak bólintott egyet.

- Nem haragszik rád, de nagyon nagy szüksége van arra, hogy ott legyél mellette. Lelépünk vadászni, hogy beszélhessetek nyugodtan, de azért hagyd aludni.

- Köszönöm!

- Egy kocsi elég lesz, hogy megháláld – elvigyorodta magát, mire megforgattam szemeimet, és a szobám elé suhantam. Hallottam Bella egyenlőtlen és zaklatott lélegzetét. Szíve még mindig nagyon gyorsan vert, de nem hallottam mocorgást, amit furcsálltam. Miért nem fekszik? Nyeltem egyet, majd halkan kinyitottam az ajtót. Minden látványra felkészültem, de erre nem. Egész belsőm összeszorult a képre, ami elém tárult.

Bella az ablak mellett ült, éppen valamicske pléddel betakarva lábait, és kifelé meredt az erdőre. Igaz, hogy Jacob által már láttam sokkal rosszabbat, de sose hittem volna, hogy az én hülyeségem miatt lesz egyszer ilyen állapotban. Bár az a fél év is miattam történt, a több hónapnyi kín, amit átélt, illetve átéltünk szintén miattam történt, de akkor tudatában voltam a tetteimnek. És persze reménykedtem, hogy Bella élete visszatér a régi kerékvágásba, miután én kiléptem az életéből. Mára már megvilágosodtam, hogy ez lehetetlen. Bella sose volt olyan, mint a többi halandó, naivan hittem egy olyan dologban, ami nem következhetett be. Most viszont nagyon is elém tárult a kép, hogy mit okoztam az ostoba dühkitörésemmel.

Mintha eddig nem is itt járt volna, felocsúdva kapta felém a tekintetét, majd nedves szempillái megrebbentek. Keserű mosollyal az arcomon sétáltam elé, de addigra ő már felpattant helyéről.

- Visszajöttél – lehelte erőtlenül, még is boldog csillogással a szemében. Arcára simítottam kezeimet, mire hitetlenkedve fogta meg azt.

- Mindig vissza fogok jönni – mondtam halkan, amire elmosolyodta magát.

Mintha csak ismét hónapokra lettünk volna távol egymástól, szorosan magamhoz vontam őt. Bella könnyei ismét eleredtek, bíztam benne, hogy ezúttal az örömtől, hogy tényleg itt vagyok vele ismét. Teste amint hozzám ért, égetni kezdte bőrömet.

- Te tűzforró vagy!

- Te meg jéghideg – kontrázott halkan. Kuncogás szaladt fel belőlem, majd új terv körvonalazódott a fejemben. Gyógyszer nem tudja levinni a lázát, hát más módszerhez kell folyamodnunk. És egy bocsánatkérés ide nem elég…

Bella szemszöge:

Tudtam, hogy visszafog jönni, még ha kicsit később is a vártnál. Boldogan simultam hozzá, tudva, hogy végre ismét itt van velem, és a védelmező karjai közt lehetek. Már teljesen elfelejtettem a veszekedésünket, csak az számított, hogy újra itt van. Teste viszont nagyon hideg volt, mintha csak egy jégszobrot ölelnék. Az én jégszobromat, aki szerelmesen szorít magához. Elmosolyodtam magam, viszont akármennyire is nehezemre esett, muszáj volt elszakadnom tőle. Észrevette gyenge próbálkozásomat, és azonnal elengedett, bár szemében láttam a mérhetetlen fájdalmat.

- Mi a baj? Annyira megbántottalak, hogy….

- Nem! – szavába vágva kezdtem el hevesen tiltakozni. Félreértette elhúzódásomat. – Csak tudod… lázas vagyok, és te meg nagyon hideg vagy. Bármennyire is furcsa, de most egyáltalán nem szeretném, ha a bőrömhöz érnél – elnevettem magam az abszurdomon, miszerint majd pont én ne akarnám, hogy hozzám érjen. Talán az ismeretségünk óta nem volt példa ilyenre, de most kifejezetten nem vágytam hűvösségére.

- Ilyen még nem volt, ez új – mosolyogta.

- Ne haragudj!

- Én sajnálom, Édesem– mosolyogva hagytam, hogy a fülem mögé tűrje az egyik tincsemet, habár kirázott a hideg. – Miattam vagy most beteg. Nem szabadott volna kint maradnod a hidegben.

- A fene gondolta, hogy Forks-ban még nyáron is mínusz van este – motyogtam, de jól szórakozott rajtam.

- Úgy hallottam elég magas lázad van, ami nem szeretne elmúlni igaz? – bár bántotta, hogy szerinte miatta vagyok beteg – pedig csak én voltam hülye – nem tetszett a pimasz vigyora. Ilyenkor tudom, hogy tervez valamit, ami nekem nem lesz ínyemre.

- Jól vagyok – motyogtam kissé hazudva. Vagy legalább is próbálva. – Legalább is most már jól leszek.

- Segítek neked, hogy jobban legyél – vigyorogta, majd megfogta kezemet, és a fürdőszoba felé kezdett húzni.

- Edward ne! Nem fogok hidegzuhanyt venni, hallod!? Edward ne! – gyenge tiltakozásom nagyon kevés volt. Hiába torpantam meg újra és újra, az én gyönge erőm semmi nem volt az övéhez képest.

- Ki beszélt itt hideg zuhanyról? – játszott meglepődéssel fordult meg az ajtóban, mire összevontam szemöldököm.

- Edward, nem tudom mennyire vagy jártas ebben a dologban, de lázas embert nem hiszem, hogy jó ötlet meleg vízbe dugni – motyogtam zavaromban, miközben engedni kezdte a vizet.

- Majd fokozatos lehűtöm neked – mosolyogta. Lehűti? Ő? Nekem? Külön-külön volt értelme, de együtt kicsit érdekesnek hatott. Velem akar fürdeni? Belepirultam az elképzelésbe, hogy ő meg én egy kádban, de határozottan tetszett az ötlet. Kérdés, hogy ezt hogy akarja megoldani, ha még csak le sem vetkőztem előtte sosem?

Edward láthatta rajtam a habozást, és a mérhetetlen mennyiségű vörösséget az arcomon. Nagyon jól szórakozott rajtam, majd mielőtt bármit is kérdezhettem volna tőle, elzárta a csapot és elém lépett. Szemében eddig valami egészen mást láttam, mint eddig. Szilárd elhatározás volt benne, rengeteg vággyal és szerelemmel megfűszerezve. Nyeltem egyet, majd már csak a felém közeledő ajkakat tudtam figyelni.

Karjai hirtelen megragadtak, tüdőmben pedig megrekedt a levegőbe. Ösztönösen összezártam szemeimet, azt gondoltam, hogy belevág a vízbe, de ehelyett a puha ágyat éreztem meg magam alatt. Meglepetten pattantak ki szemeim, és szívem hevesen verni kezdett, ahogy Edward fölém gördült.

- Sajnálom a tegnapit – mondta halkan és bűnbánóan. Már azt se tudtam, hogy min vitatkoztunk, csak arra tudtam gondolni, hogy mikor csókol meg végre. – Nagyon kibuktam, pedig nagyon nem kellett volna. Szörnyen sajnálom főleg, hogy még beteg is lettél miattam.

- Edward? – arcára simítottam kezemet, mielőtt tovább folytathatta volna. – Felejtsük el rendben? Mindketten nagyon hülyeségeket mondtuk, és nagy baromság volt összeveszni. Csak… ígérd meg nekem, hogy mindig visszajössz hozzám jó? – valahogy még az is kiment a fejemből, hogy a láz minden egyes testrészemet majd szétfeszíti, és a testem tüzel a forróságtól, de minden kiment a fejemből, ahogy csillogó arany szemeibe néztem.

- Megesküszöm neked, hogy soha többé nem megyek el. Legyen bármekkora vitánk is, megoldjuk.

- Így van – mosolyodtam el magam. – Megcsókolsz végre?

Edward elmosolyodta magát, majd számomra kínzó lassúsággal közeledett hozzám és nyomta hűvös ajkait az enyémre. Szinte már lehetetlennek tartottam, hogy ennél nagyobb forróságot érezzek, mint a negyvenfokos lázzam, de láss csodát, érezhettem. Amint ajkai az enyémekhez értek, mintha a forró vágy tüze kezdte volna nyaldosni belsőmet, átkaroltam nyakát, hogy még közelebb vonjam magamhoz. Finoman kóstolgattuk egymást, és én egyre többet akartam. Nagyon jól tudtam, hogy hamarosan el fog tolni magától, és nagy döbbenetemre ez nem történt meg. Még percek múlva is sóhajtozva játszottak ajkaink, majd hideg kezei felsőm alá nyúltak, és derekamra simultak. Libabőrös lettem hűvösségétől, és gyomrom liftezni kezdett az érzéstől, ami elöntött. Szívem már ennél gyorsabban nem is doboghatott volna, Ő pedig jót kuncogott rajtam.

Hirtelen tért át az állam, majd nyakam kényeztetésére, én pedig remélni kezdtem. Mi van, ha meggondolta magát? Még sem szeretne várni a nászéjszakáig? A jelek nagyon is erre utaltak, ugyanis mire ez a gyors kérdésözön befejeződött a fejemben, Edward keze feljebb gyűrte a felsőmet, egészen a melltartómig. Zihálni kezdtem, ő viszont halál nyugodtággal kúszott lejjebb és kezdte hasamat apró puszikkal hinteni. A fejem iszonyatosan fájni kezdett, eltompultan minden iránt, úgy éreztem, mintha körülöttem minden égne. De ez egyáltalán nem hasonlított ahhoz a tűzhöz, amit tavaly a balett teremben éreztem. Ez a tűz majd felemésztett, de nem fájt, hanem kínzóan perzselte érzékeimet, és még többet akartam. Fel se fogtam mi történik, Edward újra megcsókolt, majd egy pillanat alatt tépte le rólam pólómat. Felnyögtem a meglepődségtől, és kapkodni kezdtem a levegőt. Kissé megnyugtatott a tudat, hogy nem csak én éreztem így magam, ugyanis Edward szemei koromfeketék voltak, és tele volt hatalmas mennyiségű vággyal, és bár nem volt szüksége rá, ő is nehezen vette a levegőt.

A rossz énem felülkerekedve rajtam simogatta Edward hátát miközben ő ajkaival, és nyelvével kényeztetni kezdte nyakamat, vállamat, és melltartóm szegélye körüli részt. Egész testem libabőrössé vált, a levegő a tüdőmbe rekedt, majd megtaláltam Edward felsőjének szélét, elkezdtem leszedni róla. Észrevette tervemet és mosolyogva kapta le magáról. Elámultam testének tökéletességében, az arányos és kidolgozott izmain legeltetett szemeimet, ami nagyon is mulatatta.

- Csak nem tetszik, amit lát Miss Swan? – vigyorogta.

- Csak nem meggondolta magát az egyik egyességünkkel kapcsolatban Mr. Cullen? – kérdeztem vissza én is vigyorogva.

- Biztosíthatlak róla, hogy… nem – nevetni kezdett elképedt arcomon, és becsapva éreztem magamat. Durcásan fontam össze karjaimat mellkasom előtt, ha már széttépte a pólómat mindegy, és már amúgy is látta a lényeget teljesen mindegy, még is megsértve éreztem magamat. – De így könnyebb lesz megszoknod a vizet.

- Köszi – morogtam, majd mielőtt felállhattam volna, gyengéden visszalökött az ágyra, és kigombolta a nadrágomat. Kiszáradt torokkal néztem rá hatalmas szemekkel, de úgy tűnt ő pontosan tudta mit akar. Nem foglalkozva tiltakozásommal leszedte rólam farmeromat, míg én köpni-nyelni nem tudtam.

- Ed… Edward? Mit csinálsz? – elpirultam, és szörnyen zavarban éreztem magamat, még sosem látott csak fehérneműben és nem is értettem ezt a hatalmas nagy bátorságát és magabiztosságát.

- Miért? – kérdezte majd felállt és végig nézett rajtam. Vöröslő fejjel fordítottam el róla tekintetemet, hiszen majd úgy éreztem magam, mint valami kiszolgáltatott tárgy. Szabadon legeltette rajtam szemét, és én nem tettem semmit ellene. Nagyon zavart ez a szituáció, de nem tartott sokáig. Edward egy pillanat alatt került ismét fölém, és apró puszikat adott arcomra. – Őrülten kívánatos vagy tudsz róla? Hogy fogom így kibírni a nászéjszakát anélkül, hogy bántanálak? Most is… alig bírom vissza fogni magam.

- Akkor miért csináltad? – fakadtam ki, de csak mosolygott rajtam.

- Ezért – motyogta, majd mielőtt felfoghattam volna, mit tesz, már a nagy kádban találtam magunkat. A kezdeti sokk után, agyam lassan kezdte felfogni mi történt, és a reakcióm se maradt el. Szerelmem sikeresen le tudta hűteni saját testével a langyos vizet, hátrafordultam, hogy lássam önelégült vigyorát, majd a házat fülsüketítő sikítás rázta meg, ami belőlem jött ki.

Impossibility 1. Fejezet

Mielőtt bármit mondhattam volna morogva hátat fordított és rám csapta az ajtót. Könnyeimmel küszködve rogytam le az ágyra és mélyeket kezdtem lélegezni, hogy lenyeljem a torkomban feszülő sírást. Mi a fene történik itt? Fájdalmas tekintettel néztem az ajtóra, ahol az imént feldúltan távozott Edward, majd egy könnycsepp kibuggyant. Kapkodva töröltem le és néztem az éjjeliszekrényen tátongó széttört képkeretre. A kép ki volt belőle húzva és meg volt többször is gyűrve. Ám ez nem csorbította a képről sugárzó boldogságot. Nem sokkal azután készült rólam és Edwardról, miután meghalt Victoria. A rétünkön készült, Alice csinálta. Mindketten önfeledten nevettünk, szerelmesen bújtam hozzá, ő pedig védelmezően karolt át engem. De ennek a boldogságnak már több hete.

Nem sokára pontosabban másfél hónap múlva lesz az esküvőnk, de jelenleg úgy állunk hozzá, mintha muszáj lenne. Nem tudom mikor történhetett, de eljött az a pont a kapcsolatunkba, amikor nem holmi tényezők miatt van a feszültség köztünk, és nem is a legjobb barátom miatt vitatkozunk. Egyszerűen mi hozzuk ki egymásból a kiborulást, de nem értem hogyan és miért. Egyikőnk se az a fajta, aki ordibálás módjára hangot adunk nem tetszésünknek, de már több mint egy hete, hogy nem csak én, de Edward is felemelte a hangját. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor volt az, amikor elkezdődött, de nem tudtam rájönni.

Reménykedtem, hogy csupán a következő időszak eseményeitől vagyok ennyire izgatott és feszült, Ő pedig a vámpírrá válásom miatt van ennyire kiborulva, de sajnos ez nem elég indok.

Mielőtt átadhattam volna magamat a sírásnak, két hideg kar érintett meg. Bíztam benne, hogy Edward jött vissza, úgy ahogy mindig is, de mikor felpillantottam, eltört bennem a mécses. Alice térdelt előttem szomorú arckifejezéssel, és vigasztalóan megölelt. Hangosan zokogni kezdtem, tudtam, hogy nem kellene, hiszen minden Cullen itthon volt ma, még se tudtam megállni. Akkora fájdalmat éreztem a mellkasomban, mint még talán soha. Rettenetesen fájt, hogy Edward most nem jött vissza hozzám, mint ahogy tenni szokta. Pár perc után mindig lehiggad és aztán visszaszalad, hogy egymástól bocsánatot kérve kibéküljünk. Most azonban nem jött vissza.

-Sajnálom Bella! Nem tudom mi baja Edwardnak, de minden rendben lesz, jó? – hálás voltam Alice-nek, ő ismert mindkettőnket elég jól, de még ő se tudta volna megmondani, mi a probléma kettőnk között. – Ez egy ilyen időszak, az esküvő előtt minden pár behülyül egy kicsit, de aztán a végén minden jól alakul!

- Nem értem, mitől borult ennyire ki! Hiszen én lehetnék a mérges, ismét Jacobbal dobálózott, pedig tudja mennyire rosszul esik! – felpattantam az ágyról, és dühösen felkaptam a táskámat. Ez is egy olyan együtt alvós hétvége volt, Charlie beleegyezett, hogy itt aludjak. Bár Alice kért el engem ismét valami ürüggyel, kétlem, hogy szemfüles édesapám annyira együgyű lenne, hogy beveszi a kis mesénket. Igaz, Alice nagyon is tehetséges a hazudozásban, úgy ahogy az összes Cullen, én viszont nagyon is rossz vagyok benne. És már Edward is mondta; Charlie inkább bemeséli magának, hogy igazat mondunk, mint sem utánajárjon a dolgoknak. Nem tölt el öröm, hogy szinte nap, mint nap hazudnom kell neki, de ezt felvállaltam akkor, mikor megismertem Edwardot. De úgy tűnik mostanában nem kell sokat hazudnom neki. A jelenlegi állás azt mutatja, hogy nem fogok az elkövetkezendő pár hétben ismét itt aludni.

- A bátyám egy hülye ne is foglalkozz vele, de kérlek maradj még! Holnap estig Charlie úgy tudja, hogy ketten vagyunk, a többiek pedig elmentek a hegyekbe túrázni.

- Alice, Charlie nem vesz be egy mesénket se, csupán ez lebeg a szeme előtt, hogy nehogy a végén kedvet kapjon idejönni! – türelmetlenül csattantam fel, pedig nem akartam felemelni a hangom. Örültem neki, hogy barátnőm nem vette zokon, hanem csak megértően mosolygott. – Ne haragudj.

- Ugyan, semmi baj! – szökkenve ugrándozott mellém, majd ölelt meg ismét. – Megértem, hogy nehezen bírod ezt a sok vitát. Bár meg kell mondjam, hogy a családból senki nem érti ezeket. Még sose találkoztunk volna ilyen problémákkal, mint ti. Még Jasper se tudja, hogy mit éreztek.

- Akkor ott tényleg problémák vannak – jegyeztem meg, majd a fürdőszobába siettem. A tükörbe nézve elborzadtam magamtól. A szemeim vörösek voltak, ahogy az arcom is maszatos volt a sírástól. Felsóhajtottam, majd megmostam az arcom hideg vízzel, hogy egy kicsit lehűtsem a meleg arcomat. Fáradtan éreztem magam, pedig amennyit alszok ez lehetetlen lenne, de azt hiszem igaza van Alice-nek. Ki vagyok merülve ebbe a mindennapos veszekedésbe. – Alice? Lehetne, hogy… - megakadtam, mikor visszaérve a szobába, barátnőmet nem találtam, de más személyt annál inkább. – Jasper?

- Nem zavarlak? – kérdezte apró mosollyal az arcán, mire csak megráztam fejemet. – Beszélgessünk egy kicsit.

- Hajrá – eresztettem meg egy kimerült mosolyt, majd leültem a fekete bőrkanapéra. Kérdőn pislogtam rá, hogy üljen le ő is, de ott maradt az ablaknál, távol tőlem.

- Még nem igazán volt alkalmunk beszélgetni. Se a régebbi dolgokról, se a mostaniakról – kezdte kissé feszülten, bár nem értettem, miért ilyen ideges. Én lehetnek nagyon ideges, hogy vajon mit akar mondani. Esetleg megkér, hogy maradjak távol a testvérétől, mert megbántom? Igaza volt, nem beszélgettünk még Jasperrel kettesben, főleg a szülinapom óta. Pedig már jó pár hét eltelt, hogy visszajöttek, valahogy sose volt alkalom rá. Meg, néha úgy is éreztem, mintha Edward nem akarná.

Egyetértően bólogatni kezdtem, valahogy kiszáradtan éreztem magam.

- Először is végre bocsánatot szeretnék kérni.

- Ugyan, miért?

- A szülinapodért – választ adott értetlenkedésemre, bennem pedig még az ütő is megállt. kényes téma volt ez mindenkinél, pedig igazából a család összes tagja tudta, hogy nem igazán kerülhetjük ezt a témát a végtelenségig. – Erősnek kellett volna lennem, tudnom kellett volna, hogy minden egyes óvintézkedést meg kell tennem, ha a közeledben vagyok és….

- Jasper, fejezd be kérlek! – félbeszakítottam szóáradatát, mire összezavarodva és bűntudatosan nézett fel rám. – Nem tehetsz semmiről. Én vagyok balszerencsés, és amúgy se tudhatta ezt mindenki. Baleset volt és kész.

- De miattam szenvedtetek olyan sokat!

- Igazából nem – talán pár hete, hónapja nem teljesen ezt a választ adtam volna. Természetesen nem hibáztattam Jaspert, de Edward az ő tettével jött rá hamis dolgokra. Attól, hogy elhagyott, semmit nem tett jóvá. Ugyanúgy vonzottam a veszélyt, ugyanúgy megtaláltak a gondok, csak ennek tetejébe, még a szívem is darabokra tört. – Azért senki nem hibáztathat téged, mert az vagy, ami. És ezt én elfogadtam, amikor Edwardot is. Az egész család, és Edward is tisztába volt vele, ha felvállal engem, nagyon sok mindennek tesz ki. De én is, és Edward is – jó néhány vita és meggyőzés után – ezt elfogadtuk. Hiba volt részéről, hogy akkor szeptemberbe elmenekült ettől a súlyos tehertől, de nem a te hibád. Akár ő is rám támadhatott volna, vagy akár Alice, lényegtelen… Ettől viszont nem szabad elmenekülni, hanem szembe kell fordulni ezzel a problémával.

- Vagy veled van a baj, vagy velünk – mosolyodta el magát. – Senki nem lenne ennyire megértő, mint te. Talán még a családból se érti meg ezt mindenki.

- Valaki hibáztatott téged? – kitágultak szemeim a döbbenettől, erről igazán nem beszélt nekem senki.

- Rosalie Edwardot hibáztatta persze, engem nem. De Edward nagyon mérges volt. Még én se tudtam eldönteni, hogy rám vagy magára, de inkább a helyzetre. Azt hiszem még sose gyűlölte annyira, hogy vámpírok vagyunk, mint aznap este. Jó kapcsolatba voltunk addig, de a szülinapod után sok minden megváltozott. Az eset előtt legalább hitegette magát azzal, hogy nem lesz semmi baj, és ő mindentől megtud téged védeni. De miután rád támadtam, jobban tudatosult benne, hogy az összes veszély is semmi hozzánk képest. Éreztem, hogy gyűlöli magát, de valamilyen szinten rám is haragszik. Bár tisztában volt a kettőtök közi különbségnek a problémájával, még is eltemette magában, hogy veled lehessen. De a tettem, ezt előhozta benne és ezért is utált engem annyira.

- Edward ezek szerint nagyon rosszul látta – dünnyögtem meglepődve, ez nekem mind új volt.

- Tulajdonképpen nem – rázta meg a fejét szórakozottan. – Mind így látnánk, ha ebben a helyzetben lettünk volna. Csak te látod ennyire… megértően. De azt hiszem valamilyen szempontból érthető, hiszen te nagyon sokat szenvedtél Edward döntése miatt. Nem rám haragszol, hanem rá.

- Mit gondolsz, ezek miatt vannak a veszekedéseink? – habozva tettem fel ezt a kérdést neki, de ha valaki akkor ő pontosan tudja, hogy mit érzünk.

- Nehéz titeket mostanság megérteni. Mindketten majd meghalnátok egymásért, annyira szeretitek a másikat, még is… valami aggaszt mindkettőtöket, csak éppen egyikőtök sem meri kimondani. Edward valamiért próbálna tőled elszakadni, bár nem tudom miért.

- Legutóbb akkor volt velem ilyen távolságtartó, mikor elhagyott – suttogtam megrémülve, és szívem nagyon gyorsan kezdett dobogni a gondolatra. Megrémült a szívem és a lelkem egyaránt, hogy ismét elakar menni.

- Biztos vagyok benne, hogy nem akar elhagyni. Ezt még a hülye is megtudja állapítani. Már tudja milyen nélküled az élet, és ha csak nem te küldöd el, akkor sosem fog elmenni.

- Akkor mi a baj velünk? Két évig nem volt semmi baj, voltak apró vitáink, de nem olyan mértékűek, hogy fogja és hátat fordítva elfusson! Ezek nem mi vagyunk, és nem értem, mi váltotta ezt ki! – keservesen kezdtem el hadarni, a tehetetlenségemben.

- Megrémültetek – jegyezte meg, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Micsoda? Ez hülyeség. Nincs mitől félnünk – értetlenkedve fontam össze karomat mellkasom előtt, és ízlelgetni kezdtem magamban a szót. Tényleg úgy festünk, mint akik megijedtek?

- Nem személyre gondoltam. Egyszerűen mindkettőtöknek új, ami majd nem sokára következni fog. Edwardnak szintén ismeretlen a házasság fogalma, ahogy neked is, csak éppen ő fél, hogy elront valamit. A halhatatlanságodról nem is beszélve. Nem akarja, foggal-körömmel tiltakozna ellene, de már rájött, ha boldoggá akar tenni, akkor azt csinálja, amit te akarsz. És még véletlenül sem akarja, hogy az idő vagy más szétválasszon titeket. Te izgulsz a vámpír élet miatt, lassacskán a félelem veszi át helyét és ezt kivetíted rá. Edward a hülye érzelmeit pedig rád. Nagyon nehéz ennyi érzelem mellett figyelni a másikra. Nem szeretnétek megbántani a másikat, de a titkolt apróságok mindkettőtökből kibuknak. Ilyen heves érzelmek mellett nem is csoda, hogy kibuknak a dolgok – minden egyes szavát ittam Jaspernek, és örültem, hogy van valaki, aki esetleg megért minket.

- De eddig sose volt ez – adtam hangot ismét értetlenkedésemnek.

- Eddig mindig mással kellett foglalkoznotok. Hisz a megismerkedésetek elég sokáig elhúzódott. Nem is csoda, maradjunk ennyiben. Mindketten más világban éltek, ezt megkellett, hogy értsétek és elfogadnotok. Aztán jött James ugyebár, az sokáig okozott galibát, így nem tudtatok igazán egymásra figyelni. A nyár nagyon hamar eltelt számotokra, a kapcsolatotok lassan kezdett nagyon is jól kialakulni. Azonban mielőtt elértétek volna azt a szakaszt, mikor veszekedni kezdtek, jött a szülinapod, ami az egészet megelőzte. Majd ismét jött egy nagyobb probléma, a Volturi és a vámpírrá válásod, Edward ezen kezdett el agyalni, megint nem tudtatok egymásra figyelni kellőképpen. Majd Jacob, Victoria és az újszülöttek. Volt annyi problémátok, hogy szinte időtök nem volt megismerni egymást ismét, a fél éves kimaradás után. Pedig mindkettőtökben megváltozott pár dolog. Fejest ugrottatok egy házasságba.

- Egy házasság semmi. Olyan, mintha járnánk csak összeköt bennünk két karika meg egy papír.

- Ha így gondolod, miért félsz tőle annyira? – kérdezte mosolyogva, és fején találta a szöget. Nem tartottam sokra a házasságot, még is inkább megbirkóztam volna egyedül száz vámpírral, mint egy… esküvővel.

- Inkább csak értelmetlen. Így is örökre Edwardhoz fogok tartozni. Ezen nem fog változtatni egy fogadalom – megrántottam vállamat, de nem vártam el, hogy megértse. Ők abban az időben születtek, amikor a házasságot még nagy dobra verték, és ők nem is egyszer tettek esküt.

- Akkor meg nem mindegy? Túlélitek ezt az esküvői cécót, aztán vár rátok az öröklét – Jasper felettébb szórakozottnak talált, ezt láttam rajta. Csak mosolyogtam rajta, de beláttam, hogy némileg igaza van. Meg kell tennem ezt a lépést. A családomtól el kell búcsúznom. Még, ha nem is tudják, hogy ez a búcsú sokkal hosszabb időre szól, mint gondolnák.

Bólintottam szavaira, miközben belsőm remegni kezdett a gondolatra, hogy majd el kell köszönnöm Charlie-tól, Reneétől… és Jacobtól, pedig ő tisztába van a helyzettel. Szerettem volna még egyszer találkozni vele, pedig számítottam rá, hogy nem lesz rá esélyem. Még is egy kis részem reménykedett, hogy még egyszer, utoljára láthatom majd őt.

-Beszélned kell Edwarddal, mielőtt még jobban elfajul köztetek ez a dolog – utolsó mondata egy igen erős tanács volt, majd rám csukta az ajtót, hogy legyen időm töprengeni.

Kinéztem a hatalmas nagy ablakon, de már semmit nem láttam a sűrű erdőből. Bár már délután óta itt vagyok, az idő eltelt a veszekedéssel, és a beszélgetéssel. Vissza kell jönnie! Ismét reménykedni kezdtem, majd felpattanva a kanapéról kirohantam. Minden Cullen meghallotta a zajos lépteimet, ahogy lecsattogtam a lépcsőn, majd minden szó nélkül a ház elé szaladtam és leültem a lépcsőre, szuggerálva az erdőt. Pillantásom a szürke Volvo-ra tévedt, ami kint maradt a ház előtt. Megnyugvás töltött el egy kicsit, így bárhol van, sokkal gyorsabban visszajöhet.

- Odabent melegebb van – megriadtam Rosalie kissé gúnyos hangnemétől, de most nem érdekelt.

- Vissza fog jönni, tudom – hangom megremegett, pedig magabiztos szerettem volna lenni.

- Ha te mondod – megforgattam szemeimet, tudhattam volna, hogy Rosalie nem a legoptimistább nő a világon. De én biztos voltam benne, hogy hamarosan kisétál az erdőből. Bár ne hazudtam volna magamnak ekkorát…

Edward szemszöge:

Talán hiba volt ott hagynom Őt, de abban a pillanatban annyira dühös voltam, hogy féltem esetleg őt bántom. Mérgemet inkább kiéltem a futásban, és az erdőben, aztán mentem amerre a lábam vitt. Fejemben újra meg újra lezajlott szerelmem szavai, így nem tudtam egy pillanatig se lecsillapodni.

-Tudod, ha letelt az egy év, akkor utána esetleg elmehetnénk az egyetemre – vetette fel hirtelen és felnézett a könyvből. Megálltam a meghívó megírásában, és töprengve néztem rá.

-Azt emberileg is megtehetnéd. Teljesen más átélni a kettőt, legalább is, ahogy hallottam – viccesen megkocogtattam halántékomat, mire nevetni kezdett.

- Hm? Mit szólsz hozzá? – kérdezte közvetlenül mögöttem, majd ráhajolt vállamra, és arcomra nyomta puha ajkait. – Választhatsz te egyetemet, nekem mindegy. Úgyis neked kell majd segítened.

- Kétlem, hogy tökéletes memóriával megáldva annyira sok gondod lenne – pillantottam rá szemem sarkából. Jókedvem elpárolgott, pedig a mai napom csupa öröm lehetett volna. Alice ismét elkérte Bellát Charli-tól valami mondvacsinált ürüggyel. Semmi kifogásom nem volt azzal, hogy én rejtőztem el mindig a leendő apósomtól, de az érzés, hogy itt nem kell annyira visszafognom magam sokkal jobb volt. Bár a tökéletes hallású vámpírcsaládomról meg volt a véleményem, főleg perverz fantáziájú bátyámról. Már megszokhattam volna persze, hogy nap, mint nap téma nálunk a halhatatlansága, de ahogy közeledtek az események, egyre feszültebb lettem. Próbáltam ezt neki nem mutatni, de biztosan észrevette – amilyen jó szeme van mindenhez – mennyire nem szeretem ezt a témát. Még is mindig talál alkalmat, hogy szóba hozza, ezzel az én idegeimen táncolva. – Amúgy meg, az még messze van.

- Néhány hónap nem olyan sok – vitatkozott velem önelégülten, ezzel csak még jobban kihozva a sodromból. Felálltam, ezzel őt lesodorva magamról.

- Előbb legyünk túl az esküvőn, és imádkozzunk, hogy épp bőrrel megúszod a nászéjszakát. Egyelőre ne szaladjunk ennél előbbre, rendben? – nem akartam durva lenni vele, de akaratlanul vágtam hozzá kicsit keményebben a szavakat. – Nagyon várod már, hogy a lelked örök kárhozatra jusson – morogtam és leültem az ágyra.

- Ezt már megbeszéltük. Van lelkem, és nem fog elkárhozni, ahogy a tiéd sem.

- Már teljesen mindegy.

- Ezt hogy érted? – felkaptam a fejemet a kérdésének hangnemére, de nem kellett volna. Bella szúrós szemekkel nézett rám, csípőre tett kézzel, és szinte lobogott körülötte dühös aurája.

- Már nem lehet visszacsinálni semmit. Így alakítottuk, és meg is lesz az eredménye – nem akartam őt megbántani, de úgy tűnt sikerült. Amúgy is hamarosan bekövetkeznek a piros napjai, ilyenkor vigyáznom kell, hogy miket és hogyan mondom neki.

- Most arra gondolsz, hogy hibát követtél el azzal, hogy megismertük egymást, mert így akaratlanul, de végül csak az örök kárhozatra ítéltél? – elhúztam számat a gúnyos és és cinikus, na meg mérhetetlenül mérges hangjára.

- Te mondtad – böktem ki végül, de ezzel csak rosszabb lett.

- Pedig már annyiszor megbeszéltük! – türelmetlenül combjára csapott, ami mindig megnevetett, hisz a haragja senkinek nem tudna ártani, de most nagyon is aggódtam, hogy rám hatással lesz. Beletörődve felsóhajtottam, hogy ezt a napot se éljük túl vita nélkül. – Ez nem hiba volt, hanem a legeslegjobb döntés! Mikor fogod végre te is elhinni?

- Ahhoz még nagyon sok idő kell – motyogtam nem túl halkan, de elég volt, hogy meghallja.

- Köszi, ez nagyon jól esett! Mintha azt mondanád, baromi nagy hiba volt téged megismerni, de ha már itt vagyunk az esküvő előtt, nem hagylak el, még is olyan nehéz törődni valakivel, aki melletted van!

- Nem ezt mondtam! – csattantam fel.

- Nekem úgy jött le! Akár tetszik akár nem, de vámpír leszek.

- Látom, mint sok másban ebben sem érdekel túlságosan a véleményem – hangot engedtem nem tetszésemnek, és ismét én jártam rosszul. A hangulatai nagyon változóak voltak.

- Ezt meg hogy érted? Tudod jól, hogy nagyon is adok a véleményedre! Sosem hozok nélküled döntést, ellenben veled!

- Ezt most nagyon jól esett – fakadtam ki. – Tudom, hogy nem lehet egy egyszerű bocsánatkéréssel elintézni, hogy elhagytalak, de nem lehetne, hogy elfelejtjük legalább pár hónapra? Ígérem, kárpótollak érte!

- Lehet, hogy te csak úgy eltudnád felejteni, de én nem felejtettem el, oké? – szemei fájdalmasan csillantak meg, majd mint minden egyes ilyen esetben, amikor szóba került ez a fél év, mellkasa előtt összevonta karjait, és lehajtotta fejét. Már Jacob fejében is láttam nem egyszer ezt a mozdulatot az emlékei között. És meg is volt hozzá a megfelelő magyarázat; Bella mintha ezzel tartani akarná magát, nehogy széthulljon darabokra. Persze, csak képletesen kell érteni, a lelkére vonatkozóan. – Még mindig bennem van az űr, amit hagytál és csak remélni tudom, hogy az öröklét elég lesz, hogy soha többé ne érezzem ezt a fájdalmat!

- Úgy beszélsz erről, mintha én valami boldog kiruccanásra mentem volna!

- Neked azért, könnyebb volt – mondta halkan, tudtam, hogy normális állapotban ezeket sose mondaná ki nekem.

- Persze könnyebb, azt te csak hiszed – megforgattam szemeimet a feltételezésére, ami iszonyatosan rosszul esett. Elképzelni se tudja, hogy mennyire szeretem őt, és hogy mennyire nehéz volt elhagynom.

- Te tudtad az igazságot, és ezt a döntést nélkülem hoztad meg! Semmi közöm nem volt hozzá. Ez az igazi őszinteség… - Bella ajkai remegni kezdtek a saját szavaitól. Kiakartam menni egy kicsit a levegőre, de mondatára lassan visszafordultam, és olyat mondtam, amivel tudtam, hogy nagyon mélyen a lelkébe gázolok.

- Mert Jacob Black az őszinteség mintaképe volt igaz? Nem tudom melyik bánt téged akkor jobban. A túlzott őszinteség, vagy a hazugság. Ideje volna lassan eldöntened.

Megbántam, hogy felemeltem a hangom vele szemben, és azt is, hogy olyan dolgot mondtam neki, ami nagyon mélyen érintette. Visszacsinálni nem tudtam, maximum bocsánatot kérni. Ő volt az egyetlen személy a világon, akit megakartam bántani. Nem tudom mi történt velünk, legalább is velem. Ő csak próbál azonosulni a furcsa viselkedésemmel, és nem is haragudhatok rá, hogy kiszokott borulni.

Bármennyire is visszahúzott Forks-ba, rég nem dobogó szerelmes szívem, egyelőre képtelen voltam rá, hogy visszamenjek. Tudtam, hogy még sose volt olyan alkalom, hogy egy vita után magára hagytam volna Őt, de szükségem volt rá, hogy egy kicsit egyedül legyek és jó messze tőle.