26. Fejezet

Bocsi, ez nem lett annyira jó fejezet, nem voltam nagy erőbe, ez meg is látszott. Azért remélem tetszeni fog, bár nekem ez is tetszik, nagy hangsúlyt fektettem Hayley és E.J. kapcsolatára :)

Hayley szemszög:
Nem vártam el E.J.-től, hogy ebből a rövidke mondatból megértse, mire mondtam. De nehéz volt a már eltemetett érzésekről beszélnem. Sóhajtva beletúrtam vizes hajamba, majd ki léptem a zuhanyzóból, és a szekrényből elővettem pár törölközőt. Éreztem magamon pillantását, szinte a hátamat égette, de azt hiszem nem mertem ránézni.
-Hayley! – szólított meg, mire felé fordultam, és bármiféle megszólalás nélkül húztam le pulcsijának cipzárját.
- Bocs, adjak valami ruhát? – kérdeztem csendben, és a radiátorra terítettem felsőjét.
- Hayley! – hangja erősebbnek hatott, és elkapta kezemet. – Mondd el, látom, hogy bánt. Tudod, hogy bennem bízhatsz!
- Na, jó – felsóhajtottam, majd kimentem a szobámba és felültem az ágyra. Csendben követett, és leült mellém. – A lényeg az, hogy nem is olyan rég, pár éve kiderült, hogy anya nem akart engem, még anno. Véletlen besikerült gyerek voltam, és csak apa miatt nem vetett el. És, tudod, az, hogy ő is vámpír lett… engem hibáztat, és ezt a képembe is vágta. Nem tudom miért keresett meg igazából… de én nem éppen olyan nevelésben részesültem, mint te – sajnálattal teli szemeibe néztem, de nem sokáig bírtam tartani a kontaktust. – Nem táplál irántam olyan érzelmeket, mint amiket te kapsz anyukádtól.
- Ez szörnyű. Úgy értem, el sem tudom képzelni, mit csinálnék, ha anya nem így viselkedne velem. Így is bűntudatom van, mert valamilyen szinten, miattam és Ness miatt vált vámpírrá. Vagyis, azzá akart válni, de én és Ness besikerültünk, és minden felgyorsult. Nagyon sokat bántottam őt fizikailag, és ezek még mai napig érzékenyen érintenek. Nem tudom mihez kezdenék, ha anya ezek után nem szeretne. Olyan… természetellenes lenne.
- Valahogy úgy – bólintottam, és egy kicsit irigy voltam rá. Olyan anyát kapott, amilyet megérdemelt.
- Hayley, azt mondtad apukád meghalt – habozva bökte ki a szavakat, de jól tudtam, hogy mire akar kilyukadni. – Akkor, kicsoda…?
- Mikor anya rám talált, harmincöt éve, akkor már Jack vele volt. Ember, mai napig. Nem tudom anya mit látott benne, de hagyta, hogy vele maradjon. Véletlen találkozás volt, anya éhes volt – fintorogni kezdtem, és hányingert éreztem a saját anyám iránt. – az utcán találkozott össze Jackkel, csak enni akart, de nem ölte meg. Jack pedig az igazságok ellenére is, de vele maradt, ki tudja miért. Anya nem akarta átváltoztatni, nem látta benne azt, amiért megkellene tennie és tovább kéne maga mellett tartania, még sem küldte el, hanem vele maradt. Érzelmek nem voltak anya felől sose, de Jacknek mai napig ő a nagy ő Az öregedés viszont őt is utolérte, mint minden halandót. A gondját viseljük, és én pedig kötődök hozzá. Úgy élünk, mint valami család, apámként tekintek rá. Tud mindent, tudja anyám milyen, hogyan viselkedik, a pártomon áll.
- Erős a viszonyotok – állapította meg enyhe mosollyal, amit viszonoztam.
- Tényleg az, és ez így jó. Ő tartotta bennem mindig is a lelket – bólogattam vidáman. Jackre mindig is jóemberként gondoltam, és nem tudom mi lesz, ha egyszer eljön az ő ideje. Mit fogok csinálni?
- Kérdezhetek valamit? – E.J.-re kaptam a fejem meglepődve, majd biccentettem. – Ki az a srác? – arra néztem, amerre az ujja mutatott. Az ággyal szembeni íróasztalom fölött egy régi kép lógott egy bizonyos srácról. Nem csodálom, hogy megkérdezte, de az okát nem tudtam. Kíváncsiság, vagy a srácot nézve féltékenység? Hm, tetszene, ha az utóbbi lenne.
- Ryan, a bátyám.
- Már meséltél róla – nem tudta elrejteni a megkönnyebbülését, amin jót mosolyogtam.
- Mikor elmondtam neked a „képességem”, akkor mondtam, hogy Bella az én akkori életemet élte át. Will és Sarah voltak akkor a gondviselőim, de a Volturi megölte őket. Ryan is velünk élt, és már akkor is nagyon vigyázott rám, de gyakran eltűnik és éli a saját életét. De vannak alkalmak, amikor egy rövid időre, elvisz anyától.
- Elvisz?
- Amolyan nyaralás vagy minek nevezzem – elnevettem magam, nem tudtam pontosan meghatározni, hogy mi is volt, az ilyen alkalom. – Csak ketten, mint az igazi testvérek elmegyünk valahova, ahol tudunk vadászni, ugyanakkor emberek között vagyunk. Olyankor megbeszélünk mindent, ami addig történt velünk, beszélünk a régi dolgokról, ilyenek – reméltem, hogy megértette bonyolult magyarázásomat, de csak mosolyogva bólintott, amit igennek vettem.
- És anyukád ezt csak úgy engedi? – homloka ráncokba szaladt, miközben gondolkozva pillantott maga elé.
- Mondjuk, hogy elfogadja. Fél, Ryan-től, nem is kicsit, de az okát nem tudom. Mint valaki kiskutya, engedelmes, amikor Ryan megjelenik. De nagyon aggódik, azt hiszem. Fél, hogy Ryan egyszer nem fog visszahozni.
- Ha nem szeret téged, akkor miért tart maga mellett? – logikus kérdés, én se értettem teljesen, hogy miért.
- A Volturi miatt, azt hiszem – megrántottam vállamat, hisz ez az én szempontomból lényegtelen volt.
- Nagyon erős vagy, ugye tudod? – kérdezte hirtelen, és büszkeséggel a hangjában. – Ennyi mindent elviselni nagyon nehéz. Rohadt erős lélek vagy, és ez nagyon hihetetlen.
- Ha ez bók, akkor köszönöm – vigyorogtam, mire elnevette magát.
- Annak szántam, úgyhogy örülj neki.
- Mára is megvolt a pszichológus félórája – nyögtem ki morogva és szám megrándult, E.J. csak szórakozott rajtam.
- Jut eszembe, elkezdted mondani, hogy miért is jöttél – álltam fel szemöldök ráncolva.
- Kösz, hogy eszembe jutattad – fanyalgott. Nevetnem kellett morcos kinézetén, amire viszont csak a fejét rázta. – Tulajdonképpen csak azért jöttem, mert már nem bírtam otthon lenni.
- Nyugodtan bevallhatod, hogy hiányoztam – vigyorogtam rá pimaszan. Bár tudta volna, hogy ez az én szemszögömből mennyire igaz. Tényleg hiányzott, pedig alig váltunk el pár órára, de tényleg úgy éreztem, mintha valami eltűnt volna mellőlem és keservesen fájó volt a hiánya. Meglepődve tapasztaltam magamban, hogy mihelyst E.J. megjelent, a hangja, a lénye azonnal megnyugtatott.
- Egoista vagy – vágta hozzám foghegyről, de nem tudta letörölni mosolyomat. – Azért jöttem, mert felidegesítettek, és máshoz nem igazán tudok menni ilyenkor, és kocsi nélkül.
- És mi idegesített fel? – tudakoltam hangosan, miközben bevágtattam a fürdőszobába és ledobtam magamról felsőmet, bár már teljesen mindegy volt, majd később lezuhanyozok kicsit melegebb vízbe.
- A családom kaján vigyora, a folytonos beszólogatások és nem utolsó sorban megérkezett a Denali klán. Mikor hazaértem délelőtt, már ott voltak – hangja bosszús volt, ami közvetlenül az ajtóból jött.
- Gondolom, alig vártad, hogy találkozz velük – mosolyogtam magam elé, miközben a vizes ruháimat lerángatva magamról vágtam bele a szennyes tartóba.
- Csak Ashley húzott fel igazából – hangja sokkal másabb volt, így kíváncsian az ajtó felé fordultam, de meg is bántam. Mögöttem állt, tőlem pár centire, és szemei az enyémet keresték.
- És miért húzott fel? – nyögtem ki nagyot nyelve. Nem zavart, hogy fehérneműbe lát, bár azért ennél jóval kevesebbet látott eddig minden alkalommal. A pólómat sikerült mindig lerángatnia rólam, de így még soha. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, és talán reflexszerűen összefontam mellkasomon karjaimat.
- Amúgy is idegesítő egy személy, de ma rájöttem, hogy túlreagálom egy kicsit – vigyorogni kezdett mozdulatomon, de nem lépett távolabb, aminek következtében karom a testéhez ért.
- Csak ugyan? – húztam fel szemöldökömet, és enyhe féltékenységet kezdtem érezni. – És hogy jöttél erre rá?
- Ahhoz képest, hogy akar tőlem valamit, tulajdonképpen saját magától kitalálta, hogy egy lányhoz jövök, és le is vágta, hogy nem akárkihez.
- És? – kérdeztem hirtelen szigorúan és majdnem megsértődve, bár nem értettem miért. Hisz E.J. azt csinál, amit akar, semmi közöm ahhoz, hogy mikor, kivel, mit csinál.
- Nem ellenezte, ami nem vall rá. Sőt, talán még majdnem ő kergetett, hogy igenis húzzak el otthonról, de azért vár, hogy mikor megyek haza, beszélgetni akar.
- Régen láttátok egymást, gondolom megvitatjátok a dolgokat!
- Mintha nem tetszene ez neked – mosolya még szélesebb lett, nagyon mulatatta feltörekvő sértődésem.
- Ugyan már! – hatalmas tiltakozásomba leengedtem kezeimet, és elvágtattam mellette.
- Nagy a segged – sietett utánam, majd leült az ágyra és onnan figyelt engem, ahogy a szekrény előtt állva válogatok magamnak valami ruhát.
- Te meg tuskó vagy! – kontráztam rá, de csak nevetett bántásomon. Megforgattam szemeimet, miközben még mindig filóztam. Nem kellene már nagyon kicsípnem magam, hiszen úgy is aludni fogok nem sokára, de az is lehet, hogy el kéne mennem vadászni, holnap suli ki kell bírnom valahogy.
- Tudom, hogy szeretsz – vállamnál fogva pördített meg, és kezeivel mellettem megtámaszkodott.
- Téged lehet? – pimasz grimaszolásom nem hatotta meg, sőt aggódni kezdtem már, hogy arca szét fog repedni ekkora vigyorral.
- Bevallasz nekem valamit? – nem értettem mire akar kilyukadni, de hazudtam volna magamnak, ha azt mondtam volna, nem tetszik, ahogy egyre jobban közeledett felém. Zöld szemei csillogtak a jókedve miatt, illata szinte bódítóan hatott rám, a kísértés pedig egyre jobban szétáradt bennem.
- Mit valljak be neked? – szám akaratlanul is halvány mosolyra kúszott, és nem tudtam megállítani szemeimet, hogy ne vándoroljanak hívogató, édes szájára. Igazából nagyon gyenge félelem tört rám. Mindent megbeszéltünk egymással, nem lett volna olyan, amit nem tudtuk volna a másikkal megosztani, de a kettőnk közti kapcsolat, illetve a kettőnk közti érzelmek tabu témák voltak. Magam se tudtam eldönteni, hogy elég-e nekem ennyi, vagy esetleg többet akarnék. Felszerettem volna vállalni őt a suliba, megakartam ismerkedni a családjával, beakartam nekik mutatkozni úgy, mint E.J. párja… de ezt nem tehettem meg, egyrészt mert megbeszéltük, hogy nem leszünk szerelmesek, mert nem szabad, másrészt azért mert kételkedtem benne, hogy ő akarta volna-e.
- Jól érezted magad velem… Raymondba? – a szavai valóban kíváncsiságtól csengtek, de nem értettem, hogy miért ezt kérdezte. Kicsit megnyugodtam, valami olyasmi kérdést vártam, hogy érzel-e valamit irántam, vagy hasonló, de meglepett.
Láthatta rajtam a meglepődést, és rajta is látszott, hogy nem erre a reakciómra számított.
-Miért kérdezed ezt? Mondtam, hogy igen, nagyon jó volt ez a hét, szükségem volt rá. Mi ez a hirtelen kétséged a szavam felől? – számonkérésnek hallhatta, bár nem annak szántam.
- Igen, már mondtad, de jelenleg magamra értettem. Ne nézz így, tudom, hogy megbeszéltük semmi nincs köztünk és erről nem is szabadna beszélnünk, de akkor is érdekel. És ne kérdezd, nem tudom, hogy miként gyűjtöttem ekkora bátorságot, hogy erre rákérdezzek, de ha ezt nem tisztázzuk akkor mind a ketten be fogunk kattani, és….
- E.J.! – megállítottam hadarásában, és folyamatosan sétálgatásában előttem. – Jól éreztem magam a héten, és a legjobb, hogy veled voltam. Ezt sose vond kétségbe! Bár nem értem, hogy még is, most mi a bajod – nem tudtam megállni, hogy ne fintorogtak egy kicsit, de természetesen nem hagyhatta ki, hogy ne akadjon ki rajta.
- Semmi bajom Hayley, mi lenne?
- Csak kérdeztem, látszólag nem akarod elmondani – erősködtem, de aggódtam, hogy ki fog akadni. Jókedve immár elpárolgott, semmi sem maradt belőle. Tudtam, hogy ez az én hibám, és rosszul is éreztem magam emiatt.
- Ha valamit nem akarok elmondani, akkor az azért van, mert nem akarom, hogy tudj róla! Gyakran olyanokba ütöd az orrod, amihez semmi közöd nincs! – fogai között sziszegte ezt nekem, ami nekem nagyon rosszul esett, és egyben feldühített. Kinek képzeli magát? Nem beszélhet így velem, akármilyen hülye is voltam.
- Tűnj innen – mondtam halkan neki, bár legszívesebben üvöltöttem volna. Teljesen mást vártam ettől az estétől, főleg azok után, hogy levetkőztem előtte. Nos, ezt is eltudtuk cseszni, pedig tökéletes alkalom, hogy ismét egy kicsit kettesben legyünk, hiszen most, hogy náluk sokkal többen vannak, esélytelen lesz.
Nyeltem egyet, hogy ne bőgjem el magam előtte, majd szó nélkül rángattam magamra egy melegítő alsót, és egy pólót, de azt már menet közben kaptam magamra. Nem foglalkoztam vele, hogy E.J. tényleg eltűnik-e a szavamra, vagy ki tudja meddig bambán ácsorogni fog-e a szobámban, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Leszaladtam a lépcsőn, és bezártam az ajtót, amolyan időtöltés kép. Semmi esetre sem akartam visszamenni a szobámba, nem mertem megnézni, hogy ott van-e még.
Csendben kezdtem el mosogatni bár nagyon azt se figyeltem, hogy mit. Jack az egyetlen, aki valamennyit eszik itt, jó persze én is, de ha tudom elkerülöm az emberi ételeket. Nem feltétlenül finomak. Észre se vettem, hogy tevékenységem közben akárhányszor lepereg előttem E.J. kiborulása, annyi könnycseppet hullatok. Amikor már valósággal zokogtam abbahagytam a mosogatást, és a tányért beleejtettem a mosogatóba. Megfordultam és neki dőltem a konyhapultnak, majd kezeimbe temettem arcomat és sírni kezdtem. Nem értettem, egyszerűen hülye voltam hozzá, hogy felfogjam miért viselkedik így velem. Ha otthon vele történik valami akkor mondja el, ne rám ordítsa ki a világ baját, hisz én se szoktam, pedig nekem aztán van ezerféle gondom. Nem tartottam igazságosnak viselkedését velem szembe, annyiszor ordított már le, és annyiszor nem én voltam a hibás. Legalább is úgy éreztem, hogy kifakadásának oka, nem én vagyok, sokkal inkább a benne levő feszültség jön ki rajta, és ezt gyakran rajtam vezeti le, ami egyáltalán nem fair.

Hallottam, ahogy lesiet a lépcsőn, majd megtalálva engem, egyre közelebb lépkedett. Kipislogtam szememből a könnyeket, és kinéztem az ablakon, gyorsan letörölve arcomat. Nem akartam, hogy gyengének lásson. Elém suhant, látókörömbe férkőzött arca, de nem akartam ránézni.
-Sajnálom! – lesunytam fejemet, képtelen voltam ebben az állapotba a szemébe nézni. Biztosan egyből megbocsátottam volna neki, habár amúgy sem vagyok haragtartó típus, jobban jellemez a bosszúállás. – Ne haragudj! – nem értettem, hogy megint miféle játékot akar velem űzni, de hirtelen a karjaiba zárt, és erősen szorított magához. Akaratlanul karoltam át derekát és rejtettem arcomat mellkasába. – Te vagy az utolsó személy a földön, akit megakarok bántani, még is mindig megteszem – fájdalmas sóhajokat éreztem meg hajamnál, majd legalább ennyiszer kaptam gyengéd csókot fejem búbjára. – Ígérem nem foglak többé megbántani, jó?
- Számomra a szavad édeskevés – motyogtam bőrébe, mire elhúzódott tőlem annyira, hogy szemembe nézhessen. Ujjával felemelte államat, hogy végre megtalálja tekintetemet.
- Miért kevés? Hazudtam én neked valaha? – szenvedést láttam zöld szemeiben, megbánthattam ezzel, de így éreztem.
- Sok ember ígért már nekem, sok mindent – válaszoltam neki, és talán ebben a magyarázatban minden benne volt, hogy megértse mi zajlik le bennem ismét. Engem büntetett talán a saját hibái miatt.
- Bennem nem fogsz csalódni, megesküszöm neked Hayley! – olyan tűz és elszántság égett a szemeiben, hogy elhittem neki. Talán bolond vagyok, de hát ezt teszi a barátság nem? Direkt nem akartam másra gondolni, pedig ebbe a közmondásba, más szót szoktak berakni.
Bólintottam, hogy elhiszem neki, mire gyengéden elmosolyodott.
-Nem várnak már haza? – semmi kedvem nem volt ezt kinyögni neki, pláne, hogy én sem akartam, hogy elmenjen, de mikor közeledni kezdett szám felé, megijedtem. Még én magam se tudtam, hogy mit érzek, és talán Raymondba, hagytam magam és őt is, itt már ezt nem engedhetem meg.
- Jelenleg nem érdekel – válaszolta, összevont szemöldökkel, nem értette, hogy miért óckódok most ennyire egy ártatlan csóktól. A szünetbe nem tudom hány alkalommal csókoltuk meg egymást, most pedig elhúzódtam tőle. Újra megpróbálkozott, mire én el is engedtem őt, és visszahátráltam azt a pár centit a konyha pultig. Zavarodott és értetlen tekintette égette az arcomat, de nem néztem rá.
- Hayley te most félsz tőlem? – nyögtem ki döbbenten, mire rá kaptam fejemet.
- Dehogyis, egyáltalán nem. De E.J. az, ami Raymondba történt az már a múlt. Nem tehetjük meg itt is.
- Azt hittem, hogy….
- Tudom, megbeszéltük, hogy benne vagyunk egy ilyen nyitott kapcsolat szerűbe, tehát semmi érzelem, csak az ösztönök és a vágyak, de ezt a döntést Raymondba hoztuk meg, nem gondoltam, hogy ez vonatkozik Forks-ra is, ahol mindkettőnknek árgus szemekkel figyel a családja.
- Szóval te így gondolod – szemei megkeményedtek, megsértettem őt. Nem hagyatkozhatok az érzelmeimre, anya, ha róla tudomást szerez, örökre eltilt tőle, és talán el is költözünk. Még azt is megkockáztatom, hogy megölné. Nem hagyhattam, hogy anya megtudja, ő létezik. A másik felem.
- Sajnálom, mindkettőnk érdekében! – nem hazudtam, ő is nagyon nagy bajba lenni, rólam nem is beszélve. Nem akartam, hogy baja essen.
- Jó – bólintott, bár egész lénye másról árulkodott. Tudom, hogy nagyon rossz lesz mindkettőnknek, annyira megszoktuk már egymás jelenlétét, közelségét, érintését… csókjait. Ha most távolságot tartunk az nagyon nagy szenvedés lesz mindkettőnk részére. Ő helyette is döntöttem, de ha elmondanám neki a valódi okot, lehülyézne és azt mondaná, őt nem kell megvédeni. – Akkor holnap találkozunk – biccentett felém bármiféle mosoly nélkül, majd eltűnt a szemem elől. Miután megbizonyosodtam róla, hogy biztosan elment a ház közeléből hagytam magam lecsúszni a padlóra, és elengedtem könnycseppjeimet, amik már marták a szememet.
- Így lesz a legjobb – suttogtam magam elé. Keserves fájdalmat éreztem a mellkasomban, ismét egyedül éreztem magam. Miután megismertem ismét mindent színesnek láttam, volt értelme ismét a létezésemnek, soha nem nevettem még ennyit, mint vele. Most, hogy szinte elküldtem magam mellől ismét minden szürke lett. Nem tudtam, hogy ezután mi lesz a barátságunkból, de bíztam benne, hogy majdnem olyan lesz, mint régen. Egymás közelébe attól még lehetünk, csak nem úgy, mint Raymondba. Nagyon nagy tévhitbe voltam ekkor.

Ajánlom a történethez :) Kedvencem most!

http://www.youtube.com/watch?v=56s50H0UWas&feature=related

25. Fejezet

Szinte szomorúság járt át, ahogy pakoltam vissza cuccaimat a bőröndbe. Persze tudtam, hogy nem kéne annak lennem, de szívesen maradtam volna még itt Raymonds-ba. Hallottam a többiek hangos nevetését, ők is szomorúak voltak, hogy eltelt az egy hét és vissza kell térnünk Forks-ba, de ők mindig meglátták a rosszban is a jót.
- Rossz, hogy el kell mennünk nem? – kérdezte Hayley, mire ránéztem. Az ágyamon ült törökülésbe és figyelte ténykedésemet. Maga elé meredt, és ujjaival játszadozott.
- Majd visszajövünk még – válaszoltam somolyogva.
- Remélem minél hamarabb – hangja könyörgő volt, amire kuncogni kezdtem, majd sóhajtva hajítottam táskámba a pólóimat. Már nem törtem magam, hogy olyan precizitással csináljam, mint Alice, úgy ahogy voltak belelöktem ruháimat a bőröndbe.
- Nem rajtam múlik – mosolyogtam rá, amit viszonzott.
Ez az egy hét, sok mindenre ráébresztett mindkettőnket. Nagyon gyorsan repült az idő, és fel se tűnt, majd csak az utolsó nap, mikor beszélgettem Scott-tal, hogy alig szakadtam el Hayley-től. Nem tagadtam, igaza volt, nagyon sok időt töltöttünk együtt, bár ez az emberi barátaimnak mást jelent, mint nekünk. Amolyan szükségszerű volt a kapcsolatunk, hisz tényleg mindent elmondhattunk a másiknak, nem voltak titkok. Kellettünk a másiknak, támaszkodtunk egymásra minden témában. Sose gondoltam, hogy megtalálom azt a valakit, akivel mindig minden körülmények között megérthetem magam. Bármiféle magyarázás nélkül Hayley tudta mikor mi zajlik le bennem, és ez ugyanígy volt fordítva is. Igaz barátok voltunk, bár ezt a kapcsolatot bonyolított egy dolog, ami valamilyen szinten zavart, valamilyen szinten viszont örömmel töltött el. Ha nem voltunk társaságba, és csak ketten voltunk, átadhattuk magunkat az ösztöneinknek, a természetfeletti lényünknek. Hol a vadászat alkalmával adtunk ki magunkból mindent, hol egymáson. Ezek általában csak játékos verekedések voltak, de ez a része nem is volt vészes egyikünknek se, a másik dolog, már annál inkább. Gyakran hagytuk, hogy az emberi érzéseink is irányítsanak mindent, és ha szükségünk volt rá, el-elcsattant egy csók, vagy Hayley hozzám bújt, ha úgy érezte védelemre szorul. Ennél több hálistennek – még - nem történt, de csak idők kérdése gondolom én. A napokban nem egyszer volt olyan, hogy akár több is történhetett volna, de azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy hülyeség lenne. Legalább is én így gondoltam, de nem voltam benne biztos, hogy Hayley is így gondolja, amikor nagyon sokszor ő kezdeményezett ebben. Furcsa egy kapcsolatunk volt, de különös mód megelégedtem ezzel. Nem akartam se többet, se kevesebbet.
Töprengésemből Emma hangja zökkentett ki, mikor megkérdezte indulhatunk-e. Szó nélkül fogtam meg cuccomat, majd Hayley után mentem. Mélyet sóhajtva zártam be az ajtót, de úgy éreztem, hogy a zár kattanásával, sokkal több marad a házba. A haza utat csendben tettük meg Hayley-vel, egyikőnk se tudta, hogy kellene-e valamit mondani. Nem tudom, hogy ő hogyan volt ezzel, de én tanácstalan voltam kettőnket illetően. Gyakran kaptam szememet rá, de kitartóan nézte az elsuhanó tájat mellettünk, anélkül, hogy egy pillantásra is méltatott volna. Ismét nem tudtam kiigazodni rajta, örültem volna neki, ha legalább mond valamit. Álom maradt a vágyam, ugyanis amíg haza nem értünk Forks-ba meg se mukkant. A többiektől, már az indulás előtt elbúcsúztam, hogy majd akkor holnap találkozunk, de azért integettem nekik, mikor az egyik utcába lekanyarodtak. Lassan befordultam a kis zugba, ahol Hayley lakik, és lefékeztem a ház előtt, majd rá néztem.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, rám mosolygott és megelőzött engem.
- Köszi ezt a hetet. Jól éreztem magam és legalább nem itthon voltam.
- Szívesen – motyogtam elkomorulva és nem tudom mit vártam, de csalódott voltam, mikor kipattant a kocsiból.
- Holnap találkozunk – bólintottam elköszönésére, majd beindítva a motort, hazafelé vettem az irányt. Próbáltam magamra erőltetni valamiféle jókedvet, de azt hiszem látszódott rajtam, hogy valami baj van. Így is éreztem magam. Raymonds-ba töltött tetteim hirtelen ólomként nehezedtek a vállamra, mint egy probléma. Mikor megálltam a ház előtt, olyan idegesség járt át, mint még soha. Szinte féltem a családomtól, de büszkeségem nem engedte, hogy ezt mutassam is. Sóhajtva szálltam ki a kocsiból, de mielőtt akár egy lépést is tehettem volna egy apró test nehezedett rám ezzel a kocsinak döntve engem. Meglepődve öleltem vissza nénikémet, bár nem értettem hevességét.
- Szia, Alice! – mosolyogtam, majd lábaira tettem nénikémet. Hihetetlen milyen apró termetű…
- Úgy örülök, hogy hazaértél! Végre, már alig vártam, hogy kifaggassalak! – hadarta, mire elhúztam számat.
- Ezt talán el tudod napolni Nénikém – jelent meg mellette Ness jelentőségteljes pillantást küldve felé, majd mosolyogva felém fordult. – Üdv itthon öcsi!
- Hello – biccentettem felé viszonozva mosolyát, és sután megöleltem.
- Talán nem mondok újdonságot, de itt van a Denali klán – vette halkabbra hangját Ness, és kissé elhúzta száját. Nem volt annyira odáig értük, nyilvánvaló okokból. Egyrészt, mert a történtek után sem voltak odáig a farkasokért, ergo Jake-ért, másrész ugyanazért, mint én. A magyarázat: Ashley.
Szó nélkül bólintottam, majd megfogva cuccomat sétáltam be a házba. Alice végig csacsogott mellettem nővéremmel együtt, minden egyes dologra, csak bólintottam. Mielőtt bárhova is mentem volna, a nappaliba vettem az irányt.
-Sziasztok! – mondtam halkan, és nem túl erősen.
- E.J.! – anya felpattant helyéről és erősen magához ölelt. Furcsa érzés kerített hatalmába, a viszontlátás öröme. Meglepődtem saját magamon, mikor rájöttem, hogy valójában mennyire is hiányzott fura észjárású anyám. – De hiányoztál már!
- Te is nekem! – mosolyogtam, majd apára néztem. Ő csak megveregette a vállamat, de mindenki elmondta, hogy mennyire hiányoztam, és hogy milyen üres volt a ház nélkülem. Na, persze! Emmet és Jasper egy nagy öleléssel fogadtak és persze nem hagyhatták ki a beszólásokat se. Esme és Carlisle is hatalmas örömmel fogadtak, és persze nagyanyám rögtön csinálni akart valamit nekem. Rose nénikémen viszont nem tudtam eligazodni. Boldogan ölelt magához, még is csípősen mondta a szavakat.
A Denali klán tagját is végig köszöntem, bár majdhogynem fancsali képpel öleltem meg Ashley-t. Garett és Kate csak összenéztek, azt hiszem ők pontosan tudták, hogy mit érzek. Carmen és Eleazar viszont nagyon megölelgettek, ezzel legalább elszakítva a Tanya és Ashley párostól.
- Rég találkoztunk E.J. – kócolta össze hajamat Eleazar, mire elnevettem magam és elhajoltam tőle. – Mi a helyzet Kölyök? – na igen, ezt a nevezést nem csak a családom használja. Még kisebb koromban ragasztották rám, mikor nagyon rossz gyerek voltam.
- Nincs semmi, most voltam Raymonds-ba a barátaimmal.
- Miért nem szóltál hamarabb? Ashley biztos veletek ment volna – Tanya hangja lelombozóan hatott rám és hálát adtam az égnek, hogy senki nem tudta annyira hamar.
- Tényleg mentem volna, miért nem szóltál? – nézett rám Ashley durcásan.
- Már volt társaságom, és nem hiszem, hogy szeretnéd az emberek közelségét – válaszoltam kissé erősebb hangon, mire Anya csitítani kezdett.
- Ott nem az emberekkel foglalkoztam volna, hanem, hogy te is ott lettél volna, és csak ketten kötöttségek nélkül – próbáltam mindenféle bunkóság nélkül kihúzni a kezemet az övéből, amit hirtelen ragadott meg. Láttam szemem sarkából a családom szórakozottságát, mire megforgattam szemeimet. Kedvesek, hogy röhögnek a helyzeten, de nem segítenek.
- Megyek, kipakolok, aztán jövök – a mondatom második felét, csak Apa, figyelmeztető pillantása miatt mondtam.
- Segítek – pattant fel nénikém, amit nem értettem, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Igazából nagyon aggódtam, hogy mikor ki lesz velem kettesben, hogy elkezdjen faggatni Hayley-vel kapcsolatba. Semmi szükségem nem volt most erre, de hülye voltam, mikor engedtem, hogy nénikém velem jöjjön.

Mielőtt letehettem volna a táskámat, nénikém lelökött az ágyamra, és csípőre tett kézzel állt elém.
-Mindent tudni akarok!
- Mindent láttál, úgyhogy – mielőtt felállhattam volna, újból visszalökött, mire mérgesen néztem rá.
- Úgy értettem, hogy tőled mindent tudni akarok! Szereted őt?
- Alice! – néztem rá ingerülten és az ajtóra néztem, hogy vegye az adást. Itt mindenki mindent meghall, jó lenne nem így kiteregetni az érzéseimet.
- Jó, bocs! – forgatta meg szemeit, majd halkabbra vette. – Szóval szereted? – suttogtam, mire kezeimbe temettem arcomat.
- Nem akarom ezt most megbeszélni Alice! Később – mondtam neki elkomorulva, majd felálltam. Örültem neki, hogy most nem állított meg, és hagyta, hogy táskámból kezdjem kidobálni a ruháimat, amiket majd ki kell mosni. Mint egy varázsszóra kopogtattak az ajtómon és anya belépett rajta mosolyogva.
- Akkor moshatok?
- Megköszönném – vigyorogtam, majd visszaültem az ágyra. Éreztem magamon Alice tekintetét, de mikor ránéztem elkapta a fejét.
- Ugye jól érezted magad? – kérdezte anya, miközben összeszedegette elhajigált szennyesemet.
- Igen, nagyon. Nagyon sokat hülyéskedtünk, baromkodtunk, beszélgettünk, buliztunk. Nagyon jó volt.
- Örülök neki – nézett rám mosolyogva, de valahogy nem volt igazi a jókedve. Mindig meglátszott rajta, ha van valami baj.
- Mi a baj? – tátogtam neki összevont szemöldökkel, mire lehullott arcáról az álca, és szomorúan ült le mellém. Aggódva fordultam felé, Alice pedig egy fél mosoly kíséretében magunkra hagyott.
- Örülök, hogy itthon vagy – biztos voltam benne, ha tudott volna sírni, már rég zokogna, de nem tudtam, hogy miért. Majd frászt kaptam immár, hogy nem tudom az okát.
- Anya mi a baj? – átöleltem őt a vállánál fogva, ő pedig megfogta a kezemet.
- Ne haragudj E.J. – lehelte maga elé, miközben én már agyvérzést kaptam. Miért kér bocsánatot? – Sajnálom, hogy ennyire gyengének látsz most.
- Ugyan már!
- E.J. ez a hétvége úgy gondolom, hogy sorsdöntő volt mindenki számára – nézett rám elszánt tekintettel. – Szeretném, ha teljesen őszintén válaszolnál nekem. Történt valami köztetek?
- Semmi olyan, hogy meg kéne ijedned – bújtam ki a válaszadás alól.
- E.J. ez nem vicces! Szereted őt?
- Nem – még sose jelentettem ki semmit ennyire határozottan, és még sose éreztem ekkora hazugságot magamban. – Legalább is nem abban az értelemben, ahogy ti értitek.
- Rendben van – állt fel, míg én döbbenten néztem rá. Ez volt a nagy kiborulásának oka? – De, szeretném, ha mindent elmondanál nekünk jó? – szemei könyörgőek voltak, én pedig csak bólintani tudtam.
A vasárnap szinte csak ilyenekkel telt el. A nagybátyjáim mindenféle beszólásokkal fárasztottak, bár némelyiknek volt alapja. Csak ők ezt nem tudták. Alice egésznap csak vigyorgott, le sem lehetett lőni, csak akkor nem kellett néznem önelégült arcát, mikor a többiekkel beszélgettek Rosalie-ék esküvőjéről. Ebből nagy részt én inkább kimaradtam, nem tudok hozzászólni a témához, persze Rose nénikém erre mindig besértődött, azzal érvelve, ha nem is tudok mit hozzászólni legalább jelen vagyok. Nem akartam ezekre válaszolni, túl ingerült voltam ehhez. Különös mód apa nem nyaggatott semmivel, ami nem vallott rá. Sejtelmesen mosolygott mindig, mintha tudna valamit, de mindig kizártam ezeket a fejemből. Mit tudhatna? Esetleg Alice-től, de hát akkor már régen elhívott volna dumálni. Valami nem stimmel itt, és én már kezdtem felrobbanni ettől. Estére már olyan szinten ideges voltam, hogy senkinek nem tudtam normálisan válaszolni. Sajnáltam Esme-t, mikor csúnyán szóltam vissza neki, de bocsánatot is kértem tőle, persze megértette, vagyis azt hiszem értette, hogy miért vagyok ilyen. Nem bírtam tovább a sok csintalan szemeket, amik mindig engem mustráltak, úgyhogy felpattantam a nappaliból.
- Nem sokára jövök!
- Hová mész? – kérdezte egyből apa, de látszott mosolygásán, hogy tudta.
- Majd jövök – válaszoltam gúnyosan, amire csak elkuncogta magát. Ez nekem sok volt, túlságosan is. Nem akart megállítani és követelni, hogy még is hova megyek? Értelmetlen volt számomra minden.
Kivágtattam a házból, és már épp az erdőbe mentem volna, de egy személy, pontosabban kettő megállított.
- Szia, Öcsi!
- Hogy vagy Kölyök? Hallom jól telt a heted! – vigyorogta idiótán Jacob, mire nagy késztetést éreztem, hogy bemossak neki egyet, de nem szabadott volt, hogy rajta töltsem ki a mérgem.
- Szuper volt. Bár ott maradtam volna, így talán nem kéne néznem a családom hülye vigyorgását felém! Mi bajuk van ezeknek, megkattantak? – az egész napos feszültségem kijött belőlem, de Ness magyarázni kezdett.
- Ne csodálkozz! Mindenki tudja, hogy Hayley-vel milyen a kapcsolatod – egy pillanatra teljesen megdöbbentem. Tényleg tudnának mindent? – Nagyon jóba vagytok, talán túl jóba is! Alice látta, hogy hova fog ez vezetni mindkettőtöket.
- Nem tudtok ti semmit, és örülnék neki, ha nem is szólnátok bele! – fintorogtam, mire Jake nevetni kezdett.
- Csak nem szerelmes vagy?
- Ezt nem hiszem el! – nyögtem fel, majd dühösen néztem rájuk. – Nem, nem vagyok szerelmes belé, leállnátok végre ezzel a hülyeséggel? Miért hiszi mindenki ezt?
- Csak mert nagyon hasonlítasz Edwardra ennyi az egész – rántotta meg vállát blöki, közben én már indultam meg felé, hogy kiöntsem rajta dühömet, de egy nem kívánt hang megállított.
- E.J.! – remek.
- Szia, Ashley, akkor mi magatokra hagyunk – hiába néztem rájuk szenvedő arccal, fogták magukat és a házba sétáltak, míg én sóhajtva fordultam Ashley felé.
- Mondd Ashley mit szeretnél, dolgom van – még magam sem tudtam hova szeretnék menni, de aztán egyetlen arc ugrott be, ahova most kívánok menni.
- Csak meg akartam kérdezni, hogy nem mehetnék-e veled – mosolygott és egyre közelebb lépdelt.
- Nem – hangom határozott volt, majdhogynem gyötrődő, hogy nem hagy békén. Igazából még én magam se tudtam, hogy mi bajom lehet Ashley-vel. Hiszen nagyon széplány! Szőke haj, csinos alkat, arany káprázó szemek… a természetével se lett volna probléma, hisz már nagyon sokat beszélgettem vele az elmúlt nos, jó pár évben. Ha nem nyomult volna ennyire, még talán jobban is közeledtem volna felé, de nem tehettem róla! Hogyan vonzódhatnék hozzá, bármiféle értelemben, amikor egyszerűen nem érzem azt, amit éreznem kéne?! Most már tudom, hogy mit, legalább! Képtelen lennék vele úgy viselkedni, mint Hayley-vel. Ő teljesen más… miért is Hayley-t hasonlítom hozzá? Már megint hülye vagyok!
- Azért remélem, egyszer majd beszélgetünk – mosolyogta, amit nem tudtam nem viszonozni. Nagyon aranyos lány volt, a nyomulós természetétől függetlenül.
- Nem sokára, majd visszajövök és akkor – hárítottam, mire boldogan bólogatott.
- Várlak majd! – minek? Sóhajtottam, és megfordultam, hogy az erdő felé vegyem az irányt, de hangja és keze is megállított.
- E.J.! – meglepődve néztem rá, de csak mosolygott. – Remélem megfogom ismerni azt a lányt!
- Milyen lányról beszélsz? – kérdeztem megütközve, de elnevette magát.
- E.J., annyira látszik rajtad! Teljesen más vagy, elég volt pár óra, hogy ezt mindenki megállapítsa. Na, meg a családod is, eléggé tudja, hogy hova igyekszel.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz. Csak egy barátomhoz ugrok le!
- Kocsi nélkül? – mi a jó istenért, kell mindent észrevennie? – Egy halandó barátodnak se tudnád beadni, hogy a kamasz fiúkat elhozták, és majd tízre jönnek érte – sajnos jól ismerte az emberi tinédzsereket, és az én természetemet is. – Egy olyan baráthoz igyekszel, aki nem ember! Ki ő?
- Csak egy barát – nem hazudtam, Hayley tényleg egy nagyon jó barát volt, sőt a legjobb barátomnak is mondhatom. Azzal a túlzással, hogy néha egymásnak esünk, de minden barátságba vannak megingások nem? Nem?!
- Értem – csalódottan legörbült a szája és elengedte karomat. – Remélem, jól fogod érezni magadat a lánnyal!
- Honnan…?
- Látszik rajtad – mosolyogta ismét. – Olyan izgatottan csillog a szemed, mint még soha az ismeretségünk során!
Erre nem tudtam mit mondani, hisz én magamon nem vett sose észre, hogy izgatottabb lennék, ha Hayley-vel találkozok. Nyilván, más viszont látta rajtam. Pedig Hayley csak egy barát, olyan, mint Emma! Csak Emmát nem ültetném fel az ölembe a konyhapultra… Megráztam fejemet, hogy valamennyire megnyugodjak, de valóságos kavalkád volt a fejemben. Már nem tudtam eldönteni, hogy mi micsoda.
- Akkor majd jössz és beszélgetünk! – ezzel utamra engedett, én pedig eszeveszett gyorsasággal futottam az erdőbe. Majd szétvetett az ideg, de nem tudtam, hogy ez pontosan minek tudható be. Bár segített volna rajtam a futás, úgy, mint anno apán, de én csak még mérgesebb lettem. A tehetetlenség, és a megmagyarázhatatlan dolog úgy éreztem, hogy szétfeszítik lassan a testemet, ezzel nekem egyre nagyobb fájdalmat okozva. Nem voltam benne biztos, hogy helyes-e ilyen állapotomba Hayley-vel lenni, de általában ő mindig meg szokott nyugtatni. Rá van most szükségem, nem holmi feszültség levezető birkózásra. Ha kell, akkor a nap 24 órájában magam mellett tartom, csak ne érezzem ezt a kínt.
Hamar elértem a házukat az erdő felől, és most, hogy itt voltam aggódtam egy kicsit. Hayley megkért rá, hogy sose érkezzek csak úgy, hanem mindig szóljak előtte, csak éppen a nagy sietségben ez kiment a fejemből. Spontán voltam, úgy gondoltam lesz, ami lesz, legfeljebb ki dob a házból, mi a legrosszabb? Beugrottan az ablakán, de nem volt ott. Elhúztam számat, és beleszimatoltam a levegőbe. Próbáltam elvonatkoztatni a szobájától, ami tele volt Hayley illatával. Viszont, ahogy megéreztem a levegőt, ami átjárta a házat, megdöbbentem. Éreztem, hogy Hayley a házban van, de van vele valaki. Eddig még erre sose volt példa. Mikor már épp megindultam volna, hogy meglessem kivel van, Hayley hangos léptei közeledtek a szoba felé, én pedig nyeltem egyet. Na, most fog engem kinyírni! Hayley nem vett észre legelsőnek, csak mikor felnézett, akkor torpant meg elnyílt ajkakkal. Elmosolyodtam magam, persze nem értem el vele semmit.
- Mit keresel itt? – kérdezte halkan, de éreztem hangjában a dühöt. Ha tudná, én hogy érzem magam!
- Szükségem van rád, otthon kész őrültek háza van!
- De… - mielőtt tovább oszthatott volna egy számomra idegen női hang a nevén szólította. Még arra se volt időm, hogy felfogjam, de Hayley már berángatott a fürdőszobájába, és belökött a zuhany alá. Már épp felháborodtam volna, de a fejemre zúduló víztől, még leosztani se tudtam.
Szorosan a falhoz nyomott, kezét pedig a számra tapasztotta.
-Hayley!
- Bocs anya, zuhanyozok! – Hayley nagyon jól hazudott, kétség sem fér hozzá. Megéreztem az ajtó mögül az idegen vámpír szagot, majd Hayley-re néztem. Az anyukája állt az ajtó másik oldalán, és cseppet sem szólította meg őt gyengéd hangnemben. Legalább is, anyának sosem volt ilyen a hangneme velem szemben, még akkor sem, ha mérges volt rám. De ez a nő nem úgy szólt Hayley-hez, mint anya a lányához… annál sokkal ridegebb volt.
- Csak szólni akartam, hogy apádat elviszem a kórházba Seattle-be. Már megint befulladt – nem akartam pofátlanul kíváncsi lenni, de azért Hayley szemeit kerestem, amik most szomorúan pislogtak az elázott ruháinkra.
- Rendben – mondta kicsit halkabban.
- Ne várj haza, későn jövök vagyis bocs, jövünk! – hallottam a távolodó lépteket, de Hayley még mindig nem engedett el, továbbra is szorított. Miután az autó hangja messze járt, végre leszedtem számról a kezét, mire bocsánatkérően nézett rám. Elnyúltam mellette és elzártam a csapot, majd magunkra néztünk.
- Ma se kell fürödnöm, pedig terveztem – szólaltam meg, hogy egy kicsit legalább eltüntessem a búskomorságát arcáról. Nem értettem semmit igazából, de majd égtem a vágytól, hogy mindent megtudjak. Beletúrtam vizes hajamba, majd Hayley egy vörös tincsével kezdtem játszani. Elkezdtem lehúzogatni róla a cseppeket, amik pár másodperc elteltével újra megjelentek. Nem akartam kérdőre vonni őt, pedig másra se vágytam, igazából.
- Ne haragudj – szólalt meg kitudja hány perc múlva. – Csak tudod…
- Semmi baj – fogtam meg vállát. – Nem haragszom, de remélem azért elmagyarázod, hogy miért löktél a zuhany alá! Más módszerhez is folyamodhattál volna, ha közölni akarod, nem tetszik a szagom.
- Nem erről van szó, nagyon jó illatod van – enyhén elmosolyodta magát, de látszott rajta, hogy mennyire szomorú.
- Anyukád haragszik rád valamiért? – habozva kérdeztem meg, de talán ez nem volt olyan tolakodó kérdés.
Nyitotta volna száját, hogy válaszoljon, de aztán homlokra ráncokba szaladt, és szemei könnyesedni kezdtek.
- Igen. Azóta haragszik rám, amióta megszülettem!

nem nagy fejezet, de azért írjatok néhány szót kérlek :(

24. Fejezet

E.J. szemszög!

- Ne már! – visította nevetve, mikor újra összekentem arcát tojással. Valósággal agyrázkódást kellett volna kapnom a folytonos kapcsolatunk változásitól, de még is úgy éreztem, hogy ezek vagyunk mi. Még az egyik pillanatba majd átharapnánk egymás torkát, a másikba már hangos nevetések közepette szórakozunk egymással. – Te ezt komolyan élvezed? – kérdezte, de vigyorgásom elég volt válasznak. Nyögve megforgatta szemeimet, de nem tudtam róla hosszú távon levenni a szemem. Próbáltam a rántotta félére figyelni, de szerintem nem lesz belőle semmi, már az elején nem úgy kezdtük el, ahogy kellett volna. Kicsit több komolysággal kellett volna hozzákezdenünk, de a tojások összetörése után nem bírtam megállni, és kibújva belőlem a gyerekes énemmel összemaszatoltam az arcát ujjammal. Az első ilyenre még felháborodott, minden egyes ilyen tettemre csak egy ütést kapok hol a karomba, a mellkasomba vagy a hasamba. Akárhányszor letörölte, mindig visszakentem neki, és szinte ugyanoda. A sokadik alkalom után már nem foglalkozott vele, hagyta, hadd csináljam. – Mi olyan jó ebbe? – kérdezte újra mosolyogva, és felém fordult.

-Rád fér egy kis mosolygás, legalább is, amíg nem ismertelek még egyszer se láttalak mosolyogni. Természetből adódóan nem tudsz mosolyogni, vagy csupán nem érzed, úgy, hogy bármelyik ember is megérdemelné, hogy valamivel kedvesebb arcot mutass neki?
- Így van. Nem szoktam semmiféle értelemben közel engedni magamhoz az embereket – válaszolta. – De tudok mosolyogni, ha észrevetted rajtad csak röhögni lehet!
- Legalább van valami hasznom! – vágtam vissza nevetve, de azért elgondolkoztam szavain. Jól esett, hogy engem közel engedett magához, bár nyilván nem véletlenül. Én vagyok az egyetlen, aki meg tudja őt érteni a félvérsége miatt. Hisz, én is vagyok. Kitaszítottak vagyunk, ha csúnyán kell értenem. Igaza volt, ezzel kapcsolatban. A félig vámpírok mindenki csodálattal nézte, de hol irigykedve, hol gyűlölködve. Sok vámpír megvet minket, ennek tanúja is voltam, amikor kiskoromban a Volturi látogatást tett nálunk azzal a céllal, hogy egy félreértés miatt elpusztítanak minket. Bár a családom barátai mellettünk álltak, de nem tudták sokszor elrejteni azt a dühöt, és undort, amikor legelőször megtudták az összetoborozás okát. Nem kaptam, - kaptunk testvéremmel együtt – annyi támadást a származásom miatt, mint Hayley, így egyáltalán nem lepődök meg, hogy egyik helyre se tud beilleszkedni. Sokáig én se tudtam, és még mai napig úgymond problémát jelent, hisz az emberek nem tudhatják meg mi vagyok. Ha a barátaim fele olyan lenne, mint anno anyám, hogy nem riadnának vissza az ilyen idegen dolgoktól, hálát adnék az égnek. Egy olyan tudat is elég, hogy vámpírok léteznek, ha még Emmáék megtudnák, hogy én még az se vagyok, hanem egy korcs, az már sok lenne nekik. Imádom őket természetesen Scott és Emma a legjobb barátaim, és mindenféle hülyeségemmel együtt elfogadnak, de ezzel nem tudnának. Szörnyként tekintetének rám, amit meg is értenék. Ha nem ebben a közegben nőttem volna fel, vámpírokkal és vérfarkasokkal a nyakamon, nyilván ha valaki közölné velem, hogy léteznek világgá is szaladnék.

-E.J.!? – ijedten kaptam fel a fejem hangjára. – Csörög a telefonod! – zavarodottan hallottam meg a fülembe kúszó csengést, mire egy pillanat alatt kaptam ki pulcsim zsebéből a kütyüt.
- Igen?
- Szia Édesem!
- Hello, nénikém, mi a helyzet? – kérdeztem és neki dőltem az asztalnak, de szemem az előttem álló szépségre vetült. Vagyis inkább annak hátára, hosszú vörös hajára, és fenekére.
- Csak azért hívlak, mert szeretnélek figyelmeztetni, hogy jövő héten lesz az esküvőm! – metsző hangja, csak úgy szelte a levegőt, én pedig elhúztam számat. Tudtam, hogy mennyire nem örül annak, hogy itt vagyok. Vagyis inkább annak nem örül, hogy a barátaimon kívül kivel vagyok.
- Tudom, Rose, ne aggódj, már a héten visszafogunk menni – válaszoltan csendesen, és tovább figyeltem az angyalom alakját.
- Reméltem is – ha személyesen mondta volna, biztos, hogy megriadtam volna dühös nézésétől.
- Mit szeretnél kapni ajándékba? – tértem át egy kevésbé rosszabb témára. Fogalmam sem volt róla, hogy mit adjak neki, illetve bácsikámnak. Mi az, ami még nincs nekik?
- A legnagyobb ajándék, ha itt leszel – csak nekem tűnt fel, hogy a leszel szót kicsit megnyomta? Enyhe célzás, hogy csak én? De hát ki jött volna még? Ugye nem Hayley-re gondolt? Bár nem csodálom, nekem is megfordult a fejemben.
- Akkor úgy kérdezem, hogy mit szeretnél a kedvenc drogériádból? – vigyorogtam, nénikémnek sokkal könnyebb ajándékot vennem, mint bácsikámnak. Neki elég, ha felajánlom magam egy egész napos verekedésre.
- Ó, nem rég jelent meg egy új parfüm a neve..
- Meglesz! – vágtam szavába mosolyogva.
- Juj és a legjobbat még nem is mondtam – hangja valahogy feldobottabb volt, amit nem értettem. – A Denali klán már akkor itt leszel, mikor te is megérkezel, hát nem szuper? – összeszorítottam számat, hogy ne vágjak valamit azonnal a fejéhez. – Ja, és a nagyszüleid is jönnek – ez már jobban érdekelt, mint a Denali klán. Természetesen hálás voltam nekik, és a család nagyon nagyon régi jó barátja, de nem mindenkivel voltam olyan jóba. Tanya-t egyenesen rühelltem, és a nevelt lányát főleg. Mintha a történelem állandóan ismételné magát, a nevelt lánya folyton rám akar mászni, ahogy anno Tanya tette apával. Csak hogy én nem éppen udvarias módon utasítom el Ashley-t. – Jó lesz látni Reneét és Philt, meg Charlie-t is nem? Ne, Edward! – sikított bele hirtelen a telefonba, aztán nagy morgások közepette apám szólt bele a telefonba. – Szia E.J.!
- Ez igaz? Tényleg mire hazamegyek a Denali klán már ott lesz? – kérdeztem lehangoltan.
- Igen. Tudom, hogy nem örülsz neki, de minden rendben lesz. De itt lesznek Charlie-ék is, végre láthatod őket – az emberi nagyszüleim más témák voltak. Mindenki tudta közülük, hogy valami nincs rendben velünk, de sose firtatták. Persze át kellett menni, néhány kínos beszélgetésen, de örültem neki, hogy se Reneé, se Charlie nem olyan, hogy tudjanak mindent. Csak örültek a jelenlegi ténynek és kész. Phil más volt, őt érdekelte ez az egész, de nem mondhattunk neki semmit. Ami a legszomorúbb volt, hogy az idejük múlandó és már mindegyiknek meglátszik, hogy jóval túl lépték már az ötvenet, de még mindig nagyon jól tartják magukat. Aggódtam anya miatt, hogyan fogja elviselni, ha ők már nem lesznek, de apa mindig megnyugtatott, hogy már beletörődött.
- Ennek örülök – mondtam halkan, és észre sem vettem de tekintetem, már nem Hayley-n időzött, hanem a padlót fixírozta.
- És, hogy érzitek magatok? Anyád kiakadt rád, úgy volt, hogy hívod, ha megérkeztetek! – teljesen kiment a fejemből, na nem mintha bármiről is ez jutott volna az eszembe. Amint megjöttünk teljesen más kötötte le a figyelmem.
- Sajnálom, elfelejtettem.
- Igen, és te a felejtés nagy mestere vagy – kuncogott bele a telefonba. – De remélem jól vagytok.
- Igen, jól vagyunk. Nagyon élvezik az itt létet mindannyian – rólam nem is beszélve.
- Ennek örülök, kijárt már neked is egy kis szórakozás. És mi van Hayley-vel? – aggódva pillantottam a szóban forgó személyre, aki felhúzott szemöldökkel kapta hátra fejét rám.
- Jól van, itt van, előttem éppen főzőcskézik nem nagy sikerrel – néztem a lassan odaégett rántottára. Tudtam, hogy vadászni kellett volna mennünk!
- Hogy fogod megoldani a vadászatot? – halkabbra vette hangját, mire megrándult szám. Ha tudná, hogy Hayley ugyanerre kíváncsi.
- Majd esténként, amikor már mindenki alszik – Hayley kifejezéstelen arccal bólintott.
- Rendben. Mennem kell Rosalie lefejez, ha nem teszem le – néha nehéz elhinnem, hogy tényleg ő 150 éves apám.

Sóhajtva dobtam a pultra a telefont, és álltam Hayley kutakodó tekintetét. Tudtam, hogy nem fogja megállni a kérdésözönét. Nem szerette, ha róla van szó, miközben erről fogalma sincs. Pech, hogy kiderült, és nyilván mindent el kell mondanom neki.
-Hogy értette azt apukád?
- Nem tudom – rántottam meg vállam, és kinéztem mellette az ablakon. Már nagyon sötét volt, tizenegy fele járhatott az idő.
- Ne nézz hülyének – fordult felem teljes testével, és mérgesen nézett rám. Nem akartam mindent elölről kezdeni, egy napra elég volt egy vita.
- Nem tudja mi vagy, ne aggódj. Senki nem tudja – szeme egy kis megnyugvásról tanúskodtak, és sértett, hogy azt hitte elmondom nekik. – Csak… feltűnt a családomnak, hogy milyen sok időt töltök veled, és hogy mindig beszélünk és stb. Ennyi az egész!
- Ez miért olyan meglepő, hisz a barátaid is…?
- Ők mások – válaszoltam gyorsan, és mellé léptem jelezve, hogy ezzel befejezettnek tekintem a témát. – Ennek annyi – böktem fejemmel a rántottára, ami teljesen odakozmált.
- Nem figyeltem – húzta el száját csalódottan.
- Akkor menjünk vadászni? – kérdeztem tőle, és megköszörültem torkomat.

- Kibírom nyugi már! – fakadt ki, és el akarta tüntetni a szakácstudományának tragédiáját. – Nem értem, miért kajáltatnál folyton!?
- Csak aggódok, hogy nem eszel eleget – újra neki támaszkodtam a pultnak, és figyeltem tevékenységét. – Így is nagyon vékony vagy.
- Azt hittem bírod a vékony lányokat – vágott vissza egy olyasmi mondattal, mint én.
- Van különbség a vékony és az anorexiás között, de te már kezdesz rá hasonlítani – válaszoltam, és félre néztem, hogy ne essek kísértésbe.
- És ez téged miért is érdekel ennyire? – nézett rám kutató szemekkel.
- Csak megjegyeztem – böktem ki az első normálisnak mondható magyarázatot. Nem mondott válaszomra semmit, csak eltakarított. Csendben néztem végig, és ő sem szólalt meg. Mindketten gondolatainkba merültünk, majd egyszer csak felém fordult, miután végzett. Belemerültem teljesen zöld szemének fényébe, de kihúztam magam, mikor komor arckifejezéssel elém lépett. Sarokba szorítva éreztem magam, kezemmel pedig megmarkoltam hátam mögött a konyhapultot. Szólásra nyitotta ajkait, de aztán végül nem mondott semmit. Szemei mindig visszatértek, hogy elvesszünk egymás tekintetében. Hallottam, hogy egyszer csak szíve hevesebben kezdett dobogni, amit nem bírtam mosolygás nélkül hagyni. Hálát adtam az égnek, hogy az én szívem nem tud dobogni. Nyilván már kiugrott volna a helyéből, ha minduntalan ezt a csodás lányt nézném. Kezeivel átnyúlt derekam mellett és megtámasztotta tenyerét az enyém mellett. Arca közel volt az enyémhez, túl közel is. A méz és vanília keveréke újra az orromba kúszott, és nem tudtam megállni, hogy ne lélegezzem be aromáját. Majdhogynem a nyál összefutott a számba az illatára, annyira finom és édes volt. Nyelnem kellett egyet, mire ajkai szelíd mosolyra húzódtak.

- Miért csinálod ezt? – leheltem halkan.
- Mit? – kérdezte ugyanilyen hangnemben, de láttam szemében azt a pimaszkodást, amit csinálni szokott. Biztos voltam benne, hogy élvezi a hatást, amit kivált belőlem.
- Tudod te azt – hangomba visszatért az erő, és úgy csattantam fel.
- Nem tudom, miről beszélsz – lépett közelebb, így már teljes teste érintkezett az enyémmel, nekem pedig gyorsabban kellett levegőt szednem. Nem tudtam megállni, és kezemmel végig simítottam gyönyörű arcát, míg a másikat csípőjére helyeztem.
- Egy igazi boszorkány vagy, csak hogy tudd – mondtam neki és megráztam fejemet.
- Említetted már – vigyorogta ő is, majd lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Amióta legelőször megcsókolt engem a szobában, már nem éreztem annyira azt a feszültséget magamban, viszont egy teljesen már érzés vette át felettem az uralmat. Vágytam rá, az érintésére, a csókjára, kívántam őt egész lényében! Nem tudtam, hogy mégis meddig bírnám ki nélküle, de valószínűleg nem sokáig az tény. Elkönyveltem már magamban, hogy ő váltja ki belőlem ezeket az érzéseket és reakciókat, de minden idegen volt számomra. Még egy lány se volt rám ilyen hatással, és bár még sose éreztem ilyet, tapasztalatokba nem voltam gazdag, még is minden egyes reakciójából tudtam, hogy jól csinálom, és helyesen cselekszem. Utóbbiban nem voltam annyira biztos, de nem tudtam tőle semmiféleképpen elszakadni. Pokolian nehéz lett volna elengedni őt, pedig azt kellett volna, még sem voltam képes rá. Puha ajkai érzékien játszottak enyémmel, nyelvemmel pedig végigsiklottam felső majd alsó ajkán, és mint egy végszóra bebocsájtást nyertem. Nyelvünk szenvedélyesen kezdtek egymással játszani, én pedig egyre többet akartam. Karjai a nyakamra kulcsolódtak, és tarkómat kezdte cirógatni, mire kirázott a hideg. Magamhoz szorítottam testét, de éreztem, hogy nem valami kényelmes neki, tekintve apró méretét. Erre mosolyogni kezdtem és felültettem őt szembe a pultra. Elszakadt tőlem, és bár vigyorgott nem hagyhatta szó nélkül.

- Olyan szemét vagy! – mondta durcásan, de nem tudtam rá haragudni és volt egy olyan érzésem, hogy benne se harag tombol most. Nem válaszoltam semmit, csak újra szája után kaptam, közel húzva őt magamhoz. Térdeit oldalamhoz szorította, szerintem egy papírlap se tudott volna közénk férni. Hátán fogva szorítottam őt, nem bírtam őt távolabb engednem magamtól egy kicsit se. Mohón járt táncot nyelvünk, valósággal kapkodtuk a levegőt. Hayley-nek akkor lehetett sok, mikor végig simítva hátán a fenekénél fogva rántottam őt egyre keményedő pontomhoz. Felnyögött, és kezei bekúsztak pólóm alá, végig simítva hasamon. Testem megremegett langyos érintésére, és ujjai cirógatására, és megkerestem felsőjének cipzárját. Miközben egyre lejjebb húztam, át tértem selymes bőrére, és nyakát kezdtem csókolgatni. Majd felrobbantam, mintha ötven fok lenne körülöttünk minimum. Hangos sóhajait hallottam fülem mellett, ami még jobban felkorbácsolta vágyaimat. Lehetetlennek tartottam, hogy még ennél is készebb legyek, de tévedtem. Leszedve róla pulcsiját, ködös tekintettel néztem végig felsőtestén. Már kínzóan gyönyörű volt, és úgy éreztem, hogy nem fogom tovább bírni, ha nem kapom meg őt most rögtön.
- Annyira gyönyörű vagy – rekedt hangomon meg se lepődtem, hát ha még tudná mi zajlik le bennem. – Akarlak – nyögtem fel, és óvatosan mintha csak egy álomkép lenne az előttem ülő lány, végigsimítottam melltartó szegélyének vonalán. Libabőrös lett érintésemtől, és zihálva kezdte kapkodni a levegőt.
- A tiéd vagyok – mondta halkan, mire arcára kaptam tekintetemet. Zöld szemei ugyanolyan homályos volt, mint az enyém lehetett, vágytól túlfűtött szemei csábosan legeltette rajtam szemét. Észre sem vettem, hogy mikor tépte le rólam pólómat, de nem is érdekelt. Égtem a vágytól, hogy minden ruha lekerüljön róla, hogy teljes valójában megcsodálhassam ezt a földre szállt angyalt. Na, jó némi túlzás, hogy angyal inkább nevezném pokoli teremtménynek, aki azért jött fel a földi világba, hogy engem készítsen ki. Érzékien csókoltam őt meg, és karjaimba kapva könnyű testét rohantam fel vele a lépcsőn. Az szobája ajtaja előtt letettem lábaira, és ölelve őt araszoltunk a nagy ágy felé. Szenvedélyen csókoltuk egymást, és mindketten kapkodva próbáltuk leszedni a másikról a nadrágot. Mindketten remegtünk, de nem hiszem, hogy a félelem miatt, sokkal inkább a vágy miatt, ami már ilyen szinten kínzott minket.

A hatalmas hibát ott követtem el, mikor hasát cirógatva futottan ujjaimat a hátához, és fel a melltartó kapcsolójához, de valami megakadályozott a tervemben. Nem lehettem ekkora hülye, és még is… kezem alatt nem háta selymes puhaságát éreztem meg. Bőre érdes volt, és nem egyenletes, hegedő bőre sértette kezemet, mire megdermedtem. Cselekedetemet ő is követte és megtorpant. Riadt szemeit rám emelte, majd egy pillanat alatt rántotta ki magát szorításomból. Haját hátradobta, de nem elég hamar, hogy szememet elrejtse. Elborzadtam a látványtól, és még megmukkanni se tudtam. Kecses hátát három hatalmas karmolás keresztezte, de voltak mellette apró sebek is. Már mindegyik be volt hegedve, de láttam, hogy valamelyik még igencsak friss nyom lehet. Megriadtam és gyűlöltem magam. Ezt én tettem volna? Nem az, lehetetlen!

- Hayley! – szólítottam meg őt csendesen. Az ablak mellé állt, és kinézett rajta, miközben karjait összefonta.
- Most menj el – kérte halkan, fojtott hangon.
- Nem! – mondtam határozottan, mire felém kapta könnyes szemeit, amik szikráztak a dühtől.
- Süket vagy? Azt mondtam, menj el! Most!
- Nem foglak itt hagyni – fogalma sem volt róla, mennyire megbántott, hogy el akart küldeni. Mellé léptem, és végig simítottam karját, de elhúzódott tőlem. – Annyira sajnálom!
- Nem te tetted – morogta halkan, és nyelve egyet tovább szegezte tekintetét a sötét éjszakába.
- Akarsz róla beszélni? – azt akartam, hogy kiadja magából, és elmondja nekem, úgy ő is megkönnyebbül, nekem pedig lesz kit megkeresnem végre. Hatalmas düh lett úrrá rajtam. Gyűlöltem azt a férget, aki ezt tette vele. – Azt hittem, hogy a te tested is sebezhetetlen – mondtam halkan és imádkoztam, hogy erre legalább adjon magyarázatot, de nem gondoltam, hogy még mérgesebb leszek.

- Az is – mondta halkan és maga elé kezdett meredni. – De ha folytonosan, hosszú ideig, rendszerességgel kap a bőröm fájdalmat, az ott marad – mondta ki az igazságot, én pedig egyrészt örültem, hogy elmondta, másrészt ködös aggyal indultam kifelé. Nem érdekelt, hogy kicsoda, de volt egy olyan érzésem, hogy ezt a Volturi tette vele. Azonnali döntéssel fogtam magam és el akartam menni Olaszországba. – E.J.! – a vörös ködön keresztül hallottam kétségbeesett hangját, de nem érdekelt. Úgy, ahogy voltam félmeztelenül vágtattam le a lépcsőn, de mielőtt elérhettem volna az ajtót, egy test megakadályozott.

- E.J.! – Hayley kétségbeesett szemei az enyémbe fúródtak, de hiába néztem őt, nem láttam. – Ne csináld! Nyugi! – próbált rám hatni, de nem tudtam felfogni, hogy mit mond. – E.J.! – hiába emelte egyre feljebb a hangját, mintha meg se hallottam volna. Olyan gyilkolni vágyás vett erőt rajtam, mint még soha. Eddig is gyűlöltem a Volturit, de most már végképp meg akartam ölni őket, egytől egyig. Az se érdekelt, ha én meghalok, de az lakoljon meg, aki így megkínozta őt!
- Menj az utamból! – dörrentem rá, de nem láttam szemében a megbántottságot, sem a fájdalmat, ahogy felkarjánál fogva el akartam őt tolni. Erősen hadakozott, és csak a dacot láttam a szemében.
- Félre ismertél, ha azt hiszed, hagyom, hogy hülyeséget csinálj! – vitatkozott velem, és vállamnál fogva próbált visszafelé tolni. Mázlim volt, sokkal erősebb voltam, mint ő, csak éppen energiám nem volt hozzá, hogy teljes erőmet bevetve eltüntessem őt magam elől.
- Bántottak téged! – keltem ki magamból. Türelmetlenül rázta meg fejét, de tudta nagyon jól, hogy most nem fog rám hatni.
- E.J! – kiáltotta teljes hangerővel, mire kicsit kijózanodtam és felfogtam, hogy előttem állva próbál visszatartani. – Kérlek!
- Nem fogom ezt csak úgy hagyni – mondtam már sokkal nyugodtabban.
- E.J. kérlek!
- Engedj! – kértem őt sokkal erősebben, de nem hagyta. Tanácstalanul nézett rám, majd egyszer megcsókolt. Éreztem, hogy újra elönt a mennyei érzés, akárhányszor csak megcsókol. Csillapodni kezdtem, de az agyam akkor se tudta csak úgy félretenni a hátát, még ha a testem legszívesebben ott folytatta volna, ahol abbahagytuk. Felsóhajtottam és lefejtettem magamról karjait, majd szemébe néztem. Könyörgően nézett rám, szám pedig megrándult tekintetétől.

- Megnyugodtál? – kérdezte halkan és reménykedve. Bólintottam, mire mélyet sóhajtott, majd karjai átölelték derekamat, és arcát mellkasomhoz érintette. Erősen öleltem őt magamhoz, beszívva illatát, ami még jobban nyugtató hatással volt rám. – Ne menj el, kérlek. Szükségem van rád!
- Nem megyek el – mondtam, majd megpusziltam feje búbját. Nedvességet éreztem mellkasomnál, mire ijedten lenéztem. Hayley halkan sírni kezdett, míg nekem a szívem facsarodott össze a látványra. Felkaptam őt karjaimba, és a szobájában ledőltem vele az ágyra. El akartam menni, hogy egyedül hagyjam, de megriadva fogta meg kezem.
- Ne! Maradj velem itt! – szelíd mosollyal bólintottam, majd felmásztam mellé az ágyra, ő pedig hozzám bújt. Még az se érdekelt, hogy mindketten szinte félmeztelenek vagyunk. Nem tudtam, hogy mennyire az a fázós típus azért magunkra rántottam a lepedőt. Nagyon elgondolkozott valamin, de szorosan bújt hozzám, és öleltek át karjai. Nyugtatólak simogatni kezdtem karját, mire hálás pillantást küldött felém. – Köszönöm.

- Nincs mit – megpusziltam homlokát, és vártam, hogy elaludjon. Szeret aludni azt nagyon jól tudtam, és meg is lepődtem, mikor simogatásomra nem is olyan soká, de elaludt. Az eseményektől eltekintve, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk most ennyire összebújva, magamba fordulva meredtem a szépségre, aki rajtam szuszogott. Nagyon mérges voltam a személyre, aki ezt tette vele, bár fogalmam sincs, hogy ki volt és csak tippeltem, hogy a Volturi volt. Ettől függetlenül hihetetlenül jó érzés töltött el, ahogy a karjaimba tartottam őt. Megnyugodtam tőle, és kellemes boldogság járt át. Mellettem biztonságba van, nem mintha őt féltenem kellene, meg tudja védeni magát, ha akarja. Kivéve, amikor nem. Eldöntöttem, hogy soha nem fogom őt elengedni magam mellől. Mindig mellettem fogom tartani, nem hagyhatom, hogy bárki is bánta, vagy bármi baja essen. Abba beleőrülnék!
Engem is átjárt a mámor, a fáradság, soknak éreztem ezt a mai napot, de úgy éreztem, hogy egy alvással ezt nem lehet eltüntetni. Már két óra is lehetett, mikor hallottam, hogy a kocsi motorja leállt a ház előtt. Óvatosan kibújtam Hayley mellől, és imádkoztam, hogy ne kelljen fel. A szobámban gyorsan felkaptam magamra egy pólót, és lassan lesétáltam a többiekhez.

-Szia! – vigyorogta Emma, és elém szökkent. Szám elé tettem ujjam, hogy maradjon halkabb. – Ó, Hayley már alszik?
- Igen – bólintottam komor arckifejezéssel.
- Mi ez az égett szag? – fintorgott Amber, nekem megrándult szám az elfojtott vigyortól.
- Próbáltunk főzni valami vacsorát, mivel mindent felzabáltatok – válaszoltam neki, Scott pedig rötyögni kezdett. Egyedül Tom volt olyan állapotba, hogy biztos voltam benne, ő ma nem fog már hangoskodni.
- Megyünk aludni mi is – sóhajtott fel Amber, és átkarolta Tomot, aki bárgyú vigyorral integetett nekem. Megráztam fejemet, és leléptem a lépcsőről, hogy helyet adjak nekik.
- Milyen volt az este? – kérdeztem tőlük, mikor mindketten a konyhába mentek inni valamit. Mindketten fáradtak voltak, és persze kiszáradtak.
- Nagyon jó volt, el se hiszem, hogy egy kisváros ennyire pörgős tud lenni – mondta Emma halkan.
- Kár, hogy nem jöttetek, vagy elütöttétek az időt? – vigyorogta Scott, mire megráztam fejemet.
- Veszekedtünk – rántottam meg vállam, és valamilyen szinten ez igaz volt.
- Mint egy házaspár komolyan mondom – veregette meg vállamat Scott.
- Nem hagyunk titeket itt többet, ha csak veszekedtek állandóan – rázta meg fejét lemondóan Emma és visszatette a tejet a hűtőbe.
- Kibékültünk, nyugi – mondtam neki, majd sóhajtottam.
- Nem tudom, miért nem valljátok már be egymásnak az igazat – nézett rám Emma szomorúan és egyben bosszúsan.
- Nincs mit bevallani – kicsit keményebben szóltam oda, mint szoktam, de Emma nem vette fel, ellentétben Scott-tal, aki figyelmeztető pillantást lövellt felém. – Nem vagyok belé szerelmes. Vonzódom hozzá, persze ki ne tenné, hisz irtó gyönyörű lány, de nem fogok szerelmes lenni. Minek, ha úgyis majd külön válnak az újaink alig másfél év múlva? – rántottam meg vállam hanyagul. Ez nekik jó kifogás volt, emberek nem tudják megérteni, hogy valójában miért ne szerethetném őt.
- Addig is boldogak lennétek – kontrázott rá Scott komolyan.
- Hagyjatok most már békén jó? Hayley és köztem sosem fog semmi történni, és ezt ő is tudja! Nem fogunk együtt lenni, semmilyen témában és pont! Nem akarom őt bántani, nem érdemli meg, kapott már elég pofont az élettől!
- Ahogy akarod – rántotta meg vállát morcosan Emma és elsétált mellettem. Scott is felpattant helyéről, de vállamra tette kezét.
- Aztán nehogy te legyél kiakadva, ha még is történik valami köztetek! – ez volt a nagy bíztató mondata. Ha a felét tudnád annak, ami köztünk történik, már régen a hülye vigyorával találnám szembe magam.
Megbeszéltük Hayley-vel, hogy fizikai vonzalom igenis van köztünk és annak engedni is fogunk, se semmi több! Mi értelme lenne? Hisz mindent csak tönkre tenne, és amúgy is minek beszélünk állandóan erről, mikor úgyse vagyok szerelmes és ő se! Benyitottam a szobájába, hogy megnézzem ugyanúgy alszik-e, de megnyugodtam, hogy nem ébredt fel. Ugyanúgy aludt, ahogy hagytam, édesen szuszogott, összehúzva magát. Felhúztam hátára a lepedőt, de előtte ujjaimmal végig simítottam hegein. Szörnyű volt, de még sem tudtam másképp nézni rá. Nem csúfított semmit rajta, főleg akkor jöttem erre rá, mikor betakarva őt az arcára pillantottam. Eufórikus érzések kezdtek bombázni végig nézve arca minden egyes kis pontján. Szeretem-e? Lehet. Szerethetem-e? Soha.