Bűvölet 3. - egy új kezdet?

Szisztok!
Ez egy kicsit rövidebb lett, mint az előző(ek), de próbálok belehúzni, csak most éppen ennyire volt energiám. Remélem azért tetszeni fog :)

Köpni-nyelni nem tudtam, a hirtelen nekem szegezett kérdés tabu volt. Elfelejtettem megkérdezni Jacobot, hogy mit csináljak, az ilyen váratlan kérdésekkel.

Bella arany szemeit az enyémbe fúrta, én viszont csak megköszörültem torkomat.

- Gondolatolvasó vagyok – legszívesebben megütöttem volna magamat, de ez volt a legelső dolog, ami az eszembe jutott.

- Nem lepődtem meg – motyogta orra alatt, mire az összes levegő a tüdőmbe szorult. – Valahogy úgy nézel ki.

- Micsoda? – mosolyogni kezdtem rajta, mire az ő angyali arcára is halvány mosoly ült.

- Nem tudom. Valahogy sejtettem.

Megrántotta vállát, számára ez nem jelentett annyit, mint nekem. Sejtette, vagyis biztos, hogy valamire emlékszik az előző életéből. Száz év telt el, lehetetlen, hogy semmi sem rémlik neki.

-Az én fejemben nem tudsz igaz? – önelégült mosolyt villantott felém, én pedig csak pislogni tudtam.

-Honnan…?

- Elmondom, de nem itt - csak pislogni tudtam rajta, de egy pillanatra sem akartam levenni a szememet róla.

Oda szökdécselt elém, majd mosolyogva elsuhant mellettem. Olyan közel jött hozzám, hogy az orromba kúszott a jellegzetes levendula és frézia keveréke, amit már száz éve nem éreztem. Olyan váratlanul éledt fel bennem a vámpír és egyben a férfi részem is, hogy zihálni kezdtem.

Mikor Bella ember volt, és ritka pillanatok egyike volt, hogy háttérbe tudtam szorítani lényemnek szörnyeteg részét, és csak Rá figyeltem. Próbáltam az emberi ösztöneimre hagyatkozni és minden mást hátra hagyni. Nem sokszor, de sikerült, és olyan érzések kezdtek kavarodni bennem, amit még soha nem éreztem. Vámpírként ezerszeresebben éreztem Bella illatát és ez felélesztette bennem a férfit is. Annyira bízott bennem, pedig sokszor nem volt tisztába vele, hogy csak pár pillanatot múlott, hogy éppen nem került az életébe, amiért velem találkozott. Hiszen Bella gyönyörű volt, főleg számomra, vámpírként pedig minden érzés még erősebben hat. A férfi részem mindenestül kívánta Bellát, azt akartam, hogy úgy is összetartozzunk, de tudtam, hogy ez lehetetlen.

A különleges eszenciája még mindig ugyanolyan erővel hatott rám, mint régen. Ráadásul már száz éve nem éreztem ezt, így fejbe csapóan váratlanul jött ez. A különbség most más volt. Nem éreztem a vére iránt ellenállhatatlan vágyat, de más után annál inkább kívánkoztam.

Megdöbbentem, miután rájöttem, hogy mi ez az érzés. Mérhetetlen erővel kezdtem el vágyni rá. Nem voltam biztos benne, hogy egyetlen érintéssel megelégednék és szunnyadna bennem ez a feltörekvő kéj.

- Edward? Nem jössz?

- Lenne hozzád két kérdésem is, mielőtt bárhova is megyünk – fordultam felé egy mély sóhaj után.

- Oké – óvatos pillantással jutalmazott, majd neki dőlt az egyik fatörzsnek.

- Először is hová szeretnél menni? Másodszor pedig Jacobtól kértél engedélyt?

Szúrósan pillantott rám a második kérdésem miatt, majd elém suhant. Nyelnem kellett, olyan közel volt hozzám. Ajkai csak pár centire voltak tőlem, szemeit az enyémbe fúrta, és mosolyra húzta száját.

- Miért kérdezed ezt tőlem?

- Jacob… - megköszörültem torkomat, majd gyorsan hátrébb léptem, mielőtt még átkaroltam volna vékony derekát. – Nem örülne, ha velem lennél.

- Nem tilthatja meg nekem, hogy elmenjek vadászni – úgy nézett ki, mint egy fiatal kamasz, aki élvezi a tilosban járást.

Sóhajtva követtem őt, folyamatosan kémlelve az erdőt, nehogy összefussunk valakivel is. Éreztem, hogy ebből még baj lesz.

Követtem őt, bár nem tudtam, hogy hová akar menni. Már jócskán elhagytuk a rezervátumot, így a farkasok nem jöhetnek utánunk, még is aggódtam. Féltem, hogy Bella ezért bajba kerül, miattam. Jacob világosan az értésemre adta, hogy nem akar Bella közelében látni. Megértettem, és jogosnak tartottam, de nem tudja felfogni, hogy mit érzek Bella iránt.

Elismertem, Bella majdnem olyan gyors volt, mint én. Már arra se foghattam, hogy újszülött, már régen túl lépte azt az időszakát. Mindenre kíváncsi voltam, ami vele kapcsolatos, és reméltem, hogy kapok is tőle pár választ.

Szörnyű volt, ami Bellával történt. És mindez miattam. Itt kellett volna maradnom vele, sosem szabadott volna elhagynom Őt. Akkor most nem vámpírként futna mellettem. Bár ki tudja… már nem tudtam dönteni helyes és helytelen között. Annyira felkavart ez a találkozás, hogy összezavarodva, csak hagytam, hadd történjenek maguktól a dolgok. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy Bella itt van tőlem egy karnyújtásnyira, még sem lehetünk úgy, mint régen. Nem emlékszik rám, és ezt is akartam, de nem így. Meg kellett volna találnia a boldogságot, egy ember mellett. De a sors úgy hozta, hogy örökre vámpírnak kell maradnia, és egy olyan személy mellett fogja megtalálni a boldogságot, aki mindent megadhat neki.

Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy most már én is lehetek az a személy, de így elég kicsi az esélye.

Kitágult szemekkel meredtem körbe, mikor egyszer csak megállt. A rétünkön voltunk, azon a helyen, ahol elkezdődött bonyolult kapcsolatunk. Ahol bevallottam neki, hogy mennyire fontossá vált számomra. Bár akkor már mindegy volt teljesen, visszavonhatatlanul beleszerettem és ezzel ő is így volt.

-Pár éve találtam meg ezt a helyet. Vonzott és ez lett az én kis titkos helyem – felém fordult miután perceken át csak hallgattam őt. Képtelen voltam bármit mondani, megrohamoztak az emlékek.

- Honnan tudod, hogy nem tudok olvasni a fejedben? – kérdeztem halkan, és leültem elé a rét közepére.

- Na jó – élvezte, hogy ennyire bosszant engem ez a tudat. Nem mintha régen nem használta volna ki ezt az adottságát. – Jacob elárulta, hogy mi a képességed. És mivel már többször próbáltam veled kommunikálni, ezért rájöttem, hogy nyilván valamiért az én fejem tabu – egyszerű válasz volt, én pedig csalódott lettem. Valami mást vártam. De el kellet könyvelnem magamban, hogy Bella tényleg nem emlékszik semmire.

- Jól gondolod. A te fejed titkos számomra.

- Ennek én mérhetetlenül örülök – csilingelően felkacagott, én pedig csak élveztem a régi hangot, ami ugyanolyan erővel hatott rám, mint régen. – Bosszantó lehet a családodnak is, hogy mindig ügyelniük kell, mire gondolnak.

- Azért nem kell őket félteni – mormoltam halkan.

- Szóval? – felkaptam fejemet kíváncsi hangjára, és nem tudtam betelni a látvánnyal. Annyira szép volt. Voltak alkalmak, amikor megengedtem magamnak, hogy az önző felem elkezdjen ábrándozni. De minden képzeletemet felülmúlta, amit láttam. – Clara mondta, hogy visszatértetek. Egyszer már jártatok itt?

- Igen. Már sok évvel ezelőtt – megint egy olyan kínos kérdésbe ütköztem, amire nem tudok pontosan válaszolni. – Még Jacob nagyapja volt akkor a falkavezér.

- Oh – csalódott lett, engem pedig marni kezdett a bűntudat, hogy hazudnom kell neki. – Kár. Pedig reméltem, hogy ismertél. Mármint, mindegyikőtök, amikor megláttalak titeket, annyira… ismerősök voltatok, azt hittem volt valami közünk egymáshoz, amikor még ember voltam – nyeltem egyet, és majdnem kiszaladt a számon, hogy valójában milyen sok közünk volt egymáshoz.

- Úgy néztél ránk, mintha még nem láttál volna vámpírt – jobb ötlet volt, valami egészen más témába belekezdeni. Jobb, ha én faggatom őt és nem fordítva.

- Ez így van – bólintott elkomorulva, a homlokom pedig értetlenkedve összeráncolódott. – Erre a környékre nem is nagyon jönnek vámpírok, túl sok a vérfarkas. De amikor ritka alkalmakkor még is betéved egy-kettő, akkor Jacob nem engedi, hogy kimozduljak a házból. Nem tudom miért és nagyon idegesítő. Vámpír vagyok, ki akarna ártani nekem? – Bella ingerülten csattant fel, én viszont tudtam, hogy miért csinálja így Jacob.

Fél, hogy Victoria tér vissza egyszer. Annak beláthatatlan következményei lennének, ha az a nő hirtelen visszajönne és találkozna Bellával. Előbb kell megtalálnunk őt, minthogy Bellával találkozzon.

-Ezért is vagyok annyira feldobva! – folytatta Bella kizökkentve engem a gondolataimból. – Hiszen fajtársammal még nem találkoztam, vegával pedig még úgy se. Vártam már, hogy visszagyertek – mosolyogta.

- Tudtál rólunk?

- Igen. Jacob mesélte.

- Hogyan változtál át? – éreztem, hogy veszélyes vizekre evezek, de tudnom kellett, hogy milyen információkkal rendelkezik pontosan. Más különben nem tudhatom, miket mondhatok neki.

- Nem tudom – csalódottam megrázta a fejét, de nem rázta meg nagyon ez a tudat lelkileg. Vagy már beletörődött, hogy nem emlékszik semmire. – Jacob azt mondta, hogy éppen hozzá tartottam, amikor egy vámpír megtámadott. De semmire nem emlékszek. Mindent új lappal kezdtem. Jacob nem mondott semmit az emberi életemről, szerinte nekem kell rájönnöm. De, ha száz év alatt nem jött semmi emlék, akkor ezután se fog.

- Hogy viselted az első évet? – kérdeztem rá a legfontosabb dologra.

- Mikor felébredtem, nem tudtam, hogy mi történt. Már Jacobéknál voltam. Inkább a kétségbeeséssel voltak problémáim. Annyira össze voltam zavarodva, hogy elfutottam. A farkasok utánam jöttek én pedig azt hittem, hogy bántani akarnak. Sok időbe telt, amíg megértették velem, hogy nem rossz szándékkal követtek.

- És a vérszomjad?

- Kezeltem. Legalább is Jacob azt mondta, hogy ilyet még nem látott. Ő már akkor tudta, hogy egy újszülött teljesen más. Vérszomjasabb, és nehezen tudja kezelni az önuralmát. De nekem nem voltak ilyen problémáim. Már akkor eldöntöttem, hogy semmiképpen sem fogok embert ölni. Azt hiszem ezért is maradhattam a rezervátumba.

Megkönnyebbülés lett úrrá rajtam és csodálat. Tudtam, hogy Bella emberként sem volt olyan, mint a többi. De teljesen meglepődtem, hogy vámpírként sem élt át olyasmit, mint mi abban a korszakunkban.

A nap folyamán kifaggattam őt mindenről. Mit csinált az elmúlt évtizedekben, hogy alakult a kapcsolata az itteniekkel. Nem kérdeztem a régi életéről, hiszen semmi sem derengett neki. A meglepő ebben az volt, hogy nem is érdekelte, ami számomra egy kicsit fájó volt. Azt hittem, hogy talán valami majd beugrik neki rólam. Persze, sosem mondhattam volna el neki magamtól, hogy mi történt, ezért reménykedtem, hogy előbb-utóbb majd neki beugrik.

Nagyon hamar eltelt az idő, már be is sötétedett, amikor átrágtuk magunkat az ő életén. Mielőtt rákérdezhetett volna az enyémre, felpattantam, a telefonom rezgésére.

- Ideje mennünk. Már téged is biztosan keresnek.

- Még ne! – melegség töltött el, ahogy rémült tekintettel felpattant. – Ne haragudj, nem akarlak feltartani, csak…

- Csak? – mosolyogtam rajta, ahogy zavarba jött a kirohanása miatt. Hogy tudtam ezt az angyalt elhagyni? Még egy nélküle töltött óra is gyötrelmes volt.

- Eddig nem voltam társaságba a saját fajtámmal – fogadni mertem volna, ha még ember lenne, már régen elpirult volna. De már soha többé nem fogom élvezni a pirosságát az arcán, csupán szemeiből és arca játékából tudok olvasni.

- Gyere el hozzánk – tudtam, hogy hatalmas bajba keverem őt ezzel, de Jacob ostoba. Senkit nem foszthat meg ettől, főleg nem Bellát. Elképzelni se tudtam, hogy milyen szörnyű lehetett neki. Éveken át, csak az irritáló farkasok között lézengett. Nem csodálkoztam rajta, hogy kap az alkalmon, amikor olyanokkal találkozott, mint ő maga.

- Nem baj? – kérdezte vonakodva, de láttam rajta, hogy mennyire örül ennek a meghívásnak.

- Majd kimagyarázod valahogy – a kedvenc, csibészes mosolyomat felvillantottam neki, mire zavarában lehajtotta fejét.

- Rendben – döntötte el hirtelen és vágyakozva mosolyogni kezdett.

Reméltem, hogy Alice előre látta, hogy elindultunk hozzánk. Hülyeséget csináltam, még nem volt alkalmam figyelmeztetni őket: Bella elfelejtett mindent, beleértve minket is.

Gondolataimba mélyedtem, miközben hazafele mutattam Bellának az utat, bár nem tűnt nagyon elveszettnek. Nem tudtam betelni vele, végig őt néztem, amit ő is észrevett, és kellőképpen zavarba is jött.

-Hűha – motyogta, mikor megtorpantunk a ház előtt. Hallottam, hogy odabent a többiek izgatottan várják, hogy bemenjünk.

- Tetszik? – micsoda öngól!

- Igen – Bella hirtelen összeráncolta homlokát, majd szeme sarkából rám pillantott. – Olyan de javu-m lett. Jártam már itt? Olyan ismerős.

- Szerintem nem – nyelnem kellett egyet, hogy eléggé magabiztosan jelentsem ezt ki. – Max, ha egy vadászat alkalmával nem-e jártál erre – a gondolat, hogy már együtt mehetünk el vadászni furcsa érzéssel töltött el. Egyrészt megnyugtatóan, hiszen már nem eshet semmi baja. Amúgy is mindig kíváncsi volt arra, hogyan működik ez a vadászat dolog. Most már nem csak, hogy megnézheti, de maga is megtapasztalhatja. Másrészt viszont ettől akartam őt mindig is megóvni. Hogy soha ne legyen része ilyesmiben. De nagyon ellenem szólt a sors.

- Nem – rázta meg fejét kétkedve.

- Na, gyere – vigyorogva fogtam meg kezét, az elektromos szikrák pedig ismét pattogni kezdtek közöttünk. Boldog érzés töltött el, ahogy fogtam a kezét, de valamiért nem engedett tovább mennem.

- Biztos nem zavarok? – kérdezte kétségbeesett szemekkel, mire csak megforgattam szemeimet. Odabentről halk nevetés hallatszódott, ami engem is mulattatott.

- Biztos – pillantásomat az övébe fúrtam, mire lélegzete elakadt. Meggyőző képességem ismét sikert aratott, akárcsak anno és bólintva, hagyta, hogy magammal húzzam.

Akkor még nem tudtam, hogy mekkora lavinát indítottam el, ezzel a tettemmel. Valójában ez a találkozás, még csak a kezdet volt, és fogalmam sem volt róla, hogy micsoda meglepetéseket fog nekem tartani ez a visszaköltözés. Egyelőre bíztam a legjobbakban, és önző módon egyszerűen csak elvesztem a mámorban, amit okozott nekem a visszatérés. Ma délutánig, csak élőhalott voltam, önmagam árnyékaként éltem. De a mellettem lépdelő lány újra, már másodjára vakított el. A csillagjaim ismét fényesebben ragyogtak – hol ott eltűntek, nem láttam őket száz évig – és én ismét új reménnyel néztem a fénybe. 

írjatok nekem kritikát kérlek :((

Bűvölet 2. rész- Régmúlt

Percekbe telt, amíg felfogtam a látottakat. Egészen mostanáig Bella csak az emlékeimben élt csupán. De most – miután annyi időn keresztül, abban a hitben éltem, hogy meghalt – itt állt előttem. Legalább is, előbb-utóbb be kellett volna következnie a halálának, hiszen ez az emberek sorsa. Megszületnek és meghalnak. Csak nekünk vámpíroknak adatott meg az a szerencsétlenség, hogy örök időkre kárhozottként élünk a világban.

De mindez már nem számított. Bella előttem állt teljes életnagyságban, és egy évet sem öregedett, hol ott már száz esztendeje nem láttam Őt. Habár nem mondhattam azt, hogy hasonlított volna a régi önmagához. Ugyanazt a lány láttam, akibe anno beleszerettem, még is egy idegen nézett velem farkasszemet. A legrosszabb elképzelésem vált valóra.

Bella értetlen és kíváncsiságtól csillogó szemei áthatóan méricskéltek engem, majd pillantása a családomra esett. Még sem időzött annyit a tekintete rajtuk, mint rajtam. Minden porcikám égett a pillantásától, habár tudtam, hogy soha többé nem fog belőle olyan meleg sugározni, mint anno. Hideg, márványszobor szépséggel torpant meg tőlünk nem messze, csak fejét kapkodta közöttünk.

Mintha éveken át tartó fuldoklásból törtem volna ismét a felszínre, minden egyes sejtem életre kelt és egy személy érintéséért kiáltott. Azonban a három farkas, még mindig ott állt, szinte védelmezően alkottak egy kört Bella köré. Agyam felpezsdült és rengeteg gondolat tört ismét a fejembe, pedig én csak egy személy gondolataira voltam kíváncsi. De akár csak legutolsó találkozásunkkor, most is csendességre leltem.

- Bella? – suttogtam ismét halkan, miután perceken keresztül a két oldal csak meredt egymásra ellenségesen. Már legalább ezerféle módon elképzeltem, hogyan fogok tőle bocsánatot kérni, de válasza lesújtóan hatott rám.

- Igen. És te ki vagy?

Mindenki hangos nyögéssel adta tudtára döbbenetét, én viszont csak lehajtottam fejemet. Nem emlékszik rám.

- Cullen! – felkaptam fejemet az idegen hangra, majd a farkasokra néztem. Egy fiatal srác sétált ki a bozótból egyenesen a farkasok között szlalomozott, majd Bella mellé állt. – Bella, menj haza!

- De… - elmosolyodtam magam az azonnali ellenkezésre és kétségbeesett pillantása ránk esett. Úgy tűnik nem túlságosan szeretett volna engedelmeskedni, még is megtette. Düh lett úrrá rajtam, hogy rossz korcsok parancsolgatnak neki és irányítgatják Őt.

Az idegen srác végig követte tekintetével, ahogy Bella elveszik a sötét erdőben, majd pillantása visszaesett ránk. Carlisle megelégelte ezt a sok értetlenkedést és bíztatást várva tőlem előrébb lépett. Nem hallottam ellenséges gondolatot tőlük.

- Üdvözöllek! Én Carlisle Cul….

- Tudjuk, kik vagytok – vágott a szavába a fiú, én nekem pedig egyre ismerősebb volt. – Én Jason Black vagyok.

- Jacob Black fia? – kérdeztem élénken, mire a családom megdöbbenve néztek rám.

- Igen – bólintott.

- Mit keres nálatok Bella? – fakadt ki Alice, akinek eddig bírta az idegrendszere. Köztudott tény volt, hogy a világ minden táján érvényes a két faj közötti ellenségeskedés.

- Mindent megtudtok a maga idejében. De előbb – Jason rám nézett, majd elhúzta száját. – Apám beszélni akar veled.

- Nem mehetünk a rezervátumba – motyogtam.

- Ez már nem akadály – nevette el magát. – Bella miatt a szerződés már egy bizonyos része megváltozott.

Tele voltam kérdésekkel, és a hallottak és látottak szerint csak ők adhatnak nekem válaszokat. Gyors magyarázkodás után ott hagytam a családomat, és követtem a farkasokat, akik szépen elinaltak.

Nagyon hamar átértünk La Push-ba, tudtam, hogy ez már tényleg nem a mi területünk. Mindenhol farkas bűz terjengett, számomra valami szörnyű volt ezt elviselni, de a tudat, hogy minden kérdésemre kapok valami ésszerű magyarázatot, mindent leküzdött.

Ismeretlen helyekre követtem Jason-t, aki szintén vérfarkas volt. Tényleg a vérvonalban rejtőzik ez a furcsa gén. Eddigi létezésem során még sose éreztem magamban ekkora félelmet, mint most. Ez talán az idegen hely miatt lehet, ami tele van vámpír gyűlölő vérfarkasokkal, vagy talán amiatt, amit hallani fogok majd.

Az erdőn keresztül suhantunk át, majd egyszer csak a farkasok megálltak. Kérdőn pillantottam rájuk, de Jason figyelmeztetett.

„Menj”

Bólintottam, majd kimentem a bozót sűrűjéből, és egyenesen az apró piros ház felé vettem az irányt. Mélyet sóhajtottam, majd megéreztem Jacob Black szagát. Egy műhelyszerűségbe volt, épp autót szerelt.

Nem tudtam mit is kéne mondanom, de úgy tűnt nem is kell megszólalnom. A szél besüvített a nagy garázs ajtón keresztül, Jacob pedig megérezte jelenlétemet.

Ez a farkas dolog a legkülönlegesebb dolog a világon, amit eddig láttam. Jacob Black-nek, már rég halottnak kéne lennie, hacsak nem adta fel a farkas mivoltát. De már nem az a kamasz fiú volt, akire emlékeztem, hanem sokkal, de sokkal idősebb. Az ötvenes éveiben járhatott már, izmosabbnak, magabiztosabbnak tűnt. Arca bölcsességről árulkodott, és az évek is meglátszottak rajta.

 - Szóval tényleg visszajöttetek – szólalt meg, hozzá képest egész barátságos hangon. Sose kedvelt, anno főleg azért nem, mert nagyon is tetszett neki Bella.

- Forsk jó hely – motyogtam halkan, és egyre kényelmetlenebbül.

- Gondolom, válaszokat akarsz – pillantottam rá, és letette kezéből a csavart.

- Igen, nem ártana – mondtam feszengve. – Ez képtelenség! – feltört belőlem a harag, amit eddig magamba fojtottam. – Hogy lehet Bella vámpír?

- Neked kéne tudnod – türelmes volt, ami nagyon nem vallt rá, de az évek alatt nagyon sokat tanulhatott az élettől.

- Mi történt Jacob? – kérdeztem elkeseredve, majd beletúrtam hajamba és neki dőltem a falnak. Jacob kapkodás nélkül ült vissza a székre és egy rongyba megtörölte olajos kezét, miközben engem tüntetett ki figyelmével. Nem bízott bennem, a gondolatai ordítottak.

- Miután ott hagytad szegényt az erdőben, depresszióba esett – jól tudtam, hogy Jacob nem fog köntörfalazni és finomkodni. Kegyetlenül a szememre fogja hányni a tettem következményeit és teljes mértékben igaza lesz. – Eltelt jó pár hét, hónap, majd egyre jobb kapcsolatba lettünk. Időközben én farkassá változtam, és kiderült, hogy a vörös hajú nő vadászik rá.

- Victoria – szisszentem fel gyűlölködve és mérgemben a falba vertem. – Követtem őt, nagyon sokáig, de elvesztettem a nyomát. Fogalmam sem volt róla, hogy James-hez ennyire mély érzelmek fűzték – nem volt szükség, magyarázkodásra, Jacob feje mindenféle információval tele volt. Bella jól tájékoztatta – Ha tudtam volna, hogy szándékámban áll ide visszajönni, akkor… az Ő műve volt ez?

- Micsoda? – kérdezte Jacob halkan.

- Hogy Bella vámpír! – fakadtam ki.

- Várd ki a végét – Jacob gúnyosan vigyorogni kezdett rajtam, míg én már üvölteni tudtam volna a felgyülemlett méregtől. – Szóval, Laurent is megtalálta, de sikerült időben elintéznünk. Bella biztonságban volt. Legalább is ezt hittük, hiszen elég sokan voltunk már. Már nyár volt, mikor… a vörös újra feltűnt. Furcsa volt számunkra, hiszen hetekig nem is láttuk a nyomát. Kiderült, hogy miért… - hirtelen Jacob elkeseredett szemeit rám emelte, majd megmutatta nekem, mi történt azon a nyáron.

- Hogy sikerült? – kérdeztem Bellától vigyorogva, aki felszabadultan nevetett, hogy vége az érettséginek.

- Azt hiszem elég jól – válaszolta, és rám emelte barna szemeit. Nem csillogott úgy, mint amikor együtt volt azzal a féreggel, de már sokkal jobban, mint pár hónappal ezelőtt.

- Biztos klassz voltál, ne aggódj – böktem meg őt nevetve. A parton sétáltunk, már más dolgunk nem igen volt. Vámpírok, már alig tűnnek fel, mintha nem mernének ide merészkedni. Természetesen nagyon jól teszik.

- Jacob! – döbbenten pördültem meg Seth kétségbeesett hangját meghallva. Zihált, mikor végre odaértünk hozzánk, felfogni se volt időm, mit kezdett el hadarni. – Gyorsan! Mennünk kell! Egy csapat vámpír tart erre! Sokan vannak Jacob! – Seth nagyon ijedt volt. Halálra vállt arccal meredtem Bellára, aki tudta, hogy ennek biztos köze van Victoriához.

- Az a rühes szuka! – kiáltottam, majd kézen fogtam Bellát, aki sápadva akart összeesni és magam után vonszoltam. – Egyedül nem képes minket legyőzni, így fogja magát és csapatot gyárt magának! Undorító!

- Jake vagyunk elegen? – Seth-tel, már kezdtünk tervezni, hogyan kéne legyőzni a vámpírokat, mikor egyszer csak Bella felsikoltott.

- Nem! Nem mehettek oda!

- Bella – megállítottam, és a vállánál fogva kényszerítettem, hogy nézzen rám. – Ha ezek a vámpírok beteszik a lábukat akár a rezervátumba, vagy Forkba, akkor elszabadul a pokol!

- Jake, nem vagytok elég erősek, ők…

- Bella, téged akarnak! – kiáltottam magamból kikelve.

- Haza kell mennem, a szagom egyenesen Charlie házához vezeti őket!

-Mi történt utána? – kérdeztem, miután agya elhomályosult és visszatért a jelenbe.

- Nem értünk oda időben – motyogta szomorúan. – Bellának igaza volt. Körbe néztünk, de a környéken nem volt vámpír. Sam üzent nekem és Seth-nek, hogy menjünk vissza a rezervátumba, mert a vámpírok ott vannak. Ott hagytuk Bellát abban a tudatban, hogy biztonságban van.

- De nem így volt igaz? – sziszegtem dühösen.

- De – ártatlanul pillantott rám. – A környéken nem is volt vámpír. Már akkor nem.

- Ezt hogy érted?

- Charlie-t megölte az a szuka, sőt még üzenetet is hagyott neki. Bella öntudatlan állapotba ült kocsiba, hogy átjöjjön a rezervátumba. Útközben, azonban Victoria megtámadta. Balesetet szenvedett és nem elég, hogy átváltozott mindent elfelejtett. Egy emlékfoszlánya sincs. Mintha csak üres oldallal kezdte volna az életét.

- Istenem – leheltem magam elé, és Jacob fájdalmas tekintetével találtam szembe magam.

- Megtaláltuk és a vénekkel megbeszéltük, hadd maradjon itt. Hiszen az apja meghalt, én pedig nem voltam képes elengedni őt. Hiszen, még is csak vámpír volt.

- És a vámpírok? Mi lett velük? – kérdeztem legalább egy kis jóban reménykedve.

- Sikerült őket legyőznünk, hiszen a létezésünkről se tudtak. Victoria viszont még mindig szabadon mászkál.

- Megakarom őt ölni – közöltem szárazon, de Jacob csak elnevette magát.

- Öcsi, nem te vagy az egyetlen, aki ezt a fejébe vette. De már évek óta nem jött ide vissza. Van egy olyan érzésünk, hogy Bellát akarja, bár nem tudjuk miért. Bella még nem találkozott hozzá hasonlóval.

- Mármint vegetáriánus vámpírral?

- Nem. Vámpírral – Jacob válasza meglepett és dühített egyszerre.

- De Jacob, ez természetellenes! – felcsattantam, egyszerűen már ennyi információt nehéz volt feldolgoznom. – Bella vámpír, semmi keresnivalója a farkasok között.

- Tévedsz Cullen! – Jacob végre forytogni kezdett a dühtől, már nagyon nagyon régen nem láttam rajta ilyen gyilkos indulatot. Azt gondoltam, hogy még mindig érez valamit iránta -  az agya, akár egy nyitott könyv, könnyen rájöhettem, ahogy régen ránézett – de már másképp viselkedik vele. – Bellának mi vagyunk a családja. Már száz éve velünk él!

- De ez nem normális! Szüksége van rá, hogy hozzá hasonlóakkal ismerkedjen meg!

- Akkor keresek neki egy családot, de az semmiképp sem a tiéd lesz – morrant föl, de felettébb higgadt maradt.

- Jacob, tudom, hogy… minden az én hibám. De…

- Nem akarom, hogy ismét a közelébe férkőzz! Örülök neki, hogy elfelejtett téged, végleg – szúrós szemeit rám emelte, ami szinte lyukat égetett a mellkasomba. – Hónapokig küzdöttem azért, hogy kicsit jobb legyen neki. De annyira ragaszkodott hozzád! Nem akarok mindent előröl kezdeni ismét.

- És mi van, ha visszatérnek az emlékei? Most, hogy visszajöttünk, elég nagy kockázat volt ez….

- Pont ezért ne bonyolódjatok egy sziánál többe – dühített Jacob, de megértettem őt teljes mértékbe. Úgy viselkedett akár egy apuka, aki félti a lányát tőlem. És persze jogosan.

Éreztem, hogy rezegni kezd a mobilom, nyilván Alice, hogy siessek hazafele. Már estefele járt az idő, épp elég volt ennyi feszültség mára.

-Te tényleg arra kérsz, hogy tartsam távol magam Bellától? – kérdeztem halkan, mire kimérten bólintott. – Mintha egy fuldoklóra rálöknél egy tonnás sziklát – motyogtam mérgesen. Mi jogon akar eltávolítani Bella közeléből? Rendben, próbálom megérteni, hogy Ő csak védeni akarja Bellát, de nekem… szükségem van rá.

- És a szerződés? – szólaltam meg újból. Jó lett volna, ha tisztázzuk, most a két fél hogyan van egymással.

- A szerződés ismét él.

- Te vagy a falkavezér?

- Nem. Már a fiam, te tekintve, hogy az előző falkámból szinte már mindenki felhagyott az átváltozással, így rám hallgat a fiatalabb nemzedék.

- Jake – mindketten felkaptuk a fejünket egy lágy, ismerős hangra. – Zavarok?

- Nem – mondtuk feltűnően gyorsan. Bella halvány mosollyal az arcán bentebb sétált, majd megállt előttem. Szótlanul hagytam rajta szemeimet, elveszve egymás tekintetébe, elfelejtettem, hogy hol is vagyok most.

- Edward Cullen – Jacob gondolatai üvöltöttek felém, de udvariatlan nem lehettem. És képtelen lettem volna úgy elmenni innen, hogy nem érinthetem meg.

- Izabella Swan – elfogadta a felé nyújtott kezet. Bőrünk érintkezve egymással szikrázni kezdett, mire Bella meglepődve elrántotta kezét.  – De csak Bella – motyogta.

Majdnem elnevettem magam a helyzet abszurdságán. Ő akar engem kioktatni a dolgairól? Többet tudok, mint Ő.

-Majd találkozunk Jacob – mondtam hirtelen, mire bólintott. – Szia, Bella – cinikus mosollyal az arcomon köszöntem el tőle. Ő értetlenül állt ott, míg Jacob viszont nevetni kezdett rajtam.

Sóhajtva lépdeltem el a háztól, egyenesen az erdő fele. Egyelőre semmit nem tudtam elhelyezni magamban, idő kellett hozzá, hogy minden felfogjak és helyre rakjak.

-Edward? – elakadó lélegzettel torpantam meg, pedig már a határig futottam.

- Miért jöttél utánam? – elég udvariatlan voltam vele, de képtelen voltam visszafogni magam. Annyira kétségbeesett voltam. Minden egyes sejtem érte kiáltott, de tudtam, hogy nem tehetek semmit.

- Én csak… megakartam kérdezni, honnan ismersz?

- Én? – látványosan meglepődtem, és alig tudtam rendezni arcvonásomat.

- Tudtad a nevemet, és úgy szólítottál meg, mintha meglepődtél volna azon, hogy látsz. Ismertél régen?

Erre találj ki valamit, Edward Cullen!

Sziasztok!

Nos a gépem visszatért hozzám (szerencsére) így újult erővel tudom végre a fejezetet elkezdeni. Nem ígérek semmit de talán estére sikerül végeznem vele :)
Nagyon köszönöm azoknak, akik írtam nekem az első fejezethez. Tényleg nagyon meghatódtam, amikor az első dolgom volt feljönni a blogerre és ilyen sok kritikát kaptam. Nagyon köszönöm nektek :) Annyira hálás vagyok és annyira jól esett, próbálok sietni a fejezettel, amennyire csak lehet :)
Tegnap nagyot csalódtam egy barátnak hitt személyben, de azért remélem a kedvem nem fog megmutatkozni a fejezeten :)
Addig is, amíg nem kerül fel a friss élvezzétek a szép időt, erre vártunk már hónapok óta :)) Menjetek strandolni, napozzatok, vagy ha nincs túl nagy kedv kimozdulni, vagy esetleg keret nincs a drága fürdőkre, akkor nyugodtan engedjétek fel az otthoni kis gyerekmedencét tele vízzel és pancsoljatok abba :) Klassz élmény a pici medencébe matraccal belefeküdni, locsolni magadat, és közbe napozol :) Javaslat: hallgass zenét vagy hívd át az egyik barátod beszélgetni :)
Puszi nektek és ha sikerül, akkor még ma felkerül a fejezet :)
UI: láttam egy trailert, a Breaking Dawn part 2-ről, amibe már sokkal több mindent lehet megtudni. Nos, én nekem tetszett bár nagyon látszik hogy a 4 filmet, négy különböző ember forgatta :) Szerintem, ha már az utolsó két film ennyire ütős volt, akkor az első kettőnek is annak kellett volna lennie :) A tendencia megvan, egyre jobb, de nekem annyira nem adja, hogy a rendezők így váltakoztak. Mi lett volna, ha aki az első részt forgatja, az forgatja a többit is? Hát azt a verziót is megnéztem volna, hogy mit hoznak ki belőle így :) (személyes vélemény :D )

Bűvölet 1. fejezet. -Újra találkozás

Bárcsak ember lehetnék… Olyan sokszor kívántam ezt magamban, hogy már magam sem tudom hányszor fohászkodtam. Magam sem tudom mihez vagy kihez. Talán a Sorshoz, Istenhez… az Ördögnek, hogy büntetést szabjon rám, és tegyen valamit a szenvedésem ellen. De imáim nem hallgattak meg.

Száz év telt el, hogy létezésem értelmét ott hagytam abban az erdőben. Abban a pillanatban, hogy a szemébe néztem, úgy éreztem minden összetört bennem, ami még megmaradt a pár napban. Már a születésnapi baleset után eldöntöttem mit szeretnék. Bellának semmilyen köze nem lehet az én életemhez. Teljesen más világ vagyunk, nem sodorhatom őt folytonos veszélybe, csak mert engem választ a normális élete helyett.

Minden erőmet összeszedve kétségbevontam minden egyes neki szánt szavamat és érzésemet. Barna írisze tükrözte lelki világát, ahogy agya lassan felfogta mondandómat, a lelke és a szíve pedig szilánkokra tört. Szeméből kihunyt a fény, ami éltetett engem. Abban a pillanatban, hogy benne minden elveszett, nekem is végem volt ott.

Nem tudtam, hogy mi az úti cél, hová megyünk. Meghalt bennem minden, elveszettnek tűntem és felemésztett a szerelmem hiánya. Az első pár hónap borzalmas volt. Megkértem Alice-t, hogy ne figyelje a jövőjét, de már olyannyira ráhangolódott, hogy a látomásai maguktól jöttek. Sokáig eltűnt Bella jövője, én pedig már azt gondoltam meghalt, de aztán Alice elmondtam hogy még él, csak éppen nem hoz döntéseket. Hogy ez nekem jó hír volt-e vagy sem? Nem tudtam eldönteni.

Hiába telt el száz gyötrelmes év, az iránti érzett érzéseim nem múltak el, maximum lassan csillapodni látszottak bennem. A szerelmem iránta nagyon mély volt és megtörhetetlen, de csak magamban, csendes magányomban hagytam magamat, hogy elvesszek ebben az érzésben. A családom nem tehettek mást, mint tűrtek. Tűrték, hogy órákig a semmibe meredjek a társaságukban, már meg se próbáltak tenni ellene. Hálás voltam nekik ezért, amiért nem róják a szememre tettemet.

Soha nem képzeltem volna, hogy létezik ekkora fájdalom. Szenvedés volt minden egyes nap, de tudtam, hogy helyesen döntöttem. Bella normális életet élt, egyetemre járt, hozzá ment egy rendes emberhez. Mérhetetlen kín és gyötrő, gyilkolni vágyó féltékenység kerített mindig hatalmába erre a gondolatra. De meg kellett barátkoznom vele. Én döntöttem így, viselnem kellett a következményeit. Hiszen ezt akartam nem?

És most itt vagyok, ahol, minden elkezdődött. Alice tudta, ahogy Jasper is, hogy bizonyára nem állok készen még erre. A száz év nekem csak egy napnak tűnt. De még is a családom arra szavazott, hogy visszatérjünk Forksba. Kevés olyan jó hely van a világon, ahol ilyen keveset süt a nap, mint ebbe a kisvárosba.

Már percek óta leszobroztam a régi, elhagyatott ház előtt, ami egy kis felújításra szorult. Még is majd eltelt azért jó pár év. Megrohamoztak az emlékek, mellbevágóan csapott meg a vele járó rengeteg érzés is.

- Hűha – álmélkodott nagy csokoládé barna szemeivel a házon. A nap, amikor végre hivatalosan is bemutathatom a családomnak szerelmemet, aki egy ember.

- Tetszik? – mosolyognom kellett megdöbbenésén, de nem hagyhatta ki a szellemes visszavágást.

- Hát… egészen csinos, a maga módján – óvatosan persze, de játékosan meghúztam lófarkát. Örültem neki, hogy egy kicsit felengedett izgulásából, bár jelenleg én is épp olyan ideges voltam, mint Ő. Bár ismertem a családom álláspontját rám és Bellára vonatkozóan, féltem ettől az első bemutatástól. Olyan, hivatalosnak tűnt. És az is volt. Végre egy olyan valami a kapcsolatunkban, ami már egészen normálisnak mondható.

- Felkészültél? – kérdeztem, már a bejáratnál. Éreztem mennyire izgul, szíve nagyon hevesen vért, de tudtam, hogy nem a félelem miatt és ezért rendkívül hálás voltam a Sorsnak. Bella agya teljesen másképp működött, mint a többi emberé. Egyáltalán nem a családom fajtáját tartotta az elsődleges szempontnak.

Fanyarul elmosolyodtam magam, milyen régen is volt, és még mindig kristálytisztán emlékszek, milyen görcsösen szorította a kezem. De elképzelésemet felülmúlta a nap. A bemutatkozás hamar lezajlott. És nem történt semmi baj. Tudtam, Bellának feltűnt, hogy Rosalie és Emmett nem tartózkodtak a házban. Nem akartam őt szomorúnak látni, ezért mindent elkövettem, hogy ne érezze magát feszélyezve.

Nem sokáig élvezhettem ki a felszabadult napokat. Már jött is a baj. James és a másik kettő beletenyerelt a képzelt kis boldog világomba. Majdnem én magam vettem el az életét, de megmentettem végül. Még sem voltam maradéktalanul elégedett. Örültem, mert James halott, de ha eszembe jutott, hogyan került a kórházba, akkor a rosszul lét kerülgetett. Ha nem találkozott volna velem… A kórházban hosszú vita sorozat után, maradásra bírtuk egymást. Ő engem, én pedig őt. Nem ment el az anyjával Floridába, pedig az lett volna élete legjobb döntése. Én pedig nem menekültem el a tetteim súlya alól, pedig már akkor el kellett volna. Még sem bántam meg, hogy vele maradtam, az első és egyben utolsó nyarunk fantasztikusan telt. Sose voltam még ennyire boldog, mint akkor.

Mihelyst a sulinak vége lett, és ő is rendbe jött testileg és lelkileg újult erővel vágott bele a veszélyes dolgokba. Rettegtem a pillanattól, amikor a házban még sem tudja tartani magát egy családtagom, hisz ember még sose került ennyire közel hozzánk. De félelmem alaptalannak bizonyult. Jasper ahogy csak tudta elkerülte, ezért pedig mérhetetlenül hálás voltam neki. Rosalie is kerülte a vele való érintkezést, bár csak az unszimpátia miatt. Tudtam mi az alapvető problémája, amiért nem hibáztathattam, de elfogadni nem tudtam a viselkedését. Megbántotta ezzel Bellát, amivel engem is bántott.

De az apró kellemetlenségektől eltekintve nagyon jól telt a nyár. Bellával sose volt még jobb a viszonyunk, mint akkor. Minden időnket, ami csak megengedett volt – vadászat, napfény – együtt töltöttük. Javarészt, még mindig Bella kérdezgetett és nekem mindig volt, mit mesélnem neki. Sosem untuk meg egymást, élveztük egymás társaságát, miközben már szétszakíthatatlanul egymáshoz tartoztunk. Ismertük a másikat, és ez volt a legfontosabb.

- Melyiket választanád? A kedvenc kocsidat, vagy engem? – megforgattam szemeimet a hülye kérdés hallatára, majd tovább majszolta vigyorogva a rántottát. Esme felkuncogott mellettünk a kérdésre, jól szórakozott rajtunk.

- Ez hülye kérdés volt.

- Köszönöm – angyalian elmosolyodta magát, mire ördögi vigyorral az arcomon folytattam.

- A kocsim a legdrágább kincsem!

- Bunkó – összehúzta szemét, én pedig csak nevettem rajta. – Azt hittem én vagyok az életed, kétségbe vonod?

- Várj, hadd gondolkozzak! – mosolyognom kellett felháborodott arcát látva, majd elé suhantam és magam felé fordítva őt átkaroltam derekát. – Természetesen, téged semmi és senki nem múl felül. Te vagy a létezésem értelme, és ezt sose vond kétségbe.

- Akkor jó – lesütötte szemeit, mikor végig simítottam kipirult arcán. Mennyire szerettem, amikor zavarba hoztam őt.

Ő jelentette nekem a Világot, és én még is elhagytam. Minden megszerzett bizalmat, amit adott nekem, egy pillanat alatt porrá zúztam. Csak mert azt tettem, amit helyesnek véltem. De mára már összemosódott a helyes és helytelen. Ekkora űrrel a mellkasában senki nem tud dönteni a két véglet közül.

Összeszorítottam fogsoromat, ahogy fájdalmam és dühömben legszívesebben ordítani támadt volna kedvem. A szemem előtt lepörgött a születésnapi incidens, és ami utána következett.

- Edward, ne! – lépett mellém könyörögően Alice, de elfordítottam fejemet.

- Már döntöttem – morogtam lehajtott fejjel.

- Ez csak egy kis baleset volt, és…

- Egy baleset, ami legközelebb az életébe kerülhet! – fakadtam ki sötét szemekkel, mire megrezzenve hátrébb lépett. Egész testében remegett húgom az elfojtott sírástól. Nem gondolhattam most rá, vagy Esme-re, vagy Jazz-re, és legutolsó sorban magamra. Most csak egy személy számított.

- Miről beszéltek? – lépett oda Jasper még mindig mérhetetlen nagy bűntudattal. Sikerült beszélnem vele, de ezúttal csak a feleségét akarta megvédeni tőlem. Ironikus, hogy nem sokkal ezelőtt, ő támadta meg az én szerelmemet. De nem hibáztathattam emiatt. Az vagyunk, amik.

- Edward el akarja hagyni Bellát, és elköltözünk – nem néztem szúrósan Alice-re, pedig minden vágyam ez volt.

Esme döbbenten kapta rám a fejét, majd a szemembe nézett.

- Nem tudunk lebeszélni róla igaz? – kérdezte szomorúan, mire megráztam fejemet. Bólintott, majd bágyadtan, a döntésemen töprengve bement a házba, hogy feltakarítsa a romot, amit hagytunk.

- Edward…

- Jasper, nem! Nem a te hibád. Csak rádöbbentettél, hogy mennyire különbözünk.

- Csak elmenekülsz a problémák elől – mordult fel Emmett, aki kivételesen nem vigyorgott. Felfogta, hogy elég komoly dolog történt, de persze még mindig azon kattogott, hogy nem történt semmi súlyosabb. – Ezzel mit oldasz meg?

- Ő ember – szisszentem fel gyűlölködve. Soha nem voltam még ennyire mérges a saját sorsomra, amiért így alakult. Én miért nem lehettem az? – El fog felejteni, és tovább folytatja az emberi életét, úgy, ahogy eddig is kellett volna. – mindegyik testvérem megriadt a viselkedésem miatt, egyedül talán Jasper nem, aki érezte mindezt, ami bennem folyt.

- Speciel ezzel semmit nem oldasz meg – meglepődve néztem szőke nővéremre, aki ridegen nézett vissza rám, miután abba hagyta a körmei piszkálását. – Mi a garancia rá, hogy tényleg elfelejt? Nem arra kényszeríted, hogy egy átlagos srácot felejtsen el, egy szakítás után. A te esetedben egy nem mindennapi, különleges, vámpír fiút kell elfelednie. Ráadásul az öröklét nálatok még szó szerint is értendő volt. Ez teljesen más, mintha egy átlagos, idegesítő tinit szakítása után kaparná fel magát. Miből gondolod, hogy csak úgy elfelejt majd?

- Bíznom kell a legjobbakban – szűrtem fogaim között. El kell hitetnem Vele, hogy nélkülem lesz neki a legjobb. Kerül, amibe kerül.

Szaggatottan kezdtem venni a levegőt, tudomásom szerint a születésnapja estéjén tartózkodott itt utoljára. Miért lett volna olyan mazochista, hogy eljön ide?

-Edward? – felkaptam fejemet Alice aggódó hangjára, már csak én toporogtam a ház előtt. -  Bejössz?

- Igen – mondtam halkan, majd felkészülve a legrosszabbra, beléptem a házba. Esme, Rose és Alice teljesen erőbedobással takarították a házat, amin már alig látszott meg az elmúlt évtized pora. Emmett és Jasper segédkezett, hogy a bútorokat is a helyére rakják, bár ezt én kizártam a fejemből. Üveges szemmel meredtem a zongorámra, amit már évtizedek óta nem láttam. Fogalmam sincs, hogy elvittek anno, vagy nem, vagy Esme gondoskodott róla, hogy visszakerüljön ide, esetleg ne essen semmi baja.

A fájdalom minden egyes tagomba jelentkezett, majd kissé oldalra nézve felrémlett előttem az arca. Ott feküdt nem messze tőle, a karjából ömlött a vér és kikerekedett szemekkel meredt a hat, éhesen megcsillanó vámpír szemébe. Lehunytam szemeimet, majd bocsánatkérően nézve fivéreimre, felrohantam a régi szobámba. Illetve csak tettem volna, de a küszöbön megtorpantam.

Állkapcsom megfeszült, majd nagy sóhajjal benyitottam. Minden ugyanúgy volt, mint régen, vagy legalább is most már. Elég sok időt töltöttem el az udvaron, hogy Alice rendbe tegye a szobát. Fanyar mosollyal az arcomon néztem körbe, a fülembe csengett Bella mondata.

- Az akusztika kedvéért? – találgatott, én pedig kuncogva bólintottam. Felszabadult voltam, de szöget ütött mindig a fejemben a gondolat, hogy egyszer betelik nála a pohár. Nem vagyok ember, olyan életem van, ami számára felfoghatatlan. Kérdezett valamit, de csak tippeltem, hogy mit. Kinyögtem neki valamit, de tudta, hogy nem figyelek rá.

- Mi a baj?- tekintete átható volt, nem tudtam neki mást mondani, csak is az igazat.

- Azt sejtettem, hogy meg fogok könnyebbülni. Most, hogy mindent tudsz rólunk, nem kell többé titkolóznom előtted. De arra nem számítottam, hogy ennél többet is fogok érezni. Hogy tetszik nekem ez a dolog. Hogy… boldog leszek tőle! – vállat vontam hanyagul és örömtelien mosolyogni kezdtem.

- Ennek örülök – úgy láttam ő is kissé felengedett vallomásom után. – Még mindig azt várod, mikor rohanok el sikítozva, igaz? – nagyon jó megfigyelő volt, vagy csak már jól ismert. Csak bólintottam, hisz ez a veszély, mindig ott lebegett körülöttem és nem hagyott nyugton.

Nem félek tőled.

Nem félek…

Vajon ezt a testi épségére értette? Hogy megbízik az önuralmamban? Vagy rám is értette, hogy a bizalma olyan nagy volt felém, hogy tudja, soha nem bántanám meg. Mindkettőt rosszul gondolta.

-Edward? – komótosan visszafordultam az üvegablaktól az ajtó felé, majd kérdőn néztem Jazz-re.

- Alice kitalálta, hogy menjünk el játszani egyet. Lenne kedved velünk tartani?

Meglepődtem, az utóbbi jó pár évben kerültük az ilyenfajta emlékeket. Legutóbb akkor játszottunk baseballt, amikor még Bella is itt volt. Próbáltam rájönni, hogy Alice miért teszi ezt velem?

- Mire vagy kíváncsi? – kérdezte Jasper félredöntött fejjel, mire csak megvontam vállamat.

- Alice miért teszi ezt velem? – mormoltam a szokottnál jóval halkabban, bár már jó ideje, hogy a hangomat alig emeltem fel. Sőt, csoda volt, ha megszólaltam. – Ennyi emlék.. most, hogy itt vagyunk még élénkebben él bennem, és ez szörnyű – elkeseredetten felnyögtem, ő pedig megértően bólogatott.

- Érzem. De ha nem érezném, akkor is tudnám, hogy milyen pocsék érzés itt lenni. Ne hidd, hogy nekem jobb – felkaptam fejemet rá, ő pedig csak bólogatott. Már jó ideje, hogy a képességemet csak fikarcnyit használom. Olyannyira magamba zuhantam, hogy csak nagy ritka, amikor a gondolatok felém szállnak. Így kicsit hibáztattam magamat, nem vettem észre, hogy ez másnak ugyanolyan rossz. – Amikor utoljára itt voltunk, az én tettem volt az, ami miatt már évtizedek óta szenvedsz.

- A döntést én hoztam meg.

- Lehet, és mindig azt mondod, hogy én csak felnyitottam a szemedet. És, ha nem történt volna meg? Lehet, hogy most itt élne, velünk. Vámpírként.

- Pont ettől kíméltem meg Őt – szisszentem fel undorodva saját magamtól. Nem fogtam fel soha, hogy akarhatott olyanná válni, mint én.

- Fejezzétek már be! – robbant be Emmett komor arccal. Felsóhajtottam, már meg se próbáltam neki elmagyarázni, hogy legalább egy kis illedelem legyen benne. – Induljunk játszani! Kérlek, Edward, tudom, hogy nem vagy jól és semmi kedved hozzá, de szükségünk van rád! – mindketten döbbenten néztünk a komolytalan melák bátyámra, de folytatta a nem túl kíméletlen agymosást. – Mindenkinek hiányzik már Edward Cullen, és – bár nehéz bevallanom – de nekem is hiányzik a hülye öcsém! Az egész család nevében kérlek, hogy tedd túl magad Bellán jó? Szükségünk van rád, és nem lehetsz olyan önző, hogy semmibe veszel minket. Carlisle, és Esme nagyon féltenek, nagyon szeretnék, ha ugyanolyan lenne minden, mint régen. Én anya helyébe már régen adtam volna egy jó nagy büdös pofont, talán az észhez térített volna!

- Megpróbálhatod – megrándult szám az elfojtott mosolytól, mire Emmett hangosan hahotázni kezdett, majd hátba veregetett. Nyögtem egyet, majd megmozgattam lapockámat, azt hittem eltört valamim.

- Végre, kezdesz hasonlítani a régi énedre!

- Nehéz beismerni, de igaza van – pillantott rám Jasper, miután Emmett nevetve kiszaladt, hogy tájékoztassa a többieket a legapróbb fejleményről, miszerint végre mosolyogtam. – Pedig senki nem mondaná meg róla, hogy tud okos is lenni, ez a nagyra nőtt gyerek.

- Hát igen – én is meglepődtem magamon. Magamtól, és szívből mosolyogtam. Jól esett.

Igaza volt Em-nek. Elhanyagoltam a családomat, akik mindent megpróbáltak, hogy nekem jobb legyen. Úgy gondolták, nem tehetnek értem semmit, és remélve a legjobbakat visszahoztak ide. A terv bejött, fájdalmak árán, de az emlékek fejbe csaptak, és rájöttem, hogy ki kell lábalnom ebből. Örökre emlékezni fogok Bellára, és mindig szeretni fogom, de nem emészthetem miatta tovább magam. Mindig is lesz bennem egy űr, ami miatta van ott, a hiánya okozta fájdalom, de majd később enyhülni fog. Remélem.

Egy órával később, a családom és én, már a régi mezőn voltunk. Körülnézve csak a jelenre összepontosítottam, és nem hagytam, hogy elvesszek ismét a régi emlékekbe.

- Labda! – kikerekedett szemmel fordultam hátra, majd hangos kiáltással csapódtam a földbe.

- Emmett, te vad barom! – nyöszörögtem. – Kelj már fel rólam! – kiáltottam, de csak nevetett. A vámpírok bár nagy erővel rendelkeznek, Emmett súlya meghaladta a tudományomat. Mikor végre leszállt rólam, kínlódva szorítottam hasamat.

A család csak kuncogott rajtunk, majd Alice kiadta, hogy ki kivel lesz. A helyemre álltam, majd felhúzott szemöldökkel néztem Rosalie-re, aki engem mustrált. Nem értettem mi ez a kifejezéstelen arc, majd enyhe mosollyal az arcán elfordult. Megráztam fejemet, nem értettem miért bámult rám így.

-Kezdjük! – kiáltotta el magát Alice, majd az égre nézett, ami hangos dörgéssel adta tudtunkra a játék kezdetét.

Már jó ideje ment a játék, én pedig rég éreztem magam ilyen jól. Vagyis jobban voltam, kicsit elfeledkeztem a múltról. Csak a jelenben éltem, és vigyorogtam testvéreim civódásán. Esme oda meg vissza volt, hogy látott engem kicsit felszabadulni és végre nem a búskomorságot látta az arcomon.

Igaza volt Alice-nek. Jót tett, hogy visszajöttünk. Nem tudtam, hogy mekkora változás lesz még a döntés, hogy visszatértünk a kezdetekhez. És úgy tűnt, hogy ez már mindenre igaz lesz.

Alice hirtelen megdermedt és a labda kiesett a kezéből. Mindenki furcsállva lépett mellé. Erőt véve magamon, engedtem, hogy a képességem ismét működésbe lépjen. A családom gondolatai elárasztották fejemet, de más is társult hozzá.

Kitágult szemekkel néztem hátra, majd felhördülve futottam a családom elé. Már mindenki hallotta a közeledő mancsok hangját, de senki nem értette mit keresnek erre felé. Jasper felszisszent mellettem, gyűlölte őket, akárcsak Rosalie. Nem díjaztam ezt az ellenségeskedést, bár nekem sem voltak a szívem csücskei.

Carlisle megkérdezte tőlem, hogy mi szándékkal vannak itt, mire koncentrálni kezdtem.

„Cullenék..”

„Ismét itt….”

„Ebből baj lesz! Szóljatok Jacobnak!”

„Carla, maradj hátul”

„Mit csinálnak itt? Visszajöttek, de miért?”

Kiszakítottam magam a rengeteg hangból, és megráztam fejemet, hogy valamicskét kitisztuljon. Szörnyű volt ennyi hangot egyszerre hallani. Különleges kapcsolatban állnak egymással a vérfarkasok. Nagyon zavaró, de egyben elképesztő is.

- Nem hiszem, hogy bántanának – mormoltam halkan, mire Alice mosolyogva rám nézett. Örülök, hogy végre használod a képességed. Ez is egy olyan dolog volt, amit nem szerettem. Magától kezdett el fakulni a gondolatolvasás, de részben örültem is ennek. Nem csak azért, mert kényelmetlen, hanem mert mindig eszembe jutatta, hogy egy személy fejében soha nem tudtam olvasni.

- Nem bántunk titeket, kérlek, mutatkozzatok meg – lépett előrébb Carlisle, mire a farkasok. A három farkas kényelmetlenül, de végül kijöttek az erdő rejtekéből.

Mielőtt akármelyik megszólalhatott volna, lassan felemeltem fejemet és egy arany barna szempárral találtam szembe magam. Szám elnyílt a döbbenettől, majd rekedten megszólaltam.

-Bella?

ne haragudjatok, nem volt annyi időm befejezni, mint vártam. a gépemet szerelőhöz viszik, így sajnos esélyem sem lesz a bloggerre feljönni, de mihelyst sikerül a kritikákat moderálom és válaszolok rájuk :)) Puszi és írjatok nekem!