23. Fejezet

Sziasztok! Sajnálom a rengetek késésért, nem voltam jól és meg is látszik szerintem a fejezeten, de már muszáj volt valamit hoznom. Rossz érzés volt, hogy ennyire cserben hagytalak titeket, azért remélem tetszeni fog!
Hayley szemszög!

Hangosat sóhajtottam, és magamba szívtam a friss esti levegőt. Már egy ideje kint ülök a lépcsőn, és várom, hogy E.J. kijöjjön hozzám beszélni. Előbb beszél a többiekkel, hogy elmegyünk sétálni, ami persze puszta vadászat. Már régen voltunk mindketten, így ideje volt már, és legalább mindketten kiélvezzük a visszafogott indulatokat. Elfojtottam magamba egy kellemes sóhajt, amíg visszagondoltam a délutánra.

Nagyon megijedtem, amikor megláttam E.J.-t a szekrénynek támaszkodni. Egész testében remegett, és a levegőt kapkodta. Megrémültem, ha ennyire nem tud magán uralkodni, annak súlyos oka lehet. Minden megfordult a fejemben, de azt soha nem képzeltem volna, hogy indulatosságának oka én vagyok. Én váltottam ki belőle ezeket a mély dührohamokat, bár nem értettem, hogy miért. Bár nagyon jól tudtam, hogy a viselkedésem nagyon kiborító, nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással vagyok rá. Ha tudtam volna, hogy a felém irányuló kívánat miatt van ennyire kibukva, akkor már régen megcsókoltam volna, sőt…

Fogalma sincs, hogy mennyire kívánatos pasi, és hogy mennyire piszkos a fantáziám. Kár volt, hogy csak barátok vagyunk és nekem is vissza kellett fognom magam. Bár már nem mindig voltam benne biztos, hogy tényleg csak egy barát. Sokkal többet mondtam el neki, mint eddig bárkinek az életemben. Megbíztam benne és nem voltam nyugodt, ha nincs velem. Azt szerettem volna, ha minden percben megérint, ha megölelne, ha a biztonságot nyújtó karjaiba lehetnék… de ez csak vágyálom marad. Nem engedhetem meg magamnak, hiszen egy sokkal jobb lányt érdemel, mint én. Hogy lehetek, annyira naív, hogy azt hittem tetszem neki? Pedig nagyot tévedtem…. A szobában egyértelműen érzékeltette velem, hogy igenis többet érez irántam, mint barátság. De ezt nem engedhetem meg!

Őrülten élveztem, ami a szobában történt, hülye lenne az, aki nem élvezte volna! Az izmos teste, ahogy hozzám simult, a hideg karjai, amik öleltek, arról pedig már ne is beszéljünk, amikor ölét az enyémhez nyomta. Leghőbb vágyam volt, hogy a nadrág is lekerüljön róla, de sajnos – vagy talán hatalmas mázlira – megzavart minket E.J. telefona. Nem mondta el, hogy ki hívta el, csak kiviharzott a szobából, de sötét szemeit rám emelte, amik még mindig lángolóan néztek végig testemen.

- Várj meg kint az udvaron, ott találkozunk! – kiszaladt a szobából, én pedig a szobámba rohanva felkaptam magamra egy másik pólót, mivel a másikat szétszakította. Na, nem mintha bántam volna!
Emma és a többiek kaján vigyorával találtam szembe magamat, mire elmosolyodtam magam és kimentem a teraszra, hogy leüljek.


Hallottam E.J. csendes lépteit, majd halkan betette az ajtót.
- Bocs, Alice tud aztán beszélni! – mondta halkan, és leült mellém, majd felnézett az égre.
- Látott valamit? – kérdeztem magam elé nézve.

- Igen – sóhajtott, mire megrándult szám. Persze, hogy látta a nénikéje, hogy mi fog történni és megakadályozta, mielőtt tényleg megtettük volna. Nyilván volt oka, hogy nem akarta, és ez biztosan én vagyok. Látta, hogy köztünk semmi más nem lehet és nem szerette volna, ha az unokaöccse csalódik. Teljesen megértettem és rohadt szarul éreztem magam emiatt. Én nem adhatom meg azt, amit E.J. szeretne. El kell őt engednem, még ha nagyon nehéz is. – Közbe avatkozott, mielőtt szerinte butaságot csinálnánk.

- Biztos igaza van – motyogtam magam elé, mire felém kapta fejét.
- Igaza van? – lesütöttem szemeimet, és még a fejemet is elfordítottam, hogy ne lássa arcomon a szenvedést, miközben kimondtam a választ.
- Igen, igaza van.
- Nem tudlak megérteni – suttogta elkínzottan, majd felállt és ment pár lépést az erdő felé, majd felém fordult. – Te kezdeményeztél Hayley.
- Mert tudtam, hogy miért szenvedsz – mondtam csöndesen neki.
- Bár nem fog jól esni, de tudnod kell, hogy ezzel csak rontottál a dolgon – hangja keményen csengett, nem tudtam, hogy a vádja az nekem szól-e vagy magának.
- Ne haragudj!
- Rosszabb lett, mert tudom, hogy nem kaphatlak meg, és ezzel elrontottad azt a kevés magabiztosságot is, ami eddig volt bennem! – kezeit a tarkójára kulcsolta és idegesen járkálgatni kezdett. – Nem szerethetlek Hayley! – fakadt ki és nagyot ugrott ádámcsutkája.
- Tudom – leheltem és kezeimet összekulcsoltam, hogy ujjaimat összeszorítsam.
- Tudod te a frászt! – horkant fel, mire mérgesen felcsattantam.
- Tudom, hogy milyen helyzetben vagy, én is ebben vagyok! – felpattantam helyemről, és mérgesen néztem rá.
- Nem lehetsz ugyanabban, mint én – ellenkezett velem ismét. Felsóhajtott, mikor látta a szememben, hogy mennyire megbántott, majd lassan elém sétált. Felnéztem rá, bár rettegtem attól, hogy mit fog mondani. Szívem hevesebben kezdett dobogni, mikor megfogta kezemet. – Érzelmek kizárva.
- Semmi érzelem! – bólintottam mosolyogva. Még mindig jobb, mintha elküldene a halál khöm… szóval oda.
- Csak szex!
- Jó – vigyorogtam, amit viszonzott. Kuncogva karoltam át nyakát lábujjhegyre állva. – Csak szex – leheltem hideg ajkaira, majd megcsókoltam. Hevesen viszonozta és erősen átkarolta derekamat közelebb vonva magához.

- Indulhatunk gyerekek? – robbant ki a házból Amber hangosan kacagva, majd döbbenten megállt minket meglátva. Eltávolodtam E.J.-től és kérdőn néztem a lányra.
- Hova?
- Indulunk az éjszakába! – csapta össze tenyerét ördögi vigyorral Scott.
- Én meg pár haver – folytatta Emma szem forgatva, én meg elnevettem magam.
- Pontosítanál a célodon? – kérte tőle gyanakodva E.J., de azért mosolygott.
- Egy kis kutatást végeztem, mivel te basztál infókat mondani Raymonds-ról, így vettem a bátorságot, hogy használatba vegyem a netet és megtudtam egy-két dolgot.
- Kíváncsian várom – lesújtó pillantást lövellt felé, nekem pedig szám elé kellett raknom kezeimet, hogy ne nevessem el magam.
- Nos, nem is olyan kicsike, mint ahogy te leírtad – magyarázta Scott felpezsdülve. – Van egy tök jó szórakozóhely, a neve Zóna, ja és ezen kívül van kb. három olyan hely, ahova be tudnánk ülni billiárdozni meg csocsózni!
- Az alkohol olcsóságáról nem is kell említést tennünk – támaszkodott neki a kocsijának Tom kuncogva.
- Mindig a rohadt alkohol – csattant fel Scott és megrázta fejét. – Én nem is szoktam inni!
- Eleget – folytatta E.J. mosolyogva.
- Egy felest ittam legutóbb is! – háborodott fel, én pedig elnevettem magam. Ezt már nem lehet kibírni nevetés nélkül!
- Tényleg, kibírtad, hogy ne idd részegre magad már az első órában, kivártad a két órát! – motyogta Emma és mellém lépve rám kacsintott. Tudtam, vagyis gondoltam, hogy E.J.-vel beszéltek a vásárlás során, ezért is nem akarta, hogy velük menjek. Persze, szebben is közölhette volna velem, hogy csak beszélgetni akar vele, megértettem volna. Szúrós pillantást küldtem E.J. felé, aki megérezve, hogy figyelem felém kapta fejét, és kérdőn nézett rám.

- Indulhatnánk már igazán – nyafogta Amber, mire elhúztam szám. Nem volt egy szimpatikus egyén, de azért fent tartottuk a látszatot.
- Én nekem nincs kedvem hozzá – böktem ki, és egy hajtincsemet csavargattam, hogy ne nézzek szembe a gyilkoló tekintetekkel.
- Tudjuk, hogy neked máshoz van kedved – somolyogta Emma, majd hirtelen elvigyorodott. – De maradjatok csak itt!
- Miért ki marad még? – kérdezte meglepetten Amber, és nem esett le neki, hogy még is ki maradna még a házban, velem.
- De paraszt vagy E.J.! Mi elmegyünk bulizni és helyette te itt maradsz, hogy kielégítsd a vágyaidat? – Tom hangosan kelt ki magából, majd maga elé meredt. –Okos ötlet – motyogta, Amber pedig szúrós pillantással jutalmazta.
Ránéztem E.J.-re, akinek a szemében láttam minden egyes átkot, amit most a barátaira szórt.
- Indulnotok kellene – szűrte fogai között.
- Igaza van, menjünk! Mi van akkor, ha itt maradnak? – körmeit piszkálni kezdte türelmetlenül Amber, mire felhúztam szemöldökömet. Nem a gátlásosságáról híres úgy vélem.
- Igazából semmi, de hát most komolyan itt hagyjuk ezeket itt kamatyolni? – motyogta Scott lehajtott fejjel, engem pedig bűntudat fogott el. Persze E.J. még nem mondta, hogy itt marad, de azért titkon reménykedtem. Az említett felé fordultam és mosolyogva közöltem vele. Szerettem volna, ha inkább a barátaival megy el szórakozni. Nyilván itt is jól szórakozna, de nem akarom őt elszakítani a barátaitól, főleg nem hülye testiség miatt. Ha szerelmesek lennénk persze, más lenne a helyzet, de így…
- Menj velük. Addig is telefonálok egyet anyának – E.J. sokkal jobban felfigyelt erre, mint kellett volna. Szemei zavarodottan csillogtak, majd rásandított a barátaira.

- Maradok veled, úgy sincs kedvem most semmihez – lezseren megrántotta vállát, de tudtam, hogy mi a valóság az álcája mögött. Itt akar maradni velem, hogy elkövessünk egy nagy hibát. Miért teszi? Sokat mesélt már a családjáról és kétlem, hogy díjaznák, ha a fiúk csak úgy összefeküdne egy számukra ismeretlen lánnyal.
- Na, jó nem kell ez a duma! Hagyjuk, hogy itthon maradjatok kamatyolni, de aztán ti sem úszhatjátok meg! Nem fogunk mindig kettesben hagyni titeket – intett Scott mosolyogva. Egészen pozitív véleményem lett róla az utóbbi pár órában. Úgy néz ki, mint bármelyik mai tinédzser, de a felfogása teljesen más. Ha nem ismerném már valamennyire, azt mondanám, hogy egy idős lélek szállta meg fiatal testét.
- Félreértitek! – rázta meg fejét E.J., én pedig lehajtottam fejemet, hogy ne lássa kérdőn felhúzódó szemöldökömet. Tényleg félreértenék? Én voltam hülye, és már teljesen illetlen dolgok jártak a fejemben, miközben E.J.-nek tényleg csak nincs kedve ehhez? Nem értettem ezt most.
- Jó, hát persze – forgatta meg szemeit Emma mosolyogva, majd integetve kigurultak a feljáróról, és elmentek.
- Mikor fognak visszajönni? – próbáltam annyi közönyösséget ültetni hangomba, amennyi csak tőlem tellett.
- Náluk mindig más. Volt, amikor már egykor hazamentek, de van mikor akár reggelig is képesek elleni, nem tudni náluk – válaszolta, és éreztem hátamba fúródó tekintetét. – Miért kérdezed? – hangja nagyobb jókedvről árulkodott, szinte magam előtt láttam vigyorgó tekintetét.
- Csak, hogy lenne-e időnk elmenni vadászni – hangulata a válaszomra megcsappant, és kérdő tekintetével találtam szembe magam.
- Menjünk – bólintott komoran. Éreztem, hogy megbánthattam. Azt hiszi, játszok vele, pedig ez nem így van. Csupán annyira nem tudom, hogy mit csináljak. Elfordult tőlem, és be akart menni a házba, de kétségbeesett hangom megállította.
- Mi az?
- Sajnálom – szememmel a földet kezdtem bámulni, de tekintete égette a testemet.
- Mit sajnálsz Hayley? – kérdezte halkan. Hangja komor volt, szinte már érzelemmentes.
- Azt hiszem, kezded végre megérteni, hogy engem miért kerül mindenki – fancsali mosoly futott fel arcomon.
- Mert nem hagyod, hogy megismerjenek.
- Te ismersz, még sem tudsz kiigazodni rajtam, akkor még is mit várjak egy embertől?
- Lehet, egy ember még talán jobban megértené bonyolult észjárásodat, mint egy magamfajta – szinte köpte a szavakat, és csöpögött a gúnytól.
- Azt kétlem – mondtam halkan, és lassan felnéztem komor tekintetébe. – Nem akarom ezt.
- Micsodát? – vállát megrántotta, de egész testéből áradt a visszafojtott düh és feszültség.

- Nem akarlak megbántani – fakadtam ki keserű hangon. – Te nem hiszem, hogy olyan sokszor csalódtál volna eddig az életben, nem akarok én lenni az a személy, aki eddig a legjobban beléd rúgott.
- Ezt én is mondhatnám, bár jól tudom, hogy a te életed más volt, mint az enyém – vágott vissza keményen. A düh engem is kezdett maga alá vonni, és kezem is remegni kezdett. – Miből gondolod, hogy én teljes nyugodtággal tudnék úgy viselkedni veled, hogy tudom megbántalak mindig? Ennyire kőszívűnek nézel? Azt hittem már eleget bizonyítottam Hayley! – lassan kieresztette a gőzt, de még volt benne bőven, csak nem merte rám zúdítani. – És ne gondold, hogy én nem csalódtam az életben eleget, csak te azokról nem tudsz.
- Egész emberiek vagyunk most – jelentettem ki halkan, amolyan ténymegállapításként.
- Mert nálunk ez sokkal több, mint az embereknél, még is hasonlóak vagyunk – hangja már nyugodtabb volt, mint az előbb, még is megriadtam tőle. – Nem vagyunk emberek, Hayley, mi sokkal többek vagyunk. Te is tudod, hogy ebbe, ami most köztünk zajlik egy ember, már beleőrült volna. Nekünk minden egyes nagy változás, ami egy ember számára semmiség, hatalmas dolog. Azt hittem, te tudod ezt a legjobban.
- Hinni a templomba kell – motyogtam sértetten. A dühe nekem szólt, bár nem voltam benne biztos, csak éppen rajtam töltötte ki. Sokkal inkább magára haragudhatott.
- Figyelj, Hayley ez nem az a pillanat, amikor a bunkóságod meg tud oldani bármit is – szarkasztikus hangjára felkaptam fejemet, és szúrósan néztem rá. Tudtam, hogy sokkal keményebben odamondom a dolgokat bárkinek, de a bunkóság nem jó szó rá, egyszerűen őszinte személyiség vagyok, ami az előttem álló egyénre nem biztos, hogy jellemző.
- Csak őszinte vagyok, de te nem igazán.

- Én nem vagyok őszinte? – csattant fel, szemei pedig koromfeketévé váltak. Be kellett vallanom, hogy megijedtem tőle. Eddig még sosem volt rám ennyire mérges, nem kellett tartanom attól, hogy ténylegesen bántana, de most nem voltam annyira biztos benne. – Te mindent tudsz rólam, csak éppen az apróságokat nem, miközben én mennyit tudok rólad? Az előéletedet, de a mostanit nem, és nem is tudok rajtad kiigazodni!
- Elárulnád nekem, hogy mi az oka a viselkedésednek? – vágtam szavába, és ökölbe szorítottam remegő kezeimet.
- Mintha nem tudnád – sziszegte, és morogva beletúrt hajába.
- Nem tudom – leheltem magam elé, és majdhogynem a sírás kerülgetett.
- Miért kell mindig az ártatlan adnod Hayley? Ha nem éreznéd, azt, amit én, akkor te se lennél most ilyen, nem maradtál volna itt azzal a kifogással, hogy felhívom az otthoniakat, hogy meg vagy, amikor nagyon jól tudják! Érzelmek nélkül nincs testiség és ezt te is nagyon jól tudod, még is belementél, de miért? Magyarázd el, mert nem tudlak megérteni! De tudod mit, jobb, ha befejezzük ezt most rögtön és végleg! Nem akarok a bolhából elefántot csinálni!
- Akkor most mit csinálsz? – forgattam meg szemeimet, de nem törődött vele tovább folytatta kiborulását.
- Nem vagyok az ideális társ számodra, amit te nagyon jól tudsz, mert érezned kell! De tudod mit, szex társ meg nem akarok lenni, amikor lehet, hogy egy hét múlva találsz valakit magadnak! Nem fogok a második lenni!
- Férfi büszkeség – morogtam magam elé.

- Nem, ez vámpír büszkeség! Neked kell döntened! Vagy az első leszek, vagy senki! Nem tudhatom, hogy mikor fogom elérni azt, hogy szenvedni fogok miattad, de nem is akarom megérni! És, hogy őszinte legyek, már az egésztől elment a kedvem! Úgy, hogy a kis büszkeséged törődjön bele, hogy ez a hajó elment, mert a viselkedésed miatt, így döntöttem! – úgy tűnt, ez volt a végszó, mert hátat fordított és bement a házba. Szörnyű dolgokat vágott a fejemhez, és legtöbbjét nem is tartottam jogosnak.
- Jó, legyen így, nincs szükségem a hülye hajódra! Se rád! – elviharoztam mellette a lépcsőn, és a szobámba becsaptam az ajtómat.

Mikor felültem az ágytámlához összehúzva magamat, már nem bírtam ki, és könnyeim csorogni kezdtek. Fájtak a szavai, és nem gondoltam volna soha, hogy egyszer mindet tőle fogom megkapni. Mindig rosszabb abba csalódni, akiről nem is gondolná az ember. Igaza volt, az a legrosszabb. Úgy tűntem, mintha tényleg csak a szexre kellene, de ez nem igaz. Szükségem van rá, minden féle értelemben, de nem akarok szerelmes lenni. Mit számít, hogy boldog vagyok mellette, szeretek a társaságában lenni, és végre jól érzem magam, mert valaki megért mindenhogy. De ismét csalódnom kellett egy emberben, a természetem miatt. De ez vagyok én, egyszerűen nem fogok változtatni, nem tehetem. Az nem én lennék. Nem aggódok azon, hogy soha senki nem fog mellettem maradni, mert nem fogad el, hisz már megszoktam a magányt, még is nagyon nagy pofont volt ez nekem, hogy E.J. ilyeneket mondott nekem. Azt hittem, hogy mellette tényleg önmagam lehetek, de még ő se tud elviselni. Igaza van, szörnyű egy személyiségem van, én magam is tudom, na nem mintha ő egy földre szállt angyal lenne! Minden olyan jó volt, amíg el nem jöttünk ide, elbaromkodtunk, barátok voltunk, bármit elmondhattunk a másiknak, aztán mióta itt vagyunk egyszerűen minden más. Talán eddig is ezt akartunk? Hogy mindenféle szabály nélkül együtt tudjunk lenni? Persze, beszélgettünk ilyenekről, de csak mert átvettük Scott-ték hülyülésüket, hogy ó, mik fognak itt történni majd és stb. Talán komolyan gondoltuk volna mindketten?

Hallottam, hogy csapódik az ajtó, nem is egyszer, legelőször pedig azt hittem, hogy a többiek már vissza is tértek. De megéreztem a víz és tusfürdő illatát, mire elhúztam számat. Nem tudtam mióta ülhetek a szobába, lehet, hogy már vadászni is elment. Nélkülem. Pedig ezt együtt szoktuk csinálni. Szomorú voltam, főleg mikor rájöttem, hogy miért is vagyok most ennyire bágyadt. A veszekedés sose borított ki, megszoktam, hisz anyámtól napi szinten kapok osztást, megtanultam, hogyan engedjem el őket a fülem mellett, de ez más volt. Minden szava belém égett és nem tudtam elfelejteni. Az egészben az volt a szép, mikor tudatosult benne, hogy minden azért van, mert Vele veszekedtem. Senki más nem érdekelt volna, de az, hogy Ő mondott nekem ilyeneket, nagyobb volt bármi más fájdalomnál. A legnagyobb probléma itt volt, hogy Ő mondta ezeket és nem más. De miért más, mint a többi? Mert nagyon sokat tud rólam? Még nem is tudja az otthoni dolgokat. Igaza volt, hisz míg ő már nagyon sok mindent meséltem, majdhogynem ismertem az egész családját, de ő semmit nem tud rólam.

Mikor erre rájöttem kitöröltem szememből a könnyeket, és felpattantam, hogy megkeressem. Bár nagy volt a büszkeségem, de akkor is ezt a dolgot meg akartam vele beszélni, különben biztos voltam benne, hogy nem fogok megnyugodni. Csalódott voltam, mikor nem találtam a szobában, se fürdőben, pedig a meleg gőz, árulkodó jel volt, hogy tényleg zuhanyzott. Az ágyára néztem, majd a kinyitott bőröndjére. Minden arra utalt, hogy bizony ő a barátai után ment. Hazudtam volna, ha azt mondom, nem érdekel. Rosszul esett nagyon, hogy minden szó nélkül itt hagyott. Kezeimet tördelve kaptam magamra gyorsan egy pulcsit, de megláttam a hatalmas szakadást a pólómon, így le kellett vennem. Fájó volt visszagondolnom rá, hogy ez a lépcsőn történhetett. Sóhajtva húztam fel a cipzárt, majd megráztam hajamat, bár nem érdekelt, hogy már ennyire kócos volt. A gyors vadászat után, majd rendbe hozom magam. Gondolataim viszont előtörtek, és rosszul kezdtem érezni magam, mikor az tudatosult bennem, hogy biztosan nem tetszem neki. Hiszen neki nem egy ilyen lány kellene, mint én vagyok.

Kezdtem nem bírni az önmarcangolásomat, és jól tudtam, hogy egyáltalán nem volt erre szükségem. Eleget kapok máshol, miért kellett még neki is belém rúgnia? Ennyire rossz ember lennék? Hm, nyilván E.J. nagyon jó emberismerő, még is valamiért közel engedett magához, de kibukott belőle nem olyan rég, hogy mennyire is nagy problémája van velem. Akkor miért csinálta? Hisz elég régóta van már a világon, tudja, hogyan kell viselkedni az emberek körében, és Emmáékat nagyon is megszerette. Minek kellettem én már neki? A családja elég nagy ahhoz, hogy témázzanak mindenféle szabály nélkül a vámpírságon.

- Te mit keresel itt? – torpantam meg kitágult szemekkel, mikor megláttam a konyhában.
- Képzeld én is itt fogok lakni egy hétig – válaszolta a szokásos ugratós hangnemébe. Nem olyan volt, mint a lépcsőnél, hanem visszatért az az éne, amikor még minden rendben volt.
- Csak kapkodom a fejemet a hangulatváltozásaidra – motyogtam még mindig döbbenten. Valamit nagyon viccesnek tarthatott a mondatomba, mert hangosan elkezdett nevetni és a konyhapultnak dőlt. Széles mosolya, engem is jókedvre derített, nem tudtam nem mosolyogni mellette.
- Legalább hasonlítok, a jó édes apámra – vigyorogta. Végig nézett rajtam, bár nem értettem mustráló tekintetét, ami egyre jobban komorult el. – Sajnálom, Hayley. Nem akartam rajtad kitölteni semmit, és tényleg szemét voltam, nem érdemelted meg, és…
- Azt hittem, hogy a többiek után mentél – vágtam szavába csendben, és mellé sétáltam. A hűtő tele volt, bár a kaját nem találtam, amit Emma csinált, ennyire hamar befalták volna? Van időm rá, hogy készítsek magamnak valamit, így kiszedtem pár hozzávalót, bár nem tudtam még, hogy mit csináljak, nem vagyok egy konyhatündér.
- Gondoltam rá, mikor lezuhanyoztam, de aztán, csak átöltöztem, hogy elmehessünk vadászni – mondta, majd kis szünet után derűsen folytatta. – De azért reméltem, hogy messzebbre megyünk vadászni, mint a konyha – elvigyorodtam magam, majd gondterhelten a hajamba túrtam.
- Tudsz főzni?
- Nem igazán – rándult meg szája, és hirtelen levette pulcsiját, ami alatt egy fekete póló volt. Izmos, vékony testalkatát nagyon jól kiadta, nekem pedig el kellett fordítanom fejemet, hogy ne lássa meg mennyire végig néztem rajta. – De talán ketten jutunk valamire, hacsak nem szeretnél még is elmennél a közeli erdőbe – megadta a választás lehetőségét, de mindig. Sose volt az, hogy megmondta volna mit tegyek, ami nekem nagyon tetszett. Nyilván elmondta az ő véleményét, de mindig azt tette, amit én akartam, bármiféle szó nélkül.
- Nem szeretnék, de ha te igen, akkor menjünk – szólaltam meg hosszú csend után, mire mosolyogva megrázta fejét.
- Nekem nincs szükségem rá, és ha neked se, akkor legalább nem kell elhagynunk ezt a szép házat, ami egy kissé poros – összevont szemöldökkel nézte a plafonon a sarkokat, és a polcokat. Kuncognom kellett rajta, majd felültem a konyhapultra. Mindig kicsinek éreztem magam mellette, és ez így is volt, de jobb szerettem, ha egyenrangúak vagyunk. – Ötlet?
- Meleg szendvics?
- Mekkora vacsora lesz te jó ég! – nyögött fel kacagva, mire röhögő görcsöt kapva kezdtem hangosan nevetni.
- Nagyon jól szórakozol – nézett rám kétkedve mély, zöld szemeivel, mintha kételkedett volna benne, hogy normális vagyok-e. – Na, jó, ha kikuncogtad magad, akkor essünk neki, mert sose végzünk!
Mondatára még jobban hahotázni kezdtem, már a hasamat fogtam a rázkódástól, szinte leestem a pultról görnyedésem miatt. Befogtam számat, de egész testem remegett az elfojtott nevetéstől.
E.J. mosolyogva nézett, majd sóhajtott, és intett egyet kezével.
- Röhögd ki magad, mert meg fogsz fulladni!
Több se kellett ott folytattam, ahol abbahagytam. Még magam sem tudtam, hogy mit nevetek ennyire, de nagyon jól esett ennyi szomorú idő után. Még életemben nem nevettem ennyit, ezt biztosra tudtam.
- Ne… Ne haragudj! – leugrottam ezer wattos vigyorral a pultról, és megérintettem karját. – Csak olyan vi…vicces volt…
- Marha jó volt – motyogta szem forgatva. – Befejezed még ma?
- Terveztem – vigyorogtam rá pimaszul.
- Fantasztikus vagy – lenéző pillantása, felmérgesített és beleütöttem vállába. Bicepsze nagyon kemény volt, elámultam rajta. – És harcias is!
- Azt hittem már tudod rólam! – kihúztam magamat heherészve, de tekintete távolinak tűnt. Mintha nem is itt lenne. Abbahagytam jókedűlyésegem, és összevont szemöldökkel néztem. Nagyon távolba révedő tekintete megijesztett, de ugyanúgy a szemembe nézett. – E.J.? – aggódtam, hogy megint amolyan rohama lesz, mint délután a szobába. – Jól vagy?
Nyelt egyet, és pislogott néhányat, majd komoran bólintott. Gondolkodás nélkül tettem kezemet helyes arcára, és hüvelykujjamat megsimítottam járomcsontját.
- Fura vagy ilyenkor.
- Azt hittem buksz a fura srácokra – mosolyodta el magát. – De nyugi nincs semmi bajom.
- Elhiszem neked – mondtam csendesen. Mosolyogva nézett le rám – rohadjon meg, amiért ilyen magas – majd egy pillanat alatt hajolt le arcomhoz, és egy tizedmásodperc alatti habozás után ajkát az enyémhez érintette.

folyt. köv. hamarosan :) nem lett nagy fejezet, amit sajnálok, de azért remélem írtok néhányan kritit. Az előzőre elég sokat kaptam, ami nagyon jól esett, és hálás is vagyok érte, köszönöm nektek :))

22. Fejezet

Mielőtt bármit is felfogtam volna az idő múlásából, már csak azt vettem észre, hogy az őszi szünet előtt állok, és egyben a barátokkal való kirándulás előtt. Már nagyon vártam ezt az alkalmat, és nagyon boldog voltam tőle, hogy ilyen gyorsan eljött ez a hét. Hét teljes nap, mindenféle szülő, testvér, idegesítő nagybácsik, hisztis nagynénik és egy idióta kutya nélkül. Helyette viszont egy teljes hét Scott-tal és Emmával, Amberrel és Tommal, és ami a legjobb Hayley-vel.

A Hayley-vel való kapcsolatom a két hét alatt egyre érdekesebb és mélyebb lett. Már tudtam, hogy hol lakik volt alkalmam rá, hogy elszaladjak hozzá, de a házba nem engedett be, számomra még ismeretlen okokból. Ellentétbe velem, őt már elhoztam hozzánk természetesen csak akkor, amikor egyedül voltam otthon, vagy amikor csak Esme tartózkodott a házba. Tőle nem féltem annyira, és nagyon kedves volt vele.

A suliban a családom, főleg a szüleim árgus szemekkel figyelték a mozdulataimat, és persze kielemezték elég alaposan Hayley-t is. Meg tudtam győzni, hogy nyugodtan üljön mellém az ebédlőben, így Scott-ékkal is jobban megismerkedett, mire a szünethez értünk. Emma és Hayley hihetetlenül nagy barátságot kötöttek, szinte már féltékeny voltam, mert, azóta mióta, megismerkedtek Emma nagyon kevés figyelmet fordított rám, de persze csak titkon bántam. Scott-tal is nagyon jól elvoltak, bár Scott nem mindig volt kibékülve a modorával, csupán miattam viselte el.

Visszatérve a lánnyal való kapcsolatomhoz, nos, hát… mást nem tudtam rá mondani, hogy tényleg nagyon érdekes. Hayley-vel csakhogy nem naphosszat beszélgettünk. Reggel mikor találkoztunk egészen a suli végéig, valamikor délután is, és este is telefonon. Még mindig nem tudom, hogyan és mi módon, de valahogy mindig van témánk, mindig tudunk miről beszélgetni. A családom valamilyen oknál fogva, már nem piszkálnak vele. Azt hiszem belenyugodtak és elhitték, hogy igenis én nem vagyok belé szerelmes és nem is leszek, bár tudtam, hogy akkor szoktak kitárgyalni, amikor nem vagyok ott. Apáék már nem szóltak érte, ha eltűntem délután, már kérdezniük sem kellett, hiszen nagyon jól tudták, hogy Hayley-vel vagyok.

Elértünk a barátságnak arra a szintjére is, hogy mindent elmondjunk egymásnak. Semmilyen témát nem kerülgettünk egyet kivéve. A családját. Sose említjük az anyukáját, de nem tudtam miért. Nem mertem faggatni, az volt a benyomásom róla, hogy néha idegbeteg. Agresszív egy fajta, abban biztos voltam. Ha olyat mondtam, ami nem tetszett neki indulatosan kezdett el osztani. Ha kinevetem, az csak még jobban dühíti, ami engem még jobban szórakoztatott, tehát a lánc nem áll meg. De a vége mindig az lesz, hogy nekem kell bocsánatot kérnem.

- Visszatérsz az álomvilágból? – Alice hangja hozott vissza a valóságba, és sajnos ott kellett hagynom gondolataimat. – Össze kell pakolnod a hétre!
- Nem hiszem, hogy ott fogunk lenni egy hétig – vallottam be, és így is gondoltam.
- De igen, ott fogtok maradni – mosolyogta, és célzó pillantásokat vetett az ágyamon heverő üres bőrönd felé. – És mondanom sem kell, hogy mindenkinek nagyon jó hétvégéje lesz! Sőt… kielégítő hete!
- Nem érdekel, ha Amber és Tom orrba-szájba fognak kefélni – grimaszoltam rá, mire elnevette magát. – Ettől igazán megkímélhetnél!
- Nem csak ők – sejtelmes mosolyt villantott, mire döbbenten meredtem magam elé. Scott és Emma? A két hét elég volt hozzá, hogy meg lássam, rajtuk van köztük valami, és nyilván több mint, amennyit mutatnak. Elég volt az, mikor láttam Scott milyen pillantást vetett Emmára, aki erre fülig elpirult. Hayley-t soha, semmivel nem tudtam rávenni, hogy zavarba legyen. Minden lepereg róla! Nem akartam őket elképzelni, egyik barátomat sem, valószínűleg akkor mi jó távol leszünk a kis faháztól Hayley-vel. – Na, jól van, segítek, de, csak mert látom, hogy nem boldogulsz! – állt fel sóhajtva, mintha annyira nagy segítség lenne ez tőle, pedig ez a legnagyobb vágya, hogy megcsinálhassa helyettem.

Alice nem is tétovázott, hozzám kezdte vágni a ruháim nagy részét, amit bele kellett préselnem a bőröndbe. Nem is néztem meg, hogy mik repülnek az arcomba, csak behajítottam a táskámba. Mire nénikém készen lett, már indulnom is kellett és két bőröndöt húztam magam után.

- Már indulsz is? – állt fel anya mosollyal az arcán a kanapéról, mikor lementem a nappaliba.
- Iiigen – vigyorogtam, mire bánatos szemeit rám emelte.
- Hiányozni fogsz – erősen megölelt, és megpuszilta arcomat.
- Már így se nagyon tartózkodik itthon, fel se fog tűnni ez az egy hét – villantott fel egy vigyort apa és ő is felállt, hogy futólag átöleljen. – Vigyázzatok magatokra jó? Bár ez nagyon rád nem érvényes, inkább vigyázz rájuk – helyesbített.
- Meg lesz – bólintottam, mire anya komolyabb arckifejezést vett fel.
- Semmi csavargás, semmi alkohol és cigaretta és semmi sze…
- Indulj, mert különben Hayley-nek várnia kell rád – szökkent le Alice a lépcsőről mosolyogva. Anya és apa egymásra pillantottak, mire összevontam szemöldökömet, úgy éreztem, hogy rólam lehet szó. Na, meg Hayley-ről. Megráztam fejemet, most nem akartam erre gondolni.

Esme-től és Carlisle-tól már tegnap este elköszöntem, nagyapa még örült is neki, hogy használva lesz a kis faházikó és jó szórakozást kívántak. Nem akartam Rosalie-től haragban elválni, így próbáltam vele kibékülni. Nagy sikerem nem volt, de mosolyogva kívánt ő is jó mulatást. Ness és Jake már leléptek itthonról, de tegnap beszéltem mindkettővel, és meg is köszöntem nekik, amit tettem, hogy értem hazudtak. Nessi is úgy fel volt pörögve a gondolattól, hogy szerelmes lehetek, mint nénikém, de legalább ő nem mutatta ki. Jacob csak perverz vigyorral nézett állandóan, ami gyakran volt idegesítő és mindig úgy éreztem, hogy felüdülés lenne bemosni neki egyet.

A bácsikáim a garázsban voltak, akik elhalmoztak mindenféle jó tanáccsal. Jasper csak vigyorgott, amíg Emmett újra a szexre kezdte felhívni a figyelmemet, mit hogyan hova kell berakni. Mélyeket lélegezve nyugtattam magam, nem akartam felbosszantani magam holmi ugratáson. És vígasztalt a tudat is, hogy hamarosan már jó messze fogok járni. Nagyon hálás voltam bácsikámnak, aki kölcsönadta vadonatúj dzsipjét. Rengeteg csomag belefér, így nem kellett aggódnom, persze tudtam, hogy Tom-ék külön kocsival jönnek. Pontosan megadtam nekik az utat, lehet, hogy már ott is lesznek.

- Végre, hogy ideértetek! – fakadt ki Amber és felállt a lépcsőről. Mosolyogtam rajta egy sort, majd Hayley-re néztem, aki elámulva nézte a faházat.
- Ez elképesztő!
- Milyen romantikus hely – mondta csendesen Em, és rám nézett. – Ez nagyon jó ötlet volt E.J.!
- Kösz haver, egy hét piálás maga a mennyország! – veregette meg vállamat Scott nevetve.
- Tudom, zseni vagyok! – kuncogtam, mire Hayley megbökte mellkasomat.
- Azért ne szállj el magadtól!
Mosolyogva néztem utána, ahogy Emmával befutnak a házba, hogy körül nézzenek.
- Ez a szünet maga lesz a tökéj – szólalt meg Tom, és elnyomta a cigijét. Rossz szokása volt, és amit megtudtam, hogy Hayley is dohányzik. Próbáltam leszokatni róla, de mindig az volt a válasza, hogy ezzel is embernek érzi magát, ezzel pedig nem mertem vitatkozni.
- Ahogy mondod! – nyújtózkodott Scott, és kivette táskájából a két üveg bort. – Na, kezdhetjük?
- Nem pakolnál ki előbb?
- De ünneprontó vagy te Cullen – fintorgott rám, de azért mosolyogva szaladt be a táskájával, hogy elfoglalja a legnagyobb szobát. Megráztam fejem gyerekességén, és ha tudtam volna, hogy ennyire tetszeni fog nekik ez az egész, akkor már hamarabb kitalálom, bár akkor még nem ismertem Hayley-t nyilván eszembe se jutott volna.
Csak én ácsorogtam kint a ház előtt, a többiek már berendezgettek, vagyis próbáltak, bár hangjukból ítélve nagyon élvezték a hét ennek a részét is.
- Mit csinálsz itt kint? – hallottam meg Hayley mosolygó hangját. – Félsz bejönni? Ne aggódj, nem harapunk legalább is ők – kuncogott, mire elvigyorodtam magam.
- Nem félek, csak elgondolkoztam.
- És min? – húzta fel szemöldökét kérdőn, én pedig megráztam fejemet.
- Nem fontos.
- Rendben – bólintott derűsen, mire sóhajtva felkaptam táskámat hátamra és elindultam az ajtóba, majd megtorpantam mellette. Csillogó zöld szemeit rám emelte, és édes ajkain szórakozott mosoly keletkezett. – Jó, hogy eljöttél, különben félek egy kicsit unalmas lett volna ez a hét, még akkor is, ha nagyon bírom őket – bevallottam neki, amit bólintva fogadott.
- Nem volt más programon a szünetre.
- Akkor csak ezért? – vontam fel szemöldököm incselkedve. – Most megbántottál!
- Ne csináld! – kérlelt nevetve, de elfordítottam fejemet, hogy ne lássa vigyoromat.
- De, ne haragudj, de ez most tényleg szíven ütött. Jobb lenne, ha hazamennénk, de nektek jó szórakozást!
- E.J. – kiáltotta nevetve, és elkapta karomat, hogy maga felé fordítson, de nem hagytam neki. – Ne már! E.J.! – hirtelen ötletként felugrott a hátamra, mire nevetve terültem el a földön. – Annyira szemét vagy! – ütötte meg mellkasomat, de még mindig hangos hahotázás közepette kaptam el vékony csuklóját, hogy ne ütlegeljen állandóan. A táska mellettem landolt, míg rajtam Hayley ült.
- Még ki se pakoltatok gyerekek! – Scott hangjára felkaptuk fejünket, és csak akkor vettük észre, hogy mindenki minket bámul. Nem volt mit szégyellnem előttük, más volt, mintha a családom egy tagja látott volna meg minket ebben a helyzetben.
- Kicsit gyors ütembe haladnak – kontrázott rá Emma is perverz vigyorral a képén.
- Mi legalább csináljuk és nem csak beszélünk róla – jelentőségteljes pillantást vetett immár barátnőjére, én pedig megdermedtem. Hayley hirtelen lehajolt és arcomra hosszú puszit nyomott, majd folytatta a nyakam felé. Nyeltem egyet és hirtelen nagy jelentőség nyert a dolog, hogy Hayley ennyire közel van hozzám. Tudtam, hogy nem egy gátlásos lány, de ez már túlnőtt rajtam. Már csak azt vettem észre, hogy zihálva veszem a levegőt, és Hayley csípőjébe markolok. Türtőztetnem kellett magam, nehogy valami butaságot csináljak. A többiek leléptek, így nem is értettem, hogy Hayley akkor miért csinálja még mindig, biztos nem vette észre, hogy már nincsen nézőközönségünk. Megfogtam karjainál kicsit erősebben a kelletténél, mert felszisszent, és talpra állítva elengedtem.

- Már eltűntek, elégtételt vettél – szűrtem fogaim között és felkapva bőröndömet a lépcső felé vettem az irányt.
- E.J. – szólított meg halkan, mire megálltam, de nem fordultam visszafelé. Nem akartam, hogy meglássa szememben a vívódást. – Sajnálom, nem akartalak megbántani. Hülye ötlet volt és nem akartalak felhasználni.
- Semmi baj – rántottam meg vállamat, majd egy pillantásra sem méltatva felmentem egy régi szobához, ami anno még az enyém volt. Látszott rajta, hogy már régóta nem használták, enyhe porosodás is volt, most biztos nem kezdek hozzá takarítani. A cuccaimat ledobtam a szekrény elé, majd kipakolok. Nem értettem, hogy a jó kedvem, ami volt, hirtelen miért váltott át ilyen semmivé. Úgy véltem azért van ez, mert kihasználva éreztem magam, hiába tudtam, hogy Hayley ilyen.

Vontatottan lementem a lépcsőn, mire Emma mosolygó arcával találtam szembe magam.
- Mi a helyzet? – kérdeztem, és magamra erőltettem én is egy vigyort.
- Vacsira főzhetek valamit? Csak el kéne mennem, vásárolni hozzá.
- Jó ötlet, elkísérlek – ajánlottam fel neki kedvesen, addig se kell Hayley-vel találkoznom, habár vágytam rá, hogy a közelembe legyen. Egy kicsit. – A városban van egy csomó bevásárló központ.
- Nagyon kicsi város lehet akkor – szólalt meg Scott nevetve, és a tv-t szerelte össze a nappaliba.
- Nem sokára visszajövünk – mondtam nekik, mire Hayley felkapta fejét, aki az egyik fotelben ült. Szemei kissé bánatosak voltak, és bűntudatról árulkodtak.
- Nem mehetnék veletek?
- Hova akarsz kimozdulni, még most jöttünk meg! Maradj csak a seggeden – szóltam rá kissé erősebben, mire lehajtotta fejét. Nem akartam így rászólni, és Emma csúnya pillantása sem arról árulkodott, hogy ezt lehetett másképp érteni. – Amúgy is elég vagyunk ketten ehhez – folytattam magyarázva.
- Csak megkérdeztem – vonta meg vállát, majd Scott-hoz ment segíteni.
Pár perccel később már Emmával mentünk a város felé. A sebességmérő egyenlő lehetett a vérnyomásommal, mert nem hetvennel mentem, sőt még a közelébe se járt.

Emma nem szólt hozzám az úton, magának írt valami cetlit, hogy miket akar megvenni. Nem mondtam semmit rá, csinálja, ahogy akarja. Mikor beértünk a városba kíváncsian nézte az utcákat.
- Hasonló Forks-hoz, de még sem – szólalt meg csendesen mosolyogva.
- Más, mint Forks, de a lakossága majdnem megegyezik vele – közöltem vele szárazon, mire felém kapta fejét.
- Mi bajod van? Amióta megérkeztünk annyira morcos vagy, pedig úgy fel voltál eddig pörögve, hogy semmi szülő vagy testvér nem lesz most a nyakadon. Mi változott?
- Ez bonyolult – szűrtem fogaim között, és lefékeztem a nagy bolt előtt.
- Nem hiszem, hogy annyira bonyolult, sőt tudom, hogy csak egy személyhez van köze – felé kaptam fejemet, mikor lezártam a kocsit, majd elindultunk a bejárat felé.
- Marhaságokat látsz – mondtam neki keményen, mire halványan elmosolyodta magát.
- Legalább ne tagadnád ennyire!
- Nincs mit tagadnom! – fakadtam ki, és rátámaszkodtam a bevásárló szekérre, miközben ő előttem haladt nézve a kis cetlijét és hol megtorpanva állított meg.
- Annyira nyilvánvaló, hogy van köztetek valami – fordult felém mosolyogva, miközben pakolta a cuccokat a kosárba.
- Ahogy az, hogy Scottal történt valami – vágtam vissza, mire elkuncogta magát.
- El akartam mondani, csak nem volt rá alkalom – szelíd és bűntudatos pillantást vetett rám, mire felhorkantam.
- Persze, én is ezt mondanám – morogtam. – Mióta vagytok együtt?
- Úgy két és fél hete. Mikor te megismerted Hayley-t előtte levő nap Scott elugrott hozzám egy hülye házival, amit nem tudott megoldani, és ráadásul Mr. Darkson számon kérte volna. Én akkor pedig ki voltam akadva, tudod, hogy a szüleim válni akarnak. Meg akart vigasztalni, ami végül is sikerült neki – szinte a füléig pirult, mire elmosolyodtam magam. Jó volt őt ilyennek látni, mióta vágyott már erre.
- El tudom képzelni, hogyan vígasztalt meg!
- Hiszen te is ezt akartad nem? Hogy végre összejöjjünk! Szerinted vegyek szárított paradicsomot? – csak később esett le, hogy a kettő nem illett egymáshoz, de addigra már ő maga eldöntötte.
- Most te jössz! Elmondod, mi van köztetek? – vigyorogta, én pedig megforgattam szemeimet. Nem fog leakadni a témáról!
- Ha lenne valami, arról tudnál, hidd el!
- De hát annyira nyilvánvaló, miért nem vallod be neki, hogy tetszik neked? – csattant fel elkeseredett arccal.
- Emma, ez az én dolgom, ne érezd magad emiatt rosszul. És amúgy sem tetszik.
- Persze – rázta meg fejét. Megint váratlanul állt meg, mire fenekének toltam a szekeret. – Tudom, hogy jó seggem van, de ne az enyémre hajts! – szólalt meg, mire elröhögtem magam. Annyira bolond egy csaj!
- Hayley neked esetleg mondott valamit? – haboztam, hogy megkérdezzem-e tőle, de végül kiböktem.
- Nos, ami azt illeti igen – azonnal felvillanyozódtam, és kérdőn néztem rá.
- Elmondod? – izgatott voltam, bár okát nem tudtam.
- El kéne? Megérdemled? – húzta fel szemöldökét, mire megforgattam szemeimet.
- Emma, ez nekem fontos – annak tartottam, bár nem lett volna szabad.
- Na, jó elmondom, de, csak mert te vagy a legjobb barátom, és mert régóta ismerlek – megálltam a sorok között, és erősen megmarkoltam a szekér fogóját. – Hayley szerint különös barátság van köztetek. Szerinte lassan már több mint barátság, de nem tudja, hogy te hogyan állsz ehhez, ezért nem is mond neked semmit. Állati szexinek tart, és vonzódik hozzád, de ezt próbálja titkolni. Azt mondta, amit nem nagyon értettem, és ráadásul még helytelenítettem is, hogy nem akar beléd szerelmes lenni, mert nem szabad. Te ezt érted? – hogy ne érteném, hisz én magam is ezt éltem át. Furcsa öröm járt át, mikor rájöttem, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Hayley ugyanígy van vele, mint én. Ő sem akar szerelmes lenni, tudja nyilván a hátrányát, ő sem akar csalódni. Vagy más oka van? Azonnal vissza akartam menni, hogy megtudjam a válaszokat, de nem tehettem. Azzal nyilván bajba sodornám Emmát, hisz kiderülne, hogy elmondta, és különben is mit mondhatnék neki? Igen, én is vonzódok hozzád Hayley, de maradjunk barátok? Ugyan már!

- Csak szerintem ez nem egyoldalú? – kérdezte halkan bazsalyogva Emma.
- Tévedsz!
Emma nem mondott semmit, csak tovább mosolygott, és beállt a sorba fizetni, míg én megint gondolataimba merültem. Nem szabadott lett volna örülnöm a hírnek, hogy Hayley is úgy érez, mint én. Ez már nehezíti a dolgokat, hiszen még magammal megküzdök, de vele már nem. Illetve, nem is kell a vállamra vennem az ő érzéseit, hiszen ő maga is tudja, hogy ezeket ki kell űznie magából. Ebben a pillanatban a legrosszabb döntésnek látszott a kis kiruccanásunk. Hiszen attól függetlenül, hogy itt vannak a többiek, nem biztos, hogy nagy jelentőségű a „lebukás” szempontjából, mintha valamelyik családtagom lenne itt, és ezzel ő is így lehet. Az ő álláspontjának tudatában mennyire leszek képes megfékezni magam? Keserűen gondoltam bele, hogy sajnos valószínűleg átestem az elhatározásom küszöbén. Még aztán nagyon tartottam magam hozzá, amikor elképzelem magunkat különböző helyzetekbe, amikor látom magam előtt, ahogy megölelem, vele alszok, a vágyakozás érzése, hogy legszívesebben megcsókolnám. És nyilván azt sem kell kizárni, hogy ha nem vagyok mellette, és nem tudom, hogy hol van mit csinál majd megőrülök az aggódásba. Ez lenne a híres, nevezetes szerelem? Hülye egy érzés mondhatom, de úgy tűnik másnak ez a boldogság. Bár valószínűleg jobb is, ha a másik fél is így gondolja és a boldogság az, amikor nem csak a fejedben tudsz a vágyaidnak eleget tenni, hanem a valóságban is. Ezeket átgondolva rájöttem, hogy az enyém nem szerelem. Csupán… egy képzelet. Igen, biztos csak egy képzelet. Nem lehetek olyan hülye, apa!

Két énem folytonos csatát vívott egymással. Míg a jobbik énem hajtott a jó út felé, hogy minél messzebb kerüljek Hayley-től, a másik inkább csak tolt volna felé azt hangoztatva, hogy apa se csinált semmi rosszat, akkor én miért tennék? Józan eszem is igazat adott a rossz énemnek, hisz igazából tényleg nem csinált semmi rosszat apa, csak tudnám, hogy eddig miért hittem azt, hogy egy rettenetes bűntől akarom megvédeni magam.
- Mehetünk? – rángatta meg karomat Emma aggódó arckifejezéssel. Bólintottam és kinyitottam neki a hátsó ajtót, hogy bepakolhasson. Nem szóltam hozzá egy szót sem, csak magamban mélyedtem el. Szinte egy időzített bombának éreztem magam, ahogy két énem viaskodott egymással. Hol az egyik győzött, hol a másik.
- Ha segít, akkor elárulom, hogy szerintem, ha elmondanád neki, hogy mit érzel, akkor ő is bevallaná – ezt már szinte a ház előtt mondta és gyorsan el is hallgathattam. Tudtam, hogy Hayley-nek kitűnő hallása van. Nem lett volna túl szerencsés, ha bármit is meghall. Még semmiben sem voltam biztos.
Segítettem Emmának becipelni a cuccokat, amit le is raktam a konyhapultra, bármiféle pillantás nélkül, mikor elhaladtam a nappali mellett. Éreztem a pillantásokat magamon, de nem foglalkoztam vele.

- Mit készítsek este?
- Rendeljünk pizzát!
- Lasagne!
- Valami hús nélküli!
- Ennyi félét nem fogok gyerekek! – méltatlankodott nevetve Hayley. Hallottam mit beszélnek, de még mindig a konyhában voltam elkomorulva és gyors mozdulatokkal löktem be a hűtőbe az élelmiszereket.
- Héj – hallottam meg Hayley csendes hangját magam mögött, mire elejtettem a tejet. Mázli, mert gyorsan elkapta és félig mosolyogva a kezembe adta. – Minden rendben? Olyan furcsa vagy, pedig nagyon fel voltál pörögve! Aztán miután megjöttünk így viselkedsz. Mi a baj?
- Miért gondolja mindenki, hogy van valami baj? Akadjatok már le erről a témáról, semmi bajom nincsen! Most nem csattanok ki a boldogságtól, ilyen kedvem van, na és? – kifakadásomat, szerintem még a nappaliban lévő emberek is hallották.
- Csak megkérdeztem – rántotta meg vállát, és karba fonta kezeit. – Nem kell leharapni a fejem!
- Ha akarnám, a nyakadat harapnám át! – sziszegtem neki halkabban és vállánál fogva arrébb toltam, hogy elmehessek.
- Tedd meg, legalább nem kellene hallgatnom a gyerekes hisztériádat! – szólt utánam, mire gyilkolni való szemekkel visszaordítottam neki.
- Menj a pokolba Hayley!

Nem foglalkoztam a kérdő tekintetekkel felszaladtam a lépcsőn egyenes a szobámba, és hangosan becsaptam az ajtót. Hallottam, hogy a fal egy kis részen megrepedt, de nem érdekelt. Idegességemben a hajamba túrtam, majd megtámaszkodtam a szekrényem ajtaján. Olyan méreg vett úrrá rajtam, mint még soha. Még életemben nem éreztem ezt a feszültséget, muszáj volt valahogy kiadnom magamból, különben megőrülök! Zihálva kapkodtam a levegőt, a karjaim alig bírták megtartani testsúlyomat, annyira remegtem egész testemben. Üvölteni akartam, vagy szétszedni valamit! A feszültség majd szétszedte testemet, mintha azon nyomban megfulladnék!

- Azt hittem másért hívtál ide, nem azért, hogy ordíts velem – Hayley dühös hangja kúszott be a fülembe és hangos csapkodással tette vissza helyére az ajtómat.
- Menj innen most jó? – kértem őt halkan, levegőt kapkodva.
- E.J.! – hangja most közvetlenül mellőlem jött, mire elfordítottam fejemet. Biztos voltam benne, ha ránézek, nem tudok uralkodni magamon és kitudja milyen butaságot csinálok vele!
- Menj innen, kérlek – hangom megremegett az elfojtottságtól, és helyzetemen nem segített, hogy apró kezét a karomra rakta.
- E.J. mi történt? – aggódott értem, pedig most inkább magáért kellett volna. Féltem, hogy elveszítem azt a kevés önuralmamat is, ami volt. A cérna akkor pattant el, mikor kezei megérintették tarkómat.

Arrébb léptem egy lépést, és felkarját erősen megragadva löktem őt a szekrénynek, miközben egész testemmel hozzá préseltem őt. Arca egy ujjnyira volt az enyémtől, a számon éreztem édes lélegzetét, vékony meleg teste az enyémnek feszült, de az egészben a legrosszabb a riadt tekintete volt. Nyelve elléptem tőle, de szemei még mindig ijedtségtől voltak tele.
- Miért csinálod ezt velem? – nyögve temettem kezeimbe arcomat, majd járkálni kezdtem a szobámba. – Tök jól voltam, amíg nem jelentél meg, erre mióta ismerlek minden összezavarodott! Nem értem, hogy mi történik velem! Nem tudom, mit csinálsz, de könyörgök, hagyd abba Hayley, nem bírom tovább! – kiáltottam rá szenvedő arccal, majd összerogytam a francia ágyra. – Nem bírom tovább – suttogtam magam elé.

Csillapodni kezdtem, a bennem levő feszültség enyhülni kezdett, de csak addig, amíg meg nem hallottam, hogy halk léptekkel közeledni nem kezdett felém. Kínzott arccal pillantottam fel rá, mire letérdelt elém és szomorúan nézett szemeimbe. Kezei közé fogta arcomat, és simogatni kezdte bőrömet.

- Ne haragudj – már megszólaltam volna, de egy elhatározás kezdett szemeiben látszani, amire megnémultam, majd halvány mosoly kerekedett arcán, és hirtelen magához rántott. Puha ajkai erősen érintkeztek az enyémmel, bennem pedig mintha ezernyi bomba robbant volna. Olyan hirtelen éreztem magamban megkönnyebbülést, mintha legalább az egész világot széjjelordítottam volna, mindenféle torokfájás nélkül. Hevesen kezdtem ostromolni puha és édes ajkait, és egyre erősebben kezdtem szorítani magamhoz. Még soha nem éreztem ehhez foghatót, furán könnyűnek és felszabadultnak éreztem magam, de mindemellett mást kezdtem el érezni. Még hozzá szintén olyat, amit eddig még soha. Tüzelő vágy terjedt szét testemben és egyre többet és többet akartam. Langyos ajkai indulatos játszottak az enyémmel, egyre nagyobb tüzet okozva bennem. A vágy teljesen elemésztett, kívántam belőle minél többet, a hasamnál pedig kellemes görcsöt éreztem.
- Most már jobb? – szakadt el tőlem levegőt kapkodva mosollyal az arcán.
- Igen – ziháltam nyögve, majd újra szája után kapva rántottam karjánál fogva magamra, és fordítottam testhelyzetünkön.
Nyelvemmel végig simítottam alsó ajkán, mire azok elnyíltak bebocsájtást nyerve. Nyelvünk összeért, és vad táncot kezdtek járni, míg kezeimmel teste minden egyes porcikáját felfedeztem. Attól tartottam, hogy itt nincs megállás. Egyre jobban kívántam, éreztem, hogy lassan nem lesz elég ennyi, és féltem, hogy nem az emberi mivoltom fog ezúttal irányítani. Az eszem józanabbik fele lassacskán háttérbe szorult, amit Hayley is észrevett, mert erősen belemarkoltam combjába, mire felnyögött. Nem, ez így nem lesz jó. Hiába, már nem tudtam megállítani magam. Az ösztöneim felülkerekedtek rajtam, és letéptem róla pólóját.

nem tudom, hogy mennyire tetszett, írjatok kritit nekem kérlek :) nagyon hamar hoztam, mert alig vártam, hogy ezt a fejezetet megírjam végre, bár az előzőre csak 1 komit kaptam, nem baj én felraktam, már alig vártam ezt a részt :)

21. Fejezet

Nevetve ugrottam el Emmett elől, aki hangos szitkozódással adta tudatomra, hogy mennyire bosszantom, hogy folyton elugrok előle. Az egész egy véletlen műve volt, mikor épp egy medvét üldözött, én pedig elé vágtam. Ezt nem tűrhette megtorlás nélkül, és már jó egy órája verekszünk egymással. Rosalie a tegnapi óta nem szólt hozzám, tudtam, hogy megsértettem a büszkeségét, mert nem hallgattam rá, de rá hagytam. Majd Emmett beszél vele, és jobb belátásra bírja. Carlisle és Esme mosolyogva hallgatták játszadozásunkat, miközben a lenyugvó nap fényében merültek el egymás tekintetében. Romantikus egy látvány volt, bár nem figyeltem őket. A szüleim eltűntek valamerre, remélhetőleg jó messzire, hogy még véletlenül se halljam meg, amit általában hallani szoktam. Jasper az egyik fáról ülve figyelte a baromkodásunkat, és hangosan jelezte nem tetszését, mikor éppen nem úgy támadtam, ahogy ő szerinte kellett volna. Alice mellette guggolt és a jövőt szuggerálta, és nagyon reméltem, hogy nem velem kapcsolatba. Már egy napja fent vagyunk a hegyekbe egy hatalmas erdős területen, ahol elég sok a ragadozó.

- Ne tartsd lent ennyire a kezed, nagy támadó felületet hagysz magadnak – oktatott ki ismét bácsikám. Már felkiabáltam volna neki, hogy fejezze be az analizálást, mikor Alice megszólalt.
- Miért nem hoztad a telefonodat?
- Nincs szükségem rá, hiszen vadászok, ilyenkor ne keressen senki – válaszoltam neki vigyorogva, majd támadó állásba álltam, és vártam, hogy bácsikám újra nekem lendüljön.
- Még Hayley se? – felkaptam fejem nénikém irányába, aki csúfondáros mosolyt villantott. – Csak kérdezem!
- Hayley hívott? – kérdeztem magam elé meredve. A hétvége során, próbáltam nem rá gondolni, azzal eleget tettem volna apa állításának, bár néha-néha elkalandoztam sajnos. Valósággal megtiltottam magamnak, hogy egy percre is rá gondoljak, de sokszor maradtam egyedül ilyenkor pedig titkon, de megengedhettem ennyit. Nem volt mit titkolnom igazából semmit, miért ne gondolhatnék rá? Scottra és Emmára is sokat szoktam gondolni. Na, jó nem olyan sokat, mint Hayley-re, de voltak olyan idők, mikor minden gondolatomat ők tették ki. Tényleg, hogyhogy egyik sem hívott még? Vagy csak Alice azt nem akarta elmondani, azt gondolván, hogy biztos nem érdekel annyira.

- Csak akart. De mivel nem vetted fel nem próbálkozott tovább – megrántotta vállát, de ismertem már annyira Alice-t, hogy tudjam ennél többről van szó. Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy azonnal hazamenjek és felhívjam, hogy megtudjam miért keresett. Biztos valami baj van. Nem, az lehetetlen, biztos nincs semmi baj. De mi van, ha még is? Szüksége volt rám, én pedig nem volt elérhető, mert én barom otthon hagytam.
- Na, mi bajod nem folytatjuk? – Emmett csalódott hangja térített észhez.
- Csak egy perc – kértem tőle, majd Alice felé fordultam, aki vigyorogva dobta le telefonját. Hálás voltam neki kivételesen, de lemondóan sóhajtottam, mikor Jasper-nek elkezdett áradozni ismét. Tudtam, hogy ezzel ismét az ellenkezőjét mutatom annak, amit mondok, de nem tudtam volna elviselni a tudatot, ha miattam történt volna vele valami, én pedig cserbenhagytam volna a hülyeségem miatt. Örültem neki, hogy Alice-nek hasznát vehettem most, és gyorsan elhadarta Hayley számát. Pár méterrel odébb szaladtam, habár tudhattam volna, hogy ez nem fogja őket megakadályozni a hallgatózásban.

Egy pillanatig haboztam mielőtt megnyomtam a hívás gombot, hisz mit mondhatnék neki? Aztán félretettem ezt az aggodalmamat, mert már csak azt vettem észre, hogy lenyomom a gombot és mindennél jobban vágytam rá, hogy halljam a nyugodt hangját, amit már hiányolni kezdtem. Pattanásig feszültek az idegeim, amíg csöngött, majd pár perc után beleszólt egy édes és izgatott hang.

- Igen?
- Szia – különösebb oka nem volt, hogy mosolyogni kezdtem a hangja hallatára, még is nagyon jó kellemes bizsergést éreztem.
- E.J.?
- Nem te hívtál? – vigyorogni kezdtem meglepődöttségén.
- Öhm, igen de nem vetted fel. Gondoltam nyomós oka van.
- Vadászni jöttünk a telefonomat pedig otthon hagytam, nem gondoltam, hogy szükségem lehet rá – nem akartam még egyszer ekkora hülye lenni. Eldöntöttem, hogy mindig magamnál fogom most már tartani. Elvégre, nem tudhattam, hogy ki mikor keres, milyen ürüggyel.
- Vagyis inkább nem gondoltad, hogy keresni foglak – hangja derűsen csengett, kereste az okot, hogy hol köthet belém, szokásához híven.
- Ez is benne van a pakliban – ismertem el neki vigyorogva.
- Jól lebecsültél – sértettsége ellenére tudtam, hogy csak ugrat.
- Honnan tudhattam volna? – méltatlanul felhorkantam, mire hangos kacagását hallottam meg. Nem tudtam miért, de olyan szívesen hallgatnám mindig ezt az édes dallamot.
- Jól van értem én.
- Egyébként miért is kerestél?
- Előbb én! – mondta, mire megforgattam szemeimet. – Ha a telefonod nincs nálad, akkor kijéről hívtál?
- A nénikém látta, és nem engedte, hogy a hívásod oka várasson holnapig – hadartam. – És ha már itt tartunk miért is kerestél?
- Igazából csak annyit akartam megkérdezni, hogy mit csinálsz, de most már tudom – talán csak képzelődtem vagy enyhe csalódottságot éreztem a mondatában?
- És ez miért is fontos? Már ennyire hiányolnál? Pedig holnapután már találkozunk – ugratásomra mosolyogtam, de valahogy komolynak éreztem a dolgot.
- Nagy az egód! Nem hiányollak, csak unatkozok és örülnék még egy olyan kis összecsapásnak, mint a minap!
Csak én éreztem a hazugságot a hangjában? Megráztam fejemet, hogy kizárjam az ostoba felvetéseimet. Még hogy hiányoznék neki, miért kellene, hogy hiányoljon? Az rossz, az már a kötődés jele. Így kezdődik minden.
-Bocs, most nem fog menni – mondtam halkan, és elkomorulva. Az ő mondatára, és az én képzelgéseim álta, hirtelen úgy éreztem, hogy én is látni akarom, még hozzá azonnal. Idióta hiányérzetem támadt, de csak betudtam annak, amit Scott-éknál is érezni szoktam. Ők is hiányoznak már egy idő után, Hayley-nél is így van. Hayley csak egy barát, Hayley csak egy barát.
- Megértem. Kár. Pedig egyedül vagyok itthon, és megöl az unalom! Végre van valaki, aki megértheti ezt az egész vámpír dolgot, akivel nem kell visszafognom magam és mikor a hasznodat akarom venni, akkor elmész holmi vadászatra! – nem értettem kötekedésének okát, és bár mulatságosnak találtam, valamiért sértésnek is vettem.
- A holmi vadászat abban segít, hogy senkit ne öljek meg a suliban – közöltem vele hidegen, mire hosszú hallgatásba burkolózott. – Hayley?
- Itt vagyok – hangjából eltűnt a jókedv. Tudtam, hogy a hidegségemmel megbánthattam. De hát ezt ő is értheti, hisz ő is vámpír! Részben…
- Sajnálom, nem akartalak megbántani.
- Mindegy, már volt alkalmam megszokni – hangja gúnyos volt, de tele volt fájdalommal. Összeszorítottam szemeimet, a bűntudat hatására.
- Ne csináld! Ha szóltál volna, hogy találkozni akarsz, akkor nem tűnök el egész hétvégére, és csak a közelbe maradok.
- Bocsi, elbasztam – ironikus és rideg hangjára felment bennem a pumpa. Kihasználva éreztem magam, és rosszul esett, amit saját magamban lekövetkeztettem. Egyáltalán nem hiányoztam neki, csupán unatkozott, és hát igaza van, és mindent tudok róla, egyből hozzám fordul, ha van valami kínja.
- Na, jó szerintem ezt most fejezzük be – sziszegtem, és már megbántam, hogy felhívtam. Minek, ha egyből nekem ugrik? – Nem akartál mást?
- Nem. Jó vadászatot – a szavakat szinte köpte, mire mélyet sóhajtottam. Nem akartam összeveszni vele, pont, amikor már ilyen jóba voltunk.
- Hayley, bocs… ne haragudj jó? – kérleltem őt, mélyeket lélegezve. – Tegnap iszonyat nagyon veszekedtem a szüleimmel és nem vagyok jó passzba – természetesen ez nem volt nagy igazság. A tegnapi vitát már régen megbeszéltem apával, aki közvetített anyának, bár még vele is szeretnék beszélni.
- Nem rajtam kéne kitölteni – morogta, mire elhúztam számat.
- Ne haragudj jó?
- Jól van, most az egyszer megkegyelmezek neked, de csak mert ilyen esdeklő a hangod – kuncogott bele a telefonba, mire megráztam fejemet. Hihetetlen ez a lány!
- Most az egyszer nem vágok vissza neked semmit, mert ez részben igaz – dobtam neki vissza a labdát nevetve.
- Oké, akkor majd hétfőn találkozunk – reméltem, hogy nem neheztel rám, amiért nem tudtam most hirtelen elszakadni a családi programtól, pedig őszintén másra se vágytam. Újra látni akartam smaragd zöld szemeit, gyönyörű hullámos vörös haját, csinos alakját és szép arcát.

Visszamentem a többiekhez, illetve a család egy részéhez, és Alice felé fordultam. Feldobtam neki a telefont, amit el is kapott egyből, de az arca semmi jót nem árult el.
- Miért nem mentél? – fakadt pár pislogás után.
- Hová? – tágra nyíltak szemeim, és úgy néztem rá.
- Hayley-hez! Akkora ökör vagy, hogy csak, na! Bezzeg Edwardot nem kellett noszogatni, ő ment magától – megmasszíroztam halántékomat, hogy valamelyest csillapítani kezdjem felment vérnyomásomat.
- Alice, elég volt már ebből a csaj témából – állt fel Emmett a földről, ahol eddig feküdt Rosalie ölében. – Igaza van a Kölyöknek, ha szerelmes is, rá kell hagyni, úgyis ő fog utána rohanni hozzánk, Edwardnál is így volt. Persze ő neki hamarabb lett ez téma, mint nálad – nevette el magát, míg én döbbenten meredtem rá.
- Fejezzétek be, kérlek – suttogtam erőtlenül. Nagyon elegem volt már, és áldottam eszemet, hogy emlékeztem a házra fent a hegyekbe. Raymonds kitűnő hely lesz egy kis nyugalomra.
- Látod a szerelem leszív – jegyezte meg Rosalie szarkasztikusan. Lehunytam szemeimet, hogy ne ugorjak neki most rögtön.
- Gyerekek, elég volt, ne ingereljétek tovább, félek, hogy el fog pattanni neki egyszer a hrúr – ugrott le a fáról Jasper, és aggodalmasan kezét rárakta vállamra. – Segítsek Kölyök?
- Nincs szükségem rátok – sziszegtem, majd hátat fordítottam nekik és elindultam az erdő belsejébe. Lassan sétáltam emberi tempóban, nem volt kedvem most semmi máshoz. Csak egyedül akartam lenni, hogy lenyugodjak. Bár már ideges se voltam, inkább belefáradtam. Hiába mondok én nekik bármit is, nem számít, akkor is hajtani fogják a maguk igazát, még pedig azt, hogy én biztos érzek valamit a lány iránt. Csak tudnám, miért mondják ezt, azt csak észrevenném, ha az lennék!

Sokáig sétáltam az erdőben, talán már órákat is, mikor kijutottam egy nagy szakadékhoz. Csak most lehetett látni, hogy mennyire távol vagyunk a kis várostól. Lepillantottam az elterülő képre, és leültem a szakadék szélére. Idefent sokkal szebb idő volt, mint Forks-ba. A nap már lenyugvóba járt, a messzeségbe, a hegyek mögött fog lebukni nem sokára. Csodálattal néztem a narancssárga korongot, ami nem takarta semmilyen felhő, csak körülötte lézengett néhány. Az egész tájat megvilágította ezzel az elkápráztató fényével, én pedig elámulva gyönyörködtem benne.

Nem lehet igaz, amit mondanak. Nem tartottam képtelenségnek, mert Hayley-be bele tudnék szeretni, de nem akarok, bár igaza volt apának, ez nem akarás kérdése. Nem hagyhattam, nem szabadott! Különben is, mi értelme a szerelemnek? Csak szenvedtet, buzdít és öl. Semmilyen reális értelme nincs. Persze, nagyon romantikus és kellemes érzés a családomat nézni, amikor egymásra pillantanak, vagy amikor van, hogy megölelik egymást. A tudat, hogy tartoznak valakihez, az összetartozás érzése, hogy van, akire bármikor számíthatnak. Kiegészítik egymást, egymásra támaszkodhatnak a nehéz helyzetekben. Mindez megadatott nekik, és nyilván nincs is jobb érzés ennél, de egyszer a szerelemnek vége szakad. Legalább is az embereknél. A tanúja voltam annak, amikor Tom és Amber egyszer szakítottak egy nagyon durva veszekedés miatt. Mindkettő szemében láttam a mérhetetlen mennyiségű fájdalmat, az ürességet. Elvesztették azt, akit a legjobban szerettek a világon és bár a vámpíroknál a szerelem legtöbbnyire örökre szól, én nem vagyok teljesen az. Soha nem akarom azt érezni, amit ők, vagy éppenséggel vámpír mércével mérve, azt érezni, amit apa érzett, mikor elhagyta anyát. Ahhoz erős vagyok, hogy megmentsem magam ettől az egész cécótól, de ahhoz, már nem lennék elég, hogy kibírjam ezt a fájdalmat. Vagy is hát nem tudhatom, amíg meg nem tapasztalom, de így voltam magammal. Nem akarok csalódni, fájdalmat érezni, még akkor sem, ha megérte a sok boldogság mellett.

Hülye voltam, mert hagytam, hogy a tudatalattim képeket kezdjen el vetíteni. Elképzeltem, ahogy Hayley áll mellettem, átkarolom őt, magamhoz húzom karcsú testét, miközben elveszek csillogó szemeiben, amik szerelmet sugároznak. Puszit lehelek bársonyos, selymes bőrére, megcsókolom érzékei ajkait…

- E.J.– összerezzentem anya halk hangjára, amit észre is vett és bocsánatkérően nézett rám. – Mit csinálsz itt kicsim?
- Elmenekültem – válaszoltam tömören és tovább meredtem a lemenő sárga korongba, ami már csak félig látszott a hegycsúcs miatt.
- A család elől vagy az érzelmeid elől? – már annyi erőm se volt, hogy meg kérjem, hagyja abba. Kicsit kapkodtam a levegőt, de más jel nem utalt arra, hogy ingerült lennék. Nem válaszoltam neki, de nem is firtatta, hanem fogta magát és leült mellém. Mosolyogva meredt a lenyugvó napra, de éreztem, hogy szeme sarkából rám pillantgat.
- Kérdezz – lélegeztem mélyet, és lassan lecsuktam szemeimet.
- Nem foglak faggatni és nem fogok neked semmit mondani, ami felbosszantana – már elrontotta, de ezt nem mondtam el neki. Már sokszor megbántottam, nem akartam még egyszer.
- Akkor miért vagy itt? – kérdeztem halkan, és rá néztem. Mindig is tudtam, hogy elképesztően szép anyám van, de a narancssárga fényben csak még inkább tündöklött.
- A fiam vagy E.J. – nézett rám szomorúan, de enyhe mosollyal az arcán. – Tudod, hogy aggódok érted.
- Tudom – leheltem.
- Ne csináld ezt E.J – fordult felém hirtelen könyörgő szemekkel. – Látom, mit csinálsz. És apád is elmondta mit beszéltetek otthon. Ha eltemeted magadban az érzéseidet, és küzdesz ellenük, akkor előbb utóbb összeroppansz alattuk. Már most nem bírod!
- Szeretlek anya! De nem kell, hogy beleszólj az életembe – ennél szebben nem tudtam neki mondani, és jobb is, ha nem csak kertelek.
- Sajnálom – rázta meg fejét, és biztos voltam benne, ha tudna sírni, akkor már itt zokogna mellettem. – Soha nem gondoltam volna, hogy miután megismertem apádat, nekem megadatik az anyaság. De kaptam egy ajándékot a sorstól, sőt kettőt is – pillantottam rám mosolyogva. – Meg kell értened, hogy téged miért féltünk úgymond. A családnak és főleg egy anyának nagyon nehéz elengednie a gyermekét. Mintha elvenne valaki tőlünk és a jogot, hogy szerethetünk és te a miénk vagy! A mi családunk egy tagja vagy és, ha ebből valaki kiszakít egy személyt, azzal az egész családnak árt, de ezt legjobban nekem nehéz elviselni, pedig soha nem tudtam volna elképzelni ezt magamról.
- Tudom, hogy nehéz elengedned, de előbb utóbb muszáj, leszel. Nem maradhatok mindig egy kisgyerek.
- Nekem mindig a kisfiam maradsz, ahogy Nessi is mindig a mi kicsi lányunk lesz! – mosolyogta, és kezeit összekulcsolta.
- Nessi-től olyan hamar el tudatok válni – ezt még sohasem tudtam meg, hogy még is hogy történt ez az egész, hiába a részese voltam szinte az egésznek.
- Nála egy fokkal könnyebb, hiszen már évek óta erre kellett készítenünk magunkat. Már, akkor, amikor Jacob bevédősött – szép arcán fintor keletkezett, mire elkuncogtam magam. – Tudtuk, hogy eljön majd a nap, amikor Nessi már nem minket fog a legfontosabbnak tartani és bele kellett törődnünk. Amúgy se lett volna más választásunk. Nessi is nagyon makacs, apád szerint talán még rajtam is túltesz. El kellett őt engednem, még ha nehéz is volt. És nekem már csak te maradtál – nézett rám bánatosan. – Nagyon örülnék neki, ha a lányba szerelmes lennél, és ő viszont szeretne, de mint, minden anya, szeretnélek óvni és magam mellett tudni. Féltelek a csalódástól, hisz Hayley ember és náluk a szerelem múlandó. Nálam nem volt az, és nem biztos, hogy ennél a lánynál is másképp lenne, de meg akarlak óvni a csalódástól.

- Félek is tőle – vallottam be neki a számat rágcsálva.
- Akkor ezért? – kérdő pillantásom látván, habozva folytatta. – Ezért nem akarod bevallani még magadnak sem, hogy szerelmes vagy?
- Nem. Azért nem akarom megengedni, hogy szerelmes legyek, mert félek tőle. Nem vagyok az, Anya, észre kellene vennem, de eddig még semmi olyasmit nem tapasztaltam, mit látok rajtatok – kezemmel türelmetlen legyintést tettem felé, mire elmosolyodta magát.
- Nem mindig a megfelelő időben jövünk rá, és általában csak később tudatosul bennünk. Ha ennyire küzdesz ellene, csak még erősebben fogod érezni.
- Miért? – értetlenül néztem rá, mire magyarázatba kezdett
- A vámpír részed miatt, de ez a késztetés benne van az emberekben is. Mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb. Ha számodra Hayley az a bizonyos gyümölcs, akkor csak még jobban fogod magad hajszolni a végzeted felé.
- Mintha csak a halálomról beszélnél – jegyeztem meg szemöldök ráncolva.
- Nézőpont kérdése – rándította meg vállát. – Nekem az volt. Sok mindenen kellett keresztül mennünk, amíg eljutottunk idáig. Meghaltam azért, hogy élhessek. Veletek, apáddal, a családdal.
- És Charlie? Nehéz volt őt elhagynod, még is megtetted.
- Megtettem, mert ti voltatok a jövőm – szemében szomorúság villant, és szája lefelé kezdett görbülni. – Minden nap el szoktam hozzá menni, és egyre rosszabbul van. Nem tudom, meddig fogja még bírni.
- Erre is felkészítetted már magad? – lelkiismeret furdalás vett erőt rajtam, amiért én már nem voltam nála nagyon régóta. Nagyon szerettük egymást, közel álltunk egymáshoz, mégis basztam elmenni hozzá! Hogy lehetek ekkora marha?
- Nekünk tengernyi időnk van megemészteni, átgondolni dolgokat. És igen. Így is mondhatjuk. Számolnom kellett ezzel is, amikor úgy döntöttem, hogy hozzá megyek apádhoz és egyességet kötöttünk, hogy vámpír leszek. A kör veled fog bezárulni – nézett rám váratlanul mosolyogva. – Nessi-éknek lehet gyereke, de ők már egy másik család lesznek. Neked nem lehet, legalább is Carlisle ezt mondta.
- Kipróbáljam egy sarki kurván? – kérdeztem vigyorogva, mire lemondóan sóhajtott.
- Jaj, fiam! Ez nem vicces.
- Jó, jó tudom – sóhajtottam fel, és hátradőltem könyökeimre támaszkodva. A nap ebben a pillanatban eltűnt, hogy a fényt átvegye a sötétség leple.
- A történet nálad fog befejeződni – folytatta, és hangosat sóhajtva állt lassan talpra. – Remélem, hogy egy kicsit tisztáztam, hogy mit is élek én most át.
- Eddig is tiszta volt, de örülök neki, hogy beszélgettünk – lassan én is talpra szökkentem, és hálás mosollyal néztem anyára. – Hiányzott ez már.
- Nekem is – mosolyogta, majd megölelt. Szorosan hozzá bújtam nyelve egy nagyot, és erősen megöleltem. – Tudom, hogy jól fogsz cselekedni, legyen az bármi is – megsimogatta tarkómon a hajamat, én pedig mélyet szippantottam illatából. Mindig megnyugodtam tőle, valahogy segített minden egyes problémában és reméltem, hogy ez most is így lesz. – Apádra ütöttél, nehézségek lehetnek, de meg fogod oldani. Tudom!

Elhamarkodott volt tőle ez a bizalom. Még ha jól is esett, akkor se voltam biztos benne, hogy kiérdemeltem. Hisz kitudja, hogy mi fog még történni a jövőben. A nyelvemen volt a tiltakozás is, hogy megnyugtassam sose lesz olyan személy, aki tőle elszakíthat, bármiféle módon, de ebben a pillanatban még én magam sem voltam ebben annyira biztos. Akárhányszor kiakartam neki mondani, mindig bevillant Hayley képe, amit erőteljesen próbáltam kiűzni magamból.

Lassan anya elengedett, majd mosolyogva fordult az erdő felé, ahonnan kilépkedett apa. Apa büszke pillantást vetett felém, majd bólintott. Gondolom ez annak a jele volt, hogy most nem csináltam semmi hülyeséget, és nem voltam tiszteletlen vele, bár nem tudtam, hogy mióta hallgatózhatott az erdő mélyén, habár nem volt rá szükség, anya úgyis mindent el fog mondani neki.

Apa mellé sétált megfogva a kezét, majd egy mosoly után hátat fordítva kezdtek el futni vissza a család többi tagjához. Persze még apa visszaszólt, hogy nem sokára majd indulhatunk vissza, ha már nem szeretnék többet vadászni.

Mikor már egyedül hagytak ismét gondolataimba merülve pillantottam a láthatatlan nap felé. A sötétség immár teljesen belepte az eget, és sok-sok csillag világított fent. A kék hold kiteljesedve ragyogta be az erdőt fényével, míg a hold kerek formájában egy arcot láttam meg.
Sajnálom Hayley! De nem szerethetlek. Ebben a pillanatban a legerősebbnek éreztem magam a világon, és tudtam, hogy ez a döntésem véglegesnek bizonyul. Nem hagyhattam az ellenkezőjét teljesülni.

folyt. köv. :) dobjatok meg néhány kritivel, még ha nem is lett ez olyan jó fejezet :/

Reflektor

Pasi: Megjelent az Alkonyat negyedik részének új hosszabbított változata és még Edwardnak is gyereke lesz. Újra feltűnnek a vérfarkasok és a vámpírok, és újra megjelennek a vásznon Robert Pattinson, Kristen Stewart és Taylor Lautner. (lement pár kép a trailerből) Pasi megszólal: NYUGTASSANAK MEG, HOGY EGYSZER VÉGE LESZ AZ ALKONYATNAK!!! xDDDDD ezen akkorát szakadtam xD bár nagyon szeretem a filmeket, de néhány rajongó már túlzásba esik és nem is csodálom, hogy az emberek kiakadnak néhányon :D

20. fejezet

Még maradtam egy kicsit Hayley-vel kicsit átrágtuk magunkat a dolgokon, a történeteken, amiket meséltünk egymásnak. Amit csak lehetett, minden megtudtam róla ebben a pár órában. Tud aludni, akárcsak én bár velem ellentétben neki szüksége is van rá. Én inkább csak azért alszok, hogy csináljak valamit. Ő se szívesen eszik emberi étkeket, bár rá az anyja ráerőszakolja. Valahogy a családjáról való témát mindig kerülte, de megértettem. Majd eljön majd az ideje, hogy róluk is többet megtudjak. Nehezen, tényleg pokoli nehezen – kb. tízszer mondtam, hogy most indulok haza, aztán valahogy sose sikerült elmennem – rohantam haza. Bíztam benne, hogy apáékat nem érdekli, mit beszéltem elméletileg Jacob-bal.

- Sziasztok! – köszöntem nekik, mikor lezöttyentem a nappaliba, miközben a fáradság jeleit mutattam.
- Na, sikerült beszélni Jake-el? – kérdezte anya mosolyogva.
- Öhm, jah, bár nehéz eset, nagyon makacs – fújtattam, mintha tényleg így történt volna. Nem volt nehéz azt mondani, amit anyám hallani akart, túl átlátszó volt.
- Mindig az volt – rázta meg fejét lemondóan.
- Mi a helyzet Kölyök? – robbant be Emmett is. Megörültem neki, mostanában teljesen elhanyagoltuk egymást szépen szólva, ideje volt már, hogy megint baromkodjunk egyet. Az örömöm hamar alább hagyott, hogy átvegye helyette a mérhetetlen düh. – Szólhattál volna, hogy becsajoztál! Pont az öreg Em bácsival nem beszéled ezt meg? Ki fog neked tanácsokat adni, hogy mit és hogy kell csinálni, ha el se mondod?
- Jó is, hogy eszedbe jutott Emmett – szólalt meg apa, aki eddig nekem hátat fordítva ült a zongoránál. Mióta megjöttem nem mondott semmit, de a pillantása most csontig hatoló volt és nem segített a szarkazmus a hangjában sem. – Beszélgessünk egy kicsit!
- Jaj E.J.! – szaladt le nénikém a lépcsőről, hosszú szőke haja csak úgy lobogott utána. Nagy lendülettel lefékezett előttem, mire hátrahőköltem a kanapén. – Ezt nagyon nem lenne szabad! Egy emberbe beleszeretni? Komolyan elakarod követni azt a hibát, amit apád?
- Már elnézést – mondta anya felháborodva, mire Rosalie ránézett. – Hiba?
- Te más vagy Bella – legyintett, majd újra felém fordult. – Hisz te még gyerek vagy E.J., apád is hülye volt.
- Már ne is haragudj de….
- Edward nem veled beszélek! – morogta neki, mire szám megrándult az elfojtott nevetéstől. Igaz, ami igaz Rosalie ritkán oszt le valakit a családból – Emmett-ten kívül – de ha kinyitja a száját, akkor mindenki le van oltva. Szép! A baj az, hogy én nem mernék így beszélni velük, bár ez csak csipkelődés, nem komoly sértés.
- Ha apa hülye volt, akkor nyilván én is az vagyok – mondtam vigyorogva. – Elvégre a fia vagyok, hasonlítok rá.
- Nem, E.J. te okosabb vagy és nem szabad hülyeséget csinálnod. Tanulj apád ostoba hibájából.
- Na, jó ezt fejezd be – méltatlankodott az említett. – Ha akkor nem lettem volna olyan hülye, a te szótárad szerint, akkor most nem lenne senki, akit te most próbálnál jó útra terelni.
- Jó úton járok én, nincs semmi gáz, ne pampogjatok már – morogtam egy kicsit ingerülten.
- E.J. apád is ezt hitte, és nézd meg mi sült ki belőle – Rosalie rohama, egyszerűen nevetséges volt.
- Én tudtam, hogy rossz úton járok és te is felvilágosítottál erről nem egyszer. De most már nem bánom! – apa önelégült képe mosolygásra késztetett.
- Én pedig még nem vagyok a rossz úton, tehát nincs semmi gáz.
- Hamar akarsz nagyszülő lenni? És te hamar akarsz apa lenni? Még apád se volt elég érett a szülőséghez, nem hogy te! – mindketten felháborodva mordultunk fel. – Egyszerre elég egy Edwarddal foglalkoznom, tehát dugulj el! – fordult apa felé, aki sértődötten összefonta karjait.
- Nem érdekel, hogy mit mondasz Rosalie – szólaltam meg nyugodt mosollyal. – Nincs semmi baj, nem fogom azt elkövetni, amit apa is. Eddig is találtam magamnak barátokat, Hayley se más.
- Áh, szóval már nem csak a lány, hanem Hayley – cincogta gúnyosan.
- Mi a franc ütött most mindenkibe? – elpattant nálam a húr, és idegességemben felálltam, hogy egyszerre üvöltsem le mindenki fejét. – Semmit nem akarok a lánytól, szerelmet meg végképp nem, mi a jó édes francnak? Elég volt abból okulni, amin, ezek keresztülmentek – mérgesen mutogattam a szüleim irányába, akik felmorogtak az ezek nevezés miatt. – Nem fogom elkövetni ugyanazt! Okultam az apám hibájából, Hayley csak egy ember számomra senki más. Őt hívtam meg valóban a szüneti kirándulásra, de csak mert egy szürke egér, és nem fog mindenkinek pletykálkodni és áradozni, hogy milyen jó volt csak velem lenni. Más, mint a többi és ezzel a téma lezárva! Más oka nincs, amiért őt viszem el magammal! Kevesebb számomra, mint Scott vagy Emma és nem akarok többé erről beszélni! Van még valakinek valamilyen problémája? – anya és apa összenéztek, és míg Rosalie összeszorított ajkakkal sétált Emmett mellé, a bácsikám csak vigyorgott.
- A kirohanásod mindent elárul – szólalt meg a melák perverz vigyorral a képén. – Ha közömbös lenne most nem akadtál volna ennyire ki!
- Ez nem Hayley miatt van, hanem mert minden egyes kis dologból cirkuszt csináltok és ebből már elegem van! Ha nem jövök haza, már szobafogságba vagyok, bezzeg Ness akár napokig a kutyával lehet! Ha már egy emberrel barátkozok, akiről ti eddig nem tudtatok már itthon egy bíróság alakult! Leakadnátok végre rólam, miért mindig én vagyok terítéken?
- Mert a fiunk vagy – mondta csendesen anya, mire türelmetlenül megráztam a fejemet.
- És Ness nem a lányod? Valahogy vele kevesebbet foglalkoztok, én vagyok mindig a téma, állandóan én vagyok a középpontba!
- Mára kitomboltad magad – állt fel apám szigorú arccal a zongora székéről, miután látta, hogy anyámat megbántottam a szavaimmal, bár nem mondtam olyat, ami miatt összeomolhatna a lelkivilága. – Nem kell házit csinálnod, péntek van, de menj fel a szobádba és maradj ott, amíg nem megyek utánad.
- Miért különben kidobtok az utcára? – kérdeztem gúnyosan, de talán nem kellett volna.
- Menj fel a szobádba – mondta apa lassan minden egyes szót megnyomva. Nyeltem egyet, de azért a pimasz kérdés kicsúszott a számon.
- Különben?
- Most – dörrent fel mérges és ellentmondást nem tűrő hangja. Tudtam, hogy sosem ütne meg, még is megrettentem tőle. Eleget tettem parancsának, és felszaladtam a szobámba. Dühömben a falhoz vágtam a táskámat, mire az szétszakadva hullatott ki magából mindent.

Kezem remegése nem a nyugodtsági szintemet mutatta és az sem, hogy nem tudtam leülni a seggemre, hanem széjjeljárkáltam a szobámat. Legszívesebben elmentem volna innen, valamerre futni egy hatalmasat, de azzal, csak olajt öntöttem volna a tűzre. Ennyire kegyetlen azért nem voltam, pedig minden egyes porcikám azt akartam, hogy minél hamarabb lépjek le.

El tudtam képzelni ezt a beszélgetést apa és én köztem. Furcsa volt, de meghallottam hangos lépteit, ami egyáltalán nem vallott rá, de nagy jelentősége nem volt. Biztos azt akarta, hogy tudjam, jön, és felkészüljek rá. Hamarosan meg is jelent az ajtómban, de mindenféle kopogás nélkül benyitott. Nem volt szokásuk, de én se szoktam csak úgy rájuk nyitni!
Szótlanul sétált be a szobámba, látszólag már egyáltalán nem volt dühös.

- Hol vannak Alice-ék? – kérdeztem halkan.
- Elmentek Seattle-be elugrottak Nessi-vel. Szüksége volt egy kis kimozdulása, miután összeveszett Jake-kel. – úgy közölte velem, mint bármi mást, aminek örültem, bár tudtam, hogy csak ezután jön a fekete leves. Szünetet tartott, majd mélyet sóhajtott és üveges szemekkel meredt rám. – Tudom, hogy nem Jacobbal voltál. Hanem a lánnyal.
- Ez baromság! – horkantam fel, de pillantása elhallgatásra késztetett.
- Tudod, hogy nem az. Vele voltál. – mondta ismét, de immár nem dühösen.
- Honnan tudod? – adtam meg magam, majd csak ekkor esett le, hogy a házban kiváló hallású vámpírok mászkálnak. – Nem akarom, hogy a többiek….
- Elszaladtak az erdőbe, anyád amúgy is újra megakarja csinálni a régi kis kunyhót, amit anno kapott.
- Értem.
- Amúgy meg most te vagy az utolsó ember, aki felháborodottnak érezheti magát – folytatta nyugodtan, de leintett mikor látta, hogy nyitom a számat. – Nagyon csalódtam benned.
Újra megszólaltam volna, de újra leintett és valamiért, de más hangon folytatta. – De meg is értelek. Átérzem amit te, legalább is egy részét.
- Mit tudsz te az én érzéseimről? – húztam fel szemöldökömet.
- Az apád vagyok – rántotta meg vállát. – Jobban megérthetlek, mint bárki más. Egyetlen egy dolgot kértem tőled E.J. Emlékszel?
- Ne merjem megbántani anyát – bólintottam. – De nem mondtam neki olyat, ami miatt….
- Nem ismered őt annyira, mint én. Ezért vagyok rád mérges. Soha, semmilyen körülmények között nem beszélhetsz így anyáddal, megértetted?
- Csak ezért vagy mérges? – tátogtam meglepetten. Szája megrándult, és apró mosoly kúszott fel arcára.
- A többiért nem hibáztathatlak.
- Ezt hogy érted? – vontam kérdőre és közelebb mentem hozzá.
- E.J. ismerem az érzést, milyen az, amikor nem tudod, hogy hirtelen kinek kellene hazudnod. Pedig tudod jól, hogy nincs olyan, amit ne tudnánk megbeszélni, vagy megoldani – magyarázta mosolyogva, de fekete szemei még mindig komoran bámultak. – Nem bántam meg, hogy anno nem menekültem el, hanem itt maradtam ezzel mindent feladva, kockáztatni akartam, és hagytam, hadd ússzak az árral. Nagyon sokszor hallottad már a történetünket anyáddal.
- Szerelmes lettél, ez nem olyan nagy bűn – motyogtam, de szomorúan megrázta fejét.
- De igen az. Nem a megfelelő személybe lettem szerelmes. Még mai napig is úgy vélem, anyád jobban járt volna, ha akkor én elmegyek innen. Ma már nem is emlékezne rám, csak egy kósza kép lennék öregedő fejében.
- Jól döntöttél – mondtam, és csak most értettem meg, hogy apának milyen nehéz. Ezerszer hallottam már a sok civakodási történetet, amikor nem tudtak megegyezni, de apa eddig sose mesélte el, hogy mi játszódott le benne mindig is. Anya is mindig úgy gondolta, főleg ember korában, hogy nem elég jó apának. Ezt ő is ugyanígy vélte.
- Még mindig kételkedek benne – keserű mosolya bűntudatot ébresztett bennem. – De nem bántam meg semmit. A tökéletes élet nem az, amit mi élünk. Az akkor lenne, ha emberek lennénk. De egyikőnk se az, és te se leszel, soha az életbe halandó.
- Tisztába vagyok vele – rántottam meg vállamat, de lassan megrázta a fejét.
- Nem érted, mit akarok mondani. Anno én így döntöttem. De még előtted áll a lehetőség, és nem akarom, hogy rosszul dönts! – nézett rám jelentőségteljesen, és nekem végre leesett.
- Héj, te most megint Hayley-n lovagolsz? – csattantam fel ingerülten. – Hagyjátok már szegény lányt, mit ártott ő nektek?
- Még nem ártott, de lehet, hogy fog.
- A légynek se tudna ártani – természetesen ez nem volt igaz, de egyelőre jobb, ha nem tud meg mindent.
- E.J. nem érted? Ugyanabba a hibába ne ess, mint én.
- Te magad mondtad, hogy nem bántál meg semmit! – ellenkeztem hevesen, mire ő is így reagált.
- Attól még nem biztos, hogy mindent ugyanúgy csinálnék – kemény mondata, valamiért szíven ütött és be kellett vallanom, hogy piszokul rosszul esett, amit mondott. Ha tehetné, akkor mindent másképp csinálna, lehet, hogy akkor mi se lennénk meg Nessi-vel.
- Felesleges a családnak ezen rágódni – mondtam már kissé lehangolóan. Belefáradtam, hogy ellenkezzek velük. Jobb, ha rájuk hagyom, majd észbe kapnak. – Semmi közöm nem lesz Hayley-hez ebbe biztos vagyok!
- Alice-nek én is ezt mondtam anno – fanyar mosollyal gondolhatott vissza arra a napra, mikor eldöntötte igenis távol tartja magát anyától, ami nem jött össze, mert már akkor is oda meg vissza volt érte. Habár nehezen értem meg, hogy egy-két beszélgetésből, hogyan lehet egy emberbe így belehabarodni. Kissé… szánalmasnak tartottam. Azt gondolná minden normális agy, hogy a szerelem fokozatosan alakul ki, lépcsőről lépcsőre. Apánál nem volt ilyen. Csak bumm leesett a lépcsőről és pofára.
- Más vagyok, mint te – mutattam rá egy fontos tényre, és ha ez nem lenne igaz, akkor nem ellenkeznék nénikém jövőképével ennyire.
- Amennyire különbözünk, legalább annyira hasonlítunk E.J.!
- Nem fogom azt csinálni, amit te. Már azért sem, mert nem akarom azt az utat végig járni, mint te.
- Nem is akarom – rázta meg fejét. – Senkinek nem kívánom azt a pár hónapos boldogsággal járó fájdalmat és önmarcangolást.
- Ja, anya mindig mondja, hogy milyen mazochista vagy – vigyorogtam, mire hozzám vágott egy párnát.
- Nézd E.J. – vált ismét komollyá, míg az ereimben megfagyott a vér. – nem foglak faggatni. De valami akkor is van a lánnyal, ha miatta képes vagy hazudni a családodnak. Bellának ez fáj a legjobban. Mitől félsz? Minket már nem ér meglepetés!
- Lehet, hogy még is – nyögtem ki, majd beharaptam számat. – Tudod mit, kössünk egyességet? – apa nagyon elkezdett vigyorogni, nekem pedig bekattant, hogy miért. Egyik mániája közé tartozik, hogy mindent ezzel akar megoldani. – Hamarosan, ha én többet megtudok Hayley-ről akkor elmondok mindent.
- Cserébe? – kérdezte egyből és kissé izgatottan. Hm, szerettem, hogy apám mindenre kapós.
- Leszálltok erről az én is szerelmes leszek egy lányba témáról. Én se élvezem és szerintem ti se.
- Szerintem nem adsz eleget, hogy az egész családot meggyőzd erről – mosolyogta, mire megforgattam szemeimet.
- Jó, akkor ígérem, hogy többé nem leszek tiszteletlen anyával, és nem fogok hazudni se – mondtam vontatottan és szemforgatások közepette.
- Kezdetnek nem rossz – bólintott, mire felsóhajtottam.
- Még valami – szóltam, mikor már felállt az ágyamról. – Nem lehetne, hogy ezt az egész szobafogság dolgot felfüggesztjük? Így nehéz lesz elmenni bárhová is. Ígérem, mindig elmondom hova megyek, mit csinálok és kivel vagyok – vigyorogtam, és gratuláltam magamnak, amiért ennyire jól tudok alkudozni.
- Egy feltétellel – biccentett, míg én felkészültem a legrosszabbra. – Ha el mondod mit érzel Hayley iránt.
- Most? – rökönyödtem meg, de csak mosolyogva megtámaszkodott az ajtómnak. Nem értettem, hogy hirtelen mire is kíváncsi. – Hát… ööö.. jól elvagyunk, de ezt bármelyik barátomról elmondhatom.
- Úgy nézel rá, mint egy lányra? – faggatott tovább, én pedig kezdtem egyre kínosabbnak érezni a szitut, de úgy tűnt, hogy az Emmett féle nevelés megint kijött belőlem.
- Ha arra vagy kíváncsi, hogy szexuálisan vonzódok-e hozzá, akkor azt kell mondanom, hogy nem. De iszonyatosan dögös!
- Ennyire részletesen nem kértem a beszámolót – apám nagyon zavarba jött, de én most hihetetlenül jól szórakoztam. Felfoghatatlan, hogy még én tudom őt zavarba hozni! – És érzelmileg?
- Aggódok érte, mint bármelyik másik barátomért. Szeretek vele lógni, és dumálni vele, mint bármelyik barátommal. Ennyi – rántottam meg vállamat hanyagul.
- Nem szoktál rá többet gondolni, mint bármelyik másik barátodra? Nem akarsz hirtelen mindent megtudni róla, de még a legapróbb részleteket is? Nem akarod, hogy minden egyes pillanatban inkább melletted legyen, mint sem ne tudd, hogy hol van, mit csinál, és mi baj érheti? – apa nagyon tudta miket kell kérdezni, én pedig tátogtam, mint valami hal.
- Ne keverj össze magaddal – nyögtem, mire elnevette magát.
- Hamarosan majd rájössz te is. A kérdés az, hogy ő mit érez.
- Nem vagyok szerelmes, fejezd már be! – szólaltam fel, de csak kuncogott. Nagyon élvezte a nyomoromat.
- Még nem. De be kell vallanod, hogy igenis vonzódsz hozzá, mint nőhöz, és tudsz úgy rá nézni. Emmára tudnál úgy nézni, mint Hayley-re?
- Ne viccelj Emma a barátom – csúszott ki a számon a válasz, és döbbenten néztem apám önelégülten vigyorgó ördögi képére.
- Vajon a lány is így érez? – tette fel inkább magának a kérdést, mint sem nekem. – Hétfőn megtudakolom!
- Ne merészeld! – sziszegtem, bár egy pillanatra elgondolkoztam. Mi van, ha Hayley is érzi azt, amit néha én? – Amúgy meg nagyon remélem, hogy nem érez így!
- Hanem szerelmes beléd? – vigyorogta, mire ordítva a kezeimbe temettem arcomat.
- Fejezd már be, könyörgöm! Nem vagyok szerelmes és ha Hayley van olyan okos, mint ahogy kinézem belőle, akkor nem is lesz! És pont!
- Ezt nem lehet szabályozni fiam – mosolyogta, de csak megráztam fejemet.
- Mindenki váltig állítja, hogy igenis szerelmes leszek! Nos, én bebizonyítom, hogy nem leszek!
- Egy Cullen, aki nem szerelmes? Ki akarsz lógni a sorból? – kérdezte, mire elnevettem magam.
- Kilógni a sorból jobb, mint csatlakozni egy hülye klubhoz!
- Ahogy gondolod – vonta meg vállát. – Nos, van kedved még egy hétvégés vadászathoz, vagy nem kell rád számítanunk, mert tinédzser sértettségedet szeretnéd egyedül a szobádban elduzzogva átgondolni?
- Bonyolult egy mondat volt, de azt hiszem nem! Úgyhogy menjünk! Ezt vártam egész héten ki jár nekem! – hadartam, majd kiszedtem a zsebemből a telefonomat, amit ráhajítottam az asztalra és kicsit átöltöztem. Felvettem egy régi kopott farmert, amit már nagyon régóta csak vadászathoz használok, egy fekete pólót, és rá egy melegítő pulcsit, ha bár nem volt szükségem rá, hízelegni akartam anyának egy sort. Felsóhajtottam, mikor hallottam odalentről a beszélgetést, és ahogy egy autó motorja leáll a ház előtt. Tehát mindenki megjött, szuper. Nem akartam alkalmat adni senkinek kérdezősködni, így leszaladtam a lépcsőn és el is kiáltottam magam.
- Indulás vadászni, várnak a medvék!
- Vérbeli Cullen – harsogta Emmett.
- Még szerencse – nyíltak tágra szemeim, mire a többiek kuncogni kezdtek. – Esme, Carlisle megjött?
- Itt vagyunk! – lépett be nagyapám mosolyogva, de szeme sarkából anyámék párosát leste, akik kicsit odébb sutyorogtak egymás fülébe. Kihallgathattam volna, de voltam ilyen rendi bendi, hogy nem tettem.
- Rosalie, Alice?
- Ness elment Jake-hez, úgyhogy mehetünk – közölte velem nénikém, mire bólintottam. Mikor a legtöbben már kimentek szomorú szemekkel anyámra néztem, aki apa kezét fogta, de közbe engem mustrált.
- Sajnálom, nem akartalak megbántani.
- Semmi baj. Szeretlek és féltelek.
- Tudom, de semmi baj anya, nem kell aggódnod értem – mosolyogtam, és apára néztem, aki bólintott. Apa úgyis elmondta, vagy elmondja majd anyának a kompromisszumunkat. Így hát könnyedén kezdtem el rohanni be az erdőbe, hogy mihamarabb érezhessem torkomba egy medve vérét.

Nem valami eseménydús fejezet, és így is 10 oldal lett, de nagyon hamar hoztam, tegnap is felraktam egy fejezetet, meg tegnap előtt is szal most nagyon kitettem magamért, de tanulni még csak ezután fogok :D remélem, hogy tetszett és írtok pár kritit nekem :) ez a fejezet a két kritikázómért: Lil, és Nency!!

19. Fejezet

Ugyanarra a helyre mentünk vissza, ahol tegnap voltunk. Egy percre megfordult a fejemben, hogy megint akar egy mérkőzést, de most nem hagyom, hogy ki is produkálja magának. Most nem a harcnak volt itt az ideje, hanem a kérdez-felelek játéknak. Kedvencem volt a sok közül, főleg ha én vagyok a faggató fél. Hayley lezser léptekkel ment egy fa vaskos kiálló gyökeréhez, majd leült rá. Felhúzta vékony lábait mellkasához, kezeit ráfektette, majd rám nézett. Már épp nyitottam volna a számat, de közbe vágott.

- Mielőtt bármit is kérdeznél, és mielőtt én bármit is mondanák jobb, ha tisztázzuk… nem mondhatod el senkinek! – hangja keményen csengett, én pedig elhúztam a számat.
- Hayley sajnálom, de ez nem fog menni – kezdtem, mire mérgesen összehúzta szemeit. – A családom hála Emma hangos szájának mindent tud. Legalább is, azt biztosan, hogy tegnap veled voltam. Ha nem is Emma szavai miatt tudta meg A… Edward, de a fejedben biztos látta.
- Az apád gondolatolvasó, tudom – bólintott, én pedig megdermedtem. Úgy tűnik mindenkivel próbáltam elhitetni valamit, de senki nem vette be és mindenki mindent tudott. Előbb Scott-ék, most meg Ő.
- Honnan…?
- Tudom? E.J. csak rá kell nézni. Csak a hülye nem veszi észre, hogy mennyire hasonlítasz rá – forgatta meg szemeit.
- Az emberek beveszik, hogy az unokaöccse vagyok – rántottam meg vállamat lazán, de belül tele voltam feszültséggel. Úgy tűnik, nem csak én próbálom meg kideríteni, hogy ki Ő. Nyilván Hayley is legalább annyira kíváncsi, mint én.
- Az emberek igen, de sokáig nem maradhattok itt – mutatott rá egy fontos tényre, ami mostanában túl sokszor bekúszott a fejembe.
- Már csak megvárjuk míg leérettségizek és eltűnünk innen – mondtam komor hangnembe és elnéztem a fák közé, majd az egyik levelet kezdtem tanulmányozni a távolban.
- A barátaid nem félnek tőled – folytatta, mintha csak ki akarna zökkenteni rossz hangulatomból. – Talán tudják, hogy mi vagy?
- Nem – ráztam meg fejemet, majd sóhajtottam. Hayley úgy tervezte, hogy előbb belőlem szed ki néhány információt. – Nem tudják, de nem vagyok annyira taszító az emberek számára, mint a családom. Így könnyebb és jobban is be tudtam mindig illeszkedni az emberek közé.
- Nehéz élet lehet – sóhajtott fel, és úgy éreztem, mintha egy kicsit átérezné valamennyire a helyzetemet. – Neked könnyebb egy fokkal, de ugyanúgy nyomaszthat a különbség, ami elválaszt az emberektől. Néha… kitaszított vagy – lehelte maga elé fájdalmas hangon. – Próbálod játszani az embert, de ez még nem fog megváltoztatni. Ugyanolyan maradsz. És bár mutatod az érzelmeidet, valójában senki nem tudja megérteni, hogy mennyire rossz neked. Egyik fajhoz sem tartozol. És végül egyedül maradsz örökre – szomorú beszéde alatt rájöttem, hogy már egyáltalán nem rólam beszél, sokkal inkább magáról.
- Nem minden vámpír gonosz – szólaltam meg halkan.
- De igen – kapta fel fejét és harcias tekintetével találta szembe magam.
- Az én családom nem az – fakadtam ki kicsit erősebben a kelleténél. Nem érdekelte kiborulásom, gúnyosan elmosolyodott, de ajkai megremegtek.
- Akkor miért ítéltek erre az életre?
- Mert anyám hitt benne, hogy én magam jó vagyok, holott akkor még nem tudta, hogy egyáltalán milyen lény van a hasában – magyaráztam neki hevesen. – Még is szeretett, és mindentől meg akart óvni engem. Sikerült neki. Élek!
- Ezzel pedig elkövette élete legnagyobb hibáját – csattant fel dühösen. Fel nem foghattam, hogy miért gyűlölheti ennyire az embereket.
- Miért gyűlölöd ennyire a fajtádat? – kérdeztem hirtelen ellenszenvvel. Én se voltam mindig kibékülve azzal, ami vagyok, de elfogadtam, hisz változtatni már nem tudok rajta. Érthetetlen volt, hogy Hayley, aki szintén hordja magában ezeket a géneket, még is miért utálja ennyire a vámpírokat.
- Nem vagyok vámpír – mondta ki lassan. – Legalább is próbálok nem az lenni.
- Igen, a tegnap ez mutatta – tártam szét karomat körülmutatva. A délután olyannyira kiélvezte a vámpír adta tulajdonságokat, hogy csak, na!
Halványan elmosolyodta magát, majd beletörődően felsóhajtott.
- Megígértem, hogy elmondok mindent, de csak ha te is – gondolhattam volna, hogy ezt se hagyja ki zsarolás nélkül. Már eggyel több vagy kevesebb igazság, nem mindegy? Beleegyezően bólintottam, majd leültem két méterre elé, meghagyva a tisztes távolságot.
- A mamád sose mesélt az álmairól? Még ember korában? – nem tudtam, hogy vajon mennyit sejt az én életemből, de volt egy sejtésem, hogy szinte mindent. Próbáltam ezzel most nem foglalkozni, inkább megpróbáltam felidézni anyám minden egyes hosszabb beszédét, de egy szót se szólt az álmairól. Megráztam fejemet, mire Hayley megint elmosolyodott. – Gondoltam. Bele tudok mászni másoknak az álmaiba. Ezt tettem az anyukáddal is, Bellával.
- Micsoda? – szám elnyílt a döbbenettől. – Ez a te képességed?
- Olyasmi – nyögte zavart mosollyal. – Már ötven éve volt. Kicsi voltam még és nem tudtam akkor az erőmet kordában tartani. Ha én is aludtam, akkor az erőm önálló életre kelt, és keresett magának egy megfelelő személyt, legyen az bárhol a világon. Itt voltam akkor Seattle-be és Isten tudja miért, de anyád volt a megfelelő. Az agyába kerültem és az álmunk összekapcsolódott. Anyukád nem érthette másnap, hogy miért volt olyan valóságos, mintha ott lett volna és szegénynek akkor el se magyarázhatta senki.

- Mit álmodtál vele? – kérdeztem suttogva, és még mindig döbbenten. Soha az életben nem mertem volna gondolni, hogy anyának és Hayley-nek valaha is lesz valami köze egymáshoz, erre most kiderül, hogy már régóta ismerték egymást, vagyis olyasmi.
- Általában az életem pereg le mások álmaiban. A részesei, Bella pedig az én életemet élte át ott. Benne volt a bátyám, Ryan, és az akkori szüleim, Will és Sarah és én voltam a kis Emily. Anyukád ezt érteni fogja majd – legyintett kérdő szemeimet látván. –Bella átélte a fájdalmamat, az érzéseimet. Mintha ő élte volna meg az életemet. Nem vagyok vámpír – mondta haragosan, majd lemondóan folytatta. – Legalább is nem úgy gondolok magamra, ha nem is sikerül minden erőmmel azon vagyok, hogy eltemessem magamban a szörnyeteget… Te félvámpírnak születtél, engem annak teremtettek.
- Micsoda? – leheltem döbbentem, de még nyelni se tudtam annyira megrázott, amit mondott.
-Bella élte át akkor, azt, ami velem történt. Anyám ember volt, és apám is. Már a kilencedik hónapban járt velem, mikor New York sötét utcájában megtámadta egy újszülött. Sokkal kellemesebbnek hathatott az illata, miattam. Talán a fájdalom miatt, vagy, mert idő volt, de megindult a szülés. Az ott lévők mentőt hívtak, akik azonnal el is vitték őt a műtőbe, csak hát… engem kivettek, de akkor azt mondták, hogy anya nem élte túl. Megpróbálták megkeresni az apámat, de ő tudta, hogy mi történt. Sőt, végig nézte. Ismerte a vámpírokat, egyszer már találkozott egy halhatatlannal. De nem tett semmit – maga elé meredt, míg én döbbenten hallgattam monológját. – Egy árvaházba adtak, miután semmilyen rokonom, nem jelentkezett. Már akkor sem voltam normális, már kisbabaként elkezdtem átalakulni. Pokolian fájt, nem értettem mi történik velem.

- Emlékszel rá? – suttogtam elhűlve.
- Nem teljesen, de igen. Homályos képeim vannak. Lázam volt, az ápolónő nem tudta, hogy mit csináljon, semmi sem hatott. Egy nap után elmúlt, addigra már… más voltam. Hirtelen kezdtem el nőni, pár hónap alatt nagyon sokat fejlődtem. A vámpírvilágban eljárt a hírem, egy terhes nő, akit megtámadok egy újszülött. Az egész vámpírtársadalom rólam beszélt. A csodagyerekről! Egy férfi megtalált és elvitt az árvaházból. Évekig voltam nála, már nyolc éves voltam kinézetre. Mindent elmagyarázott, amit meg is értettem, bár elfogadni nem tudtam. A szemem láttára kaptak össze vámpírok, előttem égették el egymást! Mint valami nyereményért, úgy veszekedtek értem. A gondozóm meghalt, pár hétig kóboroltam, miután elfutottam. Tudtam, hogy a szervezetem ki bírja, ha csak állatok vérén élnék. Féltem és magányos voltam. Aztán egyszer csak belebotlottam a Volturiba – fintorogva elmosolyodta magát, de ez a mosoly gúnyos volt. – Aro mindent megtett, hogy csatlakozzak. De a gondviselőm mindent elmondott, igazából ő tehetett róla, hogy akkor rossznak véltem őket és nem mertem velük menni. Aro kishijján erőszakkal akart magához venni. Dühös voltam, nagyon… és elkeseredett. Megöltem két testőrét, de egy mozdulatot se tettem. Aro megrettent tőlem, ugyanakkor látta, hogy mekkora haszna lenne belőlem. Én voltam a korlátlan hatalom – nézett rám fancsali mosollyal. – Egyszer csak megint egy csapat vámpír jelent meg, akik magukkal vittek, megmentve a Volturi-tól. Ők se voltak jobbak. Csak az erőmért akartak maguknak. És ez így ment évről, évre – bánatosan mosolygott, nem lehetett a legjobb időszaka. - Egyszer csak megindult ismét a változás. Váratlanul kezdtem el nőni, és hipp hopp már egy tizenhárom éves csitri voltam. Elmenekült előlem mindenki. A vámpírok megvetettek, az emberek kitaszítottak és szörnyként néztek rám. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy fajba se tartozok. Különc voltam, és ettől az ismeretlentől mindenki megrémült. Ismét egyedül voltam egy ideig, majd az erdőben összefutottam egy vámpírral. Akkor tudatosult bennem minden. Anyámmal találkoztam akkor. Nem halt meg, a méreg még meg tudta menteni, de persze a rendőrök eltusolták, hogy eltűnt egy test a hullaházból. Ha jól sejtem ez egy beépült vámpír műve lehetett. Fogalmad sincs, hogy a vámpírok hány helyre próbálnak beilleszkedni és sokszor sikerül is nekik. Anya azt mondta, hogy ezeket a dolgokat a Volturi irányítja. Minden megtesznek, hogy a létezésük ne tudódjon ki. Anyával maradtam, de kimaradt az életemből, amit te megkaptál a családodtól. Szeretetet. Fél év alatt nőttem meg ennyire, és már öt éve nem változtam semmit. Szoktunk vándorolni anyával, hisz már én sem fejlődtem jó ideje, bár azt mondta biztos, hogy egyszer megöregszek. Előbb utóbb.
- Nem csodálom, hogy nem szeretsz az életedről beszélni – nyögtem ki. Mást aligha tudtam volna mondani, annyira a hatása alatt voltam még.
- Most szinte azokat mondtam el, amit Bella is elmondott az álmában az apádnak. Ő is része volt akkor az életemnek, mindent átérzett, így anyukád, ha nem is a valóságban, de ismer.
- Ez hihetetlen – mást nem is tudtam mondani abban a pillanatban. És még én éreztem magam mindig furcsának… ha én furcsa vagyok, akkor Hayley micsoda? Most, hogy már tudtam az életét teljesen megértettem, hogy miért ilyen tartózkodó mindenkivel. Egyszerűen ezt szokta meg. Nem vontam kétségbe, hogy van egy kedves oldala is, de megértettem teljes mértékben a közömbösséget, amit felmutatott az emberek felé. A fal, amit maga köré épített nem az ellenszenve miatt volt. Csupán félt.

-Más vagyok, mint te, vagy a félvámpírok. Nincs még egy ilyen, mint én. Én vagyok az első, és remélhetőleg az utolsó is. Aro erről tenni fog, de aki inkább megrémített mindig az Marcus. Úgy nézett rám, mint valami… csodára. Leginkább talán ő akart megkaparintani. Ő elvesztette a lányát, bennem őt látta meg. Ezt mind anya mesélte el, velük élt egy ideig. Csak mikor tudomást szerzett róla, hogy még mindig élek, akkor indult a keresésemre, és szerencsére meg is talált.

- Sajnálom – mondtam neki együttérzően.
- Nem kell a sajnálatod és a szánakozó pillantásoktól is kímélj meg – pattant fel helyéről váratlanul, míg én kikerekedett szemmel néztem fel rá. – Jól vagyok, túltettem magam a dolgon. Volt rá elég évem.
- Tök durva, hogy idősebb vagy nálam – válaszoltam egy ki nem mondott kérdésre, mire elakadt a lélegzete.
- Neked tényleg ez a legnagyobb problémád? Amúgy meg nem sokkal, összesen két évvel!
- Miért mi legyen a legnagyobb problémám? – tettem fel a költői kérdést.
- Most mondtam el, hogy micsoda egy szörnyeteg vagyok, ez téged nem rémít meg? – csattant fel ingerülten, de én csak elmosolyodtam magam.
- Mindenkinek meg van a saját élete, és nem te vagy az egyetlen különleges vámpír a világon – válaszoltam neki váll rándítva.
- Miért nem érdekel? – kérdezte halkan. Lassan felálltam a helyemről, és leporoltam magamról a koszt, ami rám ragadt, majd belenéztem szemeibe.
- Miért ítélnélek el olyan dologért, ami nem a te hibád? Te elítélnél engem bármiért is, amit nem én követtem el?
- Téged nem – válaszolta természetességgel, mire elnevettem magam.
- Akkor meg van a válasz a kérdésedre!

Hosszan bámult rám, és többször is végig mért mintha így próbálná meg nézni, hogy hazudok-e. Mosolyogva néztem rá, ami még jobban meghökkentette.
-Nem vagy olyan, mint a többi – szólalt meg hosszú csend után.
- Mindig is egyedi voltam – rántottam meg hanyagul vállamat. Szemeit lesütötte, és ajkai lassan felhúzódtak.
- Mi az?
- Köszönöm – mormolta maga elé.
- Micsodát?
- Hogy nem nézel szörnyetegnek – válaszolta és bágyadt szemeit újra az enyémbe fúrta. - Bár nem értem, hogy miért teszed!
- Nem foglak soha annak nézni – ígértem neki, és így is gondoltam, nem csak meg akartam nyugtatni. Képtelen voltam rá úgy nézni, nem is tehetett semmiről. Követett el hibákat, ölt is, de ki nem? Na, jó például én, de mindennek van oka. – Különösebb oka nincs. Az, hogy eddig mindenki annak nézett most ez megváltozik, és én vagyok az első! – önelégülten vigyorogtam rá, talán, hogy oldjam a feszült hangulatát, ami úgy tűnik bejött, mert elkuncogta magát. Még soha nem engedte el magát ennyire, és be kellet vallanom, hogy nagyon sokáig hallgattam volna még a hangját. Mélyen néztem csillogó szemeibe, és gyönyörködni kezdtem benne. Nem tudom, hogy meddig álltunk így egymás tekintetébe veszve, amikor kizökkentett dallamos hangjával.

- Ugyanolyan színű a szemed, mint nekem – aranyos mosoly játszott ajkain, végre egész lényéből eltűnt a pár perccel ezelőtti szomorúság.
- Majdnem – mosolyogtam én is. – De az enyém sötétebb.
- Ennyire megfigyelted már az enyémet? – kérdezte pimaszan. Elvigyorodtam magam, felszabadultnak éreztem magam attól függetlenül, amit elmesélt. Kétségtelen, hogy valami megváltozott, innentől kezdve talán teljes jogúan is a bizalmába fogadott. Furcsán nyugodtnak éreztem magam most már. Felhőtlennek, mintha repültem volna. Majdnem olyan felszabadító érzés, mint ha futnék.
- Volt alkalmam rá tegnap, mikor úgy hatszor is megpróbáltál a földre küldeni.
- Egyszer sikerült! – heveskedett, de újra nevetni kezdtem.
- Egy alkalommal, amikor hirtelen ért a támadásod, igazi tehetség! – incselkedtem vele, mire mellkason ütött. Egyáltalán nem fájt, de azért megjátszva feljajdultam.
- Mondták már neked, hogy milyen pimasz vagy?
- És neked mondták már, hogy hülye kérdéseket szoktál feltenni?
Mániája volt a spontán kigondolt támadás ez most is így volt. Könnyen megállíthattam volna, de hagytam, hogy nekem ugorjon és ismét a füves, sáros talajon kössek ki. Mellkasomon támaszkodott elégedett vigyorral szépséges arcán.
- Te jössz!
- Hű, miben? – szemérmetlenül mértem végig a rajtam ülő testet.
- Én is meséltem. Most te következel! – mutatott rá, de a mosolya nem hervadt le. Szemei viszont kíváncsiságról árulkodtak. Igaza volt, tartoztam neki ennyivel, nekem feleannyira sem lesz megerőltető elmesélnem mindent, mint neki. Egy olyan lelkileg sérült lánynak, mint Ő, nagyon nehéz lehet, hogy megnyíljon valakinek.
- Rendben, de ez így nehéz lesz – jelentőségteljesen pillantottam a hasamra, amin ült, majd vigyorogva folytattam. – Bár nekem tökéletes a kilátásom, elég kényelmes!
- Ajj, pasiból vagy – forgatta meg unottan szemeit, majd lekászálódott rólam.
- Örülök, hogy észrevetted – mosolyogtam, de én nem álltam fel, hanem sóhajtva a könyökeimre támaszkodtam. – Az én életem egyáltalán nem olyan izgalmas, mint a tiéd.
- Izgalmasnak nevezed az életemet? – vonta fel szemöldökét mindenféle mosoly nélkül.
- Úgy értettem, hogy az enyémbe nincs semmi extra azon kívül, hogy félig vámpír vagyok.
- Igazad van, ez csekélység – legyintett.
- Én, vagyis mi a nővéremmel egy véletlennek köszönhetjük magunkat vagy ilyesmi.
- Nővéred? – lepődött meg. – Ketten vagytok?
- Igen. A részleteket nem tudom, csak annyit, hogy anya idejárt Forks-ba a nagyapám még most is él – már ameddig, gondoltam keserűen.
- Hallottam – bólintott szórakozottan. – A vámpír, ami beleszeretett egy emberbe. De a történetüket senki nem tudta tovább, mármint nagyon részletesen. Az esküvőt még mindenki hallotta, és azt is, hogy Bella annyira különleges volt, hogy a Volturi képes volt elhagyni a helyét.
- Mi voltunk a probléma, ami miatt kimozdultak a helyükről – mosolyogtam rá. Szórakoztató volt látni döbbenetét. – Anyáék már az esküvő előtt voltak, aztán valamiért sutba dobták az addig tett egyességüket, hogy nem csinálnak semmi olyasmit, apám régimódi, illetve nagyon régi vámpír. Valamiért lefeküdtek nagy pechre, nem tudták, hogy a vámpírok is nemzőképesek, ha a másik fél befogadó. Egy hónap alatt kifejlődtünk annyira Ness-sel, hogy már nem fértünk el, így muszáj volt kiszedni minket. Anya viszont ember volt, nem bírta ki. Így apa átváltoztatta – rántottam meg vállamat, de pokolian égetett a bűntudat, hogy mindez szinte miattunk történt Ness-sel, de anya mindig is megnyugtatott, hogy ez tökéletes így, és hogy máshogy nem is lett volna jó. Átélhette az anyai örömöket úgy, hogy nem kellett feladnia semmit.
- Neked tényleg normális életed volt – kotyogta orra alatt, mire felhúztam szemöldököm.

- Mihez képest?
- Az enyémhez képest.
- Neked másban volt izgalmas az életed, más témában. Nekem van két nagybácsim, akik még mai napig szívesen emlékeztetnek rá, hogy én vagyok a legfiatalabb a családban és úgy is kezelnek, de egyébként imádom őket, nagyon sok baromságot követtünk el Jasperrel és Emmett-tel. Van két nénikém, mind a kettő divatmániás, és kiborítanak, ahogy bíráskodnak felettem. A nagyszüleimet imádom, a szüleimmel sincs bajom, bár néha túlzásokba esnek velem kapcsolatba.
- És a nővéred?
- Ness-sel más a helyzet. Testvérek vagyunk persze, de tudod.. Jacob vérfarkas és belé vésődött.
- Egy farkas? – sipította.
- Vérfarkas.
- Tudom, tudom – hadarta zavartan, majd kérdezősködni kezdett. – De egy vámpírba?
- Ezt a dolgot senki se érti – ráztam meg fejem lemondóan. – Mint ahogy sok minden mást se. Apa miért tud olvasni Ness fejében, és az enyémbe miért nem, Alice miért nem látja a nővérem jövőjét, az enyémet miért és… ha már itt tartunk, honnan tudod, hogy apám gondolatolvasó? – néztem rá, végre eszembe jutott, hogy mit furcsálltam annyira. Miért nem tőle tudták meg, hogy vele lógtam tegnap.
- Bella álmából, amibe beléptem – magyarázta, mintha nem vettem volna észre. – Felismertem. De azóta, mióta, idejöttem.
- Még sose tűntél fel nekem – motyogtam inkább csak magamnak, és dühös voltam magamra egy kicsit. Miért nem ütköztünk hamarabb? Akkor már régen túl volnánk ezen az ismerkedési mizérián, és…
- Egyébként, köszi, elfogadom a meghívást – mondta hirtelen mosolyogva. – Elmegyek veletek a hegyekbe.
- Tök jó – vigyorogtam, majd összeráncoltam szemöldökömet. – De meghívtalak már?
- Hallgatóztam az ebédlőben – nézett félre zavarban. – Meglepettnek tűntél, mikor megláttál.
- Úgy tudtam, hogy nem vagy suliban, nem láttalak egész nap – válaszoltam neki.
- Nem kocsival jöttem – vonta meg vállát hanyagul. – De legközelebb szólok, ígérem – vigyorogta, majd mielőtt pisloghattam volna, már kikapta zsebemből a telefonom. Nem voltam felháborodva, pedig másnak ilyenkor már kitéptem volna a szívét, persze csak képtelesen. Mikor visszacsúsztatta, és kezünk összeért úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém. Hayley elkapta kezét tőlem, valószínűleg ő is ezt érezhette.. Kezéről pillantásom az arcára vándorolt, amibe belelógott pár vörös hajtincs, nekem pedig szám felfelé kezdett görbülni a látványra. Igen, határozottan könnyű lenne szerelmesnek lenni belé. Ha hagynám…


folyt. köv. :) komikat please!!! :D