12. Fejezet

Fel nem foghattam, hogy egy vámpírnak, – na meg az én esetemben félvámpírnak - hogy lehet hiányos a memóriája, bár nekem tökéletes mentségem volt rá. Akadozva pillantottam Edwardra, aki már nyitotta volna száját, hogy mondjon valamit, de nem hallottam, hogy mit mondott. Ennek az egyetlen – nyomós – oka az volt, hogy hirtelen a fülem zúgni kezdett, és egyre homályosabban láttam Edward gyönyörű arcát. Általában akkor érzem ezt, ha hányinger tört rám, de most még a közelébe se volt ez az érzés. Sőt, tökéletesen működött a gyomron, csak az egész testem éppenséggel lefelé húzott. Vagy felfelé emelkedtem? Ezt nem tudtam eldönteni, mert a pillanat törtrésze alatt történt minden. Az egyik percben, még félve kapaszkodtam a pultba és néztem Edwardra, a másikban pedig már homályos, sötétedő látásommal kellett foglalkoznom. Mintha Edward távolodna tőlem, és utána kaptam, de nem értem el. Egyszerűen a fejem tompán hasogatni kezdett és egyre távolodtam tőle. Kétségbeestem, nem akartam engedni a sötétségnek, ami húzni kezdett maga felé. Egy hangos, de erőteljes sikítást hallottam, de akár egy motor zúgása is lehetett. Nem tudtam mi az, de megijedtem tőle, a kezem viszont nem érte el Edwardot és csak a levegőt markoltam. Lehunytam szemeimet, hátha ezzel a zajok és az iszonyatos szédülés elmúlik, de nem segített. És a legrosszabb, hogy hiába erőlködtem, már nem tudtam kinyitni a szememet.

Csak egy pillanatig lehettem eszméletlen, legalább is annak éreztem magam, aztán az egész megszűnt. A hang a fejemben nem kísértett tovább, és szemeimet is ki tudtam nyitni. Mikor kitisztult minden, csak csend volt körülöttem. Néma csend. Éreztem, hogy fekszek, és kapkodva felültem. Összezavarodottan néztem körbe, de nem abban a szobában voltam, ami az enyém volt. A régi fásult, halványkék szobában találtam magam az aprócska ágyamon és egyedül. Pislogva néhányat néztem körül, tapadt rám a ruhám és a tarkóm is verejtékezett. Ekkor tudatosult bennem, hogy álmodtam. Álmodtam mindent. Zihálva kapkodtam a levegőt és zavarodottan kapkodtam tekintetemet a szobámon. Annyira valóságos volt… Ryan, Emily, Sarah és Will. Félvámpír voltam.
Hallottam, hogy az ablakom nyitódik, majd halk léptek közelednek felém, de csak magam elé meredtem.

- Szia! Mi a baj? – térdelt mellém azonnal Edward aggódva, és végig simított nedves arcomon. – Bella, mondj már valamit, mi történt?
- Álmodtam – nyögtem ki, mire elhúzta száját.
- És ez akkora dolog, hogy ennyire felzaklat?
- Annyira valóságos volt – mondtam, majd hadarni kezdtem. – Egyszerűen az egyik pillanatban még ott voltam, az álmomban és annyira valóságos volt. Éreztem a szagokat, az ízeket, ahogy futottam… az érintések. Majd egyszer csak itt találtam magam a szobámban! – nem lepődtem volna meg, ha hirtelen bolondnak titulál, jelenleg úgy is éreztem magam.
- Ezt hívják ébredésnek – pimasz vigyora miatt, tényleg annak gondolt. Nem hibáztathattam, ő nem értette. – Elmondod mit álmodtál, ami ekkora hatással volt rád? Sajnálom, ha itt maradok, biztos megtudom, de muszáj voltam el menni, vadászni. Régen voltam, és Alice már napok óta könyörgött és…
- Semmi baj! – néztem hirtelen szemeibe, és végig simítottam hideg arcán. Topáz színű szemei felcsillantak, és boldog mosoly húzódott arcára.
- Tényleg nagyon furcsát álmodhattál, ha ennyire nem vagy magadnál.
- Ó, te ezt nem érted, pedig ha tudnád… - motyogtam, majd felpattantam az ágyamról és neszesszeremet felkapva a fürdőbe mentem. Jól esett egy kellemes zuhany, és legalább valamennyire kitisztult a fejem. Lehet egy álom ennyire valóságos?

A langyos cseppek végig folytak az egész testemen, agyam tompán érzékelte a külvilágot. Még mindig a valóságos álmomon jártattam az agyam. Össze voltam zavarodva, bár nem kellett volna, hiszen csak egy délibáb volt. Megijedtem az érzéstől, ami akkor a hatalmába kerített. Akartam, hogy ez az illúzió valóság legyen. Elmerengően mentem vissza a szobámban, de megdermedtem mikor Edwardot nem találtam ott.

- Edward?
- Itt vagyok – jelent meg hirtelen a hátam mögött félszeg mosollyal az arcán. – Nem akartalak megbántani, ne haragudj rám!
- Semmi baj, nem haragszok – pillantottam rá, majd hirtelen megöleltem. Magam sem értettem ezt a váratlan megnyilvánulásom, de mindennél jobban akartam most a védelmező karjaiban lenni.

Ő is eléggé meglepődhetett, mert egy másodpercre megdermedt, de aztán erős karjai átölelték derekamat és gyengéden magához szorított. Nagyon jól éreztem magam az ölelésében, és lassan simogatta hátamat, majd lágy csókokat hintett homlokomra. Érezhette, hogy háborgó lelkem nem fog egyhamar megnyugodni, talán ezért próbált rám így hatni.

Az idő érzékem cserbenhagyott, fogalmam sem volt róla, hogy mennyi ideig álltunk az ajtó előtt. Egyszer csak elengedett, majd örömteli mosollyal közeledni kezdett arcom felé. Kellemes izgalom lett úrrá rajtam, ahányszor csak megcsókolt. Hideg ajkai már csak pár centire volt az enyémtől, mikor bevillant egy kép. Én és Edward hevesen csókolva egymást, kapkodjuk le, sőt inkább tépjük le egymást ruháit, és eldőlve az ágyon kezdjük egymást kényeztetni. Annyira intenzíven láttam és éreztem, mintha megtörtént volna. Megriadtam, hogy újra átakarom élni, és Edward hatalmas megdöbbenésére elhúzódtam. Összevonta szemöldökét, és kétkedve méregette arcomat.

- Majd elmagyarázom – fejemet lehajtottam és szégyenlősen néztem fel. Féltem, hogy esetleg mérges lesz rám, de kifejezéstelen arccal méregetett, majd bólintott.
- Kezdesz egy kicsit megijeszteni, remélem, tudod, pedig már egy ideje nem kaphatnék agyvérzést – szólalt meg csendben, mikor már a konyhában készítettem a reggelimet.
- Sajnálom – rándult meg szám, majd fogtam magam és az ölébe ültem. Karja automatikus zártak körül, míg én nyaka köré fontam kezeimet.
- Nagyon szeretném tudni, hogy mit álmodtál – motyogta, de inkább csak magának, mint nekem.
- Majd ma elmesélem, jó?
- Már ha akarod – válaszára elmosolyodtam magam. Mindig megadta a választási lehetőséget, és nem sok mindent szokott rám erőltetni. Kivéve azt az egy alkalmat, mikor elhagyott. Kétségkívül akkor nem kérdezett meg, nem érdekelte az én véleményem. Azóta azt hiszem, kicsit másképp fogja fel a dolgokat. De érthető volt. Mindketten majdnem belehaltunk ebbe a fél évbe, de nem feltétlenül a szakítása ölt volna meg, hanem… a Volturi. Bár ő csak megölhet, utána semmi fájdalom, semmi rossz. Üresség tombol az emberben. De Edward… bármikor elhagyhat, ha úgy gondolja jobb ez így, bár számtalanszor megígérte, hogy soha többé nem hagy el. Nagyon ajánlom neki, hogy meg se próbálja. Még mái napig se értem, hogy mit szeret bennem. Amit pedig álmodni se mertem volna az, hogy egyszer a felesége leszek. Pedig itt állunk az esküvő előtt, alig pár héttel. Nem bántam meg, hogy igent mondtam neki, bár nagyon féltem tőle… azt hiszem. Aggódtam, hogy valami közbe jön. Bár az esküvő szervezőm ezt nyilván semmilyen körülmények között nem hagyná, sőt olyannyira a tökéletességre törekszik, hogy a végén az lesz a legnagyobb probléma. Apropó Alice…

- Át kell ugranunk hozzátok – jelentettem ki miután befaltam a tál müzlimet.
- Azt gondoltam, hogy egyébként is nálunk töltöd ma a napot – mosolygott. – Charlie horgászni megy. Carlisle-ék pedig szeretnének már látni. Régen voltál nálunk!
- Két napja – mondtam neki összevont szemöldökkel. – Nektek ez hosszú idő?
- Mindenkinél más – kezdett el vigyorogni. – Nálam hosszú, és úgy vélem, hogy mindenki így van vele, kivéve Rosalie. Neki talán kicsit rövid.
- Sose fog megkedvelni igaz? – komorodtam el.
- Nagy lépés volt számára, amikor elmesélte neked a történetét. Ez nagyon nagydolog nála. Egyelőre érd be ennyivel, kérlek, de biztos vagyok benne, hogy előbb utóbb ti is lesztek olyan jóba, mint Alice-szel. Bár köztetek elég nagy különbség van. Rosalie nagyon hiú és önző is. Bár ő elbújhat mellettem szerintem.
- Ne mond ezt! – kértem és hideg arcára tettem kezemet. Lehunyta szemeit és felsóhajtott, majd megfogta arcán tartott kezemet. – Nem vagy önző! Inkább én vagyok az, hogy örök időkre magam mellett akarlak tudni, és nem igazán érdekel, hogy ehhez te mit szólsz.
- Ezt hogy érted? – pillantottam rám, és egy hullámos hajtincsemmel kezdett játszatni.
- Már hónapok óta – kivéve azt a fél évet – ez volt a legnagyobb vita tárgy közöttünk. Ha érdekelne, ha önzetlen lennék, akkor igenis adok neked egy kis időt. Hogy felkészülj rá és ne csak pár hetet adjak neked.
- De te makacs voltál – mondta tényként, és sötéten elkuncogta magát.
- Tudom, hogy talán egy kicsit gyerekes ez a kor dolog – még mindig az emlékeimben élt, amikor Jacobnak kihisztiztem magam. Hiányzik. – de én ehhez tartom magam.
- Ez már lényegtelen nem? Úgy értem, már nem fogunk semmit sem megváltoztatni. Én megadtam neked a lehetőséget – vigyorgott, mire megforgattam szemeimet. – Te utasítottál vissza!
- Nem azért mert jól esett – magyaráztam hevesen. – hanem mert jól akarom csinálni. Igazad volt, gondolnom kell a családomra, és mielőtt olyanná válnék, mint te ésszerű, ha előbb hozzád megyek.
- A kompromisszumot megkötöttük, így van – bólogatott jókedvűen.

Megvárta, amíg elmosogatok, hogy aztán még lassabban a drága kis furgonommal eljussunk a nagy Cullen villáig. Ő vezetett, szokás szerint. Nem szerette, ha én vezetek, úgy gondolta nem elég biztonságos nekem a furgonom. Én nem így gondoltam, de nem vitatkoztam vele. A zuhogó eső nagy zajt csapott, ahogy koppant az ősrégi autó külsején. Kifelé bámultam az ablakon, de végig éreztem magamon Edward tekintetét. Fél kezével a kormányt fogta, a másikkal a kezemet fogta. Csöndbe tettük meg a tizenöt perces utat, egyetlen árva szó nélkül. Mindketten a saját gondolatainkba mélyedtünk. Vagyis én inkább az álmomon jártattam az agyam. Nem kéne neki ekkora jelentőséget tulajdonítanom, de… nem rémlik, hogy valaha is lett volna ilyen valóságos álmom. Az utat végig azzal töltöttem, hogy kielemeztem minden egye kis részletét. Legtöbbször az Edwarddal való ismerkedésemen méláztam, aztán… az utána levő történéseken. Szemem sarkából a hűvös kezeire pillantottam, ami az enyémet zárta körül. Tisztán él az emlékezetemben, amik ezek a fagyos kezek leszedték rólam a ruháimat, és gyengéd érintésekkel térképezte fel a testem minden egyes zugát. Testemet kirázta a hideg, amit Edward is észrevett és kíváncsian fürkészte arcomat.

Elmosolyodtam magam, hogy valamelyest megnyugtassam, hogy semmi bajom, majd hozzá bújtam. Magához vont, miközben még mindig ugyanolyan precizitással vezette ütött kopott tragacsomat. Számomra túl hamar értünk a házhoz, szívesen ültem volna még itt mellette. Valószínűleg ő is így érezhette, mert elhúzta száját, de készségesen segített kimászni a kocsiból.

- Mindenki itthon van? – tudakoltam tőle, befelé menet.
- Honnan tudnám? – kérdezett vissza pimasz vigyorral incselkedve. – Ha nem vetted volna észre az utóbbi másfél órában veled voltam.
- Kis vicces vagy! – löktem meg őt, mire nevetve ugrott arrébb.
- Ő mindig az – szúrta közbe Jasper, mikor a nappaliba értünk. Egy könyvet olvasott, de az érkezésünkre felpillantott. Enyhén rám mosolygott, mire meglepődtem. Nem szoktam meg tőle a kedves gesztusokat, bár semmi baja velem, csupán tart a vérem okozta csábítástól. – Ne aggódj. Ma már vadásztam. És már amúgy sem tudok úgy gondolni rád, mint valami táplálékra – kuncogta el magát.
- Ajánlom is! – motyogta Edward, majd lehúzott a kanapéra maga mellé. Nem tudtam vajon Jasper honnan sejtette meg az aggodalmam okát, de hálás voltam a képességének, na meg, hogy megnyugtatott.
- Egyedül? – néztem rá, és Edwardhoz bújtam felhúzva lábaimat a mellkasomhoz.
- Rosalie fent van a szobájában, duzzog, Emmett megint beszólt neki egy nem túl finomat. Alice pedig…
Nem kellett tovább mondani, barátnőm azonnal beszökkent a nappaliba, szó szerint a semmiből.
-Szia Bella! – odaugrott elém, majd mielőtt köszönhettem volna neki puszit nyomott arcomra. – Jó, hogy végre itt vagy! Arra gondoltam, hogy ma elugorhatnánk vásárolni! Ja és láttam, amire gondoltál, vagyis amire döntöttél – egy pillanatra még ő maga is belezavarodott, majd szoborszépségű arcán hatalmas vigyor kerekedett. – Nagyon jó ötlet egyébként!
- Micsoda? – kérdeztük egyszerre Edwarddal.
- A vacsora! – tárta szét kezeit Alice. Óh, hát persze! Ezt még azelőtt találtam ki, mielőtt elaludtam.
- Vacsora? – fordult felém Edward kérdőn.
- Arra gondoltam, hogy a családot egy kicsit összehívhatnánk – magyaráztam egyre pirosló arccal. Lehet, hogy illett volna őt is megkérdeznem erről, de nem volt alkalmam rá, hiszen csak tegnap este találtam ki. – Anya, apa, Phil, te… ha benne vagytok, akkor ti is – néztem Jasperre, aki felhúzta erre szemöldökét. – És Jacob – böktem ki végül szemlesütve. Éreztem, hogy Edward megfeszül, majd fokozatosan lazul el teste és felém fordult.
- Jacob Black jó ötlet?
- Valamilyen szinten ő is a családom tagja. Ha benne lenne, akkor szívesen meghívnám. Tudom, hogy nemet mond, de azért megkérdezném tőle.
- Ahogy gondolod – csókolta meg homlokomat, de tudtam, hogy elkomorult.
- Akkor mehetünk vásárolni? – trillázta Alice pattogva.
- Ha nem gond, akkor ezt kihagyom – sütöttem le szemeimet. – Rosalie biztos veled megy!
- Persze, hogy megyek – sétált le a lépcsőről. – Ki nem hagynám! Leárazás van a plázában, úgyhogy…
- Igen, ez így van! Hányszor következhet ez be egy évbe?
- Maximum egyszer – válaszolta Rosalie szörnyülködve.
- És hányszor fog leárazás történni a ti életetekbe? – kérdezte Jasper, de nem nézett föl a könyvéből.
- Minimum százszor – suhant le Emmett és próbált Rose közelébe menni, de ő, elhessegette.
- Jó vásárlást – köszönt nekik Edward nevetve. Nem tudom, hogy melyikük gondolata tetszett neki ennyire, de még percekig kuncogott rajta.
- Megoldódott a probléma? – kérdezte Jasper, miután Emmett unalmában bekapcsolta a tv-t.
- Úgy nézek ki szerinted, mint aki kielégült és megoldotta a problémát? – nézett rá sokatmondóan Emmett, mire Jasper elkezdett kacarászni.
- Nem, mert akkor nem dörmögnél – válaszoltam helyette, mire meglepetten fordult felém.
- Csáó Bella! Nem is tudtam, hogy itt vagy – nevette el magát. Már felháborodva vágtam volna valamit a fejéhez, de Edward a fülemhez hajolva suttogni kezdett. Hideg lehelete megcsiklandozott, de próbáltam a mondanivalójára figyelni.
- Már rég eltervezte ezt a beszólást, el ne hidd neki. Már a szobában tudta, hogy itt vagy.
Megszokhattam volna már Emmett-től így nem is idegesítettem fel magam rajta. Sokkal jobban izgatott most az, hogy próbáljam visszafogni magam. Az álmom egy éjszakája erősen tudatosult bennem, és gyötörve engem kezdtek el kínozni a képekkel, de ami rosszabb, hogy érzésekkel. Magamban könyörögtem, hogy ne csináljak semmi hülyeséget.
- Na Emmett megyünk akkor?
- Hová mentek? – kérdeztem kitágult szemekkel.
- Jasper szeretne magának végre kocsit, miután meggyőztem, hogy papucs férj, amiért mindig Alice viszi mindenhova – röhögte Emmett, és látszólag nyoma sem volt annak a rossz kedvnek, ami az ura alá vette őt Rosalie miatt

- Van benne valami – hadartam, mire mindketten felém kapták fejüket. – de nem hiszem, hogy most bárhova is mennetek kéne – muszáj volt maradniuk, ha kettesben maradunk Edwarddal, akkor… félek, hogy nem fogom tudni magam leállítani. Nem lenne szerencsés ötlet, bár meg tudnám győzni, esélye se lenne ellenem ebben az állapotomban, de így pár héttel az esküvő előtt nem lenne reális.
- Nyugi, sietünk haza – veregette meg vállamat Emmett gyengéden.
- Vagy inkább ne – nyögte Jasper, de könyörgő tekintetem talán arra késztette, hogy még is siessenek. – Na jó, egy picit siethetünk!
Kezeimbe temettem arcomat, mikor hallottam, hogy csapódik az ajtó. Mély levegőt vettem, majd Edwardra néztem, aki ebben a pillanatban megcsókolt. Ellenkezni és gondolkodni se volt időm, de a jobbik énem sikítani kezdett. Ebből nem fog jó kisülni…

folyt. köv. hamarosan :) remélem tetszett próbáltam jobban megírni, mint az előzőeket remélem, hogy észrevehető a változás :)

Novella

Nagyon apró kis szösszenet, egy versenyre írtam és tényleg csak összedobtam mert aggódtam, hogy kifutok a határidőből, de fel raktam ide nektek, mondom nevessetek egy sort rajta :D Én magam sem értékelem nagyra ezt a novellát, szóval... :)

15 év...

Hangosan csaptam be magam mögött az ajtót, mikor leparkoltam a Cullen ház elé. Alice nyilván nem látott semmit, ezért nem rohant még ki senki ijedten. Zaklatottan futottam be a házba, és egyből a nappaliba rohantam.
- Edward! – mondták egyszerre meglepődve és örülve.
- Hogy hogy már ilyen hamar itthon vagytok? – kérdezte Esme semmit nem sejtve.
- Biztos nem volt olyan kellemes a nászút, mint gondolták – nevetett fel Emmett, mire kapott néhány szúrós pillantást.
- Fogalmad sincs mennyire fején találtad a szöget – sziszegtem neki, mire mindannyian meglepődve néztek rám.
- Hol van Bella? Ki akarom faggatni a nászútról! – pattant fel Alice vigyorogva.
- A kocsiban ül és valószínűleg már agyon hisztizte magát! – válaszoltam, mire értetlenkedve néztek rám. Egyszerre vonultak ki a kocsihoz, de mikor nem látták az ablakon keresztül a feleségemet, rám néztek.
- Hol van Bella? – értetlenkedett Rosalie, aki szintén nem értett semmit.
Szó nélkül nyitottam ki az ajtót, ahol Bellának ülni kellett volna. Kérdőn néztek rám, mindaddig, míg nem hallottak valami mocorgást, majd egyszer csak Bella apró feje kukkantott ki.
Mindannyian felhördültek, míg Bella viccesnek találva a helyzetet kacagni kezdett.
- Ez mi hogy de hogy de…? –Alice kivételesen nem talált szavakat a helyzetre.
- Hamar pottyantott Bella neked egy kölköt – szólalt meg Emmett ámulva.
- Még az is jobb lenne, mint ez – mutattam Bellára, aki nevetve apró kezeivel belecsapott a tenyerembe.
- Mi történt Edward? – kérdezte hülledezve Esme.
- A szigeten, a házat Kaure és Gustavo szokta takarítani. Csak éppenséggel nem tudtam, hogy Kaure ennyire vallásos. Persze, tudtam, hogy tudja, mi vagyok, de azt nem, hogy boszorkány is egyben. Bellát egy estére magára hagytam, hogy elmenjek vadászni és mire visszajöttem, nem a feleségem aludt az ágyon, hanem egy lekicsinyített változata ordított, mint a sakál. És azóta se találom azt a nőt, hogy visszacsinálja – hadartam egyre dühösebben.
- Ez durva – nyögte Jasper.
- Meg kell mondjam, Bella nagyon édes volt kiskorában – pillantott rám Rosalie, majd mellém sétált, és kikapta Bellát az ülésről. – Az agya megmaradt 17 évesnek?
- Nem – morogtam. – Úgy néz ki, mint egy öt éves.
- Mi van ezen a gyereken? – lépett mellém Alice és végig nézett az apró Bellán.
- Nem tudtam mást csinálni, hanem fogtam és ráadtam az egyik pólóját. Nem fogod fel a helyzet súlyosságát Alice? – morogtam, mire megvonta vállát.
- Szót értesz vele?
- A 18 éves érett feleségemmel nem értettem szót, akkor az öt éves változatával mikor pár szót ismer, szerinted tudok? – kiáltottam magamból kikelve.
- Jól van nyugi, azért ne ordítsd le a hajamat a fejemről – csitított Alice, majd odament Rosalie mellé és Bella hadonászó kezét megfogta. – El kell mennünk vásárolni!
- Ezzel egyetértek, kell neki babaholmi – mondta Rosalie, és gügyögni kezdett a feleségemnek.
- Éld ki magad, mert most rögtön visszamegyek Rio-ba.
- Edward, várjuk meg Carlisle-t, már felhívtam – sétált ki a házból Esme. – Ha hazajön, akkor mindent megbeszélünk.
- Ha Kaure a feleségemet átváltoztatta, akkor vissza is tudja csinálni – morogtam újból.
- Ne aggódj Edward minden rendben lesz – ölelt meg Esme, de felkaptam fejemet mikor meghallottam Bella sikítását. Szó szerint eltátottam a számat, mikor megláttam, hogy Emmett dobálni kezdte.
- Csináld még tetszik neki – vigyorogta Jasper, de mikor meglátta pillantásomat, elkapta Emmett karját, mielőtt megtehette volna még egyszer.
- Induljunk vásárolni! – mondta Alice mosolyogva.
- Mi beugrunk Carlisle-ért – bólintott Jasper, Emmett pedig ideadta Bellát. Szó nélkül vettem el, majd Bellára néztem, aki nagy barna szemeivel engem mustrált. Mindvégig ezt csinálta, mióta ez lett belőle. Megérintettem válláig érő selymes barna haját, majd megsimogattam kerek arcát, mire angyali mosolyt villantott. Felsóhajtottam, majd Esme-re néztem.
- Csinálsz neki valami ennivalót?
- Hát persze – mosolyogta. Átadtam neki Bellát óvatosan, most még jobban kellett rá vigyáznom, mint eddig. Esme mellett nem lesz semmi baja, így fogtam magam és a bőröndöket gyorsan felhordtam a szobámba. Gondolkodás nélkül nyitottam fel Bella bőröndjét és vágyakozva pillantottam régi ruháira. Mondhatni isteni nászutunk volt, bár rizikósan indult miattam. De végül azt hiszem minden jól sült el, legalább is eddig. Rossz kedvűen mentem le a konyhába, ahol Bella már jól lakottan fordította el a fejét a kanál elől.
- Összepréseltem neki egy kis barackot – magyarázta Esme és mosolyogva figyelte Bellát. Csak én vagyok ennyire kiborulva? Mindenki szinte élvezettel figyeli Bellát, kivéve én. Én addig élveztem, míg normális 18 éves.
Bella nyöszörgött, majd kicsi kezeivel felém nyújtozott.
- Azt hiszem téged akar! – kuncogta el magát Esme, mire felvettem őt a konyhapultról.
- Ezt csinálja. Nem akar a világért se kimászni a karomból – motyogtam, Esme jót derült rajtam. – Nem mintha fárasztó lenne, olyan könnyű, hogy meg se érzem, de mikor tegnap reggel hirtelen a fülembe teli torokból üvölteni kezdett az fájdalmas volt!
- Biztos éhes volt – mondta Esme, és pakolászni kezdett, miután még pár adagot csinált neki.
- Nem hiszem, mert ásítozni kezdett. De ha letettem az ágyra, akkor meg elkezdett sírni. Sose tudtam ki igazodni rajta, de most végképp nem – Bellára pillantottam, aki ártatlanul nézte minden rezdülésemet, majd hirtelen kacagni kezdett. Nem értettem a viselkedését, még a normális gyerekekhez se értek, nem hogy Bellához. Elkezdte rángatni a pólóm nyakát és könyörgően nézett. – Segíts Esme, ez mit akar jelenteni!
- Nem igazán tudom édesem – bocsánatkérően mosolygott.
- Megjöttem – sétált be Carlisle mire egy kicsit megkönnyebbültem. – A srácok elmagyarázták, de ez hihetetlen – döbbent le Bellára nézve. – Mindenképpen megkeressük a nőt fiam, ne aggódj.
- Kösz, de jó lenne, ha sietnénk, mert én ezt kezdem nem bírni – Bella sírni kezdett, mivel nem figyeltem rá, de honnan tudhatnám, hogy mit akar. Ugrálni kezdett a karomban és mindig ki akart fordulni ölelésemből. Mindig sikerült elkapnom, de ilyenkor mindig visítani kezdett. Úgy éreztem, hogy a fejem szét robban, így dühömben fogtam és leraktam a földre. Mihelyst leraktam elcsendesedett és kúszni kezdett a földön Carlisle felé.
Jasperék is megjöttek, és Emmett hirtelen átlépett Bellán, de észre se vette, hogy ott van. Mindenki egyszerre ugrott volna Bella felé, de Emmett észre vette.
- Óh szia Bella, most még nehezebb észrevenni téged.
- Hány éves lehet?
- öt? – kérdeztem, mire Carlisle megrázta fejét.
- Akkor már tudna valamennyire beszélni, és persze járni. De úgy tűnik egyiket se tudja.
- Bella semmiben se volt sose normális – mondta Jasper, és meglepődött mikor Bella feltérdelve rángatni kezdte a nadrágját. Kivételesen igazat adtam neki.
- Megjöttünk! – robbant be Alice és felkapta Bellát a földről váratlanul. – Szia hugica!
- Adjuk rá a ruhát, Edward nem ért ehhez.
- Csak ahhoz értett, hogy leszedje őket – vigyorogta Emmett, mire szúrósan néztem rá.
- Esme-vel elmegyünk Rio-ba, hátha megtaláljuk – pillantott rám Carlisle, mire bólintottam. Megkért rá, hogy maradjak addig Bellával.
Carlisle és Esme már este elindultak. Unottan és már lassan dühösen figyeltem, ahogy a többiek játszanak Bellával. Úgy tűnik nem fogták fel a dolog súlyosságát. Álmosodni kezdett Rosalie pedig rémülve mondtam hogy nem vettek ágyat, Megforgattam szemeimet, és hangot is adtam nem tetszésemnek, de szó szerint leüvöltött.
- Még is mit képzelsz? Adott egy lehetőség, Bella most egy kisgyerek és igenis mindent meg kell adnunk neki! Sose szenvedett hiányt tőled semmiben, most is meg kell adnunk neki!
Miután Bella elálmosodott a karomba véve felvittem a szobámba, hogy leteszem a nagy francia ágyra, de akárhányszor megpróbáltam az ágyra tenni mindig felébredt és sírni kezdett. Úgy tűnik némelyik szokása nem változott és még így gyerekként is vonzotta hideg testem. Féltem, hogy megfázik így köré tekerve egy meleg plédet öleltem magamhoz. Meglepődtem, mikor Carlisle és Esme már hajnalban visszatért.
- Mi a helyzet? – kérdeztem egyből, mikor Carlisle bejött a szobába. Megmosolyogta, ahogy Bella a mellkasomon pihent.
- Hát a jó hír az, hogy Bella felnőtt lesz.
- És mi a rossz? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Hogy pontosan tizenöt múlva.
- Kaure nem fogja visszaváltoztatni? – akadtam ki, mire Bella mocorogni kezdett karomban.
- Nem. Azért volt ez az egész boszorkányság, mert megijedt, hogy mégis mit keresel te egy halandó lánnyal egy eldugott szigeten. Ezzel azt akarta elérni, hogy Bellának esélye legyen túl élni a veled való életet, és azt tervezte, hogy reggel vissza mennek a szigetre és téged megölnek, de addigra ti már eltüntetek. Meg győztem a nőt, mindent elmagyaráztam neki, amit csak tudtam. De nem fogja vissza változtatni Bellát, azt mondta legalább pár évig nyugta lesz tőled ismét. Sajnálom Edward.
- Nem baj.
Kiment a szobából, míg én a csendesen szuszogó lányra néztem, aki mindennél többet jelentett nekem a világon.
- Ha száz évet kibírtam nélküled, akkor semmi nem lesz ez a tizenöt év, és akkor mindent előlről kezdünk ígérem – gyengéd csókot leheltem homlokára, mire gyermeki ártatlansággal elmosolyodott.

11. Fejezet

Hamarabb meg kellett írnom, mert holnap nem lesz rá időm és vasárnap se :) A 12.-et már elkezdtem és hát alaposan megfogtok lepődni úgy vélem :D jó olvasást ehhez, kommizzatok :)

- Asszem kibeszéltük magunkat – kuncogta Bella, mire belecsókoltam nyakába. Karját simogatva libabőrös lett tőlem, de furcsa mód, nem elhúzódott, hanem még jobban mellkasomhoz bújt.
- Egyetértek, ez kibeszélés volt a javából – mormoltam hajába, és magamhoz szorítottam.
- Elmegyek zuhanyozni, és éhes is vagyok – fordult felém, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne csókoljam meg. Puha, lágy ajkait csókolva eufórikus érzés tölt el, és engedve magamnak, hogy sokáig érzékeljem a kellemes bizsergést tovább ízlelgettem ajkait.
- Aludnod is kellene – mondtam neki elszakadva tőle, mire megrántotta vállát és felült. Kezem önkéntelenül mozdult meg és végig simított meztelen hátán. Ujjaim végigzongorázott gerince mentén, teste pedig azonnal reagált. Megremegett érintésem alatt és hátrafordult. Nem tudtam eldönteni, hogy a remegést a hideg bőröm vagy én magam váltottam ki belőle. Mosoly játszott édes ajkain és csintalan fény vegyült szemeibe.
- Ha itt maradsz – szólalt meg alkudozva, és visszafeküdt mellkasomra.
- Tényleg Ryan és Emmett karmai közé akarsz kerülni? – magamhoz öleltem derekánál fogva, és mélyet lélegeztem kábító illatából. A vére énekel nekem, de a vámpír most mélyen szunnyadt bennem. Helyette átvette egy teljesen másfajta érzés, egy gyötrelmes kín, ami nem okozott számomra fájdalmat.
- Nem akartam még nekik elmondani - motyogta vállamba. Leheletétől izmaim megfeszültek és nem tudtam megállni, hogy ne gördítsem magam alá.
- Ha itt maradok reggelig, akkor észre fogják venni, hogy valami nem stimmel és nekik semmi se szent tudod jól –barna szemei ismét foglyuk ejtettek, mint mindig. Ragyogó tekintetét az enyémbe fúrta, és végig simított arcomon. Elmosolyodtam magam, majd ajkaira hajolva kezdtem el őket ismét ízlelgetni. Sose fogok betelni vele, most, hogy megkóstoltam a tiltott gyümölcsöt. Végig simítottam oldalán, letúrva testéről a lepedőt, és nyakát kezdtem csókolgatni. Selymes bőre vonzotta a kezemet és a számat is. Elképesztő érzés volt ez a meleg, az én fagyos testem is felhevült tőle.Felsóhajtott és apró puszikkal halmozta el nyakamat és vállamat, kezével pedig hajamba túrt.
- Akkor nem mondjuk el nekik, legalább is egy ideig maradjon kettőnk között – hadarta egy szuszra, majd felnyögött mikor hasát kezdtem el csókolgatni. Minden porcikáját kívántam, nem tudtam megunni.
- Alice – motyogtam izmos hasába, mire hirtelen ült fel, ezzel rám hozva a frászt. Kezeivel megtámaszkodott hasamon, így kénytelen voltam feltérdelni.
- Alice, úristen ő látta, hogy mi…? – akadt meg és szemei kitágultak, majd lábát elhúzta oldalamról, és kimászott alólam.
- Nem ez volt neki az első, hogy látott valakiket… - szóltam utána, de nem figyelt rám, és nagy csalódottságomra felöltözött.
- Ezt hogy érted? – tette csípőre kezeit, miután felvette a köntösét. Nyeltem egyet végig nézve alakján, amit a vékony anyag csak kihangsúlyozott. – Azt mondtad, hogy előttem még sose….
- Félre értettél – nevettem el magam ezzel is elterelve a figyelmemet. – Alice-en kívül még van két pár a családban, ráadásul Emmett és Rosalie kapcsolata eléggé a fizikai vonzalomra épül. Tudja, hogy mit kell látnia és mit nem. Ki tudja magát szakítani a látomásból.
- Aha – nyögte, majd sarkon fordult és bevonult a fürdőszobába. Erős vágyat éreztem, hogy utána menjek, de nekem is jobb volt egy kis magány, hogy át gondoljak mindent. Nos, a beszélgetés nem éppen, úgy sikerült, mint terveztem. Sőt azt hiszem jobban, mint akartam. Visszafeküdtem az ágyába, ami tele volt az ő illatával és magamra rántottam a lepedőjét felhúzva egészen a mellkasomig. Amivel tisztában voltam az-az volt, hogy eddigi létezésem legszebb éjszakája volt a mai. Sose gondoltam volna, hogy Bella és én…

Nem úgy alakult a higgadt beszélgetés, mint akartam. Nem sokszor tudtak kizökkenteni a béketűrésből, de Bella makacs gondolata elég volt ahhoz, hogy forrjon bennem a düh. Ő se volt nyugodt, és az egész nappali a mi hangunktól zengett. Sose emelném fel a hangom egy nővel szemben, főleg nem Bellával szemben, és nem is rá voltam mérges, csak magamra.Rendben, meg valamilyen szinten rá.
- Edward fogd már fel, hogy itt nem csak rólam van szó! – kezei ökölbe szorultak és egy pillanat erejéig aggódtam, hogy saját magában fog kárt tenni.
- Tudom, hogy nem csak rólad van szó! – hadartam szemeimet forgatva, miközben még mindig azon izgultam, hogy nem fog-e fájdalmat okozni magának.
- Ha mi ketten együtt lennénk azzal téged is veszély fenyegetne, te fordított esetben kitennél ennek a kockázatnak? És megint nem csak kettőnkről van szó, hanem akkor már a családodról is! Nem lehetek ennyire önző, hogy csak is magam miatt mindenkit magammal rántsak a halálba! – jött újra ugyanazzal az érvvel, amit már átrágtunk a mai este folyamán nem is egyszer.
- Nem csak magad miatt Bella, hanem miattam is! Mit gondolsz, ha én nem akarnám, amit te, akkor most itt vitáznék veled? Azt hittem, Ryan jobb belátásra térített! – jutott eszembe bátyja, akivel kissé kimerítő beszélgetésbe bonyolódtam az erdő mélyén.
- És igaza volt, mindenben! Beláttam, hogy volt igazság abban, amit mondott, de nem merem ezt felvállalni – már nyugodtabban mondta, bátyja nevének említése elég volt, hogy lehiggadjon.
- Vagyis akkor hazudnál saját magadnak, és szenvednél csak ezért?- kérdeztem röpke tétovázás után.
- Ha ezzel tudom, hogy biztonságba tudhatlak akkor igen! – válaszolta egyből határozottan.
- Bella, vámpír vagyok, az életben mindenhol veszély leselkedhet rám! – vetettem ellent, bár én magam sem tudtam, hogy miért mondtam. Nem volt értelme, de aztán rájöttem, hogy ez még kapóra jöhet nekem, hogy meggyengítsem Bella határozottságát.
- Na, ez nem igaz, úgyhogy szívd vissza! Alig ha van, ami téged megölhet, vámpír létedre. – hadarta félre nézve és láttam szemében megcsillanni a félelmet.
- Ha nem akarsz kettőnket, akkor abba igenis belehalhatok! Nem érted? Érzek irántad valamit, te buta lány és nem érdekel, mibe kerül, de veled akarok lenni! – fogtam meg arcát, szeme pedig könnyesedni kezdett.
- Ha veled valami történik, abba én belepusztulok! – suttogta szemlesütve.
- Megígérem, hogy vigyázni fogok magamra és rád is! – igazat mondtam, csak éppen azt a részt nem veszem komolyan, hogy magamra is vigyázzak. Teljesen Bellára fogok koncentrálni.
- Én ezt… - nem akartam, hogy tovább ellenkezzen és végre megtettem, amire már két napja vágytam. Magamhoz rántottam és megcsókoltam.

- Lejössz velem enni? – lépett ki a fürdőszobából Bella mosolyogva. Viszonoztam a gesztusát, majd felkapva ruháimat, és utána mentem. Lassú tempóban robogtam le a lépcsőn, hiába akartam minden egyes pillanatot kihasználni, hogy a karjaimba tarthassam. A konyhában volt, rántottát csinált magának, legalább is azt hiszem, valami ilyesmit motyogott. Újból végig néztem vékony, formás lábain, karcsú alakján, kerek fenekén, kecses hátán. Nem akart a józanabbik felemre hatni, csak egy apró sortot és egy trikót kapott magára. Hihetetlennek tartottam, de a vágy ismét felülkerekedett rajtam, és ismét magamnak akartam tudni ezt a csodálatos angyalt. Ő tényleg egy angyal és alig tudom elhinni, hogy velem van. Nem tudtam megállni és mögé lépve, átkarolva derekát belecsókoltam nyakába. Egyik kezével simogatni kezdte karomat, míg másikkal tovább főzött. Nem akartam elereszteni, tudván, hogy milyen kevés időnk van még együtt.

- Hamarosan Ryan-nék hazajönnek – mondta halkan, mire a mikro órájára pillantottam. Már hajnali négy óra volt. Igaza volt, de a pillanatot nem akartam tönkre tenni.

- Szóval tűnjek el? – kérdeztem vigyorogva, mire váratlanul megfordult ölelésemben és ijedten nézett szemeimbe.

- Nem úgy értettem, csak… egyelőre még nem akarok nekik semmit mondani – sütötte le szemeit és zavartan nézett félre.

- Úgy is kifaggatnak, te is tudod – állánál fogva visszafordítottam fejét, hogy a szemembe nézhessen, majd az övéhez döntöttem homlokomat, és a ruha alól kivillanó bőrét simogattam.

- Szóval akkor nincs remény? – lehelte halkan, a gerincem mentén pedig ismerős borzongás futott végig.

- Letudhatod azzal a dolgot, hogy veszekedtünk, de Alice-t nem tudod átverni – mosolyogtam rá, mire elnevette magát.

- Őt amúgy is beavattam volna – rántotta meg apró vállait jókedvűen. – A fürdőszobába jöttem rá erre, hogy talán nem is kell aggódnom amiatt, hogy látott minket… szóval, hogy… szóval azt! – hadarta, de én jót mulattam rajta. – Csak félek, hogy túlpörög és a végén mindenki megtudja.

- Nocsak, már ilyen jó barátnők vagytok? – lepődtem meg, mire kihúzta magát.

- Nem csak vele, hanem Rosalie-val is – vigyorogta.

- Remek – forgattam meg szemeimet, mire beleütött karomba. Elnevettem magam harciasságán és durcás ábrázatán. – Egyébként emiatt nem kell aggódnod. Alice tartani fogja a száját. Egyrészt azért mert meg tudod kérni rá és egy barátnő esküje szent – legalább is így tudtam – másodszor imádja, ha a titkokba csak ő van beavatva és senki más. Neki egy külön élvezet, ha titkolózhat mások előtt.

Rettentő idegesítőnek találtam néha, de nagyon szerettem apró termetű hugicámat. Sosem volt testvérem, de ha lett volna, egy ugyanilyen kis túlpörgött idegesítő lánykát akartam volna.
- Mármint Jasper mellett? – kérdezte komoly arcot mutatva, de miután felfogtam mondatát hangosan nevetni kezdtem.
- Igen, Jasper mellett – bólogattam, de még mindig kacagva.
Hirtelen meghallottam Ryan és Alice hangos gondolatait és elkomorultam.
- Mi a baj? – fordult felém teljes testével Bella és aggódva figyelte arcomat. – Edward?
- Mindjárt ideérnek Alice-ék – válaszoltam és belenéztem íriszébe. Láttam felvillanni a megértést, és a szomorúságot. Megbeszéltük, hogy egyelőre senkinek nem kell tudnia semmit. Majd később beavatjuk őket, de egyelőre még mi sem tudjuk, hogy mit akarunk. Illetve tudjuk, csak egyikőnk se vallja be a másiknak. Roppant idegesítő, hogy mindketten tudjuk, mit érzünk, és mit érez a másik még is gyerekes módon takargatjuk. Elfedjük, a háttérbe szorítjuk, mintha nem is létezne, és csak akkor vesszük elő, ha csak kettesbe leszünk.
- Akkor itt a búcsú ideje? – hangja bágyadtan csengett és fejét is elkapta, hogy ne kelljen a szemembe néznie.
- Hamarosan találkozunk – ígértem neki és magam felé fordítottam.
- Gondolom, nem ketten leszünk – fintorgott, a szám pedig megrándult.
- Nem hiszem – nem értettem, ha őt is ugyanúgy zavarja, hogy titkolóznunk kell, akkor még is miért döntött így? Nem volt már időm megkérdezni, Ryan-nék hamarosan megjönnek.

Mielőtt Bella bármit is tudott volna mondani, végig simítottam arcán és gyengéden megcsókoltam. Próbáltam minden egyes érintést, érzést elraktározni, hogy kibírjam addig, amíg következőleg nem leszünk csak ketten. Lágyan játszadoztam ajkaival, de ő egyre hevesebben viszonozta és nyakam köré kulcsolta karjait. Belemosolyogtam a csókba, majd erősen magamhoz szorítottam egy időre – erősen memorizálva – hogy vékony, meleg teste az enyémnek feszüljön.
Váratlanul engedtem el, és mosolyogtam rá, amit késve viszonzott. Szemei fátyolosak voltak, ami nyilván az én hatásom volt és ennek nagyon örültem.

Már Bella is meghallotta a zajos lépteket és hangokat, amik felénk közelednek. Kicsit arrébb álltam, hogy még véletlenül se keltsek gyanút, miért állok olyan közel hozzá. Kínzó volt ez a pár centi távolság is, hisz itt állt mellettem még sem érinthettem meg. Bella arca is, ugyanarról a gyötrődésről árulkodtak. Elzárta a gázt, majd egy tányért elővéve leült az asztalhoz.
- Sziasztok! – robbant be Ryan hatalmas vigyorral a képén. Meg se lepődött mikor engem ott talált. – Mi a helyzet? Hogy telt az estéd? – testem aprót rezzent, mikor a fejében perverz képek millióit kezdte képzelegni, aminek én és Bella voltunk a főszereplői. Nem járt messze az igazságtól. Szemem sarkából rá néztem, a falat pedig nem ment le a torkán csak kínkeservesen.
- Jó reggelt Ryan! – köszöntem neki késve, amit észrevett, de hangosan nem kommentálta.
- Milyen volt az este? – kérdezte vissza Bella, majdnem ugyanazt.
- Áh nagyon jó volt! Emmett-tel iszonyat jót buliztunk! Kár, hogy nem jöttél, legalább röhögtél volna egyet – hálát adtam az égnek, hogy Ryan agya majdnem olyan felszínes, mint Emmett-té. Ha egyszer elterelik a figyelmét, akkor nem fog egyhamar visszatérni a saját kérdéséhez.
- Miért mit csináltatok? – nevette el magát a drága angyalom, de én nem láttam benne annyira sok kíváncsiságot, mint amennyit mutatott. De bátyja ezt nem vette észre.
- Áh nagyon jó volt! Hallod, olyanokat baromkodtunk! – a fejében lejátszotta az este történéseimet, én pedig mosolyogni kezdtem. – Kivételesen nem csajt néztem magamnak, de Emmett-tel olyat táncoltunk! Nem érdekelt minket, hogy nem tudunk táncolni, főleg nem a mai zenékre, olyat ökörködtünk a discoban, hogy csoda ki nem tiltottak minket! Emmett egyszer beleült egy asztalba lendületből össze is tört, aztán… – Ryan csak mesélt és mesélt, nem figyelt a külvilágra. Olyan volt, mint egy gyerek.
- És Alice-ék ezt végig nézték? – tudakoltam, csak hogy legalább fent tartsam a látszatot.
- Alice és Jasper hazajött nem olyan soká, hogy odaértünk. Jasper egy kicsit elvesztette az önuralmát a sok ember között, főleg amilyen meleg szokott lenni ezeken a helyeken, na meg a fülledt levegő csak még jobban erősíti az illatot, szóval Alice-el hazajöttek.
- És Rosalie? – állt fel Bella és mellém érve a mosogatóba pakolta a tányérját. Nem tudtam megállni, hogy legalább egy pillanatra ne érintkezzen a bőrünk, és véletlenül persze a karunk összeért mikor visszafordult. Jót mosolygott mozdulatomon, de őt is legalább annyira felvillanyozta ez az apró érintés, mint engem.
- Ő maradt és a koktélokat kóstolgatta – nevette el magát.
- És ízlett neki? – fintorogtam egy kicsit kizökkenve az álomvilágból, és tényleg meglepődtem Ryan szavain, na meg Rose tettén.
- Kíváncsiságból csinálta csak – rántotta meg vállát. – Míg mi táncoltunk, ő kísérletezett, hogy melyik a legjobb!
- És ez ment egész este? – kérdezte Bella hitetlenkedve, de mosolygott.
- Fogalmad sincs, hogy milyen jó volt! Legközelebb te is jössz! – fenyegette meg Ryan, mire elmosolyodtam magam.
- Persze, persze – legyintett Bella összevont szemöldökkel.
- Szóval ennyi! Nagyon jó volt, megismételjük szombaton – vigyorogta, és mintha elfáradt volna lerogyott Bella mellé egy székre. Már épp Bella nyitotta kívánatos száját, hogy mondjon valamit, de én megdermedtem, Ryan pedig kérdezett rám nézve.
- Te itt maradtál este?

nos, elég jól raktározzátok el, mert a köviben nagyon megfogtok lepődni :) remélem azért nagyon nem fogjátok a fejemet leszedni, de amúgy végig így terveztem :D

Aprócska ízelítő a 11. fejezetből :)

- Lejössz velem enni? – lépett ki a fürdőszobából Bella mosolyogva. Viszonoztam a gesztusát, majd felkapva ruháimat, és utána mentem. Lassú tempóban robogtam le a lépcsőn, hiába akartam minden egyes pillanatot kihasználni, hogy a karjaimba tarthassam. A konyhában volt, rántottát csinált magának, legalább is azt hiszem, valami ilyesmit motyogott. Újból végig néztem vékony, formás lábain, karcsú alakján, kerek fenekén, kecses hátán. Nem akart a józanabbik felemre hatni, csak egy apró sortot és egy trikót kapott magára. Hihetetlennek tartottam, de a vágy ismét felülkerekedett rajtam, és ismét magamnak akartam tudni ezt a csodálatos angyalt. Ő tényleg egy angyal és alig tudom elhinni, hogy velem van. Nem tudtam megállni és mögé lépve, átkarolva derekát belecsókoltam nyakába. Egyik kezével simogatni kezdte karomat, míg másikkal tovább főzött. Nem akartam elereszteni, tudván, hogy milyen kevés időnk van még együtt.

kérlek titeket, de szavazzatok, ahhoz a közvéleménykutatáshoz amit ma kitettem, mert szükségem lenne rá nagyon, hogy megtudjam írni a 12.et :)

10. Fejezet

Tudom, tudom már megint xD de készen vagyok vele :D:D hamar ami igaz és a 11.et még el se kezdtem szóval arra most várni kell szerintem csak hétvégére leszek kész vele, mert nem biztos, hogy lesz időm írni, de hétvégére biztosan készen leszek vele :D addig is türelem :D és köszönöm az olvasóknak, na meg a kritikázóknak :)♥

http://www.youtube.com/watch?v=40qbU4mpClc&feature=related ezt hallgattam írás közben :D

Bella szemszöge:

Sejtettem, hogy ez a nap szörnyű lesz, főleg, ha Edwarddal találkozni fogok, de az életben nem gondoltam volna, hogy még rosszabb lesz, ha nem fogom látni. Pedig itt vagyunk a Cullen ház hatalmas nappalijában, és mindenki itt van, kivéve azt a személyt, akire én a legjobban vágytam. Alice elárulta nekem, hogy elment futni egyet, meg dolga van. Na persze, dolga van… vagy inkább csak kerül. Tényleg nagyon hathattam rá tegnap, ha ennyire meg akarja tartani a távolságot. Pedig mindenképpen találkozni akartam vele. Szükségem volt rá, hogy lássam. De valami szép mentséget találhatott, ha Esme és Carlisle szó nélkül rábólintottak, hogy elhagyja a házat. És ez nekem pokolian fájt.

Sarah ahogy mondta tegnap este, Carlisle-ékkal tényleg a hegyekbe akarnak túrázni egy nagyot. Túrázás alatt kiadós vadászatot értek. Hamar el is indultak, és persze Emily-t is magukkal vitték, aminek következménye kép Rosalie egész délután morcos volt. Nagyon megszerette őt. A szülők elmentek, ami látható volt. Emmett és Ryan egész nap hangosan üvöltették a zenét, a ház előtt birkóztak, mint valami két nagy óvodás és beszólások kínos sokaságát zúdították a nyakunkba. Jasper és Ryan is valahogy megtalálták a hangot, mert egymást okították a katonai harcokat illetően. Na, nem mintha Ryan-nek bármi tapasztalata lenne, de volt egy fél éve, mikor a déliekkel keveredett össze és igen jó barátságot kezdett ápolni néhány harcossal. Alice elmesélte férjének a történetét, amit elámulva hallgattam végig. Alice egésznap csacsogott, be nem állt a szája, mindenről hablatolt, ami csak eszébe jutott, de Edwardot nem említette egy szóval sem, amiért hálás vagyok neki. Egész nap ott volt bennem az űr, hogy hiányzik és ez az érzés egyre csak nőtt.

- Azt sem értem, hogy mi a frásznak kellett tegnap iskolába mennünk. Pénteken? Az utolsó napra bementünk és nem volt semmi értelme.
- Jó is, hogy mondod – torpant meg Ryan és először megrémülve, aztán hatalmas vigyorral a képén lépett elém. – Szombat van, ami azt jelenti, hogy éjszakai életet kell élnünk.
- Az mit jelent? – állt meg Rosalie a ruháinak pakolása közben. Nos igen, az ő szobájában voltunk, és még Alice nekem csacsogott, addig Rose-nak néha oda kellett mondanom egy véleményt a ruháival kapcsolatba. Elképesztő, hogy mekkora ruha mennyiség van a birtokukban.
- Azt jelenti, kis ciklon – Rose-nak nagyon tetszett az újfajta becézése. – hogy bulizni megyünk!
- Az mit jelent a te szótáradba? – nevette el magát Jasper. Meglepődtem viselkedésén, eddig még nem sokszor láttam őt ilyen elevennek, de Alice felvilágosított, hogy a hangulat teszi.
- Elmegyünk egy szórakozóhelyre, tombolunk egyet, és én személy szerint felszedek valami nőcskét.
- Micsoda nőcsábász vagy te – mormolta Alice és elhúzta száját.
- És te addig mit csinálsz? – nézett rám Rosalie csodálkozva.
- Általában amíg megiszok egy koktélt, minden megtörténik, amit elmondott, aztán én fogom magam és hazamegyek – megrántottam vállam mire Alice és Rosalie összenéztek.
- Baj lenne, ha veletek tartanánk? – kérdezte Rose, mire elnevettem magam.
- Végre! Ha ti mentek, akkor nekem nem kell mennem!
- Ez tök baró! Haver, mi is megyünk! Évek óta nem jártam ilyen helyen, annyira zsír lesz! – hahotázta Emmett felpörögve. – Úristen, mit vegyek fel?
Kérdésére mindannyian görnyedezni kezdtünk a nevetéstől.
- De neked is jönnöd kell Bella, és csak egy bambi koktélt kapsz, nem akarom, hogy megint összehányd a kocsimat!
- Várj! Ti isztok alkoholt? – döbbent meg Jasper, de nem ő volt az egyetlen.
- Persze! Ti még nem próbáltátok?
- Úgy voltunk vele, hogy ugyanolyan rossz íze van, mint minden más emberi italnak – felelte Rosalie ámuldozva.
- A kólát és ehhez hasonló szarságokat én se iszom meg, de az alkohol más, az nincs tele édesítőszerrel meg minden vacakkal. Persze, elég rossz az íze, de több mennyiség után már eltompulnak iránta az érzékszervek.
- Ez hihetetlen – nyögte Emmett leesett állal. – Akkor vámpír létünkre mi is be tudunk rúgni?
- Azt nem mondtam, de egy kis hatást érzel – vigyorogta Ryan. – Sajnos Bella baba félig ember, és egy alkalommal kicsit többet ivott a kelleténél. Meg is látszott rajta.
- Soha többé nem fogok annyit inni – most már csak mosolyogtam a dolgon, de borzalmas volt. A hányinger, az émelygés, a másnaposság. Alig hiszem el, hogy ezt emberek milliói csinálják meg minden hétvégén és élvezik.

Ryan mesélni kezdett ezekről a szombatokról. A fiúk ámulva, de sokszor nevetve hallgatták. Alice-ék tényleg úgy döntöttek, hogy jönnek, így sötétedéskor mi is indulni akartunk haza. Legalább is Ryan készülődni, én meg enni.
- Komolyan nem akarsz ma jönni? – kérdezte tőlem, miközben haza fele futottunk.
- Most már van kivel menned, úgyhogy igen. Legalább egy kicsit egyedül leszek a házban, tudod…
- Oh, csak nem meztelenül akarsz flangálni?
- Annyira idióta vagy! – nevettem el magam és lelassítva berohantam a házba.
- És ha Edwardot hívnánk? El lennétek nem? – a nevére megtorpantam, amit Ryan észrevett. – Láttam, hogy nem esett túl jól, hogy ma nem volt a házba. Sőt még a ház közelébe se volt.
- Túlélem Ryan! – néztem rá, mire megvonta vállát.
- Akkor még mindig nem? – kérdezte hangosabban, mikor az emelet felé vette az irányt.
- Nem! Nem megyek! – kuncogtam, majd ledobtam magam a nappaliba. Majd csak elütöm az időt valamivel. Nem is olyan nagy baj, hogy most nem fog mindenki zargatni, legalább nyugodtan átgondolhatok dolgokat.
Alig telt el fél óra, Ryan lejött immár lezuhanyozva – tőlem tanulta – felzselézett hajjal és frissen mosott ingbe.
- Lehet Edward jön, sőt Alice biztosan rávette – próbált érvelni, mire nyeltem egyet. Az egyik kisebb tükörbe megigazította ingjét, és kérdőn rám nézett.
- Akkor szórakozzatok jól – rántottam meg vállam. – El leszek!
- Biztos?
- Ryan, nem vagyok gyerek – néztem rá mérgesen. Nem szerettem, ha nagyon apáskodik fölöttem.
- Hát jó – lépett felém, majd megpuszilta homlokomat. – Megyek értük a BMV-vel, majd hajnalba jövök! Vigyázz magadra Kölyök!
- Szia! – becsaptam mögötte az ajtót, majd még mindig kuncogta sóhajtottam. Nos, lassan már nyolc óra, azt hiszem, megnézek majd valami filmet.
Már a szobámba indultam volna, hogy lezuhanyozzak, de a telefon csörgése megakadályozott. Sóhajtva vettem fel a házi telefont, és kihangosítottam.

- Igen?
- Biztos nem akarsz jönni? – trillázta Alice magas hangon, míg én a telefon mellett lévő papírokat kezdtem szórakozásból nézegetni.
- Biztos Alice, szórakozzatok, én el leszek itthon. Nincs kedvem menni – mondtam már nem tudom hanyadjára, de viccesnek találtam a fáradozásukat, na meg jól esett.
- Még akkor sem, ha én is megyek? – szólalt meg hirtelen Edward bársonyos, lágy hangja. A borítékok kiestek a kezemből és döbbenten meredte a telefonra.
- Szia Edward – nem tudtam, hogy elég hangosan mondtam, hogy meghallja. Nem tudtam hirtelen mit kinyögni, annyira váratlanul ért, hogy megszólalt. És ha ő is megy… ezek szerint mégis csak szeretne velem találkozni? Nos, ha Alice-en múlik, akkor ez most nem fog összejönni. Nem akartam menni, tényleg semmi kedvem nem volt. Eddig is csak azért mentem, hogy Ryan ne menjen egyedül, na meg valakire rá is kellet vigyázni, hogy vámpír létére össze ne balhézzon egy halandóval. Edwardot biztos magukkal rángatják, én pedig nem szeretném páholyból nézni, hogy minden lány nyálcsorgatva néz Edwardra. – Nem, nem megyek, de mulassatok jól. – hangja kellemes volt, és csodálkoztam is, hogy megkérdezte nem megyek-e. Nem volt benne neheztelés, vagy megbántottság.

- Biztos? – még telefonon keresztül is kihallottam hangjából a jókedvet, amit nem értettem. Próbált lehengerlő édes hangjával meg győzni, de kitartottam az elhatározásom mellett. – Annyira makacs vagy! – fújtatott, mire nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam.
- Jó mulatást Edward! – reméltem, hogy el tudtam rejteni a lehangoltságomat, és kinyomtam a telefont.
Pár percig még meredten figyeltem a telefont. Megfordultam, mire újra csörögni kezdett. Ijedtemben ugrottam egyet, majd zihálva felvettem.
- Igen? – mi van, ha Edward az ismét?
- Szia kicsim!
- Szia anya! – mélyet sóhajtottam, majd a konyhába mentem. – Mi a helyzet?
- Óh, fantasztikus itt fent a hegyekbe. Friss a levegő és tele van állatokkal, igazán kellemes a hely. Emily pedig nagyon élvezi.
- Hiányzik – mondtam, és rájöttem mennyire igaz. Bár csütörtök óta elhanyagoltam szegényt. Ha visszajönnek, megint olyan lesz, mint régen.
- Hidd el drágám, ő is hiányol már titeket. Még Ryan-t is – kacagott, mire elmosolyodtam magam. – Ha már Ryan-nél járunk, otthon van?
- Nincs – nem lepődött meg rajta, csak morgott egyet nem tetszése képpen. – A Cullenekkel elmentek Seattle-be.
- És te miért nem mentél? Ha tudom, hogy egyedül maradsz otthon, abba a hatalmas házba, akkor téged is magammal rángatlak.
- Nem kell, elvagyok. Jól esik a magány.
- Rendben van, csak aztán vigyázz magadra! – sóhajtott, mire megforgattam szemeimet. Miért kell ennyire aggódni értem? Nem vagyok annyira törékeny. – Holnap késő délutánra hazaérünk, kivennél egy húst a fagyasztóból? Megígértem Emily-nek, hogy csinálok neki lasagna-t.
- Már megelőztelek – nevettem el magam, és a mosogatóba raktam a darált húst. Nem volt valami guszta, de kész állapotban egészen íncsiklandozó.
- Rendben van, köszönöm. Sietünk haza! Ha Ryan megint hülyeséget csinál, én agyonütöm!
- Majd befenyítem – vigyorogtam, mire elnevette magát.
- Hálás lennék – kuncogott velem, majd sóhajtott. – Most mennem kell, de ha van kedved, akkor gyere utánunk.
- Ne aggódj miattam légyszives! – kértem őt lágyan.
- Jólvan. Holnap megyünk. Vigyázz magadra!
- Szia anya! – letettem a telefont, majd kibámultam az ablakon. Már korom sötét volt, az én szemem nem volt annyira éles, mint egy vámpírnak. Csak pár méterig látom az erdőt. Meg se lepődtem, hogy esett, ami rám is hatással volt. Hangulatom eddig se volt túl jó, de a zuhogó esőt nézve csak még jobban elromlott a kedvem.

Mostanra Ryan-nék már biztosan Seattle-be vannak. És nyilván drága bátyám próbálja a Cullenékat beavatni az ő szokásaiba. Vajon Edward jól érzi magát és követi Ryan hülyeségét? Felszed magának valami emberlányt? Nem nézném ki belőle. Valahogy nem olyan. És különben is, bármennyire is beilleszkedett az emberek közé akkor is biztos erkölcstelennek tartja, hiszen az ő idejében ez még nagyon nem volt szokás. Saját magam bosszantottam fel magam, hogy ilyeneket gondoltam. Még is miért filózok én ezen? Azt csinál, amit akar. Szíve joga. Kivéve ha van valakije. Sőt, lehet, hogy ma azért nem volt otthon, mert a barátnőjével volt. Úristen, majdnem megcsókoltam egy srácot, akinek van barátnője.

Zaklatottan és fújtatva ültem fel a pultra, és kortyolgattam egy kis vizet. Lehet megint vadásznom kéne. Igaz, hogy nem volt két napja, hogy vadászni voltunk, de úgy érzem, hogy most csak az lenne számomra megváltás. Nem akartam esőbe elindulni, de úgyis egyedül vagyok itthon, időm, mint a tenger, amíg Ryan megjön, tehát nyugodtan lezuhanyozhatok és átöltözhetek majd. Már értem, miért mondta azt Ryan, hogy meztelenül flangálhatok. Felkaptam magamra egy pulcsit, majd enyhe mosollyal az arcomon szökdeltem le a lépcsőn az ajtó felé, mikor újra megcsörrent a telefon. Mi a fene, ingyenes a hívás? Vagy kedvezményes hétvége? Bosszúsan kaptam föl, de a kijárat felé mentem.
- Igen?
- Beengedsz? – megtorpantam, majd vámpírsebességgel téptem fel az ajtót. Az aranyszempár felcsillant, és arcára a kedvenc csibészes mosoly került.

Edward szemszöge:

- Mit keresel itt? – támadt nekem fakó hangon, de még mindig döbbenten.
- Gondoltam csak nem hagyom, hogy unatkozz egyedül ebben a hatalmas házban – válaszoltam mosolyogva.

Végig néztem újra alakján, nem mintha nem ezt bámultam volna, már két napja. Kivéve a mai délutánt. Nem tehettem róla, kétségbe voltam esve, hogy mégis mitévő legyek. Tudtam, mit akarok, de addig semmit nem tehettem, amíg Bella fafejűen ragaszkodott az elhatározásához. Épp ezért reméltem, hogy Ryan beszél vele. Nem volt valami örömteli beszélgetés, amikor elmondtam neki, hogy érzek valamit a húga iránt, de végül úgy tűnt meggyőztem. Nem tudtam, hogy Alice-el mit beszélt, nem mutatta meg, mikor ma hazamentem. Az egész házban éreztem émelyítő illatát, és szinte élvezettel szívtam be. Egész délután a réten ültem, ahova csak egyedül szoktam kijárni. Helyére tettem a dolgokat, a fejemben és végre bevallottam magamnak, hogy igenis érzek valamit a lány iránt.

- Vadászni indultam – közölte velem szemlesütve.
- Tudom, Alice mondta, de ha nem vetted volna észre szakad az eső. Pár óra múlva eláll most ne indulj neki.
- Oké – kelletlenül bólintott, mire felhúztam szemöldökömet.
- Be se engedsz?
- Igazából még mindig az érdekelne, hogy miért nem Seattle-be vagy, úgy volt, hogy te is mész – mormolta, és a nappali felé vette az irányt. Mosolyogva becsuktam az ajtót és utána iramodtam.
- Miért érzem úgy, hogy jobban is örültél volna neki? – kérdeztem halkan és leültem szembe vele.
- Csak… furcsa ennyi az egész – bökte ki, majd végre rám nézett.
- Beszélhetnénk normálisan? – kérdeztem habozva, szemei pedig megrebbentek.
- Rendben – sóhajtott fel.

9. Fejezet

Már írtak páran komit, és olyan boldog lettem ettől, hogy megadom annak a pár embernek a kövi fejezetet :D de a 10.-re tényleg várni kell egy napot kb mert még folyamatban van :)


Bella szemszöge:

Nem tudtam, hogy mennyi ideig álltam a parkolóba zokogva, magam elé meredve. Helyesnek tartottam, hogy felvilágosítottam Edwardot, a velem való kapcsolatról. De ha már kínzóan vonzódok hozzá, és mindennél jobban szeretnék vele lenni, akkor el fogok tudni szakadni tőle? Muszáj leszek, ha biztonságba akarom Őt tudni. Még is mit gondoltam? Boldogan élhetünk együtt, mint két szerelmes? Már tegnap meg kellett volna állnom. Nem kellett volna elmondanom semmit. Így csak közelebb került hozzám. De ő nem tartott szörnyetegnek… ő volt eddig az első ismeretlen, aki nem úgy nézett rám. Hihetetlennek tartott és csodabogárnak, de nem irtózott tőlem.

De ettől függetlenül, te még Bella maradsz
Nem érdekelte, hogy milyen én magam. És ez kiborító egy idő után.
Engem érdekel!


- Sajnálom! – sétált felém Alice és megölelt. Egy pillanatra ledöbbentem, majd erősen hozzá bújtam. Szükségem volt most valakire.
- Mi van velem? Miért fáj ennyire a hiánya? – suttogtam magam elé, mire Alice elkuncogta magát.
- Talán mert szerelmes vagy?
- Alice! – mordultam föl. – Ez képtelenség! Egy napja ismerem!
- Én Jaspert csak egy percre láttam, de belé szerettem – mosolygott gyengéden, szemei pedig lágyan figyeltek. – Rosalie azért mentette meg Emmett-tel mert valamit látott a szemében, mihelyst Em vámpír lett együtt maradtak, mint szerelmespár. Bella a változás általában egyik pillanatról a másikra jön, és ha vámpír az illető ez a változás olyan mértékű, hogy egész további létezésére kihat. Ti olyan mély benyomást tettetek egymásra, hogy elég volt egy nap, hogy egymásba szeressetek!
- Alice ez…
- Ha emberek lennétek – folytatta töretlenül. – nyilván egy hét kellett volna ehhez.
- Nem lehet Alice – leheltem magam elé, mire értetlenül ráncolta homlokát.
- De hát olyan boldogak lennétek.
- Nem tehetem Alice. Miattam ő is célpont lenne. És nem hagyhatom ezt.
- Megvédenénk téged!
- Ne csináljátok, kérlek – mondtam erőtlenül. Már nem volt elég erőm ahhoz, hogy Alice-re is legalább úgy hassak, mint Edwardra.
- De hát miért Bella?
Mélyen sóhajtottam, majd megmondtam Alice-nek, hogy mindent elmagyarázok neki ma. Nem firtatta, csak bólintott, majd tovább nem beszélgethettünk, mert megjelentek anyáék. Anya észrevette, hogy valami nincs rendben velem, ahogy Jasper is, aki végig engem figyelt fájdalmas arckifejezéssel. Nem csodálkoztam, hogy szinte megroggyant a kíntól, amit éreztem belülről. Pocsékul éreztem magam. Egy részem hagyta, hogy szenvedjek az elvesztéstől. Igen, elvesztettem talán az egyetlen olyan embert, aki nem a családtagom, hanem valami sokkal több és nem nézett rám furcsán. De ez az agyam volt. A szívem viszont egészen más diktált. Reménykedett. Reménykedett, hogy igenis engedhetek az érzéseimnek. Legszívesebben most rögtön megkerestem volna Edwardot, hogy beszéljek vele. De hát mit mondhatnék neki? Bízom benned, hogy megvéded magad, és iszonyatosan kedvellek? Sőt lehet, hogy beléd is szerettem? Igen valószínűleg azt válaszolná, hogy ő is. Mekkora hülyeség. Nem is tudom, hogy Alice honnan vette azt a butaságot, hogy ő is érez valamit irántam. Bár… tényleg elgondolkoztam azon, amit mondott. Egy nap alatt tényleg sikerült volna egymásba szeretnünk? Vagy legalább is, az én részemről az. Nem tudom, hogy Edward hogy érez, de tartottam tőle, hogy a reménykedő részemet összetöri. Ha valamit is kedvelt bennem, akkor azt a mai nap, elbaltáztam. Olyan csúnyán beszéltem vele.

Miután hazaértünk cseppet megkönnyebbülve pattantam ki a kocsiból. Alice kísértetként követett, de nem zavart. Várja a magyarázatomat, amit meg is fogok neki adni. Majdhogynem elfáradva dőltem le az ágyamra, míg Alice csendben a holmimat pakolni kezdte a szekrényembe. Türelmesen várta, hogy mikor lesz annyi erőm hozzá, hogy megszólaljak. Fizikailag nem lehettem fáradt, de lelkileg nagyon is megviselt ez a mai nap. Nem tudtam miért, de azt akartam, hogy Edward megkeressen. Gyorsan kivertem ezt a fejemből, majd hogy ne rá gondoljak, felültem és Alice-re néztem.
Mosolyogva fordult felém, és leült az ágyamra. Hangosan sóhajtottam, majd mindenféle zaklatottság nélkül elmeséltem neki ugyanazt, amit Edwardnak. Nem volt számomra meglepő, hogy ő is ugyanúgy ledöbbent. Nem foglalkoztam rám meredő tekintetével, hanem folytattam, nem kímélve semmivel. Azt is elmondtam neki, hogy miért nem lehetek együtt Edwarddal. Mindent elmondtam neki, ami történt. Mire a történet végéhez értem, azzal, hogy Edward elment, már besötétedett.

Ezután mindketten csendbe maradtunk, mindketten a saját gondolatainkba merültünk.
- De… nem mernél… kockáztatni? – szólalt meg habozva hosszú idő után először.
- Megérné? – néztem rá elkeseredetten. – Így legalább tudom, hogy él és mindenféle baj nélkül boldog lehet mással. Legyen velem, pár hónapra, évre, hogy aztán a halállal nézzen szembe miattam?
- Nem akarlak elkeseríteni, de szerintem ezzel már elkéstél. Mindketten szerelmesek vagytok, csak éppen nem meritek bevallani még magatoknak se! De talán igen… megéri kockáztatni – pillantott rám, majd elmosolyodta magát.
- Inkább távol tartom magam tőle és szenvedek, minthogy meghaljon… miattam – csuklott el a hangom ismét.
- Látod! – pattant fel felpörgetve. – Pont ez mutatja azt, hogy szereted!
- Az egy dolog Alice, de nem hagyhatom, hogy…
- Sziasztok! – nyitott be Ryan, mindenféle kopogás nélkül. Persze, megszoktam már modortalanságát, de ezúttal kifejezetten idegesített.
- Nem tudsz kopogni? – féltem, hogy meghallott valamit, és úgy tűnt, hogy félelmem beigazolódott.
- Alice, beszélhetnék a húgommal? Sok mindent meg kell vele tárgyalnom.
- Persze! – mosolygott Alice, majd rám nézett. – Gondolkozz el azon, amit mondtam, jó?
- Oké – nyögtem, mire becsukta az ajtót. Hallottam, hogy lerobog a lépcsőn, majd anyával és Rose-al beszélgetni kezdett. – Mit csináltál ma? – néztem Ryan-re kérdőn.
- Ezt is meg azt is, legjobban tini lányokat rontottam meg – vigyorgott gonoszan, mire megráztam fejemet. Javíthatatlan!
- Ryan…
- Most nem az én életemet kell kivesézni, hanem a tiédet! – ledobta magát a székemre és felém fordult. – Hazafele jöttem az erdőbe, mikor összefutottam Edwarddal – nevének említésére kétféleképpen reagáltam. Először is szívem hevesebben kezdett verni, másodszor viszont kivert a víz. Vajon mondott valamit Ryan-nek? – Nem tűnt valami feldobottnak, kiadtad az útját annak a szerencsétlennek? Vagy megint elővetted a jó modorodat?
- Ryan most nem vagyok vicces kedvemben – motyogtam, és lábamat felhúztam mellkasomhoz, majd államat ráraktam.
- Beszéltem vele – mondta végre elkomolyodva. Rettegtem a folytatástól. – Tudom mitől félsz ennyire. Megértem. De a szerelemtől ne félj. Maga a szerelem egy kockáztatás, de ha nem kockáztatsz, ha nem hozol egy áldozatot, akkor sose fogod megtudni, mi lett volna, ha…
- Hogy aztán úgy járjak, mint te? – nagyon durva volt és azonnal megbántam, hogy kimondtam. Ryan mai napig siratta és gyászolta szerelmét, akit elvesztett az autóbalesetben.
- Nem rólam van most szó Bella – hangja megkeményedett és tudtam, hogy a csúnya kérdésem miatt. Nagyon szíven ütötte. – A Volturi egy ekkora klánra rá se támadna. És már jó ideje nem is kerestek minket, talán Aro feladta, hogy téged nem kaphat meg. A Cullenekkel az oldalunkon semmi probléma nem lesz. Edward téged megvéd, Edwardot meg a családja. Ez egy keserves lánc, ahol mindenki meghalhat.
- És miattam! – kiáltottam ki kelve magamból.
- Ha másnak nem is hiszel, nekem higgy! – elengedte füle mellett a kifakadásomat. - Minden rendben lesz, nem hagyom, hogy bántódásod essen akár neked, akár a szerelmednek. Hazudtam én már neked valaha?

Nem kellett válaszolnom rá, hogy tudja. Soha. Mindig betartotta a szavát. Hinnem kellene nekik és kockáztatni?
- Annyira félek – suttogtam könnyeivel küszködve. – Még sose vesztettem el, olyat, aki annyira közel állt volna hozzám, mint ti és ha bármi bajotok esik én azt sose bocsátom meg magamnak – könnyeim kicsordultak, mire Ryan megmerevedett.
- Óh, ne hisztizz már könyörgöm! – mormolta, de rákaptam szememet. – Nem apadtak még ki a könnycsatornáid? Amennyit te bőgni tudsz fiam, elképesztő!
- Olyan bunkó vagy! – könnyeim továbbra is folytak, de elnevettem magam Ryan hülyesége miatt.
- Az egómat már eleget fényezted az utóbbi években, szóval… de köszi ismét a bókot, jól esik ha ilyet mondanak neki. Te meg szép vagy így könnyes arccal, fájdalmas tekintettel, be emózva oh szexi lány…
- Hülye! – kuncogtam el magam.
Felállt ültéből, majd közelebb jött és megsimogatta arcomat. – Gondolkozz el azon, amit mondtam kislány. Háborúk voltak és lesznek, de a katonáim halhatatlanok.
- Ezt Will mondta.
- És milyen igaz. Te vagy az egyetlen, aki Edwardot igazán megölheti és te vagy az egyetlen, aki ugyanennyi erővel meg is védheti. Ne feledd Kölyök a szerelem a legerősebb kapocs két ember között.
- És egy vámpír és egy félig ember között? – flegmán felhúztam szemöldökömet, mikor kifele ment.
- Halhatatlan – mosolyogta, mire viszonoztam.
- Köszönöm Ryan!
- Nélkülözhetetlen vagyok, jól tudom! Nem is tudom, hogy mi lenne veled nélkülem – nevette el magát, majd kinyitotta az ajtót és ordítani kezdett. – Ki akar palacsintát sütni?

Elmosolyodtam magam és hálát adtam az égnek, hogy Ryan itt van mellettem. Ha valaki akkor ő elmondhatja magáról, hogy ismer. Rájöttem, hogy egyedül mindenbe nem dönthetek. Tudnom kellene, hogy erről miként vélekedik Edward.
Fogtam magam és lementem a nappaliba a nagy hangzavar hallatán. Meg se lepődtem, hogy Rosalie ott van és Emily-vel játszik. Futólag rám mosolygott, amit viszonoztam. Meglepődtem gesztusa miatt, eddig nem váltottunk egy szót se. Emmett és Ryan is ott volt, akik nagyban néztek egy baseball meccset és vidáman kacarásztak az emberi hibákon.

- Alice? – kérdeztem, mire Sarah felkapta fejét.
- Elment Jasperrel, kicsit kettesben akartak lenni. Esme pedig otthon van Carlisle-al, de holnapra megbeszéltük, hogy átmegyünk hozzájuk. Esme meg akarja mutatni a házat. És mint szülők kicsit együtt leszünk, sőt lehet felmegyünk a hegyekbe. Amolyan nevelő szülős hétvége lesz ez.
- Vének gyűlése – kotyogta közbe Ryan, mire Emmett nevetni kezdett.
- Megbeszélhetjük, hogy a gyerekeinknek min kéne változtatni - folytatta Sarah és szúrós pillantásokkal méregette bátyámat.
- És… Edward?
- Otthon van – mondta Rosalie felém pillantva. Úgy nézett rám, mintha tudná, hogy még is mi a helyzet kettőnk között.
- Értem – hirtelen erős késztetést éreztem rá, hogy igenis most menjünk megnézni a Cullen házat. Nem akartam, hogy a többiek, akik nem feltétlenül voltak érintettek a mai délutánban, hogy megtudják. Persze, Sarah biztosan észrevette, hogy valami nincs rendbe.

Legyűrtem ezt a késztetést magamban, lesz még alkalmam beszélni vele. Legalább is, reméltem. De mi van, ha a mai nap után megutált? Ahogy beszéltem vele… igazából féltem elé állni. Úgy éreztem mára épp elég volt a sok lelki dologból. Egy fél óráig álltam a zuhany alatt, de most erre volt szükségem. Miután befeküdtem a puha ágyba, végig játszottam magamban az összes beszélgetést, de valahogy mindig csak egy mondat volt, ami még most is a fülemben csengett, ahogy kimondta lágyan, ragyogó szemekkel.
De ettől függetlenül, te még Bella maradsz


nem volt nagy fejezet, a 10. már jobb lesz :)

8. fejezet part 2.

Most, hogy itt van Emily, legalább ők majd lefoglalják a többieket és nézőközönség nélkül elkaphatom, bár gondolom Alice is segített ebben.
Boltról boltra jártak, de egyszer csak Alice megtorpant és Bellára nézett.
- Ha nem akarsz bejönni, kint maradhatsz az egyik padon. Látom rajtad, hogy már nem bírod, de még sok helyre megyünk. Szóval megkegyelmezek neked, amíg ebbe a boltba benézünk.
- Egy angyal vagy! – nevette el magát Bella. Mindenki bevonult a boltba, még a fiúk is, amit felhúzott szemöldökkel néztem végig, de Alice rám kacsintott. Ja, értem. Az ő műve! Bella nem vette észre, hogy én nem mentem be, mert megfordult és rátámaszkodott a korlátra. Lenézett a több emeletnyire lévő földszintre, majd felsóhajtott. Közelebb léptem hozzá, de mégis megtorpantam. Bizonytalan voltam, életemben talán először. De annyira nehéz, amikor az ő fejébe nem tudok olvasni! Mindent csak a megérzéseimre hagyhattam, na meg az ő reakcióra.

- Már nem is fogsz hozzám szólni? – talán ez volt a legjobb kérdés, és a legjobb döntés, hogy előbb kérdeztem. Volt egy kevésbé ésszerű megoldásom, egyszerűen magam felé fordítom és befejezem, amit abbahagytunk, de talán nem lett volna szerencsés.
Lassan megfordult, de sokáig nem tudott a szemembe nézni. Nem értettem, hogy miért, de egyelőre a zavarára fogtam.
- Alice kiakad, ha te nem veszel részt a vásárlásban, szóval… jobb, ha te is bemész – meglepődtem rajta, hogy ezt mondta, de még megdöbbentőbb volt az, hogy rosszul esett az elutasítása. Az, hogy nem akart a közelemben lenni.
- Alice nagyon jól tudja, hogy mit csinál – mondtam, talán kissé gúnyosabban, mint kellett volna.
- Ezt hogy érted? – homlokán gondolkozó ránc jelent meg, majd szája elé kapta kezeit és szemei kikerekedtek. – Ugye nem…?
- Eldöntötted, az már más, hogy nem történt meg – válaszoltam hideg stílusban. Miért fájt ennyire, hogy nem csókolt meg? Persze, érthető, megzavartak, de ha nem zavartak volna meg minket, akkor megtette volna? Kérdések ezrei kavarodtak bennem.
- Sajnálom – törte meg hirtelen a beálló csendet. – Mázli, hogy Emmett-ték jöttek – nem gondoltam volna, hogy valami még ennél is jobban rosszul eshet.
- Megbántad volna? – fagyos hangomra felkapta a fejét, és szomorú szemeit az enyémbe fúrta.
- Edward nem engedhetlek közel magamhoz! – fakadt ki.
- Felfogtam, amit mondtál a kocsiban.
- Akkor mit nem értesz ezen?
- Mindent értek – sóhajtottam, majd megfordultam és el akartam menni. Nem akartam tovább a közelébe maradni, főleg így… fájt, amit mondott, nagyon.
- Edward! – szólított meg bizonytalanul. Pókerarccal fordultam visszafelé, és rideg szemekkel figyeltem, hogy elém sétál. Nem jött olyan közel, mint a parkolóban, megtartotta a távolságot. – Ne menj el! Szeretnék a közeledben maradni – vallotta be szemlesütve. – Nem lehetnénk… barátok?
Hm, barátok… és ha én többet akarok? Képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy még én a barátjaként állok mellette, más úgy fog mellette állni, mint a szerelme. Több akartam lenni, mint a barátja.
- Barátok – bólintottam. Tudtam, hogy hazudok neki, de nem akartam neki elmondani, hogy teljesen összezavarodtam miatta. Az érzéseimmel már nem tudok semmit kezdeni, nem tudom megfejteni őket. Eddig semmi problémám nem volt aztán egyik pillanatról a másikra ez a lány mindent megváltoztatott. Kínos csönd telepedett közénk, de egyikünk se nézett a másikra.
- Mehetünk? – lépett ki Alice a boltból nem valami vidáman.
- Nem azt mondtad, hogy még sok helyre akarsz menni? – kérdezte Bella felhúzott szemöldökkel.
- Már nincs kedvem – préselte össze ajkait. Sajnos Bella nem értette, hogy mégis mi üthetett a vásárlás mániás Alice-be. Én ezt nem értem. Pedig azt reméltem, hogy megbeszélitek és összejöttök. Edward, szerencsétlen vagy és elszúrtad!
- Kösz szépen! – morogtam, nem valami kedvesen. Mi az, hogy én szúrtam el?
- Lépned kellett volna és elmondani neki, hogy kedveled! Akkor nyilván ő is másképp viszonyulna hozzád!
- Ne avatkozz más életébe – sziszegtem, mire hirtelen a semmiből jelent meg Jasper és szigorúan nézett rám.
- Valami probléma van? – kérdezte jelentőségteljesen.
- Nincs, csak a feleséged olyanba üti az orrát, amihez semmi köze – szűrtem fogaim között. Nem tudtam kire vagy mire voltam mérges, de mérhetetlen düh tombolt bennem.
- Beavatnátok? – csattant fel Bella. – Miről van szó?
- Rólad és arról, ami majdnem történt! De nem történt meg a hülye bátyám miatt, és nem folytatódik a másik két hülye miatt! – Alice mérgében majdhogynem toporzékolt. Más esetben nevetségesnek tartottam volna, de most rajtam köszörülte a nyelvét, ami viszont nem tetszett.
- Tessék? – Bella hangja megremegett. Erőt vettem magamon és nem néztem rá, pedig minden vágyam az volt.
- Mindegy – morogtam bosszúsan, majd sóhajtottam és még is csak felé fordultam. – Hazamész Sarah-val és Alice-el, vagy jössz velem?
- Én…. – nagyon elgondolkozott a válaszon, míg az én idegeim pattanásig feszültek. – Talán jobb, ha anyáékkal megyek – mondta végül szemlesütve. Nem kommentáltam a döntését, csak fogtam magam és elindultam kifele.

Hallottam, hogy Alice kétségbeesetten kiabál gondolatban utánam, de kizártam a fejemből. Csak el akartam menni, minél messzebb attól a személytől, akitől ennyire megváltozott minden. Hangosan csaptam ki az aluljáró ajtaját és a kocsim felé vettem az irányt. Úgy éreztem, hogy mentem elveszítem az önuralmamat, de nem tudtam, hogy miért. Talán Bella kérése, miszerint legyünk barátok – bár ennyivel is meg kéne, hogy legyek elégedve – és Alice határtalan dühkitörése, ami kicsapta nálam a biztosítékot.

A levegőt kapkodta markoltam meg a kocsim ajtaját és imádkoztam, hogy ne okozzak semmi kárt benne. Mélyeket lélegeztem és próbáltam uralkodni magamon, ami semmiképp sem akart összejönni. Mintha nem is száz éves vámpír lennék. Ez már nevetséges.
Megdermedtem, mikor bekúszott orromba a jól ismert eszencia. Nyeltem egyet, hogy próbáljak enyhíteni a szomjúságomon, ami végig marta a torkomat. Pár másodperccel később hallottam is a puha lépteket, amik felém közelítettek, majd megállt tőlem egy méterre.

-Edward – szólított meg lágyan a hang tulajdonosa. – Nézz rám, kérlek! – meleg kezek érintették meg vállamat, így erőt véve magamon megfordultam. Bella szemei kérdésekkel teli volt, nem értette viselkedésemet. – Sajnálom, ha megbántottalak.
- Csak én magam sem értelek téged – szólaltam meg rekedt hangon.
- Ezt meg hogy érted? – szemöldökét összeráncolta és kíváncsiskodva nézett rám.
- Meg akartál csókolni, aztán úgy csinálsz, mintha mi sem történt volna, még is kerülsz. Aztán bevágod nekem, hogy legyünk barátok? Szeretnék megismerkedni azzal az illetővel, aki ki tud rajtad igazodni – hangom és szavaim egyaránt durvák voltak, bár viselkedésének egy okát láttam. Van valakije, és észbe kapott, mielőtt megcsalta volna.
Nem látszott megbántottnak, sőt megértette, hogy miért fakadtam ki ennyire.

- Jobb ez így hidd el! – hangja elcsuklott és könyörögve nézett rám. – Ne akarj velem közelebbi kapcsolatba kerülni, jó? A te érdekedben!
- Engem te ne félts! Nincs szükségem rá – vágtam neki vissza flegmán. Éreztem, hogy talán elvetettem a sulykot, de ő végig mindenféle kiakadás nélkül tűrte. Aztán hirtelen szeme könnyesedni kezdett, de ezzel egy időben barna szemei befeketedtek. Kezeit ökölbe szorította és zihálni kezdett. Magam se mertem elhinni, de megijedtem tőle. Hangjára még az ütő is megállt bennem, olyan keményen csattantak rajtam szavai.

- Te ostoba még mindig nem érted? – zihálta, majd hirtelen úgy elkezdett hadarni, hogy nagyon kellett koncentrálnom, ha meg akartam érteni minden szavát. – Ha bármi közöd lenne hozzám, azzal aláírom a halálodat! Ha hagyom, hogy valamit is érezz irántam, azzal rábólintok, hogy megöljenek! Ha hagyom, hogy beléd szeressek, és te meg halsz abba én is belepusztulok! Ne akarj tőlem semmit, te ostoba - felzokogott, és hogy visszatartsa hisztériás rohamát szája elé kapta kezét és szemeit összeszorította.
- Nem tarthatsz magadtól mindenkit távol! Nem védhetsz meg mindenkit – mondtam halkan, és még mindig sokkolva. – Engem főképp nem.
- Edward – nézett fel rám hirtelen szemei pedig felizzottak. – Ha neked bajod esik, én azt… én abba beleőrülök. Hallgass rám, kérlek szépen!
- Vagyok olyan önző, hogy ne érdekeljen – léptem elé és megsimogattam nedves arcát. Nem akartam, hogy szenvedjen. – Azt akarod, hogy távol maradjak tőled? – kérdeztem, mire ijedten felkapta szemét. A szemében mindenféle tiltakozás jelei voltak, de végül szemeit összeszorítva bólintott. Nagy fájdalmak és nehézségek árán, de elszakadtam arcától, és hátrább léptem.
- Majd találkozunk – mondtam, majd bepattantam a kocsiba, és vissza se nézve elhajtottam. Értettem a felfogását, és a helyében nyilván ugyanezt tettem volna. Ha nehéz is, de elszakadni. De vajon ki fogom bírni?

8. fejezet part 1.

- Szasztok skacok! Mi a harci helyzet? – pattant ki Emmett, mikor leparkolt mellettünk. Bellát néztem, nem foglalkoztam vele, hogy megjöttek a többiek. Bella, nem mert rám nézni, most már határozottan láttam rajta, hogy zavarban van.
- Hol voltatok? – találta meg hangját. – Már itt állunk egy…. jó ideje – nyögte ki, és rám kapta szemét végig mérve, de a mellkasomnál tovább nem ment.
- Emmett hibája – válaszolta Jasper. – Eltörte a váltót a nagy izgalmában.
- Nem tudtam, hogy számodra a vásárlás izgalmas – mondtam, hogy legalább valamit kinyögjek magamból.
- Nem is, de Rose bébi megígérte, hogy ma este elmegyünk valahova és azt mondta nagydologra számítsak – harsogta Emmett vidáman.
- Na mindegy a lényeg, hogy itt vagyunk – legyintett Alice és Bellához táncolt, aki még mindig maga elé meredt. – Mehetünk? Jól vagy?
- Ja, persze, csak…. nem szeretek vásárolni. Bár nem nagyon tudok elfáradni, mégis… nem a kedvenc hobbim – a pólója alját piszkálta. Mindenhova nézett, csak éppen rám nem.
- Hívtalak titeket, de egyikőtök sem vette fel – tromfolt le Alice, de a gondolatai nem éppen a bosszúságról árulkodtak. Jaj láttam, láttam! És annyira örültem neki! Szerinted véletlen törte el a sebváltót Emmett? Tudod, hogy a saját kis drágaságában sose tenne kárt! Kicsit rásegítettem, mert láttam, hogy mi fog történni, de ahjj ez a nagy majom túl hamar megcsinálta. Próbáltam húzni az időt, de tudod Bella hamarabb is eldönthette volna.
- Mi a jó isten bajotok van nektek? – Jasper ha jól láttam, kiakadt az érzéseinktől. Boldogsággal töltött el, hogy Bella is legalább úgy érzi magát, mint most én. Megőrülök ettől az érzéstől, ami mindkettőtökbe van! Elég heves érzések, és te már mindjárt felrobbansz a vágytól apám! Mázli, hogy kordába tudom tartani magam és nem vetem magam Alice-re, és az csak is a te hibád lenne Edward!
- Hibám? – néztem rá vigyorogva.
- Na, jó, nem feltétlenül hiba. Na, jó, lehet, hogy még hálás is lennék.
- Na, azért – mosolyogtam rá, majd Bellára néztem, de ő már elment mellettem Alice-szel. Sóhajtva követtük őket, felkészülve egy hosszúra nyúló délutánra.
Aggódtam egy kicsit Jasper miatt, hogy esetleg nehéz lesz neki, de úgy láttam jelenleg annyira feldobott hangulatba van, hogy nem érdekli az emberek közelsége. Engem meg igazából ő nem érdekelt. Úgyis elég hamar észrevenném, ha elvesztené a fejét. Éppenséggel csak egy személy érdekelt, aki viszont egész délután egy pillantásra sem méltatott. Nem értettem, hogy azért mert zavarba volt, vagy azért mert megbánta, már a tervét is. Mindenképpen beszélnem kellett volna vele, de úgy éreztem, hogy nem bírok addig várni, amíg végeznek a vásárlással. Épp ezért még sose örültem ennyire Rosalie-éknak. Sarah, Esme és Emily jól tudták, hogy itt leszünk.
- Sziasztok! – Emily mindenkinek adott egy puszit, Jasper-t meglepte, de nagyon jól esett neki. Emmett persze felkapta hatalmas karjaiba, de nála tényleg nagyon törékenynek tűnt. Rosalie gondolatai elkalandoztak ismét a vágyai felé, így inkább kizártam a fejemből.
- Mi a helyzet nagylány? Mit csináltál ma? Adj egy pacsit! – Emily apró kezei elvesztek Emmett óriási kezeiben.
- De jó, hogy végül úgy döntöttetek elnéztek ide – mondta húgom teljesen felpörögve.
- Ki nem hagytuk volna, Emily már úgy is kezdi kinőni pár ruháját, szükséges volt már egy ilyen vásárlás – válaszolta Sarah mosolyogva.
- Szia anya! – jött ki az egyik boltból Bella.
- Hogy bírod? – nevette el magát Sarah, amit követett Esme kacagása is.
- Még most jöttünk szinte – pördült meg húgom tengelye körül, miután Emily-t megpuszilta.
- Némi túlzás, már pár órája itt vagyunk – helyesbített Bella.
- Csak kettő – mondtam mosolyogva. Reflexszerűen kapta felém a fejét, de azonnal el is fordította a padlót bámulva. Szerencsére nem tűnt fel senkinek furcsa kerülése.
- Akkor Emily-nek is nézhetnénk valamit, és neked is tartogatok valamit mackóm – simogatta meg karját Rosalie melák bátyámnak.
- Imádom a meglepetéseket! – kontrázott Emmett nevetve.
- Na ne! Nem vagyok ehhez elég erős – nyögött fel Jasper, mire elnevettem magam. Sajnáltam, igazából ilyenkor nagyon nem irigyeltem a képességét. Na nem mintha, az enyém annyival jobb lenne. Emmett perverz képeket vetítgetett magának. Nem volt nehéz nem rá figyelni, ha közben más személy kötötte le a figyelmemet.

a másik felét, majd csak később rakom fel, de mindenképpen ma, csak olyan éjfél körül :)

7. fejezet

Nem volt alkalma Bellának tovább kérdezősködni, mert mihelyst véget ért az utolsó óra Alice csacsogni kezdett mellettünk mindenféléről szünet nélkül. Kisétáltunk a szemerkélő esőbe a kocsihoz, de Bella megtorpant, aminek következtében Bellé ütköztem. Értetlenül néztem rá, de ő csak előre meredt. Követtem pillantását, és Ryan-t láttam meg. Nem értettem, de szerencsére Ryan mosolyogva indult meg felénk ott hagyva az autója mellett a fiatal emberlányt.
- Én nem megyek veletek vásárolni, ha nem gáz!
- De igenis gáz! – mondta egyszerre Alice és Emmett. Emmett inkább bosszankodva, hogy ő ki tudta húzni magát a vásárlás alól, míg Alice mérgesen. Amit ő eltervezett, senki ne hiúsítsa meg.
- Sok sikert – intézte hozzá szavait Jasper szórakozottan. Ryan rávigyorgott, mire Bella bosszúsan felsóhajtott.
- Akkor majd este találkozunk.
- Tudod, hogy te vagy az egyetlen nő az életemben anyán és Emily-n kívül ne duzzogj – ugratta Bellát, majd homlokon csókolta és hátat fordítva elment.
- Akkor csak mi megyünk – cincogta Alice, és immár nem is érdekelte, hogy Ryan kihúzta magát a listájáról. – Ha nem baj, akkor most Jasperékkel megyek. Meg kell beszélnem velük ezt azt! – eléggé fura egy mosolya volt, és a gondolatai se voltak tiszták. Nem értettem, hogy mégis mit titkol előlem, de jelenleg jobban lefoglalt a tény, hogy Bellával csak ketten leszünk a kocsiban. Talán most végre én is kérdezhetek tőle?
- A pláza parkolójában találkozunk! – intett nekünk Alice gondolatban pedig erősen figyelmeztetett, hogy ne merjünk máshova menni, mert akkor nagy baj lesz. Szívesen kaptam volna a lehetőségen, hogy bosszantsam őt, de féltem, hogy még a végén Jasper nekem ugrana.
- Gondolom nincs választásom – nézett rám Bella unottan.
- Eltaláltad – vigyorogtam szórakozottan.

Percekkel később már a főúton száguldottunk a város felé.
- Ennyi volt a kérdés özönöd? – kérdeztem Bellát mosolyogva, és reméltem, hogy igent mond. Vártam már a pillanatot, mikor végre én faggathatom.
- Nem igazán, volna még pár kérdésem, de azt hiszem te is kíváncsi vagy rám, így nem fair, hogy egésznap csak te meséltél. Szóval, most akkor kérdezhetsz te – nagyvonalú volt, és nagyon örültem neki, de most valahogy haboztam. Mégis mit kérdezzek elsőként? - Meséljek én? - segített, mire elmosolyodtam magam. Néha azt éreztem, hogy ő a gondolatolvasó, persze már birtokában volt ennek a képességnek, hála nekem.
- Nem tudom, hogy mit kellene kérdeznem, illetve, hogy mi az, amit nem veszel tolakodásnak – pillantottam rá elkomorulva. Jól tudtam, hogy érzékenyen érintette az élete, mégis azt találtam a legérdekesebbnek és ebben a pillanatban saját szavaimat kérdőjeleztem meg, hiszen megígértem neki, hogy nem csak az élete érdekel, hanem ő maga.
- Akkor kezdem, és majd esetleg kérdezel – segített félig mosolyogva. Viszonoztam, de elkomorult a tekintete és kinézett az elsuhanó tájra mellettünk. – 1995-ben születtem, New York-ban. Anyám egy rendes nő volt, apám is, bár egyikről se tudok semmit. Anyám épp hazafele tartott egy vásárlásból, mikor egy újszülött vámpír megérezte a szagát. Sokkal kellemesebbnek hathatott az illata, miattam. Már 9 hónapos volt anyám, épp ideje volt, hogy kibújjak. A vámpír megtámadta ott az utcán, mindenki szeme láttára, bár sötét volt, sokat nem láttak az emberek. A méreg hatni kezdett, miközben nagyon erősen táplálkozott anyámból. Mikor az emberek sikoltozni kezdtek, elmenekült a vámpír. Anyámat azonnal kórházba vitték. A fájdalmait annak tudták be, hogy megindult a szülés, de annyira sokat tököltek az orvosok, hogy a méreg elért engem – undorodva szorította össze száját. – Császármetszéssel kiszedtek belőle, de anyám meghalt. Legalább is az orvosok így tudták. Megpróbálták megkeresni az apámat, de ő tudta, hogy mi történt. Sőt, végig nézte. Ismerte a vámpírokat, egyszer már találkozott egy halhatatlannal. De nem tett semmit – maga elé meredt, míg én döbbenten hallgattam monológját. – Egy árvaházba adtak, miután semmilyen rokonom nem jelentkezett. Már akkor sem voltam normális, már kisbabaként elkezdtem átalakulni. Pokolian fájt, nem értettem mi történik velem.
- Emlékszel rá? – suttogtam elhűlve.
- Nem teljesen, de igen. Homályos képeim vannak. Lázam volt, az ápolónő nem tudta, hogy mit csináljon, semmi sem hatott. Egy nap után elmúlt, addigra már… más voltam. Hirtelen kezdtem el nőni, pár hónap alatt nagyon sokat fejlődtem. A hírem eljárhatott mindenfelé, egy terhes asszony, akit megharaptak… engem kajtatott mindenki – tekintete megkeményedett, és még mindig hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Az egész vámpírtársadalom rólam beszélt. A csodagyerekről! Egy férfi megtalált és elvitt az árvaházból. Évekig voltam nála, már nyolc éves voltam kinézetre. Mindent elmagyarázott, amit meg is értettem, bár elfogadni nem tudtam. A szemem láttára kaptak össze vámpírok, előttem égették el egymást! Mint valami nyereményért, úgy veszekedtek értem. A gondozóm meghalt, nem is tudom, pár hétig kóboroltam, miután elfutottam. Tudtam, hogy a szervezetem ki bírja ha csak állatok vérén élnék. Féltem és magányos voltam. Aztán egyszer csak belebotlottam a Volturiba – fintorogva elmosolyodta magát, de ez a mosoly gúnyos volt. – Aro mindent megtett, hogy csatlakozzak. De a gondviselőm mindent elmondott, igazából ő tehetett róla, hogy akkor rossznak véltem őket és nem mertem velük menni. Aro kishijján erőszakkal akart magához venni. Aztán egyszer csak gyerekként nem voltam ura önmagamnak. Akkor mutatkozott meg legelőször az erőm. Dühös voltam, nagyon… és elkeseredett. Két testőrét megöltem, bár nem voltak kiszemelt célpontok. Megöltem őket, de egy mozdulatot se tettem. Aro megrettent tőlem, ugyanakkor látta, hogy mekkora haszna lenne belőlem. Én voltam a korlátlan hatalom – nézett rám fancsali mosollyal. – Egyszer csak megint egy csapat vámpír jelent meg, akik magukkal vittek, megmentve a Volturi-tól. Ők se voltak jobbak. Csak az erőmért akartak maguknak. És ez így ment évről, évre – bánatosan mosolygott, nem lehetett a legjobb időszaka. – Akkor nem fejlődtem. Már 2000 volt, amikor egyszer csak megindult ismét a változás. Váratlanul kezdtem el nőni, és hipp hopp már egy tizenhárom éves csitri voltam. Elmenekült előlem mindenki. A vámpírok megvetettek, az emberek kitaszítottak és szörnyként néztek rám. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy fajba se tartozok. Különc voltam, és ettől az ismeretlentől mindenki megrémült. Ismét egyedül voltam egy ideig, majd az erdőben összefutottam egy vámpírral. Will-lel – hirtelen már örömteli mosoly volt arcán. – Számítottam rá, hogy ismét mit akar, vagy megszerezni magának, vagy félve elundorodik tőlem. De ő más volt. Tudta ki vagyok és azt is, hogy mi a vámpírok közt nincs titok. De nem csinált semmit. A kezembe adta a döntést, hogy mit akarok. Nem szánt, csak megsajnált. Felajánlott egy lehetőséget, én pedig éltem vele. Hazavitt magához, ahol megismertem Sarah-t. Ryan épp akkor nem volt velük. Tudták, hogy ezek után menekülniük kell, ha nem akarnak bajt és viszályt. De megtették értem. Fél év alatt nőttem meg ennyire, és már öt éve nem változtam semmit. Ryan visszajött, és vele is jóba lettem, bár ő aggódott a sorsunk miatt, még sem sose semmit. Két éve pedig Emily jött a nyakunkra, és itt vagyunk mi egy nagy boldog idilli család – kacagott fel nem valami boldog hangon. – Legalább is, amíg nem keres meg ismét a Volturi. Azóta se mertem használni az erőt, amivel megöltem a vámpírokat – suttogta maga elé. – Félek tőle. Gyilkos erő. Mikor megtalált Will rá pár napra jelent meg a Volturi, Eleazar akkor még tényleg velük volt, de már kilépni készült ezért is… segített nekünk. Megmondta kerek perec, hogy határtalan az erőm, és ha egyszer elszabadulok semmi nem fog megállítani. Azóta se került elő Aro és a vágya! Azt hiszem tart tőlem. Nem maradtunk egy helyen sokáig, igazából én akartam mindig vándorolni. Aggódtam, hogy a családomat megölik miattam. Mai napig félek ettől, ezért nem akarom, hogy minél több ember a közelembe legyen. Aki csak ismert, vagy velem volt meghalt – hirtelen izzó szemeit az enyémbe fúrta és könyörgően nézett rám. – Ne kövesd el ugyanazt a hibát. Nem tudnám elviselni, ha neked is bajod lenne. – nem tudtam, hogy az utolsó vallomása csak a története zárómondata volt, mint egy figyelmeztetés, vagy teljes szívéből félt, hogy bajom esik. Bár tudtam, hogy nem szabadna, mégis nagyon boldog voltam ettől.
- Nem csodálom, hogy nem szeretsz az életedről beszélni – nyögtem ki. Mást aligha tudtam volna mondani, annyira a hatása alatt voltam még.
- Ennyit az életemről – rántotta meg vállát, majd apró mosolyt villantott. – Már nem annyira rossz. Will és a többiek nem néznek rám, úgy, mint egy leprásra. De látom a szemükben az aggódást. Félnek.
- Nem tőled – mondtam hirtelen. – Félnek, hogy neked valami bajod esik, vagy éppen, hogy elragadnak tőlük.
- Féltenek saját magamtól, igen ezt tudom – húzta fel szemöldökét hitetlenkedve. – Ha tudnék ártani magamnak, már megtettem volna réges-rég – lehelte maga elé, és barna szemei hirtelen besötétedtek.
- Soha többé ne mondj ilyet! – csattantam fel mérgesen. – Ne is jusson eszedbe ilyesmi, hallod? Megtiltom, hogy ilyeneket gondolj Bella!
- Próbáltam már magam megölni – szégyenlős mosollyal fordult felém. – De a vámpírgének bennem vannak. Sőt egyre rosszabb.
- Will elmondta, hogy a szomjúságod egyre nő. Ez miért van?
- Senki nem tudja – kuncogott fel sötéten.
- Végre értem, hogy ma miért borultál annyira ki – mormoltam magam elé, mire megint mosolyogni kezdett.
- Sajnálom a viselkedésemet, gyerekes voltam, csak tudod… sokáig úgy éltem, hogy mindenki csak a furcsaságom miatt akart faggatni. Nem érdekelte, hogy milyen én magam. És ez kiborító egy idő után.
- Engem érdekel – néztem rá, szemei pedig megrebbentek.
- Köszönöm – motyogta, és lesütötte szemeit.
- Mit köszönsz?
- Hogy nem nézel csodabogárnak – motyogta.
- Annak nézlek – nevettem el magam, mire eltátotta száját. – De nem érdekel. Sokkal jobban izgat, hogy mi van a csodabogár lényed mögött – folytattam lágyan, mire alsó ajkát beharapta.

Annyira eltelt az idő, hogy észre sem vettem, de már is Seattle utcáit jártuk. Nem akartam elvenni magamtól a lehetőséget, hogy csak kettesben vagyunk Bellával, de nem tudtam mást tenni. De nem akarok egy ideig még elengedni. Még tudni akarok pár dolgot, de ami feltűnt – és a borzalmon kívül, fogalmam sincs, hogy miért volt ez, amin megakadt a figyelmem – Bella egyetlen szóval sem említette, hogy lenne valakije vagy éppen lett volna esélye rá. De a múltját figyelembe véve ez valahol érthető. Mégis furdalt a kíváncsiság, attól, hogy nem mondta ki még nem biztos, hogy így is van. Lehet a mostani nyugalmas körülmények között valakivel összeakadt.
- Úgy látom van valami kérdésed – nézett rám. Mulattatta viselkedésem.
- Még mindig az életeden gondolkozok, igazából – nem mertem még nyíltan rákérdezni, elvégre, amúgy sincs sok közöm hozzá.
- Ja, értem. Ne fújd fel ennyire! – kért meg lágyan, majd hadarni kezdett. – Úgy értem, mikor legelőször hallja valaki a történetem, mindenki így ledöbben, de igazából nem nagy ügy! Jó, persze tegnap is kibuktam, amikor mesélnem kellett volna, de az más, mert tudod már régen volt szó a múltamról, és váratlanul ért, de most, hogy te már tudod, jobban érzem magam! És legalább ne a jelenlétemben töprengj rajta jó?
- Tapintatlan voltam, ne haragudj!
- Nem! Úgy értettem, hogy a döbbenésedet hagyhatnád máskorra is. Ismerem már ezt az arckifejezést. Igazából félek, ha netalántán átgondolod, akkor rájössz, hogy mi is vagyok, és úgy fogsz rám nézni, mint..
- Bella, befejezted? – alig tudtam visszafogni nevetésemet, mentegetőzését hallgatva. – Én elhiszem, hogy nagydolog ez és meg is döbbentem. De ettől függetlenül, te még Bella maradsz – nem hittem még magam sem el, hogy ezt hangosan kimondtam.
- Ezt mit jelent? - kíváncsiskodott és enyhe vád volt a hangjában.
- Öhm, semmi, semmi hagyjuk – hadartam, majd lefékeztem egy helyen. A pláza alatt voltunk, egy hatalmas parkolóban. Így nem kellett tartanunk az esetleges napfénytől. Nem láttam Emmett dzsipjét sehol, pedig biztos voltam benne, hogy erre a helyre gondolt Alice.
- Hamarabb értünk ide? – szállt ki Bella is, és ő is körül nézett.
- Lehetséges – vigyorogtam, mire elkuncogta magát és megkerülve a kocsit elém lépett. Egy kicsit meghökkentem, ahogy hirtelen elém jött és alig volt pár centire tőlem teste. Megköszörülve torkomat a kocsinak dőltem, és nagy mázlimra, nem jött közelebb. Illata ugyanolyan hatással volt rám, mint tegnap. Elbódított, de nem feltétlenül a vámpír ösztönöm került előtérbe. Sőt… kifejezetten emberi vágyak rohamoztak meg. Ismeretlen volt ez az érzés, és ettől megijedtem. Miért akartam mindenáron a karomba tartani? Érezni a bőrét? Az ajkait?
- Nem csodálkozok, elég gyors vezető vagy – pillantott rám pimaszul.
- Szeretem a gyorsaságot – vigyorogtam vissza, de nyeltem egyet, mikor felém lépett egyet. Komor tekintettel nézett fel szemembe.
- Megígéred?
- Mit? – suttogtam, és egy pillanatra szemem az ajkára vándorolt, amit beharapott.
- Ezek után, ugyanúgy fogsz nézni rám? Nem leszek… különc számodra? Nem fogsz úgy nézni rám, mintha valami ufó lennék? – attól függetlenül, hogy nem találta a rendes szavakat, értettem mire akar kilyukadni. Érthető volt a kétkedése, sokat csalódott már.
- Megesküszöm rá – mosolyodtam el magam, de éreztem, hogy izmaim egyre jobban megfeszülnek.
- Köszönöm – kuncogta el magát, majd hirtelen megölelt.

Ledöbbentem, és azt se tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Karjai éppen, hogy ölelték derekamat, szinte alig éreztem meg erejét, de a bőre melegségét annál inkább. Szinte végig perzselt, és felmelegített. Lélegzetvételét éreztem arcomnál, finom illata szinte körbe ölelt. A kezdeti megdöbbenés után karjaim gondolkodás nélkül ölelték meg. Elképesztő érzés volt őt a karjaimban tartani. Vékony testét az enyémhez szorítani, de még a ruha sem tudta megakadályozni, hogy ne érezzem a kellemes meleg simogatást. Haja lágyan cirógatta arcomat, míg mélyen szívtam be levendula és frézia illatát. Minden kiürült a fejemből, csak az járt a fejemben, hogy itt van velem, az én karjaim ölelésében. Mennyei érzés volt, és semmiképp sem akartam elengedni. Megriadtam, mikor feje eltávolodott a vállamról, de teste nem szakadt el tőlem. Mély csokoládébarna szemeiben elvesztem, amik szinte csillogtak az örömtől. Nem tudtam megállni, és kezem elengedve derekát megérintettem arcát. A meleg azonnal felkúszott a tenyeremből az egész karomon, hihetetlen volt ez a forróság, amit éreztem. Bizsergetett, égetett, de mindenféle fájdalom nélkül. Ez jóleső kín volt. Egy pillanatra lehunyta szemeit, és elmosolyodta magát, majd váratlanul nyitotta fel őket ismét. Lélegzetét szinte éreztem az ajkaimon. Ebben a pillanatban csak egy valamire vágytam, és úgy éreztem, hogy ez a vágy, majd szétfeszít és beleőrülök, ha nem csókolhatom meg. Rózsaszín, hívogató ajkai elnyíltak egymástól és kapkodni kezdte a levegőt. Hallottam, hogy szíve gyorsabb ütemmel kezd dobogni, mire elmosolyodtam magam.
- Mit vigyorogsz? – kérdezte azt hiszem kissé durcásan.
- Én vagyok rád ilyen hatással?
- Csak szeretnéd – heherészte jókedvűen.
- Tényleg szeretném – motyogtam halkan, de úgy tűnik meghallotta.

Hitetlenkedve bámult rám, de még mindig nem lépett el tőlem. Réveteg tekintettel merült el a szemeim fogságában, majd olyat tett, amit soha nem hittem volna. Megragadta tarkómat, majd beletúrt hajamba. Kellemes érzés volt, ami végig zongorázott szinte az egész testemen. Másik karjával átölelte nyakamat, hogy egy szinten legyen velem, másik kezével pedig húzni kezdett arca felé. Zihálni kezdtem, ahogy egyre közelebb értem ajkaihoz. Ajkaimon már éreztem édes leheletét, már csak pár milliméter választott el tőle, mikor hangos dudaszót hallottunk. A mámorból felkeltem, és fájdalmas hiányt kezdtem érezni, mikor Bella ellépett tőlem.