Impossibility 4. fejezet

Azt hiszem nagyon imádhattok, elég hamar jött a friss, de csak a sok kritikátok miatt, amit kaptam :) Olyannyira feldobtatok vele, hogy azonnal neki kezdtem az íráshoz, más elfoglaltság helyett és íme :D Megszületett a 4. fejezet, ami még hosszabb is, mint az előzők :D Jó olvasást hozzá :D :)

Már másfél napja keressük az idegen vámpírt, de eddig még semmi. Alice folyamatosan figyeli pedig a jövőt, hátha felbukkan, de mintha a föld nyelte volna el. Egy szerencsétlen megjegyzés miatt, még Emmettnek is neki ugrottam, de nagyon megijedtem, hogy igaza lehet. Reméltem, hogy csak a félelmeim játszanak velem. Mindenki furcsállta, hogy miután Bella elment Forks-ból, a vámpír is eltűnt. Bíztam benne, hogy puszta véletlen egybeesés az egész. Bellával amikor csak tudtam tartottam a kapcsolatot telefonon, és Alice is mindig figyelte a jövőt, de egyelőre semmi jel nem utalt arra, hogy a vámpír Bellát akarná. De jobb félni, mint megijedni.

-Remek! – sikított fel Alice, mire lepattantam a zongoráról és elé siettem.

- Mit láttál? – kérdeztem rögtön, sürgetve őt.

- A farkasok ide tartanak, mivel eltűnt a jövőnk! – húgomat semmi más nem tudta felbosszantani, csak amikor úgy érzi megvakítják. – Utálom!

- Nem csak te – morrantam fel dühösen. – Büdös dögök! Maradjanak már a helyükön! – elviharoztam mellette, majd a konyhába siettem, ahol Esme ténykedett. Sajnos nem csak ő volt ott, hanem Emmett és Rosalie is.

- Egyetértek – fintorgott Rosalie. Az egyetlen ami közös volt bennem és Rose-ban a farkasok iránti ellenszenv erőssége. Ő kifejezetten a fajtájukat nem bírta, engem pedig az idegesített amikor egy bizonyos személy beleavatkozott a Bellával való kapcsolatomba.

- Te csak Jacob Black miatt utálod őket, Seth még is jön az esküvőre – jegyezte meg Emmett vigyorogva.

- Seth kedvel minket, jó srác – mondtam neki már kissé nyugodtabban. – Bár farkasok közt él, nincs benne az a fajta ösztön, ami mindegyikbe meg van.

- Itt vannak – hallottam meg Alice bosszankodó hangját. Pár másodperc után én is meghallottam Sam, Jacob és Seth gondolatait. Grimaszolva sétáltam a ház elé, testvéreimmel és Esme-vel az oldalamon. Mielőtt kiléptek volna az erdőből, felvették emberi alakjukat és együtt, bár kissé vonakodva és ellenségesen léptek ki onnan.

- Sziasztok! – Seth mosolyogva és kedvesen köszöntött minket, közelebb is merészkedett hozzánk, mint a másik kettő. Jacob maradt leghátul, de meglepődve vettem észre, hogy korántsem tekint ránk, olyan gyűlölködve. Sam biccentett felénk, majd végül Seth törte meg ismét a kínos csendet. – Gondolom nem találkoztatok a vámpírral.

- Eltűnt – mondta Alice kelletlenül. – Nem döntött el semmit, így esélyem sem volt rá, hogy megtaláljam. Ráadásul beléptetek a képbe, így vak vagyok.

- Egészen Kanadáig éreztük a nyomát – szólalt meg Sam és előrébb lépett, mint falkavezér. – Aztán eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el.

- Hol van Bella? – nézett rám Jacob morcosan.

- Nem tudom – rántottam meg a vállam pókerarccal, mire gúnyosan vigyorogni kezdett.

- Vérszívó, te lennél az utolsó lény a földön, aki ne tudná, hogy hol van. Szóval?

- Edward úgy gondolta jobb, ha nincs a közelben – pillantott rám Alice és gyilkos szemekkel méregetett.

- Vagyis? – morrant föl Jacob, engem pedig lassan bosszantani kezdett a neveletlensége. Összevontam szemöldököm, ahogy gondolataiba olvasva vettem észre, hogy Bella már csak egy fontos személy az életében, a legjobb barátja. De nem ő volt a legfontosabb a szívében.

- Bevésődtél? – kérdeztem egyre nagyobb örömmel.

- Mit számít ez? – fakadt ki Jacob kényelmetlenül. – Most nem ez a lényeg! Hol van Bella?

- Az anyjánál, Floridába – válaszoltam. – Holnap estére jön vissza, bíztam benne, hogy addigra kiderítjük, hogy ki ólálkodik errefelé, és elkergetjük.

- Csak szeretnétek – mindenki megfagyott, ahogy felnéztünk a ház tetejére. Már este volt, de fehér bőre világított a sötétben, majd egy pillanat alatt ugrott le elénk. Senki nem mert megmoccanni, egyelőre a családtagjaim és a farkasok fejében és egy kérdés motoszkált. Hogy csinálja? Hogy csinálja, hogy nem vesszük észre őt? Se a jelenlétét, se a szagát, se én a gondolatait, és még Alice sem látja a jövőjét. Bármennyire is kétségbeestem a tudattól, hogy még most sem hallom a gondolatait, egy részem megnyugodott. Hiszen nagyon távol van Bellától és csak ez számít, hogy ő biztonságban legyen.

Az idegen vámpír harminc év körüli férfi volt, arany szemeiből sugárzott a magabiztosság és a gúny. Már most nagyon ellenszenvesnek tűnt, nem tetszett a viselkedése. Ha mindig eltud rejtőzni előlünk, akkor nagyon könnyen Bella közelébe juthat.

- Üdv Cullen család, és persze a farkasok – biccentett felénk, de senki nem viszonozta gesztusát. – Sajnálom, átvertelek titeket. De különben nem hallgattatok volna meg.

- Most se szeretnénk – lépett egyet előre Jacob, de Sam az útját állta.

- Mi a neved? – kérdezte Esme kedvesen, és mielőtt balhé törne ki mindenki elé sétált.

- Scott.

- Én Esme vagyok és…

- Tudom kik vagytok – szétnézett körülöttünk, majd megállapította fejében, hogy nagyon jól áll velünk szembe. Tudta, hogy Jasper és Carlisle nincs velünk, és a farkasok is nagyon kevesen vannak.

- Én ennyire nem lennék magabiztos – szólaltam meg. – Te egyedül vagy, mi nyolcan. Nem valami jó arány.

- Hol van a barátnőd? – fordult felém elkomorulva.

- Edward egyedülálló, nincs barátnője – Jacob már nehezen tudta visszatartani a benne rejtőző farkast. Én sem voltam ezzel másképp, és még rosszabb volt, hogy tudta ki Bella.

- Ne nézzetek már ennyire hülyének – forgatta meg szemeit. – Izabella egy helyre mehetett, ahol biztonságban van egy magunkfajtától. Milyen messze van Florida? Számunkra nem sok idő oda eljutni igazam van? – kérdezte önelégült vigyorral.

- Nem lesz esélyed a közelébe jutni – csattantam fel, és már készültem, hogy neki ugrok, de Emmett és Alice megfogták a karomat.

- Mit akarsz tőle és ki vagy te? – kérdezte Sam, aki próbált higgadt maradni.

- Már mondtam. A nevem Scott, és nem akarok bajt. Nekem Bella kell, nem akarok veletek problémát.

- Mi pedig majd csak úgy a karjaiba dobjuk egy vámpírnak ugye? – kérdezte Emmett hitetlenkedve.

- Nem megölni akarom – tagolta a szavakat, mintha csak megpróbálna megértetni valamit, de jelenleg senki nem tudott mást kihámozni a dologból. A fejében sem láttam semmi olyat, ami segíthetne nekem. Elrejtette, hogy mit akar vele.

- Mit akarsz tőle? – sziszegtem gyűlölködve, és csak annyi szerencséje volt, hogy testvéreim lefogtak.

- Fogalmad sincs róla, hogy ki ő – mondta türelmesen rám nézve. – Nem az, akinek hiszed.

- Ezt hagy döntsem el én! – fakadtam ki dühösen.

- Fogalmatok sincs, hogy kivel van dolgotok! – kikelve magából kezdett el kiabálni. – Ha nem fogok vele beszélni időben, akkor már késő lesz és senki nem fogja tudni őt megállítani! Nehogy átváltoztasd, különben…

- Takarodj innen! – üvöltöttem. – És nehogy a közelébe merj menni, mert megöllek!

- Elmegyek, de még visszajövök! – pillantott rám sötéten, majd hátat fordítva elfutott. Jacob és Seth utána akartak menni, de Sam nem engedte. Nyomasztó csend telepedett ránk távozása után, de jelenleg minden gondolatot kizártam. Csak az járt a fejemben, hogy nem hagyhatom, hogy a közelébe menjen. És most már aggódnom kell amiatt is, hogy Bella egyáltalán biztonságban van-e Floridába. Nem tudom ki volt ez a Scott és az se érdekelt, amit mondott. Csak akkor leszek nyugodt, ha Bella mellettem lesz.

Rápillantottam Alice-re, de nem kellett mondanom semmit ahhoz, hogy tudja mit akarok. Lehunyta szemeit, és Bellát kezdte keresni a jövőben. Örültem neki, hogy már annyira ráhangolódott Kedvesemre, hogy bármikor tudja a jövőjét.

- Nem hagyhatjuk elmenni – fakadt ki Jacob – Utána kell mennünk!

- Nem sokat tehetünk Jake – fogta meg remegő karját Sam. – Egyelőre járőrözünk, most már többet tudunk róla.

Hálásan pillantottam rá, de nem tudtam semmi másra koncentrálni. Csak Bella zakatolt a fejemben, és az, hogy biztonságban tudjam.

- Edward! – meglepődtem, hogy Jacob a nevemen szólított, de csak homályos fogalmam volt arról, hogy már mellettem áll. Alice-nek a látomását figyeltem, amik megmutatták, hogy Renée-vel van a parton és sétálnak az estében. Ott nincsenek valami biztonságban, viszont nem csak egyedül voltak. Sok szemtanú volt, biztos, hogy senki nem fogja őket megtámadni. – Szólnunk kell Bellának, hogy azonnal jöjjön haza! Ha ilyen messze van, nem tudjuk megvédeni őt!

- Nem fogom őt hazahívni – mondtam halkan, mire megrökönyödött.

- Micsoda? De miért? Idefigyelj, te vérszívó azonnal…

- Azzal el kéne neki mondanom, hogy mi történt! – néztem rá mérgesen, mire lassan, de összerakta a kirakós darabjait.

- Már megint elhallgattad előle, hogy egy vámpír üldözi? Idős pióca létedre ennyit nem tudsz megtanulni, te idióta? – Jacob tajtékzott a dühtől, de most ez volt a legkisebb problémám. Tudtam, hogy valamilyen szinten igaza van, nem kellett volna egy ostoba ürüggyel elküldenem őt. De Bella szemszögéből nagyon is helyes döntés volt, hogy elutazott, de már megbántam, hogy elment. Innen távolról nem tudom őt megvédeni, semmilyen módon. – Ha elhallgatod előle attól még nem lesz jobb! Tudnia kell az igazságot! Most azonnal megyek és felhívom!

Egy pillanat alatt forgott le minden, de a hirtelen támadt ötlete felkeltett kábulatomból, és rögeszmés aggodalmamból. Megragadva nyakát egy másodperc alatt dobtam az egyik fához. Mielőtt felállhatott volna dühtől remegő kezekkel emeltem fel őt és szorítottam a fa törzséhez, ami hangosan repedezni kezdett.

- Jól figyelj rám, te bolhás korcs! – Jacob szemében eddig most láttam valódi félelmet. Most voltam olyan idegi állapotba, hogy tudta, ha akarnám simán megölném és még meg se erőltetném magam. – Nem fogod Bellának elmondani, hogy egy őrült vámpír üldözi őt! Nem fogom megrémíteni, csak azért mert te túlságosan erkölcsösnek és őszintének érzed magad! Számomra semmi nem fontosabb az épségénél, úgyhogy nem fogsz vele beszélni, megértetted? Nem fogom őt halálra rémíteni! Elintézzük a vámpírt, és Bella nem fog tudni semmiről megértetted?

- Jobb hazudni neki? – kérdezte akadozó lélegzettel, majd éreztem, hogy oldalról Sam és Emmett közrefognak, ha látnák rajtam baj van.

Mély levegőt vettem, hogy legalább csillapítsam a szörnyeteg tombolását, ami lassan már az őrület határára lökött engem. A Bella iránt való aggódásom teljesen elvette a józan ítélő képességemet, nagyon jól tudtam én is. Már nem tudtam, hogy mi a helyes, és mi rossz. Sóhajtva elengedtem nyakát, Jacob pedig nyögve esett a földre.

- Nem – kérdőn pillantott rám, és válaszoltam a kérdésére. – Nem jobb neki hazudni. Sőt, egyenesen gyűlölöm, amikor tudom, hogy a bizalma felém határtalan és teljes. És én ezzel visszaélek. De nem tehetek mást! Nem akarom neki elmondani.

- Jó – bólintott végül. Ránéztem családomra, akik enyhén szólva is megijedtek az előbbi kitörésemtől. Még talán sosem láttak kiborulva.

Nem maradhattam itt! Képtelen voltam tétlenül ülni itthon, miközben Bella több km-re van tőlem. Muszáj őt látnom, a saját szememmel, hogy biztos jól van. Bíztam Alice-ben, de a látomásai… nem azt mutatják, amire nekem szükségem van.

- Mire odaérsz, már valószínűleg aludni fog – mondta Alice halkan, hiszen már tudta a döntésemet. – És mindenképpen vissza kell jönnöd reggel. Csak az este maradhatsz ott, aztán…

- Lelépek, oké – bólintottam, mire lassan a többiek is tudták miről van szó.

- Floridába mész? – kérdezte Jacob meglepődve.

- Nem tudok itt maradni – adtam meg a magyarázatot, majd mindenféle szó nélkül ugrottan a sötét erdőbe, hogy a lehető leghamarabb legyek újra Vele.

Bella szemszöge:

Nem gondoltam volna, de nem bántam meg, hogy eljöttem Floridába. Hatalmas nagy öröm volt újra látni anyát, és annyira boldogak voltunk, hogy láttuk egymást. Phil is nagyon örült, hogy meglátogattam őket, bár mindkettőnek feltűnt, hogy Edward nélkül. Sajnos ezt nem tudtam megmagyarázni, így a lehető legjobb kifogást találtam, amit minden alkalommal felhasználok alibinek. Kirándulni ment a családjával. Persze, édesanyám szemfüles és mindent észrevesz. Tudta, hogy bár szeretjük egymást Edwarddal, valami nincs rendben. Hm, úgy tűnik Charlie előtt jól tudom titkolni a veszekedések okozta fáradtságot, de ez nem jött be édesanyámnál. Túlságosan jó szeme volt a dolgokhoz.

-És mond minden rendben köztetek Edwarddal? – kérdezte szombat délután, amikor a parton sétáltunk.

- Igen. Miért ne lenne? – nagyokat pislogtam a meglepődéstől.

- Tudod, elég furcsa, hogy nem jött el veled. Amennyire ismerem nem igen engedne el hosszabb időkre maga mellől – somolyogta anya, de még ő is jót kuncogott ezen.

- Nem akarta elhalasztani a családi programot. Úgy gondolta jobb, ha egy kis teret hagyunk egymásnak.

- Hát igen, az esküvő – elnevette magát, pedig nekem inkább sírhatnékom támadt. – Ilyenkor derül ki, hogy egy pár mennyire is illik össze.

Összeugrott a gyomrom erre a mondatra, és nagyon bíztam benne, hogy anya rosszul gondja, és csak a rossz tapasztalataiból mondja ezt. Az lehetetlen, hogy mi nem illünk össze Edwarddal. A faj különbségeken már rég túl léptünk, de ez teljesen más. Ez már rólunk szól, és a vitáink sajnos nem azt mutatják, amit én látni szeretnék.

Anyával imádtam beszélgetni. Ha éppen nem valami kínos dologról volt szó, akkor nagyszerű volt. Annyira könnyed volt vele mindenről beszélgetni, bárcsak tudna mindent. De szeretném őt megóvni a tehertől, ami már az én vállamat is kezdi egyre jobban nyomni. Nagyon jól eltudtuk tölteni a hétvégét, néha még Phil társasága is jól jött, az elejtett poénokkal. Próbáltam kizárni a gondolatot, hogy mennyire rossz Edward nélkül, hiszen tényleg örökre vele maradok. Kikellett élveznem ezt a két napot anyáékkal.

Ha éppen nem voltam velük, akkor legalább gondolkodhattam. Nem tudtam eldönteni, hogy jó-e ez a két nap nélküle vagy pont, hogy rossz. Nagyon hiányzott már Edward, hiányzott az ölelése, a csókjai, az egész lénye. Azonban valamiért – és szörnyű volt bevallanom magamnak – még is háborgó lelkem egy kicsit nyugodtabb lett a távollét miatt. Túl sok volt a vita, ami lassan kikészített lelkileg és idegileg is. Ez a két énem mindig vacillált egymással, de nem ez volt az egyetlen gondom. Valami sántított nekem ebben az utazásban. Edward egész nyáron meg se említette, hogy még egyszer az esküvő előtt meg kellene látogatnom anyát, erre egyik hétről a másikra kitalálta. Persze, szoktak bizarr és váratlan ötlete lenni, de nem ilyenek. És végtére is, mikor döntött volna úgy, hogy ő nem jön velem? Nem akartam túlkombinálni, és mérges is voltam magamra ezért, még is úgy éreztem, hogy baj van. Egy belső hang azt súgta, hogy több áll egy floridai látogatás mögött. Egy gonosz gondolat azt kántálta, hogy Edward valamit eltitkolt előlem, és dühös voltam magamra, amiért ezt gondoltam. Nem hazudna nekem! Ő nekem nem hazudna…

A szombatot anyával töltöttük, és próbáltam tanácsot kérni tőle.

-Neked is voltak vitáid Charlie-val, mielőtt összeházasodtatok? – kérdeztem habozva, és lassan pipacsvörösen.

- Vele voltak – adta meg a választ mosolyogva. – De Phillel már nem. Miért talán baj van köztetek?

- Nem, csak… az utóbbi egy hétbe sok vitánk volt, tulajdonképpen a semmin vesztünk össze és nem tudom miért. Eddig ilyenre nem volt példa sosem!

- Ó, ez a feszültség miatt lehet. Hiszen olyan fiatalok vagytok még, és azért még is csak egy házasság.

Tényleg ez lenne a baj? A házasság? Hülyeségnek tartottam, pedig lehet volt benne valami. Pedig tulajdonképpen Edwardnak nem kellene feszültnek lennie, ő döntött így. Én elmondtam az érveimet, de sajnos az egyességünk gátat szabott minden vágyamnak. Valóban ésszerű volt minden döntés, és a sorrend is. Egyedül a köztünk lévő fizikai kapcsolatot részesítettem volna előnyben. Az emberi hormonjaim bár Edward nagyon jó szövetségesei voltak – ahogy ő említette – és sajnos kezdek ezektől egyre jobban felrobbanni. Az Edward iránti csillapíthatatlan vágyam gyakran a tetőfokára hágott, főleg, amikor az ünnepnapjaimba vagyok. A múlt héti kis akciónk pedig nem segített ezt kicsit feledni, vagy elrejteni, hanem inkább még jobban égette minden porcikámat.

Felsóhajtottam, ahogy oldalra dobtam a könyvet, az üvegasztalra. Nem akartam még aludni, vártam, hogy Edward hívjon. De semmi nem kötötte le a figyelmemet, az agyam folyamatosan forgott mindenen.

-Bella?! – ijedten kaptam fel a fejemet anyám kérdő hangjára. – Mit csinálsz a nappaliban?

- Csak könyvet olvastam – válaszoltam, de meglepődtem, mikor megláttam őt felöltözve fél tizenegykor. – És te? Illetve ti? – megpillantottam mögötte Phil-t, aki elnézően mosolygott.

- Csak megkívántam egy kis kínait. Nem bánnád, ha magadra hagynánk? – kelekótya édesanyámra rá néztem, és elmosolyodtam magam. Ő az én anyukám, aki képes kocsiba szállni az éjszaka közepén is, ha megéhezett.

- Dehogyis. Úgyis beszélni akartam Edwarddal – mondtam, mire elnevette magát.

- Azt gondoltam. Akkor nem sokára jövünk – mondta, majd gyors puszit nyomott homlokomra.

- Zárj be mindent, sietünk rendben? – csak bólintottam Phil-nek, és megvártam, amíg elmennek. Bezártam minden ajtót, majd a villanyt lekapcsolva felszaladtam a szobában, kezemben a telefonnal. Enyhe szellő legyintette meg arcomat, és néhány hajszálamat, én pedig meglepődve pördültem meg a lépcső tetején. Nem zártam be volna egy ablakot? Bár nem csodálkoznék, itt elég jó idő van. Florida nagyon is meleg és napsütötte hely. Éreztem, hogy az esti szellő végig kúszik a meztelen lábaimon, így bementem a szobámba. Grimaszoltam egyet feledékenységemen, majd hangos kattanással zártam be. Ránéztem a telefonomra, majd Edward számát kerestem meg. Felkapcsoltam az éjjeli szekrényem lévő lámpát, majd halálra rémültem.

- Edward!

- Szia! – jót mosolygott ijedtségemen, habár én nem találtam ennyire viccesnek. Persze a telefon kiesett a kezemből, de Edward időben elkapta.

- Mit csinálsz itt? – kérdeztem még mindig heves szívveréssel.

- Azt reméltem, hogy szerelmes csókkal üdvözölsz, ehelyett kérdőre vonsz? – vigyorgott, de a szeme sötét volt, mint az éjszaka.

- Ne haragudj! – szégyenlősen elmosolyodtam, majd elé léptem, és felpipiskedve nyaka köré fontam karjaimat. – Örülök, hogy itt vagy, már nagyon hiányoztál!

- Te is nekem! – felvillantotta az imádott féloldalas mosolyát, majd lassan lehajolt hozzám, hogy végre megkapjam a csókomat. Örömmel fogadtam az ismert érzést, a hideg becézgető ajkait, az erős karjait, amik védelmet nyújtanak számomra mindentől, és a határtalan szerelem érzését, ami újra meg újra elöntött, akárhányszor ilyen közel tudhattam őt magamhoz. Ilyenkor mindig az járt a fejemben, hogyan bírok ki nélküle akár egy órát is. És mindig boldogan tudatosítottam magamban, hogy már csak pár hét, max egy-két hónap választ el attól, hogy örökké és végérvényesen vele maradjak.

Már ismerős volt a vágtába kezdő szívem dobogása, és az egyenlőtlenné vált levegővételem. Tudtam, hogy hamarosan elfog tőlem húzódni, vagy ha ő nem, akkor nekem kell megtennem. Nagyon rosszul esik, amikor az emberi szükségleteim miatt el kell tőle távolodnom, de még rosszabb lenne, ha valami miatt okolná magát. Elmosolyodtam magam, ahogy hideg ajkai lassan eltávolodtak tőlem, de a levegő a tüdőmben rekedt, ahogy tovább haladt nyakam vonalán. Felsóhajtottam, ahogy a hideg a bőrömhöz érve felforrósította testemet. Majd egy hete volt, hogy tovább mentünk volna egy apró csóknál, pedig eléggé céloztam Edwardnak, hogy igenis a lépcsőn haladnunk kell felfelé. Bíztam benne, hogy segíteni fog neki. Nem szeretném, ha bármi is rosszul sülne el, de én hittem benne, hogy minden rendben lesz. Ha szeretjük egymást, és bízunk egymásba, akkor semmi gond nem lesz.

Ismét felsóhajtottam, Edward ajkai tovább kényeztették nyakamat, kezei pedig hátamat, oldalamat cirógatták, majd hirtelen hevességgel rántotta testemet az övéhez. Meglepődtem, de még inkább mikor Edward vágytól izzó szemeit megláttam. A fekete íriszekben eddig talán sosem látott tüzet, szenvedélyt láttam. Mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik már vízszintesen találtam magunkat az ágyon, és szenvedélyes csókolózásba kezdtünk. Szégyentelenül sóhajtottam, annyira jól esett az érintése, és a csókjai, és csak még többet akartam. Míg a nyakam egyik oldalát behintette csókjaival, a másikkal végig simított nyakam oldalán, és lassan ujjait végig húzta a trikóm dekoltázsán, majd le a hasamon, egészen a sortom széléig. Érezni kezdtem azt a pusztító tüzet, mint anno a balett teremben. Végig égette a porcikámat, majd meggyulladt minden testrészem, majd a lángok egy pontban egyesültek, én pedig csak a megváltásért könyörögtem már.

Nem vettem észre, hogy Edward mikor húzta le rólam a rövid nadrágomat, csak a fülemben lévő egyre hangosabb lüktetést érzékeltem. Talán akkor ugrott össze a gyomrom izgatottságomban, mikor Edward a bugyim szélétől csókolgatni kezdte hasamat miközben egyre fentebb gyűrte a pólómat. Melleim megakadályozták abban, hogy tovább vetkőztessen, és ez volt az a pont, mikor egy kicsit ő is kijózanodott.

- Ne haragudj – nyögte, és csak most vettem észre, hogy zihált.

- Edward – megfogtam arcát, mielőtt elhúzódhatott volna. Elkeseredetten nézett rám, mintha valami nagy bűnt követett volna el. – Nem érdekel az egyességünk. Csak te érdekelsz, és nem érdekel semmi más. Nem fogod utána gyűlölni magadat?

- Nincs jogom hozzá, hogy elvegyem, ami nem az enyém – halványan elmosolyodta magát, és apró csókot lehelt kipirult arcomra. – Még nincs.

- Rendben – fogalma sem volt róla mekkora gyötrelem az nekem, ha most itt hagy, de valamiért ezt ő is tudhatta. Fekete szemeivel végig mérte lassan meztelen testemet, majd perverz vigyorra húzta száját.

- Azonban… vigyázni fogok rá – lehet csak én vettem észre az apró kétértelműséget a mondatában, de ha arra értette, amire gondolok, akkor talán nem kell várnom a nászéjszakáig? – Megígérem!

- Szükségem van rád – motyogtam, és próbáltam csillapítani heves légzésemet, de elég nehezen ment, mikor egy szál bugyiban és egy felcsúszott felsőben fekszek egy görög isten alatt, aki éppen a lábaim között térdel. Na meg, a vágyát se nagyon tudná eltakarni. Nem tudom mikor lettem ennyire szemérmetlen nőszemély és magam is meglepődtem tettemen. Hát, még ő… Nyakánál fogva visszahúztam magamhoz, és megcsókoltam, majd csípőmet felemelte öléhez dörgölőztem, akár egy macska. Teste megremegett ettől az apró mozdulattól, majd talán elpattant nála a cérna.

Sokkal nagyobb hevességgel támadt nekem, mint eddig bármikor. Úgy csókolt, mintha ez lenne az utolsó éjszakánk, úgy érintett és ölelt, mintha soha nem akarna elengedni. Átléptünk egy bizonyos határt, ami eddig az állandó akadályt jelentette. Nem kellett aggódnom, Edward megnyugtatott, hogy Reneé-ék nagyon sokáig nem jönnek vissza, így hát… szabad volt több, mint egy óránk.

Reggel nyúzottan és fáradtan ébredtem. Minden tagom sajgott, mintha több órát futottam volna. Izmaimba görcsök voltak, majd nehezen kinyitottam a szememet. A nap már verőfényesen sütött be az ablakon, bőrömet felforrósította. Szemeimet lehunytam, majd miután lassan tudatosult bennem, hogy nincs rajtam semmi, csak egy lepedő, nyögve ültem fel. Edward? Hiába néztem körül és kérdezgettem, hol van, nem volt itt. Éles fájdalmat éreztem a szívem környékén, azt reméltem, amikor eljutunk erre a szintre, akkor mellette fogok ismét ébredni, mint minden reggel. Kapkodva letöröltem a kibuggyant könnycseppemet, majd beletúrtam hajamba és mérgesen a takaróra vágtam kezemet. Kezem azonban nem a lepedőt érintettem, hanem mást. Meglepődve, de egyben kisebb megnyugvással nyitottam ki a kettéhajtott papírt, amin egyetlen mondat állt meg egy szó.

Este találkozunk Egyetlenem. Szeretlek!

Elmosolyodtam magam, majd felemeltem a vörös rózsát, hogy megszagoljam. Remegő belsőm megnyugodott, hogy csupán kötelezőből kellett itt hagynia. Ezt még befogom hajtani rajta, azért! Felkuncogtam, és elmerengtem a tegnap estén, élvezve a nyári szellőt, ami besüvített a nyitott ablakon. Már is jobban indult a reggelem. Bár tudtam volna, hogy bár ez életem legjobb és legrosszabb napja egyben. Bár ne akartam volna annyira hazamenni!

Impossibility 3. fejezet

- Te teljesen megőrültél? – kérdeztem, miközben fogaim összekoccantak a hideg érintésektől. Nem csak a víz volt egyenesen jég hideg, de természetesen Edward kezei sem nyújtottam nagy melegséget. Vagyis nyújtottak, de még a szobában… - Ez hideg! – visítottam ismét, de csak nevetett rajtam. Kiakartam mászni, de kezei visszaültették maga elé, és átkarolt teljesen, hogy megmozdulni se tudjak. Ha éppen nem éreztem volna magam úgy, mint a Titanicban Rose és Jack, akkor még élveztem is volna. Sőt, most is élveztem. Hirtelen már valahogy nem azt tartottam fontosnak, hogy a bőröm lilává vált, hanem arcom pirosodását érzékeltem. Edward izmos teste hátamnak feszült, karjai erősen fogták közre kezeimet, és egyúttal karolta át derekamat. Nyeltem egyet, ahogy észrevettem, hogy tulajdonképpen nincsen rajtunk szinte semmi. Még rajta sincs… - kiáltotta egy hang a fejemben, ahogy combjaimon éreztem, hogy az átázott farmer nem dörzsöli bőrömet, de a lábai annál inkább. Komolyan csak egy boxer van rajta???

- Lenyugodtál? – hallottam meg fülem mellett édes hangját, ami megborzongtatott. Sóhajtva hagytam, hogy kezei csorogtassák rám a vizet, pedig egy porcikám se kívánta. Azonban a helyzetünk, annál inkább egyre nagyobb remegést váltott ki belőlem. Egyszer csak ajkai nyakam oldalát kezdték csókolgatni, amire gyomrom megugrott, karjai pedig kedveskedve simogatták libabőrös karjaimat, combjaimat, hasamat. – Sajnálom, hogy ilyen durva módszert kell alkalmaznom. A szenvedésed, nekem esik a legrosszabbul, azonban ezt muszáj volt megtennem. Már a gyógyszer nem használt.

- Elég lett volna, ha egész nap mellettem fekszel, azzal is lehűtöttél volna – motyogtam durcásan, de csak kuncogott rajtam.

- Tudod jól, hogy az én testem is felmelegszik egy idő után általad.

- Jó tudni – morogtam ismét, majd csendbe burkolóztunk. Egyre érdesebbnek véltem a vizet, pedig az idő elteltével megszoknom kellett volna. Tudtam, hogy egy ideig nem fogja hagyni, hogy kimásszak innen, így elkényelmesedve mellkasának dőltem, és vállára hajtottam fejemet. Edward mosolyogva adott puszit a halántékomra, majd a homlokomra engesztelésképp.

Az idő múlását nem érzékeltem, és valahogy eltompultam a víz által kiváltott remegés iránt is. Egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy még is mi váltotta ki ezt Edwardból. Az aggódása irántam sosem volt olyan mértékű, hogy ezt esetleg fizikailag is kimutathassa. Sőt, inkább mindig eltávolodott tőlem. Nem tudtam rájönni, hogy eddig lappangó magabiztossága, most miért tört a felszínre, és robbanva adta tudtomra, hogy mennyire kíván engem, ahogy én is őt. Valamilyen szempontból szemétségnek tartottam tőle, hogy mindenféle jel nélkül támadást indítottam, én pedig már reménykedve kezdtem gondolni a legjobbakra, de ez sajnos nem jött el. Bíztam benne, hogy ezek után nem fog velem ugyanúgy viselkedni, mint ezelőtt, hanem esetleg még többet szeretne. Nem szándékoztam a nászéjszaka előtt megtenni vele, ha már így beszéltük meg, de még is ki gondol egy buta egyességre, mikor a tökéletes férfi felette kényezteti őt?

-Min gondolkozol ennyire? – kérdezte halkan, és arcát az enyémhez simította.

- Csak a mai napon – nyögtem ki nehezen. Kellemetlen lett volna neki bevallani, hogy éppen azon ábrándoztam mi lett volna, ha nem csak a lázam miatt lépett volna ekkorát a kapcsolatunkba.

- Még éppen hat óra van – jegyezte meg epésen, de hallottam hangjából a komorságot. Tudtam, hogy a veszekedésünk jutott eszébe, mire felé fordítottam fejemet. Arany szemei szomorúan csillantak meg, és bűntudatosan adott apró csókot ajkaimra. – Nem lesz több ilyen megesküszöm neked! – belsőm összeugrott a félelemtől, nem tudtam, hogy éppen most mire értette. – Sosem akartalak megbántani, de újra meg újra megteszem. Sokkal jobban kell figyelnem rád – megnyugodva sóhajtottam fel, majd mosolyogva adtam neki gyengéd csókot.

- Már azt se tudom mi volt a vita tárgya – hanyagul megrántottam vállamat, amire elmosolyodta magát, de szeme továbbra sem engedte el a tegnapot. – De a reggelit megismételhetnénk azért néha – vallottam be vágyamat neki végül, amire elnevette magát.

- Tudom, hogy egy kicsit megrémültél a hevességemtől, ne haragudj, nem akartam, csak….

- Dehogyis! – hevesen tiltakozni kezdtem mondandójával szembe. – Nem tőled riadtam meg, csak… ez nálad nem megszokott ezt mindketten jól tudjuk. Minden egyes lépés, amit fizikailag teszel jól átgondolod, és még véletlenül sem sieted el. Pusztán meglepődtem, hogy mi ez a hirtelen változás és nagy lépés. Persze csalódott vagyok – próbáltam sértődött hangnemet megütni, de nem sikerült valami jól. – Azt reméltem meggondoltad magad ezzel a dologgal kapcsolatban – jól belepirultam mondatomba, ami nagyon szórakoztatta, és kimutatva tetszését puszit adott tűzvörös arcomra. – De mint utólag kiderült, csak csel volt ellenem!

- Nagyon hirtelen ötlet volt, de reméltem, hogy így talán nem lesz annyira kellemetlen a víz hidegsége. Persze a végén már én is elfelejtettem, hogy pontosan mi is volt a tervem, de szerencsére visszatért a lélekerőm.

- Nem bántam volna, ha nem – motyogtam halkan, mire egész testében megfeszült. – Talán nem is lenne baj, ha több ilyen lépésed lenne. Hogy tudod… könnyebb legyen neked.

- Talán igazad van – morogta igazat adva nekem, aminek nagyon örültem. – Minél jobban megszokom a látványodat, talán… nem akarlak majd megölni.

- Ez az! – mondtam vigyorogva, de lelkesedésemre csak megforgatta szemeimet. – Most már kiszállhatok? – kérdeztem vonakodva, nem voltam benne biztos, hogy megengedi. Sosem mondott nekem nemet, ha csak nem a saját egészségemről vagy épségemről volt szó.

Mosolyogva simította kezét homlokomra, majd ajkát is a bőrömre helyezte. Bólintott, mire mintha valami ágyúból lőttek volna ki, úgy pattantam ki a kádból. Természetesen megcsúsztam, de még éppen, hogy eltudta kapni kezemet, és megtartott. Bocsánatkérően rá néztem, de csak vigyorgott rajtam. Kicsit szégyellve magamat toporogtam, miközben a törölközőket kerestem az egyik szekrényben. Nem hallottam, hogy ő is kiszállt volna, de másra nem gondolhattam, mikor egy hatalmas fehér törölközőt terített hátamra, majd szó szerint belebugyolált, és átkarolta derekamat. Hűvös lélegzetét éreztem a nyakamon, és már kifejezetten tetszett a nem normális testhőmérséklete. Többször is lehetnék lázas, ha ilyen helyzetbe kerülnénk mindig.

-Gyönyörű vagy – suttogta fülembe vágyakozva, majd szembe fordított magával. Szemei ismét feketék voltak, de arca sugárzott az örömtől. – Nagyon szeretlek.

- Én is téged – mosolyogtam, majd átkaroltam nyakát, hogy megcsókolhassam. Képtelenségnek tartottam, hogy akár egy percre is elengedjem. Nem is értem, miért veszekszünk mindig. Ő jelenti számomra a mindenséget, nem tudnék nélküle élni, nem is hagyhatom, hogy megromoljunk köztünk, ami van. Már eleve lehetetlennek tartottam ezt az állapotot is, ami volt köztünk a viták által, de ennek is el kellett jönnie. Volt egy holdpontunk, amit át kellett vészelni, de most már minden rendben lesz. Érzem. Nem vagyok hajlandó őt elengedni, mindent feláldozok, csak vele akarok maradni. Az örökkévalóság is kevés lesz belőle, annyira sajnálom, hogy ő ezt nem érti. Azt hiszi jobban szeret, mint én őt, de ez nem igaz. Csak azt tudom elképzelni, hogy vámpír lévén a szerelmet még erőteljesebben érzi, mint én emberként. De már lehetetlen, hogy ennél is jobban szeressem őt.

- Aludnod kell – szakadt ki ölelésemből mosolyogva, ismét az én emberségem miatt. Hülye szükségletek! És még Edward nem érti miért várom annyira, hogy vámpírrá váljak. Nem egyértelmű? Nem kell felesleges dolgokra elvesztegetnem az időt.

- De hát reggel van! – tiltakoztam értelmetlenül.

- Most felcserélődnek a napszakjaid – mosolyogta, majd miután megtörölköztünk, karjaiba kapott.

- Héj, tudok járni! – morogtam neki, nem szerettem, amikor ezt csinálja.

- De így a közelembe vagy – válaszolta vigyorogva, mire csak vállára hajtottam fejemet.

- Ideadod a táskám? – kérdeztem tőle, mikor letett az ágyra. – Át kéne öltöznöm – motyogtam átázott melltartómra és bugyimra nézve. Bár nem volt hideg, még is összébb húztam magam. Mire felnéztem Edward már tiszta és száraz ruhában állt előttem. – Ez nem ér – motyogtam, amire nevetni kezdett. Átnyújtotta a táskámat, majd egy gyors megköszönés után visszamentem a fürdőszobába. Váratlanul éreztem tagjaimban a fáradságot, bár határozottan jót tett a hideg fürdő. Ha olyan szempontból nézem, még kellemes is volt, hiszen Edwarddal még sose voltunk így együtt. De nagyon tetszett és nem bántam volna, ha több ilyen alkalom adódik. A lázam elmúlt, így az izmaim is rendben voltak, de a fáradtság lassan kezdte nehezíteni szemhéjamat. Hiába reggel van a szervezetem követeli az alvást, de képtelen voltam rá, hogy este aludjak. Mindig csak az járt a fejemben, hogy Edward vajon hol van, és miért nem jött vissza. Így az estém álmatlan forgolódással és sírással telt. De most, hogy végre szívem megnyugodott, ólomsúlyként tört rám a kimerültség. Gyorsan magamra kaptam egy száraz fehérneműt, majd rá a szürke pólómat, és hozzám képest gyors tempóban rohantam vissza.

Edward már az ágyon volt, hanyagul elfeküdve. Szemei le voltak csukva, és egyenletesen vette a levegőt. Ha nem ismertem volna olyan jól, azt hinném, alszik, mint a bunda, de természetesen ez nem volt igaz. Elmosolyodtam magam, majd lassan és vigyorogva fölé másztam. Épp, hogy felértem mellkasához karjai bilincsként szorultak derekamra, de szemeit továbbra sem nyitotta ki. Mosolyogva leheltem csókot arcának minden szegletére, mire kezei cirógatni kezdtek karjaimat. Éppen megérintettem felső ajkát, de azonnal mohón kapott az enyéim iránt. Kuncogva viszonoztam heves csókját, majd megnyugodva figyeltem, hogy szemei már „felébredt”.

- Aludnod kell most már. Este pedig hazaviszlek, nehogy Charlie azt higgye, Alice börtönbe tart – mosolyogta, majd hagyta, hogy lecsússzak mellé oldalra és kényelembe helyezve magamat lehunyjam szemeimet.

- Olyan sokáig nem fogok aludni – motyogtam már félálomba, érezve, hogy lassan a sötétség elnyel.

- Majd meglátjuk – kuncogott fel. Még mondott valamit, de azt már nem hallottam, és engedtem, hogy végre mély álomba szenderüljek.

Edward szemszöge:

Ahhoz képest, hogy Bellának szokatlan volt a napközbeni alvás, olyan mélyen aludt, hogy még Emmett hangos hazaérkezésére se kelt fel, pedig arra elég lehetetlen. Összevontam szemöldökömet zavaros gondolataik miatt, majd meghallottam, amint engem szólítanak. Rápillantottam Bellára, majd óvatosan kicsúsztam mellőle, nehogy felébredjen. Bíztam benne, hogy alszik annyira mélyen, hogy még véletlenül se érzékelje a távollétemet. Betakartam, majd lesiettem a nappaliba, ahol összegyűltek a többiek, Carlisle kivételével, aki éppen indulni készült.

-Mennem kell a kórházba – jegyezte meg kérdő tekintetemet látva.

- Vasárnap? – húztam fel szemöldökömet, mire zavartan elfordította a tekintetét. Furcsa volt nekem, a fejében is próbált másra gondolni. De amiről tudod, hogy még véletlenül sem gondolhatsz rá, annál jobban a fejedbe mászik. És apám sose volt jó a gondolatai elrejtésében.

- Mi történt? – kérdeztem türelmesen, és leültem Alice mellé, aki zavartan pislogott a földre.

- Összefutottunk a farkasokkal – adta meg végül a választ Jasper nyugodt hangnemben.

- És? Nem mentetek határon túlra gondolom – rántottam meg vállamat, nem értettem ettől az információtól miért kellene kiakadnom.

- Sam és Jacob ember alakot öltöttek – mondta Esme töprengve, és óvatosan várt a reakciómra. Még mindig nem értettem a rejtőző feszültség okát, és türelmetlenül felsóhajtottam.

- Nem tudtam, hogy Jacob a közelben van.

- Visszajött – nézett rám Alice. – Valami terve van Bellával kapcsolatban, mert Bella jövője eltűnt.

- Akkor biztos idetart – mondtam ki hangosan mindegyikük gondolatát.

- Hacsak nem várja meg, amíg Bella hazamegy. Nyilván kettesben akar beszélni vele – vetette fel Esme, mire bólintottam. Igen, ebben lehet valami. Bár Bella azt mondta, miután elbúcsúztak egymástól valószínűleg Jacob nem fogja őt keresni többé, hiszen Bella döntött, bármennyire is szerette Jacobot. Engem jobban szeretett, legalább is ezt állította nekem Kedvesem, bár még sose láttam annyira szenvedni, mint aznap.

- Lehet. És ez nekem miért fájjon? Nyilván Bella elfogja mondani – rántottam meg vállamat hanyagul, habár összes idegszálam megfeszült már a gondolattól is, hogy ismét kettesben lesznek. Bíztam Bellában, ehhez kétség sem férhetett, de Jacob sosem volt tisztességes.

- A vámpírról akar vele beszélni – fakadt ki Rosalie, ő már nagyon unta, hogy a családom ennyire titkolózik előttem.

- Vámpírról? – kérdeztem döbbenten, majd Alice-re kaptam fejemet. - Volt valami látomásod?

- Nem. A farkasok mondták, hogy egy vámpír van a környéken. Egyelőre még nem tudják miért.

- Nyilván átutazó nem? Biztos csak erre tévedt – kérdezte Esme jószívűen, ő még egy vámpírról se feltételezné, hogy szánt szándékkal van itt.

- Nem kizárt – motyogtam elgondolkodva.

- Apám! Több vámpírral találkoztam az elmúlt másfél évben, mint egész létezésem során – kelt ki magából Rosalie.

- Nem csak te – motyogtam orrom alatt, mire Alice oldalba vágott.

- Ez bunkó volt.

- A barátnőd vonzza a vámpírokat – nevetett fel Emmett, amihez bár vonakodva, de a többiek is csatlakoztak.

- Ha nem így lenne, akkor most nem lenne a mennyasszonyom – mondtam végül, és ott hagyva őket visszasiettem Bellához. Testére rácsavarodott a takaró, mellkasa sűrűn emelkedett és szíve is hevesebben dobogott a szokottnál. Rémálma lenne? Az ágy mellé sétálva végig simítottam arcát, amire egy kicsit megnyugodva szusszant fel. Elmosolyodtam magam, majd az ablakhoz léptem.

Talán nem kellett volna, de egyre jobban belefészkelte magát a fejembe ez az idegen vámpír. Nagyon bíztam benne, hogy nem szándékszik itt maradni, és ahogy Esme mondta talán csak átutazik, de tovább is áll. Azonban ez nekem nem volt elég. Magam akartam utána járni, hogy ki ő és mi a szándéka. Nem akartam kockáztatni, még véletlenül sem, hogy esetleg kiszúrja Bellát. Sajnos mind tisztában voltunk vele, hogy Kedvesem megmagyarázhatatlan okból, de nagyon is vonzza a fajtámat. Ez pedig nagyon is megnehezítette a feladatomat, miszerint megvédem őt mindentől és mindenkitől.

El kell innen mennie, még véletlenül sem maradhat itt. Mihelyst ezt kigondoltam, már el is döntöttem, hogy mit fogok tenni. Nem kellett csak pár perc, hogy Alice bombaként robbanjon be a szobába, persze csak is halkan.

- Jó ötlet ez?

- Igen – mondtam ugyanolyan halkan, mint ő és továbbra is kimeredtem az ablakon.

- Elmondod neki, hogy miért? – kérdezte újból, és gondolatai pedig arról árulkodtak, hogy nagy hülyeséget csinálok ismét, miközben Bellára pillantott.

- Nem.

- Edward! – felháborodását nem rejtette el, és gondolatban is kiabált velem, ha már nyíltan nem tehette meg. – Ne hazudj neki! Ki fog akadni, ha kiderül, miért.

- Ha megtudja – hangsúlyoztam ki a lényeget. – Így lesz a legjobb. És én is nyugodtabb leszek.

Ismét hazudnom kell neki, amiért még megfogom ütni a bokámat, de még mindig úgy vélem, hogy jobb őt megvédeni mindentől, mint megrémíteni egy esetleg veszély miatt.

Egy hét múlva:

-Még mindig nem értem, hogy miért utazok Floridába és egyedül – már percek óta hallgattam a zsörtölődését, pedig már egy órája pakolt. A tervem pedig meglehetően bevált. Bella egy egész hétvégére elutazik az édesanyjához. Florida elég napos hely ahhoz, hogy lehetőleg egy vámpírral se találkozzon és bíztam benne, hogy semmiféle baj nem fogja érni. Nem szívesen engedtem el egyedül, de most nem tehettem mást. Magam akartam megtudni ki ez a vámpír. Bíztam benne, hogy semmi balszerencse nem éri Bellát, bár Alice látomásra nagyon megnyugtatott. Minden a legnagyobb rendben lesz, épségben fog Renée-hez érni és nagyon jól fogja érezni magát a hétvégén.

- Bella, figyelj rám – megfogtam kezét, ami éppen a táskája cipzárjával bíbelődött. – Hamarosan itt lesz az esküvőnk, utána pedig, ha elérkezettnek látod az időt, akkor vámpírrá válsz. Utána már nem találkozhatsz az édesanyáddal, így szeretném, ha minden alkalmat megragadnál. Töltsd vele azt az időt, ami még megadatott.

- De már lelkileg felkészültem rá, és most, hogy vele töltök megint egy hétvégét eléggé felkavarja a lelkivilágom. És, nem jössz velem, de nem tudom miért nem. Pár hónapja is velem jöttél – durcásan összefonta karjait maga előtt és tüntetőleg elfordult tőlem. Tudtam, hogy valójában nincsen megsértődve, inkább csak kéreti magát.

- Nagyon hiányozni fogsz – átkaroltam vékony alakját hátulról és belecsókoltam nyakába, amitől megenyhülve felsóhajtott. – De az örökkévalóságig velem leszel. Nem akarok önző lenni, és a hivatalos dátumig szeretném, ha az idődet a szeretteiddel töltenéd.

- Szóval kapok két nap kimenőt? Azt csinálok, amit akarok? – pimasz vigyorral az arcán megfordult ölelésben, és karjait nyakam köré fonta. – Nincsenek szabályok?

- Biztos vagyok benne, hogy nem fogsz engem hajnali egykor holt részegen felhívni, hogy mennyire szeretsz és hiányzom – elkuncogtam magam már az elképzeléstől is, majd apró puszit nyomtam homlokára. – Nem vall rád se az ivászat, se az érzelem kitörés.

- Ez nem igaz, szoktam néha érzékeny lenni – lebiggyesztette ajkát, majd kínzóan csábos mosolyt villantott. – De csak akkor, amikor ünnepnapom van. És ha megcsallak?

- Ez még viccnek is rossz – elnevette magát féltékenykedésem láttán. – Bízom benne, hogy ilyesmitől sem kell félnem.

- Nem kell – ujjaival megcirógatta tarkómat, és fogalma sem volt róla, hogy ez milyen hatással volt rám. – Szeretlek, te vagy az életem, ezt sose kell kétségbe vonnod.

- Tudom – mosolyogtam, majd lágy csókot adtam neki. – Fejezd be a pakolást és kiviszlek a reptérre.

- Hű, de elakarsz paterolni innen – motyogta orra alatt. Nem is tudta mennyire beletrafált.

Nem tudtam mi okból kifolyólag, de Alice megjelent az ajtóban az indulás előtt. Bellával végig csevegte az utat, vagyis Kedvesem inkább csak hallgatta húgom szóáradatát a különböző témákról. Egyrészt Alice már felvolt pörögve az esküvő miatt, ki nem maradhatott a szervezési készületekről való hadarás, amit Bella megnyugodva hallgatott végig. Ez is egyike volt azoknak a tulajdonságoknak, amikért annyira szerettem őt. Alice-t nagyon kevesen tudják hosszabb ideig elviselni, de Bella mindig eltudta. Higgadtan és kedvesen beszélgetett Alice-szel hátul, én most csak a sofőr voltam. Végig mosolyogtam, ahogy én szótlanul ültem elől, ők pedig hátul beszélgettek az esküvőről. Pedig én voltam a vőlegény, és nekem azt mondták, hogy az jelent valamit, azonban Alice nem így gondolta. Szerinte jobb ha én nem szólok bele semmibe. Amúgy se terveztem beleszólni ezekbe a dolgokba, nekem mindegy, hol, mennyire emberrel lesz megtartva. A lényeg, hogy Bella hozzám jöjjön. A többi nem számít.

-Charlie hívott, jó utat kívánt. Nem tudtam tőle elköszönni.

- Legalább most engem sem kell elviselnie két napig – mondtam, mire Bella megforgatta szemeit. – Mi van? Tudod, hogy Charlie ki nem állhat.

- Ez nem igaz Edward! – kis naiv Bellám. Én nagyon tudtam, hogy mit gondol Charlie, kár volt bárkinek bármit is mondania. Én ismertem a legjobban az álláspontját.

-Üdvözlöm Renée-t és Phil-t – simítottam végig karján, mikor a hangos bemondóba felszólították az utasokat, hogy szálljanak fel a gépre. Nem sokszor fordult felém, többnyire inkább csak a húgommal tárgyalt, és felettébb bosszantott, hogy nem tudtam mi ez a kisajátítás. Végig fogta a kezemet, éreztem, hogy bár figyelt Alice mondandójára, még is ahogy telt az idő egyre erősebben szorított meg.

Bella megriadt a nő hangjától, tudta, hogy ideje lesz mennie. Bágyadtan nézett rám, majd nagyon váratlanul a nyakamba ugrott. Nevetve öleltem magamhoz, muszáj volt megjátszanom magam. Derűsen kellett felfognom, ha látná rajtam mennyire felzaklat a tudat, hogy nélkülöznöm kell őt két napra, akkor nem menne és aggódni kezdene, hogy még is miért akarom, hogy ennyire elmenjen.

- Nagyon fogsz hiányozni – mondta halkan a fülembe suttogva.

- Te is nekem Életem, hidd el – reméltem, hogy nem szorítottam magamhoz túl erősen, még is ahhoz eléggé, hogy érezze mennyire nehezen fogom kibírni azt a két napot. – Nagyon szeretlek és vigyázz magadra kérlek szépen.

- Megteszem, amit tudok – mosolyogta szomorúan. – Hívlak, ha leszálltam.

- Engem is hívj! – kotyogta közbe Alice töretlen mosollyal.

- Sziasztok! - gyors búcsúcsókot adott, nem szerettem volna nagyon belemerülni, tudtam akkor nem tudnám őt elengedni. Amint eltűnt a látókörünkből, mindkettőnk arcáról eltűnt a boldog mosoly, és helyette komorak lettünk.

- Hülye voltál, hogy hazudtál neki! Ha megtudja oltári pipa lesz!

- De nem fogja megtudni – pillantottam rá jelentőségteljesen.

- Ne keverj bele a hazugságaidba, én nem fogom előle eltitkolni! – csattant fel mérgesen Alice. Úgy nézett ki, mint egy hisztizve toporzékoló kis bosszantó törpe, és bármennyire is nevethetnékem támadt őt nézve, komolyan kellett vennem húgomat. Tudom, hogy nagyon szereti Bellát és nagyon jó barátnők, biztos, hogy képes lenne rá, hogy elmondja neki az igazat.

- Teszel egy szívességet. Őt is megóvod, és legalább nem hagyod, hogy összevesszünk.

- Na, jó! De az esküvő után elmondod neki! – megbökte mellkasomat szúrós szemekkel, mire bólintottam. Egyszer tényleg elfogom neki mondani, hogy miért is köteleztem erre a hirtelen kiruccanásra. És csak bíztam benne, hogy nem fog kiakadni.