Impossibility 4. fejezet

Azt hiszem nagyon imádhattok, elég hamar jött a friss, de csak a sok kritikátok miatt, amit kaptam :) Olyannyira feldobtatok vele, hogy azonnal neki kezdtem az íráshoz, más elfoglaltság helyett és íme :D Megszületett a 4. fejezet, ami még hosszabb is, mint az előzők :D Jó olvasást hozzá :D :)

Már másfél napja keressük az idegen vámpírt, de eddig még semmi. Alice folyamatosan figyeli pedig a jövőt, hátha felbukkan, de mintha a föld nyelte volna el. Egy szerencsétlen megjegyzés miatt, még Emmettnek is neki ugrottam, de nagyon megijedtem, hogy igaza lehet. Reméltem, hogy csak a félelmeim játszanak velem. Mindenki furcsállta, hogy miután Bella elment Forks-ból, a vámpír is eltűnt. Bíztam benne, hogy puszta véletlen egybeesés az egész. Bellával amikor csak tudtam tartottam a kapcsolatot telefonon, és Alice is mindig figyelte a jövőt, de egyelőre semmi jel nem utalt arra, hogy a vámpír Bellát akarná. De jobb félni, mint megijedni.

-Remek! – sikított fel Alice, mire lepattantam a zongoráról és elé siettem.

- Mit láttál? – kérdeztem rögtön, sürgetve őt.

- A farkasok ide tartanak, mivel eltűnt a jövőnk! – húgomat semmi más nem tudta felbosszantani, csak amikor úgy érzi megvakítják. – Utálom!

- Nem csak te – morrantam fel dühösen. – Büdös dögök! Maradjanak már a helyükön! – elviharoztam mellette, majd a konyhába siettem, ahol Esme ténykedett. Sajnos nem csak ő volt ott, hanem Emmett és Rosalie is.

- Egyetértek – fintorgott Rosalie. Az egyetlen ami közös volt bennem és Rose-ban a farkasok iránti ellenszenv erőssége. Ő kifejezetten a fajtájukat nem bírta, engem pedig az idegesített amikor egy bizonyos személy beleavatkozott a Bellával való kapcsolatomba.

- Te csak Jacob Black miatt utálod őket, Seth még is jön az esküvőre – jegyezte meg Emmett vigyorogva.

- Seth kedvel minket, jó srác – mondtam neki már kissé nyugodtabban. – Bár farkasok közt él, nincs benne az a fajta ösztön, ami mindegyikbe meg van.

- Itt vannak – hallottam meg Alice bosszankodó hangját. Pár másodperc után én is meghallottam Sam, Jacob és Seth gondolatait. Grimaszolva sétáltam a ház elé, testvéreimmel és Esme-vel az oldalamon. Mielőtt kiléptek volna az erdőből, felvették emberi alakjukat és együtt, bár kissé vonakodva és ellenségesen léptek ki onnan.

- Sziasztok! – Seth mosolyogva és kedvesen köszöntött minket, közelebb is merészkedett hozzánk, mint a másik kettő. Jacob maradt leghátul, de meglepődve vettem észre, hogy korántsem tekint ránk, olyan gyűlölködve. Sam biccentett felénk, majd végül Seth törte meg ismét a kínos csendet. – Gondolom nem találkoztatok a vámpírral.

- Eltűnt – mondta Alice kelletlenül. – Nem döntött el semmit, így esélyem sem volt rá, hogy megtaláljam. Ráadásul beléptetek a képbe, így vak vagyok.

- Egészen Kanadáig éreztük a nyomát – szólalt meg Sam és előrébb lépett, mint falkavezér. – Aztán eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el.

- Hol van Bella? – nézett rám Jacob morcosan.

- Nem tudom – rántottam meg a vállam pókerarccal, mire gúnyosan vigyorogni kezdett.

- Vérszívó, te lennél az utolsó lény a földön, aki ne tudná, hogy hol van. Szóval?

- Edward úgy gondolta jobb, ha nincs a közelben – pillantott rám Alice és gyilkos szemekkel méregetett.

- Vagyis? – morrant föl Jacob, engem pedig lassan bosszantani kezdett a neveletlensége. Összevontam szemöldököm, ahogy gondolataiba olvasva vettem észre, hogy Bella már csak egy fontos személy az életében, a legjobb barátja. De nem ő volt a legfontosabb a szívében.

- Bevésődtél? – kérdeztem egyre nagyobb örömmel.

- Mit számít ez? – fakadt ki Jacob kényelmetlenül. – Most nem ez a lényeg! Hol van Bella?

- Az anyjánál, Floridába – válaszoltam. – Holnap estére jön vissza, bíztam benne, hogy addigra kiderítjük, hogy ki ólálkodik errefelé, és elkergetjük.

- Csak szeretnétek – mindenki megfagyott, ahogy felnéztünk a ház tetejére. Már este volt, de fehér bőre világított a sötétben, majd egy pillanat alatt ugrott le elénk. Senki nem mert megmoccanni, egyelőre a családtagjaim és a farkasok fejében és egy kérdés motoszkált. Hogy csinálja? Hogy csinálja, hogy nem vesszük észre őt? Se a jelenlétét, se a szagát, se én a gondolatait, és még Alice sem látja a jövőjét. Bármennyire is kétségbeestem a tudattól, hogy még most sem hallom a gondolatait, egy részem megnyugodott. Hiszen nagyon távol van Bellától és csak ez számít, hogy ő biztonságban legyen.

Az idegen vámpír harminc év körüli férfi volt, arany szemeiből sugárzott a magabiztosság és a gúny. Már most nagyon ellenszenvesnek tűnt, nem tetszett a viselkedése. Ha mindig eltud rejtőzni előlünk, akkor nagyon könnyen Bella közelébe juthat.

- Üdv Cullen család, és persze a farkasok – biccentett felénk, de senki nem viszonozta gesztusát. – Sajnálom, átvertelek titeket. De különben nem hallgattatok volna meg.

- Most se szeretnénk – lépett egyet előre Jacob, de Sam az útját állta.

- Mi a neved? – kérdezte Esme kedvesen, és mielőtt balhé törne ki mindenki elé sétált.

- Scott.

- Én Esme vagyok és…

- Tudom kik vagytok – szétnézett körülöttünk, majd megállapította fejében, hogy nagyon jól áll velünk szembe. Tudta, hogy Jasper és Carlisle nincs velünk, és a farkasok is nagyon kevesen vannak.

- Én ennyire nem lennék magabiztos – szólaltam meg. – Te egyedül vagy, mi nyolcan. Nem valami jó arány.

- Hol van a barátnőd? – fordult felém elkomorulva.

- Edward egyedülálló, nincs barátnője – Jacob már nehezen tudta visszatartani a benne rejtőző farkast. Én sem voltam ezzel másképp, és még rosszabb volt, hogy tudta ki Bella.

- Ne nézzetek már ennyire hülyének – forgatta meg szemeit. – Izabella egy helyre mehetett, ahol biztonságban van egy magunkfajtától. Milyen messze van Florida? Számunkra nem sok idő oda eljutni igazam van? – kérdezte önelégült vigyorral.

- Nem lesz esélyed a közelébe jutni – csattantam fel, és már készültem, hogy neki ugrok, de Emmett és Alice megfogták a karomat.

- Mit akarsz tőle és ki vagy te? – kérdezte Sam, aki próbált higgadt maradni.

- Már mondtam. A nevem Scott, és nem akarok bajt. Nekem Bella kell, nem akarok veletek problémát.

- Mi pedig majd csak úgy a karjaiba dobjuk egy vámpírnak ugye? – kérdezte Emmett hitetlenkedve.

- Nem megölni akarom – tagolta a szavakat, mintha csak megpróbálna megértetni valamit, de jelenleg senki nem tudott mást kihámozni a dologból. A fejében sem láttam semmi olyat, ami segíthetne nekem. Elrejtette, hogy mit akar vele.

- Mit akarsz tőle? – sziszegtem gyűlölködve, és csak annyi szerencséje volt, hogy testvéreim lefogtak.

- Fogalmad sincs róla, hogy ki ő – mondta türelmesen rám nézve. – Nem az, akinek hiszed.

- Ezt hagy döntsem el én! – fakadtam ki dühösen.

- Fogalmatok sincs, hogy kivel van dolgotok! – kikelve magából kezdett el kiabálni. – Ha nem fogok vele beszélni időben, akkor már késő lesz és senki nem fogja tudni őt megállítani! Nehogy átváltoztasd, különben…

- Takarodj innen! – üvöltöttem. – És nehogy a közelébe merj menni, mert megöllek!

- Elmegyek, de még visszajövök! – pillantott rám sötéten, majd hátat fordítva elfutott. Jacob és Seth utána akartak menni, de Sam nem engedte. Nyomasztó csend telepedett ránk távozása után, de jelenleg minden gondolatot kizártam. Csak az járt a fejemben, hogy nem hagyhatom, hogy a közelébe menjen. És most már aggódnom kell amiatt is, hogy Bella egyáltalán biztonságban van-e Floridába. Nem tudom ki volt ez a Scott és az se érdekelt, amit mondott. Csak akkor leszek nyugodt, ha Bella mellettem lesz.

Rápillantottam Alice-re, de nem kellett mondanom semmit ahhoz, hogy tudja mit akarok. Lehunyta szemeit, és Bellát kezdte keresni a jövőben. Örültem neki, hogy már annyira ráhangolódott Kedvesemre, hogy bármikor tudja a jövőjét.

- Nem hagyhatjuk elmenni – fakadt ki Jacob – Utána kell mennünk!

- Nem sokat tehetünk Jake – fogta meg remegő karját Sam. – Egyelőre járőrözünk, most már többet tudunk róla.

Hálásan pillantottam rá, de nem tudtam semmi másra koncentrálni. Csak Bella zakatolt a fejemben, és az, hogy biztonságban tudjam.

- Edward! – meglepődtem, hogy Jacob a nevemen szólított, de csak homályos fogalmam volt arról, hogy már mellettem áll. Alice-nek a látomását figyeltem, amik megmutatták, hogy Renée-vel van a parton és sétálnak az estében. Ott nincsenek valami biztonságban, viszont nem csak egyedül voltak. Sok szemtanú volt, biztos, hogy senki nem fogja őket megtámadni. – Szólnunk kell Bellának, hogy azonnal jöjjön haza! Ha ilyen messze van, nem tudjuk megvédeni őt!

- Nem fogom őt hazahívni – mondtam halkan, mire megrökönyödött.

- Micsoda? De miért? Idefigyelj, te vérszívó azonnal…

- Azzal el kéne neki mondanom, hogy mi történt! – néztem rá mérgesen, mire lassan, de összerakta a kirakós darabjait.

- Már megint elhallgattad előle, hogy egy vámpír üldözi? Idős pióca létedre ennyit nem tudsz megtanulni, te idióta? – Jacob tajtékzott a dühtől, de most ez volt a legkisebb problémám. Tudtam, hogy valamilyen szinten igaza van, nem kellett volna egy ostoba ürüggyel elküldenem őt. De Bella szemszögéből nagyon is helyes döntés volt, hogy elutazott, de már megbántam, hogy elment. Innen távolról nem tudom őt megvédeni, semmilyen módon. – Ha elhallgatod előle attól még nem lesz jobb! Tudnia kell az igazságot! Most azonnal megyek és felhívom!

Egy pillanat alatt forgott le minden, de a hirtelen támadt ötlete felkeltett kábulatomból, és rögeszmés aggodalmamból. Megragadva nyakát egy másodperc alatt dobtam az egyik fához. Mielőtt felállhatott volna dühtől remegő kezekkel emeltem fel őt és szorítottam a fa törzséhez, ami hangosan repedezni kezdett.

- Jól figyelj rám, te bolhás korcs! – Jacob szemében eddig most láttam valódi félelmet. Most voltam olyan idegi állapotba, hogy tudta, ha akarnám simán megölném és még meg se erőltetném magam. – Nem fogod Bellának elmondani, hogy egy őrült vámpír üldözi őt! Nem fogom megrémíteni, csak azért mert te túlságosan erkölcsösnek és őszintének érzed magad! Számomra semmi nem fontosabb az épségénél, úgyhogy nem fogsz vele beszélni, megértetted? Nem fogom őt halálra rémíteni! Elintézzük a vámpírt, és Bella nem fog tudni semmiről megértetted?

- Jobb hazudni neki? – kérdezte akadozó lélegzettel, majd éreztem, hogy oldalról Sam és Emmett közrefognak, ha látnák rajtam baj van.

Mély levegőt vettem, hogy legalább csillapítsam a szörnyeteg tombolását, ami lassan már az őrület határára lökött engem. A Bella iránt való aggódásom teljesen elvette a józan ítélő képességemet, nagyon jól tudtam én is. Már nem tudtam, hogy mi a helyes, és mi rossz. Sóhajtva elengedtem nyakát, Jacob pedig nyögve esett a földre.

- Nem – kérdőn pillantott rám, és válaszoltam a kérdésére. – Nem jobb neki hazudni. Sőt, egyenesen gyűlölöm, amikor tudom, hogy a bizalma felém határtalan és teljes. És én ezzel visszaélek. De nem tehetek mást! Nem akarom neki elmondani.

- Jó – bólintott végül. Ránéztem családomra, akik enyhén szólva is megijedtek az előbbi kitörésemtől. Még talán sosem láttak kiborulva.

Nem maradhattam itt! Képtelen voltam tétlenül ülni itthon, miközben Bella több km-re van tőlem. Muszáj őt látnom, a saját szememmel, hogy biztos jól van. Bíztam Alice-ben, de a látomásai… nem azt mutatják, amire nekem szükségem van.

- Mire odaérsz, már valószínűleg aludni fog – mondta Alice halkan, hiszen már tudta a döntésemet. – És mindenképpen vissza kell jönnöd reggel. Csak az este maradhatsz ott, aztán…

- Lelépek, oké – bólintottam, mire lassan a többiek is tudták miről van szó.

- Floridába mész? – kérdezte Jacob meglepődve.

- Nem tudok itt maradni – adtam meg a magyarázatot, majd mindenféle szó nélkül ugrottan a sötét erdőbe, hogy a lehető leghamarabb legyek újra Vele.

Bella szemszöge:

Nem gondoltam volna, de nem bántam meg, hogy eljöttem Floridába. Hatalmas nagy öröm volt újra látni anyát, és annyira boldogak voltunk, hogy láttuk egymást. Phil is nagyon örült, hogy meglátogattam őket, bár mindkettőnek feltűnt, hogy Edward nélkül. Sajnos ezt nem tudtam megmagyarázni, így a lehető legjobb kifogást találtam, amit minden alkalommal felhasználok alibinek. Kirándulni ment a családjával. Persze, édesanyám szemfüles és mindent észrevesz. Tudta, hogy bár szeretjük egymást Edwarddal, valami nincs rendben. Hm, úgy tűnik Charlie előtt jól tudom titkolni a veszekedések okozta fáradtságot, de ez nem jött be édesanyámnál. Túlságosan jó szeme volt a dolgokhoz.

-És mond minden rendben köztetek Edwarddal? – kérdezte szombat délután, amikor a parton sétáltunk.

- Igen. Miért ne lenne? – nagyokat pislogtam a meglepődéstől.

- Tudod, elég furcsa, hogy nem jött el veled. Amennyire ismerem nem igen engedne el hosszabb időkre maga mellől – somolyogta anya, de még ő is jót kuncogott ezen.

- Nem akarta elhalasztani a családi programot. Úgy gondolta jobb, ha egy kis teret hagyunk egymásnak.

- Hát igen, az esküvő – elnevette magát, pedig nekem inkább sírhatnékom támadt. – Ilyenkor derül ki, hogy egy pár mennyire is illik össze.

Összeugrott a gyomrom erre a mondatra, és nagyon bíztam benne, hogy anya rosszul gondja, és csak a rossz tapasztalataiból mondja ezt. Az lehetetlen, hogy mi nem illünk össze Edwarddal. A faj különbségeken már rég túl léptünk, de ez teljesen más. Ez már rólunk szól, és a vitáink sajnos nem azt mutatják, amit én látni szeretnék.

Anyával imádtam beszélgetni. Ha éppen nem valami kínos dologról volt szó, akkor nagyszerű volt. Annyira könnyed volt vele mindenről beszélgetni, bárcsak tudna mindent. De szeretném őt megóvni a tehertől, ami már az én vállamat is kezdi egyre jobban nyomni. Nagyon jól eltudtuk tölteni a hétvégét, néha még Phil társasága is jól jött, az elejtett poénokkal. Próbáltam kizárni a gondolatot, hogy mennyire rossz Edward nélkül, hiszen tényleg örökre vele maradok. Kikellett élveznem ezt a két napot anyáékkal.

Ha éppen nem voltam velük, akkor legalább gondolkodhattam. Nem tudtam eldönteni, hogy jó-e ez a két nap nélküle vagy pont, hogy rossz. Nagyon hiányzott már Edward, hiányzott az ölelése, a csókjai, az egész lénye. Azonban valamiért – és szörnyű volt bevallanom magamnak – még is háborgó lelkem egy kicsit nyugodtabb lett a távollét miatt. Túl sok volt a vita, ami lassan kikészített lelkileg és idegileg is. Ez a két énem mindig vacillált egymással, de nem ez volt az egyetlen gondom. Valami sántított nekem ebben az utazásban. Edward egész nyáron meg se említette, hogy még egyszer az esküvő előtt meg kellene látogatnom anyát, erre egyik hétről a másikra kitalálta. Persze, szoktak bizarr és váratlan ötlete lenni, de nem ilyenek. És végtére is, mikor döntött volna úgy, hogy ő nem jön velem? Nem akartam túlkombinálni, és mérges is voltam magamra ezért, még is úgy éreztem, hogy baj van. Egy belső hang azt súgta, hogy több áll egy floridai látogatás mögött. Egy gonosz gondolat azt kántálta, hogy Edward valamit eltitkolt előlem, és dühös voltam magamra, amiért ezt gondoltam. Nem hazudna nekem! Ő nekem nem hazudna…

A szombatot anyával töltöttük, és próbáltam tanácsot kérni tőle.

-Neked is voltak vitáid Charlie-val, mielőtt összeházasodtatok? – kérdeztem habozva, és lassan pipacsvörösen.

- Vele voltak – adta meg a választ mosolyogva. – De Phillel már nem. Miért talán baj van köztetek?

- Nem, csak… az utóbbi egy hétbe sok vitánk volt, tulajdonképpen a semmin vesztünk össze és nem tudom miért. Eddig ilyenre nem volt példa sosem!

- Ó, ez a feszültség miatt lehet. Hiszen olyan fiatalok vagytok még, és azért még is csak egy házasság.

Tényleg ez lenne a baj? A házasság? Hülyeségnek tartottam, pedig lehet volt benne valami. Pedig tulajdonképpen Edwardnak nem kellene feszültnek lennie, ő döntött így. Én elmondtam az érveimet, de sajnos az egyességünk gátat szabott minden vágyamnak. Valóban ésszerű volt minden döntés, és a sorrend is. Egyedül a köztünk lévő fizikai kapcsolatot részesítettem volna előnyben. Az emberi hormonjaim bár Edward nagyon jó szövetségesei voltak – ahogy ő említette – és sajnos kezdek ezektől egyre jobban felrobbanni. Az Edward iránti csillapíthatatlan vágyam gyakran a tetőfokára hágott, főleg, amikor az ünnepnapjaimba vagyok. A múlt héti kis akciónk pedig nem segített ezt kicsit feledni, vagy elrejteni, hanem inkább még jobban égette minden porcikámat.

Felsóhajtottam, ahogy oldalra dobtam a könyvet, az üvegasztalra. Nem akartam még aludni, vártam, hogy Edward hívjon. De semmi nem kötötte le a figyelmemet, az agyam folyamatosan forgott mindenen.

-Bella?! – ijedten kaptam fel a fejemet anyám kérdő hangjára. – Mit csinálsz a nappaliban?

- Csak könyvet olvastam – válaszoltam, de meglepődtem, mikor megláttam őt felöltözve fél tizenegykor. – És te? Illetve ti? – megpillantottam mögötte Phil-t, aki elnézően mosolygott.

- Csak megkívántam egy kis kínait. Nem bánnád, ha magadra hagynánk? – kelekótya édesanyámra rá néztem, és elmosolyodtam magam. Ő az én anyukám, aki képes kocsiba szállni az éjszaka közepén is, ha megéhezett.

- Dehogyis. Úgyis beszélni akartam Edwarddal – mondtam, mire elnevette magát.

- Azt gondoltam. Akkor nem sokára jövünk – mondta, majd gyors puszit nyomott homlokomra.

- Zárj be mindent, sietünk rendben? – csak bólintottam Phil-nek, és megvártam, amíg elmennek. Bezártam minden ajtót, majd a villanyt lekapcsolva felszaladtam a szobában, kezemben a telefonnal. Enyhe szellő legyintette meg arcomat, és néhány hajszálamat, én pedig meglepődve pördültem meg a lépcső tetején. Nem zártam be volna egy ablakot? Bár nem csodálkoznék, itt elég jó idő van. Florida nagyon is meleg és napsütötte hely. Éreztem, hogy az esti szellő végig kúszik a meztelen lábaimon, így bementem a szobámba. Grimaszoltam egyet feledékenységemen, majd hangos kattanással zártam be. Ránéztem a telefonomra, majd Edward számát kerestem meg. Felkapcsoltam az éjjeli szekrényem lévő lámpát, majd halálra rémültem.

- Edward!

- Szia! – jót mosolygott ijedtségemen, habár én nem találtam ennyire viccesnek. Persze a telefon kiesett a kezemből, de Edward időben elkapta.

- Mit csinálsz itt? – kérdeztem még mindig heves szívveréssel.

- Azt reméltem, hogy szerelmes csókkal üdvözölsz, ehelyett kérdőre vonsz? – vigyorgott, de a szeme sötét volt, mint az éjszaka.

- Ne haragudj! – szégyenlősen elmosolyodtam, majd elé léptem, és felpipiskedve nyaka köré fontam karjaimat. – Örülök, hogy itt vagy, már nagyon hiányoztál!

- Te is nekem! – felvillantotta az imádott féloldalas mosolyát, majd lassan lehajolt hozzám, hogy végre megkapjam a csókomat. Örömmel fogadtam az ismert érzést, a hideg becézgető ajkait, az erős karjait, amik védelmet nyújtanak számomra mindentől, és a határtalan szerelem érzését, ami újra meg újra elöntött, akárhányszor ilyen közel tudhattam őt magamhoz. Ilyenkor mindig az járt a fejemben, hogyan bírok ki nélküle akár egy órát is. És mindig boldogan tudatosítottam magamban, hogy már csak pár hét, max egy-két hónap választ el attól, hogy örökké és végérvényesen vele maradjak.

Már ismerős volt a vágtába kezdő szívem dobogása, és az egyenlőtlenné vált levegővételem. Tudtam, hogy hamarosan elfog tőlem húzódni, vagy ha ő nem, akkor nekem kell megtennem. Nagyon rosszul esik, amikor az emberi szükségleteim miatt el kell tőle távolodnom, de még rosszabb lenne, ha valami miatt okolná magát. Elmosolyodtam magam, ahogy hideg ajkai lassan eltávolodtak tőlem, de a levegő a tüdőmben rekedt, ahogy tovább haladt nyakam vonalán. Felsóhajtottam, ahogy a hideg a bőrömhöz érve felforrósította testemet. Majd egy hete volt, hogy tovább mentünk volna egy apró csóknál, pedig eléggé céloztam Edwardnak, hogy igenis a lépcsőn haladnunk kell felfelé. Bíztam benne, hogy segíteni fog neki. Nem szeretném, ha bármi is rosszul sülne el, de én hittem benne, hogy minden rendben lesz. Ha szeretjük egymást, és bízunk egymásba, akkor semmi gond nem lesz.

Ismét felsóhajtottam, Edward ajkai tovább kényeztették nyakamat, kezei pedig hátamat, oldalamat cirógatták, majd hirtelen hevességgel rántotta testemet az övéhez. Meglepődtem, de még inkább mikor Edward vágytól izzó szemeit megláttam. A fekete íriszekben eddig talán sosem látott tüzet, szenvedélyt láttam. Mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik már vízszintesen találtam magunkat az ágyon, és szenvedélyes csókolózásba kezdtünk. Szégyentelenül sóhajtottam, annyira jól esett az érintése, és a csókjai, és csak még többet akartam. Míg a nyakam egyik oldalát behintette csókjaival, a másikkal végig simított nyakam oldalán, és lassan ujjait végig húzta a trikóm dekoltázsán, majd le a hasamon, egészen a sortom széléig. Érezni kezdtem azt a pusztító tüzet, mint anno a balett teremben. Végig égette a porcikámat, majd meggyulladt minden testrészem, majd a lángok egy pontban egyesültek, én pedig csak a megváltásért könyörögtem már.

Nem vettem észre, hogy Edward mikor húzta le rólam a rövid nadrágomat, csak a fülemben lévő egyre hangosabb lüktetést érzékeltem. Talán akkor ugrott össze a gyomrom izgatottságomban, mikor Edward a bugyim szélétől csókolgatni kezdte hasamat miközben egyre fentebb gyűrte a pólómat. Melleim megakadályozták abban, hogy tovább vetkőztessen, és ez volt az a pont, mikor egy kicsit ő is kijózanodott.

- Ne haragudj – nyögte, és csak most vettem észre, hogy zihált.

- Edward – megfogtam arcát, mielőtt elhúzódhatott volna. Elkeseredetten nézett rám, mintha valami nagy bűnt követett volna el. – Nem érdekel az egyességünk. Csak te érdekelsz, és nem érdekel semmi más. Nem fogod utána gyűlölni magadat?

- Nincs jogom hozzá, hogy elvegyem, ami nem az enyém – halványan elmosolyodta magát, és apró csókot lehelt kipirult arcomra. – Még nincs.

- Rendben – fogalma sem volt róla mekkora gyötrelem az nekem, ha most itt hagy, de valamiért ezt ő is tudhatta. Fekete szemeivel végig mérte lassan meztelen testemet, majd perverz vigyorra húzta száját.

- Azonban… vigyázni fogok rá – lehet csak én vettem észre az apró kétértelműséget a mondatában, de ha arra értette, amire gondolok, akkor talán nem kell várnom a nászéjszakáig? – Megígérem!

- Szükségem van rád – motyogtam, és próbáltam csillapítani heves légzésemet, de elég nehezen ment, mikor egy szál bugyiban és egy felcsúszott felsőben fekszek egy görög isten alatt, aki éppen a lábaim között térdel. Na meg, a vágyát se nagyon tudná eltakarni. Nem tudom mikor lettem ennyire szemérmetlen nőszemély és magam is meglepődtem tettemen. Hát, még ő… Nyakánál fogva visszahúztam magamhoz, és megcsókoltam, majd csípőmet felemelte öléhez dörgölőztem, akár egy macska. Teste megremegett ettől az apró mozdulattól, majd talán elpattant nála a cérna.

Sokkal nagyobb hevességgel támadt nekem, mint eddig bármikor. Úgy csókolt, mintha ez lenne az utolsó éjszakánk, úgy érintett és ölelt, mintha soha nem akarna elengedni. Átléptünk egy bizonyos határt, ami eddig az állandó akadályt jelentette. Nem kellett aggódnom, Edward megnyugtatott, hogy Reneé-ék nagyon sokáig nem jönnek vissza, így hát… szabad volt több, mint egy óránk.

Reggel nyúzottan és fáradtan ébredtem. Minden tagom sajgott, mintha több órát futottam volna. Izmaimba görcsök voltak, majd nehezen kinyitottam a szememet. A nap már verőfényesen sütött be az ablakon, bőrömet felforrósította. Szemeimet lehunytam, majd miután lassan tudatosult bennem, hogy nincs rajtam semmi, csak egy lepedő, nyögve ültem fel. Edward? Hiába néztem körül és kérdezgettem, hol van, nem volt itt. Éles fájdalmat éreztem a szívem környékén, azt reméltem, amikor eljutunk erre a szintre, akkor mellette fogok ismét ébredni, mint minden reggel. Kapkodva letöröltem a kibuggyant könnycseppemet, majd beletúrtam hajamba és mérgesen a takaróra vágtam kezemet. Kezem azonban nem a lepedőt érintettem, hanem mást. Meglepődve, de egyben kisebb megnyugvással nyitottam ki a kettéhajtott papírt, amin egyetlen mondat állt meg egy szó.

Este találkozunk Egyetlenem. Szeretlek!

Elmosolyodtam magam, majd felemeltem a vörös rózsát, hogy megszagoljam. Remegő belsőm megnyugodott, hogy csupán kötelezőből kellett itt hagynia. Ezt még befogom hajtani rajta, azért! Felkuncogtam, és elmerengtem a tegnap estén, élvezve a nyári szellőt, ami besüvített a nyitott ablakon. Már is jobban indult a reggelem. Bár tudtam volna, hogy bár ez életem legjobb és legrosszabb napja egyben. Bár ne akartam volna annyira hazamenni!