Impossibility 7.fejezet

Remélem tetszeni fog :)) Jó olvasást a fejihez!

Bella az ablaknak neki dőlve elaludt, kimerítette ez az este. Nem csodálkoztam, fel kellett fognia mindent. Már hajnali kettő volt, mikor befordultam Charlie házához és leparkoltam. Kikaptam Bellát a kocsiból, és az ölembe véve vittem be a házba. Kótyagosan átkarolta nyakamat és nyugodtan szuszogott tovább. Elmosolyodtam magamat, majd benyitva a házba Charlie kissé mérges ábrázatával találtam magamat.

-Mi a… Edward? Te meg? – fejében láttam, hogy nem érti, mit keresek itt, mikor Bella azt mondta Jacobhoz megy. Nem csodálkoztam, hogy Bellának ismét füllentenie kellett, Charlie még most békélt meg a tudattal, hogy Bellával összeházasodunk.

- Jacobnál volt, de volt egy kis zűr ezért átjöttek hozzánk – ez a hazugság kezd ragadós lenni, de hát ez kegyes hazugság. Jobb Charlie-nak, hogy nem tudja a teljes igazságot. – Jacob azonban bealudt, ahogy Bella is.

- Nem is értem, mi nem várhatott reggelig – dörmögte, én pedig elmosolyodtam magamat. Ha tudnád, hogy mi nem várhatott addig… - Rendben. De a szüleid nyilván nem örülnének, ha itt aludnál.

- Esme nem repesne a tudattól, ha ilyenkor vezetnék – ismertem már Charlie-t annyira, hogy tudjam, ő is annyira próbál felelősségteljes szülő lenni, mint ahogy a többitől elvárná.

- Oké, akkor aludj itt – morogta a lehető legdurvább hangnemben. De csak is a kanapén aludhattam, semmiképp sem Bella szobájában, bár tudta egy fal nem választhat el minket.

Bólintottam, majd ott hagyva Charlie-t, felsiettem vele a szobájába. Tudtam, ha még is Charlie elméletében itt maradnék egész este, akkor sokszor ellenőrizné drága kislányát és engem, hogy nem „rosszalkodunk-e”. Ilyenkor hálát adtam a képességemnek!

Bellát óvatosan lefektettem az ágyára, majd betakartam. Mintha csak megérezte volna, hogy hátat fordítok nyögve ült fel és kába szemekkel megfogta kezemet.

-Ne menj el!

- Nem megyek el – leguggoltam az ágya mellé, és megsimogattam arcát. – Itt maradok veled.

Ködös tekintetét az enyémbe fúrta, majd keze felcsúszott a tarkómra és cirógatni kezdte nyakamat.

-Hiányoztál – motyogta, de csak mosolyogni tudtam rajta. Ha tudta volna, hogy én mit éltem át amíg nem találkoztunk. – De akkor is hazudtál nekem – jókedvemet elfújták, mint a szél és elkomorultam.

- Sajnálom. Nagyon sajnálom, én…

- SSssss – ujjait a számra helyezte és elmosolyodta magát. – Semmi baj! – magához rántott, majd hevesen megcsókolt. Erre már mindkettőnknek szüksége volt, felemelő érzés volt ismét érezni puha és meleg ajkait. Kapkodva csókoltuk egymást, kezeimmel simogattam derekát, majd megdermedtem, ahogy forró kezeit megéreztem hasamnál.

- Bella! Apád a másik szobában alszik és van egy olyan érzésem, hogy sokszor fog benyitni! Most nem lehet…. – erőlködésem nem hatotta meg, sőt csak még pimaszabban vigyorgott, és lehúzta felsőjének ciprázját. Hasam megugrott, ahogy végig követtem tekintetemmel, ujjainak mozgását, majd visszakaptam fejemet, hogy szemeibe nézhessek.

- Majd halkak leszünk, te pedig próbáld meg használni még ilyen helyzetben is a képességed – motyogta, majd egy pillanat alatt magára rántott, anélkül, hogy én tiltakoztam volna.

Bella szemszöge:

Reggel egy hatalmas ajtócsapódásra ébredtem, mire gyorsan és összezavarodva felültem. Körül néztem és megnyugodva konstoláltam, hogy semmi baj nincs, ugyanis Edward ebben a pillanatban lépett be a szobámba.

- Charlie?

- Most ment el – adta meg a választ, majd mosolyogva hajolt le hozzám és futó csókot nyomott számra. – Jó reggelt! – még kómásnak éreztem magam, fejem egy kicsit hasogatott. Talán a kevés alvás miatt, és kimerült is voltam. Eszembe jutottak az esti dolgok, amik nem töltöttek el nagy örömmel, de ráértem ezzel foglalkozni. Pillantásom Edwardra esett, aki türelmesen várta, amíg összeszedem egy kicsit a gondolataimat. – Ügyes voltál. Charlie semmit nem vett észre a tegnap estéből. Vagy nem akarta, ezt nem tudom biztosra. Másabb volt, mint az első. Most te voltál gyors és én voltam hangos, változás – vigyorogta, mire csak bólintottam. Most, hogy már nem volt Scott-nak mit mesélnie, egy újabb dologgal találtam szembe magam. Edwarddal és a hazugságaival. – Bella….

- Inkább ne szólj hozzám – mondtam, majd kipattantam az ágyból.

- Mi? – látványosan ledöbbent, majd sietve elállta az utamat a fürdőszoba előtt. – Héj, elmondanád, hogy mi a…

- Hogy tehetted ezt velem? – fakadtam ki és végre felszínre tört a mérhetetlen dühöm.

- Mit csináltam? – kérdezte még mindig teljesen meglepődve.

- Hogy hazudhattál nekem? És ráadásul nem is egyszer, hanem folyamatosan! Mit képzeltél Edward, hogy nem fogok rájönni? Ennyire hülyének nézel? – még sose voltam ennyire mérges Edwardra, ha meg tudtam volna tenni, akkor egy kanál vízben is megfojtottam volna.

- Hajnalba azt mondtad, hogy már nem haragszol!

- Becsaptalak – adtam meg az egyszerű választ, mire felszisszent.

- Te becsaptál, hogy lefeküdjek veled?

- Nem jó érzés ugye? – kérdeztem cinikusan.

- Ezt nem hiszem el! – feldúltan túrt hajába, majd számomra hangosan kiabálni kezdett. – Fogd már föl, hogy miattad tettem Bella! Mikor fogod már fel, hogy nekem te vagy az életem, és nem fogom túlélni, ha neked egy hajad szála is meggörbül! – gúnyosan vigyorral az arcomon, előre kotortam a hajam, majd egy vastagabb szálat kitéptem, és a kezébe nyomtam.

- Vigyázz rá! Ez az a bizonyos hajszál. De ez – végig mutattam magamon egészen az arcomtól a lábamig – mindig meg fog sérülni! Csak egy szánalmas ember vagyok, valamiféle vámpír vérrel, amiről eddig fogalmam sem volt! És vámpírrá se válhatok, mert kitudja mit okoz, majd velem a méreg! Jobb, ha megszokod a tudatot lassan, hogy így vagy úgy, de engem elveszítesz! – könnyeim patakokban folytok az arcomon, még sose voltam ennyire mérges és elveszett.

- Fejezd be! – ordította, mire megállt bennem a levegő. – Nem fogsz meghalni érted? Mindent megteszek, hogy ne essen bajod!

- Hazugságok hálóját szövöd, ez már a mániád? – kiáltottam, fejét pedig felém fordította. Szemei éjfeketén izzottak a dühtől, majd lassan felém lépett. Zihálva léptem hátra a falig, éreztem, hogy gyomrom összerándul a félelemtől. Igen, Edward úgy nézett ki, mint egy igazi vámpír, és most igazán megriadtam tőle.

- Éreztem már egy ember félelmét. A vámpírokra ez bódítóan hat. Érezni, és hallani, ahogy a zsákmány összerándul félelmében. De nem hittem volna, hogy egyszer ezt tőled fogom érezni, és mert tőlem félsz.

- Nem félek tőled, te sosem tudnál engem bántani – hangom alig volt több egy suttogásnál, rekedt voltam, és gyomrom bukfencezett a szemeitől.

- Nem. De nem is tőlem félsz. Félsz ettől az egésztől, amit megtudtál. Gyáva vagy, nem mersz vele szembenézni, nem mersz küzdeni értünk! - nem beszélt hangosabban, mint én, de minden szava kemény volt és szíven vágott.

- Hülye lenne az, aki nem félne ettől – zokogtam.

- Igen. És hülye az, aki gyáván, megfutamodva a halált válassza az élet helyet!

- Kimondtad – mondtam, és kezeim remegni kezdtek. – Nem vagyunk egymáshoz valók!

- Ezt már régen tudtuk – mondta ki minden féle érzelem nélkül.

- Hogy bízhatnék benned ezután? – lehajtottam fejemet, ahogy ezt megkérdeztem, hiszen Edward is tisztába volt vele, hogy ezzel elvesztett egy bizalmat. – Mindig félhetek, hogy mikor fogsz igazat mondani?

- Mert Jacob őszinteség nagy mestere – pillantott rám, mire ismét mérges lettem.

- Hogy jön ő most ide?

- Charlie-nak még mindig nem mered elmondani, ha hozzánk jössz! A házassággal nem, de a gondolattal, hogy engem el kell viselnie, már megbarátkozott!

- Miért kevered bele Charliet? – szisszentem fel, hisz neki semmi köze nem volt hozzá.

- Nem vele van baj, hanem veled! – mondta dühösen. A feszült energiák úgy áramlottak körülöttünk, mint még soha. – Jacob egy kicsit sem jobb nálam!

- Ő sosem hazudott nekem – motyogtam, és szinte féltem a reakciójától.

- Már megint itt tartunk – nyögött fel és gúnyosan nevetni kezdett. – Hadd kérdezzek valamit Bella! Megfogsz nekem valaha bocsátani? Amikor már soha az életbe nem emlegeted fel nekem ezt? – Edward lehiggadt, én már azonban tudtam a választ.

- Ez nekem így nem megy – könnyeim továbbra is nedvesítették arcomat és fájdalmas tekintettel fúrtam szemeimet az övébe. – Ez így nem mehet tovább Edward! Tartsunk egy kis szünetet, muszáj ez így engem kikészít!

- Oké, elmegyek egy kicsit, te is… vegyél egy hideg zuhanyt! – ingerülten hadarta el, nem tudott normálisan megkérni, ami ismét felhúzott.

Nem tudtam mondani semmit, mert Edward ezzel a mondatával befejezve el is tűnt. Hangosan zokogni kezdtem, majd átkarolta magamat lecsúsztam a fal mentén a földre. Ez így nekem nem megy. Ekkora súlyt én nem tudok elviselni, kevés vagyok hozzá! Csak egy ember vagyok, a fenébe is! Mit várnak tőlem? Nekem… nincs csoda erőm, én képtelen vagyok egy halottat feltámasztani! Hülyeségeket beszélt Scott, bennem nincs semmi különleges.

Váratlanul iszonyatos fejfájás tört rám, bár nem csodálkoztam rajta. A tüdőmet is nehéznek éreztem, de erőszakoltam magamba a levegőt, habár ziháltam. Torkom kiszáradt, minden tagom sajgott és nem voltam képes felállni a fal tövéből.

Próbáltam mindig egy olyan nézetet kialakítani, ami széles palettával rendelkezik. Bevált a módszer, egyre felfoghatatlanabb és emberfeletti dolgokkal szembesültem anélkül, hogy kiborultam volna. De nem én voltam a középpontban, nem feltétlenül rólam volt szó. Most azonban tudatosultam vele, hogy a legkülönlegesebb lény vagyok a földön, korlátlan hatalommal. Megrémültem ettől az ismeretlentől, és megijesztett ez a tudat és ami vele járt. Ha nem vagyok felkészülve akár árthatok másoknak is, a szeretteimnek. A tudat, hogy akaratlanul, de a saját erőddel és saját kezüleg bánthatod a hozzád közel állókat, rosszabb volt bármi másnál. Edward ezzel mindig is tisztában volt, és joggal félt magától és féltett engem. Az én bizalmam viszont túl nagy volt e szinten felé, tudtam, hogy sose bántana engem. Azonban mindenkinél jobban megértettem most őt. Ugyanúgy érzek, akárcsak ő. De én képtelen lennék rá, hogy elhagyjam őt. Szükségem van rá, mint a levegőre.

Elnehezült karjaim hajnalba, még Őt ölelték. Szenvedtem, és tudtam, hogy egyszer fel kell állnom innen, abbahagyva az önsajnáltatást, de egyelőre képtelen voltam rá, hogy megmozduljak. Hagytam, hogy könnyeim arcomra száradjanak a fájdalomtól, amit Edward hiánya okozott. Nem hazudtam neki, fogalmam sem volt róla, hogyan bízhatnék meg benne ezek után, bár azt hiszem én is tisztában voltam vele, hogy csak haragszok rá. Semmi nem ingatta meg bennem a vak és elfogult bizalmat iránta. De el kellett ismernem – most, hogy már ismertem az ő álláspontját – azt hiszem én is ugyanezt tettem volna a helyébe. Ha lenne rá mód, akkor én is megpróbálnám megóvni őt bármi áron, akár magamtól is. A különbég köztünk az, hogy ő tisztában van a saját erejével, a korlátaival, veszélyeivel. Nekem ez mind új dolog volt és még egyiket se tapasztaltam meg. Ismeretlen volt a bennem rejtőző erő fogalma, hiszen semmi nem utalt rá eddig. Bár nem is kerestem, való igaz. Tehetetlennek éreztem magamat.

Homályos tekintettel meredtem szinte pislogás nélkül bágyadtan játszadozó ujjaimra. Igazából öntudatlanul kezdtem koncentrálni a mutató ujjam végére. Bambulva figyeltem, teljesen magamba zuhanva az apró barázdákat, mélyedéseket, a redős bőrfelületet. Furcsa mód nem ijedtem meg tőle, hogy egyre közelebbinek láttam a bőrömet. Szinte már olyan közel láttam, hogy átláttam a vékony hámszöveten. A ritmustalan vonalak között átláttam egészen a kis üregekig. Szemeim megrebbentek, hallani kezdtem a nagy csendben saját szívdobásomat, ami bár eddig egyenletesen dobogott, most egyre gyorsabban kezdett verni. Intenzíven érezni kezdtem a vér áramlását, lüktetését. Mintha csak végig követhettem volna a szememmel útját, tekintetem végig siklott karomon, majd megállapodott a kezemen, és az ujjamon. A bőröm alatt futó ereket sokkal közelebbinek láttam, mint eddig bármikor. A gyorsan száguldó vér hamar eljutott ujjaim hajszálereibe, majd úgy éreztem, mintha minden lelassult volna körülöttem. Szívem lelassult és egy hatalmasat dobbant, mire meglepődve felnyögtem. A kis ponton, ahol tekintetemmel szuggeráltam hirtelen vércseppek kezdtek folyni. Nem éreztem a rosszul létet, az émelygést, aminek már jelentkeznie kellett volna. Nyugodtan figyeltem az apró vércsepp útját, amint végig folyt a mutató ujjamon, és keserűen elhúztam számat. Az én vérem, ami olyan sok kínt, szenvedést és egyben boldogságot adott nekem.

Ökölbe hajtottam ujjaimat, mire a kezem a forró nedűvel összekenődött. Máskor undorítónak találtam volna ezt, de most valahogy ezt kizártam, sőt mintha nem is jelentkezett volna. Nem tudom, miért pont én…

-Bella? – reménykedve kaptam fel a fejem, pedig tudtam, hogy csalódás fog érni. Edward hangját már ezer körül is felismerném, tehát nem okozott nagy meglepetést, mikor Scott-tot láttam meg.

- Mit csinálsz itt Scott? – kérdeztem, de csak elmosolyodta magát és szó nélkül felkapart a földről.

- Én is kérdezhetném tőled, hogy mit csinálsz a földön – motyogta. – Amúgy meg… éreztem, hogy baj van. Edward is eléggé feldúltan jött haza, nem is szólt senkihez, mikor hazament. Tudtam, hogy te lehetsz a dologban.

- Tegnap óta Cullenéknál vagy? Nem tudtam, hogy ennyire jóba lettetek – nem rejtettem el meglepődésemet, ami meg is mosolyogtatta.

- A vámpírok korlátlan idővel rendelkeznek. Nincs szükség napokra, vagy hetekre, hogy valakit megismerjünk – magyarázta, mikor bementünk a szobámba. – A belső ösztönünk figyelmeztet minket, ha valakivel valami nincs rendben.

- Hát persze – mondtam. Kezemre kaptam fejemet, éreztem, hogy már az egész csúszik és nedves. Grimaszolva láttam, hogy tenyerem vérfoltos volt, apró vonalakban és elmaszatolódva kezdett kezemre száradni. De a tűszúrásnyi pont, ahol vérem kibuggyant meg se látszott. Egy képesség?

Lassan tekintetemet felemeltem az előttem álló vámpírra, és egyre nagyobb meghökkentséggel vettem észre, hogy arca egy érzelmet se árulva el, bámul engem pókerarccal.

-Nem csábít? – feltettem a legnagyobb kérdést, ami most izgatott. Szája szélesre húzódott mosolyától, míg én alig tudtam rendezni arcvonásaimat a döbbenettől. Carlisle-on kívül nem igazán találkoztam még olyan vámpírral aki ekkora önuralommal rendelkezne. Esetleg Edward – most már – de ő se mindig ilyen erős. A piros nedű, ami mindenki számára kísértést jelent.

- Vonzó – vigyorogta. – De nem tekintek egy emberre táplálékként. Rád meg főleg nem. És a fiamnak is ígéretet tettem.

- Van egy fiad? – hány éves lehet…?

- Ha olyan szempontból nézzük, ahogy Carlisle tekint a sok fiatalra a házban, akkor igen.

- Hány éves vagy? – egy ideje már izgatott ez a kérdés, csak nem volt alkalmam feltenni.

- Sok. Több száz. Már akkor a vámpírok között éltem, mikor Aro megalapította a Volturi klánt.

- Akkor sokat megéltél már – keserűen mosolyogni kezdtem, hisz ez is egyike volt a sok tulajdonságnak, amivel én nem rendelkeztem. Bár saját koromról nem tehettem, még is irigyeltem egy kicsit a vámpírokat. Napfényes helyen nem fordulhatnak meg, de az éjszaka démonai az egész világot bejárhatják. És nem csak, hogy sok helyen megfordulhatnak, de korukból kiindulva olyat is megélhettek, amivel egy érett és nagyon okos ember, se veheti fel a versenyt. Bővelkedtek tapasztalatokkal, olyan dolgokat éltek meg, amiket egy magunkfajta elképzelni se tud.

- Mondhatjuk így is – láttam rajta, hogy habozik.

- Kérdezhetek valamit? – hadartam, féltem, hogy mit mond rá.

- Amit csak akarsz – bíztató mosolyt küldött felém, ami nagyon is jól jött most.

- Miért kerestél ennyire megszállottan? Miért vagyok én neked olyan fontos? – lesütöttem szemeimet, és éreztem, hogy pirosodni kezdek. Ez olyan kínos kérdés volt, mintha azt mondanám neki, hogy biztos tetszek neki, holott ez biztos nem igaz.

- Ööö… oké, ez most elég zavaros, de a lényeg… Charlie ükük nagyapjának volt egy testvére. Camille férje voltam. Már akkor tudtam, hogy a feleségem is Leonárd leszármazottja.

- Vagyis rokonok vagyunk? – azt hiszem már meglepetés nem tud érni, de azért még is meghökkentem egy kicsit. De azért megnyugtató a tudat, hogy családi szálon van közünk egymáshoz és nem csak egy idegen, aki felbukkant. És biztos, hogy nem akar tőlem semmit. Nem tudott válaszolni, mert a telefonom hangos rezgéssel adta tudtomra, hogy valaki nagyon hiányol. Sóhajtva kerestem meg a telefonomat, ami az ágy mellett a tegnapi ruhakupacom alatt volt.

- Ki az? – kérdezte mellékesen Scott, bár nem úgy látszott, akit meglepetésként érne a hívóm.

- Edward.

folyt.köv.

Tudom, elég rövidke lett, amit sajnálok is. Tudjátok, szombaton suli lesz, így szerettem volna hamar befejezni, mert nem lesz időm írni. Talán kicsit kapkodtam, lehet majd észreveszitek, de azért remélem, hogy jó lett :) Nem mondom biztosra, de próbálok azért még a hétvégén hozni egy fejezetet :) Persze, ennek nincs semmi feltétele, de azért örülnék pár kritikának :) Jaj jut eszembe, Nagyon nagyon köszönöm a sok kommentet, az előzőhöz, nagyon nagyon jól estek, és elnézést azoktól, akiknek nem válaszoltam :/ Sajnos elég ritkán voltam gépnél, nem is volt egy jó hetem, probléma-probléma hátán :/ És még egy karót is bezsebeltem xD Na komment? :D

Impossibility 6. Fejezet

-Öhm… most meg hová mész? – kérdezte halkan, mire hátrafordultam. Szemei kétségbeesve csillantak meg, egész testéből áradt a szomorúság. Nem értettem, miért váltottam ki belőle ilyen reakciót, de egyelőre ő volt a legkisebb problémám. Csak egy valaki tudja megmondani, hogy még ennél is biztosabb legyek benne, Edward hazudott nekem, és nem is csak egyszer. Amióta elküldött Floridába, folyamatosan hazudott mindenről. Remegő kezeimet összekulcsoltam, amikor tudatosult bennem, hogy akkor még is miért feküdt le velem? És én miért utáltam ennyire a tudatot, hogy életem legeslegjobb éjszakáját megbántam?

- Velem jössz? – kérdeztem hanyagul. Örömtelien vigyorogni kezdett, majd követett a nappaliba. Ő teljes nyugodtsággal, én feldúltan. – Apa! Elmegyek Jacobhoz!

- Meglett a kölyök? – elcsodálkozta magát, mire csak futólag bólintottam, de már a kabátomat vettem fel. – Nincs egy kicsit késő ehhez? És te Scott? Hová mész?

- Elkísérem. Sötét van, ne járkáljon egyedül ilyenkor – magyarázta, mint valami mintafiú. Szúrós szemekkel néztem rá, de csak mosolygott.

- Nagyon helyes – dörmögte, és végig nézte, ahogy kiszaladtunk a szakadó esőbe, majd bepattantunk a járgányomba. Sokáig nem is szólt hozzám Scott, nekem pedig nem volt annyi türelmem hozzá, hogy csevegjek vele. Mérhetetlenül dühös voltam Edwardra és hatalmasat csalódtam benne. Eredetileg Jacobhoz akartam menni, de aztán meggondoltam magam. Jobb, ha személyesen tudom meg az illetőtől.

- Miért is vagy most kiakadva? – kérdezte halkan, láttam rajta, hogy szórakoztatónak találja mérgemet.

- Edward tudta, hogy a közelben jársz, így félve, hogy előbb utóbb kiszúrsz engem, elküldött jó messzire. A lényeg benne az, hogy nem mondta el, miért kell elutaznom. Mindenféle hülyeséget kitalált, aminek persze van értelme, így nem gondoltam volna, hogy valójában egy idegen vámpír áll a háttérben. Szombat este még el is jött Floridába és…

- Akkor ezért ment el olyan gyorsan – kiáltott fel meglepődve, mint aki végre felfogott valamit.

- Miről beszélsz?

- Hát már pár napja erre kószálok, a kutyák pedig meg is éreztek. De nem Alice látott rólam valamit, hanem találkoztak a farkasokkal, akik elköpték, hogy ezen a területen körözgetek. A barátod nyilván félve tőlem küldött el minél messzebbre, ez érthető, én is így cselekedtem volna a helyében – bólogatott.

- Nem az bánt, hogy elküldött, hanem, hogy hazudott! – fakadtam ki. – Nem mondta el, még ma sem! Pedig észrevettem a jeleket, láttam, hogy valami nem stimmel velük! Először is, együtt jöttek Jake-kel, értem, holott mindig is utálták egymást, később kiderült, hogy azért lettek ilyen jó haverok, mert a barátom bevésődött! Aztán úgy dumáltak, hogy még véletlenül se értsem a dolgokat, de feltűnt, hogy valamit nem akarnak elmondani! Aztán Edward úgy állította be, mintha én látnám rosszul! Ezt még nagyon megfogja bánni! – Scott csendben hallgatta végig kifakadásomat, majd miután befejeztem nyugodtan megszólalt.

- Azért ne legyél túl szigorú hozzá. Bár én nem hiszem, hogy tudnék hazudni a szerelmemnek – motyogta orra alatt és kinézett a mellettünk elsuhanó sötét erdőre.

- Szeretném tudni, hogy pontosan mi történt – jegyeztem meg célozva rá, hogy mesélje tovább.

- Hát pár órára távolabb mentem, de persze üldöztek, aztán úgy gondoltam jobb, ha nem titkolózok tovább, és persze bíztam benne, hogy Edwarddal leszel, így végre beszélhetünk. De megtudtam, hogy nem vagy itt, Floridába pedig nem mehettem. Nagyon mérges voltam, mikor megtudtam, így nem lehettem valami bizalomgerjesztő. De már nagyon régóta kereslek téged. Edward viszont nagyon védelmező, teljesen kiakadt, mikor megtudta, hogy te kellesz nekem – Scott nevetni kezdett, de én nem találtam viccesnek. Belsőmet egy fajta nyugodtság és szerelem töltötte el, tudtam, hogy Edward milyen. De nem javított a helyzetén! - Aztán elküldtek, kicsit csúnyán, hogy ne merjek a közeledbe menni. Nem tudták, hogy miért is kellesz nekem, így megvártam a megfelelő alkalmat.

- És ez tűnt a megfelelő alkalomnak? – kérdeztem kissé gúnyosan, ami nem tetszett neki. Figyelmeztetnem kellett magamat, hogy bár eddig nem bántott, ezután se tenné meg, de ettől függetlenül még sem ismerem, és akkor is egy vámpír. Könnyűszerrel megölhet, ha elpattan nála a cérna.

- Tudtam, hogy amíg a Cullen család nem biztos benne, hogy a közelben vagyok-e, addig nem fognak magadra hagyni. Kapóra jön a képességem is. Mindenképpen beszélnem kellett veled – nézett rám komolyan. – Bella, te…

- Nézd, szeretném, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba. A Cullen család meg fog nyugodni, ha ők is hallani fogják miért kerestél te ennyire engem – mondtam, mikor a nagy ház felé befordultam.

- A cápák közé akarsz dobni? – kérdezte félig mosolyogva, de tudtam, hogy nagyon feszült lett. Én is az lennék a helyébe, hiszen ők sokkal többen vannak és ráadásul nem is bíznak benne. Nem tudja megvédeni magát, ha a család rátámad, de bízom benne, hogy ilyesmire nem kerül sor. Inkább a farkasokra jellemző ez a hirtelen támadás.

- Azt akarom, hogy ők is hallják – magyaráztam, majd sóhajtva megálltam a kivilágított háznál. Bíztatóan mosolyogtam Scott-ra, aki látványosan nyelt egyet.

Nem kellett sokáig várnunk, épp, hogy megkerültem a kocsit, Edward kirohant a házból, majd lefékezett előttem. Félszeg mosollyal az arcán lépett közelebb, majd lefagyott az arcáról a mosoly, mikor hátam mögé nézett. Szemei feketék lettek a dühtől, és felszisszenve szólalt meg.

-Ez….

- Te vagy az utolsó személy, aki most fel lehet háborodva! – mondtam magabiztosan, mire rám kapta szemeit. Szomorúan sóhajtott fel, majd bűntudatosan fúrta tekintetét az enyémbe.

- Bella, sajnálom, én…

- Majd később – mondtam lehajtott fejjel, majd Scottra néztem. – Gyere! – gyomrom liftezni kezdett, ahogy végig néztem Edward arcát, elhaladva mellette. Láttam, hogy iszonyatos lelkiismeret furdalása van, tudta, hogy rájöttem mit tett.

Izgulva léptem be a házba, a két vámpírral az oldalamon, majd a nappaliba mentem, ahol legjobb megérzésem szerint a többiek tartózkodtak.

- Bella! Mit keresel itt ilyen későn Kicsim? – nem csak Esme, de a többiek is meglepődtek a késői látogatásom miatt. Nem mondtam semmit, csak beljebb lépve az ablakhoz sétáltam, és hagytam, hogy a pár perces döbbenet után megszólaljanak.

- Mit keres ez itt? – kelt ki magából Rosalie, amire csak elmosolyodtam magam.

- Üdv újra – szólalt meg Scott. Még én is kihallottam a hangjából a feszültséget, és egy kis félszet.

Éreztem, hogy hideg kezek érintik meg karomat, mire oldalra néztem. Alice állt ott megértő mosollyal, majd hátra nézett. Követtem pillantását, és Edward szemeibe ütköztem. Ott ült a zongoránál, majdhogy nem behúzott vállakkal. Mérhetetlen nagy bágyadtsággal a szemében tekintett rám, én pedig már lassan sajnálni kezdtem őt. Közel jártam hozzá, hogy azonnal odamenjek hozzá és megölelve megbocsássak neki, de aztán Scottra esett a pillantásom. Ismét felszínre tört, hogy mennyire haragszok rá, így inkább eltakartam ezt a késztetést.

- Elmagyarázná valaki, hogy mi folyik itt? – kérdezte Jasper, ahogy láttam teljesen kikészült a sok érzéstől. Sajnáltam őt, igazán. Scott-ra néztem és bíztatóan bólintottam felé.

- Sajnálom, hogy a legutóbbi találkozásunk nem sikerült olyan jól. Nem vethettem valami jó fényt magamra, kicsit lényegre törő voltam – szemeiből őszinteség sugárzott, de a Cullen család még mindig feszülten ült. – A nevem Scott, mint már mondtam és örülök, hogy találkozhattam veletek.

- Tegnap nem örültél annyira neki – motyogta Alice és végig fogta a kezemet. Örültem neki, most mindenképpen szükségem volt egy kis támaszra.

- Ne haragudjatok, nem akartam ilyen durván viselkedni, csak kicsit kiakadtam, mikor megtudtam, hogy Bella nincs itt.

- Mit akarsz tőle? – csattant fel Edward, és eltudtam képzelni, hogy akkor tegnap mit művelt. Helytelenítően néztem rá, mire lehajtotta fejét.

- Fiam – nézett rá Carlisle is, majd mosolyogni kezdett.

- Igaza van én is ki lennék akadva a helyében – legyintett Scott, majd sóhajtott egyet. – Kezdem akkor az elejéről. Nagyon kevés vámpír van tisztába vele, hogy honnan származunk illetve, hogyan jöttünk létre.

- A google azt hozza ki, hogy Káin volt a legelső vámpír – vigyorogta Emmett, de Rosalie a karjára csapott.

- Ezt csak egy mítosz, ami elterjedt, hiszen az igazsággal kevesen vannak tisztába – Scott nagyon fintorogni kezdett erre, majd lassan mellém sétált és közben elkezdte a meséjét. Izgatottan vártam, hogy mit akar kihozni ebből az egészből, és kíváncsiságom az egekbe szökött. – Az emberek ma már egy olyan világban élnek, ahol teljesen elveszett a természetfölötti. És a pénzkereső jósda, nem annak számít – vigyorogta. – Azonban régen, évezredekkel ezelőtt, még nem így volt. Az emberiség olyan életet élt, ahol szinte mindenhol jelen volt a jelenség. Vámpírok, vérfarkasok, alakváltók, boszorkányok éltek még akkor. Innen eredünk mi is végtére.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Carlisle, aki lázas izgalommal itta minden szavát. Mindig is érdekelte őt, honnan erednek.

- Az első vámpír nem Káin volt. A mai emberek már nem is hisznek a vámpírok létezésében, de régebben az a hír terjedt el, hogy Káin fertőzni kezdte az embereket azokkal a tulajdonságokkal, amikkel ő bírt. De ez nem volt igaz. Akárcsak most is a szerelem nagyon sok helyen megmutatkozik és több bonyodalmat okoz, mint gondolnánk – Scott rám nézett, míg én Edwardra kaptam a fejemet egy pillanatra. Szemünk találkozott és bár nem voltam gondolatolvasó, tudtam ugyanaz jár a fejünkben. A találkozásunk első napja. – Egy emberrel és egy boszorkánnyal kezdődött az egész. A férfi ugyanolyan átlagos volt, mint a többi, Maria azonban még is beleszeretett. A férfi még sem viszonozta az érzelmet, Leonárd elutasított a nőt. Erre a nő elátkozta. Úgy gondolta, ha az övé nem lehet, akkor ne legyen senkié sem. A férfi nem értette, hogy miért élt át három napig tartó kínt.

- Miért három nap? – kérdezte Edward összefont szemöldökkel.

- Maria az első napon elvette a férfi erejét és a saját testébe olvasztotta, a második napon elvette az emberi tulajdonságait, a harmadikon pedig kitépte a szívét. De hogy ne halljon meg a férfi valami hókuszpókusszal életbe hagyta. Legalább is látszólag. Leonárd nem értette, mikor felkelt, hogy az érzékei miért lettek sokkal kifinomultabbak, hogyan változott meg a gyorsasága, és miért nem léphetett napfényre. A csillogó bőr a mondás szerint, a férfi tiszta szívét jelképezte. De soha többé nem léphetett utcára fényes nappal. Az éjszaka démona lett. Érezte az éhség és a szomjúság hihetetlen mértékét, de semmi nem csillapította ezt. Maga se tudta miért, de felesége szívének dobogása, a pulzáló vére mindennél jobban csábította. Mielőtt gondolkozhatott volna kiszívta az összes vérét, a szeme pedig ekkor vörös lett. Iszonyatosan mérges lett Maria-ra, így megkereste, hogy csinálja vissza. De a nő, addigra halott volt. A saját életét áldozta fel, hogy a férfi ha vámpírként is, de élhessen.

- Ez iszonyatos – szólalt meg Esme, és bár láttam, hogy mindenki így látja, még is hihetetlennek tartják, hogy innen erednek.

- Köszönjük, hogy megtudtuk még is, hogyan lettünk, de nem értem, mi köze van ennek Bellához? – Edward alig tudta csillapítani dühét, bár Jasperen láttam a koncentrációt.

- Bella Leonárd leszármazottja – mondta ki a nyilvánvalót, mire mindenki megdöbbent.

- Ez lehetetlen! – pattant fel Edward és idegében járkálgatni kezdett. Meg kellett kapaszkodnom Alice-ben, hogy megtudjak állni a saját lábamon, majd Scott-ra meredtem.

- Hogyan? – leheltem erőtlenül.

- Azt hiszem a jelenlévő vámpírok is tisztában vannak vele, hogy a vér iránti vágy mellett is eltörpülnek a fizikai élvezetek. Leonárd se tudta ezeken féken tartani és megtalálta az énekesét. Öt évvel később elterjedt a hír, hogy a nő egy félvér gyereket hozott a világra. Persze a nő meghalt benne, de…

- Egy vámpírnak nem lehet gyereke! – kiáltotta Rosalie dühtől szikrázó szemekkel.

- Nem. De egy embernek igen – mondta Scott megértően, mire felkaptam fejemet. Edwardra kaptam fejemet, aki szintén rémült tekintettel nézett rám. Mielőtt Edward megszólalhatott volna, a szavába vágtam.

- Folytasd Scott! – mondtam, majd szám elé kaptam kezemet. Nem, nem ez nem lehet! Csak egyszer történt meg, biztosan nem vagyok terhes!

- Szóval a kisfiú felnőtt és ugyanaz megtörtént, mint a drága apjánál. Évszázadokon keresztül a vámpírok az utcákat járták, féktelenül és szabadon. Majd megjelent a Volturi, akik rájöttek, hogy ez így nem mehet tovább. A vámpírok miatt akár kipusztulhat az egész emberiség is, amit nem hagyhattak. Így tettek róla, hogy a vámpírok korlátozva legyen, akik ezt nem tűrték. A vámpírok egymást kezdték öldökölni – mondta szomorú sóhajjal. – A félvéreket a Volturi kiírtotta. Szerintük nem maradhatott életben, aki nem tisztavérű. De egy mindig elmenekült. Te vagy az utolsó, akiben még van tiszta vámpírvér és nem úgy, hogy megharapták – nézett rám büszkén, mint valami kincsre.

- És Renée, meg Charlie? – kérdeztem megütközve, hiszen akkor valamelyikben szintén van.

- Charlie-ban már nagyon kevés van. Hiszen az évszázadok alatt egyre kevésbé maradt fent a bizonyos személyben a vámpír rész. Te azonban még az utóbbi évszázadok alatt született közül is különlegesebb vagy.

- Mindig is fura csaj volt – vigyorogta Emmett, míg én elpirultam.

- Miért most kerested meg? – kérdezte halkan Edward és aggódó pillantást vetett felém.

- Bellát megharapták – jött közelebb hozzám Scott, közelebb hajolva mélyen beszívta a levegőt. – Mint valami drog. Charlie azért nem vámpír, mert nem volt szüksége rá, hogy a felszínre hozza az ösztönöket. Amúgy sem tud róla, hogy van benne, de Bellának szüksége volt rá. Illetve, nem is szüksége volt, hanem beindult. Amikor megharapták a teste reagálni kezdett. A születésekor megfagyott ereiben pulzálni kezdett a méreg, ez pedig olyan erőket hozott felszínre, amiről fogalma sem volt. Akik nincsenek vele együtt nap, mint nap, azok úgy érzékelik több ezer kilométerről is, mintha egy nőstény párosodni akarna. Én éppen Moszkvába voltam, de így is megéreztem őt. Minden vámpír érzékelni kezdi ezt, mint egy illat úgy vonzz minden egyes vámpírt.

- Most akkor egy csomó vámpír idetart, aki párosodni akar Bellával? – húzta fel szemöldökét Emmett, de erre a mondatára mindenki csúnyán kezdett rá nézni.

- Csak egy példa volt – mosolyogta Scott. – Úgy értettem, hogy mindenki érzi Bellát, mivel nem olyan, mint a többi.

- Ez remek! – csattant fel Edward, és most kivételesen egyet értettem vele.

- És akkor mi van? – kérdeztem halkan, már egész testemben remegtem az elfojtott sírástól. – Nem sokára vámpírrá válok.

- Épp ezt nem akarom – nézett rám elkomorulva Scott, majd Edwardra kapta fejét. – Nem változtathatod át! Nem csak azért vagy különleges, mert ember lévén van benned vámpír, hanem mert olyan hatalmad van, mint még senkinek.

- Mi eddig nem tapasztaltunk semmi furcsát vele kapcsolatban – lépett mellém Edward, miután Alice félre állt, és derekamra simította kezét. Jól esett a közelsége, a hallottak után, szükségem volt most rá.

- Milyen képességem lenne? – kérdeztem, mint egy holdkóros. Teljesen magába szippantott a történet, amit mesélt rólam, szinte gyomoridegem lett. Mindig is tudtam, hogy csodabogár vagyok, de azt nem, hogy ennyire különc. Semelyik fajhoz nem tartozok!

- Akik Leonárd leszármazottai állítólag rendelkeznek a boszorkány erejével. Vagyis a te véredben is ott kell lennie ennek az erőnek.

- Vagyis? – kérdeztem.

- Ez később talán kiderül, de lehet, hogy akár egy holtba is életet tudsz lehelni, vagy éppen életeket tudsz elvenni. Rendelkezel azzal a képességgel, hogy minden egyes tárgyat, vagy éppen a természeti elemeket egészen a részecskéjéig lásd, amit irányítani tudsz.

- Bella? – éreztem, hogy Edward gyengéden, de határozottan rázni kezdi a vállamat, de csak magam elé tudtam meredni ködös tekintettel. Nehéz volt ennyi mindent felfogni.

- Jól vagyok – mondtam halkan, majd elsétálva mellette a kijárat felé vettem az irányt. Hideg volt már kint, de nem érdekelt, hanem lezöttyentem a lépcsőre, mint egy hete és a földet kezdtem bámulni, majd a hallottakon kezdtem gondolkodni. Kisebb sokk ért, mihelyst tudatosult bennem ez a sok dolog. Ez hihetetlen!

Edward szemszöge:

Bajban voltam, ráadásul nem is kicsiben. Azonban a hazugságom eltörpült mindamellett a sok dolog mellett, amit ma megtudtunk Scott-tól. Bella még az emberek között is furcsa volt, de ma kiderült, hogy a vámpírok között sincs még egy olyan, mint ő. Csak én tudtam kifogni egy ilyen különleges lányt. Szerettem volna mellette lenni, hogy érezze nincs egyedül, és mellette vagyok történjék bármi, de nem tudtam, hogy a dühe mennyire nagy irántam. Féltem, hogy elküldene, ha ott lennék, így hagytam, hogy gondolkozzon és megeméssze egy kicsit a hallottakat. Nem csak neki kellett, hanem az egész családnak.

-Egész jól fogadta – jegyezte meg Jasper annyira halkan, hogy Bella ne hallhassa odakint. Carlisle dolgozószobájának erkélyéről tartottam szemmel, ahol láthattam, hogy mit csinál. – Csak egy órát sírt, ez már jó.

- Hogy van? – kérdeztem, mire fivérem felsóhajtva lépett mellém.

- Nehéz neki feldolgoznia. És nagyon mérges. Nem tudom kire, vagy mire, de szerintem az egész világra. Eddig is csodabogár volt. És kiderült, hogy még ennél is furcsább Ő.

- Csak különleges, ezt a fogalmat mi már megszoktuk, ezért szeretnélek téged is, meg az egész családot megkérni, hogy semmiképp se éreztessétek vele, hogy másabb. Lássa azt, hogy ugyanúgy tekintünk rá, mint eddig – mondtam, mire bólintottam és a családom gondolatai is arról árulkodtak, hogy megértették.

- És te is tudsz úgy viselkedni vele? – rátapintott a lényegre. Még mindig ő az életem, és mindennél jobban szeretem őt. De, hogy ezek után átváltoztassam? Egyáltalán szüksége lenne rá? Egyáltalán mellettem akarna még maradni? – Edward? Tudom, hogy lefeküdtetek, mindenki tudja, és…

- Erre a témára meg még véletlenül se gondoljatok! – fakadt ki megrémülve. – Egyszer történt meg, Bella nem lehet terhes.

- Meglátjuk – motyogta kissé meglepődve kifakadásomon. – De lehet. Úgy értem, ő még ember, ha másképp is nézzük. Tehát kitudna hordani egy babát. Megfosztanád tőle az anyai örömöket?

- Anyai örömök? – keserűen felnevettem, majd cinikusan folytattam. – Igen, biztos átakarja élni, és biztos utána halott is szeretne lenni. Láttam Scott fejében, egy anya se élte túl. A félvér meglett csak éppen a saját édesanyját ölte meg. Én pedig így nem tudnék szeretni egy szörnyeteget. – ezzel befejezettnek tekintettem a beszélgetésünket és gondoltam lesz, ami lesz Bella mellé szegődök. Szüksége van valakire, és szeretném, ha rám lenne szüksége. Még ha el is küld, legalább megpróbáltam. Egy ugrással a furgonja mellet termettem, majd lassan felé sétáltam. Lassan felemelte fejét, és könnyektől nedves arcát megtörölte. Szemei még mindig riadtak voltak, és összébb húzta magát. Letérdeltem elé, majd végig simítottam arcán. Szemeit az enyémbe fúrta, de én nem tudtam elveszni ezekbe a szenvedő szemekbe. Annyi szomorúsággal és elkeseredettséggel volt tele, hogy nem bírtam tovább nézni. Magamhoz vontam, mire mintha erre várt volna, zokogva ölelte át nyakamat. Olyan görcsösen szorított, hogyha ember lettem volna, biztos megfulladok. Nyugtatóan simogattam hátát, és hagytam, hogy kiengedje a gőzt. Annyira rossz volt így látnom őt, én is vele szenvedtem ebben a képtelen helyzetben.

- Mit tehetnék érted? – kérdeztem halkan, és puszikat adtam homlokára és halántékára.

- Vigyél haza – hüppögte, mire bólintottam.

Köszönjétek a sok kritikának, hogy már ma hoztam egy másik fejezetet :D Eseménydús volt és próbáltam hosszúra is csinálni, és szerintem nem is lett annyira rövid :) Hálás lennék néhány kommentért, de nagyon köszönöm, annak, aki már az előzőhöz is írt! Nagy hála nekik és megajándékoztalak titeket ezzel :) Remélem tetszett :)

Impossibility 5. fejezet

A hazafelé úton szinte nem is érzékeltem semmit. Csak futottam, amerre az ösztöneim vezettek, de az agyam teljesen máshol járt. Könnyednek éreztem magam, mintha lebegnék. Lábam alig érintette a talajt, szinte repültem Forks-ba. Meghittség járt át, gondtalannak éreztem magam, pedig nagyon nem kellett volna így lennie. A tegnap este még is olyan nyugodtsággal töltött el, amit még sose éreztem. Minden feszültséget kiadtam, ami bennem volt, úgy éreztem, nincs, ami most tönkre tehetné ezt. Ehhez az érzéshez hozzájárult önelégültségem és boldogságom, miszerint nem bántottam Bellát. Olyan gyöngédséggel tudtam őt szeretni, hogy magam is meglepődtem. Azt hittem, hogy egy vámpír mindig elveszíti a fejét a nagy hévben, és bár kapkodtam a számomra nem szükséges levegőt, magabiztos voltam, és mindent megfontoltam. Boldog voltam, mert teljesítettem Bella egy kívánságát. Nem tudtam, hogy a hirtelen elhatározásom, hogy alakult ki, de a külön töltött idő elborította az elmémet és a lehető legközelebb akartam hozzá lenni. Egésznek éreztem magam és nem csak az este folyamán, de most is. Átléptünk egy olyan akadályt, ami állandó problémává vált, de úgy éreztem, hogy mivel ezt átléptük már nincs olyan, ami minket szétválaszthatna. Békesség járt át, mindent szépnek és kiegyensúlyozottnak találtam.

Hallgattam a lassan ébredező erdőt, és a világot, majd lelassítottam, ahogy Forks-ba értem. Megtorpantam a fák között és mélyen beszívtam a levegőt. Még mindig éreztem orromban Bella illatát, mintha soha nem akarna megszűnni, még mindig bizsergetett a forróság, amit ő okozott. Nem éreztem a torkomban mindig jelen lévő kaparást, a vér utáni vágyat, mintha csak úgy lettem volna.

Nem akartam minden szó nélkül ott hagyni Bellát, de felkelteni se volt szívem. Bíztam benne, hogy nem fog haragudni, de a napfény még mindig elválaszt minket. Az este olyan intenzíven és erősen éreztem, hogy kell nekem, hogy szükségem van rá, mint még soha. Úgy éreztem belepusztulnék, ha el kéne őt engednem. Ha keserű szájízzel, de elfogadtam, hogy ő is olyan lesz, mint én. Az álláspontját és a lelkünk iránti hitet nem tudom megváltoztatni és nem is fogom. Minden oldalt megvizsgált, hogy valóban ezt akarja-e. Néha kételkedtem a józan ítélőképességében, aggódtam, hogy a szerelem elvette az eszét, de a családom megnyugtatott, hogy ez nem így van. Igaz, hogy az irántam való szerelme miatt szeretne vámpírrá válni, és képes ezért mindent feláldozni. A szerelem tényleg sok mindenre képes.

-De jó, hogy visszajöttél! – még be se léptem az ajtón, Alice már ott állt a lépcsőn vigyorogva. – Volt egy látomásom, amiben….

- Az nem úgy volt Alice! – tiltakoztam egyből, és biztos voltam benne, ha ember lennék, már folyna rólam a víz zavaromban. – Mi csak… tudod, hogy van ez….

- Te miről beszélsz? – kérdezte hamis mosoly kíséretében. Le se tagadhattam volna, hogy történt valami, egyszerűen lerítt rólam. – Csak azt akartam mondani, hogy az esküvőn lehet, hogy sütni fog a nap. Ami nem valami bíztató számunkra. Szóval lehet, hogy át kell rakatnunk egy másik időpontra. Szerinted Bella megharagudna? Mert szerintem nem! De azért… nem mondanád el neki, hogy miért kellett olyan váratlanul betoppanod, hogy az esküvő elhalasztása ne tűnjön olyan tragikus hírnek?

- Valószínű – morrantam fel, majd elsiettem mellette. Nem jutottam el a lépcsőig, ugyanis a farkas bűz megtorpantott. Összevont szemöldökkel sétáltam a nappaliba, ahol Seth és Jacob beszélgetett Carlisle-al és anyával. – Mit csináltok itt? – túl bizarr volt a helyzet, hogy a farkasok a vámpírok házában ülnek nyugodtan.

- Hello Edward – mosolyogva biccentettem Seth-nek, majd összehúzott szemekkel kezdtem méregetni Jake-t. Seth még érthető volt, kedvelt minket, de Jacob?

- Hello – motyogta orra alatt a másik.

- Beugrottunk, tudod hátha Alice látott-e valamit Scott-tal kapcsolatban – mondta Seth, mire bólintottam.

- Csak néha látok pár villanást róla. A képessége miatt nem látom őt olyan jól, mint bármelyikünket – felsóhajtottam húgom magyarázatára. Ismét egy gond, amivel meg kell küzdeni. Úgy tűnik nem telik el úgy egy időszak, amikor ne akadna valami. Vagy egy bosszúszomjas vámpír, vagy egy dühtől remegő vérfarkas klán, vagy egy balszerencsés szerelmem, aki nem tud vigyázni magára.

- Ki a szerencsés lány? – kérdeztem végül Jacobtól, mielőtt belemerülhettem volna a gondolkodásba.

- Port Angeles-be él. Jenny nagyon rendes lány, véletlenül futottunk össze, mikor apámnak mentem gyógyszerért – Jake le se tagadhatta volna a bevésődését. Olyan áradattal mesélt róla, mint én Belláról. A fejében több ezer képet vetített le a lányról, de mindegyik ugyanarról szólt. Hogy milyen gyönyörű, okos és csinos. Elmosolyodtam magamat, hogy nem Bellát látja már így. Legalább egy gonddal kevesebb.

Nem tartott sokáig a felszabadultságom, mihelyst hazaértem mellbevágóan nehezedett vállamra a sok probléma. Alig élvezhettem ki boldogságomat, ami elkeserítően hatott rám, de bűntudatom volt miatta. Elvégre felvállaltam mindezt, mikor hagytam magamat úszni az árral, hagytam, hogy a szerelem Bella iránt vezessen a végzetem felé, és engedve vágyaimnak hagytam, hogy a tegnap estéig fajuljanak a dolgok.

Ráadásul minden szó nélkül hagytam ott. Nagyon fájt, hogy nem akkor tudtam tőle elköszönni, mikor felébred, de talán enyhítettem egy kicsit a virággal. Jó érzés töltött el még is mikor a tegnapra gondoltam. Azt hiszem rég éreztem magam ennyire… emberinek.

Alig vártam, hogy végre késő délután legyen, hogy ismét a karjaimba zárhassam Őt és többször is elismételjem, neki mennyire szeretem. És hogy megelőzzem Jacobot, mielőtt a fejébe venni, hogy bevallja neki miért is kellett olyan hirtelen elmennie Forks közeléből.

Bella szemszöge:

Talán sokkal nehezebb volt most elválnom anyától, mint eddig bármikor. Amikor Forksba költöztem, nem gondoltam volna, hogy ez a búcsú egyszer örökre fog szólni. De rám talált a szó szerint örök szerelem, és ezzel együtt egy döntést kellett hoznom. Egy életre, sőt még annál is tovább tartó döntést. Szeretem a szüleimet, és nagyon hiányozni fognak, talán a halálukat fogom a legrosszabbul viselni, miközben én még mindig tizennyolc évesen járom a világot vámpírként. A temetésükre sem mehetek majd el, egyszerűen mindenki, akit valaha ismertem számukra ismeretlen fogalom leszek. Eltűnök a világból, mintha nem is léteznék. Legalább is egy időre.

Sóhajtottam mielőtt ismét felszínre törnének a belső félelmeim, és pár embert kikerülve indultam ki a parkolóba. Grimaszolva néztem fel az égre, hiszen már a Seattle-i repülőtéren is borús idő volt, mintha már is Forks-ban lennék. Bármennyire is rossz kedvem lett az ismét párás és esős idő miatt, szívem már a gondolatra is hevesebben kezdett verni, ha arra gondoltam, hamarosan újra láthatom az én lovagomat.

Felnéztem, de a mosoly az arcomra fagyott, majd szívből nevetni kezdtem. Azt hittem Charlie fog elém kijönni, de nagyszerű meglepetés ért.

- Szia, szépségem! – vigyorogta Jacob, akit már hetek óta nem láttam. Majdnem könnybe lábadt a szemem, majd boldog nevetéssel ugrottam az óriásom nyakába.

- Jacob! Úristen!

Hangosan és önfeledtünk nevettünk, most ebben a pillanatban az sem érdekelt, ha megbámultak az emberek. Annyira örült a lelkem, hogy épségben látom őt. Semmi baja, jól van, minden rendben van vele. Legalább is testileg…

Továbbra is boldog mosollyal az arcomon léptem tőle egy lépést, majd jól megnéztem. Tényleg úgy láttam, hogy nincs baja kívülről.

- Mit keresel itt?

- Én hoztam el. Látni akart – döbbenten néztem oldalra, ahol Edward állt. Iszonyatosan szégyellni kezdtem magamat, amiért ennyire nem vettem észre őt. De Edward nem volt dühös, boldog mosollyal az arcán várta, hogy oda menjek hozzá. Azonban én annyira zavarban voltam, hogy ennyire nem gondolkodtam, hogy nem mertem még rá nézni sem. Aztán bár szégyennel és bűntudattal az arcomon és lelkemben odaléptem hozzá, majd megöleltem. Éreztem, hogy Edward kissé késve ölel vissza, sőt olyan furcsa volt. Biztos, hogy megbántottam, de úgy éreztem, hogy nem ez a baj.

- Szia – suttogtam fülébe, majd rohamosan peregni kezdtek a képek az együttlétünkről. Bár egy napja se volt, hogy nem láttam őt, még is úgy éreztem magam, mintha igazán egész lennék.

- Üdv újra itthon – hangja bár mosolygós volt, egész testén éreztem a feszültséget. Összevont szemöldökkel váltam el tőle, majd kapkodni kezdtem fejemet a két szívem között.

- Ti… meg… hogy… hogy… együtt jöttetek el értem… de hát? – nehezen tudtam összepakolni a szavakat, de végül habogtam valamit. Bár mindkettőt megmosolyogtattam az értetlenkedésemmel, nem tudtam nem észrevenni azt a gyors pillantást, amit Edward vetett Jake felé. Talán csak bemagyaráztam magamnak, de még is úgy éreztem, mintha titkolnának előlem valamit. – Oké! Ez a hétvége nekem csak meglepetéseket tartogat – motyogtam, mire mindketten kuncogni kezdtek. Gyors és jelentőségteljes pillantást váltottam Edwarddal, akinek szemei felcsillantak és számomra perverzen megeresztett egy csibészes félmosolyt.

Edward egy szó nélkül tette be a táskámat a kocsijába, majd végig a hazafelé úton hallgattam Jacob mesélését. Elmondta mi van a la pushi-akkal, Emily terhes lett, de még előtte megejtik a lagzit, Leah még mindig morcos, Seth pedig egyre gyorsabban nő. Megtelt szívem teljes nyugodtsággal, ahogy a sztorikat hallgattam. Annyira jól esett végre minden problémamentes meséket hallgatni. Aztán megtudtam, hogy a két egyetlenem között mi ez a nagy haverkodás. Jacob Black bevésődött. Azt hiszem ennél meglepődöttebb arcot nem is vághattam volna. Hiszen alig volt három hete, hogy elbúcsúztam Jacob-tól, tudva, ő mennyire gyűlölni fog, amikor vámpírrá válok. Most pedig úgy nézett rám, mint a legjobb barátjára. Természetesen nagyon örültem neki, de nagyon meg akartam ismerni Jenny-t. Kíváncsi voltam, hogy milyen az a lány, akit Jacobnak teremtettek. Nagyon bizarr és félelmetesen új volt nekem Jacobot úgy látni, hogy szomorúan sóhajtozva rimánkodik Jenny után az ablakon kibámulva.

Edward is mesélt nekem mi van a családjával, meglepődtem, mikor meghallottam, hogy Rosalie és Alice egészen Párizsba akarnak utazni egy ruha kollekció miatt. Carlisle-nak, mint mindig sok a munkája, de mivel sose tudott elfáradni, örömmel segített a betegeken. Edward végig fogta a kezem, vagy olykor a térdemet simogatta. Az ütő akkor állt meg bennem, mikor a keze feljebb csúszott a combomra, és ujjaival körözni kezdett lábam belső felén. Megütközve néztem rá, de mikor megláttam pimaszos mosolyát, tudtam ugyanarra gondolunk.

Számomra túl hamar Forks-ba értünk, de ami még meglepőbb volt, hogy Edward nem a város felé vette az irányt, hanem feléjük.

-Miért megyünk hozzátok?

- Gondoltam beszélgess egy kicsit Alice-szel – megrántotta vállát, de ez a lazaság nem volt annyira laza, mint hitte. Láttam rajta, hogy nyomasztja valami, de Jacob előtt nem akarom faggatni. Attól, hogy Jacob már csak a legjobb barátom, nem fogom előtte kiteregetni a magánéletemet.

- Pedig arra gondoltam, hogy a holnapi napot nálatok töltöm – pedig eldöntöttem, Alice nem látta?!

- Ez nem volt kérdés, hogy nem engedlek el magam mellől – nézett rám, majd megláttam, hogy megérkeztünk. Nem tudtam rá válaszolni, mert kipattant a kocsiból és kinyitotta nekem az ajtót. Megköszöntem, és a ház felé vettem az irányt, de a morgás megállított. Észre se vettem mikor, de Jacob már farkas alakban állt mellettünk, illetve a kocsi mellett. Valamit kommunikált Edwarddal, ugyanis végig egymást nézték, Edward pedig bőszen bólogatott. Jacob még barna és meleg szemeivel rám nézett, ami tele volt daccal, és küzdeni akarással, na meg mérhetetlen mennyiségű védelmezéssel. Ismét azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem, de akkor láttam utoljára ezt Jacob szemeiben, amikor egy csapat újszülött vadászott rám. Valami baj lenne?

Összevont szemöldökkel néztem Edwardra, aki türelmesen várta meg, amíg szemeibe nézek.

- Minden rendben?

- Én is ezt kérdezhetném – motyogtam, amire csak legyintett. Közelebb lépett, és karjait előre nyújtotta, hogy megöleljen, de én hátrébb léptem és mellkasom előtt összefontam karomat. Láttam szemében az értetlenséget, de dacosan és kitartóan néztem rá. Most már biztos voltam benne, hogy valamit elhallgatnak. – Mit mondott neked Jacob?

- Bár bevésődött, de az aggodalma irántad, nem változott – mondta mosolyogva, és ismét közelebb akart lépni, de megint eltávolodtam tőle.

- Biztos, hogy nem titkoltok el semmit előlem? – kérdeztem komor arccal. Edward szemei hirtelen sötétek lettek, és arca is megfagyott. Pókerarccal méregettük egymást, bár én kezdtem érezni a szorító sírást. Túl sokáig hallgatott, ez sosem jó jel. – Edward! Mondd el az igazat, mi történt, amíg nem voltam itt?

- Miért csinálsz a bolhából elefántot? – fakadt ki ingerülten, amire eltátottam számat. – Nem történt semmi, nincsen baj, egyszerűen Jacob még mindig meg akar védeni, akár tőlem is. Már nem szerelmes beléd, de akkor sem barátkozott meg a gondolattal, hogy hamarosan vámpír leszel.

- Nem csak ő – mondtam halkan, de persze meghallotta. Szemei hirtelen szikrákat kezdtek szórni, majd összepréselte ajkait és úgy mondta nekem dühösen.

- Ne kezdjük újra rendben? Most nincs türelmem még ezt is lenyelni – nem értettem az utolsó mondatát, de mindenesetre az én fejemben megmaradt. Könnyeimmel küszködve és mérhetetlenül dühösen mentem el mellette, hogy berohanjak a házba.

Aztán legyűrtem a sírógombócomat, és erőltetett mosollyal léptem be a nappaliba.

-Sziasztok!

- Bella! – kiáltottak fel kórusban. Alice a nyakamba vetette magát, Esme is megölelgetett, ahogy Emmett is, bár azt kihagytam volna. Nem láttam, hogy bejött-e esetleg Edward, de nem is tudtam ezen gondolkozni, ugyanis Alice csacsogni kezdett.

- Jaj úgy örülök, hogy itt vagy végre! Hogy van Renée? És Phil? Meglátszik, hogy volt részed egy kis napozásban, barnább lettél! Jaj, de jó, legalább ha rád adom a kék ruhát, akkor nem fogsz úgy kinézni, mint egy albínó! És…

- Elég lesz Alice! Hagyd levegőhöz – hálás voltam Jaspernek, ismert is már annyira, hogy tudja nem az én műfajom, és valószínűleg érezte is meglehetősen pocsék hangulatomat. Hát… a repülőn még nem így terveztem a mai napot.

-Alice! Holnap majd átjövök, de hazavinnél? Este van és fáradt vagyok – bocsánatkérően néztem Esme-re, aki csak bőszen bólogatni kezdett.

- Menj csak Kincsem, biztos kimerített az út! Majd holnap elmesélsz mindent! – Esme kedvesen megölelgetett, majd barátnőmre néztem, aki a hátam mögé meredt. Kérdőn fordultam meg, de talán nem is kellett volna. A sötét, fenyegő szemek dühösen villantak meg döntésemre. Lehajtottam fejemet, hogy ne kelljen állnom a tekintetét, de nem hihette, hogy ezek után nyugodtan tudok vele együtt lenni. Érzem, hogy valami nincs rendben, Edward valamit eltitkol.

Alice megfogta kezemet, majd szomorú mosollyal az arcán húzott a garázsba, a kocsijához. Tudta, hogy most nem kell faggatnia semmiről, nincs lelkierőm most ehhez. Csak haza akarok menni, hogy kibőgjem magam. Miért kell mindig mindennek elromlania? Azt reméltem egész hazafele jövet, hogy végre a szexszel már nem lesz problémánk. De a már pár napos hullámunk még mindig tart. És kitudja meddig…

Hatalmas fájdalom járt át, hogy Edward csak úgy hagyta, hogy elmenjek. Nem állított meg, nem szólt semmit, csak félre állt.

- Hogy jutottunk el idáig? – nyögtem fel halkan, majd kinéztem a zuhogó esőre, mikor a kocsi megállt Charlie háza előtt.

- Talán meg kéne beszélnetek egyet, s mást – mondta és jelentőségteljesen nézett rám.

- Te tudsz valamit? Elhallgat valamit előlem igaz? – a gyanúm ezzel beigazolódott. Edward hazudik.

- Én nem mondok se igent, se nemet. Nem szeretnék beleszólni olyan dologba, ami nem tartozik rám. De a bátyám nagyon rosszul csinál valamit. És erre lehet csak későn fog rádöbbeni.

- Köszönöm – hadartam, majd ingerülten kipattantam a kocsiból. Nagyon jól tudtam, hogy Alice nem választhat a bátyja és köztem. Se Edwardnak, se nekem nem ad igazat, bár testvérét mindig kioktatja, ha helytelenül cselekszik. És igenis feltűnt, hogy Alice nem kedvesen mosolygott szerelmemre.

Mérges voltam, mert nem mond el nekem semmit, de bűntudatom is volt. Talán túlreagáltam, de hiszen ha hazudik, akkor nekem kellene duzzognom és nem neki!

-Mit állsz ott kint? – felkaptam a fejem Charlie mogorva, de örülő hangjának. Elmosolyodtam magamat, majd felkaptam táskámat és felé szaladtam. – Végre itthon kölyök! Aggódtam, érted.

- Nincs semmi baj, jól vagyok – motyogtam és megforgattam szemeimet.

- Hogy van anyád és Phil? – kérdezte, persze semmi kíváncsiságot nem hallottam hangjából. Grimaszolva követtem őt a házba, majd miután a lépcsőre letettem a csomagot a konyhába igyekeztem.

- Jól vannak. Sajnálom, hogy ilyen sokára jöttem csak haza. Összeüthetek valamit, ha gondolod.

- Eléltem pizzán – mondta, mintha mi sem lenne természetesebb. – És bemutatok neked valakit – morogta zavartan, majd megfogta vállamat és a nappaliba kezdett tolni. Meglepődtem, mikor egy férfit találtam ott. Háttal állt nekem, a polcon lévő fényképeket bámulta, majd meghallva érkezésünket, megfordult. Idősebb férfi lehetett, barna hajjal. Azonban míg Charlie nagyban motyogni kezdett, én kővé fagytam. túlságosan ismertem már, ezt a fehér bőrt, és az arany szemeket. Riadtan néztem apára, aki teljes nyugodtsággal állt köztem és a férfi között. – Bella?

- Igen? – ziháltam, és rámeredtem az idegenre. Egy vámpír van a házban!

- Ő Scott. Még a gimiben egy volt osztálytársam fia – jó kitaláció, gondoltam, de aztán rájöttem, akár még igaza is lehet. – Erre járt, és beugrott. Apád hogy van?

- Meghalt – mondta, mire libabőrös lettem. Nem is csoda, ha kiszívtad a vérét.

- Főzök valamit – motyogtam, aztán már ott sem voltam. Próbáltam visszaállítani szívemet a rendes ütembe, de a tudat, hogy egy vámpír van a házban, aki még idegen is megrémített. Abban az egyben biztos voltam, hogy nem akarja bántani Charlie-t, különben már megtette volna.

Fel kellett hívnom Edwardot, sürgősen! Jó alibi is volt a kipakolás, így a nappaliba se nézve futottam fel. Szívem eszeveszett tempóban vert, miközben a telefonomat kerestem remegő kezekkel. Kapkodva fordultam meg, de abban a pillanatban fel is sikoltottam. Illetve csak tettem volna, de az arany szemek megvillantak és kezét a számra tapasztotta. Elmosolyodta magát, majd szabad kezével ujját a saját szájára rakta mutatva, hogy maradjak csendben.

- Végre megtaláltalak – mondta, mire egész testem remegni kezdett. Mit akar tőlem? És Alice miért nem látta előre? Miért engedett be a házba, miért nem figyelmeztetett? Ennyi lett volna? Úgy kell meghalnom, hogy Edwarddal összevesztem. – Nem akarlak bántani, de kérlek, ne sikíts – kért, majd miután sírógörccsel bólintottam elhúzódott tőlem.

- Mit akarsz tőlem? – suttogtam és imádkoztam, hogy Alice-nek látomása legyen. Elakartam dönteni valamit, de hogy lehet eldönteni valamit, amit nem akarsz véghez vinni?

- Egyelőre semmit – kifürkészően méricskélt, majd elmosolyodta magát. – Ugyanolyan vagy, mint nagyanyád.

- Nem ismertem – motyogtam, és a kezemben tartott telefonra néztem, ami rezegni kezdett. A kijelzőre pillantva láttam, hogy Edward hív, ráadásul nagyon türelmetlenül.

- Ne vedd föl, hidd el rosszabbul jársz – vigyorogta, mire dühösen az ágyra dobtam a telefont.

- Mit akarsz tőlem? – ismételtem, egyre nagyobb méreggel és kétségbeeséssel.

- Sok mindent, de nem az életed kell nekem – nagyon viccesnek találta a feltételezést, de nekem a hátamon folyni kezdett a víz. – Legalább is, nem elvenni akarom, hanem pont az ellentéte.

- Vagyis?

- Azt akarom, hogy még véletlenül se legyél vámpír! – fakadt ki.

- Honnan…? – elakadt a lélegzetem, agyam pedig lázasan pörögni kezdett. Mennyi mindent tudhat rólam?

- Sok mindent tudok, sőt még többet, mint amit te és a barátod eltudtok képzelni.

- Edward?!

- Már régen túl lennénk ezen, ha hétvégén nem mész el! De csak most tudtalak megtalálni! – magyarázta, valóságos kétségbeeséssel. – Ráadásul a barátod elég nyers stílussal fogadott, nem is érdekli, hogy egyáltalán mi rejtőzik benned!

- Egy pillanat! – ki keltem magamból, ahogy lassan a darabkák összeálltak. – Hirtelen kellet elutaznom és Edward nélkül, ami azt jelenti, hogy tudta, hogy errefelé leszel?

- Meg van a képességem, hogy a jelenlétemet és egyáltalán a létezésemet eltudom rejteni. Biztos volt, hogy a kis Alice látott engem, de nem mindig van látomása rólam! Most se érzett meg, mikor hazahozott téged. Csodálkoztam, hogy nem Edward, nehezebb lett volna a gondolataimat is eltüntetni, de így könnyebb volt.

Annyira megdöbbentem, hogy muszáj volt leülnöm.

-Bella?

- Hazudott nekem – suttogtam, majd keserűségem felszínre törve, kezdtem el zokogni, és egyben szinte dühöngeni.