Impossibility 7.fejezet

Remélem tetszeni fog :)) Jó olvasást a fejihez!

Bella az ablaknak neki dőlve elaludt, kimerítette ez az este. Nem csodálkoztam, fel kellett fognia mindent. Már hajnali kettő volt, mikor befordultam Charlie házához és leparkoltam. Kikaptam Bellát a kocsiból, és az ölembe véve vittem be a házba. Kótyagosan átkarolta nyakamat és nyugodtan szuszogott tovább. Elmosolyodtam magamat, majd benyitva a házba Charlie kissé mérges ábrázatával találtam magamat.

-Mi a… Edward? Te meg? – fejében láttam, hogy nem érti, mit keresek itt, mikor Bella azt mondta Jacobhoz megy. Nem csodálkoztam, hogy Bellának ismét füllentenie kellett, Charlie még most békélt meg a tudattal, hogy Bellával összeházasodunk.

- Jacobnál volt, de volt egy kis zűr ezért átjöttek hozzánk – ez a hazugság kezd ragadós lenni, de hát ez kegyes hazugság. Jobb Charlie-nak, hogy nem tudja a teljes igazságot. – Jacob azonban bealudt, ahogy Bella is.

- Nem is értem, mi nem várhatott reggelig – dörmögte, én pedig elmosolyodtam magamat. Ha tudnád, hogy mi nem várhatott addig… - Rendben. De a szüleid nyilván nem örülnének, ha itt aludnál.

- Esme nem repesne a tudattól, ha ilyenkor vezetnék – ismertem már Charlie-t annyira, hogy tudjam, ő is annyira próbál felelősségteljes szülő lenni, mint ahogy a többitől elvárná.

- Oké, akkor aludj itt – morogta a lehető legdurvább hangnemben. De csak is a kanapén aludhattam, semmiképp sem Bella szobájában, bár tudta egy fal nem választhat el minket.

Bólintottam, majd ott hagyva Charlie-t, felsiettem vele a szobájába. Tudtam, ha még is Charlie elméletében itt maradnék egész este, akkor sokszor ellenőrizné drága kislányát és engem, hogy nem „rosszalkodunk-e”. Ilyenkor hálát adtam a képességemnek!

Bellát óvatosan lefektettem az ágyára, majd betakartam. Mintha csak megérezte volna, hogy hátat fordítok nyögve ült fel és kába szemekkel megfogta kezemet.

-Ne menj el!

- Nem megyek el – leguggoltam az ágya mellé, és megsimogattam arcát. – Itt maradok veled.

Ködös tekintetét az enyémbe fúrta, majd keze felcsúszott a tarkómra és cirógatni kezdte nyakamat.

-Hiányoztál – motyogta, de csak mosolyogni tudtam rajta. Ha tudta volna, hogy én mit éltem át amíg nem találkoztunk. – De akkor is hazudtál nekem – jókedvemet elfújták, mint a szél és elkomorultam.

- Sajnálom. Nagyon sajnálom, én…

- SSssss – ujjait a számra helyezte és elmosolyodta magát. – Semmi baj! – magához rántott, majd hevesen megcsókolt. Erre már mindkettőnknek szüksége volt, felemelő érzés volt ismét érezni puha és meleg ajkait. Kapkodva csókoltuk egymást, kezeimmel simogattam derekát, majd megdermedtem, ahogy forró kezeit megéreztem hasamnál.

- Bella! Apád a másik szobában alszik és van egy olyan érzésem, hogy sokszor fog benyitni! Most nem lehet…. – erőlködésem nem hatotta meg, sőt csak még pimaszabban vigyorgott, és lehúzta felsőjének ciprázját. Hasam megugrott, ahogy végig követtem tekintetemmel, ujjainak mozgását, majd visszakaptam fejemet, hogy szemeibe nézhessek.

- Majd halkak leszünk, te pedig próbáld meg használni még ilyen helyzetben is a képességed – motyogta, majd egy pillanat alatt magára rántott, anélkül, hogy én tiltakoztam volna.

Bella szemszöge:

Reggel egy hatalmas ajtócsapódásra ébredtem, mire gyorsan és összezavarodva felültem. Körül néztem és megnyugodva konstoláltam, hogy semmi baj nincs, ugyanis Edward ebben a pillanatban lépett be a szobámba.

- Charlie?

- Most ment el – adta meg a választ, majd mosolyogva hajolt le hozzám és futó csókot nyomott számra. – Jó reggelt! – még kómásnak éreztem magam, fejem egy kicsit hasogatott. Talán a kevés alvás miatt, és kimerült is voltam. Eszembe jutottak az esti dolgok, amik nem töltöttek el nagy örömmel, de ráértem ezzel foglalkozni. Pillantásom Edwardra esett, aki türelmesen várta, amíg összeszedem egy kicsit a gondolataimat. – Ügyes voltál. Charlie semmit nem vett észre a tegnap estéből. Vagy nem akarta, ezt nem tudom biztosra. Másabb volt, mint az első. Most te voltál gyors és én voltam hangos, változás – vigyorogta, mire csak bólintottam. Most, hogy már nem volt Scott-nak mit mesélnie, egy újabb dologgal találtam szembe magam. Edwarddal és a hazugságaival. – Bella….

- Inkább ne szólj hozzám – mondtam, majd kipattantam az ágyból.

- Mi? – látványosan ledöbbent, majd sietve elállta az utamat a fürdőszoba előtt. – Héj, elmondanád, hogy mi a…

- Hogy tehetted ezt velem? – fakadtam ki és végre felszínre tört a mérhetetlen dühöm.

- Mit csináltam? – kérdezte még mindig teljesen meglepődve.

- Hogy hazudhattál nekem? És ráadásul nem is egyszer, hanem folyamatosan! Mit képzeltél Edward, hogy nem fogok rájönni? Ennyire hülyének nézel? – még sose voltam ennyire mérges Edwardra, ha meg tudtam volna tenni, akkor egy kanál vízben is megfojtottam volna.

- Hajnalba azt mondtad, hogy már nem haragszol!

- Becsaptalak – adtam meg az egyszerű választ, mire felszisszent.

- Te becsaptál, hogy lefeküdjek veled?

- Nem jó érzés ugye? – kérdeztem cinikusan.

- Ezt nem hiszem el! – feldúltan túrt hajába, majd számomra hangosan kiabálni kezdett. – Fogd már föl, hogy miattad tettem Bella! Mikor fogod már fel, hogy nekem te vagy az életem, és nem fogom túlélni, ha neked egy hajad szála is meggörbül! – gúnyosan vigyorral az arcomon, előre kotortam a hajam, majd egy vastagabb szálat kitéptem, és a kezébe nyomtam.

- Vigyázz rá! Ez az a bizonyos hajszál. De ez – végig mutattam magamon egészen az arcomtól a lábamig – mindig meg fog sérülni! Csak egy szánalmas ember vagyok, valamiféle vámpír vérrel, amiről eddig fogalmam sem volt! És vámpírrá se válhatok, mert kitudja mit okoz, majd velem a méreg! Jobb, ha megszokod a tudatot lassan, hogy így vagy úgy, de engem elveszítesz! – könnyeim patakokban folytok az arcomon, még sose voltam ennyire mérges és elveszett.

- Fejezd be! – ordította, mire megállt bennem a levegő. – Nem fogsz meghalni érted? Mindent megteszek, hogy ne essen bajod!

- Hazugságok hálóját szövöd, ez már a mániád? – kiáltottam, fejét pedig felém fordította. Szemei éjfeketén izzottak a dühtől, majd lassan felém lépett. Zihálva léptem hátra a falig, éreztem, hogy gyomrom összerándul a félelemtől. Igen, Edward úgy nézett ki, mint egy igazi vámpír, és most igazán megriadtam tőle.

- Éreztem már egy ember félelmét. A vámpírokra ez bódítóan hat. Érezni, és hallani, ahogy a zsákmány összerándul félelmében. De nem hittem volna, hogy egyszer ezt tőled fogom érezni, és mert tőlem félsz.

- Nem félek tőled, te sosem tudnál engem bántani – hangom alig volt több egy suttogásnál, rekedt voltam, és gyomrom bukfencezett a szemeitől.

- Nem. De nem is tőlem félsz. Félsz ettől az egésztől, amit megtudtál. Gyáva vagy, nem mersz vele szembenézni, nem mersz küzdeni értünk! - nem beszélt hangosabban, mint én, de minden szava kemény volt és szíven vágott.

- Hülye lenne az, aki nem félne ettől – zokogtam.

- Igen. És hülye az, aki gyáván, megfutamodva a halált válassza az élet helyet!

- Kimondtad – mondtam, és kezeim remegni kezdtek. – Nem vagyunk egymáshoz valók!

- Ezt már régen tudtuk – mondta ki minden féle érzelem nélkül.

- Hogy bízhatnék benned ezután? – lehajtottam fejemet, ahogy ezt megkérdeztem, hiszen Edward is tisztába volt vele, hogy ezzel elvesztett egy bizalmat. – Mindig félhetek, hogy mikor fogsz igazat mondani?

- Mert Jacob őszinteség nagy mestere – pillantott rám, mire ismét mérges lettem.

- Hogy jön ő most ide?

- Charlie-nak még mindig nem mered elmondani, ha hozzánk jössz! A házassággal nem, de a gondolattal, hogy engem el kell viselnie, már megbarátkozott!

- Miért kevered bele Charliet? – szisszentem fel, hisz neki semmi köze nem volt hozzá.

- Nem vele van baj, hanem veled! – mondta dühösen. A feszült energiák úgy áramlottak körülöttünk, mint még soha. – Jacob egy kicsit sem jobb nálam!

- Ő sosem hazudott nekem – motyogtam, és szinte féltem a reakciójától.

- Már megint itt tartunk – nyögött fel és gúnyosan nevetni kezdett. – Hadd kérdezzek valamit Bella! Megfogsz nekem valaha bocsátani? Amikor már soha az életbe nem emlegeted fel nekem ezt? – Edward lehiggadt, én már azonban tudtam a választ.

- Ez nekem így nem megy – könnyeim továbbra is nedvesítették arcomat és fájdalmas tekintettel fúrtam szemeimet az övébe. – Ez így nem mehet tovább Edward! Tartsunk egy kis szünetet, muszáj ez így engem kikészít!

- Oké, elmegyek egy kicsit, te is… vegyél egy hideg zuhanyt! – ingerülten hadarta el, nem tudott normálisan megkérni, ami ismét felhúzott.

Nem tudtam mondani semmit, mert Edward ezzel a mondatával befejezve el is tűnt. Hangosan zokogni kezdtem, majd átkarolta magamat lecsúsztam a fal mentén a földre. Ez így nekem nem megy. Ekkora súlyt én nem tudok elviselni, kevés vagyok hozzá! Csak egy ember vagyok, a fenébe is! Mit várnak tőlem? Nekem… nincs csoda erőm, én képtelen vagyok egy halottat feltámasztani! Hülyeségeket beszélt Scott, bennem nincs semmi különleges.

Váratlanul iszonyatos fejfájás tört rám, bár nem csodálkoztam rajta. A tüdőmet is nehéznek éreztem, de erőszakoltam magamba a levegőt, habár ziháltam. Torkom kiszáradt, minden tagom sajgott és nem voltam képes felállni a fal tövéből.

Próbáltam mindig egy olyan nézetet kialakítani, ami széles palettával rendelkezik. Bevált a módszer, egyre felfoghatatlanabb és emberfeletti dolgokkal szembesültem anélkül, hogy kiborultam volna. De nem én voltam a középpontban, nem feltétlenül rólam volt szó. Most azonban tudatosultam vele, hogy a legkülönlegesebb lény vagyok a földön, korlátlan hatalommal. Megrémültem ettől az ismeretlentől, és megijesztett ez a tudat és ami vele járt. Ha nem vagyok felkészülve akár árthatok másoknak is, a szeretteimnek. A tudat, hogy akaratlanul, de a saját erőddel és saját kezüleg bánthatod a hozzád közel állókat, rosszabb volt bármi másnál. Edward ezzel mindig is tisztában volt, és joggal félt magától és féltett engem. Az én bizalmam viszont túl nagy volt e szinten felé, tudtam, hogy sose bántana engem. Azonban mindenkinél jobban megértettem most őt. Ugyanúgy érzek, akárcsak ő. De én képtelen lennék rá, hogy elhagyjam őt. Szükségem van rá, mint a levegőre.

Elnehezült karjaim hajnalba, még Őt ölelték. Szenvedtem, és tudtam, hogy egyszer fel kell állnom innen, abbahagyva az önsajnáltatást, de egyelőre képtelen voltam rá, hogy megmozduljak. Hagytam, hogy könnyeim arcomra száradjanak a fájdalomtól, amit Edward hiánya okozott. Nem hazudtam neki, fogalmam sem volt róla, hogyan bízhatnék meg benne ezek után, bár azt hiszem én is tisztában voltam vele, hogy csak haragszok rá. Semmi nem ingatta meg bennem a vak és elfogult bizalmat iránta. De el kellett ismernem – most, hogy már ismertem az ő álláspontját – azt hiszem én is ugyanezt tettem volna a helyébe. Ha lenne rá mód, akkor én is megpróbálnám megóvni őt bármi áron, akár magamtól is. A különbég köztünk az, hogy ő tisztában van a saját erejével, a korlátaival, veszélyeivel. Nekem ez mind új dolog volt és még egyiket se tapasztaltam meg. Ismeretlen volt a bennem rejtőző erő fogalma, hiszen semmi nem utalt rá eddig. Bár nem is kerestem, való igaz. Tehetetlennek éreztem magamat.

Homályos tekintettel meredtem szinte pislogás nélkül bágyadtan játszadozó ujjaimra. Igazából öntudatlanul kezdtem koncentrálni a mutató ujjam végére. Bambulva figyeltem, teljesen magamba zuhanva az apró barázdákat, mélyedéseket, a redős bőrfelületet. Furcsa mód nem ijedtem meg tőle, hogy egyre közelebbinek láttam a bőrömet. Szinte már olyan közel láttam, hogy átláttam a vékony hámszöveten. A ritmustalan vonalak között átláttam egészen a kis üregekig. Szemeim megrebbentek, hallani kezdtem a nagy csendben saját szívdobásomat, ami bár eddig egyenletesen dobogott, most egyre gyorsabban kezdett verni. Intenzíven érezni kezdtem a vér áramlását, lüktetését. Mintha csak végig követhettem volna a szememmel útját, tekintetem végig siklott karomon, majd megállapodott a kezemen, és az ujjamon. A bőröm alatt futó ereket sokkal közelebbinek láttam, mint eddig bármikor. A gyorsan száguldó vér hamar eljutott ujjaim hajszálereibe, majd úgy éreztem, mintha minden lelassult volna körülöttem. Szívem lelassult és egy hatalmasat dobbant, mire meglepődve felnyögtem. A kis ponton, ahol tekintetemmel szuggeráltam hirtelen vércseppek kezdtek folyni. Nem éreztem a rosszul létet, az émelygést, aminek már jelentkeznie kellett volna. Nyugodtan figyeltem az apró vércsepp útját, amint végig folyt a mutató ujjamon, és keserűen elhúztam számat. Az én vérem, ami olyan sok kínt, szenvedést és egyben boldogságot adott nekem.

Ökölbe hajtottam ujjaimat, mire a kezem a forró nedűvel összekenődött. Máskor undorítónak találtam volna ezt, de most valahogy ezt kizártam, sőt mintha nem is jelentkezett volna. Nem tudom, miért pont én…

-Bella? – reménykedve kaptam fel a fejem, pedig tudtam, hogy csalódás fog érni. Edward hangját már ezer körül is felismerném, tehát nem okozott nagy meglepetést, mikor Scott-tot láttam meg.

- Mit csinálsz itt Scott? – kérdeztem, de csak elmosolyodta magát és szó nélkül felkapart a földről.

- Én is kérdezhetném tőled, hogy mit csinálsz a földön – motyogta. – Amúgy meg… éreztem, hogy baj van. Edward is eléggé feldúltan jött haza, nem is szólt senkihez, mikor hazament. Tudtam, hogy te lehetsz a dologban.

- Tegnap óta Cullenéknál vagy? Nem tudtam, hogy ennyire jóba lettetek – nem rejtettem el meglepődésemet, ami meg is mosolyogtatta.

- A vámpírok korlátlan idővel rendelkeznek. Nincs szükség napokra, vagy hetekre, hogy valakit megismerjünk – magyarázta, mikor bementünk a szobámba. – A belső ösztönünk figyelmeztet minket, ha valakivel valami nincs rendben.

- Hát persze – mondtam. Kezemre kaptam fejemet, éreztem, hogy már az egész csúszik és nedves. Grimaszolva láttam, hogy tenyerem vérfoltos volt, apró vonalakban és elmaszatolódva kezdett kezemre száradni. De a tűszúrásnyi pont, ahol vérem kibuggyant meg se látszott. Egy képesség?

Lassan tekintetemet felemeltem az előttem álló vámpírra, és egyre nagyobb meghökkentséggel vettem észre, hogy arca egy érzelmet se árulva el, bámul engem pókerarccal.

-Nem csábít? – feltettem a legnagyobb kérdést, ami most izgatott. Szája szélesre húzódott mosolyától, míg én alig tudtam rendezni arcvonásaimat a döbbenettől. Carlisle-on kívül nem igazán találkoztam még olyan vámpírral aki ekkora önuralommal rendelkezne. Esetleg Edward – most már – de ő se mindig ilyen erős. A piros nedű, ami mindenki számára kísértést jelent.

- Vonzó – vigyorogta. – De nem tekintek egy emberre táplálékként. Rád meg főleg nem. És a fiamnak is ígéretet tettem.

- Van egy fiad? – hány éves lehet…?

- Ha olyan szempontból nézzük, ahogy Carlisle tekint a sok fiatalra a házban, akkor igen.

- Hány éves vagy? – egy ideje már izgatott ez a kérdés, csak nem volt alkalmam feltenni.

- Sok. Több száz. Már akkor a vámpírok között éltem, mikor Aro megalapította a Volturi klánt.

- Akkor sokat megéltél már – keserűen mosolyogni kezdtem, hisz ez is egyike volt a sok tulajdonságnak, amivel én nem rendelkeztem. Bár saját koromról nem tehettem, még is irigyeltem egy kicsit a vámpírokat. Napfényes helyen nem fordulhatnak meg, de az éjszaka démonai az egész világot bejárhatják. És nem csak, hogy sok helyen megfordulhatnak, de korukból kiindulva olyat is megélhettek, amivel egy érett és nagyon okos ember, se veheti fel a versenyt. Bővelkedtek tapasztalatokkal, olyan dolgokat éltek meg, amiket egy magunkfajta elképzelni se tud.

- Mondhatjuk így is – láttam rajta, hogy habozik.

- Kérdezhetek valamit? – hadartam, féltem, hogy mit mond rá.

- Amit csak akarsz – bíztató mosolyt küldött felém, ami nagyon is jól jött most.

- Miért kerestél ennyire megszállottan? Miért vagyok én neked olyan fontos? – lesütöttem szemeimet, és éreztem, hogy pirosodni kezdek. Ez olyan kínos kérdés volt, mintha azt mondanám neki, hogy biztos tetszek neki, holott ez biztos nem igaz.

- Ööö… oké, ez most elég zavaros, de a lényeg… Charlie ükük nagyapjának volt egy testvére. Camille férje voltam. Már akkor tudtam, hogy a feleségem is Leonárd leszármazottja.

- Vagyis rokonok vagyunk? – azt hiszem már meglepetés nem tud érni, de azért még is meghökkentem egy kicsit. De azért megnyugtató a tudat, hogy családi szálon van közünk egymáshoz és nem csak egy idegen, aki felbukkant. És biztos, hogy nem akar tőlem semmit. Nem tudott válaszolni, mert a telefonom hangos rezgéssel adta tudtomra, hogy valaki nagyon hiányol. Sóhajtva kerestem meg a telefonomat, ami az ágy mellett a tegnapi ruhakupacom alatt volt.

- Ki az? – kérdezte mellékesen Scott, bár nem úgy látszott, akit meglepetésként érne a hívóm.

- Edward.

folyt.köv.

Tudom, elég rövidke lett, amit sajnálok is. Tudjátok, szombaton suli lesz, így szerettem volna hamar befejezni, mert nem lesz időm írni. Talán kicsit kapkodtam, lehet majd észreveszitek, de azért remélem, hogy jó lett :) Nem mondom biztosra, de próbálok azért még a hétvégén hozni egy fejezetet :) Persze, ennek nincs semmi feltétele, de azért örülnék pár kritikának :) Jaj jut eszembe, Nagyon nagyon köszönöm a sok kommentet, az előzőhöz, nagyon nagyon jól estek, és elnézést azoktól, akiknek nem válaszoltam :/ Sajnos elég ritkán voltam gépnél, nem is volt egy jó hetem, probléma-probléma hátán :/ És még egy karót is bezsebeltem xD Na komment? :D