Bűvölet 5. fejezet, - A bosszú édes bosszú!

- Hova a csudába mész? – fakadt ki Jasper, mikor reggel épp, hogy mindenki elment otthonról én is indulni készültem. Carlisle-t természetesen ezer örömmel fogadták a kórházba, Esme Seattle-be ment az árvaházba, míg Rose és Alice vásárolni mentek. Egyedül Emmett és Jasper maradtak itthon, de tőlük nem kellett tartanom, hogy esetleg megakadályoznának.

- Szökik! – kiáltott fel Emmett megjátszott kétségbeeséssel, majd nevetni kezdett. – Hová mész öcsi?

- Muszáj elmennem Charlie házához – morogtam gyorsan, de a küszöböt nem tudtam átlépni, mikor elém állt a két testvérem. Na, ennyit arról, hogy nem fognak visszatartani.

- Ez nem túl jó ötlet!

- Jah! Lehet, hogy laknak ott – értett egyet Emmett is bőszen bólogatva.

- Muszáj valamit megnéznem – ennyiben hagytam a magyarázkodást, nem volt szükségem a kettőjük okoskodására. Tudtam, hogy igazuk van, elég nagy hiba visszamenni arra a helyre, ami pár hónapig a világ legszebb helye volt számomra.

- Menjünk mi is, még a végén hülyeséget csinál.

Megforgattam szemeimet Jasper szkeptikus mondatára, ugyan mi bolondságot csinálnék azon kívül, hogy betörök Charlie házába? Nem értek utol, ahhoz túlságosan is hajtott az izgalom.

A házon meglátszottak az elmúlt évek, még is megannyi emléket hozott fel.

Az erdő szélén maradtam, majd miután leellenőriztem, hogy senki nem akar kikukkantani az ablakon, nyugodtan sétáltam a házhoz. Füleltem, hátha meghallok valamit, de egy mukkanás nem hallatszódott ki a házból. Hátrapillantottam fivéreimre, akik kíváncsian fürkésztek, hogy mit akarok csinálni.

Összevontam szemöldökömet, mikor csak úgy megfogva a kilincset be tudtam nyitni.

-Ez hülye! Betör egy házba! – hüledezett Emmett, de próbáltam nem foglalkozni vele.

Belsőm remegni kezdett, ahogy mindent végig néztem. De szinte semmi változás nem volt. Egy valamit kivéve…

-Tudtad, hogy itt laknak? – szisszent fel Jasper, kapkodva a fejét a helyiségen.

Figyelmen kívül hagytam őket, és lépcső előtt megállva benéztem a nappaliba. Mintha semmi se változott volna. Mintha el se telt volna száz év! Tényleg beköltözött ide valaki, de mennyi az esélye, hogy egy ilyen kisvárosban bárki is idejönne.

-Hívd föl Carlisle-t – fordultam Emmett felé, aki felhúzta szemöldökét. – Derítse ki az itt lakók mit tudtak, mi történt Charlie-val. Egy vámpír támadást nehéz eltitkolni, főleg, ha ilyen nyílt volt. – És hogy mit tudnak mi történt Isabella Swannal…

Mély levegőt véve felsuhantam a rozoga lépcsőn, majd reszkető kezekkel benyitottam életem szobájába. Összeráncoltam szemöldökömet körül nézve, az egész szoba kopott volt és sivár, de semmi nem változott rajta. Bella ágya ugyanúgy volt, ahogy az asztala is, és a hintaszék is. A falak feketévé váltak, a padló megnyikordult, ahogy ráléptem. Úgy nézett ki, mint a horrorfilmekben lévő padlások, ahova senki nem teszi be a lábát. De tisztán éreztem, hogy a házban laknak.

Leguggoltam a szoba közepére, majd felfeszítettem a deszkát, de felnyögtem bosszúságomban. Vagy talán csalódottságomban?

- Mi az?

- Eltűntek – mormoltam orrom alatt, de Jasper értetlen arcát látva, folytattam. – Mikor elhagytam Bellát azt mondtam neki, soha nem fog emlékezni rám. Feltett szándékomban állt minden rám emlékeztető dolgot elvenni tőle. Meg is tettem, de gyerekes módon még sem tudtam ennyire megfosztani őt magamtól. A padló alá rejtettem egy kis dobozba, de ezek eltűntek – mutattam indulatosan az üres lyukra.

- Talán megtalálta.

- Honnan tudta volna? – csattantam fel mérgemben, majd megráztam fejemet és visszahelyeztem a deszkát. – A lényeg, hogy eltűnt és egyelőre nem tudom, hogyan. Még a jobbik eset, ha Bella találta meg, a rosszabb, ha…

- Skacok! Hazajöttek a lakók! – Emmett riadtan robbant be, majd gyorsan becsukta maga után az ajtót, és egy pisszenés nélkül kezdtek Jazz-zel az ablak felé menni.

- Várjatok egy kicsit – pillantottam rájuk, majd az ajtóhoz lépve résnyire kinyitottam azt.

Már én is hallottam egy fiatal lány hangját, és gondolatait és egy kisfiúét.

- Hahó! Megjöttünk! – kétlem, hogy nekünk szánta volna ezt, de ezek szerint többen is lakják ezt a házat. Annyi szoba itt viszont nincs! – Nincs itthon senki? Ahjjj… Scott mássz le a díványról!

Mosolyogni kezdtem, ahogy láttam a lány szemeim keresztül a csintalan fiút, aki kacarászva szaladgált az apró nappaliban. Véletlen lehet csupán, hogy pont ide költöztek. Semmi közük nem lehetett se Charlie-hoz, se Bellához.

-Induljunk már! – morrant föl Jasper, és kiugrottak Emmett-tel a nyikorgó ablakon. Csalódottan pillantottam a deszkára, ahol a holmikat elrejtettem, majd sóhajtva én is utánuk ugrottam.

Nem tudtam mit hittem, de egy kis remény pislákoltam bennem, hogy még mindig ott vannak. Féltem a következményektől, mi volt, ha Bella tényleg megtalálta a cuccait. Mit gondolhatott?

A bátyáim semmit nem mondtak cselekedetemre, valamelyest megértették, hogyan érzek. Hamar visszaértünk a házhoz, míg ők élvezetesnek és mókának tartották ezt a betörősdit, én már nem annyira. Féltem. Ha már nem maradtak ott, reméltem, hogy legalább Bella találta meg, és nem más.

- O-o – felkaptam fejemet Jasper mormogására, majd fáradtan sóhajtottan miután lefékeztünk a ház előtt. – Nem megyünk messzire – sandított rám Jasper szeme sarkából, miután látta, hogy Jacob Black csak velem szeretne beszélni.

Jacob fortyogott a dühtől és meg is értettem. Jogos volt a haragja, kérése ellenére, én akkor is közelebb kerültem Bellához.

- Mi a fenét képzelsz magadról Cullen? – még ötig se tudtam elszámolni, a vén vérfarkas már robbant. – Megmondtam nem? Világosan megmondtam, hogy kerüld el Bellát messziről! Elég fájdalmat okoztál már neki, nem gondolod?

- Jacob… ez nem olyan egyszerű – beletúrtam hajamba és lesütöttem szememet. Tudtam, hogy Jacob tisztában lesz vele, Bella hol volt olyan sokáig este. És tudtam nagyon jól, hogy ezért még kapni fogok.

- Ezt nem kell túltárgyalni – morrant fel kicsit higgadtabban, de még mindig fortyogott a dühtől. – Egyszerűen kerüld el őt!

- Tudod, hogy ez lehetetlen – fakadtam ki. – Természetes, hogy vonzódik hozzánk, hiszen olyan, mint mi. Olyanokkal akar lenni, akik megértik az érzéseit és az ösztöneit. Lehet, hogy ti vagytok a családja, de sosem érthetitek meg őt igazán. Természetellenes, hogy egy vámpírt vérfarkasok vegyenek körül védelemből.

- Akkor inkább egy másik családot kerítek neki! Bárki, csak ne ti! Fogalmad sincs, hogy mennyire összetörtétek őt!

- Fogd fel úgy, hogy kaptunk egy második esélyt – leginkább rám vonatkozott ez, mint rá.

- Nincs szüksége rá – morogta ellenségesen. Hiába lett idősebb, és az érzései némiképp változtak a vámpírokkal kapcsolatban, mióta vele is él egy közülünk, de a felém irányuló haragja sose fog csillapodni. – Az a legjobb Bellának, ha minél távolabb marad tőled!

- Alice-nek volt egy látomása! Vissza fognak térni az emlékei, valószínűleg azért, mert túl sok időt tölt velünk. Bármennyire is rosszul esik, sokkal több emléke van velünk, mint veled. Mit fog érezni, ha rájön végig eltiltottad a saját fajtájától?

- Ez hadd legyen az én gondom – nem titkolhatta, megijedt a tudattól, hogy Bella emiatt gyűlölni fogja.

- Megteszem, amit tudok – hazudtam, természetesen. – Amennyire csak tudom, távol maradok tőle. De nem rajtam múlik. És, ha azt látja rajtam, hogy mennyire távolságtartó vagyok, talán elkezd gondolkozni, hogy miért… azt akarod, hogy faggatózni kezdjen?

- Hazudtam már neki elég sokat. Eggyel több vagy kevesebb nem mindegy már? – ismeretségünk óta most először ítéltem Jacob-ot kegyetlennek. Tudtam, hogy csak védeni akarja Bellát, de vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek.

- Jacob! – mindketten elhallgattunk meghallva Bella hangját és az erdőre kaptuk fejünket, ahonnan kisétált Bella feldúltan. – Megmondtam, hogy ne gyere ide!

- Csak azt akarom, hogy biztonságba legyél – Jacob tekintete megenyhült, úgy nézett Bellára, mintha csak a lánya lenne.

- Nem fognak bántani – tagolta indulatosan, majd közelebb sétált hozzám. Láttam, hogy mennyire nem tetszett ez a vén farkasnak, de nekem annál inkább. Bella senki kérésére nem fogja megtagadni a saját fajtáját. – És itt maradok.

- Mi? – mindketten felhördültünk döbbenetünkben és meglepetten pislogtam Bellára. Mit forgat a fejében?

- Elköltözök – mondta Bella vállvonogatva, mintha csak az időjárásról beszélnénk.

- Ez volt a terved? – szisszent fel Jake, és gyilkolási vággyal teli szemeit rám emelte. – Hogy elcsald?

- Erről én se tudtam – emeltem fel kezemet még mindig meglepődve. Bella erőszakosan megfogta kezemet, én pedig csak kapkodtam a fejemet az események hirtelen váltakozásától.

- Itt maradok és nem tehetsz ellene semmit – kezdtem úgy érezni, mintha Bella direkt provokálná őt. – Ők az én családom, csak várnom kellett rájuk.

- Talán ez nem túl jó ötlet – motyogtam Bellára nézve, akinek szemeiben fájdalom csillant meg szavaimre. – Jake és a falkája a te családod, a rezervátum az otthonod! Ide bármikor jöhetsz, de maradj otthon. A valódi helyeden – az utolsó mondatot gúnyosan intéztem Jacobhoz, aki erre felhorkant.

- Én már döntöttem!

Bella szemszöge:

Ösztöneim nem hagytak cserben ezúttal sem, és kilépve a sűrű erdőből Charlie háza felé lépdeltem. Már a sűrűben hallottam az odabentről jövő motoszkálást, tudtam, hogy Scott és Sarah itthon vannak.

Kisebb zajt csaptam, hogy emberi fül számára is elég hangosan adjam tudtukra, visszajöttem.

-Bella! – kiáltotta örömtelien Scott, és gyermekien hozzám szaladt. Nem tudtam nem mosolyogni rajta és felkapta karomba Őt.

- Üdv kispajtás! Mi a helyzet?

- Szét dúrja a berendezést – morogta nekem Sarah, mikor a nappaliba sétáltam. Scott a hajammal kezdett játszani, tudva, hogy nem fogja egyhamar megunni, leültem a kanapéra, szembe Sarah-val. – Visszajöttek. Mikor hazaértünk, még mindig itt volt a három srác.

- Várható volt, ha visszajönnek, akkor Edward ide is el fog nézni – motyogtam, Scott-ra pillantva, aki rám emelte nagy barna szemeit.

- Mikor fogod Cathrine-t, visszahívni? Nem kéne túl sokáig a Cullen családdal hagyni. Tudod, hogy szeszélyes. És a Volturi is nyilván igényt fog tartani a szolgálataira, hamarosan.

- Mindent elterveztem Sarah, ne aggódj – néztem rá. Vörös szemeiben kisebb aggodalom lobbant fel, de hamar el tudom ezt oszlatni. Nem haragudtam rá, emberkoromban én is betegesen aggódtam mindenért. – Hamarosan minden borulni fog. Cathrine, annyira nem hasonlít rám, hogy hamar felfogja hívni a figyelmet magára.

- Láttam, hogy egy vadászat alkalmával fogsz eléjük kerülni – mosolyogta, amit nem tudtam nem viszonozni. – Baseballozni indulnak, te pedig már ott fogod várni őket. Elég migrént keltő volt, végig érezni a sok döbbenetet és zavart, ami ott lesz.

- Hálás vagyok Sarah. Sokat segítettél, ezt sose tudom neked megköszönni. De, ha menni akarsz, akkor…

- Bella, ne viccelj! – Sarah mellém ugrott és átölelte vállamat, majd megcirógatta fia arcát. – Nagyon sokkal tartozom neked. És amúgy is… hova mehetnék? A Volturi elveszi tőlem Scott-tot.

- Megvédelek titeket – néztem rá szomorúan, de egyben tett vággyal a szememben.

- Éhes vagyok! – nevetett fel váratlanul Scott, mire mosolyogva átadtam őt Sarah-nak és a konyhába siettem.

A főzéshez való tehetségem, az évek folyamán semmit nem változott. Ezer örömmel főztem és sütöttem Scottnak.

- Tudod már, mit csinálsz, ha találkozol vele? – megdermedtem a hűtő előtt, majd megrebbentek szemeim és becsuktam a frigo ajtaját, de nem fordultam felé.

- Nem. De, ezen, kár gondolkoznom – mélyet sóhajtottam, majd halvány mosollyal az arcomon Sarah-ra pillantottam. – A magyarázatot az egész Cullen klán megkapja majd. Se többet, se kevesebbet.

- De Bella… Edward…

- Edward Cullen nem létezik számomra! – csattantam fel a kelleténél kicsit hangosabban. – Száz éve ott hagyott engem az erdőben. Hadd érezze egy kicsit milyen amikor az-az ember ver át, aki mindennél többet jelent neked.

- Cathrine nem éppen az a nő, aki könnyen eltud játszani téged – Sarah rámutatott egy igen erős pontra, ami engem is zavart. – Túlságosan különböztök!

- Annyi ideig elég, hogy Edward azt higgye, újra a szerelmével van. Azt hiszi mindent elfelejtettem, és ezt ki is fogja használni. Amikor a legkevésbé számít rá, akkor fogok megjelenni. Látni akarom az arcát, amikor összetörik benne minden, mert tudja, hogy az új életemhez neki már nincs köze.

- Legalább is ebben bízol – morogni kezdtem Sarah cinikus hangjára. – Bella becsaphatsz engem, és talán még magadat is, de mindketten tudjuk, hogy még mindig szereted Edward Cullent. És ez nem fog változni – kitágult szemekkel fordultam Sarah felé, aki szelíden mosolygott rajtam. – Még Will se tudna ezen változtatni, bármennyire is teper utánad.

Nem mondtam rá semmit, így fogta magát és visszament Scott-hoz. Mikor hátat fordított végre kiengedhettem a sóhajomat, és jobban is éreztem magam ezután. Próbáltam Scott vacsorájára figyelni, de gondolataim minduntalan elkalandoztak. Csak visszatértem a bizonyos tervemhez, miszerint becsapom Edwardot. Gyakran eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha nem hagy el, anno, száz éve. De megtörtént, és a múlton már nem lehet változtatni. Már csak a sors tudja, milyen jövőt szán nekem és Edwardnak, de egy valamiben teljesen biztos voltam. Edward Cullennek és nekem nincs közös jövőnk!

Sziasztok! Siettem a következő fejezettel, ahogy csak tudtam, sajnos nem lett elég hosszú, mint ahogy terveztem, de legalább jobban ki tudom gondolni, hogyan tovább és a következőben mik történjenek :) Kértétek, hogy legyen Bella szemszög, csak éppen nem kötöttétek ki, hogy melyik Bellának a szemszögéből legyen :D Remélem tetszeni fog, írjatok nekem pár véleményt, nagyon fontos számomra és szerintem mindegy egyes író számára a visszajelzés :) Külön köszönet azoknak, akik írtak nekem az előzőhöz, és hűen mindig írnak nekem :) Nagyon nagy hála nekik, imádom őket hamarosan (na jó, némi túlzás, hogy hamarosan) de kapni fognak egy kis ajándékot, mindenki aki hozzászólt a történethez, és mindig írt nekem :) Pusz nektek!

Bűvölet 4. - Régi vagy új?

Éreztem rajta a feszültséget, bár nem értettem, miért ennyire ideges. Senki nem fogja őt megenni odabent!

- Sziasztok! – köszöntem halkan, és idegesen jártattam tekintetemet a családom tagjai között. – ő Bella. Amint mondtam – siettem menteni, ami még menthető. Nem voltam biztos benne, hogy Alice látta mi történt.

Jasper meglátta a figyelmeztető pillantásomat, így gyorsan átkarolta Alice derekát, mielőtt a nyakába ugrott volna.

- Üdv Bella – Carlisle aggódva kezdett faggatni mi történt, de most nem volt alkalmas az idő, hogy elmagyarázzam nekik.

- Hello – szerelmem zavarban volt, és félve nézett fel a padlóról.

- Bella már száz éve vámpír létére farkasok között él. Még nem találkozott hozzánk hasonlóval – kezdtem bele a történetbe, habár tudtam, nem valami illendő dolog, ezeket Bella helyett elmondani.

- Ez komoly? – szisszent fel Rosalie, én pedig majd agyvérzést kaptam a rám törő idegességtől. – Neked teljesen elment az eszed? Miért nem utaztál el valahova, vagy miért nem kerestél fel min…

- Bella nem emlékszik az emberi életére – vágtam szavába, hallva, hogy mivel akarta folytatni. Azt akarta mondani, hogy miért nem keresett fel minket.

- Mi? – Alice lesokkolva lépett előre, és kétségbeesetten pillantott Bellára, aki zavartan toporgott mellettem. – Semmire? – célzatosan rám nézett, mire bólintottam.

- Miért nem? – Carlisle ezt furcsállta, és egyből felkapta a fejét.

- Balesetem volt, és a közben változtam át. De komoly sérülés lett a fejemen, és emlékezet kiesésem lett – megragadva Bella derekát bentebb toltam, majd Esme mosolyogva megfogta kezét és leültette maga mellé, miközben aggodalmasan nézett felém. Minden rendben? Erőltetett magabiztos mosolyt villantottam, amire kicsit megnyugodott.

- Hát ez nem kutya – füttyentett Emmett, majd vigyorogni kezdett. – Azért farkasok közt élni száz évig nem semmi. Akkor biztos nem is szexeltél senkivel ott igaz?

- Emmett! – a családom összes tagja mérgesen felcsattant bátyám bárgyúságára. Kezeimbe temettem arcomat, és sóhajtva megráztam fejemet. Ilyen nincs az életbe se!

- Ez egy egyszerű kérdés! És a szex még nekünk vámpíroknak is létfontosságú! Kivéve neked – pimaszul mosolyogva fordult felém, én pedig kb. százszor megesküdtem, hogy megölöm még ma.

- Mielőtt ebbe belemerülnétek – hálás voltam Alice-nek, és biccentettem neki, majd elindultam az emeletre. – Edward beszélhetnénk négyszem és fül közt?

Miután hallottam, hogy Bella belekezd a mesélésbe, amit én már pontosan tudtam, megvártam Alice-t, majd becsuktam magunk után az ajtót.

-Biztos, hogy nem emlékszik semmire? – fordult felém szikrázó, még is ijedt szemekkel. Csak suttogtunk, bár tudtuk, hogy odalentről vannak, akik hallgatóznak.

- Egész délután vele beszélgettem, biztos vagyok benne. És amúgy is, miért játszaná el, hogy nem? – érdekelt, hogy Alice miért feltételezte ezt róla, hiszen nagyon szereti Bellát, rajtam kívül ő a legboldogabb, hogy nem halt meg. Szó nélkül mutatta meg nekem a látomását, én pedig megdöbbentem.

A nappaliban voltunk, Jasper és Emmett társaságában, majd Rosalie is elsétált mellettem unott arccal. Csak később vettem észre, hogy miért beszélek, majd Alice koncentrálni kezdett és azt is hallottam, hogy mit.

Bellával épp egy vitatkozás kellő közepén voltunk. Mindketten mérgesen hajtottuk a saját igazunkat, egymás szavába vágva. A két fivérem jól szórakozott rajtunk, míg Alice mellettünk állt és ijedten kapkodta köztünk a fejét.

-Nem érdekel a magyarázatod! – emelte fel Bella dühösen a hangját. – Hazudtál nekem!

- Ahogy te is! Nekem legalább nyomós indokom volt rá, hogy elhagytalak. És neked mi a kifogásod?

- Nincs mit mondanom, hiszen megérdemelted! Összetörted a szívemet, még szép, hogy valamivel ezt vissza kellett adnom!

- És nem találtál más megoldást, csak hogy átversz engem meg az egész családot, sőt még a farkasokat is? De a terved bejött, egy évig remekül szórakozhattál!

- Fejezzétek be! – sikoltott fel Alice, majd szomorúan ránk nézett. – Tudom, hogy a szívetek mélyén, ti még mindig szeretitek egymást!

- Nem Alice, én haragszom! – fakadt ki Bella és magára mutatott.

- A szívetek legeslegmélyén – pillantott rám esdeklően, mire megrántottam vállamat.

- Én is haraszom!

- Nem igaz, hogy egy rohadt meccset nem lehet tőletek megnézni! – pattant fel Emmett indulatosan a helyéről és közénk állt. – Nem lehetne, hogy elfelejtjük a múltat és egy új lapot kezdünk? Unom már ezt a te hazudtál, de te is hazudtál dolgot! Mindketten hülyék vagytok!

- Ha téged vernének így át, akkor megnézném te mennyire lennél higgadt – fortyogtam a dühtől, főleg, hogy testvérem nem állt mellém.

- Már egy hete történt lépj túl rajta – Emmett grimaszolva nézett rám, mire Bellának se kellett több,hogy megszólaljon.

- Igen, Edward, lépj túl rajta – cinikus hangjára csak még dühösebb lettem, de mielőtt megszólalhattam volna Emmett őt is leteremtette.

- Na, te is hallgass kisasszony! – Bella kidülledt szemekkel meredt melák bátyámre, én pedig vigyorogni kezdtem. – Már száz éve tudod, hogy Edward hazudott neked és még mindig nem nyelted le?

- Ha neked törnék így össze a szívedet, akkor te is így viselkednél, még akkor is, ha nagyon régen történt volna!

- Feladom – sóhajtott fel Emmett, Rosalie pedig nevetve mellé lépett és megfogva a kezét az emeltre indultak, de még bátyám visszaszólt. – Szexeljetek egyet, az mindenre jó!

- Inkább a halál – csattant fel Bella, de én önelégülten a szavába vágtam.

- Pedig a múltkor nem nagyon tiltakoztál…

- Az utolsó alkalom volt, hogy hozzám értél! – szisszent fel Bella, és szúrósan rám pillantott. Csak nevetni tudtam rajta, tisztában voltam vele, hogy már egy érintésemmel is remegést tudok kiváltani belőle. És ezt én ki is használtam, úriemberség ide vagy oda.

-Ennyi! – szólalt meg Alice sóhajtva, én pedig ismét visszatértem a jelenbe.

- Talán később rémleni kezdenek majd neki a dolgok. A kutyákkal nem volt olyan szoros kapcsolatba, mint velünk – motyogtam, még mindig húgom látomásán merengve. Ezek szerint, ha Bellának eszébe fog jutni, hogy mit tettem majd száz éve, akkor nagyon mérges lesz rám. Nem mintha nem érdemelném meg, de bíztam a legjobbakban.

- Lehet. De nekem akkor se stimmel itt valami.

Erre nem tudtam mit mondani, hiszen nagyon is megértettem húgom nézeteit. Valahogy hiába voltam vele egész délután, és hiába őrülten vágytam az ölelésére, és öntött el a mérhetetlen szerelem őt nézve, valami gond volt. Olyan megmagyarázhatatlan érzések kerítettek hatalmába. Látom őt, és érzem, de még sem az a lány, akit megismertem.

Alice-szel visszamentünk a nappaliba, ahol már a családom mesélt a saját életéről és legfőképpen a fajtánkról. Bella rám emelte topáz szemeit, majd elmosolyodta magát. Viszonoztam gesztusát, majd az ablakhoz sétáltam és neki dőlve hallgattam a többiek beszélgetését.

A gondolataimba mélyedtem, ezért észre se vettem, mennyire elrepült az idő. Kissé megriadtam, mikor Bella felállt, de magyarázkodni is kezdett.

- Ideje mennem. Jacob és a falka már biztos aggódik.

- Örülök, hogy eljöttél – Esme meleg mosollyal megölelgette Őt, úgy mint régen. – Gyere máskor is, szívesen látunk bármikor!

- Talán élek a lehetőséggel – kacagta el magát Bella, én viszont a homlokomat kezdtem ráncolni válaszára. Számomra kissé furcsa volt, ez a fajta megnyilvánulás tőle. Talán sokat változott, vámpírként kicsit másabb az ember, de nem gondoltam volna soha, hogy az átváltozás Bellára ekkora hatással lesz. Hiszen ő mindig is egy szerény, visszahúzódó lány volt. Jól nevelt, de nagyon félénk.

- Kikísérlek – mondtam elkomorulva, miután elköszönt a család többi tagjától is.

- Ugye még látjuk egymást? – kérdeztem, már a lépcső előtt, mosolyogva.

- Remélem – csibészes mosolyomat elővettem, mire szemei árnyalatnyival sötétebbek lettek, és beharapta alsó ajkát.

- A falkának nem sok köze van hozzá, hogy mit csinálok. A magam ura vagyok, úgyhogy elég sokat fogsz itt látni – kezdtem úgy érezni, mintha flörtölne velem. Kacéran rám kacsintott, én viszont csak döbbenten álltam ott.

- Ide bármikor jöhetsz – találtam meg hangomat, mire visszafordult és vámpírsebességgel elém suhant. Nyelnem kellett egyet, majd elvesztem szemei mélységében. Sok mindent láttam benne, amiket régen is, de valamit hiányoltam. Nem nézett rám olyan szerelemmel, mint anno, pedig mennyire meleg érzés töltött el, akárhányszor rám emelte csokoládébarna szemeit.

- Szeretnéd, ha jönnék? – lehelte tőlem alig pár centire, és ismét nyelnem kellett ajkaira pillantva.

- Sokkal normálisabbnak hat, ha a saját fajtád között vagy – motyogtam, mire csalódottan húzta el kezét nyakamról.

- Akkor, majd jövök – somolyogta, majd csillogó szemeit még egyszer rám emelte. – További jó éjszakát Edward Cullen!

- Neked is – motyogtam, majd sokáig néztem távolodó alakját, egyre jobban azon merengve, hogy egy idegennel állok szembe, nem pedig a volt szerelmemmel.

Még jó ideig kint ácsorogtam a sötétbe, úgy éreztem valaki figyel, így felkaptam fejemet és a közeli erdőt kezdtem kémlelni. Semmi zajt nem hallottam, gondolatot meg főleg nem. Beszívtam tüdőmbe a friss, forks-i, eső szagot, de semmit nem éreztem a közeledő vihar mellett. Bosszúsan néztem az ég felé, mikor az első csepp eltalálta homlokomat, majd fogtam magam és megmenekülve a bőrig ázástól visszamentem a többiekhez.

- Ez baró! – pattant fel Emmett, mikor beléptem a nappaliba és megveregette hátamat. Fintorogva pillantottam fivéremre, aki úgy vigyorgott, hogy majd szétesett az arcra. – Tudtam, hogy Bella survivoros csaj! Mindent túlél!

- Jah – csak ennyi telt tőlem, és lezöttyentem Jasper mellé, aki szintén nem volt annyira feldobva. – Alice látta, hogy előbb utóbb visszatérnek az emlékei és szörnyen mérges lesz rám. Nem fog tudni megbocsátani nekem – teljes joggal lesz dühös rám, de nagyon reméltem, hogy egyszer majd megbocsát és tényleg túl tudunk lépni rajta. Bár a látomás nem ezt mutatta. És, ha már Alice látomásáról van szó, mi lehetett az, hogy hazudott nekünk és a falkának? Az ösztöneimre kéne hallgatnom, de elég nehéz túllátnom a boldogság érzésemen, miszerint Bella él. Még ha vámpírként is…

- Csodálkozol? – kotyogta közbe Rose, aki egy újságot lapozgatott.

- Nem – válaszoltam neki fancsalian, mire felém kapta fejét. – Egyáltalán nem. De ő se lesz szent – morogtam. – Alice látomásában, valamiről vitatkoztunk. Mindketten mérgesek voltunk a másikra, valami hazugság miatt…

- Nem meglepő, hogy emlékezet kiesése van – szólalt meg Esme szomorúan. – Szegény lány. Victoria változtatta át? – nézett rám kérdőn, mire bólintottam.

- Pont miután megölte Charlie-t. Bella rátalált, és kocsiba ült. Victoria ezt várta. Nem kimondottan balesetet szeretett volna, de a lényeg, hogy átváltozott. Kétlem, hogy annak a nőnek más terve is lett volna – gyilkolási vágyat éreztem, és tudtam ez addig nem szűnik meg, amíg be nem következik. Victoriának meg kell halnia! Nem úszhatja meg ilyen könnyen ezt.

- Bosszúszomjas – mondta egyszerűen Jasper. – A kérdés, akar-e még valamit tőle?

- Ha nem emlékszik rá, nem is tudja magát megvédeni tőle – motyogta Alice ijedten, és fivéremhez bújt.

- Elkéne neki mondani? – néztem Carlisle, aki szótlanul hallgatott végig minket, végig a megoldáson töprengve. – Azzal megvédhetjük?

- Általában az ilyen esetekben nem túl jó ötlet elmondani neki – számított rá, hogy Carlisle a legjobb ötletet próbálja kiokoskodni. – Az agynak saját magának kell működésbe lépnie, és az emlékeket visszahoznia. Tudat alatt még mindig emlékszik mindenre, és tisztába van azzal is, hogy kik vagyunk. Száz év alatt viszont ennek már megkellett volna történnie. Még, ha vámpír is.

- Az emlékek egy idő után feledésbe merülnek, nem? – kérdeztem egyre feszültebben. Azt akartam, hogy ne emlékezzen rám, hogy normális élete lehessen, de ez sem adatott meg neki, mint oly sok más se. – Már az embereknél. Az átváltozás után, pedig még jobban.

- Túl sok minden van a környezetébe, ami ezeket visszahozhatná Edward. Az emlékei nem eltűntek, csupán háttérbe szorultak. Lehet, hogy a tudatalattija direkt nem akar emlékezni. Túl szörnyű dolgok történek vele.

- Azt megérteném – sóhajtottam föl.

A hajnal további óráiban elmeséltem a családomnak mindent, amit ma Bellával beszéltem. Tartottam magam mindaddig, amíg vissza nem vonultam reggel a szobámba. Ott aztán nyögve temettem kezeimbe arcomat, és kétségbeesetten hajamba túrtam. Nem tudtam dönteni mi lett volna a helyes megoldás. Hagyni Bellát, hogy elszakadjon tőlem és olyan férfit találjon magának, aki megérdemli őt? Vagy hagyjam, az eseményeket tovább folyni, aztán majd kialakul valami véglet? Esetleg elmondjam neki az emberi életét, már, amikor ismertem? Mi lenne a helyes döntés?

-Zavarok? – apró mosollyal az arcomon megráztam fejemet, majd Jasperre néztem.

- Mi az? – kérdeztem, miután bentebb lépett és az íróasztalomnak dőlve szuggerált engem.

- Száz évig szenvedtél elkeseredettségedben. Most pedig mikor végre itt van életed szerelme, még sem vagy igazán boldog?

- Nem is emlékszik rám, hogy lennék az? – morogtam kedvetlenül, majd hogy ne csak ott üljek és hallgassam fivérem monológját pakolni kezdtem a polcokra. Mindenem ugyanúgy volt, ahogy hagytam a lemezeimet és az apró személyes holmijaimat kivéve.

- Az most lényegtelen. Él és virul, itt van tőled egy köpésnyire, te még sem vagy teljes szívedből boldog! Elárulod miért nem? Az okát nem tudom.

- Nem szabadna így éreznem – motyogtam, majd mélyet sóhajtva Jazz felé fordultam. – De nem tudok ellene tenni. Ő nem az, akit én megismertem.

- Egy délután alatt, te ezt már észrevetted? – éreztem, hogy testvérem gúnyolódik, de most hidegen hagyott.

- Igen, Jasper. Ismertem őt, mint a tenyeremet! Gyönyörűbb, mint bármelyik kép, amit elképzeltem régen, és csábító egy boszorka lett – szám megrándult a mosolygástól, de még is komor maradtam. – De ő nem az a lány már, akit itt hagytam.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem az a lány, akit te szerettél? – nem akartam hangosan kimondani és még magamban sem akartam ezt bevallani magamnak, de valahogy így éreztem.

- Szeretem őt – nem tudtam annyira magabiztosan kimondani, mint ahogy akartam. – De való igaz, hogy megváltozott. A halhatatlanság meg tud valakit ennyire változtatni?

- A vérfarkasoktól is el lehet tekinteni itt – mutatott rá egy másik dologra, ami szintén az eszembe volt. A vérfarkasok nem tudnák ekkora mértékben megváltoztatni őt. Még ennyi idő után sem. – És az emlékezet kiesésétől is.

- Szóval, akkor tényleg csak úgy megváltozott? – néztem rá, kissé csalódottan.

- Talán ez a Bella is tetszeni fog neked – veregette meg vállamat bíztató mosollyal. – Megváltozott, de attól még az a lány, akivel megismerkedtél. Adj egy esélyt neki, talán, ha kicsit több időt töltetek majd együtt, akkor majd jobb lesz és ugyanolyan lesz, mint anno.

- Nekem a régi Bella kell – hajtottam le fejem szomorúan.

- Nem ragaszkodhatsz ennyire a múlthoz öcsi! – ezzel a mondattal hagyott magamra, én pedig bágyadtan ültem vissza a kanapéra. Fivéremnek talán igaza van. Túl kell lépnem a múlton.

Szisztok! Rövidke lett tudom, ne haragudjatok, de lassacskán beindulnak majd az események, és akkor már sokkal jobb és hosszabb fejezeteket is tudok nektek hozni :)) Azért írjatok nekem pár sort rendben? Sietek a kövivel, ahogy csak tudok :D

Nagyon köszönöm az előző fejezethez írt kritikákat ezer hála, hogy időt szakítottatok rá :)

Bűvölet 3. - egy új kezdet?

Szisztok!
Ez egy kicsit rövidebb lett, mint az előző(ek), de próbálok belehúzni, csak most éppen ennyire volt energiám. Remélem azért tetszeni fog :)

Köpni-nyelni nem tudtam, a hirtelen nekem szegezett kérdés tabu volt. Elfelejtettem megkérdezni Jacobot, hogy mit csináljak, az ilyen váratlan kérdésekkel.

Bella arany szemeit az enyémbe fúrta, én viszont csak megköszörültem torkomat.

- Gondolatolvasó vagyok – legszívesebben megütöttem volna magamat, de ez volt a legelső dolog, ami az eszembe jutott.

- Nem lepődtem meg – motyogta orra alatt, mire az összes levegő a tüdőmbe szorult. – Valahogy úgy nézel ki.

- Micsoda? – mosolyogni kezdtem rajta, mire az ő angyali arcára is halvány mosoly ült.

- Nem tudom. Valahogy sejtettem.

Megrántotta vállát, számára ez nem jelentett annyit, mint nekem. Sejtette, vagyis biztos, hogy valamire emlékszik az előző életéből. Száz év telt el, lehetetlen, hogy semmi sem rémlik neki.

-Az én fejemben nem tudsz igaz? – önelégült mosolyt villantott felém, én pedig csak pislogni tudtam.

-Honnan…?

- Elmondom, de nem itt - csak pislogni tudtam rajta, de egy pillanatra sem akartam levenni a szememet róla.

Oda szökdécselt elém, majd mosolyogva elsuhant mellettem. Olyan közel jött hozzám, hogy az orromba kúszott a jellegzetes levendula és frézia keveréke, amit már száz éve nem éreztem. Olyan váratlanul éledt fel bennem a vámpír és egyben a férfi részem is, hogy zihálni kezdtem.

Mikor Bella ember volt, és ritka pillanatok egyike volt, hogy háttérbe tudtam szorítani lényemnek szörnyeteg részét, és csak Rá figyeltem. Próbáltam az emberi ösztöneimre hagyatkozni és minden mást hátra hagyni. Nem sokszor, de sikerült, és olyan érzések kezdtek kavarodni bennem, amit még soha nem éreztem. Vámpírként ezerszeresebben éreztem Bella illatát és ez felélesztette bennem a férfit is. Annyira bízott bennem, pedig sokszor nem volt tisztába vele, hogy csak pár pillanatot múlott, hogy éppen nem került az életébe, amiért velem találkozott. Hiszen Bella gyönyörű volt, főleg számomra, vámpírként pedig minden érzés még erősebben hat. A férfi részem mindenestül kívánta Bellát, azt akartam, hogy úgy is összetartozzunk, de tudtam, hogy ez lehetetlen.

A különleges eszenciája még mindig ugyanolyan erővel hatott rám, mint régen. Ráadásul már száz éve nem éreztem ezt, így fejbe csapóan váratlanul jött ez. A különbség most más volt. Nem éreztem a vére iránt ellenállhatatlan vágyat, de más után annál inkább kívánkoztam.

Megdöbbentem, miután rájöttem, hogy mi ez az érzés. Mérhetetlen erővel kezdtem el vágyni rá. Nem voltam biztos benne, hogy egyetlen érintéssel megelégednék és szunnyadna bennem ez a feltörekvő kéj.

- Edward? Nem jössz?

- Lenne hozzád két kérdésem is, mielőtt bárhova is megyünk – fordultam felé egy mély sóhaj után.

- Oké – óvatos pillantással jutalmazott, majd neki dőlt az egyik fatörzsnek.

- Először is hová szeretnél menni? Másodszor pedig Jacobtól kértél engedélyt?

Szúrósan pillantott rám a második kérdésem miatt, majd elém suhant. Nyelnem kellett, olyan közel volt hozzám. Ajkai csak pár centire voltak tőlem, szemeit az enyémbe fúrta, és mosolyra húzta száját.

- Miért kérdezed ezt tőlem?

- Jacob… - megköszörültem torkomat, majd gyorsan hátrébb léptem, mielőtt még átkaroltam volna vékony derekát. – Nem örülne, ha velem lennél.

- Nem tilthatja meg nekem, hogy elmenjek vadászni – úgy nézett ki, mint egy fiatal kamasz, aki élvezi a tilosban járást.

Sóhajtva követtem őt, folyamatosan kémlelve az erdőt, nehogy összefussunk valakivel is. Éreztem, hogy ebből még baj lesz.

Követtem őt, bár nem tudtam, hogy hová akar menni. Már jócskán elhagytuk a rezervátumot, így a farkasok nem jöhetnek utánunk, még is aggódtam. Féltem, hogy Bella ezért bajba kerül, miattam. Jacob világosan az értésemre adta, hogy nem akar Bella közelében látni. Megértettem, és jogosnak tartottam, de nem tudja felfogni, hogy mit érzek Bella iránt.

Elismertem, Bella majdnem olyan gyors volt, mint én. Már arra se foghattam, hogy újszülött, már régen túl lépte azt az időszakát. Mindenre kíváncsi voltam, ami vele kapcsolatos, és reméltem, hogy kapok is tőle pár választ.

Szörnyű volt, ami Bellával történt. És mindez miattam. Itt kellett volna maradnom vele, sosem szabadott volna elhagynom Őt. Akkor most nem vámpírként futna mellettem. Bár ki tudja… már nem tudtam dönteni helyes és helytelen között. Annyira felkavart ez a találkozás, hogy összezavarodva, csak hagytam, hadd történjenek maguktól a dolgok. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy Bella itt van tőlem egy karnyújtásnyira, még sem lehetünk úgy, mint régen. Nem emlékszik rám, és ezt is akartam, de nem így. Meg kellett volna találnia a boldogságot, egy ember mellett. De a sors úgy hozta, hogy örökre vámpírnak kell maradnia, és egy olyan személy mellett fogja megtalálni a boldogságot, aki mindent megadhat neki.

Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy most már én is lehetek az a személy, de így elég kicsi az esélye.

Kitágult szemekkel meredtem körbe, mikor egyszer csak megállt. A rétünkön voltunk, azon a helyen, ahol elkezdődött bonyolult kapcsolatunk. Ahol bevallottam neki, hogy mennyire fontossá vált számomra. Bár akkor már mindegy volt teljesen, visszavonhatatlanul beleszerettem és ezzel ő is így volt.

-Pár éve találtam meg ezt a helyet. Vonzott és ez lett az én kis titkos helyem – felém fordult miután perceken át csak hallgattam őt. Képtelen voltam bármit mondani, megrohamoztak az emlékek.

- Honnan tudod, hogy nem tudok olvasni a fejedben? – kérdeztem halkan, és leültem elé a rét közepére.

- Na jó – élvezte, hogy ennyire bosszant engem ez a tudat. Nem mintha régen nem használta volna ki ezt az adottságát. – Jacob elárulta, hogy mi a képességed. És mivel már többször próbáltam veled kommunikálni, ezért rájöttem, hogy nyilván valamiért az én fejem tabu – egyszerű válasz volt, én pedig csalódott lettem. Valami mást vártam. De el kellet könyvelnem magamban, hogy Bella tényleg nem emlékszik semmire.

- Jól gondolod. A te fejed titkos számomra.

- Ennek én mérhetetlenül örülök – csilingelően felkacagott, én pedig csak élveztem a régi hangot, ami ugyanolyan erővel hatott rám, mint régen. – Bosszantó lehet a családodnak is, hogy mindig ügyelniük kell, mire gondolnak.

- Azért nem kell őket félteni – mormoltam halkan.

- Szóval? – felkaptam fejemet kíváncsi hangjára, és nem tudtam betelni a látvánnyal. Annyira szép volt. Voltak alkalmak, amikor megengedtem magamnak, hogy az önző felem elkezdjen ábrándozni. De minden képzeletemet felülmúlta, amit láttam. – Clara mondta, hogy visszatértetek. Egyszer már jártatok itt?

- Igen. Már sok évvel ezelőtt – megint egy olyan kínos kérdésbe ütköztem, amire nem tudok pontosan válaszolni. – Még Jacob nagyapja volt akkor a falkavezér.

- Oh – csalódott lett, engem pedig marni kezdett a bűntudat, hogy hazudnom kell neki. – Kár. Pedig reméltem, hogy ismertél. Mármint, mindegyikőtök, amikor megláttalak titeket, annyira… ismerősök voltatok, azt hittem volt valami közünk egymáshoz, amikor még ember voltam – nyeltem egyet, és majdnem kiszaladt a számon, hogy valójában milyen sok közünk volt egymáshoz.

- Úgy néztél ránk, mintha még nem láttál volna vámpírt – jobb ötlet volt, valami egészen más témába belekezdeni. Jobb, ha én faggatom őt és nem fordítva.

- Ez így van – bólintott elkomorulva, a homlokom pedig értetlenkedve összeráncolódott. – Erre a környékre nem is nagyon jönnek vámpírok, túl sok a vérfarkas. De amikor ritka alkalmakkor még is betéved egy-kettő, akkor Jacob nem engedi, hogy kimozduljak a házból. Nem tudom miért és nagyon idegesítő. Vámpír vagyok, ki akarna ártani nekem? – Bella ingerülten csattant fel, én viszont tudtam, hogy miért csinálja így Jacob.

Fél, hogy Victoria tér vissza egyszer. Annak beláthatatlan következményei lennének, ha az a nő hirtelen visszajönne és találkozna Bellával. Előbb kell megtalálnunk őt, minthogy Bellával találkozzon.

-Ezért is vagyok annyira feldobva! – folytatta Bella kizökkentve engem a gondolataimból. – Hiszen fajtársammal még nem találkoztam, vegával pedig még úgy se. Vártam már, hogy visszagyertek – mosolyogta.

- Tudtál rólunk?

- Igen. Jacob mesélte.

- Hogyan változtál át? – éreztem, hogy veszélyes vizekre evezek, de tudnom kellett, hogy milyen információkkal rendelkezik pontosan. Más különben nem tudhatom, miket mondhatok neki.

- Nem tudom – csalódottam megrázta a fejét, de nem rázta meg nagyon ez a tudat lelkileg. Vagy már beletörődött, hogy nem emlékszik semmire. – Jacob azt mondta, hogy éppen hozzá tartottam, amikor egy vámpír megtámadott. De semmire nem emlékszek. Mindent új lappal kezdtem. Jacob nem mondott semmit az emberi életemről, szerinte nekem kell rájönnöm. De, ha száz év alatt nem jött semmi emlék, akkor ezután se fog.

- Hogy viselted az első évet? – kérdeztem rá a legfontosabb dologra.

- Mikor felébredtem, nem tudtam, hogy mi történt. Már Jacobéknál voltam. Inkább a kétségbeeséssel voltak problémáim. Annyira össze voltam zavarodva, hogy elfutottam. A farkasok utánam jöttek én pedig azt hittem, hogy bántani akarnak. Sok időbe telt, amíg megértették velem, hogy nem rossz szándékkal követtek.

- És a vérszomjad?

- Kezeltem. Legalább is Jacob azt mondta, hogy ilyet még nem látott. Ő már akkor tudta, hogy egy újszülött teljesen más. Vérszomjasabb, és nehezen tudja kezelni az önuralmát. De nekem nem voltak ilyen problémáim. Már akkor eldöntöttem, hogy semmiképpen sem fogok embert ölni. Azt hiszem ezért is maradhattam a rezervátumba.

Megkönnyebbülés lett úrrá rajtam és csodálat. Tudtam, hogy Bella emberként sem volt olyan, mint a többi. De teljesen meglepődtem, hogy vámpírként sem élt át olyasmit, mint mi abban a korszakunkban.

A nap folyamán kifaggattam őt mindenről. Mit csinált az elmúlt évtizedekben, hogy alakult a kapcsolata az itteniekkel. Nem kérdeztem a régi életéről, hiszen semmi sem derengett neki. A meglepő ebben az volt, hogy nem is érdekelte, ami számomra egy kicsit fájó volt. Azt hittem, hogy talán valami majd beugrik neki rólam. Persze, sosem mondhattam volna el neki magamtól, hogy mi történt, ezért reménykedtem, hogy előbb-utóbb majd neki beugrik.

Nagyon hamar eltelt az idő, már be is sötétedett, amikor átrágtuk magunkat az ő életén. Mielőtt rákérdezhetett volna az enyémre, felpattantam, a telefonom rezgésére.

- Ideje mennünk. Már téged is biztosan keresnek.

- Még ne! – melegség töltött el, ahogy rémült tekintettel felpattant. – Ne haragudj, nem akarlak feltartani, csak…

- Csak? – mosolyogtam rajta, ahogy zavarba jött a kirohanása miatt. Hogy tudtam ezt az angyalt elhagyni? Még egy nélküle töltött óra is gyötrelmes volt.

- Eddig nem voltam társaságba a saját fajtámmal – fogadni mertem volna, ha még ember lenne, már régen elpirult volna. De már soha többé nem fogom élvezni a pirosságát az arcán, csupán szemeiből és arca játékából tudok olvasni.

- Gyere el hozzánk – tudtam, hogy hatalmas bajba keverem őt ezzel, de Jacob ostoba. Senkit nem foszthat meg ettől, főleg nem Bellát. Elképzelni se tudtam, hogy milyen szörnyű lehetett neki. Éveken át, csak az irritáló farkasok között lézengett. Nem csodálkoztam rajta, hogy kap az alkalmon, amikor olyanokkal találkozott, mint ő maga.

- Nem baj? – kérdezte vonakodva, de láttam rajta, hogy mennyire örül ennek a meghívásnak.

- Majd kimagyarázod valahogy – a kedvenc, csibészes mosolyomat felvillantottam neki, mire zavarában lehajtotta fejét.

- Rendben – döntötte el hirtelen és vágyakozva mosolyogni kezdett.

Reméltem, hogy Alice előre látta, hogy elindultunk hozzánk. Hülyeséget csináltam, még nem volt alkalmam figyelmeztetni őket: Bella elfelejtett mindent, beleértve minket is.

Gondolataimba mélyedtem, miközben hazafele mutattam Bellának az utat, bár nem tűnt nagyon elveszettnek. Nem tudtam betelni vele, végig őt néztem, amit ő is észrevett, és kellőképpen zavarba is jött.

-Hűha – motyogta, mikor megtorpantunk a ház előtt. Hallottam, hogy odabent a többiek izgatottan várják, hogy bemenjünk.

- Tetszik? – micsoda öngól!

- Igen – Bella hirtelen összeráncolta homlokát, majd szeme sarkából rám pillantott. – Olyan de javu-m lett. Jártam már itt? Olyan ismerős.

- Szerintem nem – nyelnem kellett egyet, hogy eléggé magabiztosan jelentsem ezt ki. – Max, ha egy vadászat alkalmával nem-e jártál erre – a gondolat, hogy már együtt mehetünk el vadászni furcsa érzéssel töltött el. Egyrészt megnyugtatóan, hiszen már nem eshet semmi baja. Amúgy is mindig kíváncsi volt arra, hogyan működik ez a vadászat dolog. Most már nem csak, hogy megnézheti, de maga is megtapasztalhatja. Másrészt viszont ettől akartam őt mindig is megóvni. Hogy soha ne legyen része ilyesmiben. De nagyon ellenem szólt a sors.

- Nem – rázta meg fejét kétkedve.

- Na, gyere – vigyorogva fogtam meg kezét, az elektromos szikrák pedig ismét pattogni kezdtek közöttünk. Boldog érzés töltött el, ahogy fogtam a kezét, de valamiért nem engedett tovább mennem.

- Biztos nem zavarok? – kérdezte kétségbeesett szemekkel, mire csak megforgattam szemeimet. Odabentről halk nevetés hallatszódott, ami engem is mulattatott.

- Biztos – pillantásomat az övébe fúrtam, mire lélegzete elakadt. Meggyőző képességem ismét sikert aratott, akárcsak anno és bólintva, hagyta, hogy magammal húzzam.

Akkor még nem tudtam, hogy mekkora lavinát indítottam el, ezzel a tettemmel. Valójában ez a találkozás, még csak a kezdet volt, és fogalmam sem volt róla, hogy micsoda meglepetéseket fog nekem tartani ez a visszaköltözés. Egyelőre bíztam a legjobbakban, és önző módon egyszerűen csak elvesztem a mámorban, amit okozott nekem a visszatérés. Ma délutánig, csak élőhalott voltam, önmagam árnyékaként éltem. De a mellettem lépdelő lány újra, már másodjára vakított el. A csillagjaim ismét fényesebben ragyogtak – hol ott eltűntek, nem láttam őket száz évig – és én ismét új reménnyel néztem a fénybe. 

írjatok nekem kritikát kérlek :((

Bűvölet 2. rész- Régmúlt

Percekbe telt, amíg felfogtam a látottakat. Egészen mostanáig Bella csak az emlékeimben élt csupán. De most – miután annyi időn keresztül, abban a hitben éltem, hogy meghalt – itt állt előttem. Legalább is, előbb-utóbb be kellett volna következnie a halálának, hiszen ez az emberek sorsa. Megszületnek és meghalnak. Csak nekünk vámpíroknak adatott meg az a szerencsétlenség, hogy örök időkre kárhozottként élünk a világban.

De mindez már nem számított. Bella előttem állt teljes életnagyságban, és egy évet sem öregedett, hol ott már száz esztendeje nem láttam Őt. Habár nem mondhattam azt, hogy hasonlított volna a régi önmagához. Ugyanazt a lány láttam, akibe anno beleszerettem, még is egy idegen nézett velem farkasszemet. A legrosszabb elképzelésem vált valóra.

Bella értetlen és kíváncsiságtól csillogó szemei áthatóan méricskéltek engem, majd pillantása a családomra esett. Még sem időzött annyit a tekintete rajtuk, mint rajtam. Minden porcikám égett a pillantásától, habár tudtam, hogy soha többé nem fog belőle olyan meleg sugározni, mint anno. Hideg, márványszobor szépséggel torpant meg tőlünk nem messze, csak fejét kapkodta közöttünk.

Mintha éveken át tartó fuldoklásból törtem volna ismét a felszínre, minden egyes sejtem életre kelt és egy személy érintéséért kiáltott. Azonban a három farkas, még mindig ott állt, szinte védelmezően alkottak egy kört Bella köré. Agyam felpezsdült és rengeteg gondolat tört ismét a fejembe, pedig én csak egy személy gondolataira voltam kíváncsi. De akár csak legutolsó találkozásunkkor, most is csendességre leltem.

- Bella? – suttogtam ismét halkan, miután perceken keresztül a két oldal csak meredt egymásra ellenségesen. Már legalább ezerféle módon elképzeltem, hogyan fogok tőle bocsánatot kérni, de válasza lesújtóan hatott rám.

- Igen. És te ki vagy?

Mindenki hangos nyögéssel adta tudtára döbbenetét, én viszont csak lehajtottam fejemet. Nem emlékszik rám.

- Cullen! – felkaptam fejemet az idegen hangra, majd a farkasokra néztem. Egy fiatal srác sétált ki a bozótból egyenesen a farkasok között szlalomozott, majd Bella mellé állt. – Bella, menj haza!

- De… - elmosolyodtam magam az azonnali ellenkezésre és kétségbeesett pillantása ránk esett. Úgy tűnik nem túlságosan szeretett volna engedelmeskedni, még is megtette. Düh lett úrrá rajtam, hogy rossz korcsok parancsolgatnak neki és irányítgatják Őt.

Az idegen srác végig követte tekintetével, ahogy Bella elveszik a sötét erdőben, majd pillantása visszaesett ránk. Carlisle megelégelte ezt a sok értetlenkedést és bíztatást várva tőlem előrébb lépett. Nem hallottam ellenséges gondolatot tőlük.

- Üdvözöllek! Én Carlisle Cul….

- Tudjuk, kik vagytok – vágott a szavába a fiú, én nekem pedig egyre ismerősebb volt. – Én Jason Black vagyok.

- Jacob Black fia? – kérdeztem élénken, mire a családom megdöbbenve néztek rám.

- Igen – bólintott.

- Mit keres nálatok Bella? – fakadt ki Alice, akinek eddig bírta az idegrendszere. Köztudott tény volt, hogy a világ minden táján érvényes a két faj közötti ellenségeskedés.

- Mindent megtudtok a maga idejében. De előbb – Jason rám nézett, majd elhúzta száját. – Apám beszélni akar veled.

- Nem mehetünk a rezervátumba – motyogtam.

- Ez már nem akadály – nevette el magát. – Bella miatt a szerződés már egy bizonyos része megváltozott.

Tele voltam kérdésekkel, és a hallottak és látottak szerint csak ők adhatnak nekem válaszokat. Gyors magyarázkodás után ott hagytam a családomat, és követtem a farkasokat, akik szépen elinaltak.

Nagyon hamar átértünk La Push-ba, tudtam, hogy ez már tényleg nem a mi területünk. Mindenhol farkas bűz terjengett, számomra valami szörnyű volt ezt elviselni, de a tudat, hogy minden kérdésemre kapok valami ésszerű magyarázatot, mindent leküzdött.

Ismeretlen helyekre követtem Jason-t, aki szintén vérfarkas volt. Tényleg a vérvonalban rejtőzik ez a furcsa gén. Eddigi létezésem során még sose éreztem magamban ekkora félelmet, mint most. Ez talán az idegen hely miatt lehet, ami tele van vámpír gyűlölő vérfarkasokkal, vagy talán amiatt, amit hallani fogok majd.

Az erdőn keresztül suhantunk át, majd egyszer csak a farkasok megálltak. Kérdőn pillantottam rájuk, de Jason figyelmeztetett.

„Menj”

Bólintottam, majd kimentem a bozót sűrűjéből, és egyenesen az apró piros ház felé vettem az irányt. Mélyet sóhajtottam, majd megéreztem Jacob Black szagát. Egy műhelyszerűségbe volt, épp autót szerelt.

Nem tudtam mit is kéne mondanom, de úgy tűnt nem is kell megszólalnom. A szél besüvített a nagy garázs ajtón keresztül, Jacob pedig megérezte jelenlétemet.

Ez a farkas dolog a legkülönlegesebb dolog a világon, amit eddig láttam. Jacob Black-nek, már rég halottnak kéne lennie, hacsak nem adta fel a farkas mivoltát. De már nem az a kamasz fiú volt, akire emlékeztem, hanem sokkal, de sokkal idősebb. Az ötvenes éveiben járhatott már, izmosabbnak, magabiztosabbnak tűnt. Arca bölcsességről árulkodott, és az évek is meglátszottak rajta.

 - Szóval tényleg visszajöttetek – szólalt meg, hozzá képest egész barátságos hangon. Sose kedvelt, anno főleg azért nem, mert nagyon is tetszett neki Bella.

- Forsk jó hely – motyogtam halkan, és egyre kényelmetlenebbül.

- Gondolom, válaszokat akarsz – pillantottam rá, és letette kezéből a csavart.

- Igen, nem ártana – mondtam feszengve. – Ez képtelenség! – feltört belőlem a harag, amit eddig magamba fojtottam. – Hogy lehet Bella vámpír?

- Neked kéne tudnod – türelmes volt, ami nagyon nem vallt rá, de az évek alatt nagyon sokat tanulhatott az élettől.

- Mi történt Jacob? – kérdeztem elkeseredve, majd beletúrtam hajamba és neki dőltem a falnak. Jacob kapkodás nélkül ült vissza a székre és egy rongyba megtörölte olajos kezét, miközben engem tüntetett ki figyelmével. Nem bízott bennem, a gondolatai ordítottak.

- Miután ott hagytad szegényt az erdőben, depresszióba esett – jól tudtam, hogy Jacob nem fog köntörfalazni és finomkodni. Kegyetlenül a szememre fogja hányni a tettem következményeit és teljes mértékben igaza lesz. – Eltelt jó pár hét, hónap, majd egyre jobb kapcsolatba lettünk. Időközben én farkassá változtam, és kiderült, hogy a vörös hajú nő vadászik rá.

- Victoria – szisszentem fel gyűlölködve és mérgemben a falba vertem. – Követtem őt, nagyon sokáig, de elvesztettem a nyomát. Fogalmam sem volt róla, hogy James-hez ennyire mély érzelmek fűzték – nem volt szükség, magyarázkodásra, Jacob feje mindenféle információval tele volt. Bella jól tájékoztatta – Ha tudtam volna, hogy szándékámban áll ide visszajönni, akkor… az Ő műve volt ez?

- Micsoda? – kérdezte Jacob halkan.

- Hogy Bella vámpír! – fakadtam ki.

- Várd ki a végét – Jacob gúnyosan vigyorogni kezdett rajtam, míg én már üvölteni tudtam volna a felgyülemlett méregtől. – Szóval, Laurent is megtalálta, de sikerült időben elintéznünk. Bella biztonságban volt. Legalább is ezt hittük, hiszen elég sokan voltunk már. Már nyár volt, mikor… a vörös újra feltűnt. Furcsa volt számunkra, hiszen hetekig nem is láttuk a nyomát. Kiderült, hogy miért… - hirtelen Jacob elkeseredett szemeit rám emelte, majd megmutatta nekem, mi történt azon a nyáron.

- Hogy sikerült? – kérdeztem Bellától vigyorogva, aki felszabadultan nevetett, hogy vége az érettséginek.

- Azt hiszem elég jól – válaszolta, és rám emelte barna szemeit. Nem csillogott úgy, mint amikor együtt volt azzal a féreggel, de már sokkal jobban, mint pár hónappal ezelőtt.

- Biztos klassz voltál, ne aggódj – böktem meg őt nevetve. A parton sétáltunk, már más dolgunk nem igen volt. Vámpírok, már alig tűnnek fel, mintha nem mernének ide merészkedni. Természetesen nagyon jól teszik.

- Jacob! – döbbenten pördültem meg Seth kétségbeesett hangját meghallva. Zihált, mikor végre odaértünk hozzánk, felfogni se volt időm, mit kezdett el hadarni. – Gyorsan! Mennünk kell! Egy csapat vámpír tart erre! Sokan vannak Jacob! – Seth nagyon ijedt volt. Halálra vállt arccal meredtem Bellára, aki tudta, hogy ennek biztos köze van Victoriához.

- Az a rühes szuka! – kiáltottam, majd kézen fogtam Bellát, aki sápadva akart összeesni és magam után vonszoltam. – Egyedül nem képes minket legyőzni, így fogja magát és csapatot gyárt magának! Undorító!

- Jake vagyunk elegen? – Seth-tel, már kezdtünk tervezni, hogyan kéne legyőzni a vámpírokat, mikor egyszer csak Bella felsikoltott.

- Nem! Nem mehettek oda!

- Bella – megállítottam, és a vállánál fogva kényszerítettem, hogy nézzen rám. – Ha ezek a vámpírok beteszik a lábukat akár a rezervátumba, vagy Forkba, akkor elszabadul a pokol!

- Jake, nem vagytok elég erősek, ők…

- Bella, téged akarnak! – kiáltottam magamból kikelve.

- Haza kell mennem, a szagom egyenesen Charlie házához vezeti őket!

-Mi történt utána? – kérdeztem, miután agya elhomályosult és visszatért a jelenbe.

- Nem értünk oda időben – motyogta szomorúan. – Bellának igaza volt. Körbe néztünk, de a környéken nem volt vámpír. Sam üzent nekem és Seth-nek, hogy menjünk vissza a rezervátumba, mert a vámpírok ott vannak. Ott hagytuk Bellát abban a tudatban, hogy biztonságban van.

- De nem így volt igaz? – sziszegtem dühösen.

- De – ártatlanul pillantott rám. – A környéken nem is volt vámpír. Már akkor nem.

- Ezt hogy érted?

- Charlie-t megölte az a szuka, sőt még üzenetet is hagyott neki. Bella öntudatlan állapotba ült kocsiba, hogy átjöjjön a rezervátumba. Útközben, azonban Victoria megtámadta. Balesetet szenvedett és nem elég, hogy átváltozott mindent elfelejtett. Egy emlékfoszlánya sincs. Mintha csak üres oldallal kezdte volna az életét.

- Istenem – leheltem magam elé, és Jacob fájdalmas tekintetével találtam szembe magam.

- Megtaláltuk és a vénekkel megbeszéltük, hadd maradjon itt. Hiszen az apja meghalt, én pedig nem voltam képes elengedni őt. Hiszen, még is csak vámpír volt.

- És a vámpírok? Mi lett velük? – kérdeztem legalább egy kis jóban reménykedve.

- Sikerült őket legyőznünk, hiszen a létezésünkről se tudtak. Victoria viszont még mindig szabadon mászkál.

- Megakarom őt ölni – közöltem szárazon, de Jacob csak elnevette magát.

- Öcsi, nem te vagy az egyetlen, aki ezt a fejébe vette. De már évek óta nem jött ide vissza. Van egy olyan érzésünk, hogy Bellát akarja, bár nem tudjuk miért. Bella még nem találkozott hozzá hasonlóval.

- Mármint vegetáriánus vámpírral?

- Nem. Vámpírral – Jacob válasza meglepett és dühített egyszerre.

- De Jacob, ez természetellenes! – felcsattantam, egyszerűen már ennyi információt nehéz volt feldolgoznom. – Bella vámpír, semmi keresnivalója a farkasok között.

- Tévedsz Cullen! – Jacob végre forytogni kezdett a dühtől, már nagyon nagyon régen nem láttam rajta ilyen gyilkos indulatot. Azt gondoltam, hogy még mindig érez valamit iránta -  az agya, akár egy nyitott könyv, könnyen rájöhettem, ahogy régen ránézett – de már másképp viselkedik vele. – Bellának mi vagyunk a családja. Már száz éve velünk él!

- De ez nem normális! Szüksége van rá, hogy hozzá hasonlóakkal ismerkedjen meg!

- Akkor keresek neki egy családot, de az semmiképp sem a tiéd lesz – morrant föl, de felettébb higgadt maradt.

- Jacob, tudom, hogy… minden az én hibám. De…

- Nem akarom, hogy ismét a közelébe férkőzz! Örülök neki, hogy elfelejtett téged, végleg – szúrós szemeit rám emelte, ami szinte lyukat égetett a mellkasomba. – Hónapokig küzdöttem azért, hogy kicsit jobb legyen neki. De annyira ragaszkodott hozzád! Nem akarok mindent előröl kezdeni ismét.

- És mi van, ha visszatérnek az emlékei? Most, hogy visszajöttünk, elég nagy kockázat volt ez….

- Pont ezért ne bonyolódjatok egy sziánál többe – dühített Jacob, de megértettem őt teljes mértékbe. Úgy viselkedett akár egy apuka, aki félti a lányát tőlem. És persze jogosan.

Éreztem, hogy rezegni kezd a mobilom, nyilván Alice, hogy siessek hazafele. Már estefele járt az idő, épp elég volt ennyi feszültség mára.

-Te tényleg arra kérsz, hogy tartsam távol magam Bellától? – kérdeztem halkan, mire kimérten bólintott. – Mintha egy fuldoklóra rálöknél egy tonnás sziklát – motyogtam mérgesen. Mi jogon akar eltávolítani Bella közeléből? Rendben, próbálom megérteni, hogy Ő csak védeni akarja Bellát, de nekem… szükségem van rá.

- És a szerződés? – szólaltam meg újból. Jó lett volna, ha tisztázzuk, most a két fél hogyan van egymással.

- A szerződés ismét él.

- Te vagy a falkavezér?

- Nem. Már a fiam, te tekintve, hogy az előző falkámból szinte már mindenki felhagyott az átváltozással, így rám hallgat a fiatalabb nemzedék.

- Jake – mindketten felkaptuk a fejünket egy lágy, ismerős hangra. – Zavarok?

- Nem – mondtuk feltűnően gyorsan. Bella halvány mosollyal az arcán bentebb sétált, majd megállt előttem. Szótlanul hagytam rajta szemeimet, elveszve egymás tekintetébe, elfelejtettem, hogy hol is vagyok most.

- Edward Cullen – Jacob gondolatai üvöltöttek felém, de udvariatlan nem lehettem. És képtelen lettem volna úgy elmenni innen, hogy nem érinthetem meg.

- Izabella Swan – elfogadta a felé nyújtott kezet. Bőrünk érintkezve egymással szikrázni kezdett, mire Bella meglepődve elrántotta kezét.  – De csak Bella – motyogta.

Majdnem elnevettem magam a helyzet abszurdságán. Ő akar engem kioktatni a dolgairól? Többet tudok, mint Ő.

-Majd találkozunk Jacob – mondtam hirtelen, mire bólintott. – Szia, Bella – cinikus mosollyal az arcomon köszöntem el tőle. Ő értetlenül állt ott, míg Jacob viszont nevetni kezdett rajtam.

Sóhajtva lépdeltem el a háztól, egyenesen az erdő fele. Egyelőre semmit nem tudtam elhelyezni magamban, idő kellett hozzá, hogy minden felfogjak és helyre rakjak.

-Edward? – elakadó lélegzettel torpantam meg, pedig már a határig futottam.

- Miért jöttél utánam? – elég udvariatlan voltam vele, de képtelen voltam visszafogni magam. Annyira kétségbeesett voltam. Minden egyes sejtem érte kiáltott, de tudtam, hogy nem tehetek semmit.

- Én csak… megakartam kérdezni, honnan ismersz?

- Én? – látványosan meglepődtem, és alig tudtam rendezni arcvonásomat.

- Tudtad a nevemet, és úgy szólítottál meg, mintha meglepődtél volna azon, hogy látsz. Ismertél régen?

Erre találj ki valamit, Edward Cullen!