Bűvölet 4. - Régi vagy új?

Éreztem rajta a feszültséget, bár nem értettem, miért ennyire ideges. Senki nem fogja őt megenni odabent!

- Sziasztok! – köszöntem halkan, és idegesen jártattam tekintetemet a családom tagjai között. – ő Bella. Amint mondtam – siettem menteni, ami még menthető. Nem voltam biztos benne, hogy Alice látta mi történt.

Jasper meglátta a figyelmeztető pillantásomat, így gyorsan átkarolta Alice derekát, mielőtt a nyakába ugrott volna.

- Üdv Bella – Carlisle aggódva kezdett faggatni mi történt, de most nem volt alkalmas az idő, hogy elmagyarázzam nekik.

- Hello – szerelmem zavarban volt, és félve nézett fel a padlóról.

- Bella már száz éve vámpír létére farkasok között él. Még nem találkozott hozzánk hasonlóval – kezdtem bele a történetbe, habár tudtam, nem valami illendő dolog, ezeket Bella helyett elmondani.

- Ez komoly? – szisszent fel Rosalie, én pedig majd agyvérzést kaptam a rám törő idegességtől. – Neked teljesen elment az eszed? Miért nem utaztál el valahova, vagy miért nem kerestél fel min…

- Bella nem emlékszik az emberi életére – vágtam szavába, hallva, hogy mivel akarta folytatni. Azt akarta mondani, hogy miért nem keresett fel minket.

- Mi? – Alice lesokkolva lépett előre, és kétségbeesetten pillantott Bellára, aki zavartan toporgott mellettem. – Semmire? – célzatosan rám nézett, mire bólintottam.

- Miért nem? – Carlisle ezt furcsállta, és egyből felkapta a fejét.

- Balesetem volt, és a közben változtam át. De komoly sérülés lett a fejemen, és emlékezet kiesésem lett – megragadva Bella derekát bentebb toltam, majd Esme mosolyogva megfogta kezét és leültette maga mellé, miközben aggodalmasan nézett felém. Minden rendben? Erőltetett magabiztos mosolyt villantottam, amire kicsit megnyugodott.

- Hát ez nem kutya – füttyentett Emmett, majd vigyorogni kezdett. – Azért farkasok közt élni száz évig nem semmi. Akkor biztos nem is szexeltél senkivel ott igaz?

- Emmett! – a családom összes tagja mérgesen felcsattant bátyám bárgyúságára. Kezeimbe temettem arcomat, és sóhajtva megráztam fejemet. Ilyen nincs az életbe se!

- Ez egy egyszerű kérdés! És a szex még nekünk vámpíroknak is létfontosságú! Kivéve neked – pimaszul mosolyogva fordult felém, én pedig kb. százszor megesküdtem, hogy megölöm még ma.

- Mielőtt ebbe belemerülnétek – hálás voltam Alice-nek, és biccentettem neki, majd elindultam az emeletre. – Edward beszélhetnénk négyszem és fül közt?

Miután hallottam, hogy Bella belekezd a mesélésbe, amit én már pontosan tudtam, megvártam Alice-t, majd becsuktam magunk után az ajtót.

-Biztos, hogy nem emlékszik semmire? – fordult felém szikrázó, még is ijedt szemekkel. Csak suttogtunk, bár tudtuk, hogy odalentről vannak, akik hallgatóznak.

- Egész délután vele beszélgettem, biztos vagyok benne. És amúgy is, miért játszaná el, hogy nem? – érdekelt, hogy Alice miért feltételezte ezt róla, hiszen nagyon szereti Bellát, rajtam kívül ő a legboldogabb, hogy nem halt meg. Szó nélkül mutatta meg nekem a látomását, én pedig megdöbbentem.

A nappaliban voltunk, Jasper és Emmett társaságában, majd Rosalie is elsétált mellettem unott arccal. Csak később vettem észre, hogy miért beszélek, majd Alice koncentrálni kezdett és azt is hallottam, hogy mit.

Bellával épp egy vitatkozás kellő közepén voltunk. Mindketten mérgesen hajtottuk a saját igazunkat, egymás szavába vágva. A két fivérem jól szórakozott rajtunk, míg Alice mellettünk állt és ijedten kapkodta köztünk a fejét.

-Nem érdekel a magyarázatod! – emelte fel Bella dühösen a hangját. – Hazudtál nekem!

- Ahogy te is! Nekem legalább nyomós indokom volt rá, hogy elhagytalak. És neked mi a kifogásod?

- Nincs mit mondanom, hiszen megérdemelted! Összetörted a szívemet, még szép, hogy valamivel ezt vissza kellett adnom!

- És nem találtál más megoldást, csak hogy átversz engem meg az egész családot, sőt még a farkasokat is? De a terved bejött, egy évig remekül szórakozhattál!

- Fejezzétek be! – sikoltott fel Alice, majd szomorúan ránk nézett. – Tudom, hogy a szívetek mélyén, ti még mindig szeretitek egymást!

- Nem Alice, én haragszom! – fakadt ki Bella és magára mutatott.

- A szívetek legeslegmélyén – pillantott rám esdeklően, mire megrántottam vállamat.

- Én is haraszom!

- Nem igaz, hogy egy rohadt meccset nem lehet tőletek megnézni! – pattant fel Emmett indulatosan a helyéről és közénk állt. – Nem lehetne, hogy elfelejtjük a múltat és egy új lapot kezdünk? Unom már ezt a te hazudtál, de te is hazudtál dolgot! Mindketten hülyék vagytok!

- Ha téged vernének így át, akkor megnézném te mennyire lennél higgadt – fortyogtam a dühtől, főleg, hogy testvérem nem állt mellém.

- Már egy hete történt lépj túl rajta – Emmett grimaszolva nézett rám, mire Bellának se kellett több,hogy megszólaljon.

- Igen, Edward, lépj túl rajta – cinikus hangjára csak még dühösebb lettem, de mielőtt megszólalhattam volna Emmett őt is leteremtette.

- Na, te is hallgass kisasszony! – Bella kidülledt szemekkel meredt melák bátyámre, én pedig vigyorogni kezdtem. – Már száz éve tudod, hogy Edward hazudott neked és még mindig nem nyelted le?

- Ha neked törnék így össze a szívedet, akkor te is így viselkednél, még akkor is, ha nagyon régen történt volna!

- Feladom – sóhajtott fel Emmett, Rosalie pedig nevetve mellé lépett és megfogva a kezét az emeltre indultak, de még bátyám visszaszólt. – Szexeljetek egyet, az mindenre jó!

- Inkább a halál – csattant fel Bella, de én önelégülten a szavába vágtam.

- Pedig a múltkor nem nagyon tiltakoztál…

- Az utolsó alkalom volt, hogy hozzám értél! – szisszent fel Bella, és szúrósan rám pillantott. Csak nevetni tudtam rajta, tisztában voltam vele, hogy már egy érintésemmel is remegést tudok kiváltani belőle. És ezt én ki is használtam, úriemberség ide vagy oda.

-Ennyi! – szólalt meg Alice sóhajtva, én pedig ismét visszatértem a jelenbe.

- Talán később rémleni kezdenek majd neki a dolgok. A kutyákkal nem volt olyan szoros kapcsolatba, mint velünk – motyogtam, még mindig húgom látomásán merengve. Ezek szerint, ha Bellának eszébe fog jutni, hogy mit tettem majd száz éve, akkor nagyon mérges lesz rám. Nem mintha nem érdemelném meg, de bíztam a legjobbakban.

- Lehet. De nekem akkor se stimmel itt valami.

Erre nem tudtam mit mondani, hiszen nagyon is megértettem húgom nézeteit. Valahogy hiába voltam vele egész délután, és hiába őrülten vágytam az ölelésére, és öntött el a mérhetetlen szerelem őt nézve, valami gond volt. Olyan megmagyarázhatatlan érzések kerítettek hatalmába. Látom őt, és érzem, de még sem az a lány, akit megismertem.

Alice-szel visszamentünk a nappaliba, ahol már a családom mesélt a saját életéről és legfőképpen a fajtánkról. Bella rám emelte topáz szemeit, majd elmosolyodta magát. Viszonoztam gesztusát, majd az ablakhoz sétáltam és neki dőlve hallgattam a többiek beszélgetését.

A gondolataimba mélyedtem, ezért észre se vettem, mennyire elrepült az idő. Kissé megriadtam, mikor Bella felállt, de magyarázkodni is kezdett.

- Ideje mennem. Jacob és a falka már biztos aggódik.

- Örülök, hogy eljöttél – Esme meleg mosollyal megölelgette Őt, úgy mint régen. – Gyere máskor is, szívesen látunk bármikor!

- Talán élek a lehetőséggel – kacagta el magát Bella, én viszont a homlokomat kezdtem ráncolni válaszára. Számomra kissé furcsa volt, ez a fajta megnyilvánulás tőle. Talán sokat változott, vámpírként kicsit másabb az ember, de nem gondoltam volna soha, hogy az átváltozás Bellára ekkora hatással lesz. Hiszen ő mindig is egy szerény, visszahúzódó lány volt. Jól nevelt, de nagyon félénk.

- Kikísérlek – mondtam elkomorulva, miután elköszönt a család többi tagjától is.

- Ugye még látjuk egymást? – kérdeztem, már a lépcső előtt, mosolyogva.

- Remélem – csibészes mosolyomat elővettem, mire szemei árnyalatnyival sötétebbek lettek, és beharapta alsó ajkát.

- A falkának nem sok köze van hozzá, hogy mit csinálok. A magam ura vagyok, úgyhogy elég sokat fogsz itt látni – kezdtem úgy érezni, mintha flörtölne velem. Kacéran rám kacsintott, én viszont csak döbbenten álltam ott.

- Ide bármikor jöhetsz – találtam meg hangomat, mire visszafordult és vámpírsebességgel elém suhant. Nyelnem kellett egyet, majd elvesztem szemei mélységében. Sok mindent láttam benne, amiket régen is, de valamit hiányoltam. Nem nézett rám olyan szerelemmel, mint anno, pedig mennyire meleg érzés töltött el, akárhányszor rám emelte csokoládébarna szemeit.

- Szeretnéd, ha jönnék? – lehelte tőlem alig pár centire, és ismét nyelnem kellett ajkaira pillantva.

- Sokkal normálisabbnak hat, ha a saját fajtád között vagy – motyogtam, mire csalódottan húzta el kezét nyakamról.

- Akkor, majd jövök – somolyogta, majd csillogó szemeit még egyszer rám emelte. – További jó éjszakát Edward Cullen!

- Neked is – motyogtam, majd sokáig néztem távolodó alakját, egyre jobban azon merengve, hogy egy idegennel állok szembe, nem pedig a volt szerelmemmel.

Még jó ideig kint ácsorogtam a sötétbe, úgy éreztem valaki figyel, így felkaptam fejemet és a közeli erdőt kezdtem kémlelni. Semmi zajt nem hallottam, gondolatot meg főleg nem. Beszívtam tüdőmbe a friss, forks-i, eső szagot, de semmit nem éreztem a közeledő vihar mellett. Bosszúsan néztem az ég felé, mikor az első csepp eltalálta homlokomat, majd fogtam magam és megmenekülve a bőrig ázástól visszamentem a többiekhez.

- Ez baró! – pattant fel Emmett, mikor beléptem a nappaliba és megveregette hátamat. Fintorogva pillantottam fivéremre, aki úgy vigyorgott, hogy majd szétesett az arcra. – Tudtam, hogy Bella survivoros csaj! Mindent túlél!

- Jah – csak ennyi telt tőlem, és lezöttyentem Jasper mellé, aki szintén nem volt annyira feldobva. – Alice látta, hogy előbb utóbb visszatérnek az emlékei és szörnyen mérges lesz rám. Nem fog tudni megbocsátani nekem – teljes joggal lesz dühös rám, de nagyon reméltem, hogy egyszer majd megbocsát és tényleg túl tudunk lépni rajta. Bár a látomás nem ezt mutatta. És, ha már Alice látomásáról van szó, mi lehetett az, hogy hazudott nekünk és a falkának? Az ösztöneimre kéne hallgatnom, de elég nehéz túllátnom a boldogság érzésemen, miszerint Bella él. Még ha vámpírként is…

- Csodálkozol? – kotyogta közbe Rose, aki egy újságot lapozgatott.

- Nem – válaszoltam neki fancsalian, mire felém kapta fejét. – Egyáltalán nem. De ő se lesz szent – morogtam. – Alice látomásában, valamiről vitatkoztunk. Mindketten mérgesek voltunk a másikra, valami hazugság miatt…

- Nem meglepő, hogy emlékezet kiesése van – szólalt meg Esme szomorúan. – Szegény lány. Victoria változtatta át? – nézett rám kérdőn, mire bólintottam.

- Pont miután megölte Charlie-t. Bella rátalált, és kocsiba ült. Victoria ezt várta. Nem kimondottan balesetet szeretett volna, de a lényeg, hogy átváltozott. Kétlem, hogy annak a nőnek más terve is lett volna – gyilkolási vágyat éreztem, és tudtam ez addig nem szűnik meg, amíg be nem következik. Victoriának meg kell halnia! Nem úszhatja meg ilyen könnyen ezt.

- Bosszúszomjas – mondta egyszerűen Jasper. – A kérdés, akar-e még valamit tőle?

- Ha nem emlékszik rá, nem is tudja magát megvédeni tőle – motyogta Alice ijedten, és fivéremhez bújt.

- Elkéne neki mondani? – néztem Carlisle, aki szótlanul hallgatott végig minket, végig a megoldáson töprengve. – Azzal megvédhetjük?

- Általában az ilyen esetekben nem túl jó ötlet elmondani neki – számított rá, hogy Carlisle a legjobb ötletet próbálja kiokoskodni. – Az agynak saját magának kell működésbe lépnie, és az emlékeket visszahoznia. Tudat alatt még mindig emlékszik mindenre, és tisztába van azzal is, hogy kik vagyunk. Száz év alatt viszont ennek már megkellett volna történnie. Még, ha vámpír is.

- Az emlékek egy idő után feledésbe merülnek, nem? – kérdeztem egyre feszültebben. Azt akartam, hogy ne emlékezzen rám, hogy normális élete lehessen, de ez sem adatott meg neki, mint oly sok más se. – Már az embereknél. Az átváltozás után, pedig még jobban.

- Túl sok minden van a környezetébe, ami ezeket visszahozhatná Edward. Az emlékei nem eltűntek, csupán háttérbe szorultak. Lehet, hogy a tudatalattija direkt nem akar emlékezni. Túl szörnyű dolgok történek vele.

- Azt megérteném – sóhajtottam föl.

A hajnal további óráiban elmeséltem a családomnak mindent, amit ma Bellával beszéltem. Tartottam magam mindaddig, amíg vissza nem vonultam reggel a szobámba. Ott aztán nyögve temettem kezeimbe arcomat, és kétségbeesetten hajamba túrtam. Nem tudtam dönteni mi lett volna a helyes megoldás. Hagyni Bellát, hogy elszakadjon tőlem és olyan férfit találjon magának, aki megérdemli őt? Vagy hagyjam, az eseményeket tovább folyni, aztán majd kialakul valami véglet? Esetleg elmondjam neki az emberi életét, már, amikor ismertem? Mi lenne a helyes döntés?

-Zavarok? – apró mosollyal az arcomon megráztam fejemet, majd Jasperre néztem.

- Mi az? – kérdeztem, miután bentebb lépett és az íróasztalomnak dőlve szuggerált engem.

- Száz évig szenvedtél elkeseredettségedben. Most pedig mikor végre itt van életed szerelme, még sem vagy igazán boldog?

- Nem is emlékszik rám, hogy lennék az? – morogtam kedvetlenül, majd hogy ne csak ott üljek és hallgassam fivérem monológját pakolni kezdtem a polcokra. Mindenem ugyanúgy volt, ahogy hagytam a lemezeimet és az apró személyes holmijaimat kivéve.

- Az most lényegtelen. Él és virul, itt van tőled egy köpésnyire, te még sem vagy teljes szívedből boldog! Elárulod miért nem? Az okát nem tudom.

- Nem szabadna így éreznem – motyogtam, majd mélyet sóhajtva Jazz felé fordultam. – De nem tudok ellene tenni. Ő nem az, akit én megismertem.

- Egy délután alatt, te ezt már észrevetted? – éreztem, hogy testvérem gúnyolódik, de most hidegen hagyott.

- Igen, Jasper. Ismertem őt, mint a tenyeremet! Gyönyörűbb, mint bármelyik kép, amit elképzeltem régen, és csábító egy boszorka lett – szám megrándult a mosolygástól, de még is komor maradtam. – De ő nem az a lány már, akit itt hagytam.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem az a lány, akit te szerettél? – nem akartam hangosan kimondani és még magamban sem akartam ezt bevallani magamnak, de valahogy így éreztem.

- Szeretem őt – nem tudtam annyira magabiztosan kimondani, mint ahogy akartam. – De való igaz, hogy megváltozott. A halhatatlanság meg tud valakit ennyire változtatni?

- A vérfarkasoktól is el lehet tekinteni itt – mutatott rá egy másik dologra, ami szintén az eszembe volt. A vérfarkasok nem tudnák ekkora mértékben megváltoztatni őt. Még ennyi idő után sem. – És az emlékezet kiesésétől is.

- Szóval, akkor tényleg csak úgy megváltozott? – néztem rá, kissé csalódottan.

- Talán ez a Bella is tetszeni fog neked – veregette meg vállamat bíztató mosollyal. – Megváltozott, de attól még az a lány, akivel megismerkedtél. Adj egy esélyt neki, talán, ha kicsit több időt töltetek majd együtt, akkor majd jobb lesz és ugyanolyan lesz, mint anno.

- Nekem a régi Bella kell – hajtottam le fejem szomorúan.

- Nem ragaszkodhatsz ennyire a múlthoz öcsi! – ezzel a mondattal hagyott magamra, én pedig bágyadtan ültem vissza a kanapéra. Fivéremnek talán igaza van. Túl kell lépnem a múlton.

Szisztok! Rövidke lett tudom, ne haragudjatok, de lassacskán beindulnak majd az események, és akkor már sokkal jobb és hosszabb fejezeteket is tudok nektek hozni :)) Azért írjatok nekem pár sort rendben? Sietek a kövivel, ahogy csak tudok :D

Nagyon köszönöm az előző fejezethez írt kritikákat ezer hála, hogy időt szakítottatok rá :)