25. Fejezet

Szinte szomorúság járt át, ahogy pakoltam vissza cuccaimat a bőröndbe. Persze tudtam, hogy nem kéne annak lennem, de szívesen maradtam volna még itt Raymonds-ba. Hallottam a többiek hangos nevetését, ők is szomorúak voltak, hogy eltelt az egy hét és vissza kell térnünk Forks-ba, de ők mindig meglátták a rosszban is a jót.
- Rossz, hogy el kell mennünk nem? – kérdezte Hayley, mire ránéztem. Az ágyamon ült törökülésbe és figyelte ténykedésemet. Maga elé meredt, és ujjaival játszadozott.
- Majd visszajövünk még – válaszoltam somolyogva.
- Remélem minél hamarabb – hangja könyörgő volt, amire kuncogni kezdtem, majd sóhajtva hajítottam táskámba a pólóimat. Már nem törtem magam, hogy olyan precizitással csináljam, mint Alice, úgy ahogy voltak belelöktem ruháimat a bőröndbe.
- Nem rajtam múlik – mosolyogtam rá, amit viszonzott.
Ez az egy hét, sok mindenre ráébresztett mindkettőnket. Nagyon gyorsan repült az idő, és fel se tűnt, majd csak az utolsó nap, mikor beszélgettem Scott-tal, hogy alig szakadtam el Hayley-től. Nem tagadtam, igaza volt, nagyon sok időt töltöttünk együtt, bár ez az emberi barátaimnak mást jelent, mint nekünk. Amolyan szükségszerű volt a kapcsolatunk, hisz tényleg mindent elmondhattunk a másiknak, nem voltak titkok. Kellettünk a másiknak, támaszkodtunk egymásra minden témában. Sose gondoltam, hogy megtalálom azt a valakit, akivel mindig minden körülmények között megérthetem magam. Bármiféle magyarázás nélkül Hayley tudta mikor mi zajlik le bennem, és ez ugyanígy volt fordítva is. Igaz barátok voltunk, bár ezt a kapcsolatot bonyolított egy dolog, ami valamilyen szinten zavart, valamilyen szinten viszont örömmel töltött el. Ha nem voltunk társaságba, és csak ketten voltunk, átadhattuk magunkat az ösztöneinknek, a természetfeletti lényünknek. Hol a vadászat alkalmával adtunk ki magunkból mindent, hol egymáson. Ezek általában csak játékos verekedések voltak, de ez a része nem is volt vészes egyikünknek se, a másik dolog, már annál inkább. Gyakran hagytuk, hogy az emberi érzéseink is irányítsanak mindent, és ha szükségünk volt rá, el-elcsattant egy csók, vagy Hayley hozzám bújt, ha úgy érezte védelemre szorul. Ennél több hálistennek – még - nem történt, de csak idők kérdése gondolom én. A napokban nem egyszer volt olyan, hogy akár több is történhetett volna, de azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy hülyeség lenne. Legalább is én így gondoltam, de nem voltam benne biztos, hogy Hayley is így gondolja, amikor nagyon sokszor ő kezdeményezett ebben. Furcsa egy kapcsolatunk volt, de különös mód megelégedtem ezzel. Nem akartam se többet, se kevesebbet.
Töprengésemből Emma hangja zökkentett ki, mikor megkérdezte indulhatunk-e. Szó nélkül fogtam meg cuccomat, majd Hayley után mentem. Mélyet sóhajtva zártam be az ajtót, de úgy éreztem, hogy a zár kattanásával, sokkal több marad a házba. A haza utat csendben tettük meg Hayley-vel, egyikőnk se tudta, hogy kellene-e valamit mondani. Nem tudom, hogy ő hogyan volt ezzel, de én tanácstalan voltam kettőnket illetően. Gyakran kaptam szememet rá, de kitartóan nézte az elsuhanó tájat mellettünk, anélkül, hogy egy pillantásra is méltatott volna. Ismét nem tudtam kiigazodni rajta, örültem volna neki, ha legalább mond valamit. Álom maradt a vágyam, ugyanis amíg haza nem értünk Forks-ba meg se mukkant. A többiektől, már az indulás előtt elbúcsúztam, hogy majd akkor holnap találkozunk, de azért integettem nekik, mikor az egyik utcába lekanyarodtak. Lassan befordultam a kis zugba, ahol Hayley lakik, és lefékeztem a ház előtt, majd rá néztem.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, rám mosolygott és megelőzött engem.
- Köszi ezt a hetet. Jól éreztem magam és legalább nem itthon voltam.
- Szívesen – motyogtam elkomorulva és nem tudom mit vártam, de csalódott voltam, mikor kipattant a kocsiból.
- Holnap találkozunk – bólintottam elköszönésére, majd beindítva a motort, hazafelé vettem az irányt. Próbáltam magamra erőltetni valamiféle jókedvet, de azt hiszem látszódott rajtam, hogy valami baj van. Így is éreztem magam. Raymonds-ba töltött tetteim hirtelen ólomként nehezedtek a vállamra, mint egy probléma. Mikor megálltam a ház előtt, olyan idegesség járt át, mint még soha. Szinte féltem a családomtól, de büszkeségem nem engedte, hogy ezt mutassam is. Sóhajtva szálltam ki a kocsiból, de mielőtt akár egy lépést is tehettem volna egy apró test nehezedett rám ezzel a kocsinak döntve engem. Meglepődve öleltem vissza nénikémet, bár nem értettem hevességét.
- Szia, Alice! – mosolyogtam, majd lábaira tettem nénikémet. Hihetetlen milyen apró termetű…
- Úgy örülök, hogy hazaértél! Végre, már alig vártam, hogy kifaggassalak! – hadarta, mire elhúztam számat.
- Ezt talán el tudod napolni Nénikém – jelent meg mellette Ness jelentőségteljes pillantást küldve felé, majd mosolyogva felém fordult. – Üdv itthon öcsi!
- Hello – biccentettem felé viszonozva mosolyát, és sután megöleltem.
- Talán nem mondok újdonságot, de itt van a Denali klán – vette halkabbra hangját Ness, és kissé elhúzta száját. Nem volt annyira odáig értük, nyilvánvaló okokból. Egyrészt, mert a történtek után sem voltak odáig a farkasokért, ergo Jake-ért, másrész ugyanazért, mint én. A magyarázat: Ashley.
Szó nélkül bólintottam, majd megfogva cuccomat sétáltam be a házba. Alice végig csacsogott mellettem nővéremmel együtt, minden egyes dologra, csak bólintottam. Mielőtt bárhova is mentem volna, a nappaliba vettem az irányt.
-Sziasztok! – mondtam halkan, és nem túl erősen.
- E.J.! – anya felpattant helyéről és erősen magához ölelt. Furcsa érzés kerített hatalmába, a viszontlátás öröme. Meglepődtem saját magamon, mikor rájöttem, hogy valójában mennyire is hiányzott fura észjárású anyám. – De hiányoztál már!
- Te is nekem! – mosolyogtam, majd apára néztem. Ő csak megveregette a vállamat, de mindenki elmondta, hogy mennyire hiányoztam, és hogy milyen üres volt a ház nélkülem. Na, persze! Emmet és Jasper egy nagy öleléssel fogadtak és persze nem hagyhatták ki a beszólásokat se. Esme és Carlisle is hatalmas örömmel fogadtak, és persze nagyanyám rögtön csinálni akart valamit nekem. Rose nénikémen viszont nem tudtam eligazodni. Boldogan ölelt magához, még is csípősen mondta a szavakat.
A Denali klán tagját is végig köszöntem, bár majdhogynem fancsali képpel öleltem meg Ashley-t. Garett és Kate csak összenéztek, azt hiszem ők pontosan tudták, hogy mit érzek. Carmen és Eleazar viszont nagyon megölelgettek, ezzel legalább elszakítva a Tanya és Ashley párostól.
- Rég találkoztunk E.J. – kócolta össze hajamat Eleazar, mire elnevettem magam és elhajoltam tőle. – Mi a helyzet Kölyök? – na igen, ezt a nevezést nem csak a családom használja. Még kisebb koromban ragasztották rám, mikor nagyon rossz gyerek voltam.
- Nincs semmi, most voltam Raymonds-ba a barátaimmal.
- Miért nem szóltál hamarabb? Ashley biztos veletek ment volna – Tanya hangja lelombozóan hatott rám és hálát adtam az égnek, hogy senki nem tudta annyira hamar.
- Tényleg mentem volna, miért nem szóltál? – nézett rám Ashley durcásan.
- Már volt társaságom, és nem hiszem, hogy szeretnéd az emberek közelségét – válaszoltam kissé erősebb hangon, mire Anya csitítani kezdett.
- Ott nem az emberekkel foglalkoztam volna, hanem, hogy te is ott lettél volna, és csak ketten kötöttségek nélkül – próbáltam mindenféle bunkóság nélkül kihúzni a kezemet az övéből, amit hirtelen ragadott meg. Láttam szemem sarkából a családom szórakozottságát, mire megforgattam szemeimet. Kedvesek, hogy röhögnek a helyzeten, de nem segítenek.
- Megyek, kipakolok, aztán jövök – a mondatom második felét, csak Apa, figyelmeztető pillantása miatt mondtam.
- Segítek – pattant fel nénikém, amit nem értettem, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Igazából nagyon aggódtam, hogy mikor ki lesz velem kettesben, hogy elkezdjen faggatni Hayley-vel kapcsolatba. Semmi szükségem nem volt most erre, de hülye voltam, mikor engedtem, hogy nénikém velem jöjjön.

Mielőtt letehettem volna a táskámat, nénikém lelökött az ágyamra, és csípőre tett kézzel állt elém.
-Mindent tudni akarok!
- Mindent láttál, úgyhogy – mielőtt felállhattam volna, újból visszalökött, mire mérgesen néztem rá.
- Úgy értettem, hogy tőled mindent tudni akarok! Szereted őt?
- Alice! – néztem rá ingerülten és az ajtóra néztem, hogy vegye az adást. Itt mindenki mindent meghall, jó lenne nem így kiteregetni az érzéseimet.
- Jó, bocs! – forgatta meg szemeit, majd halkabbra vette. – Szóval szereted? – suttogtam, mire kezeimbe temettem arcomat.
- Nem akarom ezt most megbeszélni Alice! Később – mondtam neki elkomorulva, majd felálltam. Örültem neki, hogy most nem állított meg, és hagyta, hogy táskámból kezdjem kidobálni a ruháimat, amiket majd ki kell mosni. Mint egy varázsszóra kopogtattak az ajtómon és anya belépett rajta mosolyogva.
- Akkor moshatok?
- Megköszönném – vigyorogtam, majd visszaültem az ágyra. Éreztem magamon Alice tekintetét, de mikor ránéztem elkapta a fejét.
- Ugye jól érezted magad? – kérdezte anya, miközben összeszedegette elhajigált szennyesemet.
- Igen, nagyon. Nagyon sokat hülyéskedtünk, baromkodtunk, beszélgettünk, buliztunk. Nagyon jó volt.
- Örülök neki – nézett rám mosolyogva, de valahogy nem volt igazi a jókedve. Mindig meglátszott rajta, ha van valami baj.
- Mi a baj? – tátogtam neki összevont szemöldökkel, mire lehullott arcáról az álca, és szomorúan ült le mellém. Aggódva fordultam felé, Alice pedig egy fél mosoly kíséretében magunkra hagyott.
- Örülök, hogy itthon vagy – biztos voltam benne, ha tudott volna sírni, már rég zokogna, de nem tudtam, hogy miért. Majd frászt kaptam immár, hogy nem tudom az okát.
- Anya mi a baj? – átöleltem őt a vállánál fogva, ő pedig megfogta a kezemet.
- Ne haragudj E.J. – lehelte maga elé, miközben én már agyvérzést kaptam. Miért kér bocsánatot? – Sajnálom, hogy ennyire gyengének látsz most.
- Ugyan már!
- E.J. ez a hétvége úgy gondolom, hogy sorsdöntő volt mindenki számára – nézett rám elszánt tekintettel. – Szeretném, ha teljesen őszintén válaszolnál nekem. Történt valami köztetek?
- Semmi olyan, hogy meg kéne ijedned – bújtam ki a válaszadás alól.
- E.J. ez nem vicces! Szereted őt?
- Nem – még sose jelentettem ki semmit ennyire határozottan, és még sose éreztem ekkora hazugságot magamban. – Legalább is nem abban az értelemben, ahogy ti értitek.
- Rendben van – állt fel, míg én döbbenten néztem rá. Ez volt a nagy kiborulásának oka? – De, szeretném, ha mindent elmondanál nekünk jó? – szemei könyörgőek voltak, én pedig csak bólintani tudtam.
A vasárnap szinte csak ilyenekkel telt el. A nagybátyjáim mindenféle beszólásokkal fárasztottak, bár némelyiknek volt alapja. Csak ők ezt nem tudták. Alice egésznap csak vigyorgott, le sem lehetett lőni, csak akkor nem kellett néznem önelégült arcát, mikor a többiekkel beszélgettek Rosalie-ék esküvőjéről. Ebből nagy részt én inkább kimaradtam, nem tudok hozzászólni a témához, persze Rose nénikém erre mindig besértődött, azzal érvelve, ha nem is tudok mit hozzászólni legalább jelen vagyok. Nem akartam ezekre válaszolni, túl ingerült voltam ehhez. Különös mód apa nem nyaggatott semmivel, ami nem vallott rá. Sejtelmesen mosolygott mindig, mintha tudna valamit, de mindig kizártam ezeket a fejemből. Mit tudhatna? Esetleg Alice-től, de hát akkor már régen elhívott volna dumálni. Valami nem stimmel itt, és én már kezdtem felrobbanni ettől. Estére már olyan szinten ideges voltam, hogy senkinek nem tudtam normálisan válaszolni. Sajnáltam Esme-t, mikor csúnyán szóltam vissza neki, de bocsánatot is kértem tőle, persze megértette, vagyis azt hiszem értette, hogy miért vagyok ilyen. Nem bírtam tovább a sok csintalan szemeket, amik mindig engem mustráltak, úgyhogy felpattantam a nappaliból.
- Nem sokára jövök!
- Hová mész? – kérdezte egyből apa, de látszott mosolygásán, hogy tudta.
- Majd jövök – válaszoltam gúnyosan, amire csak elkuncogta magát. Ez nekem sok volt, túlságosan is. Nem akart megállítani és követelni, hogy még is hova megyek? Értelmetlen volt számomra minden.
Kivágtattam a házból, és már épp az erdőbe mentem volna, de egy személy, pontosabban kettő megállított.
- Szia, Öcsi!
- Hogy vagy Kölyök? Hallom jól telt a heted! – vigyorogta idiótán Jacob, mire nagy késztetést éreztem, hogy bemossak neki egyet, de nem szabadott volt, hogy rajta töltsem ki a mérgem.
- Szuper volt. Bár ott maradtam volna, így talán nem kéne néznem a családom hülye vigyorgását felém! Mi bajuk van ezeknek, megkattantak? – az egész napos feszültségem kijött belőlem, de Ness magyarázni kezdett.
- Ne csodálkozz! Mindenki tudja, hogy Hayley-vel milyen a kapcsolatod – egy pillanatra teljesen megdöbbentem. Tényleg tudnának mindent? – Nagyon jóba vagytok, talán túl jóba is! Alice látta, hogy hova fog ez vezetni mindkettőtöket.
- Nem tudtok ti semmit, és örülnék neki, ha nem is szólnátok bele! – fintorogtam, mire Jake nevetni kezdett.
- Csak nem szerelmes vagy?
- Ezt nem hiszem el! – nyögtem fel, majd dühösen néztem rájuk. – Nem, nem vagyok szerelmes belé, leállnátok végre ezzel a hülyeséggel? Miért hiszi mindenki ezt?
- Csak mert nagyon hasonlítasz Edwardra ennyi az egész – rántotta meg vállát blöki, közben én már indultam meg felé, hogy kiöntsem rajta dühömet, de egy nem kívánt hang megállított.
- E.J.! – remek.
- Szia, Ashley, akkor mi magatokra hagyunk – hiába néztem rájuk szenvedő arccal, fogták magukat és a házba sétáltak, míg én sóhajtva fordultam Ashley felé.
- Mondd Ashley mit szeretnél, dolgom van – még magam sem tudtam hova szeretnék menni, de aztán egyetlen arc ugrott be, ahova most kívánok menni.
- Csak meg akartam kérdezni, hogy nem mehetnék-e veled – mosolygott és egyre közelebb lépdelt.
- Nem – hangom határozott volt, majdhogynem gyötrődő, hogy nem hagy békén. Igazából még én magam se tudtam, hogy mi bajom lehet Ashley-vel. Hiszen nagyon széplány! Szőke haj, csinos alkat, arany káprázó szemek… a természetével se lett volna probléma, hisz már nagyon sokat beszélgettem vele az elmúlt nos, jó pár évben. Ha nem nyomult volna ennyire, még talán jobban is közeledtem volna felé, de nem tehettem róla! Hogyan vonzódhatnék hozzá, bármiféle értelemben, amikor egyszerűen nem érzem azt, amit éreznem kéne?! Most már tudom, hogy mit, legalább! Képtelen lennék vele úgy viselkedni, mint Hayley-vel. Ő teljesen más… miért is Hayley-t hasonlítom hozzá? Már megint hülye vagyok!
- Azért remélem, egyszer majd beszélgetünk – mosolyogta, amit nem tudtam nem viszonozni. Nagyon aranyos lány volt, a nyomulós természetétől függetlenül.
- Nem sokára, majd visszajövök és akkor – hárítottam, mire boldogan bólogatott.
- Várlak majd! – minek? Sóhajtottam, és megfordultam, hogy az erdő felé vegyem az irányt, de hangja és keze is megállított.
- E.J.! – meglepődve néztem rá, de csak mosolygott. – Remélem megfogom ismerni azt a lányt!
- Milyen lányról beszélsz? – kérdeztem megütközve, de elnevette magát.
- E.J., annyira látszik rajtad! Teljesen más vagy, elég volt pár óra, hogy ezt mindenki megállapítsa. Na, meg a családod is, eléggé tudja, hogy hova igyekszel.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz. Csak egy barátomhoz ugrok le!
- Kocsi nélkül? – mi a jó istenért, kell mindent észrevennie? – Egy halandó barátodnak se tudnád beadni, hogy a kamasz fiúkat elhozták, és majd tízre jönnek érte – sajnos jól ismerte az emberi tinédzsereket, és az én természetemet is. – Egy olyan baráthoz igyekszel, aki nem ember! Ki ő?
- Csak egy barát – nem hazudtam, Hayley tényleg egy nagyon jó barát volt, sőt a legjobb barátomnak is mondhatom. Azzal a túlzással, hogy néha egymásnak esünk, de minden barátságba vannak megingások nem? Nem?!
- Értem – csalódottan legörbült a szája és elengedte karomat. – Remélem, jól fogod érezni magadat a lánnyal!
- Honnan…?
- Látszik rajtad – mosolyogta ismét. – Olyan izgatottan csillog a szemed, mint még soha az ismeretségünk során!
Erre nem tudtam mit mondani, hisz én magamon nem vett sose észre, hogy izgatottabb lennék, ha Hayley-vel találkozok. Nyilván, más viszont látta rajtam. Pedig Hayley csak egy barát, olyan, mint Emma! Csak Emmát nem ültetném fel az ölembe a konyhapultra… Megráztam fejemet, hogy valamennyire megnyugodjak, de valóságos kavalkád volt a fejemben. Már nem tudtam eldönteni, hogy mi micsoda.
- Akkor majd jössz és beszélgetünk! – ezzel utamra engedett, én pedig eszeveszett gyorsasággal futottam az erdőbe. Majd szétvetett az ideg, de nem tudtam, hogy ez pontosan minek tudható be. Bár segített volna rajtam a futás, úgy, mint anno apán, de én csak még mérgesebb lettem. A tehetetlenség, és a megmagyarázhatatlan dolog úgy éreztem, hogy szétfeszítik lassan a testemet, ezzel nekem egyre nagyobb fájdalmat okozva. Nem voltam benne biztos, hogy helyes-e ilyen állapotomba Hayley-vel lenni, de általában ő mindig meg szokott nyugtatni. Rá van most szükségem, nem holmi feszültség levezető birkózásra. Ha kell, akkor a nap 24 órájában magam mellett tartom, csak ne érezzem ezt a kínt.
Hamar elértem a házukat az erdő felől, és most, hogy itt voltam aggódtam egy kicsit. Hayley megkért rá, hogy sose érkezzek csak úgy, hanem mindig szóljak előtte, csak éppen a nagy sietségben ez kiment a fejemből. Spontán voltam, úgy gondoltam lesz, ami lesz, legfeljebb ki dob a házból, mi a legrosszabb? Beugrottan az ablakán, de nem volt ott. Elhúztam számat, és beleszimatoltam a levegőbe. Próbáltam elvonatkoztatni a szobájától, ami tele volt Hayley illatával. Viszont, ahogy megéreztem a levegőt, ami átjárta a házat, megdöbbentem. Éreztem, hogy Hayley a házban van, de van vele valaki. Eddig még erre sose volt példa. Mikor már épp megindultam volna, hogy meglessem kivel van, Hayley hangos léptei közeledtek a szoba felé, én pedig nyeltem egyet. Na, most fog engem kinyírni! Hayley nem vett észre legelsőnek, csak mikor felnézett, akkor torpant meg elnyílt ajkakkal. Elmosolyodtam magam, persze nem értem el vele semmit.
- Mit keresel itt? – kérdezte halkan, de éreztem hangjában a dühöt. Ha tudná, én hogy érzem magam!
- Szükségem van rád, otthon kész őrültek háza van!
- De… - mielőtt tovább oszthatott volna egy számomra idegen női hang a nevén szólította. Még arra se volt időm, hogy felfogjam, de Hayley már berángatott a fürdőszobájába, és belökött a zuhany alá. Már épp felháborodtam volna, de a fejemre zúduló víztől, még leosztani se tudtam.
Szorosan a falhoz nyomott, kezét pedig a számra tapasztotta.
-Hayley!
- Bocs anya, zuhanyozok! – Hayley nagyon jól hazudott, kétség sem fér hozzá. Megéreztem az ajtó mögül az idegen vámpír szagot, majd Hayley-re néztem. Az anyukája állt az ajtó másik oldalán, és cseppet sem szólította meg őt gyengéd hangnemben. Legalább is, anyának sosem volt ilyen a hangneme velem szemben, még akkor sem, ha mérges volt rám. De ez a nő nem úgy szólt Hayley-hez, mint anya a lányához… annál sokkal ridegebb volt.
- Csak szólni akartam, hogy apádat elviszem a kórházba Seattle-be. Már megint befulladt – nem akartam pofátlanul kíváncsi lenni, de azért Hayley szemeit kerestem, amik most szomorúan pislogtak az elázott ruháinkra.
- Rendben – mondta kicsit halkabban.
- Ne várj haza, későn jövök vagyis bocs, jövünk! – hallottam a távolodó lépteket, de Hayley még mindig nem engedett el, továbbra is szorított. Miután az autó hangja messze járt, végre leszedtem számról a kezét, mire bocsánatkérően nézett rám. Elnyúltam mellette és elzártam a csapot, majd magunkra néztünk.
- Ma se kell fürödnöm, pedig terveztem – szólaltam meg, hogy egy kicsit legalább eltüntessem a búskomorságát arcáról. Nem értettem semmit igazából, de majd égtem a vágytól, hogy mindent megtudjak. Beletúrtam vizes hajamba, majd Hayley egy vörös tincsével kezdtem játszani. Elkezdtem lehúzogatni róla a cseppeket, amik pár másodperc elteltével újra megjelentek. Nem akartam kérdőre vonni őt, pedig másra se vágytam, igazából.
- Ne haragudj – szólalt meg kitudja hány perc múlva. – Csak tudod…
- Semmi baj – fogtam meg vállát. – Nem haragszom, de remélem azért elmagyarázod, hogy miért löktél a zuhany alá! Más módszerhez is folyamodhattál volna, ha közölni akarod, nem tetszik a szagom.
- Nem erről van szó, nagyon jó illatod van – enyhén elmosolyodta magát, de látszott rajta, hogy mennyire szomorú.
- Anyukád haragszik rád valamiért? – habozva kérdeztem meg, de talán ez nem volt olyan tolakodó kérdés.
Nyitotta volna száját, hogy válaszoljon, de aztán homlokra ráncokba szaladt, és szemei könnyesedni kezdtek.
- Igen. Azóta haragszik rám, amióta megszülettem!

nem nagy fejezet, de azért írjatok néhány szót kérlek :(