26. Fejezet

Bocsi, ez nem lett annyira jó fejezet, nem voltam nagy erőbe, ez meg is látszott. Azért remélem tetszeni fog, bár nekem ez is tetszik, nagy hangsúlyt fektettem Hayley és E.J. kapcsolatára :)

Hayley szemszög:
Nem vártam el E.J.-től, hogy ebből a rövidke mondatból megértse, mire mondtam. De nehéz volt a már eltemetett érzésekről beszélnem. Sóhajtva beletúrtam vizes hajamba, majd ki léptem a zuhanyzóból, és a szekrényből elővettem pár törölközőt. Éreztem magamon pillantását, szinte a hátamat égette, de azt hiszem nem mertem ránézni.
-Hayley! – szólított meg, mire felé fordultam, és bármiféle megszólalás nélkül húztam le pulcsijának cipzárját.
- Bocs, adjak valami ruhát? – kérdeztem csendben, és a radiátorra terítettem felsőjét.
- Hayley! – hangja erősebbnek hatott, és elkapta kezemet. – Mondd el, látom, hogy bánt. Tudod, hogy bennem bízhatsz!
- Na, jó – felsóhajtottam, majd kimentem a szobámba és felültem az ágyra. Csendben követett, és leült mellém. – A lényeg az, hogy nem is olyan rég, pár éve kiderült, hogy anya nem akart engem, még anno. Véletlen besikerült gyerek voltam, és csak apa miatt nem vetett el. És, tudod, az, hogy ő is vámpír lett… engem hibáztat, és ezt a képembe is vágta. Nem tudom miért keresett meg igazából… de én nem éppen olyan nevelésben részesültem, mint te – sajnálattal teli szemeibe néztem, de nem sokáig bírtam tartani a kontaktust. – Nem táplál irántam olyan érzelmeket, mint amiket te kapsz anyukádtól.
- Ez szörnyű. Úgy értem, el sem tudom képzelni, mit csinálnék, ha anya nem így viselkedne velem. Így is bűntudatom van, mert valamilyen szinten, miattam és Ness miatt vált vámpírrá. Vagyis, azzá akart válni, de én és Ness besikerültünk, és minden felgyorsult. Nagyon sokat bántottam őt fizikailag, és ezek még mai napig érzékenyen érintenek. Nem tudom mihez kezdenék, ha anya ezek után nem szeretne. Olyan… természetellenes lenne.
- Valahogy úgy – bólintottam, és egy kicsit irigy voltam rá. Olyan anyát kapott, amilyet megérdemelt.
- Hayley, azt mondtad apukád meghalt – habozva bökte ki a szavakat, de jól tudtam, hogy mire akar kilyukadni. – Akkor, kicsoda…?
- Mikor anya rám talált, harmincöt éve, akkor már Jack vele volt. Ember, mai napig. Nem tudom anya mit látott benne, de hagyta, hogy vele maradjon. Véletlen találkozás volt, anya éhes volt – fintorogni kezdtem, és hányingert éreztem a saját anyám iránt. – az utcán találkozott össze Jackkel, csak enni akart, de nem ölte meg. Jack pedig az igazságok ellenére is, de vele maradt, ki tudja miért. Anya nem akarta átváltoztatni, nem látta benne azt, amiért megkellene tennie és tovább kéne maga mellett tartania, még sem küldte el, hanem vele maradt. Érzelmek nem voltak anya felől sose, de Jacknek mai napig ő a nagy ő Az öregedés viszont őt is utolérte, mint minden halandót. A gondját viseljük, és én pedig kötődök hozzá. Úgy élünk, mint valami család, apámként tekintek rá. Tud mindent, tudja anyám milyen, hogyan viselkedik, a pártomon áll.
- Erős a viszonyotok – állapította meg enyhe mosollyal, amit viszonoztam.
- Tényleg az, és ez így jó. Ő tartotta bennem mindig is a lelket – bólogattam vidáman. Jackre mindig is jóemberként gondoltam, és nem tudom mi lesz, ha egyszer eljön az ő ideje. Mit fogok csinálni?
- Kérdezhetek valamit? – E.J.-re kaptam a fejem meglepődve, majd biccentettem. – Ki az a srác? – arra néztem, amerre az ujja mutatott. Az ággyal szembeni íróasztalom fölött egy régi kép lógott egy bizonyos srácról. Nem csodálom, hogy megkérdezte, de az okát nem tudtam. Kíváncsiság, vagy a srácot nézve féltékenység? Hm, tetszene, ha az utóbbi lenne.
- Ryan, a bátyám.
- Már meséltél róla – nem tudta elrejteni a megkönnyebbülését, amin jót mosolyogtam.
- Mikor elmondtam neked a „képességem”, akkor mondtam, hogy Bella az én akkori életemet élte át. Will és Sarah voltak akkor a gondviselőim, de a Volturi megölte őket. Ryan is velünk élt, és már akkor is nagyon vigyázott rám, de gyakran eltűnik és éli a saját életét. De vannak alkalmak, amikor egy rövid időre, elvisz anyától.
- Elvisz?
- Amolyan nyaralás vagy minek nevezzem – elnevettem magam, nem tudtam pontosan meghatározni, hogy mi is volt, az ilyen alkalom. – Csak ketten, mint az igazi testvérek elmegyünk valahova, ahol tudunk vadászni, ugyanakkor emberek között vagyunk. Olyankor megbeszélünk mindent, ami addig történt velünk, beszélünk a régi dolgokról, ilyenek – reméltem, hogy megértette bonyolult magyarázásomat, de csak mosolyogva bólintott, amit igennek vettem.
- És anyukád ezt csak úgy engedi? – homloka ráncokba szaladt, miközben gondolkozva pillantott maga elé.
- Mondjuk, hogy elfogadja. Fél, Ryan-től, nem is kicsit, de az okát nem tudom. Mint valaki kiskutya, engedelmes, amikor Ryan megjelenik. De nagyon aggódik, azt hiszem. Fél, hogy Ryan egyszer nem fog visszahozni.
- Ha nem szeret téged, akkor miért tart maga mellett? – logikus kérdés, én se értettem teljesen, hogy miért.
- A Volturi miatt, azt hiszem – megrántottam vállamat, hisz ez az én szempontomból lényegtelen volt.
- Nagyon erős vagy, ugye tudod? – kérdezte hirtelen, és büszkeséggel a hangjában. – Ennyi mindent elviselni nagyon nehéz. Rohadt erős lélek vagy, és ez nagyon hihetetlen.
- Ha ez bók, akkor köszönöm – vigyorogtam, mire elnevette magát.
- Annak szántam, úgyhogy örülj neki.
- Mára is megvolt a pszichológus félórája – nyögtem ki morogva és szám megrándult, E.J. csak szórakozott rajtam.
- Jut eszembe, elkezdted mondani, hogy miért is jöttél – álltam fel szemöldök ráncolva.
- Kösz, hogy eszembe jutattad – fanyalgott. Nevetnem kellett morcos kinézetén, amire viszont csak a fejét rázta. – Tulajdonképpen csak azért jöttem, mert már nem bírtam otthon lenni.
- Nyugodtan bevallhatod, hogy hiányoztam – vigyorogtam rá pimaszan. Bár tudta volna, hogy ez az én szemszögömből mennyire igaz. Tényleg hiányzott, pedig alig váltunk el pár órára, de tényleg úgy éreztem, mintha valami eltűnt volna mellőlem és keservesen fájó volt a hiánya. Meglepődve tapasztaltam magamban, hogy mihelyst E.J. megjelent, a hangja, a lénye azonnal megnyugtatott.
- Egoista vagy – vágta hozzám foghegyről, de nem tudta letörölni mosolyomat. – Azért jöttem, mert felidegesítettek, és máshoz nem igazán tudok menni ilyenkor, és kocsi nélkül.
- És mi idegesített fel? – tudakoltam hangosan, miközben bevágtattam a fürdőszobába és ledobtam magamról felsőmet, bár már teljesen mindegy volt, majd később lezuhanyozok kicsit melegebb vízbe.
- A családom kaján vigyora, a folytonos beszólogatások és nem utolsó sorban megérkezett a Denali klán. Mikor hazaértem délelőtt, már ott voltak – hangja bosszús volt, ami közvetlenül az ajtóból jött.
- Gondolom, alig vártad, hogy találkozz velük – mosolyogtam magam elé, miközben a vizes ruháimat lerángatva magamról vágtam bele a szennyes tartóba.
- Csak Ashley húzott fel igazából – hangja sokkal másabb volt, így kíváncsian az ajtó felé fordultam, de meg is bántam. Mögöttem állt, tőlem pár centire, és szemei az enyémet keresték.
- És miért húzott fel? – nyögtem ki nagyot nyelve. Nem zavart, hogy fehérneműbe lát, bár azért ennél jóval kevesebbet látott eddig minden alkalommal. A pólómat sikerült mindig lerángatnia rólam, de így még soha. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, és talán reflexszerűen összefontam mellkasomon karjaimat.
- Amúgy is idegesítő egy személy, de ma rájöttem, hogy túlreagálom egy kicsit – vigyorogni kezdett mozdulatomon, de nem lépett távolabb, aminek következtében karom a testéhez ért.
- Csak ugyan? – húztam fel szemöldökömet, és enyhe féltékenységet kezdtem érezni. – És hogy jöttél erre rá?
- Ahhoz képest, hogy akar tőlem valamit, tulajdonképpen saját magától kitalálta, hogy egy lányhoz jövök, és le is vágta, hogy nem akárkihez.
- És? – kérdeztem hirtelen szigorúan és majdnem megsértődve, bár nem értettem miért. Hisz E.J. azt csinál, amit akar, semmi közöm ahhoz, hogy mikor, kivel, mit csinál.
- Nem ellenezte, ami nem vall rá. Sőt, talán még majdnem ő kergetett, hogy igenis húzzak el otthonról, de azért vár, hogy mikor megyek haza, beszélgetni akar.
- Régen láttátok egymást, gondolom megvitatjátok a dolgokat!
- Mintha nem tetszene ez neked – mosolya még szélesebb lett, nagyon mulatatta feltörekvő sértődésem.
- Ugyan már! – hatalmas tiltakozásomba leengedtem kezeimet, és elvágtattam mellette.
- Nagy a segged – sietett utánam, majd leült az ágyra és onnan figyelt engem, ahogy a szekrény előtt állva válogatok magamnak valami ruhát.
- Te meg tuskó vagy! – kontráztam rá, de csak nevetett bántásomon. Megforgattam szemeimet, miközben még mindig filóztam. Nem kellene már nagyon kicsípnem magam, hiszen úgy is aludni fogok nem sokára, de az is lehet, hogy el kéne mennem vadászni, holnap suli ki kell bírnom valahogy.
- Tudom, hogy szeretsz – vállamnál fogva pördített meg, és kezeivel mellettem megtámaszkodott.
- Téged lehet? – pimasz grimaszolásom nem hatotta meg, sőt aggódni kezdtem már, hogy arca szét fog repedni ekkora vigyorral.
- Bevallasz nekem valamit? – nem értettem mire akar kilyukadni, de hazudtam volna magamnak, ha azt mondtam volna, nem tetszik, ahogy egyre jobban közeledett felém. Zöld szemei csillogtak a jókedve miatt, illata szinte bódítóan hatott rám, a kísértés pedig egyre jobban szétáradt bennem.
- Mit valljak be neked? – szám akaratlanul is halvány mosolyra kúszott, és nem tudtam megállítani szemeimet, hogy ne vándoroljanak hívogató, édes szájára. Igazából nagyon gyenge félelem tört rám. Mindent megbeszéltünk egymással, nem lett volna olyan, amit nem tudtuk volna a másikkal megosztani, de a kettőnk közti kapcsolat, illetve a kettőnk közti érzelmek tabu témák voltak. Magam se tudtam eldönteni, hogy elég-e nekem ennyi, vagy esetleg többet akarnék. Felszerettem volna vállalni őt a suliba, megakartam ismerkedni a családjával, beakartam nekik mutatkozni úgy, mint E.J. párja… de ezt nem tehettem meg, egyrészt mert megbeszéltük, hogy nem leszünk szerelmesek, mert nem szabad, másrészt azért mert kételkedtem benne, hogy ő akarta volna-e.
- Jól érezted magad velem… Raymondba? – a szavai valóban kíváncsiságtól csengtek, de nem értettem, hogy miért ezt kérdezte. Kicsit megnyugodtam, valami olyasmi kérdést vártam, hogy érzel-e valamit irántam, vagy hasonló, de meglepett.
Láthatta rajtam a meglepődést, és rajta is látszott, hogy nem erre a reakciómra számított.
-Miért kérdezed ezt? Mondtam, hogy igen, nagyon jó volt ez a hét, szükségem volt rá. Mi ez a hirtelen kétséged a szavam felől? – számonkérésnek hallhatta, bár nem annak szántam.
- Igen, már mondtad, de jelenleg magamra értettem. Ne nézz így, tudom, hogy megbeszéltük semmi nincs köztünk és erről nem is szabadna beszélnünk, de akkor is érdekel. És ne kérdezd, nem tudom, hogy miként gyűjtöttem ekkora bátorságot, hogy erre rákérdezzek, de ha ezt nem tisztázzuk akkor mind a ketten be fogunk kattani, és….
- E.J.! – megállítottam hadarásában, és folyamatosan sétálgatásában előttem. – Jól éreztem magam a héten, és a legjobb, hogy veled voltam. Ezt sose vond kétségbe! Bár nem értem, hogy még is, most mi a bajod – nem tudtam megállni, hogy ne fintorogtak egy kicsit, de természetesen nem hagyhatta ki, hogy ne akadjon ki rajta.
- Semmi bajom Hayley, mi lenne?
- Csak kérdeztem, látszólag nem akarod elmondani – erősködtem, de aggódtam, hogy ki fog akadni. Jókedve immár elpárolgott, semmi sem maradt belőle. Tudtam, hogy ez az én hibám, és rosszul is éreztem magam emiatt.
- Ha valamit nem akarok elmondani, akkor az azért van, mert nem akarom, hogy tudj róla! Gyakran olyanokba ütöd az orrod, amihez semmi közöd nincs! – fogai között sziszegte ezt nekem, ami nekem nagyon rosszul esett, és egyben feldühített. Kinek képzeli magát? Nem beszélhet így velem, akármilyen hülye is voltam.
- Tűnj innen – mondtam halkan neki, bár legszívesebben üvöltöttem volna. Teljesen mást vártam ettől az estétől, főleg azok után, hogy levetkőztem előtte. Nos, ezt is eltudtuk cseszni, pedig tökéletes alkalom, hogy ismét egy kicsit kettesben legyünk, hiszen most, hogy náluk sokkal többen vannak, esélytelen lesz.
Nyeltem egyet, hogy ne bőgjem el magam előtte, majd szó nélkül rángattam magamra egy melegítő alsót, és egy pólót, de azt már menet közben kaptam magamra. Nem foglalkoztam vele, hogy E.J. tényleg eltűnik-e a szavamra, vagy ki tudja meddig bambán ácsorogni fog-e a szobámban, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Leszaladtam a lépcsőn, és bezártam az ajtót, amolyan időtöltés kép. Semmi esetre sem akartam visszamenni a szobámba, nem mertem megnézni, hogy ott van-e még.
Csendben kezdtem el mosogatni bár nagyon azt se figyeltem, hogy mit. Jack az egyetlen, aki valamennyit eszik itt, jó persze én is, de ha tudom elkerülöm az emberi ételeket. Nem feltétlenül finomak. Észre se vettem, hogy tevékenységem közben akárhányszor lepereg előttem E.J. kiborulása, annyi könnycseppet hullatok. Amikor már valósággal zokogtam abbahagytam a mosogatást, és a tányért beleejtettem a mosogatóba. Megfordultam és neki dőltem a konyhapultnak, majd kezeimbe temettem arcomat és sírni kezdtem. Nem értettem, egyszerűen hülye voltam hozzá, hogy felfogjam miért viselkedik így velem. Ha otthon vele történik valami akkor mondja el, ne rám ordítsa ki a világ baját, hisz én se szoktam, pedig nekem aztán van ezerféle gondom. Nem tartottam igazságosnak viselkedését velem szembe, annyiszor ordított már le, és annyiszor nem én voltam a hibás. Legalább is úgy éreztem, hogy kifakadásának oka, nem én vagyok, sokkal inkább a benne levő feszültség jön ki rajta, és ezt gyakran rajtam vezeti le, ami egyáltalán nem fair.

Hallottam, ahogy lesiet a lépcsőn, majd megtalálva engem, egyre közelebb lépkedett. Kipislogtam szememből a könnyeket, és kinéztem az ablakon, gyorsan letörölve arcomat. Nem akartam, hogy gyengének lásson. Elém suhant, látókörömbe férkőzött arca, de nem akartam ránézni.
-Sajnálom! – lesunytam fejemet, képtelen voltam ebben az állapotba a szemébe nézni. Biztosan egyből megbocsátottam volna neki, habár amúgy sem vagyok haragtartó típus, jobban jellemez a bosszúállás. – Ne haragudj! – nem értettem, hogy megint miféle játékot akar velem űzni, de hirtelen a karjaiba zárt, és erősen szorított magához. Akaratlanul karoltam át derekát és rejtettem arcomat mellkasába. – Te vagy az utolsó személy a földön, akit megakarok bántani, még is mindig megteszem – fájdalmas sóhajokat éreztem meg hajamnál, majd legalább ennyiszer kaptam gyengéd csókot fejem búbjára. – Ígérem nem foglak többé megbántani, jó?
- Számomra a szavad édeskevés – motyogtam bőrébe, mire elhúzódott tőlem annyira, hogy szemembe nézhessen. Ujjával felemelte államat, hogy végre megtalálja tekintetemet.
- Miért kevés? Hazudtam én neked valaha? – szenvedést láttam zöld szemeiben, megbánthattam ezzel, de így éreztem.
- Sok ember ígért már nekem, sok mindent – válaszoltam neki, és talán ebben a magyarázatban minden benne volt, hogy megértse mi zajlik le bennem ismét. Engem büntetett talán a saját hibái miatt.
- Bennem nem fogsz csalódni, megesküszöm neked Hayley! – olyan tűz és elszántság égett a szemeiben, hogy elhittem neki. Talán bolond vagyok, de hát ezt teszi a barátság nem? Direkt nem akartam másra gondolni, pedig ebbe a közmondásba, más szót szoktak berakni.
Bólintottam, hogy elhiszem neki, mire gyengéden elmosolyodott.
-Nem várnak már haza? – semmi kedvem nem volt ezt kinyögni neki, pláne, hogy én sem akartam, hogy elmenjen, de mikor közeledni kezdett szám felé, megijedtem. Még én magam se tudtam, hogy mit érzek, és talán Raymondba, hagytam magam és őt is, itt már ezt nem engedhetem meg.
- Jelenleg nem érdekel – válaszolta, összevont szemöldökkel, nem értette, hogy miért óckódok most ennyire egy ártatlan csóktól. A szünetbe nem tudom hány alkalommal csókoltuk meg egymást, most pedig elhúzódtam tőle. Újra megpróbálkozott, mire én el is engedtem őt, és visszahátráltam azt a pár centit a konyha pultig. Zavarodott és értetlen tekintette égette az arcomat, de nem néztem rá.
- Hayley te most félsz tőlem? – nyögtem ki döbbenten, mire rá kaptam fejemet.
- Dehogyis, egyáltalán nem. De E.J. az, ami Raymondba történt az már a múlt. Nem tehetjük meg itt is.
- Azt hittem, hogy….
- Tudom, megbeszéltük, hogy benne vagyunk egy ilyen nyitott kapcsolat szerűbe, tehát semmi érzelem, csak az ösztönök és a vágyak, de ezt a döntést Raymondba hoztuk meg, nem gondoltam, hogy ez vonatkozik Forks-ra is, ahol mindkettőnknek árgus szemekkel figyel a családja.
- Szóval te így gondolod – szemei megkeményedtek, megsértettem őt. Nem hagyatkozhatok az érzelmeimre, anya, ha róla tudomást szerez, örökre eltilt tőle, és talán el is költözünk. Még azt is megkockáztatom, hogy megölné. Nem hagyhattam, hogy anya megtudja, ő létezik. A másik felem.
- Sajnálom, mindkettőnk érdekében! – nem hazudtam, ő is nagyon nagy bajba lenni, rólam nem is beszélve. Nem akartam, hogy baja essen.
- Jó – bólintott, bár egész lénye másról árulkodott. Tudom, hogy nagyon rossz lesz mindkettőnknek, annyira megszoktuk már egymás jelenlétét, közelségét, érintését… csókjait. Ha most távolságot tartunk az nagyon nagy szenvedés lesz mindkettőnk részére. Ő helyette is döntöttem, de ha elmondanám neki a valódi okot, lehülyézne és azt mondaná, őt nem kell megvédeni. – Akkor holnap találkozunk – biccentett felém bármiféle mosoly nélkül, majd eltűnt a szemem elől. Miután megbizonyosodtam róla, hogy biztosan elment a ház közeléből hagytam magam lecsúszni a padlóra, és elengedtem könnycseppjeimet, amik már marták a szememet.
- Így lesz a legjobb – suttogtam magam elé. Keserves fájdalmat éreztem a mellkasomban, ismét egyedül éreztem magam. Miután megismertem ismét mindent színesnek láttam, volt értelme ismét a létezésemnek, soha nem nevettem még ennyit, mint vele. Most, hogy szinte elküldtem magam mellől ismét minden szürke lett. Nem tudtam, hogy ezután mi lesz a barátságunkból, de bíztam benne, hogy majdnem olyan lesz, mint régen. Egymás közelébe attól még lehetünk, csak nem úgy, mint Raymondba. Nagyon nagy tévhitbe voltam ekkor.