Impossibility 1. Fejezet

Mielőtt bármit mondhattam volna morogva hátat fordított és rám csapta az ajtót. Könnyeimmel küszködve rogytam le az ágyra és mélyeket kezdtem lélegezni, hogy lenyeljem a torkomban feszülő sírást. Mi a fene történik itt? Fájdalmas tekintettel néztem az ajtóra, ahol az imént feldúltan távozott Edward, majd egy könnycsepp kibuggyant. Kapkodva töröltem le és néztem az éjjeliszekrényen tátongó széttört képkeretre. A kép ki volt belőle húzva és meg volt többször is gyűrve. Ám ez nem csorbította a képről sugárzó boldogságot. Nem sokkal azután készült rólam és Edwardról, miután meghalt Victoria. A rétünkön készült, Alice csinálta. Mindketten önfeledten nevettünk, szerelmesen bújtam hozzá, ő pedig védelmezően karolt át engem. De ennek a boldogságnak már több hete.

Nem sokára pontosabban másfél hónap múlva lesz az esküvőnk, de jelenleg úgy állunk hozzá, mintha muszáj lenne. Nem tudom mikor történhetett, de eljött az a pont a kapcsolatunkba, amikor nem holmi tényezők miatt van a feszültség köztünk, és nem is a legjobb barátom miatt vitatkozunk. Egyszerűen mi hozzuk ki egymásból a kiborulást, de nem értem hogyan és miért. Egyikőnk se az a fajta, aki ordibálás módjára hangot adunk nem tetszésünknek, de már több mint egy hete, hogy nem csak én, de Edward is felemelte a hangját. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor volt az, amikor elkezdődött, de nem tudtam rájönni.

Reménykedtem, hogy csupán a következő időszak eseményeitől vagyok ennyire izgatott és feszült, Ő pedig a vámpírrá válásom miatt van ennyire kiborulva, de sajnos ez nem elég indok.

Mielőtt átadhattam volna magamat a sírásnak, két hideg kar érintett meg. Bíztam benne, hogy Edward jött vissza, úgy ahogy mindig is, de mikor felpillantottam, eltört bennem a mécses. Alice térdelt előttem szomorú arckifejezéssel, és vigasztalóan megölelt. Hangosan zokogni kezdtem, tudtam, hogy nem kellene, hiszen minden Cullen itthon volt ma, még se tudtam megállni. Akkora fájdalmat éreztem a mellkasomban, mint még talán soha. Rettenetesen fájt, hogy Edward most nem jött vissza hozzám, mint ahogy tenni szokta. Pár perc után mindig lehiggad és aztán visszaszalad, hogy egymástól bocsánatot kérve kibéküljünk. Most azonban nem jött vissza.

-Sajnálom Bella! Nem tudom mi baja Edwardnak, de minden rendben lesz, jó? – hálás voltam Alice-nek, ő ismert mindkettőnket elég jól, de még ő se tudta volna megmondani, mi a probléma kettőnk között. – Ez egy ilyen időszak, az esküvő előtt minden pár behülyül egy kicsit, de aztán a végén minden jól alakul!

- Nem értem, mitől borult ennyire ki! Hiszen én lehetnék a mérges, ismét Jacobbal dobálózott, pedig tudja mennyire rosszul esik! – felpattantam az ágyról, és dühösen felkaptam a táskámat. Ez is egy olyan együtt alvós hétvége volt, Charlie beleegyezett, hogy itt aludjak. Bár Alice kért el engem ismét valami ürüggyel, kétlem, hogy szemfüles édesapám annyira együgyű lenne, hogy beveszi a kis mesénket. Igaz, Alice nagyon is tehetséges a hazudozásban, úgy ahogy az összes Cullen, én viszont nagyon is rossz vagyok benne. És már Edward is mondta; Charlie inkább bemeséli magának, hogy igazat mondunk, mint sem utánajárjon a dolgoknak. Nem tölt el öröm, hogy szinte nap, mint nap hazudnom kell neki, de ezt felvállaltam akkor, mikor megismertem Edwardot. De úgy tűnik mostanában nem kell sokat hazudnom neki. A jelenlegi állás azt mutatja, hogy nem fogok az elkövetkezendő pár hétben ismét itt aludni.

- A bátyám egy hülye ne is foglalkozz vele, de kérlek maradj még! Holnap estig Charlie úgy tudja, hogy ketten vagyunk, a többiek pedig elmentek a hegyekbe túrázni.

- Alice, Charlie nem vesz be egy mesénket se, csupán ez lebeg a szeme előtt, hogy nehogy a végén kedvet kapjon idejönni! – türelmetlenül csattantam fel, pedig nem akartam felemelni a hangom. Örültem neki, hogy barátnőm nem vette zokon, hanem csak megértően mosolygott. – Ne haragudj.

- Ugyan, semmi baj! – szökkenve ugrándozott mellém, majd ölelt meg ismét. – Megértem, hogy nehezen bírod ezt a sok vitát. Bár meg kell mondjam, hogy a családból senki nem érti ezeket. Még sose találkoztunk volna ilyen problémákkal, mint ti. Még Jasper se tudja, hogy mit éreztek.

- Akkor ott tényleg problémák vannak – jegyeztem meg, majd a fürdőszobába siettem. A tükörbe nézve elborzadtam magamtól. A szemeim vörösek voltak, ahogy az arcom is maszatos volt a sírástól. Felsóhajtottam, majd megmostam az arcom hideg vízzel, hogy egy kicsit lehűtsem a meleg arcomat. Fáradtan éreztem magam, pedig amennyit alszok ez lehetetlen lenne, de azt hiszem igaza van Alice-nek. Ki vagyok merülve ebbe a mindennapos veszekedésbe. – Alice? Lehetne, hogy… - megakadtam, mikor visszaérve a szobába, barátnőmet nem találtam, de más személyt annál inkább. – Jasper?

- Nem zavarlak? – kérdezte apró mosollyal az arcán, mire csak megráztam fejemet. – Beszélgessünk egy kicsit.

- Hajrá – eresztettem meg egy kimerült mosolyt, majd leültem a fekete bőrkanapéra. Kérdőn pislogtam rá, hogy üljen le ő is, de ott maradt az ablaknál, távol tőlem.

- Még nem igazán volt alkalmunk beszélgetni. Se a régebbi dolgokról, se a mostaniakról – kezdte kissé feszülten, bár nem értettem, miért ilyen ideges. Én lehetnek nagyon ideges, hogy vajon mit akar mondani. Esetleg megkér, hogy maradjak távol a testvérétől, mert megbántom? Igaza volt, nem beszélgettünk még Jasperrel kettesben, főleg a szülinapom óta. Pedig már jó pár hét eltelt, hogy visszajöttek, valahogy sose volt alkalom rá. Meg, néha úgy is éreztem, mintha Edward nem akarná.

Egyetértően bólogatni kezdtem, valahogy kiszáradtan éreztem magam.

- Először is végre bocsánatot szeretnék kérni.

- Ugyan, miért?

- A szülinapodért – választ adott értetlenkedésemre, bennem pedig még az ütő is megállt. kényes téma volt ez mindenkinél, pedig igazából a család összes tagja tudta, hogy nem igazán kerülhetjük ezt a témát a végtelenségig. – Erősnek kellett volna lennem, tudnom kellett volna, hogy minden egyes óvintézkedést meg kell tennem, ha a közeledben vagyok és….

- Jasper, fejezd be kérlek! – félbeszakítottam szóáradatát, mire összezavarodva és bűntudatosan nézett fel rám. – Nem tehetsz semmiről. Én vagyok balszerencsés, és amúgy se tudhatta ezt mindenki. Baleset volt és kész.

- De miattam szenvedtetek olyan sokat!

- Igazából nem – talán pár hete, hónapja nem teljesen ezt a választ adtam volna. Természetesen nem hibáztattam Jaspert, de Edward az ő tettével jött rá hamis dolgokra. Attól, hogy elhagyott, semmit nem tett jóvá. Ugyanúgy vonzottam a veszélyt, ugyanúgy megtaláltak a gondok, csak ennek tetejébe, még a szívem is darabokra tört. – Azért senki nem hibáztathat téged, mert az vagy, ami. És ezt én elfogadtam, amikor Edwardot is. Az egész család, és Edward is tisztába volt vele, ha felvállal engem, nagyon sok mindennek tesz ki. De én is, és Edward is – jó néhány vita és meggyőzés után – ezt elfogadtuk. Hiba volt részéről, hogy akkor szeptemberbe elmenekült ettől a súlyos tehertől, de nem a te hibád. Akár ő is rám támadhatott volna, vagy akár Alice, lényegtelen… Ettől viszont nem szabad elmenekülni, hanem szembe kell fordulni ezzel a problémával.

- Vagy veled van a baj, vagy velünk – mosolyodta el magát. – Senki nem lenne ennyire megértő, mint te. Talán még a családból se érti meg ezt mindenki.

- Valaki hibáztatott téged? – kitágultak szemeim a döbbenettől, erről igazán nem beszélt nekem senki.

- Rosalie Edwardot hibáztatta persze, engem nem. De Edward nagyon mérges volt. Még én se tudtam eldönteni, hogy rám vagy magára, de inkább a helyzetre. Azt hiszem még sose gyűlölte annyira, hogy vámpírok vagyunk, mint aznap este. Jó kapcsolatba voltunk addig, de a szülinapod után sok minden megváltozott. Az eset előtt legalább hitegette magát azzal, hogy nem lesz semmi baj, és ő mindentől megtud téged védeni. De miután rád támadtam, jobban tudatosult benne, hogy az összes veszély is semmi hozzánk képest. Éreztem, hogy gyűlöli magát, de valamilyen szinten rám is haragszik. Bár tisztában volt a kettőtök közi különbségnek a problémájával, még is eltemette magában, hogy veled lehessen. De a tettem, ezt előhozta benne és ezért is utált engem annyira.

- Edward ezek szerint nagyon rosszul látta – dünnyögtem meglepődve, ez nekem mind új volt.

- Tulajdonképpen nem – rázta meg a fejét szórakozottan. – Mind így látnánk, ha ebben a helyzetben lettünk volna. Csak te látod ennyire… megértően. De azt hiszem valamilyen szempontból érthető, hiszen te nagyon sokat szenvedtél Edward döntése miatt. Nem rám haragszol, hanem rá.

- Mit gondolsz, ezek miatt vannak a veszekedéseink? – habozva tettem fel ezt a kérdést neki, de ha valaki akkor ő pontosan tudja, hogy mit érzünk.

- Nehéz titeket mostanság megérteni. Mindketten majd meghalnátok egymásért, annyira szeretitek a másikat, még is… valami aggaszt mindkettőtöket, csak éppen egyikőtök sem meri kimondani. Edward valamiért próbálna tőled elszakadni, bár nem tudom miért.

- Legutóbb akkor volt velem ilyen távolságtartó, mikor elhagyott – suttogtam megrémülve, és szívem nagyon gyorsan kezdett dobogni a gondolatra. Megrémült a szívem és a lelkem egyaránt, hogy ismét elakar menni.

- Biztos vagyok benne, hogy nem akar elhagyni. Ezt még a hülye is megtudja állapítani. Már tudja milyen nélküled az élet, és ha csak nem te küldöd el, akkor sosem fog elmenni.

- Akkor mi a baj velünk? Két évig nem volt semmi baj, voltak apró vitáink, de nem olyan mértékűek, hogy fogja és hátat fordítva elfusson! Ezek nem mi vagyunk, és nem értem, mi váltotta ezt ki! – keservesen kezdtem el hadarni, a tehetetlenségemben.

- Megrémültetek – jegyezte meg, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Micsoda? Ez hülyeség. Nincs mitől félnünk – értetlenkedve fontam össze karomat mellkasom előtt, és ízlelgetni kezdtem magamban a szót. Tényleg úgy festünk, mint akik megijedtek?

- Nem személyre gondoltam. Egyszerűen mindkettőtöknek új, ami majd nem sokára következni fog. Edwardnak szintén ismeretlen a házasság fogalma, ahogy neked is, csak éppen ő fél, hogy elront valamit. A halhatatlanságodról nem is beszélve. Nem akarja, foggal-körömmel tiltakozna ellene, de már rájött, ha boldoggá akar tenni, akkor azt csinálja, amit te akarsz. És még véletlenül sem akarja, hogy az idő vagy más szétválasszon titeket. Te izgulsz a vámpír élet miatt, lassacskán a félelem veszi át helyét és ezt kivetíted rá. Edward a hülye érzelmeit pedig rád. Nagyon nehéz ennyi érzelem mellett figyelni a másikra. Nem szeretnétek megbántani a másikat, de a titkolt apróságok mindkettőtökből kibuknak. Ilyen heves érzelmek mellett nem is csoda, hogy kibuknak a dolgok – minden egyes szavát ittam Jaspernek, és örültem, hogy van valaki, aki esetleg megért minket.

- De eddig sose volt ez – adtam hangot ismét értetlenkedésemnek.

- Eddig mindig mással kellett foglalkoznotok. Hisz a megismerkedésetek elég sokáig elhúzódott. Nem is csoda, maradjunk ennyiben. Mindketten más világban éltek, ezt megkellett, hogy értsétek és elfogadnotok. Aztán jött James ugyebár, az sokáig okozott galibát, így nem tudtatok igazán egymásra figyelni. A nyár nagyon hamar eltelt számotokra, a kapcsolatotok lassan kezdett nagyon is jól kialakulni. Azonban mielőtt elértétek volna azt a szakaszt, mikor veszekedni kezdtek, jött a szülinapod, ami az egészet megelőzte. Majd ismét jött egy nagyobb probléma, a Volturi és a vámpírrá válásod, Edward ezen kezdett el agyalni, megint nem tudtatok egymásra figyelni kellőképpen. Majd Jacob, Victoria és az újszülöttek. Volt annyi problémátok, hogy szinte időtök nem volt megismerni egymást ismét, a fél éves kimaradás után. Pedig mindkettőtökben megváltozott pár dolog. Fejest ugrottatok egy házasságba.

- Egy házasság semmi. Olyan, mintha járnánk csak összeköt bennünk két karika meg egy papír.

- Ha így gondolod, miért félsz tőle annyira? – kérdezte mosolyogva, és fején találta a szöget. Nem tartottam sokra a házasságot, még is inkább megbirkóztam volna egyedül száz vámpírral, mint egy… esküvővel.

- Inkább csak értelmetlen. Így is örökre Edwardhoz fogok tartozni. Ezen nem fog változtatni egy fogadalom – megrántottam vállamat, de nem vártam el, hogy megértse. Ők abban az időben születtek, amikor a házasságot még nagy dobra verték, és ők nem is egyszer tettek esküt.

- Akkor meg nem mindegy? Túlélitek ezt az esküvői cécót, aztán vár rátok az öröklét – Jasper felettébb szórakozottnak talált, ezt láttam rajta. Csak mosolyogtam rajta, de beláttam, hogy némileg igaza van. Meg kell tennem ezt a lépést. A családomtól el kell búcsúznom. Még, ha nem is tudják, hogy ez a búcsú sokkal hosszabb időre szól, mint gondolnák.

Bólintottam szavaira, miközben belsőm remegni kezdett a gondolatra, hogy majd el kell köszönnöm Charlie-tól, Reneétől… és Jacobtól, pedig ő tisztába van a helyzettel. Szerettem volna még egyszer találkozni vele, pedig számítottam rá, hogy nem lesz rá esélyem. Még is egy kis részem reménykedett, hogy még egyszer, utoljára láthatom majd őt.

-Beszélned kell Edwarddal, mielőtt még jobban elfajul köztetek ez a dolog – utolsó mondata egy igen erős tanács volt, majd rám csukta az ajtót, hogy legyen időm töprengeni.

Kinéztem a hatalmas nagy ablakon, de már semmit nem láttam a sűrű erdőből. Bár már délután óta itt vagyok, az idő eltelt a veszekedéssel, és a beszélgetéssel. Vissza kell jönnie! Ismét reménykedni kezdtem, majd felpattanva a kanapéról kirohantam. Minden Cullen meghallotta a zajos lépteimet, ahogy lecsattogtam a lépcsőn, majd minden szó nélkül a ház elé szaladtam és leültem a lépcsőre, szuggerálva az erdőt. Pillantásom a szürke Volvo-ra tévedt, ami kint maradt a ház előtt. Megnyugvás töltött el egy kicsit, így bárhol van, sokkal gyorsabban visszajöhet.

- Odabent melegebb van – megriadtam Rosalie kissé gúnyos hangnemétől, de most nem érdekelt.

- Vissza fog jönni, tudom – hangom megremegett, pedig magabiztos szerettem volna lenni.

- Ha te mondod – megforgattam szemeimet, tudhattam volna, hogy Rosalie nem a legoptimistább nő a világon. De én biztos voltam benne, hogy hamarosan kisétál az erdőből. Bár ne hazudtam volna magamnak ekkorát…

Edward szemszöge:

Talán hiba volt ott hagynom Őt, de abban a pillanatban annyira dühös voltam, hogy féltem esetleg őt bántom. Mérgemet inkább kiéltem a futásban, és az erdőben, aztán mentem amerre a lábam vitt. Fejemben újra meg újra lezajlott szerelmem szavai, így nem tudtam egy pillanatig se lecsillapodni.

-Tudod, ha letelt az egy év, akkor utána esetleg elmehetnénk az egyetemre – vetette fel hirtelen és felnézett a könyvből. Megálltam a meghívó megírásában, és töprengve néztem rá.

-Azt emberileg is megtehetnéd. Teljesen más átélni a kettőt, legalább is, ahogy hallottam – viccesen megkocogtattam halántékomat, mire nevetni kezdett.

- Hm? Mit szólsz hozzá? – kérdezte közvetlenül mögöttem, majd ráhajolt vállamra, és arcomra nyomta puha ajkait. – Választhatsz te egyetemet, nekem mindegy. Úgyis neked kell majd segítened.

- Kétlem, hogy tökéletes memóriával megáldva annyira sok gondod lenne – pillantottam rá szemem sarkából. Jókedvem elpárolgott, pedig a mai napom csupa öröm lehetett volna. Alice ismét elkérte Bellát Charli-tól valami mondvacsinált ürüggyel. Semmi kifogásom nem volt azzal, hogy én rejtőztem el mindig a leendő apósomtól, de az érzés, hogy itt nem kell annyira visszafognom magam sokkal jobb volt. Bár a tökéletes hallású vámpírcsaládomról meg volt a véleményem, főleg perverz fantáziájú bátyámról. Már megszokhattam volna persze, hogy nap, mint nap téma nálunk a halhatatlansága, de ahogy közeledtek az események, egyre feszültebb lettem. Próbáltam ezt neki nem mutatni, de biztosan észrevette – amilyen jó szeme van mindenhez – mennyire nem szeretem ezt a témát. Még is mindig talál alkalmat, hogy szóba hozza, ezzel az én idegeimen táncolva. – Amúgy meg, az még messze van.

- Néhány hónap nem olyan sok – vitatkozott velem önelégülten, ezzel csak még jobban kihozva a sodromból. Felálltam, ezzel őt lesodorva magamról.

- Előbb legyünk túl az esküvőn, és imádkozzunk, hogy épp bőrrel megúszod a nászéjszakát. Egyelőre ne szaladjunk ennél előbbre, rendben? – nem akartam durva lenni vele, de akaratlanul vágtam hozzá kicsit keményebben a szavakat. – Nagyon várod már, hogy a lelked örök kárhozatra jusson – morogtam és leültem az ágyra.

- Ezt már megbeszéltük. Van lelkem, és nem fog elkárhozni, ahogy a tiéd sem.

- Már teljesen mindegy.

- Ezt hogy érted? – felkaptam a fejemet a kérdésének hangnemére, de nem kellett volna. Bella szúrós szemekkel nézett rám, csípőre tett kézzel, és szinte lobogott körülötte dühös aurája.

- Már nem lehet visszacsinálni semmit. Így alakítottuk, és meg is lesz az eredménye – nem akartam őt megbántani, de úgy tűnt sikerült. Amúgy is hamarosan bekövetkeznek a piros napjai, ilyenkor vigyáznom kell, hogy miket és hogyan mondom neki.

- Most arra gondolsz, hogy hibát követtél el azzal, hogy megismertük egymást, mert így akaratlanul, de végül csak az örök kárhozatra ítéltél? – elhúztam számat a gúnyos és és cinikus, na meg mérhetetlenül mérges hangjára.

- Te mondtad – böktem ki végül, de ezzel csak rosszabb lett.

- Pedig már annyiszor megbeszéltük! – türelmetlenül combjára csapott, ami mindig megnevetett, hisz a haragja senkinek nem tudna ártani, de most nagyon is aggódtam, hogy rám hatással lesz. Beletörődve felsóhajtottam, hogy ezt a napot se éljük túl vita nélkül. – Ez nem hiba volt, hanem a legeslegjobb döntés! Mikor fogod végre te is elhinni?

- Ahhoz még nagyon sok idő kell – motyogtam nem túl halkan, de elég volt, hogy meghallja.

- Köszi, ez nagyon jól esett! Mintha azt mondanád, baromi nagy hiba volt téged megismerni, de ha már itt vagyunk az esküvő előtt, nem hagylak el, még is olyan nehéz törődni valakivel, aki melletted van!

- Nem ezt mondtam! – csattantam fel.

- Nekem úgy jött le! Akár tetszik akár nem, de vámpír leszek.

- Látom, mint sok másban ebben sem érdekel túlságosan a véleményem – hangot engedtem nem tetszésemnek, és ismét én jártam rosszul. A hangulatai nagyon változóak voltak.

- Ezt meg hogy érted? Tudod jól, hogy nagyon is adok a véleményedre! Sosem hozok nélküled döntést, ellenben veled!

- Ezt most nagyon jól esett – fakadtam ki. – Tudom, hogy nem lehet egy egyszerű bocsánatkéréssel elintézni, hogy elhagytalak, de nem lehetne, hogy elfelejtjük legalább pár hónapra? Ígérem, kárpótollak érte!

- Lehet, hogy te csak úgy eltudnád felejteni, de én nem felejtettem el, oké? – szemei fájdalmasan csillantak meg, majd mint minden egyes ilyen esetben, amikor szóba került ez a fél év, mellkasa előtt összevonta karjait, és lehajtotta fejét. Már Jacob fejében is láttam nem egyszer ezt a mozdulatot az emlékei között. És meg is volt hozzá a megfelelő magyarázat; Bella mintha ezzel tartani akarná magát, nehogy széthulljon darabokra. Persze, csak képletesen kell érteni, a lelkére vonatkozóan. – Még mindig bennem van az űr, amit hagytál és csak remélni tudom, hogy az öröklét elég lesz, hogy soha többé ne érezzem ezt a fájdalmat!

- Úgy beszélsz erről, mintha én valami boldog kiruccanásra mentem volna!

- Neked azért, könnyebb volt – mondta halkan, tudtam, hogy normális állapotban ezeket sose mondaná ki nekem.

- Persze könnyebb, azt te csak hiszed – megforgattam szemeimet a feltételezésére, ami iszonyatosan rosszul esett. Elképzelni se tudja, hogy mennyire szeretem őt, és hogy mennyire nehéz volt elhagynom.

- Te tudtad az igazságot, és ezt a döntést nélkülem hoztad meg! Semmi közöm nem volt hozzá. Ez az igazi őszinteség… - Bella ajkai remegni kezdtek a saját szavaitól. Kiakartam menni egy kicsit a levegőre, de mondatára lassan visszafordultam, és olyat mondtam, amivel tudtam, hogy nagyon mélyen a lelkébe gázolok.

- Mert Jacob Black az őszinteség mintaképe volt igaz? Nem tudom melyik bánt téged akkor jobban. A túlzott őszinteség, vagy a hazugság. Ideje volna lassan eldöntened.

Megbántam, hogy felemeltem a hangom vele szemben, és azt is, hogy olyan dolgot mondtam neki, ami nagyon mélyen érintette. Visszacsinálni nem tudtam, maximum bocsánatot kérni. Ő volt az egyetlen személy a világon, akit megakartam bántani. Nem tudom mi történt velünk, legalább is velem. Ő csak próbál azonosulni a furcsa viselkedésemmel, és nem is haragudhatok rá, hogy kiszokott borulni.

Bármennyire is visszahúzott Forks-ba, rég nem dobogó szerelmes szívem, egyelőre képtelen voltam rá, hogy visszamenjek. Tudtam, hogy még sose volt olyan alkalom, hogy egy vita után magára hagytam volna Őt, de szükségem volt rá, hogy egy kicsit egyedül legyek és jó messze tőle.