Impossibility 21. fejezet

Nem gondoltam volna, hogy süllyedhetek mélyebb depresszióba, mint akkor, amikor Edward elhagyott. De megdöntöttem a rekordomat. Bár ezúttal, én hagytam el a családomat, és nem fordítva. A bennem lévő vámpír résznek köszönhetően, minden egyes részletre emlékszek. Minden egyes nap kísért, még álmomban is. 

Bár elmondhattam volna, hogy a terhességem hat hónapja, életem legszebb időszaka volt. Persze, a családomnak azt mutattam, hogy boldog vagyok, de csak én tudtam, hogy ez csak látszat. Néha, Jasper és Edward is észrevették rajtam, hogy valami nem stimmel, de nem foglalkoztak vele. Úgy gondolták, majd egyszer kibukik belőlem. Túl gyengének hittek, ilyen szempontból, a hat hónap alatt egyszer sem borultam ki. 

- Nem szeretnél valamit elmondani? – fordult felém Edward egy szép napon, mikor reggeliztem. A pocakom rohamtempóban növekedett, és egyre nehezebbnek éreztem magam. Kövérnek tartottam magam, minden nap szükségem volt a megerősítésre, hogy ez nem így van. Az izgalom, ahogyan vártam a kisbabámat, elmaradt. Hiszen tudtam, abban a pillanatban, amikor világra jön, el kell tűnnöm minél hamarabb.

- Mire gondolsz? – nyammogtam összeráncolt szemöldökkel, de belsőm remegni kezdett a félelemtől, hogy megsejtett valamit.

- Olyan furcsán viselkedsz a Volturi látogatása óta – nézett rám szomorú szemekkel, mire zokogni támadt kedvem. – Tudom, hogy felzaklatott téged, ez, de minden rendben lesz most már. Aro gondolatai semmi rosszra nem utaltak. Kicsit aggódtak, illetve magukat féltik. Még mindig paranoiásak, félnek, hogy valaki leakarja taszítani őket a trónról, és mivel mi elég nagy család vagyunk, magától értetődne, hogy mi akarunk a helyükbe lépni. Veled azt oldalunkon pedig gyerekjáték lenne.

- Tömegpusztító vagyok az lehet – felcsattantam, pedig nem Edwardra voltam dühös. Volt logika, abban, amit mondott és Aro-t ismerve, pontosan ez volt a látszat. – De én csak békében akarok élni veletek.

- Mi se szándékozunk újat húzni a Volturival – nézett rám fancsali mosollyal. – Még veled sem.

- Hát igen.

Több alkalommal volt, hogy Edward kusza kérdéseket tett fel nekem, és mind a Volturihoz volt kapcsolva. Ilyenkor kivert a víz, és azt se tudtam, hogy mit mondjak. De cserfes voltam, és mindig kitaláltam valamit. Szörnyen éreztem magam, amiért így átverem az egész családot. Amikor legelőször komolyan felfogtam, hogy el kell hagynom a saját gyermekemet, az akkor volt, mikor Edward viccesen felvetette a név választást. 

Eltört a mécses, és hangosan, szívszorítóan zokogni kezdtem. Edward nagyon megijedt, hogy mi történt, de sikerült azt hazudnom, hogy nem fogtam még fel, az eseményeket. 

Az ijedtségem meg volt, ami minden kismamánál előjön. Aggódtam, a szülés miatt, hogy minden rendben lesz-e vele, és egészséges lesz-e. A táplálkozásom meglehetősen hasonlított a Rosalie-éra. Kénytelen voltam hetente kétszer tasakos vért inni, egyébként mindent befaltam, ami a konyhában volt. A három gézengúz nagyon izgatottak voltak a gyerekem miatt, alig várták már, hogy kibújjon. Mindig beszéltek  a hasamhoz, és mindenki a tenyerén hordott. 

Majd megszakadt a szívem, hogy mindent itt kell hagynom, azért, hogy senkinek ne essen baja. Gyűlöltem a Volturit, amiért megfosztanak azoktól a dolgoktól, amiket át kellene élnem. De nem nagy ár, ha belegondolok, a kislányomat akarják. Ha még is Aro és társai megszegnék az ígéretüket, még mindig megölhetem őket.

Fájdalmamban összeroskadtam a szobámban, és engedtem, hogy könnyeim útra kelljenek. Szinte átéreztem azt a szenvedést, amikor elhagytam az apró kisbabámat.

Senki nem tudott a tervemről, egy embert kivéve. Alice látta, hogy nem leszek velük a baba születése után, így megijedve rohant hozzám. Azt hitte megfogok halni, de muszáj volt neki elmondanom, hogy nincs köze hozzá. Elmondtam neki, hogy mihelyst a baba megszületik, a lehető leghamarabb el kell mennem. Ha sok időt a kisbabámmal töltök nem lett volna erőm elhagyni. 

A szülés egy esős délutánon történt meg. Nagyban falatoztam az epres csokimat, mikor éles fájdalom nyílalt belém. Kidülledt szemekkel meredtem Edwardra, aki ugyanolyan ijedten tekintett vissza rám. Éreztem, hogy elfolyt a magzatvíz, én pedig kétségbeestem. Még nem szülhetek, van még három hetem! Kissé örültem, hogy végre a karomban tarthatom, de egyben a szívem majd megszakadt, hogy tudtam soha többé nem látom. Carlisle segítségével, röpke egy óráig vajúdtam, és nagyon hamar megszültem. Fájdalmat alig éreztem, sokkal jobban szenvedtem a lelki gyötrődéstől. 

Egy gyönyörű kislányt szültem. Mikor Carlisle mosolyogva a kezembe adta, a szavam is elakadt. Annyira szép volt. Fekete baba haja volt, enyhe göndörrel, amit biztosan Charlie-tól örökölt. Lassan kinyitotta zöld szemeit, én pedig zokogni kezdtem. Kis ujjait megfogva gügyögni kezdtem neki.

A boldogságom nem tartott tovább pár percnél, itt volt az ideje, hogy menjek. Fájdalmad jelentett elengednem őt. Pár könnycseppem a homlokára hullt, miközben hosszan megpusziltam fejecskéjét. Érezte, hogy elfogom hagyni, hangosan sírni kezdett és keze erősebben szorította ujjamat. 

Biccentettem Alice-nek, aki tudva a jelet, elvette tőlem és levitte Esme-nek és Rose-nak. Carlisle mosolyogva pakolt el mindent, miközben én összeszedtem magamat. Kimerült voltam, de ez semmi nem volt ahhoz képest, amit éreztem belül. Nagy mázlim volt, Jasper és Emmett Edwarddal együtt elmentek vadászni. Legalább tőle nem kellett elbúcsúznom. A már előre megírt levelet az ágyra raktam, miközben próbáltam hisztérikus zokogásomat visszafolytani. Hallottam, odalentről a kislányom sírását. Minden egyes porcikám leakart menni hozzá, hogy a karomba vegyem és megvígasztaljam.

-Az anyukáját akarja – fanyar mosollyal az arcomon fordultam Alice felé, aki szomorúan nézte, ahogy összepakolok. – Pont időben fogsz elmenni. Edwardék még nem fognak hazaérni, mikor elmész.

- Köszönök mindent Alice – gyorsan megöleltem, és sírva borultam a vállára.

- Biztos lenne más megoldás – ha Alice ember lenne, már régen zokogna, de csak lebiggyesztett ajkakkal nézett rám. – De azt hiszem én is ezt tenném a helyedbe, ezért nem állítalak meg.

Bólintottam, majd sóhajok közepette Alice kiugrott velem az ablakon, pontosan az előre beparkolt kocsi mellé. Gyors búcsút vettem Alice-től, majd hátra se nézve indítottam be a kocsit. A fülemben csengett kislányom zokogása, és a mai napig nem tudtam kiverni a fejemből. Pedig már három hónap telt el azóta.

Edward szemszöge:

Lenne valaki a helyembe? Az egyik percben még örülve szerelmem terhességének, várom a születését a gyerekemnek, és boldog tudattal várom az elkövetkező éveket, a másik pillanatban pedig ott állsz egyedül, a párod nélkül, egy gyerekkel a nyakadon. 

Nem tudtam hova tenni a dolgokat. Mikor hazaértem a fivéreimmel, csak azt láttam, hogy mindenki búskomor, Esme karjaiban a legújabb Cullennel. Mosolyogva vettem át tőle, de haragudtam magamra, amiért nem voltam itt. Gyönyörű kislány volt, és mennyire hasonlított az édesanyjára.

- Hol van Bella? – kérdeztem, még mindig ragyogva a kislányom mosolyától.

- Elment – mondta ki végül Alice percek után.

- Hová? – értetlenkedtem, de csak egy levelet adott át nekem. Rossz érzés kerített hatalmába. A kislányomat visszaadtam Esme-nek, és remegő kezekkel felbontottam a számomra hagyott levelet.

Hetek teltek el azóta. Még mindig felfoghatatlan volt számomra Bella döntése. A levélben mindent leírt nekem, de megérteni nem tudtam. Elkeseredett lettem és szörnyen dühös, amiért Bella elhallgatott előlem mindent. Csalódott voltam, és tehetetlen. Most még is mit csináljak? Elhagyott engem, érthető okokból, de akkor sem tudtam neki megbocsátani ezt. Miután elolvastam a levelet, közömbös arccal szét téptem, majd elvettem Esme-től újra kislányomat és elindultam vele az emeltre. Zöld szemivel kérdőn tekintett rám, gondolatai végig az anyjára irányultak.

- Mi lesz a kisasszony neve? – kérdezte Esme halkan, mire megtorpantam.

- Ever – suttogtam. – Ez volt Bella kívánsága.

Számomra az, hogy Bella a Volturihoz csatlakozott megölt mindent. Nem akartam rá így gondolni, de elhagyott és meg se kérdezett róla. Szörnyen dühös voltam rá. 

Szerencsére nem tudtam a szomorúságba csöppeni, hiszen itt volt nekem a kislányom, aki bearanyozta a napjaimat. Csak esténként volt a leggyötrőbb, amikor aludt. Mindig vigyáztam az álmát, de közben én az érzéseimbe temetkeztem. Többször zokogtam Bella döntése miatt, és nem egyszer utána akartam menni, de a családom meggyőzött, hogy nem tehetem. Hiába próbálnék beszélni Bellával, nyilván nem érdekelné. Feláldozta magát Ever-ért, és értünk. Megértettem, de a döntése, hogy elhagyott engem és a lányát mélypontra süllyesztett. 

Amikor Ever megkérdezte hol van az anyukája, azt mondtam neki, meghalt. A családom egytől egyig nagyon mérges volt rám emiatt, de nem éreztem azt, hogy itt az ideje az igazságnak. Ever nem fogta volna még fel, hogy az édesanyja miatta elhagyta őt. Ez megbélyegezte Ever gyerekkorát is. Nagyon gyorsan növekedett, három hónap után, már három évesnek nézett ki. Az ikrek és Lili nagyon imádták őt, ők tudták, hogy mi történt valójában, de megértették, hogy Ever nem tudhatja meg. 

A vigaszt, csak ő adta nekem. Ha ő nem lenne, nem is tudom mi lenne velem akkor. Tudtam, hogy nem adhatom meg neki azt, amit az anyukájának kéne, de megpróbáltam mindent megtenni. Esme és Alice ebben nagyon sokat segített, még Rosalie is, és a fivéreim is. Carlisle és Esme imádták a legújabb unokájukat, Alice pedig úgy bánt vele, mintha csak a sajátja lenne. Nekem és neki volt a legrosszabb, hiszen nagyon hasonlított Bellára. Pont ezért sose tudtam kellőképpen szigorú lenni hozzá. Makacs volt, amit a fejébe vett, azt véghez is vitte. Okossága mindenkit lenyűgözött, de meg se lepődtem kíváncsiságán. Nagyon sok időt töltött Carlisle és Jasper társaságában. Tőlük nagyon sok dolgot tanult. A kölykök testvérként tekintettek rá, aminek nagyon örültem. Legalább nem érezte magát annyira egyedül. 

Felsóhajtottam, mikor a legutolsó széket is a helyére tettem. Emmett és Rosalie úgy döntöttek, hogy összeházasodnak, most, hogy a gyerekek is nagyobbak lettek. Senki nem mondta ki, de tudtam, hogy ez kicsit miattam is van. Remélték, hogy ha kizökkenünk a mindennapokból, akkor jobb lesz. Csak arra nem gondoltak, hogy ez bennem visszafele fog elsülni. Eszembe jutatta, hogy Bellával mi nem tudtuk összeházasodni. 

A Denali klán is el fog jönni, és még jó pár ismerős. Nem örültem neki annyira, hiszen kérdések hada fog majd irányulni felém, és ami a legrosszabb, hogy ismét Belláról kell majd beszélnünk. Amióta elment, kerüljük a beszélgetéseket, amik vele kapcsolatosak.

Ének ütötte meg a fülemet, mire mosolyogva felsuhantam Alice szobájába és neki támaszkodtam. Gyakori volt, hogy Jasper gitár kíséret mellett, Alice és Ever énekeltek. Gyönyörű hangja volt a kislányomnak, mindig elámulok rajta. Belőle sose volt elég. Alice mosolyogva fogta kezét, kislányom pedig az ágyon állt, hogy ne tűnjön olyan aprónak.

Derékig érő fekete göndör haja csak még édesebbé tette őt, és nem akartam, hogy felnőjön. Zöld szemei olyan gyermekien csillogtak, féltem, ha felnő, akkor meg kell tudnia mindent. Tudtam, örökölte édesanyja képességeit, és ez csak még több félelemre adott okot. Még nem mutatkozott meg semmi nála, de rettegtem a naptól, amikor bekövetkezik. 

Meghatódva hallgattam a szép duettet, és tovább csodáltam kislányomat. Elámultam rajta, de legalább annyira szenvedtem is ettől. Annyira hasonlított az édesanyjára. Bella hiánya egy picit sem enyhült, de lassan kezdtem hozzá szokni. Az űr, ami keletkezett bennem, a kislányommal helyettesítettem. Mindig vele foglalkoztam, hogy ne kelljen Bellára gondolnom. 

Mikor befejezték Ever kacagva tapsolni kezdett, majd rám kapta fejét.

-Irány öltözni kiasszony, hamarosan mindenki megjön – mondtam neki, mire nevetve leugrott az ágyról és elsuhant mellettem. Alice gyengéd pillantással nézett utána, majd mosolya komorabb lett és rám nézett.

- Nem tartottam jó ötletnek ezt az esküvőt.

- Jól vagyok Alice – jegyeztem meg, de jól esett, hogy ennyire aggódott értem. Nem akartam, hogy Jasper elkezdjen kutakodni az érzéseimben, mind tudtuk, hogy ez csak álca, hogy ne törjek össze. Nem tehettem meg, hogy összezuhanok. A kislányomnak szüksége volt rám.

Mikor Ever szobájába mentem, már fel is öltözött, és a haját igazgatta.

- Szép vagyok? – kérdezte mosolyogva, mire csak megráztam fejem.

- Te nem szép vagy, hanem gyönyörű!

- Alig várom, hogy nagy legyek! – megdöbbentem, és nem is tudtam elrejteni ezt előle. – Apu, mi a baj?

- Miért akarsz felnőni? – kérdeztem lehangoltan és leültem ágyára.

- Azért, hogy végre én is olyan legyek, mint Alice néni, vagy Rosalie – a karjaiba szaladt, majd felpattant combomra, és az ingem egyik gombjával kezdett játszani. – Ez szomorú dolog?

- Nem. Ez normális dolog – megsimogattam bársonyos arcát, majd felsóhajtottam. – De a mi életünkbe, nem olyan sok dolog normális, te is tudod.

- Értem – somolyogta, majd harapdálni kezdte száját.

- Na, menj, Rose-t biztos érdekelné a véleményed – intettem, mire kacarászva leugrott ölemből és elszaladt.

Egy óra múlva már szinte mindenki megérkezett, és elfoglalták helyüket. A karomba volt Ever, mire Kate és Tanya odajött hozzám.

- Te nagyon szép kislány vagy – mosolyogta Kate, de Ever nem volt hajlandó megszólalni.

- Ever, ő Kate egy régi barátom, köszönj szépen – néztem szemeibe, de csak megrázta fejét. – Ever, viselkedj!

- Talán nem tudsz beszélni? – nézett Tanya rá, mire Ever ajkai lekonyultak. Úgy nézett ki, mint, aki rögtön sírni kezd.

- Ever! Mi a baj kicsim? – bocsánatkérően néztem rájuk, majd távolabb sétáltam tőlük. – Ever? Miért nem szólalsz meg? Mi történt? – Ever továbbra sem mondott semmit,  mintha, megnémult volna. A gondolatai is titkosak voltak, csak a nénikéje szép ruhájára gondolt. Mocorogni kezdett a karomban, mire meglepődve letettem. Azonnal el is szaladt, egyenesen Jasper karjaiba, aki Eleazar-ral beszélgetett.

Utánuk mentem, de még Jasper se tudta kiszedni belőle, hogy mi volt a baja. Egyre kétségbeesettebb lettem. Csapni való apa vagyok, még azt se tudom eldönteni mi baja van a saját gyerekemnek.

-Ever miért szomorú? – Max megrángatta nadrágomat, de csak tanácstalanul tudtam nézni rá.

- Fogalmam sincs. Talán nektek elmondja.

- Gyerünk skacok! – intett Lili az ikreknek, mire Ever-rel együtt elszaladtak az asztalok felé.

- Ne aggódj! – meglepődve néztem Esme-re, aki megsimogatta karomat. – Majd én rajtuk tartom a szemem. 

A nap további részében, már alig láttam Ever-t. Mindig más valakinél volt, de csak is a családom tagjaival beszélgetett. A ceremónia hamar lezajlott Carlisle vezetésével, de Emmett és Rosalie nagyon boldog volt. A gyerekeik hangosan gratuláltak nekik, amin mindenki mosolygott. Reméltem, hogy nem kerül sor faggatásra, de úgy tűnt egyelőre nem miatt kell félnem. Carmen mintha megtörte volna egy kicsit a jeget, a látszat vacsoránál kihúzott Ever-ből néhány szót.

- Mond Ever, mit szeretsz a legjobban tanulni? – Ever tanácstalanul nézett körbe a családom között. Esme és Carlisle bíztatva bólogattak, mire szégyenlősen felpillantott Carmenre, aki türelmesen várt.

- Orvos leszek.

- Ez nagyszerű! – tapsolt Carmen, nagyon örültem neki, hogy legalább neki megszólalt egy kicsit.

- Itt az ideje egy kis táncnak! – ugrott fel Alice.

Rose és Emmett természetesen keringőztek egyet, majd Alice gyorsabb zenére váltott. Az ikrek és Lili nagyon élvezték, ott ugráltak a szülők körül. Kate felkérette magát, így mosolyogva én is hamar táncparkettre kerültem. Már idejét se tudtam mikor engedtem el ennyire magam. Jól esett szívből mosolyogni, Kate pedig nagyon jó társaság volt. Tudtam, hogy Ever jó helyen van, de a hitem megdőlt, amikor megláttam Kate válla fölött a lépcsőn ülve. 

- Jaj szegénykém – pillantott rá Kate. – Biztos hiányzik az anyukája. Beszéljek vele?

- Nem – hálás voltam Kate-nek, hogy segíteni akar, de ez az én feladatom volt. – Majd én.

Átvágva a tömegen, elé siettem, de a szívem szakadt meg látva apró testét, ahogy összegubózva ül a lépcsőn, a többieken nézve. 

-          Mi a baj kicsim? – leguggoltam és bágyadtan fúrtam szemeimet az övébe. – Annyira rossz így látni téged. Kérlek, mondd el, talán segíthetek rajta. Nem akarsz táncolni?

Válasz helyett csak megrázta fejét, mire lemondóan felsóhajtottam. Ez így nem fog menni, nem fog nekem beszélni. Nekem kell kezdeményeznem. Szótlanul kaptam fel karjaimba, és szembe találtam magam értetlen szemeivel. Csak mosolyogtam rajta, majd erősebben szorítva őt, felugrottam vele a ház tetejére. Gyönyörű esténk volt, egy felhő se volt az égen, a hold pedig teljes valójában ragyogott.

Leültem a cserépre, majd az ölembe helyeztem Ever-t, aki nagy szemeivel pislogott rám.

- Nézd Ever… Én….

- Ne haragudj apa – szomorú szemekkel meredt maga elé, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. – Nem akartam így viselkedni, csak… Lilinek és az ikreknek olyan jó. Ott van az anyukájuk és jó nekik.

- Igen. Ott van nekik, de ez téged ne szomorítson el. Egy egész család oda van érted, még ha nem is vérszerinti, de vannak testvéreid. És itt vagyok neked én. Mindennél jobban szeretlek téged. És tudod miért?

- Miért?

- Mert te vagy egyetlen, ami jól sikerült a létezésemben. Te vagy nekem a legfontosabb!

- Szeretlek, apu – könnyeim szemei rám emelte, majd a nyakamba ugrott.

- Én is téged prücsök! Nem is tudod mennyire!

- Edward!!!

- Te jó isten, mi történt? – kérdeztem hátrafordulva és szembe találtam magam Alice boldog, de értetlen tekintetével. – Alice?

Bella. Visszajön egyszer. Azt nem tudom mikor, de egyszer biztosan!

Pár percig döbbenten meredtem arany szemeibe, majd halványan elmosolyodtam magamat. Tudtam, hogy nem hagy el örökre. Ahogy én sem, ő se lenne képes rá örökre a másik nélkül élni. És már van más személy is, aki miatt vissza kell jönnie. A csodaszép kislánya, Ever miatt.

The End

Na, hát ennyi lenne. Lehet nem lett a legjobb fejezet de én megkönnyeztem az egészet ^^ mit szóltok hozzá? :$

Vita-kérdés :)

Sziasztok! Ami miatt, most ide írok, annak nincs köze se a történetemhez, se a blogokhoz, se semmihez. Inkább tanácsot, kérnék vagy ilyesmi :)
Régóta lerágott csont ez a fiú-lány barátság. Én azt mondom létezik, de lassan kezdek kételkedni benne. Ha van fiú és lány között barátság, akkor szerintem az csak a lánynak lehet fontos.
Ami velem megtörtént: már évek óta, több 10 éve van egy fiú barátom. Én imádom őt, azt látom rajta, hogy ő is engem, már testvérként nézünk egymásra, és bármiről órákat tudunk beszélgetni. Ez eddig mind jó és szép, csak az egyik fő dolog, ami nekem nem tetszik, hogy folyton én kerestem őt. Ez vajon miért lehet?
A mostani probléma már az, hogy egyáltalán nem keres engem. Én büszkeségből nem keresem, hiszem mindig én kerestem én ezt nem tartom fair dolognak és amúgy sem szeretnék ráakaszkodni. Nagyon zavar, de mindig megkérdezem tőle, ha találkozunk miért nem. Valamilyen szinten megtudom őt érteni, hiszen suliba jár, mint én, dolgozik, elég erős suliba jár, és komoly kapcsolata is van. Én ezt elhiszem és elfogadom, hogy mindig fáradt, de itt lakok tőle 3 percre, akkor meg? Egy órát nem tud rám szakítani? Adjatok tanácsot nekem, hogy egyszerűen törődjek bele, hogy ő neki nem vagyok fontos, csak azt mondja? Tényleg nem létezik fiú és lány barátság, mert a lány mindig komolyabban gondolja. Ezt nem úgy értem, hogy többet akar, sose akartam tőle többet, de szeretném, ha azért kicsit komolyabban venné a kapcsolatunkat. Több törődést várok tőle, ennyi. De ezt nem kapom meg. Mi a véleményetek? Ilyen helyzetbe mit érdemes tenni?

20. fejezet..

Ha a blogarchívumba megnézitek, már régen felraktam a 20. fejezetet, de valamiért nem mutatta ki ://

Segítség!

Ha valaki esetleg tudja, miért nem jeleníti meg, ha valamit frisselek, pl. fejezetet, vagy valamit kiírok, akkor az nagyon elmondhatná nekem, hogy mit csináljak :/ Nagyon elvagyok keseredve emiatt ://

Friss!!

Sziasztok! Nem tudom mi van megint ezzel a bloggerrel, de megint nem frissült, pedig fent van a 20. fejezet!!! Kukkantsatok be, nyilván ezért nem kaptam kritikákat, mert nem tudtatok róla. :(

Impossibility 20 fejezet

Üdv kis népem! :D
Meghoztam a fejezetet, remélem tetszeni fog nektek ^^ Én nagyon boldog voltam, mikor írtam, még ha nem is a legjobb fejezet lett, életem során :/ Na jó olvasást hozzá és kérem szépen minél több véleményt!!!!

Az ember nem veszi észre, ha az idő csak úgy eltelik, mikor van mivel foglalkoznia. Voltam olyan korszakomban, fél évig szinte, amikor olyannyira magamba fordultam, hogy nem vettem észre az idő múlását. De az negatív élmény volt, az utóbbi hetek viszont csak úgy repültek felszíni vidámságban. 

A hármas ikrek nem voltak emberiek teljesen. Pár hét alatt éveket nőttek, és már öt évesen rohangáltak a házban. Rosalie és Emmett megtapasztalták a szülői felelősség előnyét és hátrányát is. Ismerve a kapcsolatukat nagy hátrány volt, hogy nem figyelhettek egymásra olyan sokat, hiszen az örökké való idejüket lekötötték a gyerekek. De sokkal több örömöt éreztek. Imádjuk a kis viháncoló törpéket, az egész család boldog. Mindenkit lekenyereznek a kis kutyaszemekkel. 

Carlisle folyamatosan vizsgálta a fejlődésüket, növekedésüket és a tapasztalataink azt mutatták, hogy pár év alatt már nagyon is felnőttek lesznek. Fogyasztanak nagyobb részben vért is, bár én még nagyon kicsinek tartom őket, hogy vadásszanak, azonban tudtam, hogy a szüleik nagyon óvják őket. Az emberi ételeket is előnyben részesítik, ebben sokat segítünk Rose-nak, Esme-vel.

Azonban a felhőtlen boldogságot beárnyékolta a folyamatosan félelmem. Senki nem mondta ki, de titokban mindenki retteget a Volturi látogatásától. Alice folyamatosan figyeli a jövőt, de semmi konkrétat nem látott. Szerettem volna ezzel csak akkor foglalkozni, amikor már ott vagyunk, hogy izgulni kell. Addig viszont próbáltam a családi harmóniát segíteni, és a lehető legjobb kapcsolatot teremteni mindenkivel. 

A meglepő számomra még is, talán az Edwarddal való viszonyom volt. Úgy éreztem, hogy lassan ott tartunk, mint régen, sőt talán még annál is jobb a kapcsolatunk. Boldogak vagyunk, bár nagyon félt. Aggódik a Volturi miatt, és legfőképp a lelki állapotom miatt. Fél, hogy a keresztgyerekeim miatt esetleg rosszul érezném magam. De nincs bennem ez az érzés. Tudom, hogy majd eljön az idő, amikor nekem is lehet kisbabám. Csak ki kell várnom, hogy a Sors mikor szán meg vele. És, hogy mi mikor leszünk rá készen, hogy megbirkózzunk vele.

Mindezt egy beszélgetés alkalmával tudtam meg. Épp az egyik vizsgámra készültem, mikor besétált a szobába Kedvesem. Csak egy pillanatra rámosolyogtam, majd visszatértem a laptophoz. Mielőtt egy újabb anyagot gépelhettem volna el, halkan, szinte már bágyadtan megszólalt.

- Nem fáj?

- Micsoda? – meglepetten néztem rá, azt gondoltam az egyetem miatt kérdezi. Belelendültem a tanulásba, és imádtam is. Bejártam az óráimra, itthon pedig Edwarddal voltam, és segített a tanulásba. Persze ez gyakran átcsapott másba, de mindenben korrepetálni kellett.

- Tudod, már jó pár napja, hogy Rose megszült. És, te… úgy kivirulsz köztük, látszik rajtad, hogy mennyire vágysz egy sajátra – arany szemeit az enyémbe fúrta, majd sóhajtva leült mellém az ágyra és megfogta kezemet. – Tudom, hogy szeretnél már te is teherbe esni, de…

- Edward, ne! – félbe szakítottam, mielőtt bármi mást mondana. – Nagyon vidám vagyok velük, és nem mondom, hogy nem esne jól egy saját. De tudom, hogy talán még…

- Korai – mosolyogva fejezte be helyettem, majd megpuszilta homlokomat. – Még suliba jársz, fejezd be, aztán meglátjuk. De és kérlek, ne bántódj meg rajta, de… ne legyen egy ideig gyerekünk jó?

- Nem szeretnél? – megértettem az érveit, és én se szívesen estem volna teherbe a suli mellett, be se fejezhettem volna, de rosszul esett, hogy nem szeretne.

- Persze, hogy szeretnék Kicsim! – nyögve húzott magához, és karjai körbeölelték testemet. – De még nem biztos, hogy készen állnál rá. Csak érted aggódok!

- Hát… pedig erőteljesen dolgozunk rajta – pillantottam rá jelentőségteljesen. Annyi biztos, hogy a szexuális életünkkel nincsen probléma. Emmették előszeretettel csináltak viccet a magánéletünkből.

- Nem fogok böjtöt tartani, csak hogy nehogy lebabázz – nézett rám összeráncolt homlokkal, miközben szemei pajkosan csillogni kezdtek. – Túl jó – hátra simított nyakamból hajamat, majd megcsókolt.

- Bella, Bella – felkaptam fejemet a nevemre, majd mosolyogva figyeltem, hogy Max és Matt berohan a konyhába. – Éhesek vagyunk! – mondták egyszerre, mire nevetni kezdtem. Annyira édesek, és mennyire hasonlítanak. Én meg se tudom őket különböztetni, annyira hasonlítanak.

- Mindjárt kész van a pizza – mondtam nekik kuncogva.

- Király! – hangos nevetéssel összepacsiztak, majd elrohantak. Megforgattam szemeimet, de közben majd elnevettem magam. A kisgyerekekben mindig egy csomó energia van, futkároznak egész nap. Rose az estét szidja, mikor nem tudja őket elaltatni.

- Feladom, ez nem nekem való! – kigúvadt szemekkel fordultam Rose felé, aki már a haját tépte. – Ez később rosszabb lesz? – nyögött fel.

- Nekem kell a hajráf! – grimaszoltam, ahogy meghallottam Lili szinte már fülsüketítő hangját, majd hamarosan be is libbent a kis szőke hercegnő.

- De kicsim, nem áll jól! – nyögött fel Rosalie és szenvedve nézett az ő kis kedvencére.

- Akkor is akarom! – kezembe temettem számat, hogy ne kezdjek el hangosan nevetni.

- Miért nyírod azt a gyereket? – mosolyogva figyeltem, ahogy Edward is megérkezett végre a vásárlásból. Amilyen lendülettel jött, felkapta a kis ciklont a karjába és felültette a konyhapultra egy puszi kíséretében. Ábrándozva pillantottam őket, Edward nagyszerű apa lesz. A keresztlányát is imádja, akkor a sajátját vajon mennyire fogja szeretni? Szerintem az elmondhatatlan lesz, amilyen szeretettel fog bánni a sajátjával.

- Nem hallgat rám! – Rose ugyanolyan durcás képet vágott, mint a lánya. Edwarddal kacagni kezdtünk. Szerelmes pillantást küldött felém Edward, majd mellém lépett és átkarolva derekamat, szenvedélyes csókot nyomott számra, amit hülyeség lett volna nem viszonozni. – Kiskorú van a szobában! – kuncogni kezdtünk Rose epés megjegyzésén, majd elváltam Edwardtól.

- De hát szerelmesek az nem baj ugye? – nézett rám Lili ártatlan szemekkel.

- Nem, nem baj – megráztam fejemet, majd Edwardra néztem. – A legszebb dolog a világon. Jut eszembe, ugye mindent megvettél? – még tegnap megkértem rá, hogy ugorjon el vásárolni, de kicsit elmaradt. Ma már kötelező tettem számára. Egy kis kárpótlásért cserébe már reggel elugrott. Rose látva, hogy nem egy izgalmas téma veszi kezdetét, lányát karonfogva – féltette őt tőlünk, illetve attól, amit láthat – kivitte a konyhából.

- Igen, mindent megvettem – bólintott kelletlenül, látszott, hogy még mindig nem díjazta a kérésemet. Csak az adott neki elég erőt, hogy megtegye, ha ma este cserébe kárpótolom érte. –Sőt, lemostam a kocsit, elmentem a tisztítóba, Alice-t és Jazz-t kitettem a központban, és még Carlisle-hoz is beugrottam.

- Időd, mint a tenger – mosolyogtam elvéve tőle a szatyrokat, majd pakolni kezdtem.

- Bármit megteszek neked, feltéve, ha beígérsz nekem ezt-azt – hátulról átölelte derekamat és csókolgatni kezdtem nyakamat, mire térdeim remegni kezdtek.

- Mire gondolsz? – suttogtam, majd lehunytam szemeimet, és átadtam magam a mennyei érzésnek.

- Úgy rémlik, mintha a konyhát még nem avattuk volna fel – gyomromban érezni kezdtem a kellemetlen feszülést, ami arra utalt, mennyire kívánom ezt a férfit. Ajkaival tovább becézgette nyakamon a bőrt, miközben kezei felfedező útra indultak testemen. Egy nagyon egyszerű, de mély dekoltázsú felső volt rajtam, egyik kezével pedig végig simított a szegélyén, miközben a másik a hasam alját simogatták egyre lentebb merészkedve. 

Kapkodni kezdtem a levegőt, majd megfordultam ölelésében, és mohón ajkaira tapadtam. Veszélyes játékot űzünk, hiszen az ikrek bármelyik pillanatban úgy gondolhatják, hogy benéznek ide, de ki tudna ellenállni az effajta kényeztetésnek? Sóhajtva préseltem magam hozzá, de Edward megunva ezt a testhelyzetet, egy pillanat alatt ragadta meg fenekemet, hogy a konyhapultra ültessen.

 Felnyögtem, ahogy megéreztem combomnál egyre keményebb vágyát, majd sóhajtva dörgöltem hozzá alsó felemet. Felmorgott mozdulatomra, majd felsőm alá betévedt keze és egyre fentebb kúszva kezdte melleimet kényeztetni. Majd felsikoltottam az apró mozdulatokra, amivel ingereltük egymást csípőnk mozgásával. A kéj egyre jobban magával ragadott, még az sem érdekelt, hogy mindent levertünk a pultról. 

- Ingyen pornó! – sikoltva ütköztem Edward kemény mellkasának, ahogy leugrottam a pultról ijedtemben. Szégyenkezve sütöttem le szemeimet, de még Edward mögé se tudtam bújni. Ő használt fel engem, hogy ne lássa meg perverz testvére Ő mennyire élvezte az előbbi játékunkat.

- Emmett, tűnj már el! – kezeimbe temettem arcomat, és kínosan vigyorogni kezdtem, míg Edward zavarában, nem tudott mást csinálni, mint osztani testvérét. – Amúgy is mit keresel itt? Menj az ikrekhez, téged keresnek!

- Ugyan már gyerekek! – Emmett nevetve felhorkantott, majd az asztalnak támaszkodott vigyorogva nézve minket. – Minden este titeket hallgatunk! Nem mondom elég durván toljátok, de hogy még a konyhába is…

- Emmett, menj el légy szíves – mormoltam halkan, majd mellkasomra helyeztem kezeimet, így megérezve hevesen dobogó szívemet.

- Na, jó, amúgy… jól áll a fekete neked – összeráncoltam homlokomat nem értettem, mire gondolt, majd lenézve magamra rájöttem a célzására. A nagy „siettségbe” a felsőm elég durván is félrecsúszott ezzel megláttatva melltartómat. Nyögve fordultam meg Edward karjaiba, és vállába temettem arcomat.

Nevetni kezdtünk, hogy milyen kellemetlen szituációba keveredtünk, és ez sajnos egyre gyakoribb manapság.

-Csak a szobába csináljuk, ebbe egyezzünk meg – motyogtam vállába továbbra is vörös arccal.

- Nem vitatkozok veled – hallottam hangján, hogy mosolyog, majd megcsókolta fejem búbját és el lépett előlem.

- Már le is nyugodtál? – néztem rá meglepett vigyorral, és megigazítottam kicsit kinézetemet.

- Emmett lelohasztotta a vágyamat – fintorogta, mire hangos kacagásba törtem ki.

A sütő pityegéssel adta tudtomra, hogy kész van az ebéd az apróságoknak. Nehéz volt kitalálni a számukra megfelelő ételt, de félig ember származásuk révén nem volt nehéz dolgom. A lényeg, hogy finom legyen és ne legyen benne brokkoli. Mire a sütőből kivéve a hatalmas sonkás, paradicsomos, ananászos, sajtos pizzát a sütőből az asztalnál már ott is ültek az ikrek vigyorogva.

-Lili, gyere enni – mondtam kelleténél kicsit hangosabban, mire emberi fül számára is halhatóan lefutott az emeletről. – Jó étvágyat kölykök – mosolyogtam, majd eléjük raktam a megrendelt ebédet. Gyors megköszönés után, egymás után tömték be a szeleteket.

- Nem eszel? – nyammogta Max, de csak megráztam fejemet.

- Nektek csináltam és amúgy se kívánom most – mormoltam, hiszen amióta csak megéreztem az illatát a hányinger fogott el. Szerettem a pizzát, nagyon is, de ez a sok minden rajta kikészítette a gyomrom. – De remélem, nektek ízlik – megsimogattam Matt feje búbját is, de csak bólogattak tele szájjal.

- Én szívesebben ennék valami húst – nézett rám nagy kék szemeivel Lili, de ettől függetlenül tömte magába a pizza szeletet.

- Akkor a mai feladat mára, ha befejeztétek, akkor kérem, a megrendelést mit szeretnétek holnap enni – bejelentésemet nagy üdvriogatás és éljenzés kísérte.

- A kis szakácsot azért remélem nem fogjátok kimerülésig hajszolni – csak megforgattam szemeimet Edward hangjára, majd nem sokára meg is jelent és leült a gyerekek mellé. – De értem is tehetnél egyet s mást – vigyorgott rám sejtelmesen szemei pedig csillogni kezdtek.

- Később – mondtam cinikusan. – A városba megyek – hatásos volt, Edward szemei kikerekedtek a csodálkozástól.

- Minek? – már nyitottam a számat, hogy válaszoljak rá, de lepillantva láttam, hogy a három gyerek árgus szemekkel várják mit mondok.

- Benézek Carlisle-hoz, azzal a dologgal kapcsolatban, amit beszéltünk – néztem rá jelentőségteljesen, de nem vágta le, hogy a fogamzás tabletta miatt megyek. A hasamra tettem kezemet, majd fejemmel a kicsikre böktem.

- Ja, a tablettával kapcsolatban – bólintott Edward, de láttam rajta, hogy mennyire mulat a mutogatásom miatt.

- Mi a baj Bella?

- Beteg vagy?

- Fáj a hasad ugye?

Masszírozni kezdtem halántékomat, de nem akartam, hogy a gyerekek ilyenekről halljanak már. Amúgy sem az én feladatom ezeket elmondani nekik.

- Csak a hasam – mondtam végül szemforgatva és szúrósan néztem Edwardot. – Elég volt? – kérdeztem tőlük, mire bólintva kiszaladtak az étkezőből.

- Köszönjük Bella – kigúvadt szemekkel fordultam meg, ahogy Max visszaszaladva megölelte lábamat.

- Igazán nincs mit – teljesen meghatódtam, hogy ennyire kinyilvánította háláját. Rám emelte nagy barna szemeit, majd szipogva megszólalt. – Ugye meg fogsz halni?

Pár percig döbbenten álltam, majd Edward sietett segítségemre.

- Dehogyis Max! Honnan vetted ezt a hülyeséget?

- Max, egészséges vagyok, honnan vetted ezt? – leguggoltam hozzá és megfogva kezecskéit vigasztalni kezdtem. – Semmi bajom nincs, csak tudod…

- Max, Bella jól van – elérzékenyülve néztem, hogy Edward felkapja Maxet a karjaiba, majd a konyhába vitte őt. – Tudod, Max Bella és én még nem szeretnénk kisbabát.

- Miért nem? – kérdezte gyermeki ártatlansággal. – Olyan jó lenne, akkor lenne unokatesóm! Biztos el lennék vele!

- Egyszer lesz – megsimogattam arcát, de nagyon elszomorodott, hogy egy ideig nem lesz más gyerek a házba, csak a testvérei. Hálát adtam az égnek, hogy nem kérdezett a többire, pl. hogyan lesz a baba vagy ilyesmi, na, akkor mentem volna én a falnak. Túl kicsik még az ilyen kérdésekhez. Edward vigasztalásképp dugi nasit adott neki, amitől kicsit vidámabb lett. Magukra hagytam, Edward tudta kezelni a helyzetet.

A szobánkba menve, gyors zuhanyt vettem, majd ruhát kerestem magamnak. Gyorsan megakarom járni, de talán nem is siettem a legjobban. Kicsit elkeseredtem, hogy Edwarddal arra a döntésre jutottunk, hogy jobb tablettát szednem. Az óvszer nem elég, hiszen Edward mérge mindenhova kihat, állítása szerint, így maradt ez a módszer. Nem repestem a tudattól, függetlenül attól, hogy tisztába voltam vele, nem kell egy ideig gyerek. De talán titkon még mindig vártam, hogy talán….

A jókedvemet elfújtam a gondolkozásommal, amiről igazán nem tehettem. A saját kisbabámat akartam a karjaimban tartani. Még akkor is, ha imádtam a három csirkefogót. Már a Volvo-nál voltam, hogy induljak a kórházba, mikor Edward elkapta a karomat.

- Mi az? – néztem rá meglepetten. Csak megrázta fejét, majd benézett a kocsiba, ahol meglátta a nagyobb táskámat.

- Suliba is mész?

- Igen, jobb, ha túl leszek minél hamarabb az órákon. Hamarosan úgyis vizsga – mosolyogtam, de valamiért nem viszonozta azt. Nem akartam faggatni, úgy gondoltam, majd elmondja, ha szeretné.

- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – látva értetlen arcomat, magyarázatba kezdett. – Megnyugtattam Max-et, hogy nem kell félnie, épp és egészséges vagy. De nem akarom majd ezt a saját gyerekemnek is majd magyarázni.

- Edward ezt már megbeszéltük – elkomorultam, de egyre türelmetlenebb és ingerültebb lettem. Úgy éreztem, hogy valamelyest gyötör ezzel még ha nem szándékosan is.

- Eddig se védekeztünk, talán nem most kellene elkezdeni – motyogta.

- Ha másért nem is megyek, de kivizsgáltatom magam Carlisle-al – mondtam, mire bólintott.

Gyors csókot nyomtam szájára, majd bepattantam a kocsiba és indítottam.

Nehezen tudtam dűlőre jutni nála. Egyszer ezt mondja, máskor pedig azt. Hogy igazodjak így ki az érzéseiden Edward? Ha ugyanazt érzi, amit én, akkor már könnyebb őt megértenem. Szeretnék már sajátot, nagyon is, de a félelmem nagyobb. Akkora veszteséggel ért, mikor elvetéltem, nagyon rettegek belül, hogy újra megtörténik. Azt nem tudnám elviselni.

Késő délután volt már, de London se volt egy napsütötte város, főleg nem március elején. Esős, borongós felhők takarták be az eget, szinte sötétséget borítva Londonra. Még nem értem a városba, sőt még nagyobb messze voltam tőle. Fáradtan dőltem neki egy kicsit az ajtónak, kezemet továbbra is a kormányon tartva, miközben laposakat pislogtam. Hülye voltam, hogy képes vagyok egy órát végig vezetni. De hát olyan messze kell laknunk, amennyire csak tudunk. Ismét egy főút vezetett a város fele, mindkét oldalamon a borzongató sötét erdő kísért.

Hallottam, hogy a mobilom csörögni kezd, mire bosszankodva néztem magam mellé. Kutatni kezdtem a táskámba, olykor az útra pillantva, de mikor legközelebb is felnéztem megállt bennem az ütő. A fékbe tapostam, de a kocsi továbbra is ment tovább, és nagy erővel csapódtam neki az út közepén álló személybe. Nem tudtam, hogy mi történt, de a férfi nem mozdult egy centit sem, én viszont hangos csapódással gurultam tovább az úton.  Mindenem összehorzsolódott, pánikba estem. Zokogni kezdtem, mikor a hangos zaj elhalt, és végre a kocsi is megállt felfordítva. Erőt véve magamon mozgatni kezdtem kezeimet, mikor megállapítottam, hogy mindenem mozog, kimásztam az összeroncsolódott autóból.

Minden egyes porcikám remegett, még mindig úgy éreztem, mintha csapódnék az úthoz, a kocsiban ülve. Nyögve estem össze pár méterre az autótól, de egy hang nem jött ki a torkomon. Erős fájdalmat kezdtem érezni a homlokomon, és éreztem, hogy ragacsos nedvesség folyik arcom bal oldalán. Könnyeim megállíthatatlanul folytak, majd pislogta párat felnéztem. Homályosan láttam, de a sötét alak, aki miatt felborultam Edward kocsijával, egyre közelebb sétált hozzám. Nem láttam az arcát, csak a sötét köpenyét. Rémültem ordítani kezdtem a rám törő kétségbeeséstől és a rémülettől. Valaki segítsen…

Nem tudtam hogy, de erőt véve magamon felálltam és vonszolva magamat az erdőbe mentem. Hátra nézve láttam, hogy az idegen csigalassan, de követ. Sírni kezdtem, és imádkoztam, hogy valaki erre jöjjön. Percekkel később, már az erdő belsejében voltam, de még mindig láttam a füstölgő roncsot. Az erőm elhagyott, majd megéreztem, hogy a vállamból is vér ömlött, ahogy a homlokomból is. A vérveszteségtől még homályosabban kezdtem látni. Nagyon féltem és bíztam benne, hogy Alice látta a balesetet és sietnek ide.

Úgy gondoltam, ha ez az utolsó órám, legalább lássam, hogy ki tette ezt. Nyöszörögve megtorpantam, de szemeim kigúvadtak. Már nem csak egyedül voltunk. Szemeim hirtelen kitisztultak, sebeim is gyógyulni kezdtek. Hálás voltam a képességemnek, hogy végre tudtam regenerálódni. Azonban ez nem segített rajtam.

- Üdv Bella – halálra rémültem és tanácstalan lettem. Most mi lesz? Itt a vége?

- Üdv Aro – hangom halk volt és rekedtes.

- Sajnálom ezt a dolgot – pillantottam rám mosolyogva, majd hátra nézve az autóra. Vagyis, ami maradt belőle. – De nem várhattunk tovább.

- Mit akartok? – kérdeztem, de nem tudtam megállítani könnyeimet.

- Téged – kitágult szemekkel meredtem Aro nyájas arcára. – Tudod, amikor a fülünkbe jutott, hogy te vagy a legerősebb vámpír a világon, nagyon mérges voltam, amiért anno hagytalak elmenni. Akkor még nem tudtam mi is vagy pontosan, és miért övez téged körül a csend. Most már tudom – belsőm remegni kezdett vörös szemeit látva, ahogy vágyakozva végig mért. – Remélem megérted, de nem hagyhatjuk, hogy másé legyél. A pozíciónkat meg kell tartanunk.

- Tudjuk, hogy végeztél Scott-tal – lesunytam fejemet Marcus elégedett hangjára. – De egyáltalán nem haragszunk rád, még örülünk is neki, hogy megoldottál egy problémát. Nem engedhetünk meg több lázadást, veled azonban, alighanem kitörne nem is egy.

- Testvérem, elfelejtesz valamit – felkaptam fejemet, Aro töprengő hangjára, majd veszélyes mosollyal közelebb lépett. – Adhatsz valamit nekünk, amivel beérjük. Szinte téged kapunk meg, akit még a saját javunkra is fordíthatunk.

- Miről beszélsz? – suttogtam és baljós sejtelem lett úrrá rajtam.

- Megelégszünk a kislányoddal – ledermedtem, majd percekkel később kezeim remegni kezdtek a sírástól.

- Elvetéltem.

- De lesz másik – könnyeim kicsordultak, de haragom egyre nagyobb lett. Miből gondolják, hogy oda fogom adni a gyerekemet nekik? Nem mertem felemelni fejemet, csak imádkoztam, hogy minél hamarabb ideérjen Edward. – Vagy te, vagy a születendő gyermeked. Ha egyiket sem választod, akkor kénytelen leszünk erőszakhoz folyamodni. Bármit megteszünk, csak hogy a mi vendégszeretetünket élvezhesd, a saját érdekünkben.

- Ugye nem akarod, hogy a gyerekeknek és az egész Cullen családnak baja essen? – szemeim szikrákat szórtak, ahogy Caius gonoszan megfenyegetett.

- Honnan tudtok…?

- Rosalie Hale gyerekeiről? Mondjuk úgy, hogy volt egy személy, aki szívesen tájékoztatott minket egyet s másról.

- A Cullen család ide tart – oldalra kaptam fejem, mikor meghallottam a számomra legnagyobb reményt. Félix és Demetri a háttérbe húzódtak eddig, de most előrébb léptek, ha netalántán harca kerülne a sor. Csak azt ne! Nem akarom, hogy bárkinek is bántódása essen miattam.

Farkas szemet néztem Aro-val, aki várta a válaszomat. Hihetetlen gyűlöletet tápláltam iránta. Olyan választás elé kényszerített, amibe a lelkem belepusztult. Lehunytam szemeimet, majd éreztem, hogy erős szellő suhant át mögöttem.

-Aro!

- Bella jól vagy? – lassan felemeltem a fejemet, és Edward aggódó szemeivel találtam szembe magam. Halvány mosolyt erőltettem magamra, majd bólintottam. Edward mellém állt, talán kicsit előrébb is lépett és védelmezően karolt át. Oldalra nézve láttam, hogy Carlisle, Esme, Jasper, Alice és Emmett is itt volt. Rosalie nyilván otthon maradt a gyerekekkel.

- Minek köszönhetjük a látogatásodat barátom? – nem értettem, mire volt jó, ez a képmutatás, de fel kellett fognom, hogy Carlisle régen a Volturinál vendégeskedett jó ideig. A kapcsolatuk megmaradt, csak beléptem én a képbe.

- Carlisle, rég láttalak, barátom! – Aro mosolyogni kezdett, majd biccentett a többieknek is. – Sajnálom, hogy bejelentés nélkül jöttünk, de sok egyéb dolgunk is akadt erre felé.

- Miért jöttetek? – kérdezte Edward elkomorultan, de karján megfeszültek az izmok a válaszra várva.

- Edward Cullen, ha nem tudnám biztosan, hogy vámpír vagy azt mondanám, akárcsak egy emberi lény – Aro felkuncogott szerelmem viselkedésére, majd folytatta. – Felejtesz.

- Csak nem hiszed, hogy bevesszük azért jöttetek, hogy megnézzétek Bella vámpír-e – még sose láttam Jasper ennyire kiborulni. Vad utálat és indulatosság lobogott a szemében. Nagyon féltette a családját, a gyerekeket, és engem.

- Átlátszóak lennénk? – horkant fel Caius gúnyosan.

- Ne köntörfalazzatok, Aro – Carlisle barátságos, nyílt hangnemmel beszélt a Volturi vezetőkkel. – De tényleg szeretnénk tudni, mire ez a váratlan látogatás.

- Hát rendben – Aro színpadiasan felsóhajtott, majd vörös szemeivel rám meredt. – Csodálatos kincsnek vagytok a birtokában – Edward karjai körülöttem szorosabbra fogtak, mire megfogva kezeit nyugtatni kezdtem. – Csak a saját szemünkkel akartunk látni, hogy igazak-e a pletykák, amik terjengenek.

- És még is ki volt a hírvivő? – kérdezte Alice feszengve és kicsit mellém lépett.

- Egy nagyon rendes asszony – Aro mosolyogva a háta mögé nézett, és egy számomra ismeretlen nő lépett elő egy fa mögül.

- Grace – szisszent fel Edward, míg én csak kapkodtam a fejemet. Ő lenne Scott felesége? – Tudhattam volna!

- Ugyan már Edward – Grace gyönyörű vámpír volt, bár nekem mindegyik az, de hűvösség és szigor sugárzott róla. Barátságtalanul méregetett minket, akárcsak egy csótányra úgy meredt rám egy pillanatig. – Scott csak egy eszköz volt. Azt hitte vele vagyok, de végig a Volturi-t szolgáltam. Amikor eljött volna az idő, Scott-tal végeztem volna és Bella, akkor a miénk lenne. De megelőztél, drága – fintorogtam a becézésen, egyáltalán nem tetszett. – Sebaj, egy gonddal kevesebb.

- És hol van Eliot?

- Nincs baja – Grace gondolatai biztosan megnyugtatták csöppet Edwardot, mert kicsit felengedett. – Otthon van.

- Ő is…?

- Csak lesz testőr, még nem elég erős, hogy volturi-s legyen. Elég nagy hiba volt tőle, hogy elárulta neked az igazságot, idő előtt, de hát… így alakult és nem lett belőle probléma – mindenki csendben figyelte Edward és Grace között lefolyó beszélgetést, mígnem Marcus ezt megunva előre lépett.

- Indulnunk kellene – még egy halvány mosolyt küldött felém, amit nem igazán értettem, de egyelőre csak azt kívántam, hogy tűnjenek el mihamarabb. – Sok a dolgunk Aro!

- Akkor, viszlát a következő találkozásig – bólintott felénk Caius, majd ő is hátat fordított és elindultak valamerre. Aro még mosolyogva közelebb lépett hozzám, amitől kirázott a hideg, de nem tudtam hátrébb menni. Megdermedtem, hogy mit akar tőlem, de nagy veszély nem fenyegethetett, amikor egy gyors pillantás után Edward hátrébb lépett.

- Ha egy ajtó becsukódik, egy másik kinyílik – Aro vörös szemeit az enyémbe fúrta, bennem pedig egymást kergették a gondolatok. Ezt még is hogy érthette? És miért mond nekem ilyeneket, amikor elakar szakítani az otthonomtól, a családomtól? Az életemtől… - A lehetőségek kapuja végtelen számodra. Találkozunk egy év múlva – biccentett kuncogva, majd tenyerével halványan végig simított hasfalamon. Gyomrom összeugrott erre a mozdulatra, akaratlanul jutott eszembe vetélésem. – Viszlát barátom, és Cullen család!

- Örültem Aro – Carlisle erőltetett mosollyal köszönt el tőle, majd miután őt és a testőröket is elnyelte az erdő, egy pillanat alatt termett mellettem mindenki.

- Jól vagy? Minden rendben?

- Nem bántottak Aranyom?

- Jól vagyok, ne aggódjatok! – vágtam közbe, mielőtt kérdés özönökkel  traktálának.

- Az ott Edward kocsija? – nézett Emmett az út testre, ami az ő szemének nagyon is közeli volt. – És miért van így összetörve?

- A megjelenésük nem volt a legszebb érkezés – fintorogtam, majd letöröltem homlokomat, de gyors gyógyulásomnak hála egy csepp vér nem maradt rajtam. – Sajnálom, a kocsit, ígérem kapsz egy másikat – fordultam Edward felé, aki már percek óta mellettem maga elé meredt. – Edward? Minden….? – mielőtt megkérdezhettem volna mi a baj, hirtelen felém fordult, majd megragadta derekamat és magához ölelt önfeledt nevetéssel.

- Annyira szeretlek – suttogta fülembe, majd tovább nevetett. Kigúvadt szemekkel meredt a családjára, mikor szembe kerültem velük, de ők se értették, hogy testvérükbe mi ütött. Alice szeme elhomályosult, mire Edward megtorpant egy kicsit és letett a földre. Senkinek nem hagytak időt, hogy megszólaljanak, Edward ismét felkapott, Alice pedig örömébe ugrálni kezdett.

- Mi a fene ütött belétek? – fakadt ki Esme, lassan már aggódva, hogy a gyerekei megőrültek.

- Bella terhes! – sikított fel Alice.

Megnyikkanni se tudtam, olyan váratlanul ért ez a hír. De hát… az nem lehet, nem is volt semmi jele. És mi Edwarddal… ó, te jó ég! Majdnem felsikoltottam a felismeréstől, miszerint nagyon is elfeledkeztünk a védekezésről. Edward érezhette ezt, hiszen pont ma mondta, hogy nem kéne belevágni a gyógyszerszedésbe.

-Honnan tudod? – kérdezte Carlisle szintén meglepődve, de Esme szintén boldogan nevetni kezdett és megölelgetett.

- Mikor Aro megérintette Bellát, megérezte. Most már én is tudom, ahogy Alice is látta, hogy igaz! – meglepődve néztem fel Edward arcára, aki ragyogott a boldogságtól.

Ha nem lett volna ez a találkozás, máskor már én is boldogan kacarásztam volna a családommal, és a szerelmemmel. De ez most nem ez a pillanat, amikor boldog lehetek, és örömmel várjam a kisbabám érkezését. Vagy megkaparintja a Volturi, vagy én. Gondolkoznom sem kell, hogy melyiket választom. Képtelen lennék a saját gyerekemet eldobni magamtól, inkább a halál. Még ha tudom, hogy a gyerekem szépen, boldog családban fog felnőni és egy nagyszerű apa mellett, én eltudom majd viselni a tudatot, hogy sosem látom? Elhagyom őt, azzal a tudattal, hogy azt se tudta ki az anyukája. Magára hagyom, és az apját is. Fájdalmakkal telve, és szenvedve kell megtennem ezt a lépést, azért, hogy a gyermekem, az életem, és a családom biztonságban legyenek. Különben soha nem lesz nyugtunk. Biztos voltam benne, hogy nem mondhatom el senkinek, amíg el nem jön az idő. És Edward sem tudhatja meg, semmi áron! Nem engedne el, egyik Cullen sem, de létezne más megoldás? Kötve hiszem. Mindenesetre ez lesz életem legborzalmasabb hat hónapja.

na vélemény?? :DD