Impossibility 20 fejezet

Üdv kis népem! :D
Meghoztam a fejezetet, remélem tetszeni fog nektek ^^ Én nagyon boldog voltam, mikor írtam, még ha nem is a legjobb fejezet lett, életem során :/ Na jó olvasást hozzá és kérem szépen minél több véleményt!!!!

Az ember nem veszi észre, ha az idő csak úgy eltelik, mikor van mivel foglalkoznia. Voltam olyan korszakomban, fél évig szinte, amikor olyannyira magamba fordultam, hogy nem vettem észre az idő múlását. De az negatív élmény volt, az utóbbi hetek viszont csak úgy repültek felszíni vidámságban. 

A hármas ikrek nem voltak emberiek teljesen. Pár hét alatt éveket nőttek, és már öt évesen rohangáltak a házban. Rosalie és Emmett megtapasztalták a szülői felelősség előnyét és hátrányát is. Ismerve a kapcsolatukat nagy hátrány volt, hogy nem figyelhettek egymásra olyan sokat, hiszen az örökké való idejüket lekötötték a gyerekek. De sokkal több örömöt éreztek. Imádjuk a kis viháncoló törpéket, az egész család boldog. Mindenkit lekenyereznek a kis kutyaszemekkel. 

Carlisle folyamatosan vizsgálta a fejlődésüket, növekedésüket és a tapasztalataink azt mutatták, hogy pár év alatt már nagyon is felnőttek lesznek. Fogyasztanak nagyobb részben vért is, bár én még nagyon kicsinek tartom őket, hogy vadásszanak, azonban tudtam, hogy a szüleik nagyon óvják őket. Az emberi ételeket is előnyben részesítik, ebben sokat segítünk Rose-nak, Esme-vel.

Azonban a felhőtlen boldogságot beárnyékolta a folyamatosan félelmem. Senki nem mondta ki, de titokban mindenki retteget a Volturi látogatásától. Alice folyamatosan figyeli a jövőt, de semmi konkrétat nem látott. Szerettem volna ezzel csak akkor foglalkozni, amikor már ott vagyunk, hogy izgulni kell. Addig viszont próbáltam a családi harmóniát segíteni, és a lehető legjobb kapcsolatot teremteni mindenkivel. 

A meglepő számomra még is, talán az Edwarddal való viszonyom volt. Úgy éreztem, hogy lassan ott tartunk, mint régen, sőt talán még annál is jobb a kapcsolatunk. Boldogak vagyunk, bár nagyon félt. Aggódik a Volturi miatt, és legfőképp a lelki állapotom miatt. Fél, hogy a keresztgyerekeim miatt esetleg rosszul érezném magam. De nincs bennem ez az érzés. Tudom, hogy majd eljön az idő, amikor nekem is lehet kisbabám. Csak ki kell várnom, hogy a Sors mikor szán meg vele. És, hogy mi mikor leszünk rá készen, hogy megbirkózzunk vele.

Mindezt egy beszélgetés alkalmával tudtam meg. Épp az egyik vizsgámra készültem, mikor besétált a szobába Kedvesem. Csak egy pillanatra rámosolyogtam, majd visszatértem a laptophoz. Mielőtt egy újabb anyagot gépelhettem volna el, halkan, szinte már bágyadtan megszólalt.

- Nem fáj?

- Micsoda? – meglepetten néztem rá, azt gondoltam az egyetem miatt kérdezi. Belelendültem a tanulásba, és imádtam is. Bejártam az óráimra, itthon pedig Edwarddal voltam, és segített a tanulásba. Persze ez gyakran átcsapott másba, de mindenben korrepetálni kellett.

- Tudod, már jó pár napja, hogy Rose megszült. És, te… úgy kivirulsz köztük, látszik rajtad, hogy mennyire vágysz egy sajátra – arany szemeit az enyémbe fúrta, majd sóhajtva leült mellém az ágyra és megfogta kezemet. – Tudom, hogy szeretnél már te is teherbe esni, de…

- Edward, ne! – félbe szakítottam, mielőtt bármi mást mondana. – Nagyon vidám vagyok velük, és nem mondom, hogy nem esne jól egy saját. De tudom, hogy talán még…

- Korai – mosolyogva fejezte be helyettem, majd megpuszilta homlokomat. – Még suliba jársz, fejezd be, aztán meglátjuk. De és kérlek, ne bántódj meg rajta, de… ne legyen egy ideig gyerekünk jó?

- Nem szeretnél? – megértettem az érveit, és én se szívesen estem volna teherbe a suli mellett, be se fejezhettem volna, de rosszul esett, hogy nem szeretne.

- Persze, hogy szeretnék Kicsim! – nyögve húzott magához, és karjai körbeölelték testemet. – De még nem biztos, hogy készen állnál rá. Csak érted aggódok!

- Hát… pedig erőteljesen dolgozunk rajta – pillantottam rá jelentőségteljesen. Annyi biztos, hogy a szexuális életünkkel nincsen probléma. Emmették előszeretettel csináltak viccet a magánéletünkből.

- Nem fogok böjtöt tartani, csak hogy nehogy lebabázz – nézett rám összeráncolt homlokkal, miközben szemei pajkosan csillogni kezdtek. – Túl jó – hátra simított nyakamból hajamat, majd megcsókolt.

- Bella, Bella – felkaptam fejemet a nevemre, majd mosolyogva figyeltem, hogy Max és Matt berohan a konyhába. – Éhesek vagyunk! – mondták egyszerre, mire nevetni kezdtem. Annyira édesek, és mennyire hasonlítanak. Én meg se tudom őket különböztetni, annyira hasonlítanak.

- Mindjárt kész van a pizza – mondtam nekik kuncogva.

- Király! – hangos nevetéssel összepacsiztak, majd elrohantak. Megforgattam szemeimet, de közben majd elnevettem magam. A kisgyerekekben mindig egy csomó energia van, futkároznak egész nap. Rose az estét szidja, mikor nem tudja őket elaltatni.

- Feladom, ez nem nekem való! – kigúvadt szemekkel fordultam Rose felé, aki már a haját tépte. – Ez később rosszabb lesz? – nyögött fel.

- Nekem kell a hajráf! – grimaszoltam, ahogy meghallottam Lili szinte már fülsüketítő hangját, majd hamarosan be is libbent a kis szőke hercegnő.

- De kicsim, nem áll jól! – nyögött fel Rosalie és szenvedve nézett az ő kis kedvencére.

- Akkor is akarom! – kezembe temettem számat, hogy ne kezdjek el hangosan nevetni.

- Miért nyírod azt a gyereket? – mosolyogva figyeltem, ahogy Edward is megérkezett végre a vásárlásból. Amilyen lendülettel jött, felkapta a kis ciklont a karjába és felültette a konyhapultra egy puszi kíséretében. Ábrándozva pillantottam őket, Edward nagyszerű apa lesz. A keresztlányát is imádja, akkor a sajátját vajon mennyire fogja szeretni? Szerintem az elmondhatatlan lesz, amilyen szeretettel fog bánni a sajátjával.

- Nem hallgat rám! – Rose ugyanolyan durcás képet vágott, mint a lánya. Edwarddal kacagni kezdtünk. Szerelmes pillantást küldött felém Edward, majd mellém lépett és átkarolva derekamat, szenvedélyes csókot nyomott számra, amit hülyeség lett volna nem viszonozni. – Kiskorú van a szobában! – kuncogni kezdtünk Rose epés megjegyzésén, majd elváltam Edwardtól.

- De hát szerelmesek az nem baj ugye? – nézett rám Lili ártatlan szemekkel.

- Nem, nem baj – megráztam fejemet, majd Edwardra néztem. – A legszebb dolog a világon. Jut eszembe, ugye mindent megvettél? – még tegnap megkértem rá, hogy ugorjon el vásárolni, de kicsit elmaradt. Ma már kötelező tettem számára. Egy kis kárpótlásért cserébe már reggel elugrott. Rose látva, hogy nem egy izgalmas téma veszi kezdetét, lányát karonfogva – féltette őt tőlünk, illetve attól, amit láthat – kivitte a konyhából.

- Igen, mindent megvettem – bólintott kelletlenül, látszott, hogy még mindig nem díjazta a kérésemet. Csak az adott neki elég erőt, hogy megtegye, ha ma este cserébe kárpótolom érte. –Sőt, lemostam a kocsit, elmentem a tisztítóba, Alice-t és Jazz-t kitettem a központban, és még Carlisle-hoz is beugrottam.

- Időd, mint a tenger – mosolyogtam elvéve tőle a szatyrokat, majd pakolni kezdtem.

- Bármit megteszek neked, feltéve, ha beígérsz nekem ezt-azt – hátulról átölelte derekamat és csókolgatni kezdtem nyakamat, mire térdeim remegni kezdtek.

- Mire gondolsz? – suttogtam, majd lehunytam szemeimet, és átadtam magam a mennyei érzésnek.

- Úgy rémlik, mintha a konyhát még nem avattuk volna fel – gyomromban érezni kezdtem a kellemetlen feszülést, ami arra utalt, mennyire kívánom ezt a férfit. Ajkaival tovább becézgette nyakamon a bőrt, miközben kezei felfedező útra indultak testemen. Egy nagyon egyszerű, de mély dekoltázsú felső volt rajtam, egyik kezével pedig végig simított a szegélyén, miközben a másik a hasam alját simogatták egyre lentebb merészkedve. 

Kapkodni kezdtem a levegőt, majd megfordultam ölelésében, és mohón ajkaira tapadtam. Veszélyes játékot űzünk, hiszen az ikrek bármelyik pillanatban úgy gondolhatják, hogy benéznek ide, de ki tudna ellenállni az effajta kényeztetésnek? Sóhajtva préseltem magam hozzá, de Edward megunva ezt a testhelyzetet, egy pillanat alatt ragadta meg fenekemet, hogy a konyhapultra ültessen.

 Felnyögtem, ahogy megéreztem combomnál egyre keményebb vágyát, majd sóhajtva dörgöltem hozzá alsó felemet. Felmorgott mozdulatomra, majd felsőm alá betévedt keze és egyre fentebb kúszva kezdte melleimet kényeztetni. Majd felsikoltottam az apró mozdulatokra, amivel ingereltük egymást csípőnk mozgásával. A kéj egyre jobban magával ragadott, még az sem érdekelt, hogy mindent levertünk a pultról. 

- Ingyen pornó! – sikoltva ütköztem Edward kemény mellkasának, ahogy leugrottam a pultról ijedtemben. Szégyenkezve sütöttem le szemeimet, de még Edward mögé se tudtam bújni. Ő használt fel engem, hogy ne lássa meg perverz testvére Ő mennyire élvezte az előbbi játékunkat.

- Emmett, tűnj már el! – kezeimbe temettem arcomat, és kínosan vigyorogni kezdtem, míg Edward zavarában, nem tudott mást csinálni, mint osztani testvérét. – Amúgy is mit keresel itt? Menj az ikrekhez, téged keresnek!

- Ugyan már gyerekek! – Emmett nevetve felhorkantott, majd az asztalnak támaszkodott vigyorogva nézve minket. – Minden este titeket hallgatunk! Nem mondom elég durván toljátok, de hogy még a konyhába is…

- Emmett, menj el légy szíves – mormoltam halkan, majd mellkasomra helyeztem kezeimet, így megérezve hevesen dobogó szívemet.

- Na, jó, amúgy… jól áll a fekete neked – összeráncoltam homlokomat nem értettem, mire gondolt, majd lenézve magamra rájöttem a célzására. A nagy „siettségbe” a felsőm elég durván is félrecsúszott ezzel megláttatva melltartómat. Nyögve fordultam meg Edward karjaiba, és vállába temettem arcomat.

Nevetni kezdtünk, hogy milyen kellemetlen szituációba keveredtünk, és ez sajnos egyre gyakoribb manapság.

-Csak a szobába csináljuk, ebbe egyezzünk meg – motyogtam vállába továbbra is vörös arccal.

- Nem vitatkozok veled – hallottam hangján, hogy mosolyog, majd megcsókolta fejem búbját és el lépett előlem.

- Már le is nyugodtál? – néztem rá meglepett vigyorral, és megigazítottam kicsit kinézetemet.

- Emmett lelohasztotta a vágyamat – fintorogta, mire hangos kacagásba törtem ki.

A sütő pityegéssel adta tudtomra, hogy kész van az ebéd az apróságoknak. Nehéz volt kitalálni a számukra megfelelő ételt, de félig ember származásuk révén nem volt nehéz dolgom. A lényeg, hogy finom legyen és ne legyen benne brokkoli. Mire a sütőből kivéve a hatalmas sonkás, paradicsomos, ananászos, sajtos pizzát a sütőből az asztalnál már ott is ültek az ikrek vigyorogva.

-Lili, gyere enni – mondtam kelleténél kicsit hangosabban, mire emberi fül számára is halhatóan lefutott az emeletről. – Jó étvágyat kölykök – mosolyogtam, majd eléjük raktam a megrendelt ebédet. Gyors megköszönés után, egymás után tömték be a szeleteket.

- Nem eszel? – nyammogta Max, de csak megráztam fejemet.

- Nektek csináltam és amúgy se kívánom most – mormoltam, hiszen amióta csak megéreztem az illatát a hányinger fogott el. Szerettem a pizzát, nagyon is, de ez a sok minden rajta kikészítette a gyomrom. – De remélem, nektek ízlik – megsimogattam Matt feje búbját is, de csak bólogattak tele szájjal.

- Én szívesebben ennék valami húst – nézett rám nagy kék szemeivel Lili, de ettől függetlenül tömte magába a pizza szeletet.

- Akkor a mai feladat mára, ha befejeztétek, akkor kérem, a megrendelést mit szeretnétek holnap enni – bejelentésemet nagy üdvriogatás és éljenzés kísérte.

- A kis szakácsot azért remélem nem fogjátok kimerülésig hajszolni – csak megforgattam szemeimet Edward hangjára, majd nem sokára meg is jelent és leült a gyerekek mellé. – De értem is tehetnél egyet s mást – vigyorgott rám sejtelmesen szemei pedig csillogni kezdtek.

- Később – mondtam cinikusan. – A városba megyek – hatásos volt, Edward szemei kikerekedtek a csodálkozástól.

- Minek? – már nyitottam a számat, hogy válaszoljak rá, de lepillantva láttam, hogy a három gyerek árgus szemekkel várják mit mondok.

- Benézek Carlisle-hoz, azzal a dologgal kapcsolatban, amit beszéltünk – néztem rá jelentőségteljesen, de nem vágta le, hogy a fogamzás tabletta miatt megyek. A hasamra tettem kezemet, majd fejemmel a kicsikre böktem.

- Ja, a tablettával kapcsolatban – bólintott Edward, de láttam rajta, hogy mennyire mulat a mutogatásom miatt.

- Mi a baj Bella?

- Beteg vagy?

- Fáj a hasad ugye?

Masszírozni kezdtem halántékomat, de nem akartam, hogy a gyerekek ilyenekről halljanak már. Amúgy sem az én feladatom ezeket elmondani nekik.

- Csak a hasam – mondtam végül szemforgatva és szúrósan néztem Edwardot. – Elég volt? – kérdeztem tőlük, mire bólintva kiszaladtak az étkezőből.

- Köszönjük Bella – kigúvadt szemekkel fordultam meg, ahogy Max visszaszaladva megölelte lábamat.

- Igazán nincs mit – teljesen meghatódtam, hogy ennyire kinyilvánította háláját. Rám emelte nagy barna szemeit, majd szipogva megszólalt. – Ugye meg fogsz halni?

Pár percig döbbenten álltam, majd Edward sietett segítségemre.

- Dehogyis Max! Honnan vetted ezt a hülyeséget?

- Max, egészséges vagyok, honnan vetted ezt? – leguggoltam hozzá és megfogva kezecskéit vigasztalni kezdtem. – Semmi bajom nincs, csak tudod…

- Max, Bella jól van – elérzékenyülve néztem, hogy Edward felkapja Maxet a karjaiba, majd a konyhába vitte őt. – Tudod, Max Bella és én még nem szeretnénk kisbabát.

- Miért nem? – kérdezte gyermeki ártatlansággal. – Olyan jó lenne, akkor lenne unokatesóm! Biztos el lennék vele!

- Egyszer lesz – megsimogattam arcát, de nagyon elszomorodott, hogy egy ideig nem lesz más gyerek a házba, csak a testvérei. Hálát adtam az égnek, hogy nem kérdezett a többire, pl. hogyan lesz a baba vagy ilyesmi, na, akkor mentem volna én a falnak. Túl kicsik még az ilyen kérdésekhez. Edward vigasztalásképp dugi nasit adott neki, amitől kicsit vidámabb lett. Magukra hagytam, Edward tudta kezelni a helyzetet.

A szobánkba menve, gyors zuhanyt vettem, majd ruhát kerestem magamnak. Gyorsan megakarom járni, de talán nem is siettem a legjobban. Kicsit elkeseredtem, hogy Edwarddal arra a döntésre jutottunk, hogy jobb tablettát szednem. Az óvszer nem elég, hiszen Edward mérge mindenhova kihat, állítása szerint, így maradt ez a módszer. Nem repestem a tudattól, függetlenül attól, hogy tisztába voltam vele, nem kell egy ideig gyerek. De talán titkon még mindig vártam, hogy talán….

A jókedvemet elfújtam a gondolkozásommal, amiről igazán nem tehettem. A saját kisbabámat akartam a karjaimban tartani. Még akkor is, ha imádtam a három csirkefogót. Már a Volvo-nál voltam, hogy induljak a kórházba, mikor Edward elkapta a karomat.

- Mi az? – néztem rá meglepetten. Csak megrázta fejét, majd benézett a kocsiba, ahol meglátta a nagyobb táskámat.

- Suliba is mész?

- Igen, jobb, ha túl leszek minél hamarabb az órákon. Hamarosan úgyis vizsga – mosolyogtam, de valamiért nem viszonozta azt. Nem akartam faggatni, úgy gondoltam, majd elmondja, ha szeretné.

- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – látva értetlen arcomat, magyarázatba kezdett. – Megnyugtattam Max-et, hogy nem kell félnie, épp és egészséges vagy. De nem akarom majd ezt a saját gyerekemnek is majd magyarázni.

- Edward ezt már megbeszéltük – elkomorultam, de egyre türelmetlenebb és ingerültebb lettem. Úgy éreztem, hogy valamelyest gyötör ezzel még ha nem szándékosan is.

- Eddig se védekeztünk, talán nem most kellene elkezdeni – motyogta.

- Ha másért nem is megyek, de kivizsgáltatom magam Carlisle-al – mondtam, mire bólintott.

Gyors csókot nyomtam szájára, majd bepattantam a kocsiba és indítottam.

Nehezen tudtam dűlőre jutni nála. Egyszer ezt mondja, máskor pedig azt. Hogy igazodjak így ki az érzéseiden Edward? Ha ugyanazt érzi, amit én, akkor már könnyebb őt megértenem. Szeretnék már sajátot, nagyon is, de a félelmem nagyobb. Akkora veszteséggel ért, mikor elvetéltem, nagyon rettegek belül, hogy újra megtörténik. Azt nem tudnám elviselni.

Késő délután volt már, de London se volt egy napsütötte város, főleg nem március elején. Esős, borongós felhők takarták be az eget, szinte sötétséget borítva Londonra. Még nem értem a városba, sőt még nagyobb messze voltam tőle. Fáradtan dőltem neki egy kicsit az ajtónak, kezemet továbbra is a kormányon tartva, miközben laposakat pislogtam. Hülye voltam, hogy képes vagyok egy órát végig vezetni. De hát olyan messze kell laknunk, amennyire csak tudunk. Ismét egy főút vezetett a város fele, mindkét oldalamon a borzongató sötét erdő kísért.

Hallottam, hogy a mobilom csörögni kezd, mire bosszankodva néztem magam mellé. Kutatni kezdtem a táskámba, olykor az útra pillantva, de mikor legközelebb is felnéztem megállt bennem az ütő. A fékbe tapostam, de a kocsi továbbra is ment tovább, és nagy erővel csapódtam neki az út közepén álló személybe. Nem tudtam, hogy mi történt, de a férfi nem mozdult egy centit sem, én viszont hangos csapódással gurultam tovább az úton.  Mindenem összehorzsolódott, pánikba estem. Zokogni kezdtem, mikor a hangos zaj elhalt, és végre a kocsi is megállt felfordítva. Erőt véve magamon mozgatni kezdtem kezeimet, mikor megállapítottam, hogy mindenem mozog, kimásztam az összeroncsolódott autóból.

Minden egyes porcikám remegett, még mindig úgy éreztem, mintha csapódnék az úthoz, a kocsiban ülve. Nyögve estem össze pár méterre az autótól, de egy hang nem jött ki a torkomon. Erős fájdalmat kezdtem érezni a homlokomon, és éreztem, hogy ragacsos nedvesség folyik arcom bal oldalán. Könnyeim megállíthatatlanul folytak, majd pislogta párat felnéztem. Homályosan láttam, de a sötét alak, aki miatt felborultam Edward kocsijával, egyre közelebb sétált hozzám. Nem láttam az arcát, csak a sötét köpenyét. Rémültem ordítani kezdtem a rám törő kétségbeeséstől és a rémülettől. Valaki segítsen…

Nem tudtam hogy, de erőt véve magamon felálltam és vonszolva magamat az erdőbe mentem. Hátra nézve láttam, hogy az idegen csigalassan, de követ. Sírni kezdtem, és imádkoztam, hogy valaki erre jöjjön. Percekkel később, már az erdő belsejében voltam, de még mindig láttam a füstölgő roncsot. Az erőm elhagyott, majd megéreztem, hogy a vállamból is vér ömlött, ahogy a homlokomból is. A vérveszteségtől még homályosabban kezdtem látni. Nagyon féltem és bíztam benne, hogy Alice látta a balesetet és sietnek ide.

Úgy gondoltam, ha ez az utolsó órám, legalább lássam, hogy ki tette ezt. Nyöszörögve megtorpantam, de szemeim kigúvadtak. Már nem csak egyedül voltunk. Szemeim hirtelen kitisztultak, sebeim is gyógyulni kezdtek. Hálás voltam a képességemnek, hogy végre tudtam regenerálódni. Azonban ez nem segített rajtam.

- Üdv Bella – halálra rémültem és tanácstalan lettem. Most mi lesz? Itt a vége?

- Üdv Aro – hangom halk volt és rekedtes.

- Sajnálom ezt a dolgot – pillantottam rám mosolyogva, majd hátra nézve az autóra. Vagyis, ami maradt belőle. – De nem várhattunk tovább.

- Mit akartok? – kérdeztem, de nem tudtam megállítani könnyeimet.

- Téged – kitágult szemekkel meredtem Aro nyájas arcára. – Tudod, amikor a fülünkbe jutott, hogy te vagy a legerősebb vámpír a világon, nagyon mérges voltam, amiért anno hagytalak elmenni. Akkor még nem tudtam mi is vagy pontosan, és miért övez téged körül a csend. Most már tudom – belsőm remegni kezdett vörös szemeit látva, ahogy vágyakozva végig mért. – Remélem megérted, de nem hagyhatjuk, hogy másé legyél. A pozíciónkat meg kell tartanunk.

- Tudjuk, hogy végeztél Scott-tal – lesunytam fejemet Marcus elégedett hangjára. – De egyáltalán nem haragszunk rád, még örülünk is neki, hogy megoldottál egy problémát. Nem engedhetünk meg több lázadást, veled azonban, alighanem kitörne nem is egy.

- Testvérem, elfelejtesz valamit – felkaptam fejemet, Aro töprengő hangjára, majd veszélyes mosollyal közelebb lépett. – Adhatsz valamit nekünk, amivel beérjük. Szinte téged kapunk meg, akit még a saját javunkra is fordíthatunk.

- Miről beszélsz? – suttogtam és baljós sejtelem lett úrrá rajtam.

- Megelégszünk a kislányoddal – ledermedtem, majd percekkel később kezeim remegni kezdtek a sírástól.

- Elvetéltem.

- De lesz másik – könnyeim kicsordultak, de haragom egyre nagyobb lett. Miből gondolják, hogy oda fogom adni a gyerekemet nekik? Nem mertem felemelni fejemet, csak imádkoztam, hogy minél hamarabb ideérjen Edward. – Vagy te, vagy a születendő gyermeked. Ha egyiket sem választod, akkor kénytelen leszünk erőszakhoz folyamodni. Bármit megteszünk, csak hogy a mi vendégszeretetünket élvezhesd, a saját érdekünkben.

- Ugye nem akarod, hogy a gyerekeknek és az egész Cullen családnak baja essen? – szemeim szikrákat szórtak, ahogy Caius gonoszan megfenyegetett.

- Honnan tudtok…?

- Rosalie Hale gyerekeiről? Mondjuk úgy, hogy volt egy személy, aki szívesen tájékoztatott minket egyet s másról.

- A Cullen család ide tart – oldalra kaptam fejem, mikor meghallottam a számomra legnagyobb reményt. Félix és Demetri a háttérbe húzódtak eddig, de most előrébb léptek, ha netalántán harca kerülne a sor. Csak azt ne! Nem akarom, hogy bárkinek is bántódása essen miattam.

Farkas szemet néztem Aro-val, aki várta a válaszomat. Hihetetlen gyűlöletet tápláltam iránta. Olyan választás elé kényszerített, amibe a lelkem belepusztult. Lehunytam szemeimet, majd éreztem, hogy erős szellő suhant át mögöttem.

-Aro!

- Bella jól vagy? – lassan felemeltem a fejemet, és Edward aggódó szemeivel találtam szembe magam. Halvány mosolyt erőltettem magamra, majd bólintottam. Edward mellém állt, talán kicsit előrébb is lépett és védelmezően karolt át. Oldalra nézve láttam, hogy Carlisle, Esme, Jasper, Alice és Emmett is itt volt. Rosalie nyilván otthon maradt a gyerekekkel.

- Minek köszönhetjük a látogatásodat barátom? – nem értettem, mire volt jó, ez a képmutatás, de fel kellett fognom, hogy Carlisle régen a Volturinál vendégeskedett jó ideig. A kapcsolatuk megmaradt, csak beléptem én a képbe.

- Carlisle, rég láttalak, barátom! – Aro mosolyogni kezdett, majd biccentett a többieknek is. – Sajnálom, hogy bejelentés nélkül jöttünk, de sok egyéb dolgunk is akadt erre felé.

- Miért jöttetek? – kérdezte Edward elkomorultan, de karján megfeszültek az izmok a válaszra várva.

- Edward Cullen, ha nem tudnám biztosan, hogy vámpír vagy azt mondanám, akárcsak egy emberi lény – Aro felkuncogott szerelmem viselkedésére, majd folytatta. – Felejtesz.

- Csak nem hiszed, hogy bevesszük azért jöttetek, hogy megnézzétek Bella vámpír-e – még sose láttam Jasper ennyire kiborulni. Vad utálat és indulatosság lobogott a szemében. Nagyon féltette a családját, a gyerekeket, és engem.

- Átlátszóak lennénk? – horkant fel Caius gúnyosan.

- Ne köntörfalazzatok, Aro – Carlisle barátságos, nyílt hangnemmel beszélt a Volturi vezetőkkel. – De tényleg szeretnénk tudni, mire ez a váratlan látogatás.

- Hát rendben – Aro színpadiasan felsóhajtott, majd vörös szemeivel rám meredt. – Csodálatos kincsnek vagytok a birtokában – Edward karjai körülöttem szorosabbra fogtak, mire megfogva kezeit nyugtatni kezdtem. – Csak a saját szemünkkel akartunk látni, hogy igazak-e a pletykák, amik terjengenek.

- És még is ki volt a hírvivő? – kérdezte Alice feszengve és kicsit mellém lépett.

- Egy nagyon rendes asszony – Aro mosolyogva a háta mögé nézett, és egy számomra ismeretlen nő lépett elő egy fa mögül.

- Grace – szisszent fel Edward, míg én csak kapkodtam a fejemet. Ő lenne Scott felesége? – Tudhattam volna!

- Ugyan már Edward – Grace gyönyörű vámpír volt, bár nekem mindegyik az, de hűvösség és szigor sugárzott róla. Barátságtalanul méregetett minket, akárcsak egy csótányra úgy meredt rám egy pillanatig. – Scott csak egy eszköz volt. Azt hitte vele vagyok, de végig a Volturi-t szolgáltam. Amikor eljött volna az idő, Scott-tal végeztem volna és Bella, akkor a miénk lenne. De megelőztél, drága – fintorogtam a becézésen, egyáltalán nem tetszett. – Sebaj, egy gonddal kevesebb.

- És hol van Eliot?

- Nincs baja – Grace gondolatai biztosan megnyugtatták csöppet Edwardot, mert kicsit felengedett. – Otthon van.

- Ő is…?

- Csak lesz testőr, még nem elég erős, hogy volturi-s legyen. Elég nagy hiba volt tőle, hogy elárulta neked az igazságot, idő előtt, de hát… így alakult és nem lett belőle probléma – mindenki csendben figyelte Edward és Grace között lefolyó beszélgetést, mígnem Marcus ezt megunva előre lépett.

- Indulnunk kellene – még egy halvány mosolyt küldött felém, amit nem igazán értettem, de egyelőre csak azt kívántam, hogy tűnjenek el mihamarabb. – Sok a dolgunk Aro!

- Akkor, viszlát a következő találkozásig – bólintott felénk Caius, majd ő is hátat fordított és elindultak valamerre. Aro még mosolyogva közelebb lépett hozzám, amitől kirázott a hideg, de nem tudtam hátrébb menni. Megdermedtem, hogy mit akar tőlem, de nagy veszély nem fenyegethetett, amikor egy gyors pillantás után Edward hátrébb lépett.

- Ha egy ajtó becsukódik, egy másik kinyílik – Aro vörös szemeit az enyémbe fúrta, bennem pedig egymást kergették a gondolatok. Ezt még is hogy érthette? És miért mond nekem ilyeneket, amikor elakar szakítani az otthonomtól, a családomtól? Az életemtől… - A lehetőségek kapuja végtelen számodra. Találkozunk egy év múlva – biccentett kuncogva, majd tenyerével halványan végig simított hasfalamon. Gyomrom összeugrott erre a mozdulatra, akaratlanul jutott eszembe vetélésem. – Viszlát barátom, és Cullen család!

- Örültem Aro – Carlisle erőltetett mosollyal köszönt el tőle, majd miután őt és a testőröket is elnyelte az erdő, egy pillanat alatt termett mellettem mindenki.

- Jól vagy? Minden rendben?

- Nem bántottak Aranyom?

- Jól vagyok, ne aggódjatok! – vágtam közbe, mielőtt kérdés özönökkel  traktálának.

- Az ott Edward kocsija? – nézett Emmett az út testre, ami az ő szemének nagyon is közeli volt. – És miért van így összetörve?

- A megjelenésük nem volt a legszebb érkezés – fintorogtam, majd letöröltem homlokomat, de gyors gyógyulásomnak hála egy csepp vér nem maradt rajtam. – Sajnálom, a kocsit, ígérem kapsz egy másikat – fordultam Edward felé, aki már percek óta mellettem maga elé meredt. – Edward? Minden….? – mielőtt megkérdezhettem volna mi a baj, hirtelen felém fordult, majd megragadta derekamat és magához ölelt önfeledt nevetéssel.

- Annyira szeretlek – suttogta fülembe, majd tovább nevetett. Kigúvadt szemekkel meredt a családjára, mikor szembe kerültem velük, de ők se értették, hogy testvérükbe mi ütött. Alice szeme elhomályosult, mire Edward megtorpant egy kicsit és letett a földre. Senkinek nem hagytak időt, hogy megszólaljanak, Edward ismét felkapott, Alice pedig örömébe ugrálni kezdett.

- Mi a fene ütött belétek? – fakadt ki Esme, lassan már aggódva, hogy a gyerekei megőrültek.

- Bella terhes! – sikított fel Alice.

Megnyikkanni se tudtam, olyan váratlanul ért ez a hír. De hát… az nem lehet, nem is volt semmi jele. És mi Edwarddal… ó, te jó ég! Majdnem felsikoltottam a felismeréstől, miszerint nagyon is elfeledkeztünk a védekezésről. Edward érezhette ezt, hiszen pont ma mondta, hogy nem kéne belevágni a gyógyszerszedésbe.

-Honnan tudod? – kérdezte Carlisle szintén meglepődve, de Esme szintén boldogan nevetni kezdett és megölelgetett.

- Mikor Aro megérintette Bellát, megérezte. Most már én is tudom, ahogy Alice is látta, hogy igaz! – meglepődve néztem fel Edward arcára, aki ragyogott a boldogságtól.

Ha nem lett volna ez a találkozás, máskor már én is boldogan kacarásztam volna a családommal, és a szerelmemmel. De ez most nem ez a pillanat, amikor boldog lehetek, és örömmel várjam a kisbabám érkezését. Vagy megkaparintja a Volturi, vagy én. Gondolkoznom sem kell, hogy melyiket választom. Képtelen lennék a saját gyerekemet eldobni magamtól, inkább a halál. Még ha tudom, hogy a gyerekem szépen, boldog családban fog felnőni és egy nagyszerű apa mellett, én eltudom majd viselni a tudatot, hogy sosem látom? Elhagyom őt, azzal a tudattal, hogy azt se tudta ki az anyukája. Magára hagyom, és az apját is. Fájdalmakkal telve, és szenvedve kell megtennem ezt a lépést, azért, hogy a gyermekem, az életem, és a családom biztonságban legyenek. Különben soha nem lesz nyugtunk. Biztos voltam benne, hogy nem mondhatom el senkinek, amíg el nem jön az idő. És Edward sem tudhatja meg, semmi áron! Nem engedne el, egyik Cullen sem, de létezne más megoldás? Kötve hiszem. Mindenesetre ez lesz életem legborzalmasabb hat hónapja.

na vélemény?? :DD