Bűvölet 7. fejezet - Veled szemben...

-Hello Edward. Rég láttalak.

Hangja hűvösen csengett, én viszont megmukkanni alig tudtam. Láttam őt, de nem fogtam fel. Láttam őt, de nem értettem. Ködös tekintettel elnéztem a válla fölött, ahol nem régiben eltűnt egy számomra ismeretlen lány. Vagy, talán nem is annyira ismeretlen? Ki a fene volt Ő? És, Bella… teljesen összezavarodtam, nem értettem mi folyik itt.

-Én tudtam! – alig érzékeltem valamit a családom reakciójából, de Alice hangját lehetetlen volt nem meghallani. – A szipirtyó nem is hasonlított rád! – Alice nem fogta fel a helyzet súlyossággát, vagy csak engem érintett ennyire fájdalmasan?

- Bella, elmagyaráznád, hogy mi folyik itt? – Esme szinte könyörgően nézett rá, Bella szemei pedig megrebbentek.

- Igen. Igent mindent elmondok.

- Akkor induljunk – biccentett Carlisle és a szemét kapkodta köztem és Bella között.

A családunk elindult hazafele, én viszont nem vette le a szemem Belláról. Percekig néztünk farkas szemet egymással, csak bámultam barna szemei mélységét, ami mindenféle érzelmektől csordultig volt. Lassan összeállt a kép, bár néhol hiányos információim voltak.

- Ez egy… bosszú volt? – suttogtam halkan magam elé.

- Azt akartam, hogy érezd milyen amikor…

- Rájöttem, hogy ez lehetett a terved. És bevált – közöltem vele ridegen, mire ajkai megremegtek és fejét elfordította. – És most mi lesz Bella? Az örökké valóságon át küzdünk egymás ellen, míg végül egyikünk fel nem adja lelki összeroppanásában?

- Azt te már elérted nálam – emelte fel fejét szemei pedig immár lángoltak a dühtől.

- Mennyire össze lehetsz törve, ha ilyen remek bosszút találtál ki ellenem – költői kérdés volt természetesen. Akárcsak rég most is sok mindent ki tudtam olvasni a szeméből. Jól tudtam, megérdemeltem ezt az átverést.

- Semmit se tudsz rólam – szisszent fel pár perces meghökkenés után.

- Valóban kérdéses, hogy ennyi év után mit keresel itt – egy láthatatlan erő közelebb húzott hozzá, és engedve a kísértésnek pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot. Kicsit hátrahőkölt a váratlan közelségemtől, majd összehúzta szemeit.

- Csak egy ajándék, amit hátra hagytál – mormolta orra alatt, majd miután látta értetlen tekintetemet, gúnyos mosolyra húzta ajkait. – Victoria.

- Akkor igaz, ami történt veled? Charlie, a baleset…

- Igen, részben igaz – hadarta és elcsapta fejét, hogy ne tudjak szemeibe nézni. Nem tudtam, hogy hirtelen miért váltott ki belőlem ellentétes érzéseket az igazság. Haragudnom kellett volna rá, dühösnek lennem, amiért egy évig hagyta, hogy azt higgyem az a nő, életem szerelme. De ebben a pillanatban képtelen voltam így érezni. Pusztán megnyugvás töltött el, boldogság, hogy tényleg itt van, nem vesztettem el. Legalább is, nem úgy, hogy soha többé ne lássam.

Bella szemszöge:

Vegyes érzésekkel töltött el ezt a viszontlátás. Volt köztük jó és rossz is. Egy pillanatra elfeledtem minden sérelmet és egyszerűen mosoly kúszott az arcomra őket látva. De ez a perc nagyon hamar elillant, mikor magunkra maradtunk Edwarddal, nem szándékosan. A Cullen család előre ment, minket egy kicsit egyedül hagyva. Tudtam, hogy sok kérdésük van, a választ pedig mihamarabb meg is fogják kapni. Hogy aztán én is véglegesen búcsút vegyek Forks-tól.

Edwarddal való epés beszélgetésünk sokáig húzódott. Kezdtem egyre kényelmetlenül érezni magam közelségétől. Hogy ez a hihetetlen méregtől van, és legszívesebben felpofoznám, vagy a rám törő vágytól, hogy megcsókolnám, nehezen tudtam eldönteni. Mindkettő közrejátszott, így inkább próbáltam nem túl feltűnően hátrébb húzódni. Észrevette távolságtartásom, amivel meg is bántottam, de tudta ő is nagyon jól, hogy ez jogos.

Nem akartam tovább maradni vele kettesben, féltem, hogy meglátja igazi érzelmeimet. A bosszúm egészen addig, amíg bele nem néztem a szemeibe tökéletes volt és jogos. De ahogy az arany tekintete tükrözte fájdalmát, miután rájött, hogy mit műveltem, mélységesen megbántam. Én nem ilyen vagyok… egyszerűbb lett volna, csupán elmenni innen mindenféle kötöttség nélkül. De annyira buta voltam, nem tudtam elmenni innen. Nem tudtam elengedni Edward emlékét, görcsösen ragaszkodtam hozzá, pedig el kellett volna engednem és tovább lépni.

De már nincs visszaút. Megtettem, most pedig itt a lehetőség, hogy én is mindent megtudjak. Kérdés, hogyan reagálnék rá. Dühös vagyok rájuk, főleg Edwardra, de a többiekkel se kivételeztem. Mindegyikben csalódtam valamilyen szinten.

Edward zaklatott állapotban állt előttem, próbált a szemembe nézni, de én mindig mást kerestem tekintetemmel.

- Menjünk – törte meg a kínos csendet, mire csak bólintottam. Aztán meghökkente pillantottam felém nyújtott kezére, és kitágult szemekkel meredtem rá. – Emberként elég hosszú idő lenne visszaszaladnod.

- Igen, és emberként milyen jól tartom magam száz év után – mondtam kisebb cinikussággal a hangomban, mire gúnyosan elvigyorodott. – Nem vetted még észre? Nem vagyok ember. Éppenséggel vámpír se.

- Akkor még is…

- Elmondom, de a családod is kíváncsi rá, hogyan állhattam elétek éppen és egészségesen.

- Tudsz követni? – kérdezte hitetlenkedéssel a hangjában, de csak megforgattam szemeimet.

- Csak indulj.

Nem kellett neki többször mondani, bár a kétkedő tekintete még mindig rajtam volt, mikor végre elindult. Egy fáradt és mély sóhaj szakadt ki mellkasomból. A találkozáson már túl vagyunk, már csak egy rövidke mesélés és végre talán az én lelkem is megnyugszik. Talán végre le tudom zárni magamban a múltat.

Edwardra vetettem egy pillantást, aki kigúvadt szemekkel meredt rám. Meglepő volt neki, hogy utol tudtam érni. Halvány mosoly kúszott fel arcomra, hiszen mindig megtudtam döbbenteni. Sose voltam egy átlagos. És ez a mostani helyzetemre is igaz.

-Már azt hittük sose értek ide – mielőtt Edward bármit is mondhatott volna, már a ház előtt is voltunk, régi barátnőm pedig felpörögve toporzékolt az ajtóban.

Kivételesen egyikünk se mondott semmit sopánkodására, hanem szótlanul követtük őt egyenesen a nappaliba. Egy percre megtorpantam az ajtóban, eltávozásuk után egyetlen egyszer jártam itt. Úgy ötven éve. Tudtam, lelkiekben minden erőmet össze kell majd szednem, ha eljön ez a pillanat.

Ismét kiszakadt belőlem egy sóhaj, majd Edward észrevette, hogy nem követem és kérdőn fordult felém. Megráztam fejemet, mielőtt kérdésekkel bombázott volna. Sok mindent olvastam ki szeméből, és még annyi féleképpen képzeltem el ezt a viszontlátást. De arra sose számítottam volna, hogy Edwarddal ennyire… gördülékenyen fog menni a dolog. Legalább is a kis szójátékunktól eltekintve egészen normális. Közvetlen, és nem ezt vártam tőle. Dühkitörésre vagy hasonló reagálásra számítottam, de nem ezt kaptam.

Esme szeretetteljesen nézett rám, amit nem tudtam mosolygás nélkül hagyni. Alice arcát vigyor terítette be és lezöttyent párja mellé, aki árgus szemekkel mustrált. Felvontam szemöldökömet nézésére, mire elfordította fejét. Emmett arca majd szétrepedt a vigyorától, az övé talán még rosszabb volt, mint Alice-é. Rosalie és Carlisle is érdeklődve bámultak, utóbbi örömtelien, Rose viszont inkább kíváncsian. De nem láttam rajta azt az ellenszenvet, mint száz éve. Edwardra pillantottam végül, aki várakozás teljesen dőlt neki az ablaküvegnek. Mind égtek a vágytól, hogy megtudják mi történt velem, de én még mindig nem tudtam felfogni ezeket a reakciókat. Nagyon nem erre számítottam.

-Akkor talán kezdjük az elején – törte meg a csendet Carlisle és az egyik fotel felé biccentett. Elmosolyodtam magam, de csak a karfára ültem le.

- Nyilván nem arra vagytok kíváncsiak, amikor megfogantam. Az nagyon az eleje – mormoltam, mire halk, de annál vidámabb nevetés cikázott végig a nappalin. Edward szája megrándult az elfojtott mosolytól, majd megrázta fejét. Nem tudtam levenni róla a szemem, amit észrevett és szemeit az enyémbe fúrta.

- Ugorjunk röpke tizennyolc évet – szólalt meg Edward egyre feszültebben. Apró grimaszba rándult arcom, mire próbáltam rendezni vonásaimat. Vámpír énemet dühítette ez a hangnem. Itt, most nem ő az, aki mást kioktathat!

- Vagyis akkor arra a részre, amikor szó nélkül elhagytatok? – hangom ridegsége pengeként szelte át a helyiséget, és megfagyott a levegő. A Cullen család legtöbb tagja lehajtotta fejét, de nem foglalkoztam vele. Ha én megemésztettem, nekik is meg kellett. Ráadásul a sértett fél még mindig én vagyok, a bosszúm ellenére is.

- Meg kell értened, hogy miért…

- Tudom! – mielőtt Edward elkezdhette volna a szavába vágtam. – Akkor is megértettem, hogy miért mentél, mentetek el. Egy ember számotokra nagy kockázat, főleg akkor, ha a nyakatokon marad. Ha az érzések el múlnak nem kell erőltetni – az utolsó mondatot kegyetlenül vágtam Edward szemébe, aki erre kíntól eltorzult arccal elfordult. Miután ezt így hangosan kimondtam, gyerekes és ostoba dolog volt Cathrine-t belerángatni ebbe. Hülye ötlet volt az egész bosszú. Ha nem szeretnek, akkor teljesen mindegy már, nem igaz?

- De mi nem ezért mentünk el – felkaptam fejemet Alice könyörgő és szomorú hangjára. – Az egész Edward ötlete volt.

Mindjárt gondoltam. Futott át az agyamon és gyors pillantást vetettem az említettre, aki felém is fordult.

- Igen. Az én ötletem volt. Meg akartam adni az esélyt neked egy normális, emberi életre.

- Hát akkor ezt nagyon elszúrtad – mutattam magamra gúnyosan.

- Igen, elszúrtam! – fakadt ki Edward tömérdek mennyiségű szomorúsággal a hangjában. – Fogalmad sincs, hogy mennyire megbántam, hogy akkor elhagytalak. De a szülinapod emlékeztetett rá, hogy mi vagyok. Ostobának éreztem magam, amiért hónapokig abba a hitbe ringattam magam, hogy boldog lehetsz mellettem. Ember voltál!

- És boldog voltam! – csattantam fel. – Sose hitted el! – indulatosan felálltam, az érzelmeim kitörtek belőlem. – Sose fogtad fel, hogy nekem te a világomat jelentetted!

- Ahogy te is nekem – suttogta éjsötét tekintetével.

- Hogy tudsz még mindig a képembe hazudni? Ennyi év után is? – leheltem magam elé könnyeimmel küszködve.

- A hazugságot egy pillanat alatt elhitted, de az igazságot sose fogod? – csattant fel elkeseredett hangnemben és idegesen kusza hajába túrt.

- És mi az igazság Edward? – hangom megremegett, és csak egy suttogásnak hatott.

- Úgy se hinnéd el – bágyadt, de magabiztos mosoly kúszott fel arcomra. – Ahhoz túl makacs vagy. Bemesélsz magadnak valamit, aztán ehhez tartod magad.

- Egy hazudozónak még az igazságot se hiszik el – motyogtam, mire megtörten visszabámult rám.

- Leléphetünk, ha gondoljátok – szólt közbe Alice, fejét pedig köztem és bátyja között kapkodta.

- Nem kell – Edward hirtelen hideg maszkot erőltetett magára. – Megyek, járok egyet a környéken.

Lesütöttem pillantásomat, mikor elhaladt mellettem, ajkaim pedig megremegtek. Visszafojtottam feltörni készülő sírásomat, és egy rekedt sóhaj után a többiekre néztem, akik csendben végig hallgatták a szóváltásunkat. Ennyit a nyugodt viselkedésről.

-Nem muszáj, ha…

- De elmesélem – felemeltem fejemet, és Carlisle együtt érző pillantásával találtam szembe magam. – Csak könnyebb lenne, ha ő is itt lenne. Nem akarom ismételni magam.

- Eldöntötte, hogy nem megy olyan messzire, hogy ne hallja valakinek a gondolatait.

Bólintott Alice tájékoztatására. Ezek szerint tudni akarja mi történt velem, csak éppen nem bír látni. Jogos.

Mélyet sóhajtottam, majd lassan felidéztem minden egyes pillanatot, ami majd száz éve történt.

-Az egész akkor kezdődött mikor elmentetek….

folyt. köv.

Szisztok! Tudom, hogy nagyon kevés lett, ne haragudjatok érte :/ Ígérem, sokkal hamarabb fog jönni a kövi, ami remélhetőleg hosszabb is lesz, de azért örülnék pár kritikának :S :) Ó, és nagyon nagyon köszönöm azoknak, akik írtak az előzőhöz!! Mostanában nem válaszolok rájuk, amit nagyon röstellek, de ígérem majd összeszedem magam :) Kérlek szépen írjatok nekem, nagyon fontos :(

Bűvölet 6. fejezet - Változások

Hamar sikerült hoznom a fejezetet, mert ez nem is sikerült olyan izgalmasan :D De azért remélem ez is tetszeni fog, másért nem is, azért mert hamar jött :)

Az életben egy valami állandó: a változás.

Kétszáz évem alatt természetesen sok minden történt körülöttem, de egyikre se mondható az, hogy befolyásolt volna engem. Kivéve három alkalmat.

Az első, amikor Bellát megismertem. Ez olyan mértékű fordulatot jelentett, ami örök időkig kísérni fog. A második, amikor életem értelmét elhagytam. Életem legrosszabb döntése volt, de, úgy véltem helyesen cselekedtem akkor, és sose fogom másképp látni. A harmadik pedig, amikor Bella ismét megjelent az életemben. Pedig már egy éve…

Valami azt súgta, egy hatodik érzés, hogy nem jó ötlet, hogy Bella ideköltözzön. Amikor Jacob Black-kel összevesztem emiatt többször is, saját magamat hazudtoltam meg. Bellának a sajátjai között a helye, ezzel mindenkinek tisztába kellett, hogy legyen. De valamilyen szempontból igazat kellett adnom Jacobnak. Mi van, ha ismét megbántom Bellát? Nem szerettem volna elszúrni a második esélyemet, de már nem voltam biztos magamban. Bella annál inkább magában…

Néha kételkedem benne, hogy tényleg emlékezetkiesése van-e. Olyan dolgokat tudott, amiket csak is tőlem, esetleg Alice-től hallhatott, de csak is ember korában. Ilyen volt például az, hogy hol születtem, és hogyan lettem vámpír. Carlisle szerint minden nem eshetett ki a fejéből, bizonyos információkat mindig elraktároz az agy. De ha ezeket tudja, azt miért nem, hogy ki az a Renée? Nem ismerős neki a baseball és Phil? Miért nem járt még Forksba, hiszen, ha betévedne Charlie házába, biztosan rémleni kezdene neki pár dolog.

De önző módon, nem akartam siettetni. Féltem, rettegtem, mi lesz, ha rájön mit tettem vele száz éve. Alice látomása, azóta is zaklatott. És nem tudtam, hogy mit kezdjek vele. Előzzem meg? Mondjak el neki mindent, ezzel talán enyhíthetnék haragján? Nem mertem döntést hozni, bár kétségkívül segítene egy kicsit a bizonytalan jövővel kapcsolatban. Bár már magamban sem voltam biztos. Ha Jasper nem érti mit érzek, akkor én honnan tudnám?

Bella teljesen megváltozott. Nyíltan felvállalta, hogy tetszek neki és egyáltalán nem szégyellte. Persze, ostobaság lenne, ő nem tudja, de az egész család tisztában van a kettőnk múltjával. Természetesen örültem neki, hogy ennyi változás és idő ellenére is, de ugyanúgy vonzódik hozzám, mint ember korában. Bár én is ezt érezném.

Természetesen úszok a boldogságban, hogy él, és gerinctelen módon, de örülök neki, hogy nem kellett végig néznem az első pár újszülött évét, és nem kellett végig hallgatnom az átváltozását. Rosszul voltam, hogy így éreztem, és tudtam, nekem kellett volna mellette lennem, de ettől még nem bántam.

- Talán azért érzel így, mert nem hasonlít az ember Bellára – az egyik délután pár hete megosztottam fivéreimmel a gondolataimat és érzéseimet. Valahonnan tanácsot kellet kérnem, még ha nem is ők voltak a megfelelő személyek erre, de őket is meghallgattam.

- Igen, lehet. És még enyhén fejezted ki magad – mondtam, majd gyorsan elhallgattam, mikor meghallottam, hogy Rosalie-vel a nappaliba tartanak. Hangosan kacarásztak, divatmagazinokat nézegetve, ami már egy árulkodó jel volt. Bellát sose érdekelte a divat.

Bella megpillantva engem azonnal odasietett és leülve mellém a vállamra hajtotta fejét. Ez természetes mozdulat volt már tőle, és tudtam, alig várja, hogy végre én is lépjek felé. De azon kívül, hogy viszonoztam gesztusait, többre nem voltam hajlandó. Egy belső hang azt súgta, hogy nem ő az, aki nekem kell. És hallgattam erre a hangra, még ha egyszer, rossz útra is térített jó pár esztendeje.

- Elkéne kezdeni az iskolát – tört be ismét egy délutánon a szobámba és angyali mosollyal ölembe ült. Udvariatlanság lett volna, ha felállítom őt, így hagytam, hogy átkarolja vállam és halvány puszit nyomjon arcomra. – Már egy éve ideköltöztem, és azt hiszem új tapasztalatokat akarok szerezni!

- A többiek nem akarták ismét elkezdeni a gimit – oktattam ki lágyan, mire grimaszolni kezdett. – Ezért nyitott Alice és Rose egy ruhaboltot, a helyieknek, ahogy Emmett és Jasper a város végén egy műhelyet. Elfoglaltságnak jó, és nem kell négy éven keresztül koptatniuk az iskolapadot.

- De ez így uncsi – nézett rám kissé nyávogóan. – akarok valami mást! Jacob sehova nem engedett, csak vadászni, azt is felügyelettel és reméltem, hogy ti engedékenyebbek lesztek.

- Alice szerint ma tökéletes idő lesz egy kis játékhoz – mondtam, mire csalódottan elhúzta száját. Tudtam, hogy nem szereti a baseballt, játszani legalább is semmiképp. Az utóbbi egy évbe, sok mindent megtudtam róla, de nem lettem közelebb az érzéseim megértéséhez.

Bella és Alice kapcsolata is nagyon… furcsa volt nekem. Hiszen elszakíthatatlan barátnők letten anno, most viszont átnéznek egymáson, tudomást sem véve a másikról. Azt hittem Alice örülni fog neki, ha Bella ideköltözik, de ez is meglepetés volt számomra.

- Alice, miért dúlsz ennyire? Mi a baj? – utána mentem a szobájába, ahol az ágyra feküdt, és befészkelte magát Jasper karjaiba, aki figyelmeztető pillantásokat lövelt a válla fölött. Ez annyit jelentett, vigyázz mit mondasz neki, vagy halott leszel!

- Őszinte leszek – pillantott rám keményen – nem örülök, hogy ide költözik!

- Alice, ő Bella – értetlen szempárbajt vívtam Alice-szel, miközben az ajtó felé mutattam. – A legjobb barátnőd!

- Maradjunk annyiban, hogy okom van azt mondani, hogy semmi keresnivalója nincs itt!

Életemben először nem tudtam Alice-t megérteni. Ha látomása volt, akkor azt azonnal meg kellene osztania velünk, nem pedig durcáskodva magába tartani. Hacsak nem is annyira fontos.

Mára már megtudtam, hogy mi volt az-az ellenszenv kobold húgom szemében. Ahhoz képest, hogy Bella milyen viselkedést tanúsított emberkorában, most teljesen más volt.

„- Mintha a saját gyermekeim lennétek – fordult Bella felé Esme, akinek barna szemeiből melegség és tisztelet sugárzott.

- Nagyon ritka, hogy valakiben ekkora szeretet legyen, mint benned Esme – Bella szemei könnyesedni kezdtek, majd szégyenlős mosollyal megölelte fogadott anyámat. „

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Nem sokára jövök!

- Hová mész? – fordult felé Bella kíváncsian.

- A lányoknak és a fiúnak is engedély kell a megnyitáshoz, ezért megyek – mosolyogta Esme szeretetteljesen, de rögtön le is lombozódott, amikor Bella megszólalt.

- Miért te ugrálsz? Nagyok már, eltudják intézni maguknak szerintem. Ahelyett, hogy nekik teszel szívességet, inkább törődnél magaddal és Carlisle-al.

Esme-nek rosszul estek ezek a szavak, hiszen ő mindent teljes szívéből és önzetlenül tett. Tanácstalanul kapta rám fejét, de én Bellát néztem, azt hiszem kicsit mérges tekintettel. Nem beszélhet így Esme-vel!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Alice, muszáj ezt? – Bella meggyörnyedt háttal ült az egyik kanapé karfáján, míg én a kanapéban ültem és a hátát simogattam. Betegesen vágytam minden egyes porcikájáért, szinte rosszul lettem, ha nem érhettem hozzá.

- Vacsorázni mentek Bella – nézett rá Alice, miközben csinosabbnál csinosabb ruhákat mutogatott Bellának. – Egy nagyon szép és elegáns étterembe, gondolom, nem szeretnél tornacipőben mutatkozni!

Bella felsóhajtott, tudta nem menekül, engem pedig elöntött a szerelem és a hála iránta. Tudtam, mennyire a háta közepére kívánja ezeket a dolgokat, de örültem neki, engedi, hogy kényeztessem. Értem pedig, még képes elviselni Alice nyaggatását is. Bella rám kapta fejét, majd mosolyogva dőlt hátra egyenesen az ölembe. Elnevettem magam, majd a karomba zártam őt, miközben ő feltornázta magát és karjait nyakam köré fonta.

- Nem mehetnénk el csupán a Mc Drive-ba? Még ki se szállni a kocsiból! – elmosolyodtam magam könyörgő tekintetét látva, majd halvány csókot leheltem arcára.

- Akkor egy mozi? – ajánlottam föl, mire szemei felcsillantak, húgom pedig bosszúsan fújt egyet.

- Oda nem kell kiöltöznöm ugye?

- Ha csak nem akarod, hogy a jegyszedőnek kocsányon lógjon a szeme, akkor azt hiszem, nem, én sem ragaszkodok a kirívó öltözékhez – természetesen csak miatta mondtam, nekem semmi kifogásom nem lett volna az ellen, hogy egy ilyen gyönyörűséggel mutatkozzak. De mikor tudtam én neki nemet mondani?

- Látod, mindig lehet kompromisszumot kötni! – Bella elégedett, angyali mosollyal fordult felém, majd elvesztünk egymás tekintetében. – Köszönöm! Tudtam, hogy te megértesz…

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Mit szóltok? – felkaptam fejemet Bella hangjára, majd felsóhajtottam. Bella egy piros, inkább kirívó, mintsem elegáns ruhában pördült meg előttünk. Alice sokat mondóan rám nézett, mire jelentőségteljesen rá néztem, hogy meg ne szólaljon.

- Nekem tetszik – jegyezte meg Rosalie mosolyogva. – Bár talán a fekete cipő jobban menne hozzá, mint ez a piros.

- Lehet, de annak kisebb a sarka!

Alice-szel összenéztünk, majd megköszörültem torkomat és felálltam a helyemről.

- Gyönyörű vagy! – ez tényleg így volt, káprázatosan festett. De ez a fajta magabiztosság, egyáltalán nem vallott rá.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Köszönöm, egy gyönyörű volt! – Bella alig bírta visszatartani könnyeit, miután ismét a zongorához ültem.

- Érted bármit – mosolyogva öleltem meg, ő pedig elveszett ölelésemben. Örültem, hogy ekkora hatással volt rá játékom, igazán meghatódott az én túlérzékeny Bellám.

Az új Bellát viszont nem igazán hatotta.

Sok idő eltelt, amíg az emlékeimben merengi kezdtem. Már esteledett, a többiek is hazaértek.

-Elszaladok Jacobhoz, rendben? – fordult felém Bella, már átöltözve. Végre, nem magassarkút vett fel… - Ott találkozunk!

Bólintottam, majd kissé vonakodva, de viszonoztam heves csókját.

Bella szemszöge:

- Anya azt mondta egyre többet eszek – mosolyognom kellett rajta, ahogy már az ötödik palacsintát tömte magába.

- Ahogy nősz egyre több táplálékra van szükséged, természetes, hogy többet eszel – megsimogattam gyermekien ártatlan arcát, majd elfordultam tőle, hogy ne lássa meg aggodalmamat.

Sarah ember volt, amikor találkozott egy vámpírral. A szerelem csak egy hónapig tartott, de visszafordítani már semmit nem lehetett. Éppen visszatértem Európából, mikor találkoztam vele. Egyre jobban gyengült, se segítettem neki, amiben csak tudtam. Át kellett változtatnom, különben Sarah nem éli túl a szülést. Persze vicces, hogy pont én, amikor én se vagyok teljesen vámpír.

Kapkodni kezdtem a levegőt, mikor megláttam Charlie autóját a felhajtón, de világosság sehol nem égett, az ajtó viszont nyitva volt. Rossz érzésem lett, és felkészületlenül rohantam be a házba. Kétségbeesetten kezdtem kiabálni apám nevét, majd szám elé kaptam kezemet, mikor megláttam a rengeteg vért. Egy vámpír ellen semmi esélye sem volt… de Charlie akkor is küzdött. Éreztem, hogy a vér szaga bejárta a házat, de eltompultam iránta. Könnyeim már áztatták arcomat, mikor Charlie szobája felé lépdeltem. Kezem remegett, tüdőmbe szorult levegőm, és benyitottam.

- Megjöttünk! – hálásan felsóhajtottam, amiért visszajött Sarah és… Cathrine. Olyan görcsösen szorítottam az asztalt, félő volt eltörik. Megköszörültem torkomat, majd felálltam.

- Végre - nyögött Cathrine, majd teste vibrálni kezdett és visszanyerte eredeti alakját. Cathrine a maga módján gyönyörű volt. Hosszú fekete haja a derekáig ért, arca akár egy angyalé, vörös szemei barátságtalanul méregettek, de csak mosolyogni tudtam rajta. – Kényelmetlen ilyen sokáig ugyanabban a kinézetben maradni.

- Tartoztál nekem. Hálás vagyok, az adósságodat leróttad.

- Ezek szerint végre felfeded magad? – szemei végre felcsillantak a jó hír hallatán, én pedig bólintottam. – Végre! Már untam abban a házban élni! Az-az Edward egy begyepesedett hülye – alig tudtam elrejteni mosolyomat, vicces volt Cath bosszankodása. – Annyiszor próbáltam elcsábítani ebben az egy évben, de egyszerűen nagyon nem keltettem fel az érdeklődését. Pedig ugyanúgy nézek ki, mint te!

Kisebb önelégültséget éreztem erre. Pedig próbáltam elnyomni magamban, de nem tehettem róla. Jól esett valamilyen szinten, hogy Edward érzi, nem én voltam ott.

- Hol vannak most? – kérdeztem, nem reagálva megjegyzésére.

- Baseballozni indultunk, leráztam azzal, hogy megyek a farkasokhoz.

- Rendben. Akkor még egy kérésem lenne. Gyere velem a tisztásra, ahol játszani szoktak.

- Jól van – morogta, de nem volt elragadtatva a tervemtől. Tudtam, hogy jobban kihasználom őt, mint kellene. De minden szó nélkül teljesíti a kérésemet, hiszen megmentettem az életét.

Szótlanul vette fel ismét a külsőmet, majd kisétált az ajtón. Kifele menet megpöckölte Scott homlokát, aki csúnyán nézett utána. Megértettem, nekem se a kedvencem volt.

- Sok sikert! – Sarah bíztatóan sietett elém, majd ölelt meg. Szorosan hozzá bújtam és mély levegőt vettem. Erőt adott nekem, amire most szükségem volt, de már nem viszakozhattam. Száz évem volt felkészülni, hogy szembe nézzek a Cullen klánnal, itt volt az ideje, hogy meg is történjen.

- Köszönöm, arra most szükségem van – mosolyogtam izgatottan.

Meghallottam Cathrine türelmetlen morgását, mire grimaszolva, de utána eredtem. Gyors puszit nyomtam Scott maszatos arcára, majd Cath után eredtem.

A szívem a torkomban dobogott, mikor felfogtam, hogy újra fogom látni Őt. Nem szabad lett volna így éreznem, de ezen sajnos nem tudtam változtatni. Pedig kellett volna. Élveztem, hogy a futást, a szél, ahogy süvített a fülembe, így legalább kiverte egy kicsit a fejemből a rossznak ható gondolataimat. Csak semmi érzelem Bella!

-Itt vagyunk – nem kellett mondania, magamtól is felismertem a helyet. Száz éve pont ezen az ösvényen futott végig Edward, majd kiléptünk a bozót takarásából. Ez most se volt másképp. Cathrine-re néztem, aki már alig várta, hogy kiderüljön az igazság. Kényelmetlen volt neki egy éven át szinte engem szimulálnia.

Cathrine diadalittas mosollyal az arcán lépett ki, én utána viszont közömbös arccal. A Cullen család csak percekkel később vette észre jelenlétünket, aztán szépen sorban felkapták fejüket. Halk döbbent moraj futott végig rajtuk, majd erőt vettem magamon és végig néztem az összes arcon. Esme ajkai elé kapta kezeit és Carlisle-ba karolt, miközben mindketten köztem és Cath között kapkodta fejét. Jasper összeráncolta homlokát, majd Alice-re nézett, aki kitágult szemekkel meredt rám. Rosalie csak tátogni tudott, ahogy Emmett is, de ő volt az első, aki a leghamarabb felocsúdott.

-Ti is kettőt láttok?

- Nem kezdjük a játé… - csak most vettem észre, hogy Edward Cullen sokkal messzebb volt, és mikor visszaérve a tisztásra meglátott megtorpant. Pillantása mellém esett, egyenesen Cath-re. – Mi a….?

- Köszönöm – szemem sarkából Cath-re néztem, aki vigyorogva biccentett, majd lehunyta szemeit és teste remegve adta vissza az eredeti alakját. A Cullen család felhördült, mire Cathrine felnevetett.

- Ezeket a döbbent arcokat látni akartam. Pá Édes – felhúztam szemöldökömet, az Edward felé dobott puszi miatt, majd biccentett nekem. – A dolgomat elvégeztem.

Bólintottam, mire még egy utolsó pillantást vetett a családra, ahol egy egész évet töltött. Talán egy kicsit sajnálta, hogy el kellett mennie.

Edward még mindig hitetlenkedve közelebb sétált, és homlokát ráncolta.

- Bella? – beleborzongtam, ahogy halkan kiejtette a nevemet, de méltóságosan felemeltem fejemet.

- Hello Edward. Rég láttalak – hangom ridegen csengett, de ezt akartam nem?

Bűvölet 5. fejezet, - A bosszú édes bosszú!

- Hova a csudába mész? – fakadt ki Jasper, mikor reggel épp, hogy mindenki elment otthonról én is indulni készültem. Carlisle-t természetesen ezer örömmel fogadták a kórházba, Esme Seattle-be ment az árvaházba, míg Rose és Alice vásárolni mentek. Egyedül Emmett és Jasper maradtak itthon, de tőlük nem kellett tartanom, hogy esetleg megakadályoznának.

- Szökik! – kiáltott fel Emmett megjátszott kétségbeeséssel, majd nevetni kezdett. – Hová mész öcsi?

- Muszáj elmennem Charlie házához – morogtam gyorsan, de a küszöböt nem tudtam átlépni, mikor elém állt a két testvérem. Na, ennyit arról, hogy nem fognak visszatartani.

- Ez nem túl jó ötlet!

- Jah! Lehet, hogy laknak ott – értett egyet Emmett is bőszen bólogatva.

- Muszáj valamit megnéznem – ennyiben hagytam a magyarázkodást, nem volt szükségem a kettőjük okoskodására. Tudtam, hogy igazuk van, elég nagy hiba visszamenni arra a helyre, ami pár hónapig a világ legszebb helye volt számomra.

- Menjünk mi is, még a végén hülyeséget csinál.

Megforgattam szemeimet Jasper szkeptikus mondatára, ugyan mi bolondságot csinálnék azon kívül, hogy betörök Charlie házába? Nem értek utol, ahhoz túlságosan is hajtott az izgalom.

A házon meglátszottak az elmúlt évek, még is megannyi emléket hozott fel.

Az erdő szélén maradtam, majd miután leellenőriztem, hogy senki nem akar kikukkantani az ablakon, nyugodtan sétáltam a házhoz. Füleltem, hátha meghallok valamit, de egy mukkanás nem hallatszódott ki a házból. Hátrapillantottam fivéreimre, akik kíváncsian fürkésztek, hogy mit akarok csinálni.

Összevontam szemöldökömet, mikor csak úgy megfogva a kilincset be tudtam nyitni.

-Ez hülye! Betör egy házba! – hüledezett Emmett, de próbáltam nem foglalkozni vele.

Belsőm remegni kezdett, ahogy mindent végig néztem. De szinte semmi változás nem volt. Egy valamit kivéve…

-Tudtad, hogy itt laknak? – szisszent fel Jasper, kapkodva a fejét a helyiségen.

Figyelmen kívül hagytam őket, és lépcső előtt megállva benéztem a nappaliba. Mintha semmi se változott volna. Mintha el se telt volna száz év! Tényleg beköltözött ide valaki, de mennyi az esélye, hogy egy ilyen kisvárosban bárki is idejönne.

-Hívd föl Carlisle-t – fordultam Emmett felé, aki felhúzta szemöldökét. – Derítse ki az itt lakók mit tudtak, mi történt Charlie-val. Egy vámpír támadást nehéz eltitkolni, főleg, ha ilyen nyílt volt. – És hogy mit tudnak mi történt Isabella Swannal…

Mély levegőt véve felsuhantam a rozoga lépcsőn, majd reszkető kezekkel benyitottam életem szobájába. Összeráncoltam szemöldökömet körül nézve, az egész szoba kopott volt és sivár, de semmi nem változott rajta. Bella ágya ugyanúgy volt, ahogy az asztala is, és a hintaszék is. A falak feketévé váltak, a padló megnyikordult, ahogy ráléptem. Úgy nézett ki, mint a horrorfilmekben lévő padlások, ahova senki nem teszi be a lábát. De tisztán éreztem, hogy a házban laknak.

Leguggoltam a szoba közepére, majd felfeszítettem a deszkát, de felnyögtem bosszúságomban. Vagy talán csalódottságomban?

- Mi az?

- Eltűntek – mormoltam orrom alatt, de Jasper értetlen arcát látva, folytattam. – Mikor elhagytam Bellát azt mondtam neki, soha nem fog emlékezni rám. Feltett szándékomban állt minden rám emlékeztető dolgot elvenni tőle. Meg is tettem, de gyerekes módon még sem tudtam ennyire megfosztani őt magamtól. A padló alá rejtettem egy kis dobozba, de ezek eltűntek – mutattam indulatosan az üres lyukra.

- Talán megtalálta.

- Honnan tudta volna? – csattantam fel mérgemben, majd megráztam fejemet és visszahelyeztem a deszkát. – A lényeg, hogy eltűnt és egyelőre nem tudom, hogyan. Még a jobbik eset, ha Bella találta meg, a rosszabb, ha…

- Skacok! Hazajöttek a lakók! – Emmett riadtan robbant be, majd gyorsan becsukta maga után az ajtót, és egy pisszenés nélkül kezdtek Jazz-zel az ablak felé menni.

- Várjatok egy kicsit – pillantottam rájuk, majd az ajtóhoz lépve résnyire kinyitottam azt.

Már én is hallottam egy fiatal lány hangját, és gondolatait és egy kisfiúét.

- Hahó! Megjöttünk! – kétlem, hogy nekünk szánta volna ezt, de ezek szerint többen is lakják ezt a házat. Annyi szoba itt viszont nincs! – Nincs itthon senki? Ahjjj… Scott mássz le a díványról!

Mosolyogni kezdtem, ahogy láttam a lány szemeim keresztül a csintalan fiút, aki kacarászva szaladgált az apró nappaliban. Véletlen lehet csupán, hogy pont ide költöztek. Semmi közük nem lehetett se Charlie-hoz, se Bellához.

-Induljunk már! – morrant föl Jasper, és kiugrottak Emmett-tel a nyikorgó ablakon. Csalódottan pillantottam a deszkára, ahol a holmikat elrejtettem, majd sóhajtva én is utánuk ugrottam.

Nem tudtam mit hittem, de egy kis remény pislákoltam bennem, hogy még mindig ott vannak. Féltem a következményektől, mi volt, ha Bella tényleg megtalálta a cuccait. Mit gondolhatott?

A bátyáim semmit nem mondtak cselekedetemre, valamelyest megértették, hogyan érzek. Hamar visszaértünk a házhoz, míg ők élvezetesnek és mókának tartották ezt a betörősdit, én már nem annyira. Féltem. Ha már nem maradtak ott, reméltem, hogy legalább Bella találta meg, és nem más.

- O-o – felkaptam fejemet Jasper mormogására, majd fáradtan sóhajtottan miután lefékeztünk a ház előtt. – Nem megyünk messzire – sandított rám Jasper szeme sarkából, miután látta, hogy Jacob Black csak velem szeretne beszélni.

Jacob fortyogott a dühtől és meg is értettem. Jogos volt a haragja, kérése ellenére, én akkor is közelebb kerültem Bellához.

- Mi a fenét képzelsz magadról Cullen? – még ötig se tudtam elszámolni, a vén vérfarkas már robbant. – Megmondtam nem? Világosan megmondtam, hogy kerüld el Bellát messziről! Elég fájdalmat okoztál már neki, nem gondolod?

- Jacob… ez nem olyan egyszerű – beletúrtam hajamba és lesütöttem szememet. Tudtam, hogy Jacob tisztában lesz vele, Bella hol volt olyan sokáig este. És tudtam nagyon jól, hogy ezért még kapni fogok.

- Ezt nem kell túltárgyalni – morrant fel kicsit higgadtabban, de még mindig fortyogott a dühtől. – Egyszerűen kerüld el őt!

- Tudod, hogy ez lehetetlen – fakadtam ki. – Természetes, hogy vonzódik hozzánk, hiszen olyan, mint mi. Olyanokkal akar lenni, akik megértik az érzéseit és az ösztöneit. Lehet, hogy ti vagytok a családja, de sosem érthetitek meg őt igazán. Természetellenes, hogy egy vámpírt vérfarkasok vegyenek körül védelemből.

- Akkor inkább egy másik családot kerítek neki! Bárki, csak ne ti! Fogalmad sincs, hogy mennyire összetörtétek őt!

- Fogd fel úgy, hogy kaptunk egy második esélyt – leginkább rám vonatkozott ez, mint rá.

- Nincs szüksége rá – morogta ellenségesen. Hiába lett idősebb, és az érzései némiképp változtak a vámpírokkal kapcsolatban, mióta vele is él egy közülünk, de a felém irányuló haragja sose fog csillapodni. – Az a legjobb Bellának, ha minél távolabb marad tőled!

- Alice-nek volt egy látomása! Vissza fognak térni az emlékei, valószínűleg azért, mert túl sok időt tölt velünk. Bármennyire is rosszul esik, sokkal több emléke van velünk, mint veled. Mit fog érezni, ha rájön végig eltiltottad a saját fajtájától?

- Ez hadd legyen az én gondom – nem titkolhatta, megijedt a tudattól, hogy Bella emiatt gyűlölni fogja.

- Megteszem, amit tudok – hazudtam, természetesen. – Amennyire csak tudom, távol maradok tőle. De nem rajtam múlik. És, ha azt látja rajtam, hogy mennyire távolságtartó vagyok, talán elkezd gondolkozni, hogy miért… azt akarod, hogy faggatózni kezdjen?

- Hazudtam már neki elég sokat. Eggyel több vagy kevesebb nem mindegy már? – ismeretségünk óta most először ítéltem Jacob-ot kegyetlennek. Tudtam, hogy csak védeni akarja Bellát, de vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek.

- Jacob! – mindketten elhallgattunk meghallva Bella hangját és az erdőre kaptuk fejünket, ahonnan kisétált Bella feldúltan. – Megmondtam, hogy ne gyere ide!

- Csak azt akarom, hogy biztonságba legyél – Jacob tekintete megenyhült, úgy nézett Bellára, mintha csak a lánya lenne.

- Nem fognak bántani – tagolta indulatosan, majd közelebb sétált hozzám. Láttam, hogy mennyire nem tetszett ez a vén farkasnak, de nekem annál inkább. Bella senki kérésére nem fogja megtagadni a saját fajtáját. – És itt maradok.

- Mi? – mindketten felhördültünk döbbenetünkben és meglepetten pislogtam Bellára. Mit forgat a fejében?

- Elköltözök – mondta Bella vállvonogatva, mintha csak az időjárásról beszélnénk.

- Ez volt a terved? – szisszent fel Jake, és gyilkolási vággyal teli szemeit rám emelte. – Hogy elcsald?

- Erről én se tudtam – emeltem fel kezemet még mindig meglepődve. Bella erőszakosan megfogta kezemet, én pedig csak kapkodtam a fejemet az események hirtelen váltakozásától.

- Itt maradok és nem tehetsz ellene semmit – kezdtem úgy érezni, mintha Bella direkt provokálná őt. – Ők az én családom, csak várnom kellett rájuk.

- Talán ez nem túl jó ötlet – motyogtam Bellára nézve, akinek szemeiben fájdalom csillant meg szavaimre. – Jake és a falkája a te családod, a rezervátum az otthonod! Ide bármikor jöhetsz, de maradj otthon. A valódi helyeden – az utolsó mondatot gúnyosan intéztem Jacobhoz, aki erre felhorkant.

- Én már döntöttem!

Bella szemszöge:

Ösztöneim nem hagytak cserben ezúttal sem, és kilépve a sűrű erdőből Charlie háza felé lépdeltem. Már a sűrűben hallottam az odabentről jövő motoszkálást, tudtam, hogy Scott és Sarah itthon vannak.

Kisebb zajt csaptam, hogy emberi fül számára is elég hangosan adjam tudtukra, visszajöttem.

-Bella! – kiáltotta örömtelien Scott, és gyermekien hozzám szaladt. Nem tudtam nem mosolyogni rajta és felkapta karomba Őt.

- Üdv kispajtás! Mi a helyzet?

- Szét dúrja a berendezést – morogta nekem Sarah, mikor a nappaliba sétáltam. Scott a hajammal kezdett játszani, tudva, hogy nem fogja egyhamar megunni, leültem a kanapéra, szembe Sarah-val. – Visszajöttek. Mikor hazaértünk, még mindig itt volt a három srác.

- Várható volt, ha visszajönnek, akkor Edward ide is el fog nézni – motyogtam, Scott-ra pillantva, aki rám emelte nagy barna szemeit.

- Mikor fogod Cathrine-t, visszahívni? Nem kéne túl sokáig a Cullen családdal hagyni. Tudod, hogy szeszélyes. És a Volturi is nyilván igényt fog tartani a szolgálataira, hamarosan.

- Mindent elterveztem Sarah, ne aggódj – néztem rá. Vörös szemeiben kisebb aggodalom lobbant fel, de hamar el tudom ezt oszlatni. Nem haragudtam rá, emberkoromban én is betegesen aggódtam mindenért. – Hamarosan minden borulni fog. Cathrine, annyira nem hasonlít rám, hogy hamar felfogja hívni a figyelmet magára.

- Láttam, hogy egy vadászat alkalmával fogsz eléjük kerülni – mosolyogta, amit nem tudtam nem viszonozni. – Baseballozni indulnak, te pedig már ott fogod várni őket. Elég migrént keltő volt, végig érezni a sok döbbenetet és zavart, ami ott lesz.

- Hálás vagyok Sarah. Sokat segítettél, ezt sose tudom neked megköszönni. De, ha menni akarsz, akkor…

- Bella, ne viccelj! – Sarah mellém ugrott és átölelte vállamat, majd megcirógatta fia arcát. – Nagyon sokkal tartozom neked. És amúgy is… hova mehetnék? A Volturi elveszi tőlem Scott-tot.

- Megvédelek titeket – néztem rá szomorúan, de egyben tett vággyal a szememben.

- Éhes vagyok! – nevetett fel váratlanul Scott, mire mosolyogva átadtam őt Sarah-nak és a konyhába siettem.

A főzéshez való tehetségem, az évek folyamán semmit nem változott. Ezer örömmel főztem és sütöttem Scottnak.

- Tudod már, mit csinálsz, ha találkozol vele? – megdermedtem a hűtő előtt, majd megrebbentek szemeim és becsuktam a frigo ajtaját, de nem fordultam felé.

- Nem. De, ezen, kár gondolkoznom – mélyet sóhajtottam, majd halvány mosollyal az arcomon Sarah-ra pillantottam. – A magyarázatot az egész Cullen klán megkapja majd. Se többet, se kevesebbet.

- De Bella… Edward…

- Edward Cullen nem létezik számomra! – csattantam fel a kelleténél kicsit hangosabban. – Száz éve ott hagyott engem az erdőben. Hadd érezze egy kicsit milyen amikor az-az ember ver át, aki mindennél többet jelent neked.

- Cathrine nem éppen az a nő, aki könnyen eltud játszani téged – Sarah rámutatott egy igen erős pontra, ami engem is zavart. – Túlságosan különböztök!

- Annyi ideig elég, hogy Edward azt higgye, újra a szerelmével van. Azt hiszi mindent elfelejtettem, és ezt ki is fogja használni. Amikor a legkevésbé számít rá, akkor fogok megjelenni. Látni akarom az arcát, amikor összetörik benne minden, mert tudja, hogy az új életemhez neki már nincs köze.

- Legalább is ebben bízol – morogni kezdtem Sarah cinikus hangjára. – Bella becsaphatsz engem, és talán még magadat is, de mindketten tudjuk, hogy még mindig szereted Edward Cullent. És ez nem fog változni – kitágult szemekkel fordultam Sarah felé, aki szelíden mosolygott rajtam. – Még Will se tudna ezen változtatni, bármennyire is teper utánad.

Nem mondtam rá semmit, így fogta magát és visszament Scott-hoz. Mikor hátat fordított végre kiengedhettem a sóhajomat, és jobban is éreztem magam ezután. Próbáltam Scott vacsorájára figyelni, de gondolataim minduntalan elkalandoztak. Csak visszatértem a bizonyos tervemhez, miszerint becsapom Edwardot. Gyakran eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha nem hagy el, anno, száz éve. De megtörtént, és a múlton már nem lehet változtatni. Már csak a sors tudja, milyen jövőt szán nekem és Edwardnak, de egy valamiben teljesen biztos voltam. Edward Cullennek és nekem nincs közös jövőnk!

Sziasztok! Siettem a következő fejezettel, ahogy csak tudtam, sajnos nem lett elég hosszú, mint ahogy terveztem, de legalább jobban ki tudom gondolni, hogyan tovább és a következőben mik történjenek :) Kértétek, hogy legyen Bella szemszög, csak éppen nem kötöttétek ki, hogy melyik Bellának a szemszögéből legyen :D Remélem tetszeni fog, írjatok nekem pár véleményt, nagyon fontos számomra és szerintem mindegy egyes író számára a visszajelzés :) Külön köszönet azoknak, akik írtak nekem az előzőhöz, és hűen mindig írnak nekem :) Nagyon nagy hála nekik, imádom őket hamarosan (na jó, némi túlzás, hogy hamarosan) de kapni fognak egy kis ajándékot, mindenki aki hozzászólt a történethez, és mindig írt nekem :) Pusz nektek!

Bűvölet 4. - Régi vagy új?

Éreztem rajta a feszültséget, bár nem értettem, miért ennyire ideges. Senki nem fogja őt megenni odabent!

- Sziasztok! – köszöntem halkan, és idegesen jártattam tekintetemet a családom tagjai között. – ő Bella. Amint mondtam – siettem menteni, ami még menthető. Nem voltam biztos benne, hogy Alice látta mi történt.

Jasper meglátta a figyelmeztető pillantásomat, így gyorsan átkarolta Alice derekát, mielőtt a nyakába ugrott volna.

- Üdv Bella – Carlisle aggódva kezdett faggatni mi történt, de most nem volt alkalmas az idő, hogy elmagyarázzam nekik.

- Hello – szerelmem zavarban volt, és félve nézett fel a padlóról.

- Bella már száz éve vámpír létére farkasok között él. Még nem találkozott hozzánk hasonlóval – kezdtem bele a történetbe, habár tudtam, nem valami illendő dolog, ezeket Bella helyett elmondani.

- Ez komoly? – szisszent fel Rosalie, én pedig majd agyvérzést kaptam a rám törő idegességtől. – Neked teljesen elment az eszed? Miért nem utaztál el valahova, vagy miért nem kerestél fel min…

- Bella nem emlékszik az emberi életére – vágtam szavába, hallva, hogy mivel akarta folytatni. Azt akarta mondani, hogy miért nem keresett fel minket.

- Mi? – Alice lesokkolva lépett előre, és kétségbeesetten pillantott Bellára, aki zavartan toporgott mellettem. – Semmire? – célzatosan rám nézett, mire bólintottam.

- Miért nem? – Carlisle ezt furcsállta, és egyből felkapta a fejét.

- Balesetem volt, és a közben változtam át. De komoly sérülés lett a fejemen, és emlékezet kiesésem lett – megragadva Bella derekát bentebb toltam, majd Esme mosolyogva megfogta kezét és leültette maga mellé, miközben aggodalmasan nézett felém. Minden rendben? Erőltetett magabiztos mosolyt villantottam, amire kicsit megnyugodott.

- Hát ez nem kutya – füttyentett Emmett, majd vigyorogni kezdett. – Azért farkasok közt élni száz évig nem semmi. Akkor biztos nem is szexeltél senkivel ott igaz?

- Emmett! – a családom összes tagja mérgesen felcsattant bátyám bárgyúságára. Kezeimbe temettem arcomat, és sóhajtva megráztam fejemet. Ilyen nincs az életbe se!

- Ez egy egyszerű kérdés! És a szex még nekünk vámpíroknak is létfontosságú! Kivéve neked – pimaszul mosolyogva fordult felém, én pedig kb. százszor megesküdtem, hogy megölöm még ma.

- Mielőtt ebbe belemerülnétek – hálás voltam Alice-nek, és biccentettem neki, majd elindultam az emeletre. – Edward beszélhetnénk négyszem és fül közt?

Miután hallottam, hogy Bella belekezd a mesélésbe, amit én már pontosan tudtam, megvártam Alice-t, majd becsuktam magunk után az ajtót.

-Biztos, hogy nem emlékszik semmire? – fordult felém szikrázó, még is ijedt szemekkel. Csak suttogtunk, bár tudtuk, hogy odalentről vannak, akik hallgatóznak.

- Egész délután vele beszélgettem, biztos vagyok benne. És amúgy is, miért játszaná el, hogy nem? – érdekelt, hogy Alice miért feltételezte ezt róla, hiszen nagyon szereti Bellát, rajtam kívül ő a legboldogabb, hogy nem halt meg. Szó nélkül mutatta meg nekem a látomását, én pedig megdöbbentem.

A nappaliban voltunk, Jasper és Emmett társaságában, majd Rosalie is elsétált mellettem unott arccal. Csak később vettem észre, hogy miért beszélek, majd Alice koncentrálni kezdett és azt is hallottam, hogy mit.

Bellával épp egy vitatkozás kellő közepén voltunk. Mindketten mérgesen hajtottuk a saját igazunkat, egymás szavába vágva. A két fivérem jól szórakozott rajtunk, míg Alice mellettünk állt és ijedten kapkodta köztünk a fejét.

-Nem érdekel a magyarázatod! – emelte fel Bella dühösen a hangját. – Hazudtál nekem!

- Ahogy te is! Nekem legalább nyomós indokom volt rá, hogy elhagytalak. És neked mi a kifogásod?

- Nincs mit mondanom, hiszen megérdemelted! Összetörted a szívemet, még szép, hogy valamivel ezt vissza kellett adnom!

- És nem találtál más megoldást, csak hogy átversz engem meg az egész családot, sőt még a farkasokat is? De a terved bejött, egy évig remekül szórakozhattál!

- Fejezzétek be! – sikoltott fel Alice, majd szomorúan ránk nézett. – Tudom, hogy a szívetek mélyén, ti még mindig szeretitek egymást!

- Nem Alice, én haragszom! – fakadt ki Bella és magára mutatott.

- A szívetek legeslegmélyén – pillantott rám esdeklően, mire megrántottam vállamat.

- Én is haraszom!

- Nem igaz, hogy egy rohadt meccset nem lehet tőletek megnézni! – pattant fel Emmett indulatosan a helyéről és közénk állt. – Nem lehetne, hogy elfelejtjük a múltat és egy új lapot kezdünk? Unom már ezt a te hazudtál, de te is hazudtál dolgot! Mindketten hülyék vagytok!

- Ha téged vernének így át, akkor megnézném te mennyire lennél higgadt – fortyogtam a dühtől, főleg, hogy testvérem nem állt mellém.

- Már egy hete történt lépj túl rajta – Emmett grimaszolva nézett rám, mire Bellának se kellett több,hogy megszólaljon.

- Igen, Edward, lépj túl rajta – cinikus hangjára csak még dühösebb lettem, de mielőtt megszólalhattam volna Emmett őt is leteremtette.

- Na, te is hallgass kisasszony! – Bella kidülledt szemekkel meredt melák bátyámre, én pedig vigyorogni kezdtem. – Már száz éve tudod, hogy Edward hazudott neked és még mindig nem nyelted le?

- Ha neked törnék így össze a szívedet, akkor te is így viselkednél, még akkor is, ha nagyon régen történt volna!

- Feladom – sóhajtott fel Emmett, Rosalie pedig nevetve mellé lépett és megfogva a kezét az emeltre indultak, de még bátyám visszaszólt. – Szexeljetek egyet, az mindenre jó!

- Inkább a halál – csattant fel Bella, de én önelégülten a szavába vágtam.

- Pedig a múltkor nem nagyon tiltakoztál…

- Az utolsó alkalom volt, hogy hozzám értél! – szisszent fel Bella, és szúrósan rám pillantott. Csak nevetni tudtam rajta, tisztában voltam vele, hogy már egy érintésemmel is remegést tudok kiváltani belőle. És ezt én ki is használtam, úriemberség ide vagy oda.

-Ennyi! – szólalt meg Alice sóhajtva, én pedig ismét visszatértem a jelenbe.

- Talán később rémleni kezdenek majd neki a dolgok. A kutyákkal nem volt olyan szoros kapcsolatba, mint velünk – motyogtam, még mindig húgom látomásán merengve. Ezek szerint, ha Bellának eszébe fog jutni, hogy mit tettem majd száz éve, akkor nagyon mérges lesz rám. Nem mintha nem érdemelném meg, de bíztam a legjobbakban.

- Lehet. De nekem akkor se stimmel itt valami.

Erre nem tudtam mit mondani, hiszen nagyon is megértettem húgom nézeteit. Valahogy hiába voltam vele egész délután, és hiába őrülten vágytam az ölelésére, és öntött el a mérhetetlen szerelem őt nézve, valami gond volt. Olyan megmagyarázhatatlan érzések kerítettek hatalmába. Látom őt, és érzem, de még sem az a lány, akit megismertem.

Alice-szel visszamentünk a nappaliba, ahol már a családom mesélt a saját életéről és legfőképpen a fajtánkról. Bella rám emelte topáz szemeit, majd elmosolyodta magát. Viszonoztam gesztusát, majd az ablakhoz sétáltam és neki dőlve hallgattam a többiek beszélgetését.

A gondolataimba mélyedtem, ezért észre se vettem, mennyire elrepült az idő. Kissé megriadtam, mikor Bella felállt, de magyarázkodni is kezdett.

- Ideje mennem. Jacob és a falka már biztos aggódik.

- Örülök, hogy eljöttél – Esme meleg mosollyal megölelgette Őt, úgy mint régen. – Gyere máskor is, szívesen látunk bármikor!

- Talán élek a lehetőséggel – kacagta el magát Bella, én viszont a homlokomat kezdtem ráncolni válaszára. Számomra kissé furcsa volt, ez a fajta megnyilvánulás tőle. Talán sokat változott, vámpírként kicsit másabb az ember, de nem gondoltam volna soha, hogy az átváltozás Bellára ekkora hatással lesz. Hiszen ő mindig is egy szerény, visszahúzódó lány volt. Jól nevelt, de nagyon félénk.

- Kikísérlek – mondtam elkomorulva, miután elköszönt a család többi tagjától is.

- Ugye még látjuk egymást? – kérdeztem, már a lépcső előtt, mosolyogva.

- Remélem – csibészes mosolyomat elővettem, mire szemei árnyalatnyival sötétebbek lettek, és beharapta alsó ajkát.

- A falkának nem sok köze van hozzá, hogy mit csinálok. A magam ura vagyok, úgyhogy elég sokat fogsz itt látni – kezdtem úgy érezni, mintha flörtölne velem. Kacéran rám kacsintott, én viszont csak döbbenten álltam ott.

- Ide bármikor jöhetsz – találtam meg hangomat, mire visszafordult és vámpírsebességgel elém suhant. Nyelnem kellett egyet, majd elvesztem szemei mélységében. Sok mindent láttam benne, amiket régen is, de valamit hiányoltam. Nem nézett rám olyan szerelemmel, mint anno, pedig mennyire meleg érzés töltött el, akárhányszor rám emelte csokoládébarna szemeit.

- Szeretnéd, ha jönnék? – lehelte tőlem alig pár centire, és ismét nyelnem kellett ajkaira pillantva.

- Sokkal normálisabbnak hat, ha a saját fajtád között vagy – motyogtam, mire csalódottan húzta el kezét nyakamról.

- Akkor, majd jövök – somolyogta, majd csillogó szemeit még egyszer rám emelte. – További jó éjszakát Edward Cullen!

- Neked is – motyogtam, majd sokáig néztem távolodó alakját, egyre jobban azon merengve, hogy egy idegennel állok szembe, nem pedig a volt szerelmemmel.

Még jó ideig kint ácsorogtam a sötétbe, úgy éreztem valaki figyel, így felkaptam fejemet és a közeli erdőt kezdtem kémlelni. Semmi zajt nem hallottam, gondolatot meg főleg nem. Beszívtam tüdőmbe a friss, forks-i, eső szagot, de semmit nem éreztem a közeledő vihar mellett. Bosszúsan néztem az ég felé, mikor az első csepp eltalálta homlokomat, majd fogtam magam és megmenekülve a bőrig ázástól visszamentem a többiekhez.

- Ez baró! – pattant fel Emmett, mikor beléptem a nappaliba és megveregette hátamat. Fintorogva pillantottam fivéremre, aki úgy vigyorgott, hogy majd szétesett az arcra. – Tudtam, hogy Bella survivoros csaj! Mindent túlél!

- Jah – csak ennyi telt tőlem, és lezöttyentem Jasper mellé, aki szintén nem volt annyira feldobva. – Alice látta, hogy előbb utóbb visszatérnek az emlékei és szörnyen mérges lesz rám. Nem fog tudni megbocsátani nekem – teljes joggal lesz dühös rám, de nagyon reméltem, hogy egyszer majd megbocsát és tényleg túl tudunk lépni rajta. Bár a látomás nem ezt mutatta. És, ha már Alice látomásáról van szó, mi lehetett az, hogy hazudott nekünk és a falkának? Az ösztöneimre kéne hallgatnom, de elég nehéz túllátnom a boldogság érzésemen, miszerint Bella él. Még ha vámpírként is…

- Csodálkozol? – kotyogta közbe Rose, aki egy újságot lapozgatott.

- Nem – válaszoltam neki fancsalian, mire felém kapta fejét. – Egyáltalán nem. De ő se lesz szent – morogtam. – Alice látomásában, valamiről vitatkoztunk. Mindketten mérgesek voltunk a másikra, valami hazugság miatt…

- Nem meglepő, hogy emlékezet kiesése van – szólalt meg Esme szomorúan. – Szegény lány. Victoria változtatta át? – nézett rám kérdőn, mire bólintottam.

- Pont miután megölte Charlie-t. Bella rátalált, és kocsiba ült. Victoria ezt várta. Nem kimondottan balesetet szeretett volna, de a lényeg, hogy átváltozott. Kétlem, hogy annak a nőnek más terve is lett volna – gyilkolási vágyat éreztem, és tudtam ez addig nem szűnik meg, amíg be nem következik. Victoriának meg kell halnia! Nem úszhatja meg ilyen könnyen ezt.

- Bosszúszomjas – mondta egyszerűen Jasper. – A kérdés, akar-e még valamit tőle?

- Ha nem emlékszik rá, nem is tudja magát megvédeni tőle – motyogta Alice ijedten, és fivéremhez bújt.

- Elkéne neki mondani? – néztem Carlisle, aki szótlanul hallgatott végig minket, végig a megoldáson töprengve. – Azzal megvédhetjük?

- Általában az ilyen esetekben nem túl jó ötlet elmondani neki – számított rá, hogy Carlisle a legjobb ötletet próbálja kiokoskodni. – Az agynak saját magának kell működésbe lépnie, és az emlékeket visszahoznia. Tudat alatt még mindig emlékszik mindenre, és tisztába van azzal is, hogy kik vagyunk. Száz év alatt viszont ennek már megkellett volna történnie. Még, ha vámpír is.

- Az emlékek egy idő után feledésbe merülnek, nem? – kérdeztem egyre feszültebben. Azt akartam, hogy ne emlékezzen rám, hogy normális élete lehessen, de ez sem adatott meg neki, mint oly sok más se. – Már az embereknél. Az átváltozás után, pedig még jobban.

- Túl sok minden van a környezetébe, ami ezeket visszahozhatná Edward. Az emlékei nem eltűntek, csupán háttérbe szorultak. Lehet, hogy a tudatalattija direkt nem akar emlékezni. Túl szörnyű dolgok történek vele.

- Azt megérteném – sóhajtottam föl.

A hajnal további óráiban elmeséltem a családomnak mindent, amit ma Bellával beszéltem. Tartottam magam mindaddig, amíg vissza nem vonultam reggel a szobámba. Ott aztán nyögve temettem kezeimbe arcomat, és kétségbeesetten hajamba túrtam. Nem tudtam dönteni mi lett volna a helyes megoldás. Hagyni Bellát, hogy elszakadjon tőlem és olyan férfit találjon magának, aki megérdemli őt? Vagy hagyjam, az eseményeket tovább folyni, aztán majd kialakul valami véglet? Esetleg elmondjam neki az emberi életét, már, amikor ismertem? Mi lenne a helyes döntés?

-Zavarok? – apró mosollyal az arcomon megráztam fejemet, majd Jasperre néztem.

- Mi az? – kérdeztem, miután bentebb lépett és az íróasztalomnak dőlve szuggerált engem.

- Száz évig szenvedtél elkeseredettségedben. Most pedig mikor végre itt van életed szerelme, még sem vagy igazán boldog?

- Nem is emlékszik rám, hogy lennék az? – morogtam kedvetlenül, majd hogy ne csak ott üljek és hallgassam fivérem monológját pakolni kezdtem a polcokra. Mindenem ugyanúgy volt, ahogy hagytam a lemezeimet és az apró személyes holmijaimat kivéve.

- Az most lényegtelen. Él és virul, itt van tőled egy köpésnyire, te még sem vagy teljes szívedből boldog! Elárulod miért nem? Az okát nem tudom.

- Nem szabadna így éreznem – motyogtam, majd mélyet sóhajtva Jazz felé fordultam. – De nem tudok ellene tenni. Ő nem az, akit én megismertem.

- Egy délután alatt, te ezt már észrevetted? – éreztem, hogy testvérem gúnyolódik, de most hidegen hagyott.

- Igen, Jasper. Ismertem őt, mint a tenyeremet! Gyönyörűbb, mint bármelyik kép, amit elképzeltem régen, és csábító egy boszorka lett – szám megrándult a mosolygástól, de még is komor maradtam. – De ő nem az a lány már, akit itt hagytam.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem az a lány, akit te szerettél? – nem akartam hangosan kimondani és még magamban sem akartam ezt bevallani magamnak, de valahogy így éreztem.

- Szeretem őt – nem tudtam annyira magabiztosan kimondani, mint ahogy akartam. – De való igaz, hogy megváltozott. A halhatatlanság meg tud valakit ennyire változtatni?

- A vérfarkasoktól is el lehet tekinteni itt – mutatott rá egy másik dologra, ami szintén az eszembe volt. A vérfarkasok nem tudnák ekkora mértékben megváltoztatni őt. Még ennyi idő után sem. – És az emlékezet kiesésétől is.

- Szóval, akkor tényleg csak úgy megváltozott? – néztem rá, kissé csalódottan.

- Talán ez a Bella is tetszeni fog neked – veregette meg vállamat bíztató mosollyal. – Megváltozott, de attól még az a lány, akivel megismerkedtél. Adj egy esélyt neki, talán, ha kicsit több időt töltetek majd együtt, akkor majd jobb lesz és ugyanolyan lesz, mint anno.

- Nekem a régi Bella kell – hajtottam le fejem szomorúan.

- Nem ragaszkodhatsz ennyire a múlthoz öcsi! – ezzel a mondattal hagyott magamra, én pedig bágyadtan ültem vissza a kanapéra. Fivéremnek talán igaza van. Túl kell lépnem a múlton.

Szisztok! Rövidke lett tudom, ne haragudjatok, de lassacskán beindulnak majd az események, és akkor már sokkal jobb és hosszabb fejezeteket is tudok nektek hozni :)) Azért írjatok nekem pár sort rendben? Sietek a kövivel, ahogy csak tudok :D

Nagyon köszönöm az előző fejezethez írt kritikákat ezer hála, hogy időt szakítottatok rá :)