Bűvölet 7. fejezet - Veled szemben...

-Hello Edward. Rég láttalak.

Hangja hűvösen csengett, én viszont megmukkanni alig tudtam. Láttam őt, de nem fogtam fel. Láttam őt, de nem értettem. Ködös tekintettel elnéztem a válla fölött, ahol nem régiben eltűnt egy számomra ismeretlen lány. Vagy, talán nem is annyira ismeretlen? Ki a fene volt Ő? És, Bella… teljesen összezavarodtam, nem értettem mi folyik itt.

-Én tudtam! – alig érzékeltem valamit a családom reakciójából, de Alice hangját lehetetlen volt nem meghallani. – A szipirtyó nem is hasonlított rád! – Alice nem fogta fel a helyzet súlyossággát, vagy csak engem érintett ennyire fájdalmasan?

- Bella, elmagyaráznád, hogy mi folyik itt? – Esme szinte könyörgően nézett rá, Bella szemei pedig megrebbentek.

- Igen. Igent mindent elmondok.

- Akkor induljunk – biccentett Carlisle és a szemét kapkodta köztem és Bella között.

A családunk elindult hazafele, én viszont nem vette le a szemem Belláról. Percekig néztünk farkas szemet egymással, csak bámultam barna szemei mélységét, ami mindenféle érzelmektől csordultig volt. Lassan összeállt a kép, bár néhol hiányos információim voltak.

- Ez egy… bosszú volt? – suttogtam halkan magam elé.

- Azt akartam, hogy érezd milyen amikor…

- Rájöttem, hogy ez lehetett a terved. És bevált – közöltem vele ridegen, mire ajkai megremegtek és fejét elfordította. – És most mi lesz Bella? Az örökké valóságon át küzdünk egymás ellen, míg végül egyikünk fel nem adja lelki összeroppanásában?

- Azt te már elérted nálam – emelte fel fejét szemei pedig immár lángoltak a dühtől.

- Mennyire össze lehetsz törve, ha ilyen remek bosszút találtál ki ellenem – költői kérdés volt természetesen. Akárcsak rég most is sok mindent ki tudtam olvasni a szeméből. Jól tudtam, megérdemeltem ezt az átverést.

- Semmit se tudsz rólam – szisszent fel pár perces meghökkenés után.

- Valóban kérdéses, hogy ennyi év után mit keresel itt – egy láthatatlan erő közelebb húzott hozzá, és engedve a kísértésnek pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot. Kicsit hátrahőkölt a váratlan közelségemtől, majd összehúzta szemeit.

- Csak egy ajándék, amit hátra hagytál – mormolta orra alatt, majd miután látta értetlen tekintetemet, gúnyos mosolyra húzta ajkait. – Victoria.

- Akkor igaz, ami történt veled? Charlie, a baleset…

- Igen, részben igaz – hadarta és elcsapta fejét, hogy ne tudjak szemeibe nézni. Nem tudtam, hogy hirtelen miért váltott ki belőlem ellentétes érzéseket az igazság. Haragudnom kellett volna rá, dühösnek lennem, amiért egy évig hagyta, hogy azt higgyem az a nő, életem szerelme. De ebben a pillanatban képtelen voltam így érezni. Pusztán megnyugvás töltött el, boldogság, hogy tényleg itt van, nem vesztettem el. Legalább is, nem úgy, hogy soha többé ne lássam.

Bella szemszöge:

Vegyes érzésekkel töltött el ezt a viszontlátás. Volt köztük jó és rossz is. Egy pillanatra elfeledtem minden sérelmet és egyszerűen mosoly kúszott az arcomra őket látva. De ez a perc nagyon hamar elillant, mikor magunkra maradtunk Edwarddal, nem szándékosan. A Cullen család előre ment, minket egy kicsit egyedül hagyva. Tudtam, hogy sok kérdésük van, a választ pedig mihamarabb meg is fogják kapni. Hogy aztán én is véglegesen búcsút vegyek Forks-tól.

Edwarddal való epés beszélgetésünk sokáig húzódott. Kezdtem egyre kényelmetlenül érezni magam közelségétől. Hogy ez a hihetetlen méregtől van, és legszívesebben felpofoznám, vagy a rám törő vágytól, hogy megcsókolnám, nehezen tudtam eldönteni. Mindkettő közrejátszott, így inkább próbáltam nem túl feltűnően hátrébb húzódni. Észrevette távolságtartásom, amivel meg is bántottam, de tudta ő is nagyon jól, hogy ez jogos.

Nem akartam tovább maradni vele kettesben, féltem, hogy meglátja igazi érzelmeimet. A bosszúm egészen addig, amíg bele nem néztem a szemeibe tökéletes volt és jogos. De ahogy az arany tekintete tükrözte fájdalmát, miután rájött, hogy mit műveltem, mélységesen megbántam. Én nem ilyen vagyok… egyszerűbb lett volna, csupán elmenni innen mindenféle kötöttség nélkül. De annyira buta voltam, nem tudtam elmenni innen. Nem tudtam elengedni Edward emlékét, görcsösen ragaszkodtam hozzá, pedig el kellett volna engednem és tovább lépni.

De már nincs visszaút. Megtettem, most pedig itt a lehetőség, hogy én is mindent megtudjak. Kérdés, hogyan reagálnék rá. Dühös vagyok rájuk, főleg Edwardra, de a többiekkel se kivételeztem. Mindegyikben csalódtam valamilyen szinten.

Edward zaklatott állapotban állt előttem, próbált a szemembe nézni, de én mindig mást kerestem tekintetemmel.

- Menjünk – törte meg a kínos csendet, mire csak bólintottam. Aztán meghökkente pillantottam felém nyújtott kezére, és kitágult szemekkel meredtem rá. – Emberként elég hosszú idő lenne visszaszaladnod.

- Igen, és emberként milyen jól tartom magam száz év után – mondtam kisebb cinikussággal a hangomban, mire gúnyosan elvigyorodott. – Nem vetted még észre? Nem vagyok ember. Éppenséggel vámpír se.

- Akkor még is…

- Elmondom, de a családod is kíváncsi rá, hogyan állhattam elétek éppen és egészségesen.

- Tudsz követni? – kérdezte hitetlenkedéssel a hangjában, de csak megforgattam szemeimet.

- Csak indulj.

Nem kellett neki többször mondani, bár a kétkedő tekintete még mindig rajtam volt, mikor végre elindult. Egy fáradt és mély sóhaj szakadt ki mellkasomból. A találkozáson már túl vagyunk, már csak egy rövidke mesélés és végre talán az én lelkem is megnyugszik. Talán végre le tudom zárni magamban a múltat.

Edwardra vetettem egy pillantást, aki kigúvadt szemekkel meredt rám. Meglepő volt neki, hogy utol tudtam érni. Halvány mosoly kúszott fel arcomra, hiszen mindig megtudtam döbbenteni. Sose voltam egy átlagos. És ez a mostani helyzetemre is igaz.

-Már azt hittük sose értek ide – mielőtt Edward bármit is mondhatott volna, már a ház előtt is voltunk, régi barátnőm pedig felpörögve toporzékolt az ajtóban.

Kivételesen egyikünk se mondott semmit sopánkodására, hanem szótlanul követtük őt egyenesen a nappaliba. Egy percre megtorpantam az ajtóban, eltávozásuk után egyetlen egyszer jártam itt. Úgy ötven éve. Tudtam, lelkiekben minden erőmet össze kell majd szednem, ha eljön ez a pillanat.

Ismét kiszakadt belőlem egy sóhaj, majd Edward észrevette, hogy nem követem és kérdőn fordult felém. Megráztam fejemet, mielőtt kérdésekkel bombázott volna. Sok mindent olvastam ki szeméből, és még annyi féleképpen képzeltem el ezt a viszontlátást. De arra sose számítottam volna, hogy Edwarddal ennyire… gördülékenyen fog menni a dolog. Legalább is a kis szójátékunktól eltekintve egészen normális. Közvetlen, és nem ezt vártam tőle. Dühkitörésre vagy hasonló reagálásra számítottam, de nem ezt kaptam.

Esme szeretetteljesen nézett rám, amit nem tudtam mosolygás nélkül hagyni. Alice arcát vigyor terítette be és lezöttyent párja mellé, aki árgus szemekkel mustrált. Felvontam szemöldökömet nézésére, mire elfordította fejét. Emmett arca majd szétrepedt a vigyorától, az övé talán még rosszabb volt, mint Alice-é. Rosalie és Carlisle is érdeklődve bámultak, utóbbi örömtelien, Rose viszont inkább kíváncsian. De nem láttam rajta azt az ellenszenvet, mint száz éve. Edwardra pillantottam végül, aki várakozás teljesen dőlt neki az ablaküvegnek. Mind égtek a vágytól, hogy megtudják mi történt velem, de én még mindig nem tudtam felfogni ezeket a reakciókat. Nagyon nem erre számítottam.

-Akkor talán kezdjük az elején – törte meg a csendet Carlisle és az egyik fotel felé biccentett. Elmosolyodtam magam, de csak a karfára ültem le.

- Nyilván nem arra vagytok kíváncsiak, amikor megfogantam. Az nagyon az eleje – mormoltam, mire halk, de annál vidámabb nevetés cikázott végig a nappalin. Edward szája megrándult az elfojtott mosolytól, majd megrázta fejét. Nem tudtam levenni róla a szemem, amit észrevett és szemeit az enyémbe fúrta.

- Ugorjunk röpke tizennyolc évet – szólalt meg Edward egyre feszültebben. Apró grimaszba rándult arcom, mire próbáltam rendezni vonásaimat. Vámpír énemet dühítette ez a hangnem. Itt, most nem ő az, aki mást kioktathat!

- Vagyis akkor arra a részre, amikor szó nélkül elhagytatok? – hangom ridegsége pengeként szelte át a helyiséget, és megfagyott a levegő. A Cullen család legtöbb tagja lehajtotta fejét, de nem foglalkoztam vele. Ha én megemésztettem, nekik is meg kellett. Ráadásul a sértett fél még mindig én vagyok, a bosszúm ellenére is.

- Meg kell értened, hogy miért…

- Tudom! – mielőtt Edward elkezdhette volna a szavába vágtam. – Akkor is megértettem, hogy miért mentél, mentetek el. Egy ember számotokra nagy kockázat, főleg akkor, ha a nyakatokon marad. Ha az érzések el múlnak nem kell erőltetni – az utolsó mondatot kegyetlenül vágtam Edward szemébe, aki erre kíntól eltorzult arccal elfordult. Miután ezt így hangosan kimondtam, gyerekes és ostoba dolog volt Cathrine-t belerángatni ebbe. Hülye ötlet volt az egész bosszú. Ha nem szeretnek, akkor teljesen mindegy már, nem igaz?

- De mi nem ezért mentünk el – felkaptam fejemet Alice könyörgő és szomorú hangjára. – Az egész Edward ötlete volt.

Mindjárt gondoltam. Futott át az agyamon és gyors pillantást vetettem az említettre, aki felém is fordult.

- Igen. Az én ötletem volt. Meg akartam adni az esélyt neked egy normális, emberi életre.

- Hát akkor ezt nagyon elszúrtad – mutattam magamra gúnyosan.

- Igen, elszúrtam! – fakadt ki Edward tömérdek mennyiségű szomorúsággal a hangjában. – Fogalmad sincs, hogy mennyire megbántam, hogy akkor elhagytalak. De a szülinapod emlékeztetett rá, hogy mi vagyok. Ostobának éreztem magam, amiért hónapokig abba a hitbe ringattam magam, hogy boldog lehetsz mellettem. Ember voltál!

- És boldog voltam! – csattantam fel. – Sose hitted el! – indulatosan felálltam, az érzelmeim kitörtek belőlem. – Sose fogtad fel, hogy nekem te a világomat jelentetted!

- Ahogy te is nekem – suttogta éjsötét tekintetével.

- Hogy tudsz még mindig a képembe hazudni? Ennyi év után is? – leheltem magam elé könnyeimmel küszködve.

- A hazugságot egy pillanat alatt elhitted, de az igazságot sose fogod? – csattant fel elkeseredett hangnemben és idegesen kusza hajába túrt.

- És mi az igazság Edward? – hangom megremegett, és csak egy suttogásnak hatott.

- Úgy se hinnéd el – bágyadt, de magabiztos mosoly kúszott fel arcomra. – Ahhoz túl makacs vagy. Bemesélsz magadnak valamit, aztán ehhez tartod magad.

- Egy hazudozónak még az igazságot se hiszik el – motyogtam, mire megtörten visszabámult rám.

- Leléphetünk, ha gondoljátok – szólt közbe Alice, fejét pedig köztem és bátyja között kapkodta.

- Nem kell – Edward hirtelen hideg maszkot erőltetett magára. – Megyek, járok egyet a környéken.

Lesütöttem pillantásomat, mikor elhaladt mellettem, ajkaim pedig megremegtek. Visszafojtottam feltörni készülő sírásomat, és egy rekedt sóhaj után a többiekre néztem, akik csendben végig hallgatták a szóváltásunkat. Ennyit a nyugodt viselkedésről.

-Nem muszáj, ha…

- De elmesélem – felemeltem fejemet, és Carlisle együtt érző pillantásával találtam szembe magam. – Csak könnyebb lenne, ha ő is itt lenne. Nem akarom ismételni magam.

- Eldöntötte, hogy nem megy olyan messzire, hogy ne hallja valakinek a gondolatait.

Bólintott Alice tájékoztatására. Ezek szerint tudni akarja mi történt velem, csak éppen nem bír látni. Jogos.

Mélyet sóhajtottam, majd lassan felidéztem minden egyes pillanatot, ami majd száz éve történt.

-Az egész akkor kezdődött mikor elmentetek….

folyt. köv.

Szisztok! Tudom, hogy nagyon kevés lett, ne haragudjatok érte :/ Ígérem, sokkal hamarabb fog jönni a kövi, ami remélhetőleg hosszabb is lesz, de azért örülnék pár kritikának :S :) Ó, és nagyon nagyon köszönöm azoknak, akik írtak az előzőhöz!! Mostanában nem válaszolok rájuk, amit nagyon röstellek, de ígérem majd összeszedem magam :) Kérlek szépen írjatok nekem, nagyon fontos :(