Incomplete 29. Fejezet

Egy ideig megmukkanni se tudtam annyira megdöbbentem, hogy fel se fogtam. Tényleg ő hívott fel? De hogyan, miért és… egy tized másodperc alatt több ezer kérdés pörgött le az agyamban.
-E.J.? Ott vagy?
- Csak… nem hiszem el, hogy te vagy – suttogtam, szinte elhűlve.
- Pedig hidd el, mert én vagyok – kuncogott. Egyre dühösebb lettem, nem értettem, hogy mire fel van ilyen jókedve, miközben én majd egy hónapja majd a megőrülés határán vagyok.
- Úgy veszem észre, hogy nem hiányoltál – morogtam, mire kuncogása elhalt. – Tudod te, hogy hányszor kerestelek? Van fogalmad róla, hány üzenetet hagytam?
- Igazából nem, nem tudom. Ryan elvette a telefonom, elment valamerre és mázli, hogy megtaláltam, különben…
- Különben még most sem tudnám, hogy egyáltalán élsz-e még – sziszegtem, mire nagyot sóhajtott.
- Nem kellett volna aggódnod, tudhatnád, hogy Ryan mellett biztonságban vagyok.
- Ja, persze tudom, hiszen ezer éve haverok vagyunk – jegyeztem meg cinikusan.
- Ne csináld E.J.! Nincs sok időm és nem akarok veszekedni – beláttam, hogy igaza van, nem telefontéma a vitatkozás tárgya. – Inkább mesélj… hogy vagy?
- Mármint azok után, hogy bármiféle búcsú nélkül elmentél és ott hagytál? – morogtam újra, és kezeim ökölbe szorultak, habár a csalódottságom kezdett inkább felszínre törni.
- Úgy gondoltam, hogy azok után nekünk nincs miről beszélnünk – mondta némi hallgatás után.
- Áh, szóval te így gondolod? – nem tudom miért, de szavai mellbe vágtak.
- Sajnálom, ha megbántottalak, de megbeszéltük, hogy ez semmin nem változtat. Még mindig… legjobb barátok vagyunk igaz? – csak beképzeltem, vagy tényleg nehezen mondta ki a barátok szót?
- Igen – motyogtam alig hallhatóan. Rosszul esett, hogy ő így gondol rám, de nagyon jól tudtam, hogy ezek szerint ő az okosabbik fél. Ostoba voltam, amikor azt gondoltam, hogy a kapcsolatunkból ki tudom hagyni az érzelmeket. Nagyon, nagyon hülye voltam és én fogok most szenvedni. Nem hibáztathattam, helyes volt, amit gondolt. Helyesnek helyes, az már más, hogy én mit akarok. – Hol vagy?
- Panama környékén – nincs is olyan messze. Gondoltam magamban, de aztán amilyen gyorsan eldöntöttem, hogy elmegyek, vissza is vontam. Mi értelme? – A bátyám idehozott egy kis időre.
- Jah, és már egy hónap eltelt – tudtam, hogy ez a hangnem nem az a fajta stílus volt, amit tőlem már megszokott volna, de nehezen tudtam szebben viselkedni vele, habár nem érdemelte meg.
- Sajnálom, hogy nem tudtalak keresni, ha tudom, hogy te ennyire elakarsz érni, akkor…
- Nem fontos – szakítottam félbe. – Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e és hogy hol vagy, meg mikor jössz vissza.
- Csak ennyi? – hangjából nem tudta elrejteni a csalódottságot, ami nekem viszont nagyon jól esett. Talán én is hiányzok valamennyire neki. – Nem tudom mikor megyek vissza, hamarosan… és igen jól vagyok, szeretek a bátyámmal lenni, bár azért hiányzol – a szónak két értelme volt, legalább is számomra.
- Te is nekem – a lehető legközönyösebb hangon próbáltam mondani, és mindenféle érzelmet kiszedni belőle, de nem tudtam, hogy mennyire sikerült.
- Na, ennyit a lelkizésről – nevette el magát, és akaratlanul, de nekem is mosoly kúszott az arcomra. – Szóval vadászol?
- Öö nem, csak azt hittem Emma az, muszáj volt valamit rögtönöznöm, hogy ne zaklasson.
- Á, vágom. Bármennyire is furcsának hangzik, de hiányzik az a túlpörgött lány, meg Scott is.
- Te is nekik – válaszoltam, habár ez nem volt teljesen igaz. Egyiknek a hiányérzete se érhetett fel az enyémhez. – Érdeklődtek a hol léted felől.
- És mit mondtál?
- Az igazat. Hogy a bátyád elvitt téged a nagyszüleidhez – a mondat végére vigyorogni kezdtem, szinte feltöltve éreztem magam hangját hallva.
- Szép hazugság – kuncogott. – Basszus! Ne haragudj mennem kell E.J.!
- De… - pánikba estem, nem akartam még letenni.
- Szija! – a vonal megszakadt, de én még percekig nem tudtam leengedni a fülem mellől. Jobban éreztem magam, most hogy tudom jól van, még sem voltam teljesen megelégedve. Találkozni akartam vele! Kirontottam a szobámból, de sokáig nem jutottam, a nappaliba anyám mérgesen elém állt.

-Nem mész sehová! – tiltakozott szigorúan, mire felsóhajtottam. Biztosan ellenőrizni fognak, szóval esélyem se lesz elszökni. Mérgesen ültem le a többiekhez, de csodálkoztam, hogy Carlisle és Esme nincsenek itt. Már épp nyitottam volna a számat, mikor Ness megelőzött.
- Elmentek az árvaházba, de nem sokára visszajönnek – lopva néztem a Jacobbal összefűzött ujjaikra, és féltékeny lettem. Bár én is így lehetnék Hayley-vel. Ó, mit áltatom magam! Rosszabb vagyok, mint anno apám. Nyögve csúsztam lentebb a kanapén, majd a bácsikáimmal együtt kezdtem nézni az egyik meccset. Jasper gyakran pillantgatott felém, de mindig odamordultam. Éreztem magamon a többiek tekintetét is, főleg apámét, de próbáltam nem tudomást venni róla. Láttam rajtuk a kíváncsiságot, és leginkább kérdésözönt zúdítottak volna rám, csupán tudták, hogy úgyis faképnél hagynám őket. Habár, nem hiszem, hogy hagynák sokáig ezt folytatódni.
- Köszi, hogy szóltál – néztem nénikémre, aki mosolyogni kezdett. – Eredetileg nem volt kedvem felvenni.
- Tudom, ezért figyelmeztettelek. Tudtam, ha azt mondom Emma akkor felveszed. Nem bántanád meg azzal, hogy nem veszel tudomást róla.
- Remélem most már lenyugodtál – szólalt meg apa. – Tudod, hogy hol van és hogy nincs semmi baja. Most már csak várnod kell, hogy visszajöjjön – szavai nem voltak túl bíztatóak, és akármit csináltam, nem tudtam lekötni magam. Mindig Hayley járt a fejemben, és a szavai. De jobban aggasztott a saját érzéseim az irányába. Megijedtem az érzéstől, nem tudtam, hogyan fogok viszonyulni hozzá ezután. Semmiképp sem lehet olyan a kapcsolatunk, mint régen. Nem érhetek hozzá, nem lehetek úgy a közelében, mint mielőtt elment, biztos, hogy elárulnám magam.
- Nem akarsz valamit mondani? – kérdezte anya halkan és kicsit félve, talán a reakciómtól.
- Szereted őt, ezt most már nyíltan kimondhatjuk – jegyezte meg Jasper szeme sarkából rám pillantva. Figyelmen kívül hagytam Rosalie morgását, majd mélyet sóhajtottam.

- Ismered őt – néztem anyára. Azt hiszem itt az ideje, hogy mindent elmondjak. Hiába megígértem, ezek után csak a nyakamba kapnám a sok figyelmeztetést, hogy legyek vele óvatos és stb. Ha tudni fogják, hogy nem tudok nagyon ártani neki, legalább ettől megkímélem saját magam. És itt az ideje, hogy ők is mindennel tisztában legyenek, hogy ne aggódjanak tovább állandóan érte. Elég, ha én aggódok helyettük.
- Miről beszélsz? – rázta meg fejét mosolyogva anya, de meglepődve.
- Talán már nem is emlékszel rá, de ötven éve, még ember korodban volt egy álmod. Egy nagyon valóságos álmod.
- Igen, emlékszem rá – bólintott összevont szemöldökkel. – Edwarddal aznap feküd… - elharapta a mondatot, majd zavarban csavargatni kezdte haját. – Szóval igen, emlékszem rá, de ez hogy kötődik a lányhoz?
- Hayley félig vámpír – nyögtem ki, mire mindenki felhördült. – A képessége az, hogy beletud mászni másoknak az álmába, de még gyerek volt akkor, és valamiért pont téged pécézett ki. Akkor még nem tudta irányítani az erejét és akaratlanul az életét álmodtad meg. Kisebb nagyobb túlzásokkal.
- Akkor az, amit akkor átéltem, tulajdonképpen az ő élete volt? – kérdezte akadozva, mire bólintottam. Hagytam pár percet, hogy felidézze azt az alkalmat, de nem akartam magyarázkodni, hisz a családban mindenki tudott erről az álomról. Csak éppenséggel senki nem törődött vele, hisz akkor jelentéktelennek bizonyult.
- Te egy félvámpírral kezdtél ki? – sziszegte Rosalie, miközben a helyéről felpattant.
- Nem volt szándékos – mondtam neki nyugodtan, de hitetlenkedve rázni kezdte fejét.
- Ezt nem tudom elhinni.
- Nem semmi - füttyentett Emmett, majd vigyorogni kezdett. – Akkor tényleg megtalálta zsák a foltját.
- Emmett ez nem vicces – mondta halkan anya sajnálkozó pillantással. – A volturi…
- Tudom – bólintottam, mire összerezzent.
- Szegény. Segítenünk kell neki – nézett apára, aki bólintott.
- Higgyétek el, hogy már próbáltam meggyőzni – néztem rájuk reménytvesztve. – Nem akar segítséget, eltaszít magától.
- Ez azért zavar, mert beleszerettél? – köpte Rosalie gyűlölködve.
- Miután megtudtam a titkát, már akkor segíteni akartam neki, és nem, nem szerettem bele! – pillantottam rá mérgesen.
- Kár tagadnod és harcolni ellene – jegyezte meg Jasper, de rossz kedvű volt. Zavarta, hogy ismét a Volturi került képbe.
- Tudtam, hogy szerelmes leszel belé – nevette el magát Nessie mindentudóan. – Hasonlítasz apára!
- Befejeztétek? Ez amúgy is lezárt ügy, hisz ő csak a legjobb barátjának tekint! – pattantam fel helyemről.

- Az a tökéletes kapcsolat, ha a szerelmed egyben a legjobb barátod is – kacagta Emmett, mire több személy is felvonta kétségesen szemöldökét.
- Ez azért nem igaz – motyogta apa, és szeme sarkából anyára, majd Jacob-ra pillantott.
-Nekem Edward a legjobb barátom – mormolta Alice, Jasper pedig kérdőn felhúzta szemöldökét.
- Tényleg?
- Hát… azt hiszem – hajtotta le fejét. Örültem neki, hogy ezúttal Emmett beszólása mély benyomást tett mindenkire, és a családtagjaim az este folyamán ezen fognak agyalni. Felálltam, hogy ismét visszavonuljak a szobámba, de éleseszű anyám ismét megállított.
- Ez volt az a nagy titok? Ezért nem hoztad el sose ide?
- Nem tehettem. Megígértem neki, hogy nem mondom el senkinek. Te tudod a legjobban milyen nehéz élete volt, nehezen bízik meg bárkiben is.
- igen ezt, megértem – sóhajtott fel. Alice hirtelen felsikoltott, mire mindenki megdermedve kapta rá a fejét. Jasper már aggódóan guggolt mellette, míg engem ebben a pillanatban rossz érzés fogott fel. Feszülten vártam, mikor tér vissza nénikém a valóságba. Apa is ugyanolyan fásult tekintettel meredt maga elé, miközben anya kezét szorította, majd mindketten hirtelen kapták fel fejüket, aztán egyszerre rám néztek. Nyeltem egyet, majd idegességgel telve mukkantam meg.
- Mi történt?

- Azonnal el kell tűnnöd E.J.! – kiáltotta apa, és nem tudta arrébb lökni dermedt testemet. Megrángatta karom, majd a lépcső felé lökdösött. Láttam, hogy a nappali felbolydult, mikor Alice elmotyogta mi történt. Rosalie Nessie-t kézen fogva húzta utánam, míg Jacob felpattant és kirohant az ajtón.
- Mi a fene történt? – kérdeztem magamból kikelve és lecövekeltem az ajtóm előtt.
- Majd elmondom, csak tűnj el fiam, most!
Apát még sose láttam ennyire kiborulva, és egyszerűen össze voltam zavarodva. Mi a fene történik?
- Nem megyek sehová, amíg el nem mondod mi történt! – ordítottam.
- Erre most nincs időnk! – morogta, de nem tudott tovább vinni, mert Alice nénikém mellettünk termett.
- Már késő, jönnek

De kik? Teljesen össze voltam zavarodva, a rossz érzésem pedig nem csillapult. A gyomrom görcsbe rándult és rettegtem, hogy Hayley-vel történt valami. Az nem lehet!
Apa egy percig meredt maga elé, majd rám kapta tekintetét.
-Talán jobb lesz, ha itt marad akkor. Csak jobban feltüzelnénk őket, és akkor ismét egy vadászat venné kezdetét – morogta gyűlölettel teli hangon, majd maga után húzva ismét kirángatott a házból.
Már mindenki kint állt, csak én álltam teljesen tanácstalanul. Anya odajött hozzám és félő szemeit rám emelte.

-Már hallom a nő gondolatait. Jasper próbáld lenyugtatni – kérte kétségbeesve apa, mire bácsikám bólintott és koncentrálni kezdett. Hamarosan én is meghallottam pár léptet, ami gyorsan közeledik a házhoz. Egyre kapkodva vettem a levegőt, a kezem pedig ökölbe szorult.
-Csak higgadj le és maradj is úgy, nem hiszem, hogy most az ösztöneidre kellene hagyatkoznod – motyogta Anya felém, de nem tudtam megkérdezni, hogy miért mondja. Hirtelen minden családtagom – Ness és Jake kivételével, azt se tudtam, ők hol vannak – megfeszült és hátrább lépett egy lépest.
Felemeltem a fejemet, majd az erdő sötétjéből lassan kibontakozott két alak. Először csak a vörös szemüket láttam meg, amik tele voltak haraggal, majd kiléptek elénk. Egy nő, és egy férfi állt meg nem messze tőlünk. A nőnek hosszú fekete haja volt, ami kompenzált a fehér bőrével. Nem lehetett több harmincnál, de így is el kellett ismernem, hogy nagyon szép volt. A férfi idegen volt számomra, de a nőről tudtam, hogy ki. Hayley anyja.

-Üdvözöllek tit…
- Hallgass Cullen! – apa nem folytathatta tovább a békés megoldás elvet, mert a nő ellenségesen rákiáltott. Akaratlanul is megrezzentem a hangtól, de már az egész nő látványától kirázott a hideg. Annyi gyűlölet volt benne, nem is csodálkozok, hogy Hayley nem szeret vele lenni, és beszélni róla. Vörös szemét végigfutatta rajtunk, majd megállt tekintete rajtam. Gúnyos mosolyra húzta száját, majd megszólalt mézes-mázos hangon. – Te lennél E.J.?
-Igen – mondtam határozottan, ebből gondoltam már, hogy tőlem akar valamit. Most már értem, hogy apa miért akart ennyire eltüntetni a környékről. De azzal nem oldana meg semmit úgyse. – Maga pedig Hayley anyja igaz? – A családom tekintete egytől-egyig rám meredt, de nem foglalkoztam vele. A feszültség tapintható volt, azt hiszem igaza volt apának. Nyugodtnak kell lennem, különben ez a nőszemély, valakinek neki megy. Magamat nem féltem, de a családomnak nem eshet baja!
- Hogy mered a szádra venni a lányom nevét te senkiházi? – sziszegte remegve, de csak értetlen voltam. Oké, nem kedvelhet, de ennyire?
- Nem lehetne ezt békésen megbeszélni? – könyörgött anya ismét féltésből. Félt, hogy valami bajom esik. Hülye voltam. Hayley többször mondta, hogy nem szeretné, ha találkoznék az anyjával. Az okot sose árulta el, de kezdem kapizsgálni.
- Hol van a lányom? – kérdezte ismét tőlem. Láthatóan meglepődtem, hiszen honnan tudhatnám pont én? Jó, most már tudom Hayley-től de egészen eddig én sem tudtam.
- Azt hiszi én tüntettem el? – kérdeztem kissé nagyképűen, mire felém tett egy lépést. Apa elém állt, anya pedig megragadta kezemet.
- Nem hiszem, hanem tudom, hogy te miattad ment el! – sikoltotta szinte magas hangon. Legalább most már tudom, hogy Hayley honnan örökölte a hisztériáját. Ez a nő se volt különb!
- Nagy tévedésbe van asszonyom! – kerültem ki apát, aki figyelmeztető pillantásokat lövellt felém. – Nem tudom hol van, én is próbáltam már rájönni, de nem veszi fel a telefont, ergo semmi közöm hozzá, hogy eltűnt! – egészen jól hazudtam, legalább is azt hittem.
- Lora, erre nincs időnk! – szólalt meg mély hangon az idegen férfi figyelmeztetőleg.
- Nem tudom hova vitted őt, de azonnal el kell mondanod! Még ma vissza kell őt szereznem! – szemében valahogy nem azt a fajta kétségbeesést láttam, amikor egyszer elszöktem itthonról és anya zokogva keresett mindenhol. Anya tele volt szeretettel, de ebben a nőben egy fikarcnyi sincs. Mintha csak egy fontos tárgyról beszélne, nem a tulajdon gyerekéről.

- Még ha tudnám, se mondanám el – morogtam, és éreztem, hogy egyre dühösebb leszek. – Maga csak a Volturinak akarja adni, hogy ott raboskodjon örökre, maga pedig megkapja a jutalmat.
- Milyen anya maga? – kérdezte döbbenten édesanyám, miután senki nem tudott megszólalni.
- Az én lányom, azt teszek vele, amit akarok! – kiáltotta, majd szeme elsötétült és már csak azt fogtam fel, hogy felém lendült. Felkészültem rá, hogy meg kell védenem magam, de a várt támadás nem ért el.
Döbbenten álltam, ahogy az összes családtagom. Lora a földre volt szorítva, az idegen férfi fogta. Arca semmitmondó volt, mintha egy álarc hullott volna le róla.
- E.J.! – nem értettem még is honnan hallom ezt a hangot, majd mire oldalra fordítottam a fejemet egy apró test ütközött nekem. A vörös hajzuhatag eltakarta előlem a képet, de az ölelő karok, amik erősen szorítottak és az illat alapján nem volt nehéz kitalálnom ki Ő.
- Hayley! – suttogtam, majd ugyanolyan nagy hévvel öleltem meg. El sem hiszem, hogy újra a karomban tartom őt. Bár nem lett volna szabad, de akkor is hatalmas boldogságot éreztem, hogy újra itt volt velem. Már elviselhetetlennek tűnt a hiánya és nem tudtam betelni az érzéssel, hogy újra itt van.
- Sajnálom! – emelte fel hirtelen a fejét és zöld szemei megteltek könnyel. – Ha tudtam volna, hogy anya megkeres téged sose megyek el, de…
- Hayley erre nincs időnk! A volturi hamarosan eléri Seattle-t, meg kell állítanunk őket mielőtt téged megtalálnának! – Mi? A volturi? Nem, nem! Nem hagyhatom, hogy ismét elmenjen!

- Hayley segíts nekem! – sikította hirtelen Lora, mire Hayley félve kapta fel a fejét. Lora még mindig lefogva volt, de már az idegen férfi karjaiban. Egy másik férfi is állt mellette, de róla tudtam, hogy ő Ryan.
- Szép volt John! - biccentett elismerősen a férfi felé Ryan.
- Nem is volt olyan rossz játszadozni veled Lora – vigyorgott a John nevű férfi. – Ugye milyen rossz érzés, ha átvernek?
- Lora, itt a vége – szólalt meg Ryan és a nő elé sétált.
- Ne! – kiáltotta Hayley. – Ryan ne öld meg kérlek!
- Hayley, emiatt a nő miatt szenvedtél olyan sokat! – fordult felé Ryan. Nem tudtam elengedni Hayley kezét, féltettem őt.
- Lehet, de akkor is az anyám! – kiáltotta remegve kedvesem. Tiszteltem őt azért, amiért ennyi szenvedés után sem akarja a halálát.

Ryan és John egy ideig fürkészték könnyektől nedves arcát Hayley-nek, majd sóhajtva egymásra néztek és elengedték Lora-t. Hayley megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, majd felém fordult és közelebb lépett. Karjaimba zártam apró termetét, majd Lora-ra néztem, aki dühtől izzó szemekkel nézett minket.
-Még találkozunk – sziszegte mindenkinek, majd Ryan és John mellett eltűnt.
- Remek! Most már tudja, hogy én is csak megakartam ölni soha többé nem kerülök a bizalmába – bosszankodott John.
- Egy ideig nem fog próbálkozni. Most menni fog a volturi-hoz, akik visszafordulnak és újabb elméletet fognak gyártani, hogyan kaphatják meg Hayley-t – Ryan szavai hallatára megfeszültem, de nem csak én. Hayley teste megremegett és még jobban hozzám bújt.
- Élvezzétek ki az időt, ameddig lehet – nézett ránk Ryan, bár pillantása nem árult el semmit, még is mintha arra figyelmeztetne, hogy vigyázzak rá.
- Elmész? – lepődött meg Hayley és kifordult ölelésemből. Elengedte kezemet, amitől hiányérzetem támadt, de megértettem.
- Fel kell készülnünk a Volturi egy újabb támadására.
- Összeszedem a többieket – bólintott John, majd végig nézett rajtunk, és hátat fordítva elfutott.
- Mikor látlak újra?
- Egy ideig a vámpírvilágban minden nagyon zavaros lesz. Azt hiszem fel kell készülnünk sok támadásra. De mindenki úgy tudja, hogy velem vagy, így nem kell aggódnotok – ezt már hozzám és a családomhoz intézte, akik bólintottak.
Semmi búcsú, vagy köszönés nélkül biccentett még egyet Hayley felé, majd fogta magát és elment. Nahát, ezek se tudnak köszönni…

- Azt hiszem egy kis magyarázat nem ártana – bökte ki anya, a többiek pedig bőszen bólogatni kezdtek.
Mielőtt megszólalhattam volna egy kocsi fénye világított meg minket, majd a motor leállt és Esme-ék kiszálltak belőle.
- Miért van mindenki ide kint? – kérdezte nagymamám, majd mosolyogva adott mindenkinek egy puszit. – Óh, szia Hayley!
- Üdv – mosolyodta el magát zavartan.
- Te tudod, hogy ki Ő? – kérdezte Jasper döbbenten. Ajaj…
- Persze, Hayley már volt nálunk egy párszor, mikor ti nem voltatok itthon.
- Akarom tudni a részleteket? – kérdezte apa felém fordulva kissé feszülten.
- Azt hiszem nem – vigyorogtam.
- Történt valami? – kérdezte Carlisle végig mérve mindenkit.
- Melyik résszel kezdjük? – kérdezte anya, mire mindenki elnevette magát.
- Hosszú mesének nézünk elé – sóhajtott Emmett, majd beindult a házba. Mindenki követte őket, csak én maradtam kint Hayley-vel.
Megnéztem, amíg mindenki bevonul, majd az angyali megkeserítőmre néztem. Mindenesetre mellette nem lehet unatkozni!
- Sajnálom – bökte ki hirtelen lehajtott fejjel.
- Melyik részt sajnálod? Azt, hogy ott hagytál minden búcsú nélkül? Vagy, hogy nem jelentkeztél egy hónapig? Vagy azt, hogy az anyád majdhogynem szétszedett, mert azt hitte én vittelek el innen!? Vagy azért mert azt mondtad Panama környékén vagy, hol ott ennyi idő alatt nem lehet onnan ide eljutni, még egy vámpír esetében is több óra hossza.
- Oké, mindent sajnálok rendben? – csattant fel. – Sok mindenről tehetek, és tényleg nagyon sajnálom. Csak azt tettem, amit tennem kellett
- Vagy inkább azt, amit mondtak neked – közöltem vele szárazon, mire elhúzta száját. Beletrafáltam.
- Hiányoztál – mondta zavartan, amire csak kuncogni tudtam.
- Nem sok mindenki bírja hosszú ideig nélkülem.
- Azt hiszem még egy cetlit se kellett volna hagynom, hátha az letörte volna a fene nagy egódat! – mondta vigyorogva, majd végül elém sétált és nyakamba fonta karjait.
- Csak veled szembe van az – vigyorogtam és átöleltem derekát, hogy minél közelebb tudhassam magamhoz.
- Haza kéne mennem – mondta csöndesen, mikor orrommal végig simítottam arcát. Mennyire hiányzott már ez az őrülten jó illat!
- Neked már ez az otthonod! Nem hagyom, hogy egyedül legyél.
- Nem szeretnél valamit mondani? – kérdezte önelégülten.
- Nem tudom mire gondolsz! Elég sok minden történt ebben a pár hétben.
- Felteszem újra a kérdést, amit egy hónapja tettem fel – mondta elkomorulva, de szemében valami csillogás volt. – Fontos vagyok neked?
- A világon a legfontosabb vagy – válaszoltam mást, mint akkor.
- Én is szeretlek – mosolyogta, és csak most esett le, hogy valójában azt akarta, mondjam ki az érzéseimet iránta. Mosolyogva hajoltam le hozzá, majd gyengéd csókot nyomtam szájára. Hevesen viszonozta azt, és az egy hónap elmaradást azt hiszem be kell pótolnunk a mai nap folyamán. Elszakadtam tőle, majd mosolyogva mondtam neki, immár teljesen felszabadulva, hogy induljunk be. A többiek már úgyis tűkön ülve várják a magyarázatot. Előre engedtem az ajtóban majd visszafordulva kezdtem a sötét erdőt kémlelni.

Tudtam, hogy még nincs vége. Nagyon sokat kell még küzdeni, ahhoz, hogy örökre magamhoz kössem Őt. Nem csak nekem fáj rá a fogam, hanem másnak is. A harcnak sosem lesz vége. Lora előbb utóbb eléri, amit akar, s félek, hogy a Voltruri felbukkan egyszer, hogy elvigyék őt. Nem fogom hagyni, ha kell saját életemet kockára teszem, de őt nem hagyom elmenni innen. Ha már megtaláltam őt, nem fogom elengedni.

hát ez lett volna az utolsó előtti fejezet az első történetemből :) tudom, hogy nem sok gondot fordítottam erre a történetre, de nem sokára jönni fog a befejező rész és ha minden jól megy, akkor ma még másikból is kaptok fejezetet :) Írjatok kommit ha nem túl nagy kérés, nem tudom, hogy mennyire tetszhetett ez a fejezet, már régen volt friss ebből a történetből :)