Napkelte 7. Fejezet

Bocsánat a sok-sok késésért :/ Igazán sajnálom, de remélem, hogy ez a fejezet majd kárpótol titeket :)

A napok hihetetlen gyorsasággal teltek, és már egy hete, hogy halottnak hitt feleségem visszatért. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy ugyanolyan-e mint régen és nagy boldogságban élünk együtt ismét, akkor sajnos megkellett döbbentenem, mert ez nem így volt. Bár azt mondhattam volna. Igazából ez csak rajtam múlott, de képtelen voltam változtatni, hiába tudtam, hogy szenvedek és ezzel Őt is szenvedtetem. Amikor csak tudtam elkerültem őt, de voltak alkalmak, amikor muszáj volt a közelébe lennem, hogy ne bántsam meg kislányomat. Nessie-vel madarat lehetett volna fogatni, annyira boldog volt, hisz visszakapta az édesanyját és még a legjobb barátja is itt van vele. Persze, kislányomnak elmagyaráztam, hogy most nem olyan a kapcsolatunk Bellával, mint régen, amit fel is fogott, de persze nem értette teljesen, hogy miért. Ezzel még én se voltam tisztába, csak hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Távolságtartóan viselkedtem vele, amiért gyakran meg is kaptam a leszidást húgomtól, és akármit mondtam neki, csak leintett. Szerinte nem bízok a feleségemben, és ostoba vagyok, amiért nem vagyok boldog, hogy él. Ez hazugság volt, hisz ritka alkalmakkor átengedtem magam az érzéseimnek. Ezt Bella talán észre is vette, ilyenkor képtelen voltam közömbösen rá nézni, a szerelem, a szeretet, a szenvedély csak úgy sugároztak a szememből. Két napig tartó feldolgozás után, minden visszatért a régi kerékvágásba. Emmett és Rosalie egyetemre jártak, Alice és Jasper tervezgették a legújabb esküvőjüket, Esme az árvaházba járt, míg Nessie iskolába, én pedig Carlisle-al dolgoztam a kórházban.

A mai nap is egy ugyanolyan volt, mint a többi. Reggel elmentem Carlisle-al, majd este fele hazajöttünk. Továbbra sem engedtem meg Nessie-nek, hogy az anyja fuvarozza iskolába, mindig mást kértem meg. Tudtam, hogy semmi baj nem lenne, hiszen Bella mindig is óvatosan vezetett, és már nagyon vágyott rá, hogy ezt a posztot is ő tölthesse be, mint akármelyik anya, de valamiért úgy éreztem nem jó ötlet. Meglepődésemre ebben Rosalie egyet értett és Carlisle is. Sajnáltam, amiért Carlisle és Esme kapcsolata egy kissé megromlott Bella visszatérése után. Apa bár örül neki, hogy lánya él, még is ő is furcsál néhány dolgot, de Esme képtelen felfogni, hogy apa is feltételezéseknek hisz. Jasper és Emmett amolyan látszatot keltettek Bella irányába. Bár úgy viselkedtek vele, mintha minden rendben volna és minden jó, hogy újra itt van, de ők is tudták, hogy ez hazugság. Valami nincs rendben a feleségemmel. Jasper érzi is, hogy valamit titkol, de néha elveszíti Bellát, mintha ott se lenne. Betudtuk a képességének, de közben égtem a vágytól, hogy bárcsak ismét megnyitná a pajzsát, hogy olvassak a fejében. Mindent megadtam volna, hogy egyszer elveszítse a koncentrációját és végre megtudjam mi folyik itt, mert hogy valamit nem mondott el, abban teljesen biztos vagyok.

-Végre! – pattant fel a lépcsőről Nessie, mikor kiszálltunk a kocsiból. Mosolyogva kaptam fel karomba, majd megkaptam az „Isten hozott itthon” puszit. – Beszéltem Alice-szel, holnapra megjönnek Carmen-ék!
- Mi hamarabb annál jobb – mosolyogtam, majd bementünk a házba. Mihelyst beléptem a nappaliba, Carlisle-al a nyomomban, Nessie kiugrott a karomból és Bellához szaladt. Talán kicsit önző voltam, de örültem neki, hogy kislányom nem hanyagolt el még így sem. Akármennyire is tagadtam, de határozott és mérhetetlen boldogságot éreztem, amikor együtt láttam meg a két legfontosabb nőt az életemben. Mindkettő az életem volt, nem tudtam volna élni nélkülük.
- Legalább én is itt lehetek, holnap szombat! – vigyorogta Nessie boldogan, hogy ő is velünk fogadhatja őket.
- Egy gyors vadászat? – pattant fel hirtelen Jasper, amire láthatóan mindenki meglepődött. Jasper zavarba jött a sok kérdő tekintettől, majd magyarázatba kezdett. – Gondoltam, elugorhatnánk.
- Menjünk – bólintottam, gondolatai szinte üvöltöttek felém, hogy beszélni akar velem.
- Én is megyek – állt fel Emmett vigyorogva. Gyors pillantást vetettem Bellára, akinek szeme tele volt gyanakvással és értetlenkedéssel. Nem tudom, hogy ebbe mi volt a furcsa, régen is volt, hogy hárman mentünk vadászni.
- Ha visszajöttünk beszélünk – intéztem szavaimat Bella felé, aki csak mosolyogva megrázta fejét.
- Majd ha holnap megjön a Denali klán, utána – válaszolta, amit nem értettem, hisz eddig minden egyes nap arra törekedett, hogy beszéljek vele kettőnkről. Értetlenkedve követtem fivéreimet az erdőbe, gyorsaságomnak hála beértem őket, majd elvesztünk a sötét rengetegben.

Nem értettem, hogy most mire volt ez a nagy hallgatás, de se Jasper, se Emmett nem mondott semmit. Tényleg csak vadászni akartak volna? Gondoltam lesz, ami lesz, egyiket se úgy ismerem, hogy hallgatnának, ha van valami problémájuk. Mindketten a levegőbe szimatolva, megállás nélkül követtek néhány őzet, akik az erdőben ólálkodtak, majd versenyezve kaptak el egyet-egyet. Követtem példájukat, és végig vizslattam szememmel az egyik elkóborolt bambit. Közelebb lopakodtam hozzá, majd mikor az ösztönei cselekvésre késztették és futásnak eredt. Erre a pillanatra vártam, és utána vetődtem. Hiába futott, előlem nem menekülhetett. Hamarabb elkaptam, nem volt kedvem kiélvezni az erősségemet, és nyakára tapasztottam ajkaimat. Majdhogynem fuldokolva szívtam ki belőle az éltető nedűt, és csak most döbbentem rá, hogy mennyire kellett ez már nekem. Túlmértem magamat, különösképp annyira lefoglalt a Bellán való agyalás, hogy nem éreztem a szomjúságot, hiába találkoztam a kórházban sebesültekkel. Hörögve álltam fel a földről, majd elejtettem a halott tetemet. Felnézve láttam, hogy Jasper engem fürkész, míg Emmett a fejét kapkodta köztem és az őz között.

-Mi van? – mordultam rájuk, mire Emmett vigyorogni kezdett, Jasper pedig elhúzta száját kimutatva nem tetszését.
- Hamarabb kellett volna jönnünk, szükséged lett volna rá – mondta Jasper, majd nagyot sóhajtott.
- Az öcsipók úgy tűnik nem figyel magára mostanság. Pedig nem változtam! Vagy ti láttok rajtam valamit? – pördült meg tengelye körül Emmett.
- Egy nagy marhán kívül semmit – rázta meg fejét Jasper, Emmett pedig boldogan guggolt le, hogy neki támadhasson.
- Tényleg csak vadászni akartál, vagy végre kibököd amit mondani akarsz? – kérdeztem türelmetlenül, amire még Emmett is felfigyelt.
- Csak nem bosszúsak vagyunk Edward? – kérdezte fivérem vigyorogva, de nem értettem, hogy Jasper miért mulatt ezen ennyire. – A türelmetlenséged azt hiszem az egekbe szökött.
- Mi a fenéről beszélsz? – hökkentem meg.
- Nem vetted észre magadon? Türelmetlen vagy. Vársz valamire, a kérdés az, mire.
- Nem tudom Jasper!
- Szerintem már egy régóta áhított szeretkezésre vár – Emmett hozta a formáját, mint mindig, de most nem volt kedvem hozzá. Elgondolkoztatott Jasper szavai. Tényleg az lennék? Magam sem tudom miért, nem volt okom, hogy várjak valamire.
- Ezt akartad velem megbeszélni? – kérdeztem szarkasztikusan Jasperhez fordulva.
- Igazából más miatt. Bella is türelmetlen, de azt gondolom, hogy ő tudja miért az. Valamiért a Denali klánnal kapcsolatos.
- Nyilván azt a Daniell-t várja – rántottam meg vállam, de azt hiszem nem lepleztem túl jól a féltékenységemet.
- Nem fűzi hozzá semmi olyan érzelem. Hidd el tudom. Valami mást vár, de nem tudom mit. Tudja is magáról, hogy az, mindig lenyugtatja magát.
- Érdekes, de holnap megtudjuk – bólintottam, majd már indultam volna visszafelé, ha nem állít meg ismét.
- Az érzései szubjektívek. Olyan, mintha taktikázni szeretne. Ismerem ezt az érzést, én is gyakran átéltem, amikor még délen harcoltam – magyarázta Jasper nem valami vidáman.
- Szerintem olyan, mint régen – kotyogta közbe Emmett. Mikor meglátta, hogy felfigyeltünk rá magyarázatba kezdett. – Szoktam vele beszélgetni, és olyan, mintha nem is változott volna. Meg se látszik rajta ez a pár év. Azon kívül, hogy ő is ismeri a vámpír oldalt, tulajdonképpen még mindig olyan, mint volt. Ugyanaz a vicces, kedves, jószívű, önzetlen lány.
- És ezen kívül hazug, titkolózó és zavart – folytatta Jasper grimaszolva.
- Sajnos igazat kell adnom neked – biccentettem fivérem felé, ha nem is teljes szívvel. Hisz engem is zavar, amiért valamit nem mondd el, de még mindig ugyanúgy szerettem, mint eddig. – Én nem megyek vissza – mindkettő megtorpant és meglepődve néztek rám. – Majd, ha a Denali klán megérkezik, csak akkor megyek vissza.
- Bella nagyon ügyes a titkok elrejtésében. Egyszer sem bukott le a napokban – folytatta Jasper somolyogva. Imponált neki, hogy ilyen ügyes ebben – ahhoz képest, hogy mennyire hamar bukott le ember korában – ugyanakkor zavarta, hogy ezt a családunkkal teszi. – Meg sem rendült, pedig egy idő után a sok kutató tekintet meginogtatja a szilárd elhatározást, legyen az bármi.
- Okos – mondtam elismerősen és bár furcsa lehetett, de büszke voltam rá. Ettől függetlenül rettegtem a titkától. Ha ennyire fél elmondani, akkor nem is lehet valami jó dolog. Bár mindig is aggódott értem, hogyan fogadom a dolgait, de azt hiszem már nem létezik olyan, amit nem tudnék felfogni.

Megvártam, amíg fivéreim lelépnek, majd sóhajtva és gondterhelten vetettem hátamat az egyik fatörzsnek. Egy lélek se volt a közelben, még is tele voltam gondolatokkal. Az én zavart gondolataimmal. Sose tudtam Bellán kiigazodni, csupán megtanultam olvasni a külső jelzésekből, de mintha egy teljesen más személy állna előttem. Nem olyan nyitott felém, mint régen, bár azt hiszem, hogy ez érthető bonyolult helyzetünket tekintve. Vagyis, igazából csak én teszem azzá, de valóban tudnék vele ugyanúgy viselkedni, mint régen? Mindenesetre majd agyvérzést kapok, amikor olyan gyorsan közlekedik. Hiába, a régi szokások nem változnak, és minden egyes pillanatban tele vagyok feszültséggel, hogy mikor üti meg magát. Már nem kellett megmentenem, azt hiszem bármelyikünknél kecsesebb, csinosabb és tapasztaltabb volt, bár ezt nehezen tudtam lekövetkeztetni, elvégre még csak pár éve vámpír. Zavart a tudat, hogy nem tudok róla semmit, még is úgy vágyok utána, mint még soha. De eddig még nem igazán ismert hatalmas büszkeség töltött el, és nem engedtem. Ezt betudtam a kislányom iránti beteges aggódásom miatt, de nem tudtam megfejteni, hogy mit akarok. Nem várhattam el mástól, esetleg Jaspertől, de még tőle sem, hogy megértsen.

Gondolva egyet elkezdtem futni valami határozatlan hely felé. Egyelőre csak élvezni akartam a gyorsaság kellemes élményét. Elég nagy területet jártam be, miközben a gondolataim kergették egymást, de mindegyik ugyanoda lyukadt ki: szeretem Bellát, az életemnél is jobban. De félre tudom tenni a büszkeségem, azért, hogy megadhassam magamnak és Nessie-nek a csodát, hogy a feleségem visszatért és most már boldogak leszünk? Az a baj, hogy túl nagy csalódást kaptam, amikor a feleségem nem akarta kinyitni szemeit. Nem szorította meg a kezem, hogy érzi vele vagyok. Csalódtam magamban, a világban, az életben, és magamban is. Mérges voltam Bellára, amiért hazudott nekem. Ezekkel a dolgokkal a fejemben tértem haza, és hatalmas meglepődésemre már nem csak a családom tartózkodott otthon.

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar itt lesz a Denali klán.
Üzenni akartam, de nem vitted a telefonod magaddal – szólt Alice mosolyogva, mikor meglátott belépni az ajtón. Csak biccentettem felé, majd az érkezőkre néztem.

-Edward! – kiáltották egyszerre örömteljesen, amire mosolyogni kezdtem.
- Carmen, Eleazar – üdvözöltem őket, majd mindkettőt megölelgettem. Tanya nem volt rest a nyakamba ugrani, háta mögött láttam, hogy Bella a lépcsőn elfordítja a fejét.
- Úgy örülök neked, már nagyon hiányoztál! – suttogta Tanya, mire kedvesen, de célozva eltoltam őt magamtól.
- Te is hiányoztál már nekem.
- Edward!
- Kate! – Kate-et azt hiszem a legjobban szerettem közülük. Jó volt a kapcsolatunk, de a híres Denali szokás őt is gyakran megfertőzte.
- Ezt a csodát – kacsintott rám, majd Bellára nézett, aki mosolygott, de lesütötte szemeit.
- Edward – szólított meg egy számomra ismeretlen hang, mire odakaptam fejemet. – Daniell vagyok! – nyújtott kezet egy magas, nyúlánk, fekete hajú srác. A vörös szemei bár barátságosak voltak, még is volt benne valami távolságtartás, és nem tudtam elrejteni, hogy megborzongtam a hideg szemektől. – Sokat hallottam már rólad!
- Azt gondoltam – lopva feleségemre néztem, aki kuncogva fordította el fejét ismét.
- Hol voltál Edward? – kérdezte Esme halkan, de mindenki hallotta.
- Csak jártam egyet - válaszoltam, mire a nappali tele lett hangos kacagással.
- Apa! – futott le hozzám kislányom, majd a nyakamba vetette magát. Mosolyogva öleltem magamhoz, majd megpusziltam arcát.

- Hadd mutassunk be valakit – szólalt meg Eleazar, és mosolyogva nézett az ablak felé. Megdöbbenésemben, még azt se vettem észre, amikor Nessie lemászott rólam. Abban a pillanatban, ahogy szemem találkozott a kék íriszekkel megszűnt minden körülöttem. Nem éreztem az idő múlását, és nem érdekelt az sem, hogy nem vagyok valami udvarias. Tátott szájjal néztem az előttem álló angyalt, aki számomra a lehető leggyönyörűbb teremtés volt a földön. Köpni-nyelni nem tudtam ahogy végig néztem apró alkatán, csinos vonalain és szépséges arcán. Kerek, karizmatikus még is gyermeki arcát sötét barna, majdhogy nem feketének mondható haj keretezte, ami lágy hullámokban omlott le vállaira, egészen a csípőjéig.
Kék írisze pajkosan csillant meg, majd zavartan lesütötte szemeit, és ujjait tördelni kezdte. Rá akartam szólni, hogy ne csinálja, még a végén eltöri valamelyik ujját, de egy hang nem jött ki a torkomon.

-Ő Sarah.
- Üdv – szólalt meg halk, még is dallamos hangján. Tőlem csak egy bólintásra tellett, nem tudtam volna kirángatni magam ebből az álomvilágból.
- Kiderült, hogy a rokonom – ez a mondat viszont kirángatott az álomvilágból és zavarodottan kaptam fejem Eleazarra. Mindenki jót mosolygott döbbent képemen, majd magyarázatba kezdett. – Elég hihetetlen, ennyi év után, hogy hirtelen feltűnik egy rokonom. De Sarah tényleg a rokonom.
- Akkor…? – azt hiszem a szememből sugárzó rémület mindenkinek az értésére adtam, miért ijedtem meg.
- Sarah tudja mik vagyunk – bólintott, bár nem kellett Elazar gondolataiba olvasnom, hogy tudjam nem szívesen mondta el neki.
- És hogy fogadtad? – kérdeztem ezúttal szavaimat az angyalhoz intézve. Bár némiképp szigorú akartam lenni, képtelen voltam rá, helyette szavaim gyengéden jöttek a nyelvemre.
- Először mélységes sokk ért, de mindig is hittem az ilyenekben. Aztán izgatott lettem és szerintem ez szuper. Szerintem legalább is – a válasza végégre hangja elhalkult, mintha félt volna valamelyik személy kitörésétől. Apropó személyek… végig néztem a családomon, és egyre nagyobb döbbenet ért. Carlisle és Esme érdeklődve figyelték a lány minden egyes szavát, Emmett és Jasper köztem és a lány között kapkodta a fejét zavarodottan, Rosalie egyre dühösebb lett, de némiképp csillapította mérgét az, hogy kislányom ott volt vele és a hajával játszott, Alice pedig szomorú volt. Nem tudtam miért, de egyelőre még nem is voltam kíváncsi rá. Arra a személyre néztem, aki a legjobban érdekelt. Bella szemei elégedettek voltak. Nem értettem. Elégedett? Semmi féltékenység? Semmi harag? És még is… a feleségem, örömmel az arcán csevegett távol tőlünk Daniell-lel, aki viszont morcos volt. Hiába próbáltam kihallgatni őt, az elméje zárt volt, akár csak a feleségemé. Észrevehette kérdő tekintetemet, mert felém kapta fejét és elmosolyodott.

Beszéljünk?
Bőszen bólogatni kezdtem, majd még egy pillantást vetettem a lányra, aki csillogó szemeivel még mindig engem nézett, majd lányomnak gyors puszit adva, elnézést kérve a többiektől felrohantam az emeletre. Hallottam a lépteket, amik követnek, majd pár másodperc múlva az ajtó becsukódott és az erkélyről visszafordulva néztem Bellára. A mosoly letörölhetetlen volt az arcáról, míg nekem az értetlenkedéstől pattanásig feszültek az idegem. Hogy tud mosolyogni, amikor így megnéztem azt a lányt, sőt alig tudtam levenni róla a szemem? Az érzések, amik a hatalmába kerítettek, mikor a tekintetük összeforrt, egyszerűen felfoghatatlan. Úgy éreztem, mint még sose… illetve, de éreztem már ilyet. Amikor anno a suliba, Bella szemeibe nézve próbáltam megtudni mire gondol és a kíváncsiságom az egekbe szökött vele kapcsolatban. De most más volt… a lány gondolataira eddig még nem figyeltem, de mintha őt se hallottam volna, vagy talán csak nem figyeltem eléggé. Elveszve a tekintetében, újra éreztem azt az eufórikus gyönyört, amit már több éve nem éreztem. Bellára néztem, aki türelmesen várta, amíg megszólalok, de semmi nyoma nem volt annak, hogy valami baj lenne. Mintha észre se vett volna semmit ebből az egészből. Akaratlanul végig néztem feleségemen, de valami baj volt. Nem éreztem azt, amit ma még igenis bennem volt.

-Mi folyik itt? – nyögtem ki összezavarodva.
- Hazataláltál – válaszolta csendesen, szemei tele voltak elégedettséggel.
- Mi a fenéről beszélsz? – csattantam fel. A tehetetlenségem iránti haragomat rá irányítottam. – És te…? Nem vetted észre, hogy megigézett ez a lány? Miért nem vagy féltékeny? – egyre rosszabb érzés kerített hatalmába, és kétségbeestem, hogy a reakciója azt mutatta már nem szeret.
- Edward – Bella elém suhant, és kezeit az arcomra helyezte. Megijedtem a hiánytól, ami rám tört. Nem remegtem meg az érintésétől, nem éreztem azt, hogy most helyben megakarom csókolni és magamhoz vonni őt. Ma még viszont élénken élt bennem ez a vágy, most pedig mintha elsöpörték volna. – Semmi baj! Tudom, hogy össze vagy zavarodva, de mindent elmagyarázok.
- Mit műveltél velem? – kiáltottam mérgesen, és elszakadtam tőle egyre jobban hátrálva, míg nem a falnak ütköztem.
- Sajnálom. – bár ezt mondta, szavait nem gondolhatta komolyan, semmi nem utalt rá, hogy tényleg sajnálná, az önelégült mosolya meg pláne nem.
- Mit beszélsz? – suttogtam, és testem megremegett. Féltem a választól, miközben kíváncsi is voltam, de a félelmem irányította az agyamat. Egy perc alatt pörgött le lelki szemeim előtt, hogy elveszi tőlem Nessie-t, és soha nem kapom őt vissza. Tudtam, tudtam, hogy átver! Hazudott, amióta csak visszatért! Nessie-t akarja! Hangosan zihálni kezdtem, mire Bella elém suhant és nyugtatóan simogatni kezdte karomat.
- Nyugodj meg!
- Mi a fene folyik itt? Mit akarsz tőlem? – leheltem eltorzult arccal, és fájdalmam végig égette egész testemet. Nem fizikai fájdalom volt, hanem…. lelki.
- Szerelembe estél Edward! – ragadta meg ismét arcomat, de közben boldogan felnevetett. Biztos, hogy megőrült! Vagy már nem érez úgy irántam, mint én iránta… vagy… már én sem? Szemeibe nézve, próbáltam felidézni azokat az érzéseket, amik elöntöttek akárhányszor barna szemei mélységébe vesztem, de nem jött elő semmi. Mintha soha nem is léteztek volna.
- Én téged szeretlek – nyögtem ki sziszegve, mire megrázta fejét.
- Emlékszel, hogy úgy érezted valamit titkolok előtted? – kérdezte gyengéden, de nekem csak egy bólintásra futotta. – Akkor most elmondom a titkot, amire kíváncsi voltál, és így már érteni fogod.


nos, hát ez lett volna :) dobjatok meg néhány komival, ha tetszett :) és a következő fejezetben kiderül minden, apró meglepetés fog titeket várni, bár lehet megnyúvasztatok majd miatta xD