Bűvölet 10. fejezet - Meglepetés

Sziasztok! Tudom, tudom, nagyon sokat késtem vele :((( igazán sajnálom, reggeltől estig dolgozok, nyári munka kellett, szóval kevesebb időm lett rá :SS próbálom behozni magam, ez egy kicsit hosszabb is lett, remélem tetszeni fog nektek :))

Talán még sose értem ennyire hamar haza, mióta birtokomban van a vámpír gyorsaság képessége. Mindössze pár percembe került, indulatomat és dühömet beleadtam a futásba, így nagyon nem csodálkoztam. Még mindig sietősen kapkodtam a levegőt, mikor megtorpantam a ház előtt. Kezeimbe temettem arcomat, majd beletúrtam hajamba, és felnyögtem. Fejemben végeláthatatlan gyorsasággal pörögtem a gondolatok, teljes káosz uralkodott bennem, miközben elviselhetetlen fájdalom lett úrrá testemen.

Nem változtat semmin… semmi nem változik… Nem hagyom el Will-t… Will-lel maradok…

Csak magamat gyötörtem, hogy újra és újra lejátszottam fejemben Bella utolsó mondatát. Csak be akartam zárkózni a szobámba és összegubózni. Jelenleg semmi másra nem vágytam.

- Minden rendben?

- Mi történt?

Jasper megérezte pocsék hangulatomat, Alice-nek pedig elég volt látnia.

- Óh minden rendben – keserű mosolyomat egyik se vette komolyan és csak aggódva összenéztek. – De kár volt elmennem tegnap este Bellához.

- Ne mond ezt, nem volt kár – Alice szomorú arccal felpattant, majd együttérzését mutatva megfogta kezemet. – Szeret még ezt te is tudod, különben már tegnap este elküldött volna melegebb éghajlatra.

- Helyette lefeküdt velem, hogy aztán másnap küldjön el a francba! – húgomnak nem tetszett cinikus hangnemem, Jasper pedig csak tátogni tudott.

- Lefeküdtetek? Ez igen!

- Miért olyan nagy öröm ez? – néztem rá kitágult szemekkel. Jasper arca ragyogott. – Most még rosszabb lesz így, hogy nem leszünk együtt.

- Ez változni fog, ezek után – vigyorogta fivérem, mire megforgattam szemeimet.

- Lesz esélyed ezt vele megbeszélni – pillantott rám Alice gyengéden. – Esme és Carlisle meggyőzte Sarah-t, hogy maradjanak egy kicsit. Scott is biztonságban lesz így.

- Ideköltöznek? – mormoltam, de persze én egy emberre voltam kíváncsi.

- Reméljük, hogy Bella is, bár vele még nem sikerült tárgyalnunk erről – magyarázta Alice mosolyogva. – De mind úgy gondoljuk, hogy nem fogja magára hagyni Sarah-t és a kisfiát. Tehát itt marad ő is.

- Talán nem kéne – leheltem magam elé.

- Edward! – Jasper és Alice felcsattanva háborodtak fel megnyilvánulásomon.

- Miért állnék a boldogsága útjába? Ha ezzel a Will-lel el van, akkor legyen, nem fogok beleavatkozni.

- Mintha már lemondtál volna róla – jegyezte meg Jasper.

- Lemondani soha nem fogok. De beletörődni igen – mondtam keményen, majd ott hagytam őket és visszavonultam a saját szobámba.

Az este után még rosszabb volt a szobámban tartózkodni. Minden egyes dolog csak rá emlékeztetet. A szobám közepén állok, ami megannyi boldogságot és gyötrelmet okozott.

- Edward jó ötlet ez? – a családom minden egyes tagja kételkedett épelméjűségemben. Hiszen mindannyian tudták, hogy Bella jelenti számomra a puszta létezést.

- Hagyj magamra Alice – mormoltam és egykedvűen dobtam az évek alatt felhalmozott lemezeimet a dobozba.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte elgyötörten, mire ráemeltem tekintetemet. Szomorú szemeiben láttam saját képemet, és még a legkedvesebb kritikámban is azt kellett mondanom magamra, hogy szörnyen nézek ki. Pedig még csak eldöntöttem, hogy elhagyom Bellát, Forks-ot, és mindent. Holnap pedig vele is közölni fogom ezt.

- Csak veszélyben van mellettem. Minden egyes percben kockáztatja a saját épségét. Most még csak Jasper, de mi lesz, ha én fogom elveszíteni a fejemet? – lerogytam a kanapéra, és szaggatottan kezdtem venni a levegőt. Eddig még a gondolatba is beleőrültem, hogy elhagyom. Vagy, ha bántom. Most mindkettőt megteszem.

- Nagy önuralmad van, te is tudod! Sose bántanád őt! – Alice megértően ült le mellém, és nyugtatótan simogatta hátamat. – Sokkal jobban szereted annál, mintsem hagyd, hogy a szomjad eluralkodjon rajtad. Higgy magadban, és Bellában!

- Nem tehetem – leheltem magam elé fájdalmasan. – Hogy gondolhattam, hogy ez működni fog közöttünk? – Alice ajkai megremegtek keserű mosolyomat látva. – Ő ember, én nem vagyok az. És képtelen vagyok megfosztani őt a normálisságtól! Nem lehetek önző! Szeretem őt, mindennél jobban.

- Akkor pakolhatunk? – lassan felemeltem fejemet Rosalie hangjára, és csak most vettem észre, hogy testvéreim mind bent álltak a szobába.

Nehézkesen bólintottam, de közben a szívem szakadt meg, ahogy az én – már félig elpakolt – cuccaimra néztem.

- Biztos jó ötlet ez? – szólalt meg halkan Jasper. Még mindig nem tudta megbocsátani magának, hogy meg akarta ölni Bellát. Nem tehetett róla, vagyunk, akik vagyunk. És ezt még a legnagyobb akaraterővel se tudja megtagadni.

- Így a helyes – magam is meglepődtem hangom rekedtségén, és kétségbeestem. Hogy fogok így Bella elé állni? Ha látja mennyire össze vagyok törve, nem fog elengedni. Muszáj neki hazudnom. Nem tudhatja meg soha, hogy valójában miért megyek el.

- Nem is tudom Edward – Jasper vonakodva pillantott rám, nem tartotta helyesnek döntésemet.

- Csak pakoljatok – szisszentem fel. – Holnap, miután Bella végez a suliban, beszélek vele. Elköszönök tőle, végleg.

- Mehetek…?

- NEM! – keményen pillantottam Alice-re, aki csak tátogni tudott. – Nem búcsúzhatsz el tőle!

- De miért nem? – Alice riadt tekintete teljesen átjárta testemet, és bűntudatom támadt. De nem hagyhattam, Alice biztos mondana neki olyat, ami semmiképp se lenne jó.

- Mert azt mondtam – mondtam érzelem mentesen.

- Te tényleg önző vagy! – Alice zokogva pattant fel és kiviharzott a szobából. Ismertem annyira, hogy tudjam, nem csinál meggondolatlanságot. Ennyire tiszteli a döntésemet.

Szomorú mosoly szaladt fel arcomon, majd férjére néztem. Jasper nem mondott semmit, csak bólintott, majd kiment ő is a szobából. Emmett és Rosalie csendben hallgatták végig az eszmecserét. Emmett nagyon szomorú lett, de ő mindig hitt benne, hogy majd egyszer rájövök mekkora hülyeséget csinálok. Rosalie már nem volt ilyen optimista.

- Edward – kissé megriadtam, ahogy hirtelen rángatott ki Alice a gondolataim közül.

- Mi az?

- Elvinnél a boltba? Rosalie itt hagyta a legújabb árlistát, de a szállítmányhoz szüksége van rá – felvontam szemöldökömet, mire ajkait lebiggyesztette. – Kérlek szépen! Ott maradok, be kell segítenem neki.

- Rendben – felsóhajtottam. Legalább megnézem mit művel Emmett a műhelybe, és Carlisle-t a kórházba. Próbálom elterelni a gondolataimat, ehhez az a legjobb megoldás, ha minél több személy közelébe megyek.

- Halljam Alice – motyogtam útközben. Alice végig töprengve nézett rám szeme sarkából, alig várta, hogy megkérdezhesse. – Mi érdekel?

- El tudtad neki mondani az igazságot? – a lényegre tért, és izgatott mosollyal fordult felém.

- Mondjuk – válaszoltam neki kurtán. – Tudja, hogy nem azért hagytam el, amit ő hitt. De ez már nem fontos.

- Nem fontos? – Alice felháborodva kezdett el sipítozni. – Dehogynem! Hiszen végre tudja, hogy mi történt és így most már tisztában van mindennel! Már csak annyi a dolgod, hogy nem hagyod őt elmenni, hanem…

- Már elmondtam – fakadtam ki. – Nem fogok az útjába állni.

- Boldog? – Alice szomorú mosollyal az arcán fordult felém. – Ez a Will megad neki mindent?

- Nem tudom. Bella nagyon védte tegnap.

- De akkor nem feküdt volna le veled – ebben egyet tudtam érteni húgommal. Valahogy nem állsz össze a kép. Egy fülig szerelmes lány nem tudja megcsalni a kedvesét. Elméletben persze, de tudtam, hogy ez igaz is Bellára.

- Ő sosem úgy reagált a dolgokra, mint minden normális, te is tudod.

- Nos igen, ebben van valami – Alice belátta, hogy nem tudtuk és soha nem is fogjuk tudni megérteni Bella gondolkodását. Teljesen másképp jár az agya, mint egy hozzánk hasonlónak.

- De jó, hogy nem felejtetted el – Rosalie hálásan ugrott Alice nyakába, aki látva, hogy valami nem stimmel a ruhabolttal, rendezkedni kezdett. Feleslegesnek éreztem magam a sok ruha, vevő és a testvéreim között. Már épp indulni akartam, amikor meghallottam Bella hangját.

- Rosalie, van a raktárban akciós kupac? – Bella mappával a kezében lépdelt felém, majd megérezve illatomat megtorpant és kitágult szemekkel meredt rám.

- Már kihoztam őket – vakkantotta hátra neki Rose, de Bella valószínűleg nem fogta fel.

- Szia – mormoltam gyorsan, majd megköszörültem torkomat és inkább kinéztem az utcára.

- Szia – halk, félénk hangját hallva visszakaptam fejemet, de már csak a hátát tudtam megnézni.

- Ne haragudj Bella – fordult Rosalie Bella felé, én pedig felvontam szemöldökömet. – Most nem hagyhatom itt az üzletet, de Edward kocsival jött, biztos szívesen elvisz a kórházba.

- Kórházba? – látványosan meglepődtem, Bella pedig persze magyarázni kezdett.

- Scott megfázott, és Sarah elvitte Carlisle-hoz. És Carlisle engem is megkért, hogy nézzek be. Szeretne tőlem vért venni és elvégezni pár vizsgálatot.

- De ugye minden rendben? – nem is tudtam leplezni aggodalmamat. Bella halványan mosolyogni kezdett, majd bólintott. – Persze, elviszlek… Egyébként is terveztem meglátogatni Carlisle-t.

- Akkor köszönöm – motyogta orra alatt, és lesütötte szemeit.

Megmosolyogtam a régi rossz szokását. Csak a szemén tudtam követni gondolatait, ha elvágja ennek az esélyét, akkor tehetetlen vagyok. Mintha csak vakon tapogatóznék a sötétbe.

- Indulás – biccentettem a parkoló fele, mire bólintott.

Elköszöntünk Alice-től és Rose-tól, aki nagyon elakart zavarni minket. Szerinte csak zavartuk a levegőt. Megforgattam szemeimet, majd Bellát előre engedtem. Közvetlenül az üzlet előtt álltam meg, majd gondolva egyet előrébb siettem, és kinyitottam Bellának az ajtót. Bella meghökkenve pillantott rám, majd zavarában ismét lesütötte szemeit és mosolyogni kezdett.

- Valami nem változik.

- A régi szokások hatalma – mondtam enyhe vidámsággal a hangomban.

A kocsiban feszült hangulat uralkodott, mindketten lopva egymása pillantottunk. Nem tarthatott sokáig az út, Forks apró város ahhoz, hogy sokáig össze legyünk zárva. Akaratlanul borzongtam meg közelségére, legutóbb tegnap este volt hozzám olyan közel. 

- Miért kell menned Carlisle-hoz? – szólaltam meg, hogy valamelyest oldjam a hangulatot.

- Ne aggódj, semmi bajom nincs – úgy tűnik nem tudtam eléggé elrejteni valódi érzelmeimet. Próbáltam közönyös lenni, de a hideg is kirázott, ha csak Bella orvoshoz készült. – Csak rutinvizsgálat. Carlisle pár dologra kíváncsi velem kapcsolatban.

- Ezzel nem csak ő van így – mormoltam orrom alatt halkan, mire rám kapta fejét.

- Tudom, hogy aggódtok értem, de semmi okotok rá – mondta kicsit keményebben, és nem értettem, hogy mi váltotta ki nála ezt a sértődött hangnemet. Látva összeráncolódott homlokomat, felsóhajtott. – Már nem az a gyenge ember vagyok, aki voltam. Ezt egyeseknek el kell fogadni.

Nem a legforgalmasabb utcán jártunk – talán kicsit csaltam is, és kerülőn indultam el a kórházba – így alkalmam volt rá, hogy ne okozva forgalmi dugót beletapossak a fékbe. Hallottam, hogy Bellában egy pillanatra megakad a levegő és kezei nekicsapódtak a műszerfalnak. Éreztem mérges és kutató tekintetét magamon, de én nem néztem rá.

- Mi emberként emlékeztünk rád. És száz évig úgy hittük az is maradtál.

- Már nem is élnék – suttogta szomorúan.

- Inkább váltál egy ilyenné, mint mi – szisszentem fel gyűlölködve. Bella tudta, haragom nem neki szól. Csupán a fajtám létezésére.

- Nem vagyok olyan, mint te – oldalra kaptam fejemet, Bella szemei tele voltak szomorúsággal. – Rosszabb vagyok. Egyik fajba se tartozok igazán. De ezt nem én választottam!

- Baleset volt.

- Igen. És száz éve próbálom megtalálni önmagamat.

Sose tudtam megérteni gondolkodását, csupán egyre jobban belejöttem. De nem tudtam, hogy az a Bella, akivel én együtt voltam, az mennyire másabb, az én Bellámnál.

- Mit gondolsz, ha nem így alakul, akkor…

- Még mindig együtt lennénk – bágyadtan elmosolyodta magát, mire biccentettem. – Nyilván vámpírként élnék.

- Miből gondolod, hogy hagytam volna? – néztem rá, majd lassan vigyorrá húzódott szám.

- Nem lett volna túl sok választásod – pimaszul mosolygott, engem pedig jó érzés töltött el őt így látnom. Nem hittem volna, hogy a reggeli elválásunk után, tudunk egymással így viselkedni. De ha nem gondolok Will-re, és az érzelmeinkre, akkor felemelő érzés a közelében lenni. – Már így is meglátszik rajtam, hogy tizenkilenc lettem volna ősszel – grimaszba torzult arca, én pedig elnevettem magam.

- Megnyugtatlak, hogy egy porcikád se változott – kicsit kétértelműen fogalmazhattam, mert Bella elkapta fejét és beharapta alsó ajkát. – Ugyanolyan vagy, mint mikor legutoljára láttalak. Csak még gyönyörűbb.

- Szóval még mindig tizenhét évesnek nézek ki? Szuper, hogy az ember nem látja azt az egy évet, amibe olyan sok sokat komolyodtam – ugratás volt a részéről természetesen, eszem ágában nem volt komolyan venni, de azért picit összevontam szemöldökömet. Minden vámpír kőszobor lesz az átváltozása után. Semmi változás, semmi elmúlás. Jó párnak frusztráló a változatlanság. Például az olyan hiú embereknek, mint Rosalie. De ez nagy tévedés, hogy a vámpírok létezésében nem történik semmi. Velem történt. Egy találkozás életem értelmével mindent megváltoztatott. És alkalmakkor, már szinte embernek éreztem magam, emberi érzelmekkel.

- Bármilyen furcsa is, de a vámpírok élete talán még izgalmasabb, mint az embereké.

- Mi ez a hirtelen fordulás a részedről? – megdöbbenve nézett rám, de úgy láttam tetszett neki, hogy kissé másképp láttam a dolgokat.

- Ha anno Carlisle nem változtat át, soha nem találkozok veled. És ezért mérhetetlenül hálás vagyok az apának, a sorsnak, mindennek – izzó szemeimet az övébe fúrtam, mire mosolyogni kezdett. Hatalmas késztetést éreztem, hogy megcsókoljam, de nem tehettem. Nem akartam, hogy ismét kapjak egy szép visszautasítást tőle.

- Öö Edward?

- Igen?

- Lassan forgalmi dugót okozunk – pillantott vigyorogva a visszapillantóba. Fintorogtam és bosszankodva indítottam be a kocsit.

- Bezzeg máskor ez egy kihalt utca!

- Te csak tudod, már egy jó ideje ismered ezt a várost – elnevette magát, én pedig csak hallgattam csilingelő kacagását. – Most vagy itt harmadjára. Ez rendszer lesz?

- Forks sok szempontból nagyszerű város – magyaráztam neki, ő pedig lelkesedve hallgatta. Mintha ő nem élt volna itt sose. – Esős, messze van a nagyvilágtól, nem valami híres, és itt találtak meg téged – fejeztem be vigyorogva, mikor nagy kanyarral leparkoltam a kórház elé. Mire felkapta fejét az utolsó szempontra, már kipattantam a kocsiból, és kinyitottam neki az ajtót. A vigyor levakarhatatlan volt az arcomról, tényleg úgy éreztem magam, mint egy incselkedő tinédzser. Holott már kétszáz éves vagyok.

- És kicsi – fejezte be nevetve. – Nagyon hamar eljár bárminek a híre. Sok a pletyka. Ez egy kisváros Edward! Az itt élőknek nincs is más dolguk, minthogy a legfurcsább család tagjain csámcsogjanak.

- Talán most egy kicsit másabb lesz. Rosalie és Alice nagyon élvezik, hogy csinálhatják a ruha boltot, ilyet még sose tettek sehol. Emmett és Jasper pedig csak kipróbálják magukat a műhelyben. Bár talán Rose-nak kellene autókat szerelnie.

- Esténként biztos órákat vesznek Rose-tól – kacarászott.

- Emmett talán, de az nem a szereléshez köthető – mondtam, mire hangosabban nevetni kezdett.

- Bella! – ezt a hangot már megismertem, Scott nagyon túlpörgött gyerek volt. Már a folyosó végéről kiabált. Bella nevetni kezdett, majd körül nézett, hányan szeretnének megróni minket.

- Hogy vagy kispajtás? – kellemes bizsergető érzés volt látnom, ahogy Bella teljes természetességgel kapja karjaiba az ötévesnek látszó gyereket. Olyan nyilvánvaló volt, hogy Bella karjaiba illik egy gyermek. Sajnálom, hogy ez neki már nem fog megadatni. Vagy…

- Öö Bella, kérdezhetek majd valamit? – hadartam, mire meglepődve rám kapta fejét.

- Mit szeretnél?

- Ó, hát megvagy! – mielőtt kinyithattam volna a számat, meghallottuk Sarah megkönnyebbült hangját. – Még jó, hogy megtaláltátok – mosolygott ránk hálásan, majd csúnyán nézett kisfiára. – Miért kell mindig elkószálni?

- Igazából ő talált meg minket – kuncogott Bella, és átnyújtotta édesanyjának Scott-tot. – Mi volt a vizsgálaton?

- Carlisle szerint semmi gond nem lesz. Pihennie kell, és sok-sok teát és c-vitamint innia. Szerintem még rá is játszik – Sarah szúrósan nézett Scott-ra, aki csak megrántotta vállát. Nevetésbe törtünk ki, majd lassan elhalkult, ahogy Carlisle közeledett felénk.

- Szervusz, Bella. Nahát, Edward, te hogyhogy itt? – felhúztam szemöldökömet, ahogy Carlisle ennyire meglepődött, hogy itt vagyok. Nem kerülte el figyelmemet, ahogy lopva egymásra néztek Bellával.

- Elhoztam Bellát – válaszoltam vonakodva, és az említett arcát tanulmányoztam.

- Akkor mi megyünk Bella, majd haza hozod Edward? – fordult felém Sarah. Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy a haza az most melyik ház.

- Nyilván Bella még összeakar pakolni – mondtam, mire Bella arca grimaszba rándult.

- Igen, még össze kell, azt hiszem – motyogta, és megrántotta vállát. Láttam rajta, hogy mennyire tanácstalan volt a költözéssel kapcsolatban. Megértettem, ez eléggé egy kényes helyzet. Egyébként is az lenne, de hogy tegnap lefeküdtünk még inkább az. Vajon elmondja Will-nek? És mi lesz, ha a pasi megjelenik? És hogy fogom kibírni? Vagy, ha Bella majd egyszer elhagyja Forks-ot?  Mi lesz velem? Tovább kellene majd lépnem?

- Edward megvárod Bellát kint? Nem lesz sok idő ígérem.

- Nem mehetnék be? – könyörgően néztem Bellára. Carlisle is rá nézett, ő adja meg a döntést. Kedvesem egy percig gondolkozott, majd bólintott.

Carlisle meghallgatta a szívét, megmérte a vérnyomását, miközben jegyzetelt, és még vért is vett tőle. A bőre bár márványsima volt, nem volt olyan erős, mint a miénk. A tű simán áthatolt rajta.

- A szívverésed gyorsabb, az átlagnál. Ezért a vérnyomásod is kicsit nagyobb. De nem komoly.

- Miért kellenek ezek a vizsgálatok? – kérdeztem egyre jobban furcsállva a dolgot.

- Ha minden rendben lenne velem – nézett rám Bella, majd sóhajtva folytatta. – Ha alkalmas lennék rá, akkor adnék donorvért az embereknek.

- Tudom, hogy önzetlen vagy, de ennyire ne legyél!

- Edward! – Carlisle méltatlankodva nézett rám, de nem foglalkoztam vele.

- Bella, nem vagy ember. Jó ötlet ez?

- Ha a vizsgálatok ki mutatják, akár tökéletes is lehet – Bella lehajtotta fejét, miközben Carlisle megadta a magyarázatot.  – Most megyek ezt a vért, majd elküldöm laborba – Carlisle észrevette, hogy Bellával beszélnünk kell, így tapintatosan kiment a teremből.

- Félsz, hogy megmérgezek valakit? – gúnyos hangja volt Bellának, valamilyen szinten meg is érdemeltem.

- Ez nem vicces Bella. Ki tudja milyen következményekkel járna, ha…

- Pont ezért kellenek a vizsgálatok! – nem mondtam rá inkább semmit, csak kétkedve bólogattam. – Mit akartál kérdezni tőlem a folyosón?

- Öhm – hirtelen zavar tört rám, és idegességemben beletúrtam hajamba. – Csak… azért nem értem, hogy…

- Csak kérdezz rá – bíztatott enyhe mosollyal az arcán, mire felsóhajtottam.

- Teherbe eshetsz?

Bella teljesen megdöbbent a kérdés hallatán, nyilván minden másra számított, csak erre nem.

-Nem. – mondta pár perc hallgatás után. – Amikor volt a balesetem, akkor olyan szinten megsérültem, hogy meddővé váltam. És a vámpírméreg nem gyógyított meg.

- Ja, persze – motyogtam, és hirtelen iszonyatosan hülyén éreztem magam a kérdés. – Nyilván akkor már Will-nek és neked…

- Ez nem rád tartozik Edward! – nagyon zavarba hoztam, és persze engem is kényelmetlenül érintett.

Bella szemszöge:

Nagyon furcsa volt Edward társaságában lenni a tegnap történtek után. Vágytam rá, de egyben kellemetlen is volt. Azok után, ahogy elváltunk, nem ezt a viselkedést vártam volna tőle. Nem érdemeltem meg, hogy ugyanúgy rendes legyen velem. Ez talán még rosszabb volt, mintha dühös lenne rám.

Láttam a szemében az aggódás minden jelét, pedig egyáltalán nem kellett volna. Nem az a törékeny ember vagyok már. És ezt neki is fel kell fognia. Nincs szükségem már huszonégyórás védelemre.

Életem legkínosabb pillanata volt, mikor rákérdezett a gyerek dologra. Nem akartam őt még jobban bántani. De persze leesett neki, hogy Will-lel sokkal szorosabb a kapcsolatunk, mint ahogy ő azt gondolta.

Carlisle visszajött pár perc múlva, az eredmények csak később fognak kiderülni. Mielőtt Edwarddal bármit is beszélhettem volna, valamit mormolt az apjának, aztán rám nézett és elviharzott. Percekig csak tátogtam, a hirtelen hangulatváltozásától, de meg is értettem. Biztos megbántódott.

Naivan azt hittem, hogy haza kell gyalogolnom, mikor Rosalie piros BMV-je hirtelen lefékezett a bejárat előtt.

-Indulhatunk? – kacagta Alice, mikor látta mennyire meglepődtem. Edward elintézte ezt is.

-Hogy-hogy te jöttél értem? – kérdeztem, miután beültem mellé.

- Hát Rose egy kis ideig boldogul nélkülem. Edward felhívott , hogy vigyelek haza – a nyelvemen volt a kérdés, hogy ő hova ment, de aztán még sem nyitottam ki a számat, csak bólintottam.

- Nézd Bella, tudom, hogy mi történt – nézett rám komolyan, mikor leparkoltunk a ház előtt. – Én nem akarlak téged kioktatni, vagy ilyesmi, csak tudod…

- Alice, kérlek – elkeseredetten nyögtem fel, most nem akartam ilyesmiről beszélni. Fájt ez eléggé, nem kellett, hogy még mástól is kapjam az agymosást. – Tudom, hogy hibáztam, de Will hamarosan visszajön ide, és akkor elmegyünk. Sarah elutazik Angliába, mi pedig Scott-tal keresik olyan helyet, ahol nyugtunk lesz a Volturitól.

- Vagyis a terveidben Edward nem szerepel – megállapítás volt, nem kérdés. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy soha többé nem fogom őt látni.

- Jelenleg nem – motyogtam a féligazságot.

- Erről még beszélgetünk majd, ha átköltöztetek – mosolyogta, mire megforgattam szemeimet.

- Kösz a fuvart Alice – gyorsan megöleltem, majd félmosollyal az arcomon besétáltam Charlie kopott házába. Mikor becsuktam az ajtót neki dőltem, és mélyet sóhajtottam.

Apró neszt hallottam a nappaliból, mire felkaptam fejemet és csak most vettem észre a rózsaszirmokat a padlón, amik egy ösvényt alkottak. Összevontam szemöldökömet, de közben vigyorogni kezdtem. Lassú léptekkel haladtam a kis úton, majd a nappaliba értem, ahol rengeteg rózsa volt. Az egész nappalit belepte, csak csodálkozni tudtam.

Éreztem, hogy áll mögöttem valaki, és egy fehér rózsát nyújtott elém. Mosolyogtam, és elvettem tőle, majd örömmel az arcomon fordultam meg. Abban a pillanatban a lélegzetem is elakadt, és megdöbbentem.

-Will?

- Mintha másra számítottál volna – nevette el magát, majd nagy lendülettel megölelt. Én még mindig csak álltam ott, nem tudtam felfogni. Összeszorítottam szememet, hogy ne buggyanjanak ki könnyeim, és nehezen, de visszaöleltem, ezt a csupa szív vámpírt.

- Én nem… - suttogtam fülébe, és görcsösen kapaszkodni kezdtem széles vállába. A szégyen eluralkodott rajtam, reméltem azt hiszi, azért szorítom őt így, mert annyira hiányzott. Valójában ezt a fájdalom volt, ami átjárt. Szörnyen éreztem magam, mert megcsaltam őt tegnap. És még rosszabb, hogy tényleg nem rá számítottam. Kisebb boldogsággal a szívemben vettem tudomásul, hogy tényleg azt hittem, ezt Edward csinálta nekem. Olyan hirtelen lelépett és…

- Mi a baj kicsim, ennyire hiányoztam? – kuncogott, mikor már percek óta öleltem őt.

- Igen – hangom erőtlen volt, és bármennyire is próbált a szemembe nézni, nem tudtam. Szégyenérzet töltött el, hiszen most is hazudtam neki. Mióta megpillantottam élőben Edwardot, alig gondoltam Will-re. Minden egyes gondolatomat Edward tette ki, és tegnap este se jutott eszembe Will. A pokolba fogok elégni, ez már biztos! – Mit keresel itt? – nagy sóhajtások után elengedtem őt, és hátrébb léptem.

- Megmondtam Maria-nak, hogy egy kis szünetet tartok. Már hónapok óta nem láttalak, képtelen voltam odafigyelni a harcra – magyarázta mosolyogva, arany szemei csordultig tele voltak szerelemmel és kedvességgel.

- Akkor jól tetted – mosolyt erőltettem magamra, miközben átkoztam minden egyes porcikámat. Hazudtam neki, egyáltalán nem akartam, hogy itt legyen ebben a pillanatban. Még olyan friss volt a tegnapi élmény… - És mi ez az egész? – mutattam körbe kuncogva. Idegességemben, csak nevetni tudtam.

- A hosszú hónapok, amiket külön töltöttünk egymástól ráébresztett valamire – mosolyogta, bennem pedig egyre jobban gyűlt a rossz érzés. – Rájöttem, hogy képtelem vagyok nélküled élni szerelmem! Még egy évig nem hagyhatom ott a csapatot, de addig is szeretnék valamit, ami összeköt bennünket – eltátottam számat, mikor lassan letérdelt előttem, folyamatosan a szemembe nézve. – Isabella… hozzám jönnél feleségül?

Még sose éreztem magam ennyire rosszul. Csodaszép gyűrűt tartott az ujjai között, de én nem tudtam erre figyelni. Viaskodott lelkem a tegnap történtekkel, és képtelen voltam túl lépni rajta.

- Will, én…

- Tudom, hogy hirtelen jött – hadarta, miután látta habozásomat. – De szeretlek téged, mindennél jobban Angyalom!

- Mielőtt válaszolnék, tudnod kell valamit – sóhajtottam, de tisztába voltam vele, ha bevallom neki, nagyon mérges lesz.

- Elég komoly lehet, ha a lánykérést el akarod halasztani – motyogta, majd sóhajtott egyet és felállt. Majd megszakadt a szívem, ahogy láttam a megbántottságot arcán.

- A Cullen családhoz költözöm – hadartam, majd nyeltem egyet. Szemei pillanatról pillanatra lettek egyre sötétebbek, majd arca eltorzult a dühtől.

folyt.köv.

na hogy tetszett???? véleményeket kérek :DD

Döbbenet O.O

Ma láttam a Hiradóba, hogy Kristen Stewart megcsalta Robert Pattinson-t. :OO Azt hittem, hogy dúl a love a két szerelmes között, de úgy tűnik még sem :D Olyan pletyka is ment már, hogy Rob megkérte a kezét.... most akkor mi az igaz? Tudja valaki ezeket a dolgokat?? :D

jah a frissről pedig: készül, írogatom, ahogy tudom, kis türelmet kérek :)) de szerintem vasárnap körül meglesz :D

Bűvölet 9. fejezet - te mit adtál fel értem?

Sziasztok! Mint látjátok most igen hamar jött a friss. Tényleg leépültem egy kicsit az utóbbi hetek alkalmával, de igyekszek visszatérni hozzátok. :) a kritikák is megcsappantak ahhoz képest, hogy az első fejezet után milyen sok lelkesedést kaptam de megértem valahogy. nem úgy alakultak a dolgok, így a lelkesedésem is alább hagyott egy kicsit, de próbálom visszahozni magam :) Nagyon szépen köszönöm az eddigi kritikázóimnak! ezer hála nektek ^^ a fejezetet nektek küldöm, mert kitartóan írtok nekem, hiába rosszabb fejezetet adok nektek :) Jó olvasást hozzá! Puszi

Ui: Próbáltam terjedelmileg és izgalmilag is jobbat írni, mint eddig :)

Edward döbbent tekintete bűntudatot okozott, majd hirtelen lelökött magáról. Óvatosan tett le az ágyra, de a gesztusa szíven ütött. Felpattant, majd háttal nekem a falnak támaszkodott. Hallottam, hogy gyorsabban veszi a levegőt.

- Edward?! – szólítottam meg halkan, de megrázta fejét. – Edward, kérlek…

- Mire volt jó ez az egész? – fakadt ki és éjsötét szemét az enyémbe fúrta. – Azt hittem Cathrine-t azért használtad fel, hogy bosszút állj rajtam, amiért elhagytalak. Hogy érezzem, milyen, amikor fordítva sül el a dolog. De olyan ember, aki nem szereti a másikat, nem tesz ilyet.

Erre nem tudtam mit mondani. Kár lett volna összezavarnom őt is, hiszen még magamat sem értettem. A hosszú éveken át tartó lyuk a mellkasomban, lassan dühvé vált bennem. De az érzelmeim akkor sem változtak az irányába. De nem engedhetem meg, hogy bonyolulttá váljanak a dolgok. Azt akartam, hogy Edward tudja élek, és minden rendben van velem. De nem számítottam rá, hogy visszafele sül el, és ahelyett, hogy Edwardot szenvedni látom, én fogom helyette. A tudat, hogy még mindig ugyanúgy szeretem, de nem lehetek vele, mindennél rosszabb volt. Ő nem akar engem.

- Bella, mond el miért – fekete szemeit izzón fúrta az enyémbe. Nem bírtam állni a pillantását, helyette könnyek szöktek a szemembe. – Miért jöttél vissza? – suttogta. – Miért, ha nem kaphatlak vissza?

- Miért akarnál visszakapni? – leheltem én is remegő hangon. – Száz éve elhagytál és…

- Nem azért, mert nem szerettelek! – csattant fel, én pedig összerázkódtam. – Soha, senki nem jelentett nekem olyan sokat az életemben, mint te. Mindennél jobban szerettelek, és ez soha nem fog megváltozni. Jasper… nem az ő hibája volt a szülinapod, de legalább felnyitotta a szemem. Mi soha nem élhettünk volna úgy, ahogy te megérdemelted volna.

- Ezért döntöttél úgy, hogy inkább eltűnsz?

- Abban bíztam, hogy elfelejtesz. Tudtam, hogy szeretsz, sok idő kellett, hogy egy ilyen… szakítás után összeszedd magad, de hittem benne, hogy túllépsz rajta.

- Hinni a templomban kell – motyogtam, mire gúnyosan felhorkantott.

- Hidd el, azt kívánom bár mindent másképp csináltam volna – vontatottan visszanéztem rá, és egy fájdalmas tekintetbe ütköztem. – Akkor most… talán együtt lennénk.

Jeges ujjak szorították össze szívemet, és lehajtottam fejemet.

- Talán igen – leheltem halkan.

- Jobb, ha megyek – mordult föl, és szerencse, hogy lehajtottam a fejem. Nem látta szememben a fájdalmat, hogy itt hagy. Hallottam lépteit, ahogy az ablak felé veszi az irányt, de rekedtes halk hangom megállította.

- Miért jöttél ide? Egy éve, itt jártál. Mit kerestél?

- Amikor elhagytalak… azt ígértem neked, hogy nem fogsz rám emlékezni. Még is meghagytam a cuccaidat, elrejtettem a…

- Padlódeszka alá – fejeztem be helyette.

- Megtaláltad? – hátamba éreztem fúródó tekintetét, mire bólintottam.

- Igen. Mielőtt elmentem volna innen. Azt kerested? – kissé csalódott lettem, hogy nem engem, de aztán rájöttem, hogy Cathrine-t akkor már feltűnt a színen.

- Csak azt hittem…

- Hogy itt maradt – fejeztem be helyette ismét a mondatot, majd egy sóhaj kíséretében, erőt vettem magamon és felállva felé fordultam. Kezdett lehiggadni, de tudtam ez csak a külső. Belül fortyog a dühtől, csak fél kimutatni.

Szótlanul álltunk egymással szembe, miközben fájdalmaktól teli szemeit az enyémbe fúrta. Minél tovább bámultam őt, annál nagyobb szenvedés éreztem szívemben és lelkemben egyaránt. Szeretem őt. Ezt tagadni se tudtam. De sosem fogom neki megbocsátani, hogy elhagyott. Kettőnknek már nincs közös jövőnk. Egykor talán lett volna, de azóta sok minden megváltozott. És Will…

- Legalább jó hozzád? – kérdezte feszülten.

- Will rendes. Próbál nekem mindent megadni – válaszoltam, bár tudtam minden egyes szóval megbántom. Reméltem, hogy előbb vagy utóbb túllép rajtam, úgy, ahogy én próbáltam.

- Csak próbál? – enyhe gúny érződött a hangjában, mire felsóhajtottam. Tudtam, hogy bármit is mondok, akkor is megpróbál majd belekötni. Mindig azt hajtogatta, hogy nála csak jobbat találok. De úgy tűnik, most viszont már úgy gondolja, ő a tökéletes nekem. Ebben nem tudtam kételkedni, de csak magamban mertem ezt kimondani.

- Tudja. Tud rólad, és mindenről.

- És? – horkant fel fennhéjázva, de türelmes voltam vele.

- Próbálja kitölteni az űrt, amit hagytál – nem akartam, hogy Will-t rossznak higgye. Bár ezen nem fogok tudni változtatni. Minden egyes porcikájában láttam a féltékenységet.

- És most hol van? Hol van, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá? – kérdezte egyre indulatosabban, én pedig nyeltem egyet. Sose féltem tőle, most pedig már végképp nem tud engem bántani, még is olyan fenyegetően nézett rám és tornyosult fölém, hogy egy pillanatra megriadtam.

- Will katona. Dél-Amerikában van. A vámpírok harcában ő is részt vesz, egyéb okok miatt.

- Szóval igazi hős – morogta. Egyre nagyobb gombócot éreztem a torkomban, de nem akartam, hogy sírni lásson. – Egy úriember, aki mindig veled van igaz?

Valami elpattanhatott bennem, mert felszínre törtek az érzelmeim. Dühös lettem rá, amiért így beszél Will-ről.

- Nem ismered őt, nincs jogod így beszélni róla! És igen, ő mellettem volt, amikor kellett, és nem hagyott el! Vannak kötelességei, igen, és elfogadom, hogy el kell mennie! Ettől függetlenül szeret engem, és bármikor számíthatok rá, még ha nem is élünk együtt!

- Még nem? – kérdezte elégedetten.

- Megígérte, hogy befejezi. Hogy velem élhessen – válaszoltam habozva. Nem akartam mindent az orrára kötni. De csak akkor vagyok határozott, mikor nincs a közelemben. Mihelyst előttem áll, ahogy érzem a zsigereimben a tekintetét, képtelen vagyok rá, hogy elhallgassak előle bármit is. Nem mintha megérdemelné az igazságot.

- Mit fel nem adunk érted – motyogta kisebb cinikussággal.

- Te mit adtál fel értem? – kérdeztem helytelenítve.

Közelebb jött, izzó szemeivel végig mért, majd közvetlenül előttem megállt. Arca csak pár centire volt az enyémtől, nyelnem kellett, ahogy megéreztem illatát. A napfény illata bekúszott orromba, mire minden idegszálam megfeszült. Betöltötte az agyamat, elködösült és nem tudtam ésszerűen gondolkozni. Emberként is odáig voltam az illatáért, ami körül lengte, de így, hogy érzékszerveim erősebbek lettek, még nagyobb hatással voltak rám. Szemeim megrebbentek rémisztő szemeit látva és akaratlanul gyorsabban kezdtem kapkodni a levegőt. Vámpír énem óvatosan hátrébb húzódott, kisebb teret hagyva kettőnk között, de én vágytam a közelségére.

- Félsz tőlem? – olyan váratlanul emelte fel kezét, majd érintette az arcomra, hogy összerándultam. Azt hittem meg akar ütni. Tudtam, hogy a hangulatai ingadozóbbak, mint bármi más, és ismeretségünk óta először féltem, hogy feldühítettem. Megérezte, hogy a rettegéstől gyomrom összerándult iszonyában, mire szemei kikerekedtek a döbbenettől. – Te tényleg félsz tőlem? – nem mertem rá nézni, csak zihálni kezdtem. – Bella soha nem bántanálak – suttogta és lepkeszárny finoman végig simított arcomon.

- Te mit adtál fel értem? – leheltem remegő hangon, majd könnyes szemeimmel az övébe néztem. Ahogy megláttam fekete szemeiben érzelmei kavalkádját sírni kezdtem.

- Te voltál az életem – mondta ugyanolyan halk, de szenvedélyes hangon. – Feladtam az életemet, azért, hogy te élhess – letörölte arcomról könnyeimet, majd kezét arcomra helyezte. Akaratlanul fektettem arcomat a tenyerébe, és hagytam, hogy könnyeim tovább csorogjanak. Belsőm megremegett érintésére. – Azt akarom, hogy boldog legyél – rá emeltem szemeimet, tekintetében határozott tűz lobogott. – Ha Will az a férfi, aki mellett te maradéktalanul boldog vagy, akkor nem fogok az utatokba állni. De soha, soha nem azért hagytalak el, mert már semmit nem jelentettél! Azért volt, mert mindig is többet jelentettél a puszta létezésemnél is.

Azt hittem, hogy álmodom. Hányszor, de hányszor elképzeltem ezt. Immár megtudtam érteni tettét, de felfogni sose tudom majd.

-Értem – jelenleg mást nem tudtam mondani.

- Ez kevés számodra igaz? – kérdezte kíntól eltorzult arccal.

- Tudom, miért tetted. Ellenkező esetben lehet én is így döntöttem volna. De sose döntenék más helyett – mondtam, majd kissé elszakadtam tőle és letöröltem könnyeimet. – És te egyebet se tettél. Mindig helyettem hoztad meg a döntést – hangom akadozni kezdett, Edward arca pedig egyre ridegebb lett. – Egy vámpír sose változik – mondtam végül határozottan.

- Ettől félsz? – kérdezte halkan, apró mosollyal az arcán. Bárcsak a szemei is mosolyogtak volna. – Hogy ezután is helyetted döntenék mindenben?

- Lett volna lehetőséged, hogy a közős jövőt tervezgesd – motyogtam lehajtott fejjel. –De az én jövőm most már Will. És nem te…

- Sose hazudtál jól – morogta mulatva rajtam. Ijedten kaptam fel fejemet, majd összefontam karomat.

- Ez nem hazugság Edward! Lehet, hogy te szórakozol rajtam, de ez nem vicces!

- Mindketten tudjuk, hogy még mindig szeretsz engem! – fakadt ki keményen, én pedig ismét összerezzentem, ezúttal a rám törő vágyakozástól, hogy a karjaiba lehessek.

- Boldog vagyok Edward! – mondtam kicsit sem hihetően. Pedig így volt. Boldog voltam. Már amennyire tudtam, Edwarddal a fejemben, egy másik férfi karjaiban.

- Hiszem, ha látom – kihívó tekintete egyre jobban bosszantott. Utáltam, ha tudja neki van igaza. Arcára a rég nem látott, de imádott csibészes félmosoly ült, én pedig tudatlanul, de mosolyogni kezdtem rajta.

- Barom – motyogtam mosolyogva és megráztam a fejem.

- Akarod, hogy elmenjek? – kérdezte hirtelen, bennem pedig megállt az ütő. Ha elmegy, tudom, hogy egy lehetőséget elszalasztok. Kettesben vagyunk, és mindent meg tudnánk beszélni. Jól esett a közelében lenni, sőt… a lelkemben tátongó lyuk, mintha nem is létezett volna soha. Egésznek éreztem magam, teljesnek, és ettől az érzéstől, soha nem akartam szabadulni. Könnyed volt, természetes. – Azt hiszem, akkor kényelembe helyezem magam – mosolyogta, majd könnyeden lehuppant az ágyamra.

Fogaimon keresztül beszívtam a levegőt, majd villogó szemeimet rá emeltem.

- Utálom, hogy ennyire ismersz!

- Nem ismerlek – mondta komolyan. – De a szemeid mindent elárulnak. Szem a lélek tükre, mondják ugyebár!

- És a tiédből vajon mit lehet kiolvasni? – tetetett töprengéssel sétálgatni kezdtem az ágyam mellett és elgondolkodó arcot vágtam. – Önmarcangolást a múltban elkövetett hibák miatt, vagy a bosszankodás, hogy Cathrine így átvert titeket, esetleg a megdöbbenés, hogy félvámpírként élek a világban, netalántán a féltékenység, hogy elvesztettél és mással vagyok…?

Nem tudtam befejezni a többi hirtelen agyamból kipattanó kérdést, mert Edward vámpírgyorsasággal felült és megragadva csuklómat az ágyra rántott. Nem tudtam nem nevetni bosszús arckifejezésén, immár nem éreztem félelmet. Magam sem tudom, hogy miért hittem azt Edward bántani tudna, most már csak szórakoztam dühén. Maga alá gyűrt, és csuklómat a fejem fölé szorította. Morcosan néztem rá, de csak diadalittasan mosolygott, és úgy helyezkedett, hogy mozdulni se tudjak.

-Próbálok nem töprengni a múlton, és inkább kijavítani, amit elrontottam. Nem bosszankodom Cathrine miatt, szörnyen rosszul játszott téged. A döbbenés helyett, örülök, sőt boldog vagyok, hogy élsz és nem érdekel, hogy mi vagy! Mivel Will több kilométerre van innen, majdhogynem egy másik kontinensen, egyelőre nem tud marni a féltékenység. Jelenleg itt vagy velem, és teljesen biztos vagyok benne, hogy még mindig szeretsz. Ezek után miről is beszélünk? – nagyon jól érezte magát ebben a testhelyzetben, nem is tudta elrejteni önelégültségét.

Mielőtt bármit is a fejéhez vághattam volna összeszorítottam állkapcsomat és ráharaptam nyelvemre. Szemei kezdték visszavenni az arany színt, olyan gyengéden nézett vissza rám, hogy teljesen elvesztem mélységébe. Úgy éreztem, mintha egészen a lelkéig látnék, ahol tömérdek szerelmet, boldogságot láttam. Nyeltem egyet, ahogy tekintetem lentebb vándorolt ajkaira. Már majd száz éve, hogy nem éreztem ajkaimon, az övét. A márványsima ajkakat, amik mindig szédülésig kínoztak.

Észrevette, mit nézek annyira vágyakozva, ajkai pedig apró mosolyra húzódtak. Elengedte kezeimet, amivel nagy hibát követett el. Mielőtt megcsókolhatott volna, vállainál fogva taszítottam és szorítottam őt a falhoz.

- Hű! – meglepetten pislogott rám, mire csak kuncogtam. – Tényleg erős lettél!

- Bizony – mosolyogtam, és most én szorítottam le csuklóját. Persze, kiszabadulhatott volna, annyira nem voltam erős, mint egy vámpír. Ezt Edward is tudta, de engedte, hogy kiélhessem egy kicsit magam. – Szóval most már nem tudod kihasználni, annyira az erődet, mint szeretnéd.

- Azt nem is – suttogta lehengerlő mosollyal az arcán, majd hirtelen lenézett rám sötét szempillái alól. Szemei perzselni kezdték bőrömet. El akart kápráztatni, ismertem már ezt a nézést. Csontjaim mintha olvadni készültek volna, bőröm felforrósodott, szívem pedig egyre hevesebben kezdett dobogni. Lélegzetem elakadt, szorításom enyhült, amit Edward kihasznált és megfordította helyzetünket.

Durcásan néztem rá, de ő csak nevetett rajtam. Önfeledten nevetett, amit már nagyon régóta nem hallottam. Zene volt füleimnek, mindig elhallgattam volna. Percekig mulatott, majd lassan elkomorult és csak néztünk egymás szemeibe.

-Hiányoztál – bukott ki belőlem, ő pedig mintha csak erre a bűvös szóra várt volna. Elmosolyodta magát, majd közelebb hajolva megcsókolt. Felsóhajtottam az érzésre, ahogy testem egy pillanatra ledermedt, majd életre kelt. Ajkai először gyengéden becézgette az enyémeket, majd végig simítottam nyelvemmel felső majd alsó ajkain. Edward az érzéstől felnyögött, majd nyelve hirtelen megtalálta az enyémet, és szenvedélyes táncba kezdett vele. Átkaroltam nyakát a rám törő vágytól, így még soha nem csókolt meg. Minden egyes tagomba, mintha forró láva ömlött volna végig, és mindenhonnan egy pontba egyesült a kiolthatatlan tűz.

Felnyögtem az érzésre, amit eddig még Will se tudott kiváltani belőlem. Ez az érzés pokolian jó volt. Edward mohón vette birtokba ajkaimat, majd sóhajtozva áttért nyakamra. Akadozva indult neki a szenvedélyünk, de aztán elöntött a hiányérzet. Vágytam rá mindig is, még emberkoromban, de akkor sose éreztem ennyire intenzívnek, mint most. Forrón égette a tűz minden egyes sejtemet. Izmaim megfeszültek minden egyes érintésére, gyomrom kínzó görcsbe rándult, amikor kezei csípőmhöz értek. Tarkóját egyre vadabbul cirógattam, és hangosan sóhajtoztam az édes kényeztetésre. Ajkai egy pillanatra sem hagyták abba dolgukat, elégedetten mordult föl, mikor lábaim közé állt, és fenekemet megfogva kicsit feljebb emelt. Kishíjján felsikoltottam megérezve egyre keményedő vágyát, de csak zihálni tudtam. Edward vágytól izzó szemeit az enyémbe fúrta, és hátamat kezdte cirógatni, majd végig tartva a szemkontaktust a pólóm aljához vándoroltak ujjai. Úgy játszott keze testemen, mintha a zongora lennék. Gyengéd volt, még is éreztem bennük a kéjt, ami őt is átjárta, minden egyes érintésnél.

Az érzelmek – amit még anno éltem át mellette – semmit nem változtak, az új énembe, mintha még erősebbek lennének. Elmondhatatlanul akartam őt. Próbáltam csillapítani légzésemet, de Edward egy pillanat alatt húzta át fejemen a pólómat, amibe elég szépen belepirultam és csak még inkább kapkodni kezdtem a levegőt. Beletúrt hajamba, majd tarkómnál fogva közelebb vont magához és ismét kapkodva kezdtünk csókolózni. Kezeim megtalálták felsőjének alját, ujjaim pedig hozzáértek a felhevült bőréhez. Egy vámpír bőre csak igazán nagy intenzitású dolog miatt tud felhevülni. Mikor ujjaim cirógatni kezdtek hátát, izmos mellkasát és hasát, teste remegéssel adta tudtomra mennyire jól esik neki. Elégedetten nyugtáztam a reakcióját, jól esően borzongott meg ölelésemben, minden egyes érintésre. Úgy tűnt hamarabb vesztett türelméből, mint én karjaiba kapott, majd az ágyra fektetett.

Kuncogás tört rám sietős mozdulatai miatt. Mennyivel másabb volt régen, és mennyi mindentől fosztottuk meg magunkat. Volt már alkalmam tapasztalni, milyen, amikor egy vámpír ereje teljében van, és tisztán éreztem, hogy bár Edward mohó, nagyon is ügyel a mozdulataira. Nem állított fel magának határt, aminek mérhetetlenül örültem. Továbbra is nyakamat kényeztette, majd áttért vállaimra és egyre lejjebb haladt. Csak mosolygott remegő testemen, aztán csókjaival egyre lentebb haladt. Minden idegszálam megfeszült, mikor a két mellem között haladt egészen a hasamig vándorolt ajkaival, majd a csípőm alját kezdte kényeztetni, a nadrágom szegélyénél. Torkom már teljesen kiszáradt a zihálástól, nem akartam tovább várni.

Felhúztam magamhoz, és szenvedélyesen csókolni kezdtem, miközben letéptem róla felsőjét és nadrágját kezdtem kicsatolni. Edward szórakoztatónak találta sietségemet, pedig éreztem combomnak neki feszülő vágyát, így lehetetlennek tartottam, hogy őt nem sürgeti már a vágy. Olyan régóta várok, várunk erre mindketten. Nem ez a megfelelő alkalom, hogy kiélvezzük a pillanatot. Érezni akarom őt, eggyé akarok végre válni vele. Csak vele érzem teljesnek magam. Edward se akart már teketóriázni, leszedte magáról farmerét, majd az enyémet is leszaggatta rólam. Mindketten önfeledten nevettünk, nem nyomta egyikőnk lelkét sem az aggodalmas súly, hogy vigyázni kell rám. Megtehetett velem bármit, amit csak akart. Én pedig őrülten hagyom neki, mert mindennél jobban szeretem ezt a férfit.

Hamar lekapta rólam melltartómat, de annyi időm nem volt, hogy esetleg szégyellhetném magam. Edward éhesen vette birtokba melleimet, és cirógatni kezdte őket. Egyre hangosabban sóhajtoztam, majd kezeim hátába martak türelmetlenségem jeléül. Természetesen tudta mit akarok, de tovább akarta tüzelni így is egekbe levő vágyamat. Kezei combomra tévedtek, majd ujjai egyre beljebb tévedtek. Határozottan eltoltam kezét, és szerencsére nem kellett kétszer figyelmeztetnem. Nekem most másra volt szükségem. Edward tudta mire gondolok, és halvány mosollyal az arcán gyengéd, puha csókot adott. Mielőtt megszólalhattam volna, hogy most mire vár, hirtelen belém hatolt. Felsikoltottam az élvezettől, majd döbbenve figyeltem fel magamra. Ilyet még soha nem éreztem. Ennyire teljesnek magamat.

Edward észrevette rajtam, hogy valami baj van, de nem hagytam, hogy bármit is mondjon. Hevesen kapkodtam a levegőt, majd Edward várva, hogy felocsúdjak lassú mozgásba kezdett. Erőteljes morgás hagyta el ajkait, és ismét kényeztetni kezdte nyakamat. Testem összerándult minden egyes lökésénél, de türelmetlenül mardostam Edward haját és vájtam körmeimet hátába. A számomra hosszas előjáték után, tudtam, hogy nem fogjuk egymást olyan sokáig kényeztetni. Egyre jobban hajszoltuk egymást a beteljesedés felé, ami váratlanul csapott le mindkettőnkre. Egyszerre ért el minket a gyönyör, komoly extázissal éltem át a bizsergést, ami végig járt a gerincemen. Hangosan felsikoltottam, majd Edward is egy hangos morgással és nyögéssel feszült meg felettem, majd hanyatlott rám. Mindketten kapkodtuk a levegőt, közben én süketnek és vaknak éreztem magam. Minden forgott körülöttem, sípolt a tüdőm, a fülem pedig zúgott. Éreztem, hogy Edward eltávolodik tőlem, mire fájdalmas hiányt töltötte el belsőmet. Homályosan láttam, de megerőltettem magam. Edward mosolyogva feküdt mellém, majd átkarolt és csókot nyomott vállamra, miután kiszedte alólam a lepedőt.

- Jó éjt Edward – motyogtam enyhe mosollyal az arcomon. Kellőképpen elfáradtam ahhoz, hogy sikerüljön elszenderednem.

- Tudsz aludni? – kuncogtam meghökkent hangját hallva, majd bólintottam.

- Ha nagyon kimerülök akkor igen, képes vagyok rá – már félálomban voltam, vágytam a sötétség felé. – Azért az altatómat eldúdolhatod, ha nem okoz gondot – motyogtam egy ásítás után, mire nevetve megpuszilta arcomat és már el is kezdte. Jól esett, embernek éreztem magam, és ugyanolyan volt, mint száz éve. Ismét a karjaiba voltam, biztonságban, nyugodtan és kielégülten. Egyelőre csak ez számított.

Reggel a furcsa hiányérzetemre riadtam fel. Nem tudom mennyi lehetett az idő, de már jócskán elmúlhatott dél is. Összevontam szemöldökömet, mikor odalentről önfeledt nevetést hallottam. Egyből felismertem Edwardot és Sarah-t, és a hozzá csatlakozó Scott gyermeki kacagását. Hunyorogva ültem fel az ágyamban, majd a földre pillantottam, ahol ott hevert a tegnap este maradványai. Felnyögtem, mikor benéztem a fehér lepedő alá, amivel bizonyítékot láttam, hogy nem csak álmodtam. Ahelyett, hogy mennyire boldog érzés kezdett volna bennem kialakulni, inkább elsüllyedtem volna szégyenemben. Most, hogy tudatosult bennem mit tettem, szörnyen éreztem magam. Tegnap este megcsaltam Will-t, még hozzá nem is akárhogyan. Hányingert kaptam magamtól.

Hogy lehettem ekkora hülye? Nem tehetem ezt Will-lel. Könnyeimmel küszködve rohantam a fürdőszobába, majd tusoltam le vámpírgyorsasággal. Megmostam a fogamat, majd kerestem magamnak ruhát. Iszonyatosan rosszul éreztem magam, végig átkoztam magam, ahogy felöltöztem. Magamra rángattam a farmert, majd felkaptam egy fehér inget. A tükörbe nézve valami szörnyen festettem. Szemeim nem az örömtől csillogtak, ahogy helyén való lenne, hanem a bűntudattól, az önutálattól, és a szégyentől. Beletúrtam kócos hajamba, és mezítláb indultam le a földszintre.

A konyhában kellemes hangulat uralkodott, és mindhárman egykedvűen vigyorogva köszöntek nekem. Csak biccentettem nekik, nem mertem Edwardra nézni. Lerogytam a székre és kezeimbe temettem homlokomat. A sírás határán voltam, mikor hallottam, hogy Sarah a nappaliba viszi Scott-ot.

-Ne haragudj, nem akartunk felkelteni – vonakodva néztem föl Edward csillogó arany szemeibe. – Nem szívesen hagytalak magadra, de ebédet csináltunk Sarah-val neked és Scottnak. Imádnivaló kisfiú – folytatta mosolyogva. Észrevette szenvedő szemeimet, mire elkomorult. – Minden rendben?

- Szörnyen érzem magam – mormoltam orrom alatt, mire mellém lépett és megfogta kezemet.

- Ugyan, miért? A tegnap este miatt? Ha neked nem volt jó, akkor…

- Nem! – ijedten kaptam fel fejemet, és tiltakozóan megráztam. – Nem azzal volt a baj. Illetve de van! – fortyogtam a dühtől. Mindkettőnkre mérges voltam. Magamra legfőképp, mert egyszerűen Edward érintésére, eszembe se jutott Will. És rá is, amiért tudta, hogy Will van nekem, még is kihasznált minden alkalmat. – Edward ez semmin nem változtat – mondtam hirtelen komor arccal.

- Hogy semmin? – értetlenkedve ráncolta össze márványsima homlokát, én pedig legyűrtem a torkomban felgyülemlő gombócot.

- Nem hagyom el Will-t – mondtam ki a kegyetlen igazságot. Nem mertem belenézni a szemeibe. Képtelen voltam rá. Éreztem a vesémbe ható pillantást, az elakadó lélegzetet, majd a szellőt, ahogy elsuhant mellettem. Mihelyst becsapódott az ajtó, könnyeim utat törtek, és zokogva temettem kezeimbe arcomat.

 folyt. köv.


Na, hogy tetszett?? :D próbáltam mindent beleadni, ami tőlem telt, kicsit hosszabb lett és izgalmasabb is egy kicsit :) Kérlek szépen írjatok nekem :(((((

Bűvölet 8. fejezet - Történetmesélés

Edward szemszöge:

Nem bírtam elmenni olyan messzire, mint amennyire akartam. Nem akartam távol lenni. Nem tudtam volna ismét hátat fordítani, úgy ahogy száz éve. Nem voltam én már olyan erős. Éjszaka volt, és egyre többször és hangosabban dörgött az ég. Nem érdekelt, ha rögtön a nyakamba zúdul az eső, akkor is a ház tetején maradtam és hallgattam a többieket. Ilyen közelről, nem is kellett senkinek a gondolataiba olvasnom ahhoz, hogy halljam Bella történetét.

Ekkora érzés kavalkádot egy ember nem bírna elviselni. Az én agyam megosztott. Egy vámpír elme másképpen működik. Kettős érzelem dúlt bennem és egyelőre nem tudtam egyikre sem hallgatni.

Egy részem – és sajnos nem tudom mennyire domináns részem – haragudott, sőt eszeveszett dühöt táplált egykori szerelmem iránt. Talán nem csak rá, hanem magamra. Amiért hagytam, hogy olyan közel kerüljön hozzám. És a sorsra, amiért egymás életébe kerültünk. Ha én nem vagyok, ha anno Carlisle nem ment meg, akkor Bellának egészen más élete lett volna.

De a másik részem, egy igazán erős részem viszont vágyakozott és reménykedett. Az a nő állt előttem, akit szerettem. És teljesen jogosnak éreztem dühét. Az én hibám volt minden, ami vele történt.

Fájdalmasan szívtam be magamba az eső illatát, majd koncentrálni kezdtem és hallgatni kezdtem a leggyönyörűbb hangot, amit valaha hallottam.

- Az egész akkor kezdődött mikor elmentetek. Kellett pár hónap, amíg összeszedem magam, de végül összebarátkoztam Jacob Blackel. Akkor még nem volt vérfarkas. Jobban éreztem magam vele. Közben az egész várost és környékét az a hír járta, hogy valami nagyra nőtt medve gyilkolja az embereket. Egy találkozás alkalmával jöttem rá, hogy ők nem medvék, hanem nagyra nőtt farkasok. Bánthattak volna, de megmentettek helyette. Lauren-től.

- Lauren? – az egyhangú megdöbbenés mosolygásra késztette Bellát.

- Megbízást kapott Victoriától, hogy kapjon el engem. De Lauren, az ígéretét megszegve inkább meg akart ölni. Épp jókor léptek közbe a vérfarkasok. Túlságosan furcsa volt nekem, hogy Jacob annyira távolságtartó lett. Addig zaklattam, amíg ki nem derült, hogy ő is az. Nem mondhatta el, Sam megparancsolta neki, de… rájöttem. Amikor Forks-ba költöztem tizenhét évesen, legendákat mesélt nekem. Akkor még ő se tudta, hogy ez mind igaz és nem szabad elmondania.

- Mi az, hogy nem mondhatta el? – szólt közbe Jasper Bella szavain töprengve.

- Egy alfa parancsa megszeghetetlen. Jacob lett volna anno az alfa, miután átváltozott, de… ő nem akart ekkora felelősséggel élni.

- Mind azt gondoltuk, hogy a farkasok kihaltak – szólalt meg Carlisle, hangjában valami furcsa csillogással. – Amikor legutóbb,- és nem most, hanem már évtizedekkel ezelőtt – találkoztunk velük, akkor is csak hárman voltak.

- A vérvonal nem szakad meg. Mai napig minden egyes leszármazottban ott él a gén. Csak nem biztos az átváltozás – magyarázta, de látva tekintetüket, felsóhajtva tovább mondta. – A farkasok átalakulása csak akkor következik be, ha veszély, ebben az esetben vámpír van a környéken. A vámpír szag aktiválja a géneket. Ahogy telik az idő, mintha egyre többen lennének – mondta halkan, ezt már csak magának, mintsem nekünk.

- Mi miattunk mászkálnak hatalmas kutyák a környéken? – tátogta Emmett döbbenten, majd levakarhatatlan vigyor terült szét arcán. – Ez baró!

- Térjünk vissza hozzád – Rosalie hideg hangja átszelte a levegőt, én pedig megforgattam szemeimet. Moderálhatná egy kicsit magát Bellával szemben!

- Victoria engem akart. A környéken mászkált, próbált a közelembe férközni, de a farkasok ezt mindig megakadályozták. Hálás voltam érte, de nagyon féltettem őket. Nem sokkal érettségi után viszont valami megváltozott. Victoria eltűnt. Csak úgy. Ez Sam szerint nagyon furcsa volt, szerintük ritka, amikor egy vadászó vámpír csak így feladja. Féltem, nagyon. Éppen a rezervátumba voltam, ott voltam akkor a legnagyobb biztonságban, amikor Seth elmondta, hogy mi történt. Egy húsz főből álló vámpír csapat közelített felénk. Nem akartam elmenni, nem akartam őket elengedni. Hiába ott volt tíz vérfarkas, akkor is betegesen aggódtam és rossz érzés kerített hatalmába. Jacob még is hazaküldött, ezzel megpecsételve a sorsomat.

- Mi történt? – suttogta Alice összerázkódva a hallottaktól.

- Holtan találtam meg Charlie-t, a saját vérében – Bella hangja közömbös volt, de tudtam, pusztán megtanult uralkodni az érzelmein. Túl nagy sokk lehetett akkor neki. Istenem… felnyögtem, és kezeimbe temettem arcomat. Szegény Charlie. Semmiről nem tehetett.

- Nagyon sajnálom – Esme megremegett és Carlisle-hoz bújt. – Annyira sajnáljuk Bella.

- Mi történt utána? – kérdezte szomorúan Alice.

- Kocsiba ültem, és azt hiszem La Push-ba tartottam. Nem igazán emlékszek rá. Azt hiszem sokkot kaptam vagy valami ilyesmi – Bella grimaszolva megrázta fejét, mire Carlisle magyarázatba kezdett.

- Ha valakit ekkora sokk ér, akkor vannak esetek, amikor a memóriája nem közvetít a közvetlen agynak. Tudod, hogy mi történt, de nem akarsz rá emlékezni.

- Lehetséges, Carlisle – Bella halványan elmosolyodta magát, majd szemei ismét elkomorultak. – A rezervátumig eljutottam. Aztán nagy csapódás történt, a furgon felborult. Kiestem a kocsiból, majd éreztem, hogy valaki megragad. Nem volt erőm hadakozni, eltört a gerincem meg jó pár csontom. Annyit hallottam, hogy egy ismert és ismeretlen hang veszekednek. Victoriát felismertem, de a pasit nem. Nem tudom, hogyan, de egyszer csak… a vámpírméreg szétterjedt a testemben. Semmit nem érzékeltem két napig, és iszonyatosan furcsa volt, amikor felkeltem. Jacobéknál voltam, de mikor felébredtem, nem azt tapasztaltam, amit kellett volna, az elmondottak alapján. A szemem nem változott, de erősebb lettem, és gyorsabb.

-A vérfarkasok megengedték, hogy maradj – inkább ténymegállapítás volt Carlisle szájából, mint kérdés.

- Igen. Tudták, hogy csak baleset volt, Sam megengedte. Pár hónapig ott maradtam, majd visszatértem Charlie házába. Jacob tett róla, hogy Charlie temetése senkinek ne legyen feltűnő. Azt híresztelték, hogy őt érte a baleset, én pedig elköltöztem, jó messzire.

- És mit csináltál száz évig? – kérdezte Alice kíváncsian.

- Jártam a világot. Eljutottam oda, ahova eddig nem.

- De voltunk Charlie házában – szólalt meg Jasper. – Laknak ott.

- Igen. Pár éve találkoztam Sarah-val. Ember volt, de szerelmes lett egy vámpírba, aki átverte őt. Teherbe esett, és megszületett Scott, miközben ő átváltozott.

- Egy vámpírtól lett gyereke? – Rosalie kitágult szemmel pattant fel.

- Eddig nem hallottunk ilyesmiről – suttogta Carlisle. – A gyermek….

- Félig vámpír. Nagy sebességgel fejlődik. De találkoztunk egy Nahuel nevű félvámpírral, aki szintén egy vámpírtól fogant. Kaptunk pár értékes információt, ami jól jött. Olaszországba jártam éppen, mikor összefutottam Cathrine-nel. Megmentettem őt pár vad vámpírtól, déliektől, akik Volterrába tartottak. Ő pedig bár a Volturi testőreihez tartozik, hálából tett nekem egy szívességet.

- Felvette a külsődet és visszatértetek – mondta Jasper. – Bosszút álltál rajtunk.

- Mondhatni – Bella zavartan lesütötte szemeit, majd sóhajtva folytatta. – Jacob eleinte nem helyeselte ezt a tervet. De aztán még is belevitte az egész falkát, hogy tegyék azt, amit mondok. Itt maradtam Sarahval és Scott-tal, amíg velem vannak, egy ideig a Volturi nem fogja őket bántani.

- Szabályszegésnek hinnék – bólintott Carlisle elkomorulva. – Megölnék Sarah-t és a kisfiút is.

- Amíg velük vagyok, addig a közelükbe nem tudnak menni – Bella hirtelen határozott lett, és vad tűz lobogott szemében. Mindenáron megvédi őket.

- És mi a terved ezután? – feszülten vártam, hogy Bella válaszoljon Alice kérdésére.

- Hát, egyelőre nem tudom. Sarah elakar menni messzire, Cathrine visszatért Olaszországba, én pedig Scott-tal együtt elbújunk valahová. Bár azt gondolom jobb lenne, ha Aro az ő fejéből tudná kiolvasni, hogy mi történt, talán megelőzhetnénk egy vérontást.

- És, ha Aro nem engedi el Sarah-t? – Carlisle próbált minden lehetőséget mérlegelni. – Élve?

- Megesküdtem, hogy megvédem Scott-ot, akár az életem árán.

- Sarah itt van még? – pattant fel Carlisle. – Szeretnék mindent megtudni róla és a kisfiáról. Vagy, tolakodásnak venné?

- Tudja, hogy nem vagytok rosszak. Nyilván ő is szívesebben lenne egy olyan környezetbe, akik szintén megvédenék Scott-ot.

- Ez csak természetes! – fakadt ki Rosalie, mire mindenki meglepődve pillantott rá. – Meg kell védenünk őket, bármi áron!

- Ide tudnád hívni őket? Ne legyenek egyedül – Esme nem tudta elrejteni érzelmeit. Rendkívül aggódott értük.

- Azt hiszem, ide tartanak – mosolyogta végül Bella, majd elindult a kijárat felé. A többiek követték, én pedig leugrottam a tetőről egyenesen eléjük.

Bella kissé meghökkent, hogy hirtelen honnan pottyantam el, majd apró mosoly szaladt fel angyal arcára.

Nem kellett sok idő, már meg is hallottam Sarah féltő gondolatait. Bella már olyan sok ideje távol van. Remélem nincs semmi baja, és Edward nem bántotta. Csak merje meg az a kis ficsúr, kitekerem a nyakát!

Felkuncogtam erre, majd vártuk, hogy végre kilépjenek az erdőből. Sarah, hátán a kisfiával állt meg tőlünk pár méterre és óvatosan pillantásokkal nézett szét. Megnyugodott, mikor látta, hogy Bellának semmi baja.

- Bella! – Scott nevetve ugrott le anyukája hátáról, majd Bella karjai között kötött ki. Kedvesem, mosolyogva puszilta meg az alig öt éves kisfiú arcát.

- Jól vagy? – szólalt meg Sarah és pillantását rám emelte.

- Semmi baj. Carlisle szeretne veled beszélni – mondta Bella nyugodt hangon, mire Sarah bólintott.

- Szervusz Sarah! Carlisle Cullen vagyok, ők a…

- Tudom – vigyorogta Sarah és közelebb lépve kezet rázott apámmal. – Hallottam rólatok elég sok mindent.

- Maradjatok itt Kedvesem! – mondta Esme. – Szörnyű, hogy ketten vagytok Charlie házába. Hiszen nagy veszély fenyeget titeket.

- Úgyse maradunk itt már sokáig – Sarah figyelmét nem kerülte el rémült pillantásom, amit Bella felé vetettem. – Hamarosan mennünk kell. Ha Cathrine-nek eljárt a szája, akkor hamarosan a keresésünkre indulnak.

- Maradjatok – mondta könyörögve Rosalie és vágyakozó pillantást vetett Scott-ra. Bella ezt észrevette, majd mosolyogva guggolt le Scott-hoz.

- Ő Rosalie. Menj oda hozzá, nem fog téged bántani – Scott-nak nem kellett több, úgy volt vele, ahogy Sarah is. Akiben Bella megbízik, abban ők is. Rosalie karjaiba vetette magát és nevetve integetett szeme előtt. Mindenki megmosolyogtatta Rosalie meghatódott tekintete.

- Ne ácsorogjunk itt kint, menjünk be! – Carlisle udvariasan betessékelte a többieket, majd Sarah-ra néztem.

Egy kurta biccenéssel adta Bella tudtára, hogy biztonságban lesz. Sarah még egy figyelmeztető pillantással méltatott, majd fiát kézen fogva bement ő is. Csak ketten maradtunk Bellával. Folyamatosan őt figyeltem, ő viszont nem nézett rám. Mindig lesunyta tekintetét, és inkább az erdőt kémlelte. A házból jövő fényáradat megvilágította arcát, én pedig csak hagytam, hogy az érzelmeim vezessenek. Hallottam, hogy a többiek Sarah-t faggatják és bár én is kíváncsi voltam erre a két iszonyatosan furcsa személyre, még is más kötötte le a figyelmemet. És valamiért úgy éreztem, hogy Sarah-val lesz még alkalmam beszélni.

- Majd jövök – szólalt meg Bella és zavart tekintetét egy pillanatara az enyémbe fúrta. Kétségbeesetten akartam valamit mondani, de hang nem jött a számon. Csupán ijedt tekintetemet láthatta, majd hátat fordított és elszaladt.

-A francba! –szitkozódtam, dühös voltam magamra. Már megint hagytam elmenni. Igaza volt Emmettnek, tényleg egy pancser vagyok, amiért mindig elszakítom őt magamtól.

Besiettem a házba, majd a nappaliba mentem. Scott Esme és Rosalie között ült, miközben sütöt majszolt, Sarah pedig Carlisle-nak mesélt az életéről. Fortyogtam a dühtől, amit mindenki észre is vett rajtam.

Ugye nem veszekedtetek már megint? – kérdezte Alice helytelenítően, de csak megráztam fejemet. – Akkor mi lenne, ha utána mennél? Sok mindent megkell beszélnetek!

- Bárcsak tudnám hova ment, de mivel ugyanolyan gyors, mint mi ezért kétlem, hogy megtalálnám – morogtam. – Bárhová mehetett, lehet a rezervátumba ment, oda én nem mehetek, Alice!

- Pedig ahova ment, oda te is mehetsz – mondta halkan Sarah, mire felvontam szemöldökömet. A gondolatai alapján nem voltam a kedvence. – Nem hinném, hogy most Jacob társaságára vágyik. Egyedül akar lenni, és az önsajnálatba temetkezni.

- Köszönöm Sarah – mosolyogtam, mire csak megvonta vállát.

- Tagadhatja, de még mindig szeret téged. Tudom.

Nem lett volna szabad hagynom, de akkor is boldogság járt át szavaira. Azonnal az illat után mentem, bár ez előbb is eszembe juthatott volna. Talán csak Sarah lökése kellett ahhoz, hogy utána induljak. Az eső már a levegőben volt, pár perc kellett csupán és már szakadt is az eső.

Mikor Charlie házához értem, már teljesen eláztam. Megtorpantam egy kicsit Bella ablakát nézve, majd gondolva egyet felugrottam. Lesz, ami lesz elven, de akkor is beszélnem kell vele. Meg kell hallgatnia, ha törik, ha szakad!

Mikor beugrottam a szobájába, mintha nem is telt el volna száz év. Biztos Bella műve. Mikor egy éve itt jártunk, ez a szoba volt a legrosszabb állapotban. Most pedig ez ragyog a legjobban, úgy, mint száz éve. Bella az asztalának dőlve szorongatta Charlie fényképét, majd megérezve engem lassan felemelte fejét.

-Már száz éve, de még mindig érzem néha a vér szagát. Mintha még mindig látnám az élettelen testét, és az üveges szemét, ahogy rám mered. Ez soha nem fog változni igaz? – kérdezte suttogva, majd szemei könnyesedni kezdett.

- Meg kell békélned a múlttal. Nem te tehetsz róla…

- Hogy ne tehetnék? – csattant fel és indulatosan felém indult. Ösztönösen fogtam meg karját, nehogy kárt tegyen magába. – Az én hibám. Victoria engem akart, és Charlie… istenem, ő semmiről nem tehetett! Megölettem a saját apámat!

- Fejezd ezt be, nem tehetsz semmiről! – mondtam kicsit erősebben, mire megilletődve nézett rám. – Ha valaki hibás, akkor én! Már ott elszúrtam, amikor itt maradtam januárban, ezzel megpecsételve, mindkettőnk sorsát!

Bella elszakította tekintetét az enyémről, majd karját kihúzta szorításomból és eltávolodott tőlem. Hiányérzetem támadt, legszívesebben a karomba zártam volna őt.

- Sose változol meg – mondta halvány mosollyal az arcán és letörölte könnyeit. – De egyszer igazán beláthatnád, hogy nem mindenről te tehetsz.

- Ha New Yorkba egy épület összedől, igen, nyilván nem az én hibám, de itt… azt hiszem elég sok közöm van hozzá. Elviselhetetlen a bűntudatom, hogy Charlie, egy olyan ártatlan ember, meghalt miattunk.

- Ezt jól mondtad – halk kuncogás szakadt ki belőle, majd felsóhajtott. – A mi hibánk. Mindketten hibáztunk bizonyos dolgokban.

- Szóval bejártad a világot – tereltem el egy másik témára, hogy befejezzük ezt az önvádaskodást. Ez mindig az én reszortom volt, nem az övé! Lehuppantam ágyára és valamiféle beszélgetést szerettem volna vele kezdeményezni. – Hol jártál?

- Sok helyen – mosolyogta elém lépve, majd, egy nem túl határozott mozdulattal beletúrt vizes hajamba. Belenéztem szemeibe, ahol bár volt nyoma bizonytalanságnak, sokkal határozottabb érzések vegyültek. Belefúrtam tekintetemet övébe, mire szíve meglódult. Nem tudtam nem mosolyogni ezen, de javu érzés kerített hatalmába.

Arca sugárzott, mintha csak arra ösztönözne, tegyem csak azt, amit akarok. Nem tudtam nem mosolyogni rajta, majd megragadtam csípőjét. Halkan sikkantott egyet, ahogy az ölembe rántottam, és nevetve szorította combjait oldalamnak.

-Bár megtudnál nekem bocsátani – suttogtam, arcán végig simítva, majd nyakhajlatába fúrtam arcomat, miközben szorosan magamhoz öleltem őt. – Fogalmad sincs, mennyire szenvedtem a hiányodtól! Kérlek Bella!

- Mire kérsz? – lehelte, de nem hagyta abba tarkóm cirógatását.

- Bocsáss meg nekem. Nem tudom neked elmondani, hogy mennyire szeretlek – barna szemei mélységébe vesztem, és az egyik tincsét füle mögé tűrtem.

- Bár ne hagytál volna el – motyogta. – Akkor most minden más lenne.

- Bella, de mi…

- Van valakim, Edward!

na hát ez lett volna a következő :D tudom, hogy ahhoz képest, hogy nyár van lejjebb adtam, hiszen volt, amikor hétköznap, suli közben több fejit hoztam nektek, mint most, amikor egyéb dolgom se lenne. de azért remélem majd kapok néhány kritikát és igyekszek válaszolni is rájuk mégha ez nem is jön össze mindig ://