Bűvölet 8. fejezet - Történetmesélés

Edward szemszöge:

Nem bírtam elmenni olyan messzire, mint amennyire akartam. Nem akartam távol lenni. Nem tudtam volna ismét hátat fordítani, úgy ahogy száz éve. Nem voltam én már olyan erős. Éjszaka volt, és egyre többször és hangosabban dörgött az ég. Nem érdekelt, ha rögtön a nyakamba zúdul az eső, akkor is a ház tetején maradtam és hallgattam a többieket. Ilyen közelről, nem is kellett senkinek a gondolataiba olvasnom ahhoz, hogy halljam Bella történetét.

Ekkora érzés kavalkádot egy ember nem bírna elviselni. Az én agyam megosztott. Egy vámpír elme másképpen működik. Kettős érzelem dúlt bennem és egyelőre nem tudtam egyikre sem hallgatni.

Egy részem – és sajnos nem tudom mennyire domináns részem – haragudott, sőt eszeveszett dühöt táplált egykori szerelmem iránt. Talán nem csak rá, hanem magamra. Amiért hagytam, hogy olyan közel kerüljön hozzám. És a sorsra, amiért egymás életébe kerültünk. Ha én nem vagyok, ha anno Carlisle nem ment meg, akkor Bellának egészen más élete lett volna.

De a másik részem, egy igazán erős részem viszont vágyakozott és reménykedett. Az a nő állt előttem, akit szerettem. És teljesen jogosnak éreztem dühét. Az én hibám volt minden, ami vele történt.

Fájdalmasan szívtam be magamba az eső illatát, majd koncentrálni kezdtem és hallgatni kezdtem a leggyönyörűbb hangot, amit valaha hallottam.

- Az egész akkor kezdődött mikor elmentetek. Kellett pár hónap, amíg összeszedem magam, de végül összebarátkoztam Jacob Blackel. Akkor még nem volt vérfarkas. Jobban éreztem magam vele. Közben az egész várost és környékét az a hír járta, hogy valami nagyra nőtt medve gyilkolja az embereket. Egy találkozás alkalmával jöttem rá, hogy ők nem medvék, hanem nagyra nőtt farkasok. Bánthattak volna, de megmentettek helyette. Lauren-től.

- Lauren? – az egyhangú megdöbbenés mosolygásra késztette Bellát.

- Megbízást kapott Victoriától, hogy kapjon el engem. De Lauren, az ígéretét megszegve inkább meg akart ölni. Épp jókor léptek közbe a vérfarkasok. Túlságosan furcsa volt nekem, hogy Jacob annyira távolságtartó lett. Addig zaklattam, amíg ki nem derült, hogy ő is az. Nem mondhatta el, Sam megparancsolta neki, de… rájöttem. Amikor Forks-ba költöztem tizenhét évesen, legendákat mesélt nekem. Akkor még ő se tudta, hogy ez mind igaz és nem szabad elmondania.

- Mi az, hogy nem mondhatta el? – szólt közbe Jasper Bella szavain töprengve.

- Egy alfa parancsa megszeghetetlen. Jacob lett volna anno az alfa, miután átváltozott, de… ő nem akart ekkora felelősséggel élni.

- Mind azt gondoltuk, hogy a farkasok kihaltak – szólalt meg Carlisle, hangjában valami furcsa csillogással. – Amikor legutóbb,- és nem most, hanem már évtizedekkel ezelőtt – találkoztunk velük, akkor is csak hárman voltak.

- A vérvonal nem szakad meg. Mai napig minden egyes leszármazottban ott él a gén. Csak nem biztos az átváltozás – magyarázta, de látva tekintetüket, felsóhajtva tovább mondta. – A farkasok átalakulása csak akkor következik be, ha veszély, ebben az esetben vámpír van a környéken. A vámpír szag aktiválja a géneket. Ahogy telik az idő, mintha egyre többen lennének – mondta halkan, ezt már csak magának, mintsem nekünk.

- Mi miattunk mászkálnak hatalmas kutyák a környéken? – tátogta Emmett döbbenten, majd levakarhatatlan vigyor terült szét arcán. – Ez baró!

- Térjünk vissza hozzád – Rosalie hideg hangja átszelte a levegőt, én pedig megforgattam szemeimet. Moderálhatná egy kicsit magát Bellával szemben!

- Victoria engem akart. A környéken mászkált, próbált a közelembe férközni, de a farkasok ezt mindig megakadályozták. Hálás voltam érte, de nagyon féltettem őket. Nem sokkal érettségi után viszont valami megváltozott. Victoria eltűnt. Csak úgy. Ez Sam szerint nagyon furcsa volt, szerintük ritka, amikor egy vadászó vámpír csak így feladja. Féltem, nagyon. Éppen a rezervátumba voltam, ott voltam akkor a legnagyobb biztonságban, amikor Seth elmondta, hogy mi történt. Egy húsz főből álló vámpír csapat közelített felénk. Nem akartam elmenni, nem akartam őket elengedni. Hiába ott volt tíz vérfarkas, akkor is betegesen aggódtam és rossz érzés kerített hatalmába. Jacob még is hazaküldött, ezzel megpecsételve a sorsomat.

- Mi történt? – suttogta Alice összerázkódva a hallottaktól.

- Holtan találtam meg Charlie-t, a saját vérében – Bella hangja közömbös volt, de tudtam, pusztán megtanult uralkodni az érzelmein. Túl nagy sokk lehetett akkor neki. Istenem… felnyögtem, és kezeimbe temettem arcomat. Szegény Charlie. Semmiről nem tehetett.

- Nagyon sajnálom – Esme megremegett és Carlisle-hoz bújt. – Annyira sajnáljuk Bella.

- Mi történt utána? – kérdezte szomorúan Alice.

- Kocsiba ültem, és azt hiszem La Push-ba tartottam. Nem igazán emlékszek rá. Azt hiszem sokkot kaptam vagy valami ilyesmi – Bella grimaszolva megrázta fejét, mire Carlisle magyarázatba kezdett.

- Ha valakit ekkora sokk ér, akkor vannak esetek, amikor a memóriája nem közvetít a közvetlen agynak. Tudod, hogy mi történt, de nem akarsz rá emlékezni.

- Lehetséges, Carlisle – Bella halványan elmosolyodta magát, majd szemei ismét elkomorultak. – A rezervátumig eljutottam. Aztán nagy csapódás történt, a furgon felborult. Kiestem a kocsiból, majd éreztem, hogy valaki megragad. Nem volt erőm hadakozni, eltört a gerincem meg jó pár csontom. Annyit hallottam, hogy egy ismert és ismeretlen hang veszekednek. Victoriát felismertem, de a pasit nem. Nem tudom, hogyan, de egyszer csak… a vámpírméreg szétterjedt a testemben. Semmit nem érzékeltem két napig, és iszonyatosan furcsa volt, amikor felkeltem. Jacobéknál voltam, de mikor felébredtem, nem azt tapasztaltam, amit kellett volna, az elmondottak alapján. A szemem nem változott, de erősebb lettem, és gyorsabb.

-A vérfarkasok megengedték, hogy maradj – inkább ténymegállapítás volt Carlisle szájából, mint kérdés.

- Igen. Tudták, hogy csak baleset volt, Sam megengedte. Pár hónapig ott maradtam, majd visszatértem Charlie házába. Jacob tett róla, hogy Charlie temetése senkinek ne legyen feltűnő. Azt híresztelték, hogy őt érte a baleset, én pedig elköltöztem, jó messzire.

- És mit csináltál száz évig? – kérdezte Alice kíváncsian.

- Jártam a világot. Eljutottam oda, ahova eddig nem.

- De voltunk Charlie házában – szólalt meg Jasper. – Laknak ott.

- Igen. Pár éve találkoztam Sarah-val. Ember volt, de szerelmes lett egy vámpírba, aki átverte őt. Teherbe esett, és megszületett Scott, miközben ő átváltozott.

- Egy vámpírtól lett gyereke? – Rosalie kitágult szemmel pattant fel.

- Eddig nem hallottunk ilyesmiről – suttogta Carlisle. – A gyermek….

- Félig vámpír. Nagy sebességgel fejlődik. De találkoztunk egy Nahuel nevű félvámpírral, aki szintén egy vámpírtól fogant. Kaptunk pár értékes információt, ami jól jött. Olaszországba jártam éppen, mikor összefutottam Cathrine-nel. Megmentettem őt pár vad vámpírtól, déliektől, akik Volterrába tartottak. Ő pedig bár a Volturi testőreihez tartozik, hálából tett nekem egy szívességet.

- Felvette a külsődet és visszatértetek – mondta Jasper. – Bosszút álltál rajtunk.

- Mondhatni – Bella zavartan lesütötte szemeit, majd sóhajtva folytatta. – Jacob eleinte nem helyeselte ezt a tervet. De aztán még is belevitte az egész falkát, hogy tegyék azt, amit mondok. Itt maradtam Sarahval és Scott-tal, amíg velem vannak, egy ideig a Volturi nem fogja őket bántani.

- Szabályszegésnek hinnék – bólintott Carlisle elkomorulva. – Megölnék Sarah-t és a kisfiút is.

- Amíg velük vagyok, addig a közelükbe nem tudnak menni – Bella hirtelen határozott lett, és vad tűz lobogott szemében. Mindenáron megvédi őket.

- És mi a terved ezután? – feszülten vártam, hogy Bella válaszoljon Alice kérdésére.

- Hát, egyelőre nem tudom. Sarah elakar menni messzire, Cathrine visszatért Olaszországba, én pedig Scott-tal együtt elbújunk valahová. Bár azt gondolom jobb lenne, ha Aro az ő fejéből tudná kiolvasni, hogy mi történt, talán megelőzhetnénk egy vérontást.

- És, ha Aro nem engedi el Sarah-t? – Carlisle próbált minden lehetőséget mérlegelni. – Élve?

- Megesküdtem, hogy megvédem Scott-ot, akár az életem árán.

- Sarah itt van még? – pattant fel Carlisle. – Szeretnék mindent megtudni róla és a kisfiáról. Vagy, tolakodásnak venné?

- Tudja, hogy nem vagytok rosszak. Nyilván ő is szívesebben lenne egy olyan környezetbe, akik szintén megvédenék Scott-ot.

- Ez csak természetes! – fakadt ki Rosalie, mire mindenki meglepődve pillantott rá. – Meg kell védenünk őket, bármi áron!

- Ide tudnád hívni őket? Ne legyenek egyedül – Esme nem tudta elrejteni érzelmeit. Rendkívül aggódott értük.

- Azt hiszem, ide tartanak – mosolyogta végül Bella, majd elindult a kijárat felé. A többiek követték, én pedig leugrottam a tetőről egyenesen eléjük.

Bella kissé meghökkent, hogy hirtelen honnan pottyantam el, majd apró mosoly szaladt fel angyal arcára.

Nem kellett sok idő, már meg is hallottam Sarah féltő gondolatait. Bella már olyan sok ideje távol van. Remélem nincs semmi baja, és Edward nem bántotta. Csak merje meg az a kis ficsúr, kitekerem a nyakát!

Felkuncogtam erre, majd vártuk, hogy végre kilépjenek az erdőből. Sarah, hátán a kisfiával állt meg tőlünk pár méterre és óvatosan pillantásokkal nézett szét. Megnyugodott, mikor látta, hogy Bellának semmi baja.

- Bella! – Scott nevetve ugrott le anyukája hátáról, majd Bella karjai között kötött ki. Kedvesem, mosolyogva puszilta meg az alig öt éves kisfiú arcát.

- Jól vagy? – szólalt meg Sarah és pillantását rám emelte.

- Semmi baj. Carlisle szeretne veled beszélni – mondta Bella nyugodt hangon, mire Sarah bólintott.

- Szervusz Sarah! Carlisle Cullen vagyok, ők a…

- Tudom – vigyorogta Sarah és közelebb lépve kezet rázott apámmal. – Hallottam rólatok elég sok mindent.

- Maradjatok itt Kedvesem! – mondta Esme. – Szörnyű, hogy ketten vagytok Charlie házába. Hiszen nagy veszély fenyeget titeket.

- Úgyse maradunk itt már sokáig – Sarah figyelmét nem kerülte el rémült pillantásom, amit Bella felé vetettem. – Hamarosan mennünk kell. Ha Cathrine-nek eljárt a szája, akkor hamarosan a keresésünkre indulnak.

- Maradjatok – mondta könyörögve Rosalie és vágyakozó pillantást vetett Scott-ra. Bella ezt észrevette, majd mosolyogva guggolt le Scott-hoz.

- Ő Rosalie. Menj oda hozzá, nem fog téged bántani – Scott-nak nem kellett több, úgy volt vele, ahogy Sarah is. Akiben Bella megbízik, abban ők is. Rosalie karjaiba vetette magát és nevetve integetett szeme előtt. Mindenki megmosolyogtatta Rosalie meghatódott tekintete.

- Ne ácsorogjunk itt kint, menjünk be! – Carlisle udvariasan betessékelte a többieket, majd Sarah-ra néztem.

Egy kurta biccenéssel adta Bella tudtára, hogy biztonságban lesz. Sarah még egy figyelmeztető pillantással méltatott, majd fiát kézen fogva bement ő is. Csak ketten maradtunk Bellával. Folyamatosan őt figyeltem, ő viszont nem nézett rám. Mindig lesunyta tekintetét, és inkább az erdőt kémlelte. A házból jövő fényáradat megvilágította arcát, én pedig csak hagytam, hogy az érzelmeim vezessenek. Hallottam, hogy a többiek Sarah-t faggatják és bár én is kíváncsi voltam erre a két iszonyatosan furcsa személyre, még is más kötötte le a figyelmemet. És valamiért úgy éreztem, hogy Sarah-val lesz még alkalmam beszélni.

- Majd jövök – szólalt meg Bella és zavart tekintetét egy pillanatara az enyémbe fúrta. Kétségbeesetten akartam valamit mondani, de hang nem jött a számon. Csupán ijedt tekintetemet láthatta, majd hátat fordított és elszaladt.

-A francba! –szitkozódtam, dühös voltam magamra. Már megint hagytam elmenni. Igaza volt Emmettnek, tényleg egy pancser vagyok, amiért mindig elszakítom őt magamtól.

Besiettem a házba, majd a nappaliba mentem. Scott Esme és Rosalie között ült, miközben sütöt majszolt, Sarah pedig Carlisle-nak mesélt az életéről. Fortyogtam a dühtől, amit mindenki észre is vett rajtam.

Ugye nem veszekedtetek már megint? – kérdezte Alice helytelenítően, de csak megráztam fejemet. – Akkor mi lenne, ha utána mennél? Sok mindent megkell beszélnetek!

- Bárcsak tudnám hova ment, de mivel ugyanolyan gyors, mint mi ezért kétlem, hogy megtalálnám – morogtam. – Bárhová mehetett, lehet a rezervátumba ment, oda én nem mehetek, Alice!

- Pedig ahova ment, oda te is mehetsz – mondta halkan Sarah, mire felvontam szemöldökömet. A gondolatai alapján nem voltam a kedvence. – Nem hinném, hogy most Jacob társaságára vágyik. Egyedül akar lenni, és az önsajnálatba temetkezni.

- Köszönöm Sarah – mosolyogtam, mire csak megvonta vállát.

- Tagadhatja, de még mindig szeret téged. Tudom.

Nem lett volna szabad hagynom, de akkor is boldogság járt át szavaira. Azonnal az illat után mentem, bár ez előbb is eszembe juthatott volna. Talán csak Sarah lökése kellett ahhoz, hogy utána induljak. Az eső már a levegőben volt, pár perc kellett csupán és már szakadt is az eső.

Mikor Charlie házához értem, már teljesen eláztam. Megtorpantam egy kicsit Bella ablakát nézve, majd gondolva egyet felugrottam. Lesz, ami lesz elven, de akkor is beszélnem kell vele. Meg kell hallgatnia, ha törik, ha szakad!

Mikor beugrottam a szobájába, mintha nem is telt el volna száz év. Biztos Bella műve. Mikor egy éve itt jártunk, ez a szoba volt a legrosszabb állapotban. Most pedig ez ragyog a legjobban, úgy, mint száz éve. Bella az asztalának dőlve szorongatta Charlie fényképét, majd megérezve engem lassan felemelte fejét.

-Már száz éve, de még mindig érzem néha a vér szagát. Mintha még mindig látnám az élettelen testét, és az üveges szemét, ahogy rám mered. Ez soha nem fog változni igaz? – kérdezte suttogva, majd szemei könnyesedni kezdett.

- Meg kell békélned a múlttal. Nem te tehetsz róla…

- Hogy ne tehetnék? – csattant fel és indulatosan felém indult. Ösztönösen fogtam meg karját, nehogy kárt tegyen magába. – Az én hibám. Victoria engem akart, és Charlie… istenem, ő semmiről nem tehetett! Megölettem a saját apámat!

- Fejezd ezt be, nem tehetsz semmiről! – mondtam kicsit erősebben, mire megilletődve nézett rám. – Ha valaki hibás, akkor én! Már ott elszúrtam, amikor itt maradtam januárban, ezzel megpecsételve, mindkettőnk sorsát!

Bella elszakította tekintetét az enyémről, majd karját kihúzta szorításomból és eltávolodott tőlem. Hiányérzetem támadt, legszívesebben a karomba zártam volna őt.

- Sose változol meg – mondta halvány mosollyal az arcán és letörölte könnyeit. – De egyszer igazán beláthatnád, hogy nem mindenről te tehetsz.

- Ha New Yorkba egy épület összedől, igen, nyilván nem az én hibám, de itt… azt hiszem elég sok közöm van hozzá. Elviselhetetlen a bűntudatom, hogy Charlie, egy olyan ártatlan ember, meghalt miattunk.

- Ezt jól mondtad – halk kuncogás szakadt ki belőle, majd felsóhajtott. – A mi hibánk. Mindketten hibáztunk bizonyos dolgokban.

- Szóval bejártad a világot – tereltem el egy másik témára, hogy befejezzük ezt az önvádaskodást. Ez mindig az én reszortom volt, nem az övé! Lehuppantam ágyára és valamiféle beszélgetést szerettem volna vele kezdeményezni. – Hol jártál?

- Sok helyen – mosolyogta elém lépve, majd, egy nem túl határozott mozdulattal beletúrt vizes hajamba. Belenéztem szemeibe, ahol bár volt nyoma bizonytalanságnak, sokkal határozottabb érzések vegyültek. Belefúrtam tekintetemet övébe, mire szíve meglódult. Nem tudtam nem mosolyogni ezen, de javu érzés kerített hatalmába.

Arca sugárzott, mintha csak arra ösztönözne, tegyem csak azt, amit akarok. Nem tudtam nem mosolyogni rajta, majd megragadtam csípőjét. Halkan sikkantott egyet, ahogy az ölembe rántottam, és nevetve szorította combjait oldalamnak.

-Bár megtudnál nekem bocsátani – suttogtam, arcán végig simítva, majd nyakhajlatába fúrtam arcomat, miközben szorosan magamhoz öleltem őt. – Fogalmad sincs, mennyire szenvedtem a hiányodtól! Kérlek Bella!

- Mire kérsz? – lehelte, de nem hagyta abba tarkóm cirógatását.

- Bocsáss meg nekem. Nem tudom neked elmondani, hogy mennyire szeretlek – barna szemei mélységébe vesztem, és az egyik tincsét füle mögé tűrtem.

- Bár ne hagytál volna el – motyogta. – Akkor most minden más lenne.

- Bella, de mi…

- Van valakim, Edward!

na hát ez lett volna a következő :D tudom, hogy ahhoz képest, hogy nyár van lejjebb adtam, hiszen volt, amikor hétköznap, suli közben több fejit hoztam nektek, mint most, amikor egyéb dolgom se lenne. de azért remélem majd kapok néhány kritikát és igyekszek válaszolni is rájuk mégha ez nem is jön össze mindig ://