Bűvölet 10. fejezet - Meglepetés

Sziasztok! Tudom, tudom, nagyon sokat késtem vele :((( igazán sajnálom, reggeltől estig dolgozok, nyári munka kellett, szóval kevesebb időm lett rá :SS próbálom behozni magam, ez egy kicsit hosszabb is lett, remélem tetszeni fog nektek :))

Talán még sose értem ennyire hamar haza, mióta birtokomban van a vámpír gyorsaság képessége. Mindössze pár percembe került, indulatomat és dühömet beleadtam a futásba, így nagyon nem csodálkoztam. Még mindig sietősen kapkodtam a levegőt, mikor megtorpantam a ház előtt. Kezeimbe temettem arcomat, majd beletúrtam hajamba, és felnyögtem. Fejemben végeláthatatlan gyorsasággal pörögtem a gondolatok, teljes káosz uralkodott bennem, miközben elviselhetetlen fájdalom lett úrrá testemen.

Nem változtat semmin… semmi nem változik… Nem hagyom el Will-t… Will-lel maradok…

Csak magamat gyötörtem, hogy újra és újra lejátszottam fejemben Bella utolsó mondatát. Csak be akartam zárkózni a szobámba és összegubózni. Jelenleg semmi másra nem vágytam.

- Minden rendben?

- Mi történt?

Jasper megérezte pocsék hangulatomat, Alice-nek pedig elég volt látnia.

- Óh minden rendben – keserű mosolyomat egyik se vette komolyan és csak aggódva összenéztek. – De kár volt elmennem tegnap este Bellához.

- Ne mond ezt, nem volt kár – Alice szomorú arccal felpattant, majd együttérzését mutatva megfogta kezemet. – Szeret még ezt te is tudod, különben már tegnap este elküldött volna melegebb éghajlatra.

- Helyette lefeküdt velem, hogy aztán másnap küldjön el a francba! – húgomnak nem tetszett cinikus hangnemem, Jasper pedig csak tátogni tudott.

- Lefeküdtetek? Ez igen!

- Miért olyan nagy öröm ez? – néztem rá kitágult szemekkel. Jasper arca ragyogott. – Most még rosszabb lesz így, hogy nem leszünk együtt.

- Ez változni fog, ezek után – vigyorogta fivérem, mire megforgattam szemeimet.

- Lesz esélyed ezt vele megbeszélni – pillantott rám Alice gyengéden. – Esme és Carlisle meggyőzte Sarah-t, hogy maradjanak egy kicsit. Scott is biztonságban lesz így.

- Ideköltöznek? – mormoltam, de persze én egy emberre voltam kíváncsi.

- Reméljük, hogy Bella is, bár vele még nem sikerült tárgyalnunk erről – magyarázta Alice mosolyogva. – De mind úgy gondoljuk, hogy nem fogja magára hagyni Sarah-t és a kisfiát. Tehát itt marad ő is.

- Talán nem kéne – leheltem magam elé.

- Edward! – Jasper és Alice felcsattanva háborodtak fel megnyilvánulásomon.

- Miért állnék a boldogsága útjába? Ha ezzel a Will-lel el van, akkor legyen, nem fogok beleavatkozni.

- Mintha már lemondtál volna róla – jegyezte meg Jasper.

- Lemondani soha nem fogok. De beletörődni igen – mondtam keményen, majd ott hagytam őket és visszavonultam a saját szobámba.

Az este után még rosszabb volt a szobámban tartózkodni. Minden egyes dolog csak rá emlékeztetet. A szobám közepén állok, ami megannyi boldogságot és gyötrelmet okozott.

- Edward jó ötlet ez? – a családom minden egyes tagja kételkedett épelméjűségemben. Hiszen mindannyian tudták, hogy Bella jelenti számomra a puszta létezést.

- Hagyj magamra Alice – mormoltam és egykedvűen dobtam az évek alatt felhalmozott lemezeimet a dobozba.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte elgyötörten, mire ráemeltem tekintetemet. Szomorú szemeiben láttam saját képemet, és még a legkedvesebb kritikámban is azt kellett mondanom magamra, hogy szörnyen nézek ki. Pedig még csak eldöntöttem, hogy elhagyom Bellát, Forks-ot, és mindent. Holnap pedig vele is közölni fogom ezt.

- Csak veszélyben van mellettem. Minden egyes percben kockáztatja a saját épségét. Most még csak Jasper, de mi lesz, ha én fogom elveszíteni a fejemet? – lerogytam a kanapéra, és szaggatottan kezdtem venni a levegőt. Eddig még a gondolatba is beleőrültem, hogy elhagyom. Vagy, ha bántom. Most mindkettőt megteszem.

- Nagy önuralmad van, te is tudod! Sose bántanád őt! – Alice megértően ült le mellém, és nyugtatótan simogatta hátamat. – Sokkal jobban szereted annál, mintsem hagyd, hogy a szomjad eluralkodjon rajtad. Higgy magadban, és Bellában!

- Nem tehetem – leheltem magam elé fájdalmasan. – Hogy gondolhattam, hogy ez működni fog közöttünk? – Alice ajkai megremegtek keserű mosolyomat látva. – Ő ember, én nem vagyok az. És képtelen vagyok megfosztani őt a normálisságtól! Nem lehetek önző! Szeretem őt, mindennél jobban.

- Akkor pakolhatunk? – lassan felemeltem fejemet Rosalie hangjára, és csak most vettem észre, hogy testvéreim mind bent álltak a szobába.

Nehézkesen bólintottam, de közben a szívem szakadt meg, ahogy az én – már félig elpakolt – cuccaimra néztem.

- Biztos jó ötlet ez? – szólalt meg halkan Jasper. Még mindig nem tudta megbocsátani magának, hogy meg akarta ölni Bellát. Nem tehetett róla, vagyunk, akik vagyunk. És ezt még a legnagyobb akaraterővel se tudja megtagadni.

- Így a helyes – magam is meglepődtem hangom rekedtségén, és kétségbeestem. Hogy fogok így Bella elé állni? Ha látja mennyire össze vagyok törve, nem fog elengedni. Muszáj neki hazudnom. Nem tudhatja meg soha, hogy valójában miért megyek el.

- Nem is tudom Edward – Jasper vonakodva pillantott rám, nem tartotta helyesnek döntésemet.

- Csak pakoljatok – szisszentem fel. – Holnap, miután Bella végez a suliban, beszélek vele. Elköszönök tőle, végleg.

- Mehetek…?

- NEM! – keményen pillantottam Alice-re, aki csak tátogni tudott. – Nem búcsúzhatsz el tőle!

- De miért nem? – Alice riadt tekintete teljesen átjárta testemet, és bűntudatom támadt. De nem hagyhattam, Alice biztos mondana neki olyat, ami semmiképp se lenne jó.

- Mert azt mondtam – mondtam érzelem mentesen.

- Te tényleg önző vagy! – Alice zokogva pattant fel és kiviharzott a szobából. Ismertem annyira, hogy tudjam, nem csinál meggondolatlanságot. Ennyire tiszteli a döntésemet.

Szomorú mosoly szaladt fel arcomon, majd férjére néztem. Jasper nem mondott semmit, csak bólintott, majd kiment ő is a szobából. Emmett és Rosalie csendben hallgatták végig az eszmecserét. Emmett nagyon szomorú lett, de ő mindig hitt benne, hogy majd egyszer rájövök mekkora hülyeséget csinálok. Rosalie már nem volt ilyen optimista.

- Edward – kissé megriadtam, ahogy hirtelen rángatott ki Alice a gondolataim közül.

- Mi az?

- Elvinnél a boltba? Rosalie itt hagyta a legújabb árlistát, de a szállítmányhoz szüksége van rá – felvontam szemöldökömet, mire ajkait lebiggyesztette. – Kérlek szépen! Ott maradok, be kell segítenem neki.

- Rendben – felsóhajtottam. Legalább megnézem mit művel Emmett a műhelybe, és Carlisle-t a kórházba. Próbálom elterelni a gondolataimat, ehhez az a legjobb megoldás, ha minél több személy közelébe megyek.

- Halljam Alice – motyogtam útközben. Alice végig töprengve nézett rám szeme sarkából, alig várta, hogy megkérdezhesse. – Mi érdekel?

- El tudtad neki mondani az igazságot? – a lényegre tért, és izgatott mosollyal fordult felém.

- Mondjuk – válaszoltam neki kurtán. – Tudja, hogy nem azért hagytam el, amit ő hitt. De ez már nem fontos.

- Nem fontos? – Alice felháborodva kezdett el sipítozni. – Dehogynem! Hiszen végre tudja, hogy mi történt és így most már tisztában van mindennel! Már csak annyi a dolgod, hogy nem hagyod őt elmenni, hanem…

- Már elmondtam – fakadtam ki. – Nem fogok az útjába állni.

- Boldog? – Alice szomorú mosollyal az arcán fordult felém. – Ez a Will megad neki mindent?

- Nem tudom. Bella nagyon védte tegnap.

- De akkor nem feküdt volna le veled – ebben egyet tudtam érteni húgommal. Valahogy nem állsz össze a kép. Egy fülig szerelmes lány nem tudja megcsalni a kedvesét. Elméletben persze, de tudtam, hogy ez igaz is Bellára.

- Ő sosem úgy reagált a dolgokra, mint minden normális, te is tudod.

- Nos igen, ebben van valami – Alice belátta, hogy nem tudtuk és soha nem is fogjuk tudni megérteni Bella gondolkodását. Teljesen másképp jár az agya, mint egy hozzánk hasonlónak.

- De jó, hogy nem felejtetted el – Rosalie hálásan ugrott Alice nyakába, aki látva, hogy valami nem stimmel a ruhabolttal, rendezkedni kezdett. Feleslegesnek éreztem magam a sok ruha, vevő és a testvéreim között. Már épp indulni akartam, amikor meghallottam Bella hangját.

- Rosalie, van a raktárban akciós kupac? – Bella mappával a kezében lépdelt felém, majd megérezve illatomat megtorpant és kitágult szemekkel meredt rám.

- Már kihoztam őket – vakkantotta hátra neki Rose, de Bella valószínűleg nem fogta fel.

- Szia – mormoltam gyorsan, majd megköszörültem torkomat és inkább kinéztem az utcára.

- Szia – halk, félénk hangját hallva visszakaptam fejemet, de már csak a hátát tudtam megnézni.

- Ne haragudj Bella – fordult Rosalie Bella felé, én pedig felvontam szemöldökömet. – Most nem hagyhatom itt az üzletet, de Edward kocsival jött, biztos szívesen elvisz a kórházba.

- Kórházba? – látványosan meglepődtem, Bella pedig persze magyarázni kezdett.

- Scott megfázott, és Sarah elvitte Carlisle-hoz. És Carlisle engem is megkért, hogy nézzek be. Szeretne tőlem vért venni és elvégezni pár vizsgálatot.

- De ugye minden rendben? – nem is tudtam leplezni aggodalmamat. Bella halványan mosolyogni kezdett, majd bólintott. – Persze, elviszlek… Egyébként is terveztem meglátogatni Carlisle-t.

- Akkor köszönöm – motyogta orra alatt, és lesütötte szemeit.

Megmosolyogtam a régi rossz szokását. Csak a szemén tudtam követni gondolatait, ha elvágja ennek az esélyét, akkor tehetetlen vagyok. Mintha csak vakon tapogatóznék a sötétbe.

- Indulás – biccentettem a parkoló fele, mire bólintott.

Elköszöntünk Alice-től és Rose-tól, aki nagyon elakart zavarni minket. Szerinte csak zavartuk a levegőt. Megforgattam szemeimet, majd Bellát előre engedtem. Közvetlenül az üzlet előtt álltam meg, majd gondolva egyet előrébb siettem, és kinyitottam Bellának az ajtót. Bella meghökkenve pillantott rám, majd zavarában ismét lesütötte szemeit és mosolyogni kezdett.

- Valami nem változik.

- A régi szokások hatalma – mondtam enyhe vidámsággal a hangomban.

A kocsiban feszült hangulat uralkodott, mindketten lopva egymása pillantottunk. Nem tarthatott sokáig az út, Forks apró város ahhoz, hogy sokáig össze legyünk zárva. Akaratlanul borzongtam meg közelségére, legutóbb tegnap este volt hozzám olyan közel. 

- Miért kell menned Carlisle-hoz? – szólaltam meg, hogy valamelyest oldjam a hangulatot.

- Ne aggódj, semmi bajom nincs – úgy tűnik nem tudtam eléggé elrejteni valódi érzelmeimet. Próbáltam közönyös lenni, de a hideg is kirázott, ha csak Bella orvoshoz készült. – Csak rutinvizsgálat. Carlisle pár dologra kíváncsi velem kapcsolatban.

- Ezzel nem csak ő van így – mormoltam orrom alatt halkan, mire rám kapta fejét.

- Tudom, hogy aggódtok értem, de semmi okotok rá – mondta kicsit keményebben, és nem értettem, hogy mi váltotta ki nála ezt a sértődött hangnemet. Látva összeráncolódott homlokomat, felsóhajtott. – Már nem az a gyenge ember vagyok, aki voltam. Ezt egyeseknek el kell fogadni.

Nem a legforgalmasabb utcán jártunk – talán kicsit csaltam is, és kerülőn indultam el a kórházba – így alkalmam volt rá, hogy ne okozva forgalmi dugót beletapossak a fékbe. Hallottam, hogy Bellában egy pillanatra megakad a levegő és kezei nekicsapódtak a műszerfalnak. Éreztem mérges és kutató tekintetét magamon, de én nem néztem rá.

- Mi emberként emlékeztünk rád. És száz évig úgy hittük az is maradtál.

- Már nem is élnék – suttogta szomorúan.

- Inkább váltál egy ilyenné, mint mi – szisszentem fel gyűlölködve. Bella tudta, haragom nem neki szól. Csupán a fajtám létezésére.

- Nem vagyok olyan, mint te – oldalra kaptam fejemet, Bella szemei tele voltak szomorúsággal. – Rosszabb vagyok. Egyik fajba se tartozok igazán. De ezt nem én választottam!

- Baleset volt.

- Igen. És száz éve próbálom megtalálni önmagamat.

Sose tudtam megérteni gondolkodását, csupán egyre jobban belejöttem. De nem tudtam, hogy az a Bella, akivel én együtt voltam, az mennyire másabb, az én Bellámnál.

- Mit gondolsz, ha nem így alakul, akkor…

- Még mindig együtt lennénk – bágyadtan elmosolyodta magát, mire biccentettem. – Nyilván vámpírként élnék.

- Miből gondolod, hogy hagytam volna? – néztem rá, majd lassan vigyorrá húzódott szám.

- Nem lett volna túl sok választásod – pimaszul mosolygott, engem pedig jó érzés töltött el őt így látnom. Nem hittem volna, hogy a reggeli elválásunk után, tudunk egymással így viselkedni. De ha nem gondolok Will-re, és az érzelmeinkre, akkor felemelő érzés a közelében lenni. – Már így is meglátszik rajtam, hogy tizenkilenc lettem volna ősszel – grimaszba torzult arca, én pedig elnevettem magam.

- Megnyugtatlak, hogy egy porcikád se változott – kicsit kétértelműen fogalmazhattam, mert Bella elkapta fejét és beharapta alsó ajkát. – Ugyanolyan vagy, mint mikor legutoljára láttalak. Csak még gyönyörűbb.

- Szóval még mindig tizenhét évesnek nézek ki? Szuper, hogy az ember nem látja azt az egy évet, amibe olyan sok sokat komolyodtam – ugratás volt a részéről természetesen, eszem ágában nem volt komolyan venni, de azért picit összevontam szemöldökömet. Minden vámpír kőszobor lesz az átváltozása után. Semmi változás, semmi elmúlás. Jó párnak frusztráló a változatlanság. Például az olyan hiú embereknek, mint Rosalie. De ez nagy tévedés, hogy a vámpírok létezésében nem történik semmi. Velem történt. Egy találkozás életem értelmével mindent megváltoztatott. És alkalmakkor, már szinte embernek éreztem magam, emberi érzelmekkel.

- Bármilyen furcsa is, de a vámpírok élete talán még izgalmasabb, mint az embereké.

- Mi ez a hirtelen fordulás a részedről? – megdöbbenve nézett rám, de úgy láttam tetszett neki, hogy kissé másképp láttam a dolgokat.

- Ha anno Carlisle nem változtat át, soha nem találkozok veled. És ezért mérhetetlenül hálás vagyok az apának, a sorsnak, mindennek – izzó szemeimet az övébe fúrtam, mire mosolyogni kezdett. Hatalmas késztetést éreztem, hogy megcsókoljam, de nem tehettem. Nem akartam, hogy ismét kapjak egy szép visszautasítást tőle.

- Öö Edward?

- Igen?

- Lassan forgalmi dugót okozunk – pillantott vigyorogva a visszapillantóba. Fintorogtam és bosszankodva indítottam be a kocsit.

- Bezzeg máskor ez egy kihalt utca!

- Te csak tudod, már egy jó ideje ismered ezt a várost – elnevette magát, én pedig csak hallgattam csilingelő kacagását. – Most vagy itt harmadjára. Ez rendszer lesz?

- Forks sok szempontból nagyszerű város – magyaráztam neki, ő pedig lelkesedve hallgatta. Mintha ő nem élt volna itt sose. – Esős, messze van a nagyvilágtól, nem valami híres, és itt találtak meg téged – fejeztem be vigyorogva, mikor nagy kanyarral leparkoltam a kórház elé. Mire felkapta fejét az utolsó szempontra, már kipattantam a kocsiból, és kinyitottam neki az ajtót. A vigyor levakarhatatlan volt az arcomról, tényleg úgy éreztem magam, mint egy incselkedő tinédzser. Holott már kétszáz éves vagyok.

- És kicsi – fejezte be nevetve. – Nagyon hamar eljár bárminek a híre. Sok a pletyka. Ez egy kisváros Edward! Az itt élőknek nincs is más dolguk, minthogy a legfurcsább család tagjain csámcsogjanak.

- Talán most egy kicsit másabb lesz. Rosalie és Alice nagyon élvezik, hogy csinálhatják a ruha boltot, ilyet még sose tettek sehol. Emmett és Jasper pedig csak kipróbálják magukat a műhelyben. Bár talán Rose-nak kellene autókat szerelnie.

- Esténként biztos órákat vesznek Rose-tól – kacarászott.

- Emmett talán, de az nem a szereléshez köthető – mondtam, mire hangosabban nevetni kezdett.

- Bella! – ezt a hangot már megismertem, Scott nagyon túlpörgött gyerek volt. Már a folyosó végéről kiabált. Bella nevetni kezdett, majd körül nézett, hányan szeretnének megróni minket.

- Hogy vagy kispajtás? – kellemes bizsergető érzés volt látnom, ahogy Bella teljes természetességgel kapja karjaiba az ötévesnek látszó gyereket. Olyan nyilvánvaló volt, hogy Bella karjaiba illik egy gyermek. Sajnálom, hogy ez neki már nem fog megadatni. Vagy…

- Öö Bella, kérdezhetek majd valamit? – hadartam, mire meglepődve rám kapta fejét.

- Mit szeretnél?

- Ó, hát megvagy! – mielőtt kinyithattam volna a számat, meghallottuk Sarah megkönnyebbült hangját. – Még jó, hogy megtaláltátok – mosolygott ránk hálásan, majd csúnyán nézett kisfiára. – Miért kell mindig elkószálni?

- Igazából ő talált meg minket – kuncogott Bella, és átnyújtotta édesanyjának Scott-tot. – Mi volt a vizsgálaton?

- Carlisle szerint semmi gond nem lesz. Pihennie kell, és sok-sok teát és c-vitamint innia. Szerintem még rá is játszik – Sarah szúrósan nézett Scott-ra, aki csak megrántotta vállát. Nevetésbe törtünk ki, majd lassan elhalkult, ahogy Carlisle közeledett felénk.

- Szervusz, Bella. Nahát, Edward, te hogyhogy itt? – felhúztam szemöldökömet, ahogy Carlisle ennyire meglepődött, hogy itt vagyok. Nem kerülte el figyelmemet, ahogy lopva egymásra néztek Bellával.

- Elhoztam Bellát – válaszoltam vonakodva, és az említett arcát tanulmányoztam.

- Akkor mi megyünk Bella, majd haza hozod Edward? – fordult felém Sarah. Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy a haza az most melyik ház.

- Nyilván Bella még összeakar pakolni – mondtam, mire Bella arca grimaszba rándult.

- Igen, még össze kell, azt hiszem – motyogta, és megrántotta vállát. Láttam rajta, hogy mennyire tanácstalan volt a költözéssel kapcsolatban. Megértettem, ez eléggé egy kényes helyzet. Egyébként is az lenne, de hogy tegnap lefeküdtünk még inkább az. Vajon elmondja Will-nek? És mi lesz, ha a pasi megjelenik? És hogy fogom kibírni? Vagy, ha Bella majd egyszer elhagyja Forks-ot?  Mi lesz velem? Tovább kellene majd lépnem?

- Edward megvárod Bellát kint? Nem lesz sok idő ígérem.

- Nem mehetnék be? – könyörgően néztem Bellára. Carlisle is rá nézett, ő adja meg a döntést. Kedvesem egy percig gondolkozott, majd bólintott.

Carlisle meghallgatta a szívét, megmérte a vérnyomását, miközben jegyzetelt, és még vért is vett tőle. A bőre bár márványsima volt, nem volt olyan erős, mint a miénk. A tű simán áthatolt rajta.

- A szívverésed gyorsabb, az átlagnál. Ezért a vérnyomásod is kicsit nagyobb. De nem komoly.

- Miért kellenek ezek a vizsgálatok? – kérdeztem egyre jobban furcsállva a dolgot.

- Ha minden rendben lenne velem – nézett rám Bella, majd sóhajtva folytatta. – Ha alkalmas lennék rá, akkor adnék donorvért az embereknek.

- Tudom, hogy önzetlen vagy, de ennyire ne legyél!

- Edward! – Carlisle méltatlankodva nézett rám, de nem foglalkoztam vele.

- Bella, nem vagy ember. Jó ötlet ez?

- Ha a vizsgálatok ki mutatják, akár tökéletes is lehet – Bella lehajtotta fejét, miközben Carlisle megadta a magyarázatot.  – Most megyek ezt a vért, majd elküldöm laborba – Carlisle észrevette, hogy Bellával beszélnünk kell, így tapintatosan kiment a teremből.

- Félsz, hogy megmérgezek valakit? – gúnyos hangja volt Bellának, valamilyen szinten meg is érdemeltem.

- Ez nem vicces Bella. Ki tudja milyen következményekkel járna, ha…

- Pont ezért kellenek a vizsgálatok! – nem mondtam rá inkább semmit, csak kétkedve bólogattam. – Mit akartál kérdezni tőlem a folyosón?

- Öhm – hirtelen zavar tört rám, és idegességemben beletúrtam hajamba. – Csak… azért nem értem, hogy…

- Csak kérdezz rá – bíztatott enyhe mosollyal az arcán, mire felsóhajtottam.

- Teherbe eshetsz?

Bella teljesen megdöbbent a kérdés hallatán, nyilván minden másra számított, csak erre nem.

-Nem. – mondta pár perc hallgatás után. – Amikor volt a balesetem, akkor olyan szinten megsérültem, hogy meddővé váltam. És a vámpírméreg nem gyógyított meg.

- Ja, persze – motyogtam, és hirtelen iszonyatosan hülyén éreztem magam a kérdés. – Nyilván akkor már Will-nek és neked…

- Ez nem rád tartozik Edward! – nagyon zavarba hoztam, és persze engem is kényelmetlenül érintett.

Bella szemszöge:

Nagyon furcsa volt Edward társaságában lenni a tegnap történtek után. Vágytam rá, de egyben kellemetlen is volt. Azok után, ahogy elváltunk, nem ezt a viselkedést vártam volna tőle. Nem érdemeltem meg, hogy ugyanúgy rendes legyen velem. Ez talán még rosszabb volt, mintha dühös lenne rám.

Láttam a szemében az aggódás minden jelét, pedig egyáltalán nem kellett volna. Nem az a törékeny ember vagyok már. És ezt neki is fel kell fognia. Nincs szükségem már huszonégyórás védelemre.

Életem legkínosabb pillanata volt, mikor rákérdezett a gyerek dologra. Nem akartam őt még jobban bántani. De persze leesett neki, hogy Will-lel sokkal szorosabb a kapcsolatunk, mint ahogy ő azt gondolta.

Carlisle visszajött pár perc múlva, az eredmények csak később fognak kiderülni. Mielőtt Edwarddal bármit is beszélhettem volna, valamit mormolt az apjának, aztán rám nézett és elviharzott. Percekig csak tátogtam, a hirtelen hangulatváltozásától, de meg is értettem. Biztos megbántódott.

Naivan azt hittem, hogy haza kell gyalogolnom, mikor Rosalie piros BMV-je hirtelen lefékezett a bejárat előtt.

-Indulhatunk? – kacagta Alice, mikor látta mennyire meglepődtem. Edward elintézte ezt is.

-Hogy-hogy te jöttél értem? – kérdeztem, miután beültem mellé.

- Hát Rose egy kis ideig boldogul nélkülem. Edward felhívott , hogy vigyelek haza – a nyelvemen volt a kérdés, hogy ő hova ment, de aztán még sem nyitottam ki a számat, csak bólintottam.

- Nézd Bella, tudom, hogy mi történt – nézett rám komolyan, mikor leparkoltunk a ház előtt. – Én nem akarlak téged kioktatni, vagy ilyesmi, csak tudod…

- Alice, kérlek – elkeseredetten nyögtem fel, most nem akartam ilyesmiről beszélni. Fájt ez eléggé, nem kellett, hogy még mástól is kapjam az agymosást. – Tudom, hogy hibáztam, de Will hamarosan visszajön ide, és akkor elmegyünk. Sarah elutazik Angliába, mi pedig Scott-tal keresik olyan helyet, ahol nyugtunk lesz a Volturitól.

- Vagyis a terveidben Edward nem szerepel – megállapítás volt, nem kérdés. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy soha többé nem fogom őt látni.

- Jelenleg nem – motyogtam a féligazságot.

- Erről még beszélgetünk majd, ha átköltöztetek – mosolyogta, mire megforgattam szemeimet.

- Kösz a fuvart Alice – gyorsan megöleltem, majd félmosollyal az arcomon besétáltam Charlie kopott házába. Mikor becsuktam az ajtót neki dőltem, és mélyet sóhajtottam.

Apró neszt hallottam a nappaliból, mire felkaptam fejemet és csak most vettem észre a rózsaszirmokat a padlón, amik egy ösvényt alkottak. Összevontam szemöldökömet, de közben vigyorogni kezdtem. Lassú léptekkel haladtam a kis úton, majd a nappaliba értem, ahol rengeteg rózsa volt. Az egész nappalit belepte, csak csodálkozni tudtam.

Éreztem, hogy áll mögöttem valaki, és egy fehér rózsát nyújtott elém. Mosolyogtam, és elvettem tőle, majd örömmel az arcomon fordultam meg. Abban a pillanatban a lélegzetem is elakadt, és megdöbbentem.

-Will?

- Mintha másra számítottál volna – nevette el magát, majd nagy lendülettel megölelt. Én még mindig csak álltam ott, nem tudtam felfogni. Összeszorítottam szememet, hogy ne buggyanjanak ki könnyeim, és nehezen, de visszaöleltem, ezt a csupa szív vámpírt.

- Én nem… - suttogtam fülébe, és görcsösen kapaszkodni kezdtem széles vállába. A szégyen eluralkodott rajtam, reméltem azt hiszi, azért szorítom őt így, mert annyira hiányzott. Valójában ezt a fájdalom volt, ami átjárt. Szörnyen éreztem magam, mert megcsaltam őt tegnap. És még rosszabb, hogy tényleg nem rá számítottam. Kisebb boldogsággal a szívemben vettem tudomásul, hogy tényleg azt hittem, ezt Edward csinálta nekem. Olyan hirtelen lelépett és…

- Mi a baj kicsim, ennyire hiányoztam? – kuncogott, mikor már percek óta öleltem őt.

- Igen – hangom erőtlen volt, és bármennyire is próbált a szemembe nézni, nem tudtam. Szégyenérzet töltött el, hiszen most is hazudtam neki. Mióta megpillantottam élőben Edwardot, alig gondoltam Will-re. Minden egyes gondolatomat Edward tette ki, és tegnap este se jutott eszembe Will. A pokolba fogok elégni, ez már biztos! – Mit keresel itt? – nagy sóhajtások után elengedtem őt, és hátrébb léptem.

- Megmondtam Maria-nak, hogy egy kis szünetet tartok. Már hónapok óta nem láttalak, képtelen voltam odafigyelni a harcra – magyarázta mosolyogva, arany szemei csordultig tele voltak szerelemmel és kedvességgel.

- Akkor jól tetted – mosolyt erőltettem magamra, miközben átkoztam minden egyes porcikámat. Hazudtam neki, egyáltalán nem akartam, hogy itt legyen ebben a pillanatban. Még olyan friss volt a tegnapi élmény… - És mi ez az egész? – mutattam körbe kuncogva. Idegességemben, csak nevetni tudtam.

- A hosszú hónapok, amiket külön töltöttünk egymástól ráébresztett valamire – mosolyogta, bennem pedig egyre jobban gyűlt a rossz érzés. – Rájöttem, hogy képtelem vagyok nélküled élni szerelmem! Még egy évig nem hagyhatom ott a csapatot, de addig is szeretnék valamit, ami összeköt bennünket – eltátottam számat, mikor lassan letérdelt előttem, folyamatosan a szemembe nézve. – Isabella… hozzám jönnél feleségül?

Még sose éreztem magam ennyire rosszul. Csodaszép gyűrűt tartott az ujjai között, de én nem tudtam erre figyelni. Viaskodott lelkem a tegnap történtekkel, és képtelen voltam túl lépni rajta.

- Will, én…

- Tudom, hogy hirtelen jött – hadarta, miután látta habozásomat. – De szeretlek téged, mindennél jobban Angyalom!

- Mielőtt válaszolnék, tudnod kell valamit – sóhajtottam, de tisztába voltam vele, ha bevallom neki, nagyon mérges lesz.

- Elég komoly lehet, ha a lánykérést el akarod halasztani – motyogta, majd sóhajtott egyet és felállt. Majd megszakadt a szívem, ahogy láttam a megbántottságot arcán.

- A Cullen családhoz költözöm – hadartam, majd nyeltem egyet. Szemei pillanatról pillanatra lettek egyre sötétebbek, majd arca eltorzult a dühtől.

folyt.köv.

na hogy tetszett???? véleményeket kérek :DD