Bűvölet 12.- Jó vagy rossz?

Szisztok! Mint ígértem, ma feltudtam rakni a fejezetet :) Remélem tetszeni fog nektek én jól szórakoztam ezen a fejezeten :DDD

Nem bírtam a szemükbe nézni. Féltem, hogy meglátom a kíméletlen elítélést a szemükbe. Sarah csalódott bennem, ahogy a többiek is. Edward pedig majd eszét veszti a dühtől. Bár megértené. Bárcsak megértene engem mindenki. De ez a magamfajtának túl nagy luxus. Imádkoztam mindenhez, ami létezik, hogy Sarah-nak és Scott-nak ne essen baja.

Meglepődtem, amikor láttam, hogy Maria itt van. Ő sose hagyná ott a csapatát, ha nem lenne fontos. Képes volt eljönni csak azért Texasból, hogy Will-t visszahívja? Biztos ismét valami nagyon komoly harcról, területszerző hadjáratról van szó.

- Arról szó sem lehet! – mindannyian értetlenül néztünk Maria mérges arcára. – Will, tudom, hogy hiányzott Bella, de nem ez a legalkalmasabb időpont erre. Nem akarom, hogy Bella elterelje a figyelmedet!

- De Maria, én…

- Nem Will! – Maria volt az egyetlen személy, akinek Will nem mondott ellent. Inkább nem mert, mint sem barátilag hallgatott volna rá. Közelebb lépett hozzá, arca kissé megenyhült, de vörös szemei továbbra is hidegséggel mérték végig Will-t. – Egy utolsó harc. Már csak ennyi vár rád! Segíts nekem, hogy győzzek, utána elengedlek és boldogan élhettek a Hawaii szigeteken, vagy ahol akartok!

- És ha ez is fél évig fog tartani? – felkaptam fejemet, és elgondolkoztam rajta. Fél évig még itt maradhatok. Fél évem van rá, hogy Sarah-t és Scott-ot biztonságos helyre vigyem. És fél évig még itt maradhatok Forks-ba. Az emlékeim sokaságában, ahol minden elkezdődött. És hat hónapig maradok Edward közelében. Nem tudtam eldönteni, hogy ez hirtelen jó vagy rossz. Szemem sarkából Edwardra néztem, aki végig engem mustrált tekintetével.

- Menned kell – mormoltam halkan, mire Will helytelenítően rám nézett. – Maria-nak ez fontos. Szüksége van rád. Csak fél év – fél év rövidkének bizonyult Edward mellett. És ahhoz is, hogy itt hagyjam őt, az igazi boldogságomat, és összekössem az életemet Will-lel. Gyengéden néztem rá, Will pedig eltöprengett ezen egy ideig. Maria és köztem járt tekintete, majd végül bólintott. Elégedettséget éreztem, de rosszul is éreztem emiatt magamat. Bűntudatom volt, mert örültem neki, hogy Will elmegy. Szörnyű dolog volt ezt éreznem, és terveztem beszélni Will-lel.

- Akkor holnap reggel indulunk – szólalt meg Maria boldogan, majd Jasperre mosolygott, aki félszegen viszonozta. Nem kerülte el figyelmemet, hogy Alice fájdalmasan elfordította fejét. Váratlanul értettem meg, miért viselkedik ilyen furcsán Alice, miért ennyire szomorú, mi ez a kétségbeesés a szemeiben.

- Köszönöm – oldalra fordítottam fejemet, ahol Sarah állt és hálás tekintettel nézett. – Nem kell miattam lemondanod a boldogságról – mondta halkabban és gyors pillantást vetett a hátam mögé. Tudtam jól, nem Will-re értette.

- Nem is fog, ezt elhiheted – csúnyán néztem Will-re, aki szigorúan, ridegen nézte Sarah-t. Mintha csak egy parazita lenne. – Fél év Bella – fordult felém ugyanazzal a tekintettel, némi gyengédséggel a hangjában. – Fél év! Utána elmegyünk, hogy a Volturi rólad se szerezzen tudomást.

Bólintottam, majd a többiekre néztem, akik végig hallgatták a beszélgetést. Carlisle és Esme a háttérben meghúzódtak, aggódva, figyelve a végkimenetelt. Rosalie karjaiban Scott kíváncsian méregette a sok idegent, Emmett pedig kissé védelmezően állt előttük. Halványan mosolyogni kezdtem, Rose kezében nagyon jól állt a kisfiú. Maria biccentett Jaspernek, és eltűntek a sötét erdőben. Alice és Edward elsétáltak mellettem, Edward végig a szemeimbe nézett. Nem tudtam rájönni, mit láttam, de talán boldogságot, örömet és egy kis haragot. Sok mindent kell még vele megbeszélnem. Fáradtan sóhajtottam föl, késő volt már, és alig tudtam kipihenni magam az utóbbi napokban.

-A farkasok…? – meghökkentem Will-re nézve.

- Mi van velük?

- Nem akarnak galibát, úgyhogy jobb lesz, ha nem mész a területükre – megértettem Edward dühös hangnemét, de akkor is csúnyán néztem rá.

- Nem állt szándékomban. Nem szeretnék megmaradt kutyák maradványait eltűntetni – összerázkódtam a gondolatra, hogy Will képes lenne akármenyiket is bántani. Jacob, Jason…

- Will – kezdtem, de félbeszakított.

- Megyek. Vadásznom kell, most már nagyon szomjas vagyok.

Valahogy érezték a többiek, hogy beszélni akar velem, ahogy én is, így Sarah és a többiek visszamentek a házba. Edward volt az utolsó, aki sokáig a szemeimbe nézve maradt. Fanyar mosollyal az arcán pillantott Will-re, majd becsukta maga után az ajtót. Persze egy fal nem fogja megállítani őket, hogy hallgatózzanak.

- Ez meg mi volt? – fakadt ki Will közelebb lépve.

- Micsoda? – próbáltam az értetlent mutatni, de biztos voltam benne, hogy észrevette Edward nézését. Tagadni sem tudja, hogy milyen szerelmesen néz rám, és védelmezően. Will külseje olyan, mint Jasperé. Félelmet keltő, az ember – vámpír – ösztönösen távol marad tőle.

- Úgy néz rád, mint, aki mentem megdug – sose szerettem Will szókimondását, rosszabb volt Emmett-nél is, de az utolsó szónál kitágultak szemeim, és nagyot nyeltem.

- Csak védelmez, ő mindenkitől óvna – tereltem, de rettenetesen éreztem magam. Nem tudtam Will szemeibe nézni, lehajtottam fejemet, és a betont bámultam.

- Még tőlem is? – fölényesen felhorkant, én pedig felsóhajtottam.

- Mint mondtam, mindenkitől és mindentől – hangsúlyoztam, mire összehúzta szemeit.

- Fura köztetek a kapcsolat. Nem történt köztetek semmi? – nyeltem egyet, majd megráztam fejemet. Ökölbe szorítottam kezemet, legszívesebben megöltem volna magamat, e miatt a rengeteg hazugság miatt. Nem tehetem ezt meg vele! – Érdekes. Ennyi év után nem próbált feléd közeledni? – miért vannak ilyen átkozottul rossz kérdései?

- Csak beszélgettünk. Tudja, hogy dühös vagyok rá még mindig – nagyon reméltem, hogy Edward nem hallgatózik. De tőle már minden kitelik.

- Szóval nem próbálkozott be, az én rendkívül gyönyörű és kívánatos barátnőmnél? – összeszorítottam szemeimet, mikor hevesen átkarolta csípőmet és magához rántott. – Ha megtenné – lassan felemeltem fejemet, és gonosz mosollyal folytatta – megölném!

- Erre nem lesz szükség – mondtam gyorsan. – Egyrészt mert meg tudom védeni magam. Másrészt azért mert alig megyünk egymás közelébe – pedig tegnap este kölcsönösen voltunk a lehető legközelebb egymáshoz.

- Az egész Cullen család olyan furcsa nekem – elengedett és grimaszolva pillantott a házra. – Undorítóan kötődnek egymáshoz. Tényleg olyanok, mint egy emberi átkozottul nagy boldog család – fintorgott, én pedig egyre dühösebb lettem, amiért így beszél róluk.

- Ez az igazi család – mondtam határozottan, mire felhúzott szemöldökkel felém fordult. – Szeretik és megvédik egymást minden körülmények között.

- Valami már beteges – legyintett a ház felé. Élesen beszívtam a levegőt és próbáltam lehiggadni.

- Kötődnek egymáshoz. Ennyi az egész.

- Ez a jó a háborúban Bella – mosolyogta hidegen. – Csak bábuk. Feláldozhatóak. Nincs kötelesség, nincs érzelem. Csak harc.

- Akkor számodra mit jelent a boldogság? – suttogtam, egyre jobban szörnyülködve a hallottakon. Egy vámpír nem változik, mondják sokan. Még is, mintha több ezer év eltelt volna az utolsó találkozásunkkor, nem csak két év.

- Nekem te jelented – fordult felém ismét mosolyogva. Bár tudtam volna viszonozni. – Elmegyek a környékre vadászni. De holnap reggel még visszajövök hozzád elköszönni. Majd üzenek neked, hogy mikor találkozunk legközelebb – bólintottam, és még soha nem örültem ennyire annak, hogy elmegy. Nem akartam, hogy baja essen, de nem árt egy kis távolság, hogy átgondoljak pár dolgot. Biztos ezt akarom én ezt? Az örökké valóságon át élni egy olyan személlyel, aki rideg és szinte kegyetlen?

Nem tudtam teljesen viszonozni futó csókját, majd megvártam, amíg elmegy. Csak utána nyögtem fel, és temettem kezeimbe arcomat. Percekig álltam odakint, majd hallottam az ajtó nyitódását, majd halk puffanást. Összevontam szemöldökömet, majd felemeltem fejemet. Szomorú mosoly kúszott fel arcomra, majd közelebb léptem Alice-hez. A lépcsőn ült karjait térdei köré fonta és elkeseredetten bámult maga elé.

Leültem mellé, majd átkaroltam vállát.

- Egy patetikus vesztes vagyok – mormolta orra alatt.

- Csatlakozok a klubhoz – kuncogtam el magam.

- Még a férjemet se tudom megtartani magamnak. Visszatér a volt kedvese és már ejtve is vagyok – Alice mérhetetlenül meg volt bántva, és meg is értettem. Jasperre nem volt jellemző ez a magatartás. Tudtam, hogy közte és Maria között erős viszony volt, de nem is érzelmeken alapult. Maria inkább birtokolta és felhasználta Jaspert. Jasper-t már kevésbé értettem, ő maga is tudta ezt, még is önkényesen és dalolva fogadta Maria-t, aki bevezette a kegyetlenséget követelő háborúba. Jasper egyszer már feladta ezt az életet és lezárta a múltját. A boldogságot Alice mellett találta meg, és végleg elfeledte, ami előtte történt. Mi változott?

- Maria sose a volt kedvese volt, te is tudod – motyogtam.

- De Jasper biztos szereti – fakadt ki.

- Kétlem – mondtam határozottan. – Jasper viselkedése tényleg nem olyan, mint a szokott, de talán valami más van mögötte.

- Nem láttad, hogy nézett rám – szipogott, és vállamnak dőlt. – Olyan… közömbösen, mintha egy senki lennék. Tényleg ennyire nélkülözhető vagyok?

- Dehogyis! – felháborodott hangomhoz, egy férfié is társult és nem kellett sokáig töprengnem rajta, hogy kié. Így lenne ötösöm a lottón!

Edward leült Alice másik oldalára, és térdére rakta kezét.

- Jasper most össze van zavarodva. Régen látta Maria-t, és csupán… nosztalgiáznak.

- Sok mindenről lehet – fintorogta Alice. – Ölés, szeretkezés, ölés, táplálkozás, ölés és megint szex!

Nem tudtam visszafojtani nevetésemet, de mikor megláttam Alice szemeit, inkább szám elé kaptam kezemet.

- Ezen mi olyan mulatságos?

- Ha, látnád magad, értenéd – válaszolta Edward, szintén szórakozva Alice dühöngésén. Nem volt vicces, hiszen súlyos oka volt, de a kis méregzsák nagyon humoros.

- Azt hiszem, megyek aludni – mondtam, mire csak bólintottak. – A cuccom…

- Sarah és Emmett elhozták nyugi – mosolyogta Alice.

- Öhm, köszönöm.

Kényelmetlenül éreztem magam Edward közelébe, így fogtam magam és besiettem. Sarah visszavonult Scott-tal aludni, megtudtam Esme-től, aki megmutatta a szobámat. A vendégszobát kaptam meg, ami átalakításra fog kerülni.

- Remélem ez is megteszi egy időre – Esme mosolyogva mutatott körbe, és vezetett el a fürdőszobába.

- Ugyan már! Ez tökéletes lesz. Köszönöm – hálásan megöleltem szinte már fogadott anyukámat.

- Talán nem szabadna, de nagyon örülök neki, hogy maradtál – szégyenlősen mosolygott rám.

- Egy időre még igen, aztán majd meglátjuk – hárítottam el az igazságot. – Még én sem tudom, mit hoz a jövő Esme.

- Még nem volt alkalmunk beszélgetni, Kedvesem – megsimogatta hátamat, úgy éreztem, mintha próbálna levenni egy kis gondot a hátamról. – Hogy vagy?

- Jelenleg kicsit össze vagyok zavarodva – vallottam be neki pirulva. – Nagyon furcsa lesz együtt élnem Edwarddal.

- Ezt nektek kell megbeszélnetek Kicsikém – mosolyogta szomorúan. – De legfőképp azért aggódom érted, ami a múltban történt veled. Nagyon sajnálom a szüleidet Bella – tiszta őszinteség és részvét árulkodott hangjából, de nem akartam erre gondolni.

- Anya boldogan halt meg, Phil mellett – mondtam. – Nagyon szomorú volt Charlie miatt, legfőképpen miattam. Hiszen az emberek úgy tudták balesetet szenvedtem. De azt hiszem sikerült egy idő után feldolgoznia. Néha titokban meglátogattam esténként. Minden éjjel sírva aludt el a képemet szorongatva, de… Phil valahogy kitöltötte az űrt, ami megmaradt benne. És már mondhatni eléggé.. boldogan halt meg – hangom, mondandóm végére elcsuklott, mire Esme megölelt. – Nem szomorkodok miatta, tudom, hogy jó helyen van – suttogtam, miközben könnyeim csorogni kezdtek. Görcsösen szorítottam magamhoz Esme-t, aki vígasztalt. – De nagyon hiányzik. Néha… néha szükségem lenne rá. Egy anya tanácsára.

- Jaj, Kicsikém… tudom, hogy mi sosem fogjuk helyettesíteni az igazi családodat. De mindent megteszek, hogy ne érezd magad egyedül – hálásan szorítottam magamhoz Esme-t. Nagyon szükségem volt most egy ilyen támaszra. Olyan megnyugtató volt a közelsége, az erős karjai biztonságot nyújtottak nekem.

Elszakadt tőlem, majd a késői óra miatt magamra hagyott, hogy aludjak. Karba fontam kezeimet, és jobban körül néztem a szobában. Egyszerű volt, fehér falakkal, tölgy bútorokkal, és csodálatos erkéllyel. Mosolyogtam rajta, amikor elsétáltam a bőröndjeim és cuccaim mellett, majd kinyitottam az ajtót. Hűvös szél csapott be, a fehér függönyt meglendítette, én pedig megborzongtam. Kisimítottam hajamat arcomból, és percekig néztem a sötét erdőt. Tudtam, Will nem ment annyira, messzire. Érzem, hogy a közelben van. Megremegtem, szinte éreztem hideg pillantását, ami a vesémig hatol. Edward szerint nem tudok jól hazudni. A mai nap azt mutatja, hogy vagy nagyon is tudok, vagy Will szintén csak megjátssza a tudatlant.

Kezdtem fázni a hideg szellőben, így úgy döntöttem inkább jobb, ha tényleg elteszem magam holnapra. Gyors zuhanyt vettem, majd felkaptam egy szürke pólót és apró shortot. Lekapcsoltam a villanyt, de még így is világos volt a szobában. Az odakintről beszűrődő fény megvilágította alakomat. Az ágyon ültem törökülésben, már betakarózva és magam elé meredtem.

Jobb lenne, ha most nyomban megnyílna alattam a föld.  Nincs még egy ilyen rossz hazudozó, mint én. Will nem érdemli meg, hogy a szemébe hazudjak. Holnap reggel már nem tudok vele beszélni, de ha visszajön értem, akkor muszáj lesz. Nem kezdheti úgy el velem az életet, hogy azt se tudja, kivel akarja összekötni magát.

És én? Én össze akarom kötni magam egy ilyen személlyel? Nem tudom tagadni, hogy nem ő az, akire vágyok.  De el kell fogadnom, hogy a múlton már nem tudok változtatni. Örökre béklyót vert közénk Edwarddal. Gyönyörű éjszakát töltöttünk együtt, de nem szabad, hogy ez változtasson bármin is. Nekünk már nem adatik meg a közös jövő. Talán egyszer lett volna, de az már elmúlt. Nekem már Will mellett a helyem, még ha nem is vagyok boldog mellette.

- Szia – ijedten kaptam fel fejemet Edward hangjára. Egy pillanatra azt hittem, csak élénken képzelődöm, de valóban ott állt az ajtóban. – Zavarlak?

- Nem – gyorsan megráztam a fejemet, és kissé fészkelődni kezdtem. Nincs előtte már mit takargatnom, de kényelmetlenül éreztem magamat, hogy alig van rajtam valami. Eddig ez sose jelentett gondot, még emberkoromban sem, de a tegnap este után… félek, hogy ismét megtörténik. Nem biztos, hogy még több hazugságot elviselek. Nem bírok Will szemébe nézni. – Alice, hogy van? – kérdeztem zavartan, és feljebb húztam a takarómat.

Edward figyelmét nem kerülte el ez a kis mozdulat és mosolyogni kezdett. Becsukta maga mögött az ajtót, majd közelebb lépett. Zsebre dugta kezét és lazán megállt előttem engem figyelve.

- Jól van. Vagyis tűrhetően – válaszolta vállat vonva. – Jasper elvetette a sulykot. Elhiszem, hogy Maria a múltja, de Alice-nek is van tűrő határa. Egyelőre még tartja magát, de ha Jasper holnap reggelig nem mutat fel valamit Alice-nek, akkor igencsak megrendíti Alice érzelmeit.

- Nem ismerem annyira Jaspert, ezért nem is ítélhetem el – mondtam fancsali mosollyal. – Maria fura nő, de nem rossz szándékú. Ha nem harcról van szó, akkor egész rendes nő. De nagyon kedvelte Jaspert régen, és csak örül, hogy látja.

- Mondod te kívülállóként – fordult felém halvány mosollyal.

- Csupán ismerem Maria-t!

- Én meg a gondolatait – pimasz vigyorral tekintett rám, mire megforgattam szemeimet.

Percekig szótlanul állt az ágyam mellett. Nem néztem rá, inkább kinéztem az ablakon. Éreztem, hogy lesüpped mellettem az ágy, megborzongtam közelségére, majd lassan rá emeltem tekintetemet. Arany szemei tele voltak örömmel, csillogással. Akárcsak a folyékony méz, olyan lágy volt a pillantása. Zavarba jöttem a mély tekintetétől, amin ő jól mulatott. Túl jól ismert már.

- Szóval… szereted Will-t? – hápogni tudtam szemtelen kérdésén, de ő csak önelégülten nézett.

- Ehhez semmi közöd Edward, de igen szeretem őt!

- Akkor miért nem mondtad el neki mi történt közöttünk? – önelégült vigyorral nézett rám, nagyon nyeregbe érezhette magát, amiért hazudtam Will-nek. – Nem sok kedved volt hozzá, hogy bevalld neki a tegnap estét, ahogy láttam. Pedig egy boldog párkapcsolat titka a bizalom és az őszinteség.

- Vak vezet világtalant? – kérdeztem gúnyosan, mire nevetni kezdett. – Te sem remekelsz ezekkel a tulajdonságokkal!

- Legalább több közös van bennünk – szemei izzani kezdtek, gyomrom megugrott az egyre sötétedő szemeitől. Nem a félelem miatt, hanem a bizsergés miatt, amit okozott pusztán a nézésével.  – Tanulod tőlem a rosszat?

- Ne csináld Edward – sóhajtottam fel. – Nem akarom, hogy a következő fél év ezzel teljen el. Tudom, hogy rossz lesz a közelembe lenni. Próbálok a lehető legtávolabb kerülni tőled.

- Én nem ezt akarom – rázta meg fejét mosolyogva.

- Miért vagy ilyen jókedvű? – kérdeztem egyre nagyobb gyanakvással.

- Nem kéne annak lennem? – kuncogott fel vidáman. – Hiszen fél évem van rá, hogy visszahódítsalak. És lehetőleg nem is lesz olyan nehéz dolgom. Ha igazán szeretnéd Will-t, akkor elmentél volna vele, akármit mond Maria, vagy Sarah. Nem is nagyon aggódsz érte, ha mindig ilyen simán elengeded harcolni őt. Bezzeg, amikor James-től akartalak megóvni… - lógni hagyta a mondatot és öntelt vigyorával ajándékozott meg.

- Akkor még nem tudtam mire képes igazán egy vámpír. Persze, hogy féltettelek téged, titeket – úgy tűnt akármit mondtam, nem győztem meg Edwardot. – De Will jó harcos, Maria kiképezte, én is láttam, mire képes, így nem féltem.

- Scott kitalálta, hogy építsünk medencét a hátsó részhez – döbbenten tátogtam, szinte felháborított, hogy ennyire érdektelen a mondandóm iránt. És csak is azért, mert tudja, hogy mennyire meg akarom győzni az igazamról. Nem lehet neki igaza! Ingerülten fontam össze karjaimat mellkasomon, és durcásan néztem rá. Mire jó ez a beszélgetés? Semmi értelme, nem fogunk tovább lépni.

- Scott mindig is találékony gyerek volt – jegyeztem meg.

- Szóval Will meg akar ölni – meglepett ismét a témaváltás, nem tudtam mindent csak úgy követni. Edward szórakozottan felpattant, és elhúzva a függönyt kinézett az erdőre. – Jöjjön csak…

- Fejezd be! – minden idegszálam megfeszült a gondolatra, hogy ezek ketten összebalhézzanak. Valamelyik nem élné túl… - Edward úgy viselkedsz, mint egy éretlen kamasz! Will alig várja, hogy felhergeld őt. Nem akarok neki okot adni, hogy rád támadjon!

- Előbb utóbb meg kell küzdenünk a kegyeidért – ha nem tudtam volna biztosra, hogy Edward vámpír, azt mondtam volna füvezett. A vigyora majd szétrepesztette arcát, szemei még mindig boldogan csillogtak, akár egy gyereknek.

- Nem, nem kell – motyogtam grimaszolva, majd felálltam az ágyból. – Te csak voltál, Will pedig van.

- Fél évig én leszek – kuncogott fel. Egyre jobban ingerelt a viselkedése, valósággal szórakozott velem. – Ő lesz a volt. És meglátod, hogy utána is marad ez a felállás!

- Menj el – mondtam határozottan, és karba fontam kezeimet. – Aludni szeretnék.

- Szívesen maradok, ha neked jobb lesz – elfordítottam fejemet, hogy ne kelljen belenéznem pajkos tekintetébe. – Még az altatódat is eldúdolom.

- Még mindig itt vagy? – mérgemben toporogni kezdtem, és továbbra is elnéztem Edward mellett, aki kuncogva elindult felém.

Egyre jobban kivert a víz, ahogy lassan lépdelt felém. Melegebbnek éreztem a levegőt, sőt, mintha a levegő is egyre kevesebb lett volna. Nyeltem egyet, mikor megtorpant közvetlenül előttem, és hogy ne sérüljön büszkeségem, pökhendien felemeltem fejemet és szemeibe néztem.

Zihálni kezdtem, és hátrébb léptem egy lépést.

- Csak nem félsz?

- Nem az a félelem, amire te gondolsz – motyogtam elszégyellve magamat. – Bár kétségkívül tartanom kellene sok mindentől.

- Én nem foglak téged bántani – mondta hirtelen elkomorulva. – Látom rajtad, hogy félsz, amikor Will közelébe vagy. Pedig, sose bántott téged, igaz?

- Nem – határozottan megráztam fejemet.

- Szeretném, ha elmondanád nekem, ha bármi ilyesmi történik – teste megfeszült, és ajkait összepréselte.  – Senki nem érhet hozzád.

- Köszönöm – Will-nek ilyesmiben nem hazudtam. Edward tényleg megvéd mindentől és mindenkitől. Arca ellazult, majd gyengéden mosolyogni kezdett.

- Jó éjt Izabella – olyan lágysággal ejtette ki nevemet, hogy térdeim megremegtek. Hideg lehelete borzongatta arcomat, majd alig érintve bőrömet, puszit nyomott járomcsontomra.

- Jó éjt Edward – suttogtam, majd viszonoztam gesztusát. Hideg bőre szinte jólesett felhevült testemnek, gerjesztően hatott rám, ahogy ajkaimmal megérintettem márványkemény arcát. Legszívesebben tovább mentem volna, végig csókolva minden porcikáját, de elléptem, mielőtt elveszteném a fejemet.

Felemeltem fejemet, csak milliméterekre volt arcunk egymástól.

- Holnap találkozunk – mormoltam, mikor elfordultam tőle.

- És beszélsz Scottal, ezzel a medence dologgal.

Mosolyogva bólintottam, majd megvártam, amíg becsukja maga mögött az ajtót. Kifújtam a levegőt, ami a tüdőmbe rekedt, majd mélyen felsóhajtottam. Ólomként nehezedett rám az álmosság, bár elég nehéz lesz pihennem, mikor tudom, Edward csak néhány ajtónyira van tőlem. Will pedig kilométerekre innen. Megráztam fejemet, hogy kiűzzem az erkölcstelen gondolatokat, majd felhajtottam takarómat, hogy visszafeküdjek az ágyba. Neszelést hallottam a hátam mögül, kidülledt szemekkel pördültem meg a hívatlan látogató felé.

- Mi lenne, ha nem kéne elbúcsúznunk egymástól?

- Jó éjszakám lenne– vigyorogtam, majd egy lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, és Edward nyakát átkarolva mohón megcsókoltam. Mosolyogva viszonozta heves támadásomat, ajkaink vadul falták egymást, de mindketten tudtuk ennél tovább nem mehetünk. Legalább is én tisztába voltam vele, de ahogy éreztem Edward nem. – Edward aludjunk jó? – felsóhajtottam, mikor elkezdte nyakamat kényeztetni. Képletesen értettem persze, de megértette, és tiszteletben tartotta.

- Jó – elszakadt tőlem, majd még apró csókot lopott, aztán mindketten befeküdtünk az ágyba. Kellemes érzés volt, az erős és védelmező karjai közt lenni. Ajkai cirógatták arcomat, vállamat és karomat, miközben hasamat simogatta.

- Holnap kapsz tőlem valamit – mormolta halkan fülembe. Tudta, hogy nem szeretem az ajándékokat, de ezúttal kivételt tettem. Egyelőre, csak hagytam, hogy érzelmeim vezessenek. A pillanatnak kell élnem, hiszen fél év múlva, már ilyenre nem lesz lehetőségem.

- Ezzel nem érsz célba, tudod jól – motyogtam, már félálomba.

- Ezt használni tudod, és nagyon fogsz neki örülni, majd meglátod – kuncogott fel édesen. Kérés nélkül kezdte dúdolni az altatómat, én pedig hagytam, hogy kisebb bűntudattal a szívemben, de örömtelien merüljek álomba. Holnap majd foglalkozok Will-lel! Egyelőre csak boldog voltam, hogy Edward karjai közt fekszek.

folyt.köv.

na hát egyelőre ennyi lett volna, de sietek a kövivel, szerintem sikerül most hamar hoznom :) Még nincs vége a szavazásnak, de nagyon köszönöm, aki voksolt :D Még nem kezdtem bele, akit esetleg érdekel :)

Nagyon nagyon szépen köszönöm az előzőhöz írt kritikákat, nagyon örültem neki és írtóra hálás vagyok érte! Remélem ehhez is kapok párat ^^

Jut eszembe kérdés: aki esetleg tudja, hogy honnan lehet letölteni A szürke ötven árnyalatának második kötetét, vagy akinek megvan az elküldi nekem?! Azt mondták augusztusba fog kijönni, és azt reméltem, hogy már valakinek meg van :) Egyébként gépen olvastam el én is, az első könyvet és ajánlom mindenkinek :) Nekem nagyon tetszett, igaz prűdeknek nem ajánlott, de egyébként nagyon jó könyv :))

Saját történet ?!

Sziasztok! Ez még nem a friss, de ha így haladok vele tovább, akkor ma este vagy holnap már fel is tudom rakni :) 

Új ötletek jutottak eszembe és szívesen megírnám saját történetben. Ha lennének rá jelentkezők, akkor elküldöm majd nektek e-mailbe, vagy esetleg csinálnék neki, egy saját blogot ez majd a visszajelzésetektől függ :)
Az én világom nagyon a természetfölötti jelenségek körében mozog, így a történet se egy sima romantikus regény lenne, hanem annál több. Így is úgy is szeretném megírni, de szeretném, ha azért kapnék pár véleményt majd róla.

A történetről:

Ha léteznek vámpírok, vérfarkasok, akkor léteznek démonok és angyalok is. A történet Lincoln-ról, aki démon, és legjobb barátjáról Kate-ről szól, aki viszont vámpír. Egy előkészítő akadémián laknak mindketten, de a fiúnak el kellett mennie Londonba, hogy igazi harcossá képezzék ki. Három év telt el, amikor végre visszatérhetett San Francisco-ba. A két barát elválaszthatatlan volt, a kötelék pedig csak még inkább megerősödött, mikor a fiú visszatért. Sosem éreztek egymás iránt mást, csak barátságot, de három év sok idő, és a két gyerek 19 éves hormonoktól túltengő tinédzser lett. Lincoln nehezen tudja elfogadni, hogy legjobb barátja mennyi változásokon ment keresztül, és ez rá mekkora hatással van. Mielőtt észbe kapna, már visszavonhatatlanul rájön, hogy bizony a lány többet jelent már neki, vonzalom alakult ki kettőjük között. De az Akadémia igazgatója, hirtelen ismét elküldi a fiút. Egyre nehezebb időszak köszönt be az iskolába, a vámpírok egyre ingerültebbek és támadni készülnek. Lincolnak dönteni kell: vagy az iskolába marad, megvédve ezzel Kate-et, a saját ellenségét, ezzel pedig megtagadja a saját fajtáját, vagy elmegy ezzel hátrahagyva mindent, egyúttal a lányt is, aki annyi mindent megváltoztatott benne.

Nos kb. ennyi a tartalom kíváncsi vagyok, hogy mit szólnátok-e hozzá :) Megfogom írni, amíg időm úgy engedi, mindenképpen beleakarok vágni, hogy végre én is villoghassak egy saját történettel xD na jó ez csak vicc volt, de tényleg jó lenne, ha végre sikeres saját történetem arathatna olyan sikert, mint a Twilight fanfiction.

Tehetség!

http://www.united-pc.eu/static_content/google/united/hu/landingpage1.html?gclid=CP3ex6a85LECFUYYzQodBBQAUw

Ma találtam a neten, aki elég bátor és tehetséges hozzá, szerintem annak megér egy próbát :))

Bűvölet 11. - Viselkedési furcsaságok

Sziasztok! Siettem a folytival, sikerült is megírnom, remélem ez is tetszeni fog annyira, mint az előző. Nagyon nagyon szépen köszönöm a sok kritikát, iszonyúan jól estek és remélem továbbra is biztattok majd a kritikátokkal :)))

Bella szemszöge:

Feszülten figyeltem Will elsötétülő tekintetét, és rettegtem, hogy ki fog akadni. Percekig némán járkálgatni kezdett, hogy levezesse dühét, én pedig csak tördeltem kezeimet. Talán nem a legalkalmasabb időpontot választottam, hogy elmondjam ezt neki, de úgy volt, hogy még hónapokig nem jön vissza. Addigra már biztos Sarah is menni akart volna el innen, így viszont ez még bonyolultabb lett.

- Szóval hozzájuk költözöl – szólalt meg hidegen. Nyeltem egyet, miközben bólintottam, mire gúnyosan mosolyogni kezdett. – Ugye tudod, hogy gyűlölöm őket?

- Amit velem tettek az... az én dolgom. És én…

- Megbocsátottál nekik, hát persze – horkant fel ingerülten. – Miért kell, hogy ilyen jó szíved legyen? – hiba volt, de akkor is keserűen összehasonlítottam Edwardot Will-lel. Ha Edward meg is rótt valamilyen tulajdonságom miatt, azt sose így tette. Inkább büszkeséggel a hangjában incselkedett velem. Will azonban abba a nőbe szeretett bele, akivé váltam. Nem abba, aki voltam. De mióta a Cullen családdal hivatalosan is találkoztam, mintha a száz év kitörlődött volna. Éreztem az ürességet, amit okozott a hosszú évtizedek elmúlása, de amikor ismét a régi családom körében voltam, ez megszűnt. Újra az a Bella voltam, aki itt élt tizenhét évesen. Rájöttem, hogy Will nem ezt a lányt szerette meg. Hanem, aki lettem a Cullen család által okozott fájdalom miatt. – És ez az Edward Cullen, mit adott be neked?

- Elmondta az igazságot – mondtam halkan. – Félreértettük egymást.

- Óh, ugyan már! – megrezzentem, ahogy felemelte a hangját. – Ugye nem dőlsz be ennek az idióta baromságainak? Hazudik neked, még most is. Elhúzza az orrod előtt a mézes madzagot, aztán ismét pofára ejt, mint anno. Ezt akarod Bella? Megint szenvedni akarsz?

Megrémülve néztem rá. Pofonként ért a felismerés, hogy mi van, ha igaza van? Tudom az igazságot, tudom, hogy mi történt száz éve, és ha ismét rájön egy agybaj és ismét elhagy? Megérdemelne ő még egy esélyt?

- Bella?

- Nincs igazad – mondtam, de a remegés a hangomban mindent elárult. Will önelégülten húzta vigyorra száját, majd közelebb lépett és megfogta kezemet. Elidőztem szépséges, karakteres arcán, amin alig látszódott érzelem. Will katona, akárcsak Jasper volt. Nem az érzelmek híve, és ezt sokszor a tudtomra is adta. Tudtam, hogy érez valamit irántam, szerintünk ez szerelem, ami közöttünk van. De hogy szerethetném ezt a vámpírt, amikor a szívemet már száz éve neki adtam valaki másnak?

- Csak nem akarom, hogy ismét összetörjék a szívedet – megenyhülve simogatta meg arcomat. – De erre is van megoldás. Beszélek Maria-val. És elmegyünk innen. Csak mi ketten.

- Sarah és Scott?

- Nem hiszem, hogy a mi dolgunk lenne – megforgatta szemeit, én pedig ebben a pillanatban enyhe utálatot éreztem iránta. Hogy lehet valaki ennyire nemtörődöm másokkal? Hiszen Sarah is a családom már, és veszélyben van! – Megoldják ők maguknak.

- Nem fogom egyedül hagyni őket – szemeim szikrákat szórtak rá, amitől kissé meghökkent.

- A Volturi nem kegyelmez. Meghalnál értük? – kérdezte egyre nagyobb dühvel a hangjában, és megszorította kezemet.

- Igen! Meghalnék értük – dacosan néztem szembe vele, mire indulatosan elfordult. Nem értett meg engem.

- Akkor bolondabb vagy, mint hittem!

- Inkább vagyok bolond, mint sem áruló!

- Én viszont nem fogom neked engedni – nézett rám. – Nem fogod magad veszélynek kitenni, egy felelőtlen lány miatt!

- Te is veszélynek teszed ki magad a csapatod miatt – próbáltam megértetni vele, de tudtam nem fog sikerülni.

- Az egészen más helyzet Izabella! – keményen csattant fel, izzó szemeit az enyémbe fúrta. – Még egyszer elmondom! Nem fogom hagyni, hogy Sarah és a kölyke veszélynek tegyenek ki téged. Még ma velem jössz!

Edward szemszöge:

Rossz érzés volt ott hagynom Bellát a kórházba, még akkor is, ha tudtam Carlisle vigyázni fog rá. Alice kétségbeesetten hívott fel, hogy menjek el Emmett-tért és Rose-ért, majd azonnal menjek haza. Ritka volt, amikor Alice ennyire megijedt valamitől, biztos nyomós oka volt rá.

Emmett és Rosalie fel voltak háborodva, amiért ott kellett hagyniuk a munkájukat, csak mert Alice megint látott valamit. Nem kommentáltam, hagytam, hogy kieresszék magukból, én pedig csak csendben hallgattam őket. Én is mérges voltam Alice-re, mikor ott kellett hagynom Bellát, de megnyugtatott, hogy majd ő hazaviszi.

Leparkoltam a ház előtt, Alice már itthon volt és a lépcsőn ült, rossz kedvűen.

-Elárulod, miért kellett hazajönnünk? – fakadt ki Rosalie, de látva Alice szomorú szemeit, inkább elhallgatott. – Mi történt?

- Jasper – motyogta, majd sóhajtott és kezeibe temette arcát. Mindannyian egymásra néztünk, tisztán hallottam, hogy Jasper bent van és beszélget valakivel.

- ki van itt Alice? – kérdeztem, mire lassan felemelte fejét.

- Maria.

- Az a Maria, aki…?

- Aki átváltoztatta – válaszoltam gyorsan Emmett kérdésére, majd ott hagyva őket bementem a házba.

Elég sokat láttam már Maria-t Jasper fejében, hogy tudjam biztosan ő az. Inkább az a kérdés, hogy mit keres itt. Jasperrel beszélgetett a nappali közepén, nem igazán vették észre jelenlétemet. Kezdtem érteni, hogy Alice mitől borult így ki. Jasper önfeledten beszélgetett a nővel, mintha semmi más nem létezne. Mesélt neki, kérdezgette, nosztalgiáztak. Már ha olyan jó élmény volt Jasper élete.

-Zavarok? – köszörültem meg torkomat, mire Jazz ijedten lépett hátrább. Na igen, kicsit közelebb állt Maria-hoz, mint kellene.

- Edward.. nem… - dadogta zavartan Jasper. Mintha rajtakaptam volna valamin, pedig semmit nem csináltak. Maria kíváncsian fordult felém, arcom kissé megvonaglott vörös szemeit látva.

- Szóval te vagy Maria – mondtam nem éppen kedves hangnemben. Féltem, hogy a felbukkanása, még sok bonyodalmat fog okozni. Főleg Alice-nek és Jaspernek.

- Edward Cullenhez van szerencsém? – kérdezte mosolyogva, számomra Aro-hoz hasonló nyájassággal.

- Igen.

- Szóval te vagy a gondolatolvasó – kuncogta el magát, engem viszont a hidegrázás kerülgetett tőle. Nem tudta olyan jól elrejteni a gondolatait, mint ahogy akarta. Aki nem él együtt velem, az nehezen tanulja meg kordában tartani őket. Maria is tudta, hogy nem szabad gondolnia rá, még is csak e körül forgott az agya. Összevontam szemöldökömet, majd koncentrálni kezdtem.

- És te hol születtél Bella? – fordult kedvesem felé hideg mosollyal az arcán.

Kedvesem meghökkent a kérdés hallatán, és szeme sarkából egy fickó felé nézett. Magas volt, izmos, látszott rajta, hogy katona. Vörös szemei voltak, amibe vegyül enyhe barnaság, és szeretetteljesen nézett Bellára vissza.

- Forksban éltem, amikor átváltoztam – Bella inkább kikerülte ezt a témát.

- Nem vagy teljes vámpír – döntötte oldalra fejét Maria.

- Ettől még erős Maria, hidd el nekem – szólalt meg a férfi mosolyogva, és büszkén karolta át Bellát.

- Nem bánom. Találkoztál már valaha ilyennel? Vagy volt már olyan az ismerőseid közül, akinek volt köze ilyesmihez?

- Jaspernek – suttogta lehajtott fejjel, Maria-nak pedig kitágultak szemei a döbbenettől. – Jasper is katona volt.

- Ismered Jasper Withlockot?

- Nekem ő Jasper Cullen – fonta össze szemöldökét Bella furcsálkodva. – Biztos amikor katona volt, te még így ismerted.

- Hol találkoztál vele? – Maria-nak se kellett több, kíváncsiságtól és izgalomtól telve lépett közelebb Bellához.

- Forksban. A… a…. a.. volt barátom fogadott testvére volt.

- A Cullen klán? – kérdezte akadozva. – Szóval Jasper velük él!

Hümmögtem, miután inkább kiszakította magát az emlékből, majd kissé oldalra fordítottam fejemet, mikor meghallottam, hogy megjött Carlisle és Esme is, majd befut Sarah és Scott. Újabb családi kupaktanácsra lesz szükség, úgy éreztem.

Az egész család meglepődve nézett a hívatlan vendégre. Senki nem értette, hirtelen miért bukkant fel Maria, jelenleg még én sem.

- Maria, te itt? – Sarah feszengve lépett közelebb a barna hajú nőhöz, majd félszegen megölelték egymást.

- Will-t keresem. Eltűnt, gondoltam, hogy Bellához jött vissza. De nem találtam itt, csak Jaspert – pillantott az említettre büszkén és… vágyakozva. Alice figyelmét nem kerülte el ez, és gyűlölködve felszisszent.

- Akkor nyilván Belláéknál vannak. Felhívom – mondta gyorsan Sarah. Nem tudta elrejteni gondolatait, amik mind arról árulkodtak, mennyire szeretné, ha mihamarabb eltűnne innen. Nem bízott benne, és ezzel nem volt egyedül.

- Annyira nem sürgős, legalább megismerhetlek benneteket, akik igazi családot adtak az én Jasperemnek – kárörvendő mosollyal fogtam meg Alice kezét, aki Maria-nak akart ugrani. Egyrészt a megnevezés miatt, másrészt a gúnyos hangnem miatt.

- Akkor üljünk le – ajánlotta Carlisle, de végig rám nézett. Félt, hogy baj lesz ebből, és hogy veszélyes lehet Maria számunkra. Nem tudtam kiolvasni a fejéből mit akar, az agya csak is Jasper körül forgott. Nem éppen olyan volt, mint egy szerelmes vámpír, sokkal inkább, mintha birtokolta volna őt.

Jasper mellé lehuppant Maria, és bár hallgatta, amit Carlisle mond, figyelmét Jasper kötötte le. Alice villogó szemekkel nézte őket, hallottam, hogy legszívesebben mindkettőnek kitekerné a nyakát. Megfogtam Alice kezét, de nem nézett rám.

- Gyere – mondtam neki gyengéden. Várta, hogy Jasper rá nézzen, de nem tette. – Gyere Alice, sétáljunk egyet! – Alice-ben akkor tört össze valami, mikor Jasper csak egy közömbös futó pillantást vetett feleségére. Senki nem értette a viselkedését. Emmett és Rosalie kapkodták a fejüket közte és Alice között, Esme pedig aggódva figyelte Alice-t. Vigyázz rá! Üzente gondolatban édesanyám, mire mosolyogva biccentettem. Carlisle bár végig mesélt, neki is feltűnt a feszültség két gyermeke között, és szintén aggódni kezdett. Ez a viselkedés nem Jasperre vall.

- Gyere – mondtam ismét Alice-nek, majd megfogtam vállát, és kifelé tereltem. Pöttöm húgomnak több se kellett, nagy sebességgel kezdett el rohanni az erdőbe. Féltem, hogy hülyeséget csinál, így utána mentem. Nem tudott lerázni, nem elég gyors hozzá, de megértettem, hogy most egy kicsit egyedül szeretne lenni, ezért tisztességes távolságot hagytam.

Sokáig futott, mikor megállt a folyónál, majdnem a határ mellett.

-Ezt nem hiszem el! Mit keres itt ez a nő? – hagytam, hogy kidühöngje magát, türelmesen leültem a fűre, és hagytam, hogy idegességében járkáljon. Kezébe fadarabokat szorongatott és mérgesen zúzta össze őket. Még szórakoztatóan is találtam volna, hogy a kis törpe milyen méregzsák, de ez nem a legjobb alkalom volt rá, hogy nevessek rajta. – És Jasper.. nem értem. Miért viselkedik így? Mintha egy senki lennék! Mintha nem is léteznék! Ez a nő teljesen megbolondította! És, ha… - Alice rémülten cövekelt le előttem. – ha magával akarja vinni? És Jasper elmegy vele? Ismét embereket fog ölni – sikoltott fel kitágult szemekkel, egész testében remegett. – És elhagy – suttogta.

Felpattantam, majd megöleltem remegő testét, és csitítani kezdtem.

- Alice! Jasper mindennél jobban szeret téged, te is tudod! Soha nem hagyna el, hallod?

- Akkor miért viselkedik így? Mi ez a közömbösség? – fakadt ki, és ellépve tőlem tovább rótta mérges köreit. – El fog hagyni – zokogott fel, de esélyem már nem volt megvigasztalni.

Meghallottam Jacob, és Jason gondolatait, majd pillanatokkal később már mindketten megjelentek előttünk pár méterrel.

- Ugye nem a határt készületetek átlépni? – kérdezte Jason feszülten.

- Kit érdekel a hülye határ? – morogta orra alatt Alice, én pedig csúnyán néztem rá. Nem a legjobb lenne kirobbantani valami viszályt a farkasokkal.

- Hol van Bella? – szólalt meg rekedtes hangján Jacob. – Már napok óta nem jött át a rezervátumba.

- A barátjával van – motyogta Alice szem forgatva, mire Jason és Jake is úgy néztek rá, mint az elmebetegre, miközben pillantásuk rám esett.

- Nem velem – mosolyogtam gúnyosan. – Valami Will…

- Sose bíztam abban a vámpírban – horkant fel Jacob. Szimpatikus volt ez a megnyilvánulása. – Egy vámpír, aki direkt részt vesz egy háborúban. Ki csinál ilyesmit?

- Mondjuk vámpírok – nézett rájuk Alice bosszúsan.

- Hallottuk, hogy két vámpír itt van – Jason nem érezte jól magát az egyre nagyobb erőfölény miatt. Azt hitte megakarjuk támadni őket.

- Nem kell aggódnod Jason – mondtam, hogy valamelyest megnyugtassam. – Hamarosan elmennek innen. Mi pedig nem akarunk viszályt, biztonságban lesztek.

- Remélem is – morogta ellenségesen.

- Tudtok valamit Victoriáról? – hirtelen nagyon fontos lett számomra, hogy elkapjuk azt a nőt. Eddig nem gondoltam rá, most viszont váratlanul nehezedett rám az aggodalom. Előbb utóbb megtalálja Bellát. Ha átváltozott, akkor még is, miért kellene még neki Bella? Mit akar tőle?

- Nem tűnt fel már egy jó ideje, ahogy mondtam – válaszolta Jacob, aki szintén el volt keseredve, amiért még nem sikerült elkapni a nőt.

- Ahogy mondtad – morogtam cinikusan. – Sok mindent mondtál és a fele se volt igaz.

- Igazat mondtam! – fakadt ki dühösen Jacob.

- Bella nem is vesztette el az emlékeit. Az a nő Cathrine volt.

- Megígértem Bellának, hogy részt veszek a hazugságában – magyarázta szem forgatva. – Tőle kellet megtudnod az igazságot, ennyi! De nem tartott sokáig a bosszúja. Egy év mi az?

- Nekünk soknak tűnt, hogy egy idegen nővel éltünk egy házba – mondta Alice szarkazmussal a hangjában.

- Kezdem kapizsgálni, miért akartad annyira, hogy távol maradjak az áll Bellától – mosolyogtam, amit Jacob halványan viszonzott. – Azt hittem utálsz, és a szenvedésemet kívánod.

- Csak azért mert nem öllek meg, ne hidd, hogy a szívem csücske vagy – morogta vigyorral az arcán, majd megfogta fia vállát, indulásra késztetve. – Vigyázz Bellára. És mond meg neki, hogy keressen fel!

- Átadom – motyogtam, majd intettem nekik és a sértődött Alice-re felé fordultam. Durcásan karba fonta kezeit, és összepréselte ajkait. – Jól vagy?

- Legszívesebben most elválnék Jaspertől – sziszegte ajkai között. Elnevettem magam, habár tudtam nem vicces a helyzet.

- Gyere, már besötétedett – mosolyogtam, majd megragadtam húgom kezét és hazafele indultunk. Alice most nem a legjobb társaságnak bizonyult, így hagytam, hogy gondolataim Bella körül forogjanak. Biztos összepakolt már, Esme pedig elkészítette a szobáját. Talán érte mehetnék… örülne vajon neki? Már, ha egyedül van. Őrületes féltékenység és düh lett úrrá rajtam a gondolatra, hogy Bella most azzal a fickóval van kettesben, akárcsak tegnap én vele. Majd megőrültem, hogy vajon mit csinálhatnak? De hisz el kell fogadnom, együtt vannak, de akkor is fájdalommal járt ez a tudat. Nekünk kéne együtt lennünk, nem nekik! De elfogadtam. Én elhagytam, tovább lépett. Legalább is ezt próbálta bemesélni magának. Ha nem szeretne, akkor tegnap este elküldött volna, helyette együtt töltöttünk egy csodálatos estét.

Nem jutottam tovább a gondolatmenetbe, mert a ház előtt ott állt Bella és az ismeretlen férfi. Alice-szel egymásra néztünk, majd lassítva kikocogtunk a sötét erdőből. Mindketten felkapták fejüket érkezésünkre, majd Bella egy pillanatra belenézett szemeimbe, és elfordította fejét.

- Összepakoltál? – kérdezte Alice erőltetett mosollyal.

- Hát igen – motyogta Bella zavartan. Rossz érzésem volt.

- Te vagy Will igaz? – fordult a srác felé, aki kurtán biccentett. – Örülök.

- Szintén – összehúztam szemeimet, látszott rajta, hogy mennyire nem vagyunk neki szimpatikusak.

- Will?

- Maria? – a többiek kijöttek a hangokat hallva, és meglepődtek, hogy milyen sokan lettünk hirtelen.

- Mit keresel itt? – kérdezte Bella furcsállva, hogy itt van.

- Will-t kerestem, és tudtam, hogy ide jött, hozzád – intézte szavait az említetthez, akinek nem tetszett ez a hangnem. – Megőrültél? A lehető legrosszabb napokban jöttél el – robbant ki Maria mérgesen, Will pedig megforgatta szemeit.

- Már mehetünk is vissza. Elbúcsúztál? – fordult Bella felé, aki lehajtotta fejét.

- Mi? – Sarah rémültem pillantott barátnőjére, aki szomorúan pillantott fel rá. – Elmész? Will-lel?

- Igen – suttogta. Ledöbbenten, minden idegszálam megfeszült és legszívesebben megöltem volna Will-t. Elviszi innen őt. És soha többé nem fogom látni.

folyt.köv.

tudom, tudom, nem lett a leghosszabb :/ azért remélem tetszett :) dobjatok meg pár kritikával kérlek szépen :((

Bűvölet 10. fejezet - Meglepetés

Sziasztok! Tudom, tudom, nagyon sokat késtem vele :((( igazán sajnálom, reggeltől estig dolgozok, nyári munka kellett, szóval kevesebb időm lett rá :SS próbálom behozni magam, ez egy kicsit hosszabb is lett, remélem tetszeni fog nektek :))

Talán még sose értem ennyire hamar haza, mióta birtokomban van a vámpír gyorsaság képessége. Mindössze pár percembe került, indulatomat és dühömet beleadtam a futásba, így nagyon nem csodálkoztam. Még mindig sietősen kapkodtam a levegőt, mikor megtorpantam a ház előtt. Kezeimbe temettem arcomat, majd beletúrtam hajamba, és felnyögtem. Fejemben végeláthatatlan gyorsasággal pörögtem a gondolatok, teljes káosz uralkodott bennem, miközben elviselhetetlen fájdalom lett úrrá testemen.

Nem változtat semmin… semmi nem változik… Nem hagyom el Will-t… Will-lel maradok…

Csak magamat gyötörtem, hogy újra és újra lejátszottam fejemben Bella utolsó mondatát. Csak be akartam zárkózni a szobámba és összegubózni. Jelenleg semmi másra nem vágytam.

- Minden rendben?

- Mi történt?

Jasper megérezte pocsék hangulatomat, Alice-nek pedig elég volt látnia.

- Óh minden rendben – keserű mosolyomat egyik se vette komolyan és csak aggódva összenéztek. – De kár volt elmennem tegnap este Bellához.

- Ne mond ezt, nem volt kár – Alice szomorú arccal felpattant, majd együttérzését mutatva megfogta kezemet. – Szeret még ezt te is tudod, különben már tegnap este elküldött volna melegebb éghajlatra.

- Helyette lefeküdt velem, hogy aztán másnap küldjön el a francba! – húgomnak nem tetszett cinikus hangnemem, Jasper pedig csak tátogni tudott.

- Lefeküdtetek? Ez igen!

- Miért olyan nagy öröm ez? – néztem rá kitágult szemekkel. Jasper arca ragyogott. – Most még rosszabb lesz így, hogy nem leszünk együtt.

- Ez változni fog, ezek után – vigyorogta fivérem, mire megforgattam szemeimet.

- Lesz esélyed ezt vele megbeszélni – pillantott rám Alice gyengéden. – Esme és Carlisle meggyőzte Sarah-t, hogy maradjanak egy kicsit. Scott is biztonságban lesz így.

- Ideköltöznek? – mormoltam, de persze én egy emberre voltam kíváncsi.

- Reméljük, hogy Bella is, bár vele még nem sikerült tárgyalnunk erről – magyarázta Alice mosolyogva. – De mind úgy gondoljuk, hogy nem fogja magára hagyni Sarah-t és a kisfiát. Tehát itt marad ő is.

- Talán nem kéne – leheltem magam elé.

- Edward! – Jasper és Alice felcsattanva háborodtak fel megnyilvánulásomon.

- Miért állnék a boldogsága útjába? Ha ezzel a Will-lel el van, akkor legyen, nem fogok beleavatkozni.

- Mintha már lemondtál volna róla – jegyezte meg Jasper.

- Lemondani soha nem fogok. De beletörődni igen – mondtam keményen, majd ott hagytam őket és visszavonultam a saját szobámba.

Az este után még rosszabb volt a szobámban tartózkodni. Minden egyes dolog csak rá emlékeztetet. A szobám közepén állok, ami megannyi boldogságot és gyötrelmet okozott.

- Edward jó ötlet ez? – a családom minden egyes tagja kételkedett épelméjűségemben. Hiszen mindannyian tudták, hogy Bella jelenti számomra a puszta létezést.

- Hagyj magamra Alice – mormoltam és egykedvűen dobtam az évek alatt felhalmozott lemezeimet a dobozba.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte elgyötörten, mire ráemeltem tekintetemet. Szomorú szemeiben láttam saját képemet, és még a legkedvesebb kritikámban is azt kellett mondanom magamra, hogy szörnyen nézek ki. Pedig még csak eldöntöttem, hogy elhagyom Bellát, Forks-ot, és mindent. Holnap pedig vele is közölni fogom ezt.

- Csak veszélyben van mellettem. Minden egyes percben kockáztatja a saját épségét. Most még csak Jasper, de mi lesz, ha én fogom elveszíteni a fejemet? – lerogytam a kanapéra, és szaggatottan kezdtem venni a levegőt. Eddig még a gondolatba is beleőrültem, hogy elhagyom. Vagy, ha bántom. Most mindkettőt megteszem.

- Nagy önuralmad van, te is tudod! Sose bántanád őt! – Alice megértően ült le mellém, és nyugtatótan simogatta hátamat. – Sokkal jobban szereted annál, mintsem hagyd, hogy a szomjad eluralkodjon rajtad. Higgy magadban, és Bellában!

- Nem tehetem – leheltem magam elé fájdalmasan. – Hogy gondolhattam, hogy ez működni fog közöttünk? – Alice ajkai megremegtek keserű mosolyomat látva. – Ő ember, én nem vagyok az. És képtelen vagyok megfosztani őt a normálisságtól! Nem lehetek önző! Szeretem őt, mindennél jobban.

- Akkor pakolhatunk? – lassan felemeltem fejemet Rosalie hangjára, és csak most vettem észre, hogy testvéreim mind bent álltak a szobába.

Nehézkesen bólintottam, de közben a szívem szakadt meg, ahogy az én – már félig elpakolt – cuccaimra néztem.

- Biztos jó ötlet ez? – szólalt meg halkan Jasper. Még mindig nem tudta megbocsátani magának, hogy meg akarta ölni Bellát. Nem tehetett róla, vagyunk, akik vagyunk. És ezt még a legnagyobb akaraterővel se tudja megtagadni.

- Így a helyes – magam is meglepődtem hangom rekedtségén, és kétségbeestem. Hogy fogok így Bella elé állni? Ha látja mennyire össze vagyok törve, nem fog elengedni. Muszáj neki hazudnom. Nem tudhatja meg soha, hogy valójában miért megyek el.

- Nem is tudom Edward – Jasper vonakodva pillantott rám, nem tartotta helyesnek döntésemet.

- Csak pakoljatok – szisszentem fel. – Holnap, miután Bella végez a suliban, beszélek vele. Elköszönök tőle, végleg.

- Mehetek…?

- NEM! – keményen pillantottam Alice-re, aki csak tátogni tudott. – Nem búcsúzhatsz el tőle!

- De miért nem? – Alice riadt tekintete teljesen átjárta testemet, és bűntudatom támadt. De nem hagyhattam, Alice biztos mondana neki olyat, ami semmiképp se lenne jó.

- Mert azt mondtam – mondtam érzelem mentesen.

- Te tényleg önző vagy! – Alice zokogva pattant fel és kiviharzott a szobából. Ismertem annyira, hogy tudjam, nem csinál meggondolatlanságot. Ennyire tiszteli a döntésemet.

Szomorú mosoly szaladt fel arcomon, majd férjére néztem. Jasper nem mondott semmit, csak bólintott, majd kiment ő is a szobából. Emmett és Rosalie csendben hallgatták végig az eszmecserét. Emmett nagyon szomorú lett, de ő mindig hitt benne, hogy majd egyszer rájövök mekkora hülyeséget csinálok. Rosalie már nem volt ilyen optimista.

- Edward – kissé megriadtam, ahogy hirtelen rángatott ki Alice a gondolataim közül.

- Mi az?

- Elvinnél a boltba? Rosalie itt hagyta a legújabb árlistát, de a szállítmányhoz szüksége van rá – felvontam szemöldökömet, mire ajkait lebiggyesztette. – Kérlek szépen! Ott maradok, be kell segítenem neki.

- Rendben – felsóhajtottam. Legalább megnézem mit művel Emmett a műhelybe, és Carlisle-t a kórházba. Próbálom elterelni a gondolataimat, ehhez az a legjobb megoldás, ha minél több személy közelébe megyek.

- Halljam Alice – motyogtam útközben. Alice végig töprengve nézett rám szeme sarkából, alig várta, hogy megkérdezhesse. – Mi érdekel?

- El tudtad neki mondani az igazságot? – a lényegre tért, és izgatott mosollyal fordult felém.

- Mondjuk – válaszoltam neki kurtán. – Tudja, hogy nem azért hagytam el, amit ő hitt. De ez már nem fontos.

- Nem fontos? – Alice felháborodva kezdett el sipítozni. – Dehogynem! Hiszen végre tudja, hogy mi történt és így most már tisztában van mindennel! Már csak annyi a dolgod, hogy nem hagyod őt elmenni, hanem…

- Már elmondtam – fakadtam ki. – Nem fogok az útjába állni.

- Boldog? – Alice szomorú mosollyal az arcán fordult felém. – Ez a Will megad neki mindent?

- Nem tudom. Bella nagyon védte tegnap.

- De akkor nem feküdt volna le veled – ebben egyet tudtam érteni húgommal. Valahogy nem állsz össze a kép. Egy fülig szerelmes lány nem tudja megcsalni a kedvesét. Elméletben persze, de tudtam, hogy ez igaz is Bellára.

- Ő sosem úgy reagált a dolgokra, mint minden normális, te is tudod.

- Nos igen, ebben van valami – Alice belátta, hogy nem tudtuk és soha nem is fogjuk tudni megérteni Bella gondolkodását. Teljesen másképp jár az agya, mint egy hozzánk hasonlónak.

- De jó, hogy nem felejtetted el – Rosalie hálásan ugrott Alice nyakába, aki látva, hogy valami nem stimmel a ruhabolttal, rendezkedni kezdett. Feleslegesnek éreztem magam a sok ruha, vevő és a testvéreim között. Már épp indulni akartam, amikor meghallottam Bella hangját.

- Rosalie, van a raktárban akciós kupac? – Bella mappával a kezében lépdelt felém, majd megérezve illatomat megtorpant és kitágult szemekkel meredt rám.

- Már kihoztam őket – vakkantotta hátra neki Rose, de Bella valószínűleg nem fogta fel.

- Szia – mormoltam gyorsan, majd megköszörültem torkomat és inkább kinéztem az utcára.

- Szia – halk, félénk hangját hallva visszakaptam fejemet, de már csak a hátát tudtam megnézni.

- Ne haragudj Bella – fordult Rosalie Bella felé, én pedig felvontam szemöldökömet. – Most nem hagyhatom itt az üzletet, de Edward kocsival jött, biztos szívesen elvisz a kórházba.

- Kórházba? – látványosan meglepődtem, Bella pedig persze magyarázni kezdett.

- Scott megfázott, és Sarah elvitte Carlisle-hoz. És Carlisle engem is megkért, hogy nézzek be. Szeretne tőlem vért venni és elvégezni pár vizsgálatot.

- De ugye minden rendben? – nem is tudtam leplezni aggodalmamat. Bella halványan mosolyogni kezdett, majd bólintott. – Persze, elviszlek… Egyébként is terveztem meglátogatni Carlisle-t.

- Akkor köszönöm – motyogta orra alatt, és lesütötte szemeit.

Megmosolyogtam a régi rossz szokását. Csak a szemén tudtam követni gondolatait, ha elvágja ennek az esélyét, akkor tehetetlen vagyok. Mintha csak vakon tapogatóznék a sötétbe.

- Indulás – biccentettem a parkoló fele, mire bólintott.

Elköszöntünk Alice-től és Rose-tól, aki nagyon elakart zavarni minket. Szerinte csak zavartuk a levegőt. Megforgattam szemeimet, majd Bellát előre engedtem. Közvetlenül az üzlet előtt álltam meg, majd gondolva egyet előrébb siettem, és kinyitottam Bellának az ajtót. Bella meghökkenve pillantott rám, majd zavarában ismét lesütötte szemeit és mosolyogni kezdett.

- Valami nem változik.

- A régi szokások hatalma – mondtam enyhe vidámsággal a hangomban.

A kocsiban feszült hangulat uralkodott, mindketten lopva egymása pillantottunk. Nem tarthatott sokáig az út, Forks apró város ahhoz, hogy sokáig össze legyünk zárva. Akaratlanul borzongtam meg közelségére, legutóbb tegnap este volt hozzám olyan közel. 

- Miért kell menned Carlisle-hoz? – szólaltam meg, hogy valamelyest oldjam a hangulatot.

- Ne aggódj, semmi bajom nincs – úgy tűnik nem tudtam eléggé elrejteni valódi érzelmeimet. Próbáltam közönyös lenni, de a hideg is kirázott, ha csak Bella orvoshoz készült. – Csak rutinvizsgálat. Carlisle pár dologra kíváncsi velem kapcsolatban.

- Ezzel nem csak ő van így – mormoltam orrom alatt halkan, mire rám kapta fejét.

- Tudom, hogy aggódtok értem, de semmi okotok rá – mondta kicsit keményebben, és nem értettem, hogy mi váltotta ki nála ezt a sértődött hangnemet. Látva összeráncolódott homlokomat, felsóhajtott. – Már nem az a gyenge ember vagyok, aki voltam. Ezt egyeseknek el kell fogadni.

Nem a legforgalmasabb utcán jártunk – talán kicsit csaltam is, és kerülőn indultam el a kórházba – így alkalmam volt rá, hogy ne okozva forgalmi dugót beletapossak a fékbe. Hallottam, hogy Bellában egy pillanatra megakad a levegő és kezei nekicsapódtak a műszerfalnak. Éreztem mérges és kutató tekintetét magamon, de én nem néztem rá.

- Mi emberként emlékeztünk rád. És száz évig úgy hittük az is maradtál.

- Már nem is élnék – suttogta szomorúan.

- Inkább váltál egy ilyenné, mint mi – szisszentem fel gyűlölködve. Bella tudta, haragom nem neki szól. Csupán a fajtám létezésére.

- Nem vagyok olyan, mint te – oldalra kaptam fejemet, Bella szemei tele voltak szomorúsággal. – Rosszabb vagyok. Egyik fajba se tartozok igazán. De ezt nem én választottam!

- Baleset volt.

- Igen. És száz éve próbálom megtalálni önmagamat.

Sose tudtam megérteni gondolkodását, csupán egyre jobban belejöttem. De nem tudtam, hogy az a Bella, akivel én együtt voltam, az mennyire másabb, az én Bellámnál.

- Mit gondolsz, ha nem így alakul, akkor…

- Még mindig együtt lennénk – bágyadtan elmosolyodta magát, mire biccentettem. – Nyilván vámpírként élnék.

- Miből gondolod, hogy hagytam volna? – néztem rá, majd lassan vigyorrá húzódott szám.

- Nem lett volna túl sok választásod – pimaszul mosolygott, engem pedig jó érzés töltött el őt így látnom. Nem hittem volna, hogy a reggeli elválásunk után, tudunk egymással így viselkedni. De ha nem gondolok Will-re, és az érzelmeinkre, akkor felemelő érzés a közelében lenni. – Már így is meglátszik rajtam, hogy tizenkilenc lettem volna ősszel – grimaszba torzult arca, én pedig elnevettem magam.

- Megnyugtatlak, hogy egy porcikád se változott – kicsit kétértelműen fogalmazhattam, mert Bella elkapta fejét és beharapta alsó ajkát. – Ugyanolyan vagy, mint mikor legutoljára láttalak. Csak még gyönyörűbb.

- Szóval még mindig tizenhét évesnek nézek ki? Szuper, hogy az ember nem látja azt az egy évet, amibe olyan sok sokat komolyodtam – ugratás volt a részéről természetesen, eszem ágában nem volt komolyan venni, de azért picit összevontam szemöldökömet. Minden vámpír kőszobor lesz az átváltozása után. Semmi változás, semmi elmúlás. Jó párnak frusztráló a változatlanság. Például az olyan hiú embereknek, mint Rosalie. De ez nagy tévedés, hogy a vámpírok létezésében nem történik semmi. Velem történt. Egy találkozás életem értelmével mindent megváltoztatott. És alkalmakkor, már szinte embernek éreztem magam, emberi érzelmekkel.

- Bármilyen furcsa is, de a vámpírok élete talán még izgalmasabb, mint az embereké.

- Mi ez a hirtelen fordulás a részedről? – megdöbbenve nézett rám, de úgy láttam tetszett neki, hogy kissé másképp láttam a dolgokat.

- Ha anno Carlisle nem változtat át, soha nem találkozok veled. És ezért mérhetetlenül hálás vagyok az apának, a sorsnak, mindennek – izzó szemeimet az övébe fúrtam, mire mosolyogni kezdett. Hatalmas késztetést éreztem, hogy megcsókoljam, de nem tehettem. Nem akartam, hogy ismét kapjak egy szép visszautasítást tőle.

- Öö Edward?

- Igen?

- Lassan forgalmi dugót okozunk – pillantott vigyorogva a visszapillantóba. Fintorogtam és bosszankodva indítottam be a kocsit.

- Bezzeg máskor ez egy kihalt utca!

- Te csak tudod, már egy jó ideje ismered ezt a várost – elnevette magát, én pedig csak hallgattam csilingelő kacagását. – Most vagy itt harmadjára. Ez rendszer lesz?

- Forks sok szempontból nagyszerű város – magyaráztam neki, ő pedig lelkesedve hallgatta. Mintha ő nem élt volna itt sose. – Esős, messze van a nagyvilágtól, nem valami híres, és itt találtak meg téged – fejeztem be vigyorogva, mikor nagy kanyarral leparkoltam a kórház elé. Mire felkapta fejét az utolsó szempontra, már kipattantam a kocsiból, és kinyitottam neki az ajtót. A vigyor levakarhatatlan volt az arcomról, tényleg úgy éreztem magam, mint egy incselkedő tinédzser. Holott már kétszáz éves vagyok.

- És kicsi – fejezte be nevetve. – Nagyon hamar eljár bárminek a híre. Sok a pletyka. Ez egy kisváros Edward! Az itt élőknek nincs is más dolguk, minthogy a legfurcsább család tagjain csámcsogjanak.

- Talán most egy kicsit másabb lesz. Rosalie és Alice nagyon élvezik, hogy csinálhatják a ruha boltot, ilyet még sose tettek sehol. Emmett és Jasper pedig csak kipróbálják magukat a műhelyben. Bár talán Rose-nak kellene autókat szerelnie.

- Esténként biztos órákat vesznek Rose-tól – kacarászott.

- Emmett talán, de az nem a szereléshez köthető – mondtam, mire hangosabban nevetni kezdett.

- Bella! – ezt a hangot már megismertem, Scott nagyon túlpörgött gyerek volt. Már a folyosó végéről kiabált. Bella nevetni kezdett, majd körül nézett, hányan szeretnének megróni minket.

- Hogy vagy kispajtás? – kellemes bizsergető érzés volt látnom, ahogy Bella teljes természetességgel kapja karjaiba az ötévesnek látszó gyereket. Olyan nyilvánvaló volt, hogy Bella karjaiba illik egy gyermek. Sajnálom, hogy ez neki már nem fog megadatni. Vagy…

- Öö Bella, kérdezhetek majd valamit? – hadartam, mire meglepődve rám kapta fejét.

- Mit szeretnél?

- Ó, hát megvagy! – mielőtt kinyithattam volna a számat, meghallottuk Sarah megkönnyebbült hangját. – Még jó, hogy megtaláltátok – mosolygott ránk hálásan, majd csúnyán nézett kisfiára. – Miért kell mindig elkószálni?

- Igazából ő talált meg minket – kuncogott Bella, és átnyújtotta édesanyjának Scott-tot. – Mi volt a vizsgálaton?

- Carlisle szerint semmi gond nem lesz. Pihennie kell, és sok-sok teát és c-vitamint innia. Szerintem még rá is játszik – Sarah szúrósan nézett Scott-ra, aki csak megrántotta vállát. Nevetésbe törtünk ki, majd lassan elhalkult, ahogy Carlisle közeledett felénk.

- Szervusz, Bella. Nahát, Edward, te hogyhogy itt? – felhúztam szemöldökömet, ahogy Carlisle ennyire meglepődött, hogy itt vagyok. Nem kerülte el figyelmemet, ahogy lopva egymásra néztek Bellával.

- Elhoztam Bellát – válaszoltam vonakodva, és az említett arcát tanulmányoztam.

- Akkor mi megyünk Bella, majd haza hozod Edward? – fordult felém Sarah. Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy a haza az most melyik ház.

- Nyilván Bella még összeakar pakolni – mondtam, mire Bella arca grimaszba rándult.

- Igen, még össze kell, azt hiszem – motyogta, és megrántotta vállát. Láttam rajta, hogy mennyire tanácstalan volt a költözéssel kapcsolatban. Megértettem, ez eléggé egy kényes helyzet. Egyébként is az lenne, de hogy tegnap lefeküdtünk még inkább az. Vajon elmondja Will-nek? És mi lesz, ha a pasi megjelenik? És hogy fogom kibírni? Vagy, ha Bella majd egyszer elhagyja Forks-ot?  Mi lesz velem? Tovább kellene majd lépnem?

- Edward megvárod Bellát kint? Nem lesz sok idő ígérem.

- Nem mehetnék be? – könyörgően néztem Bellára. Carlisle is rá nézett, ő adja meg a döntést. Kedvesem egy percig gondolkozott, majd bólintott.

Carlisle meghallgatta a szívét, megmérte a vérnyomását, miközben jegyzetelt, és még vért is vett tőle. A bőre bár márványsima volt, nem volt olyan erős, mint a miénk. A tű simán áthatolt rajta.

- A szívverésed gyorsabb, az átlagnál. Ezért a vérnyomásod is kicsit nagyobb. De nem komoly.

- Miért kellenek ezek a vizsgálatok? – kérdeztem egyre jobban furcsállva a dolgot.

- Ha minden rendben lenne velem – nézett rám Bella, majd sóhajtva folytatta. – Ha alkalmas lennék rá, akkor adnék donorvért az embereknek.

- Tudom, hogy önzetlen vagy, de ennyire ne legyél!

- Edward! – Carlisle méltatlankodva nézett rám, de nem foglalkoztam vele.

- Bella, nem vagy ember. Jó ötlet ez?

- Ha a vizsgálatok ki mutatják, akár tökéletes is lehet – Bella lehajtotta fejét, miközben Carlisle megadta a magyarázatot.  – Most megyek ezt a vért, majd elküldöm laborba – Carlisle észrevette, hogy Bellával beszélnünk kell, így tapintatosan kiment a teremből.

- Félsz, hogy megmérgezek valakit? – gúnyos hangja volt Bellának, valamilyen szinten meg is érdemeltem.

- Ez nem vicces Bella. Ki tudja milyen következményekkel járna, ha…

- Pont ezért kellenek a vizsgálatok! – nem mondtam rá inkább semmit, csak kétkedve bólogattam. – Mit akartál kérdezni tőlem a folyosón?

- Öhm – hirtelen zavar tört rám, és idegességemben beletúrtam hajamba. – Csak… azért nem értem, hogy…

- Csak kérdezz rá – bíztatott enyhe mosollyal az arcán, mire felsóhajtottam.

- Teherbe eshetsz?

Bella teljesen megdöbbent a kérdés hallatán, nyilván minden másra számított, csak erre nem.

-Nem. – mondta pár perc hallgatás után. – Amikor volt a balesetem, akkor olyan szinten megsérültem, hogy meddővé váltam. És a vámpírméreg nem gyógyított meg.

- Ja, persze – motyogtam, és hirtelen iszonyatosan hülyén éreztem magam a kérdés. – Nyilván akkor már Will-nek és neked…

- Ez nem rád tartozik Edward! – nagyon zavarba hoztam, és persze engem is kényelmetlenül érintett.

Bella szemszöge:

Nagyon furcsa volt Edward társaságában lenni a tegnap történtek után. Vágytam rá, de egyben kellemetlen is volt. Azok után, ahogy elváltunk, nem ezt a viselkedést vártam volna tőle. Nem érdemeltem meg, hogy ugyanúgy rendes legyen velem. Ez talán még rosszabb volt, mintha dühös lenne rám.

Láttam a szemében az aggódás minden jelét, pedig egyáltalán nem kellett volna. Nem az a törékeny ember vagyok már. És ezt neki is fel kell fognia. Nincs szükségem már huszonégyórás védelemre.

Életem legkínosabb pillanata volt, mikor rákérdezett a gyerek dologra. Nem akartam őt még jobban bántani. De persze leesett neki, hogy Will-lel sokkal szorosabb a kapcsolatunk, mint ahogy ő azt gondolta.

Carlisle visszajött pár perc múlva, az eredmények csak később fognak kiderülni. Mielőtt Edwarddal bármit is beszélhettem volna, valamit mormolt az apjának, aztán rám nézett és elviharzott. Percekig csak tátogtam, a hirtelen hangulatváltozásától, de meg is értettem. Biztos megbántódott.

Naivan azt hittem, hogy haza kell gyalogolnom, mikor Rosalie piros BMV-je hirtelen lefékezett a bejárat előtt.

-Indulhatunk? – kacagta Alice, mikor látta mennyire meglepődtem. Edward elintézte ezt is.

-Hogy-hogy te jöttél értem? – kérdeztem, miután beültem mellé.

- Hát Rose egy kis ideig boldogul nélkülem. Edward felhívott , hogy vigyelek haza – a nyelvemen volt a kérdés, hogy ő hova ment, de aztán még sem nyitottam ki a számat, csak bólintottam.

- Nézd Bella, tudom, hogy mi történt – nézett rám komolyan, mikor leparkoltunk a ház előtt. – Én nem akarlak téged kioktatni, vagy ilyesmi, csak tudod…

- Alice, kérlek – elkeseredetten nyögtem fel, most nem akartam ilyesmiről beszélni. Fájt ez eléggé, nem kellett, hogy még mástól is kapjam az agymosást. – Tudom, hogy hibáztam, de Will hamarosan visszajön ide, és akkor elmegyünk. Sarah elutazik Angliába, mi pedig Scott-tal keresik olyan helyet, ahol nyugtunk lesz a Volturitól.

- Vagyis a terveidben Edward nem szerepel – megállapítás volt, nem kérdés. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy soha többé nem fogom őt látni.

- Jelenleg nem – motyogtam a féligazságot.

- Erről még beszélgetünk majd, ha átköltöztetek – mosolyogta, mire megforgattam szemeimet.

- Kösz a fuvart Alice – gyorsan megöleltem, majd félmosollyal az arcomon besétáltam Charlie kopott házába. Mikor becsuktam az ajtót neki dőltem, és mélyet sóhajtottam.

Apró neszt hallottam a nappaliból, mire felkaptam fejemet és csak most vettem észre a rózsaszirmokat a padlón, amik egy ösvényt alkottak. Összevontam szemöldökömet, de közben vigyorogni kezdtem. Lassú léptekkel haladtam a kis úton, majd a nappaliba értem, ahol rengeteg rózsa volt. Az egész nappalit belepte, csak csodálkozni tudtam.

Éreztem, hogy áll mögöttem valaki, és egy fehér rózsát nyújtott elém. Mosolyogtam, és elvettem tőle, majd örömmel az arcomon fordultam meg. Abban a pillanatban a lélegzetem is elakadt, és megdöbbentem.

-Will?

- Mintha másra számítottál volna – nevette el magát, majd nagy lendülettel megölelt. Én még mindig csak álltam ott, nem tudtam felfogni. Összeszorítottam szememet, hogy ne buggyanjanak ki könnyeim, és nehezen, de visszaöleltem, ezt a csupa szív vámpírt.

- Én nem… - suttogtam fülébe, és görcsösen kapaszkodni kezdtem széles vállába. A szégyen eluralkodott rajtam, reméltem azt hiszi, azért szorítom őt így, mert annyira hiányzott. Valójában ezt a fájdalom volt, ami átjárt. Szörnyen éreztem magam, mert megcsaltam őt tegnap. És még rosszabb, hogy tényleg nem rá számítottam. Kisebb boldogsággal a szívemben vettem tudomásul, hogy tényleg azt hittem, ezt Edward csinálta nekem. Olyan hirtelen lelépett és…

- Mi a baj kicsim, ennyire hiányoztam? – kuncogott, mikor már percek óta öleltem őt.

- Igen – hangom erőtlen volt, és bármennyire is próbált a szemembe nézni, nem tudtam. Szégyenérzet töltött el, hiszen most is hazudtam neki. Mióta megpillantottam élőben Edwardot, alig gondoltam Will-re. Minden egyes gondolatomat Edward tette ki, és tegnap este se jutott eszembe Will. A pokolba fogok elégni, ez már biztos! – Mit keresel itt? – nagy sóhajtások után elengedtem őt, és hátrébb léptem.

- Megmondtam Maria-nak, hogy egy kis szünetet tartok. Már hónapok óta nem láttalak, képtelen voltam odafigyelni a harcra – magyarázta mosolyogva, arany szemei csordultig tele voltak szerelemmel és kedvességgel.

- Akkor jól tetted – mosolyt erőltettem magamra, miközben átkoztam minden egyes porcikámat. Hazudtam neki, egyáltalán nem akartam, hogy itt legyen ebben a pillanatban. Még olyan friss volt a tegnapi élmény… - És mi ez az egész? – mutattam körbe kuncogva. Idegességemben, csak nevetni tudtam.

- A hosszú hónapok, amiket külön töltöttünk egymástól ráébresztett valamire – mosolyogta, bennem pedig egyre jobban gyűlt a rossz érzés. – Rájöttem, hogy képtelem vagyok nélküled élni szerelmem! Még egy évig nem hagyhatom ott a csapatot, de addig is szeretnék valamit, ami összeköt bennünket – eltátottam számat, mikor lassan letérdelt előttem, folyamatosan a szemembe nézve. – Isabella… hozzám jönnél feleségül?

Még sose éreztem magam ennyire rosszul. Csodaszép gyűrűt tartott az ujjai között, de én nem tudtam erre figyelni. Viaskodott lelkem a tegnap történtekkel, és képtelen voltam túl lépni rajta.

- Will, én…

- Tudom, hogy hirtelen jött – hadarta, miután látta habozásomat. – De szeretlek téged, mindennél jobban Angyalom!

- Mielőtt válaszolnék, tudnod kell valamit – sóhajtottam, de tisztába voltam vele, ha bevallom neki, nagyon mérges lesz.

- Elég komoly lehet, ha a lánykérést el akarod halasztani – motyogta, majd sóhajtott egyet és felállt. Majd megszakadt a szívem, ahogy láttam a megbántottságot arcán.

- A Cullen családhoz költözöm – hadartam, majd nyeltem egyet. Szemei pillanatról pillanatra lettek egyre sötétebbek, majd arca eltorzult a dühtől.

folyt.köv.

na hogy tetszett???? véleményeket kérek :DD